Tizennegyedik fejezet
Alexandro
Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú,
bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A
hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája
minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik
törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A
szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a
normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után.
Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis
óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár
elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy
halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok
nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a
kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt
hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás
nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója?
Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki,
hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös
arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az
é l e t e d ?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára
szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő
erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is
fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes
távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken
pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek,
az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló
látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik
Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken
f i g y e l t .
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt
az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot –
állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni
nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám
ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben.
Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál
a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az
Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában
jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő
fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit
Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a
konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor
Sztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette
ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez
valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován
e l h a l l g a t o t t .
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti
génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára,
hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan
implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és
képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt,
megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az
emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az
Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos
kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok
Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és
tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás
eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává
v á l t o z n i .
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba,
talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák
el Ey'Lindit. így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben
megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az
oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak
az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a
személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem
tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az
Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt.
Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok
átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak,
Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak
végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te
lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az
elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide,
hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy
Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és
meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és
valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda
mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a
félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért
vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És
azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt
vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely
nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan
felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi
szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti
személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang
valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok
műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették
részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a
kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott
tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett
magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért
k i á l t o t t .
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog
véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára
hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot?
Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor
kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát,
hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan
rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott
lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett
egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel
megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő
esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt
semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély,
hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan
anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt
tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden
bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket!
Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami
ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a
döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az
őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék
szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek
felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy
megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a
madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek
t ű n t .
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és
mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel
hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak
látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex
felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött
v a l a k i .
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet
beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem
ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a
n y o m u n k b a n !
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett.
Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy
észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok,
navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a
homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is?
Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe
n é z t e k ?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért
csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré
l e h e t e t t .
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk
b e n n e t e k e t !
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az
egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A
majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán
valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a
szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak
egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor
és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is
nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal
Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán
eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az
emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök
testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda
páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi
érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen,
képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex
elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy
kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan
kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A
terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval
szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy
évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti
útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét
rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az
oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül
haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező
zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem
bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő
fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a
Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük
tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A
pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte
megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy
Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a
kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak
elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a
páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
K a k o f ó n i a .
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött
a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs
mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik
irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A
korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány
másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az
üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom
hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a
világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega
multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően
benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült
rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott,
átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták
szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta,
ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment.
Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme
megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény,
fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani
F e n n i x é r t ?
A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek.
Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik,
ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő
volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren
keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg
sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a
hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek
látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy
a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes
alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz.
Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék
ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy
egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy
léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az
asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg
Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix
hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók
bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek
rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a
látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett
érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat
tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? –
k é r d e z t e .
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az
amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok
valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt
találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el?
Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt
volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a
hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus
h a n g o n .
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas
ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán
a c é l r u d a k .
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a
terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista.
– Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta
pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep
levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés
veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is
eresztette lejjebb.
– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi
Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez
csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik
talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a
h e l y z e t e t ?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta
d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával
h a d a k o z i k ?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos
Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását.
– Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo
Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem
volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem
tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. –
Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az
összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett
véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs
tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki
volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor
részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de
mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze
engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban.
Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és
titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy
megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor
c s o d á l k o z v a .
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A
bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a
démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára
esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a
másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van –
mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik,
és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll
Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott,
azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy
legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint
például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy
bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.
Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha
tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben
Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol
még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba,
mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a
Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen
hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert
Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok?
A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort
t á m o g a s s a m .
Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus
Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar
eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq
h a t á r o z o t t a n .
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha
másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat
mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik
e l ő t t e m .
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút
s z á j á t .
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső
alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden
világító alak bukkant elő...
2007. december 15., szombat
Harlekin: Alexandro (XIV. fejezet)
Harlekin: Hiperháló (XV. fejezet)
Tizenötödik fejezet
Hiperháló
Az alak egy űrgárdista, egy Császári Ököl volt. A hiper alagút kék
köde ideiglenesen megváltoztatta páncélja színét.
Amikor meglátta a kapitányt, az Ököl tisztelgésképpen a
mellvértjére csapott kesztyűs kezével. A másik kezében lévő
fegyverrel közben pásztázó mozdulatokat tett, az egyik pillanatban
az elda őrpáncélt viselő alakra, majd a két pisztollyal
felfegyverkezett zömikre mutatott, azután ismét az idegen nő felé
fordult. Dorn nevére! Mi folyhat itt?
Az űrgárdista a parancscsatornán gyorsan jelentést tett
kapitányának a helyzetéről.
– Uram, a felderítőútra induló Wagner őrmester maga mellé rendelt
minket. Behatoltunk a város egyik épületébe, ahol ezekhez hasonló
alagutakat találtunk. Nagy volt a köd, sok az elágazás. Elszakadtam
a többiektől, azután... egyszer csak ide kerültem. Bocsánatodat
kérem, uram. Bocsánatot kérek a káptalanunktól is!
– Erre semmi szükség, Stockman testvér – mondta Lex. – Értékes
információt közöltél. Pihenj! Ez a négy ember nem jelent ránk
v e s z é l y t .
Stockman tiszteletteljes figyelemmel nézett a kapitányára. Lex
„pihenj” vezényszava azt jelentette, hogy lazíthat testtartásán, de
nem könnyíthet a felszerelésén, és továbbra is figyelnie kell. Kicsit
furcsának találta, hogy a kapitány felnyitotta a sisakját, hiszen
éppen ő volt az, aki a csata megkezdése előtt közölte az Öklökkel,
hogy amíg nem jutnak vissza a csapatszállítójukra, senki sem
szabadulhat meg az arclemezétől. Stockman azt is tudta, hogy
jelentését a kapitány nyaka mellé szerelt hangszórókon keresztül a
négy ismeretlen is hallhatta.
A lidérccsont padlón egy aszott kis test hevert. Halott volt, nemrég
lőtték le. Stockman úgy látta, suriken korongok végeztek vele.
Suriken pisztoly pedig csak az elda nőnél volt... Egy ember fekszik a
padlón, akit egy elda gyilkolt meg!
Stockman a legszívesebben azonnal megölte volna a szukát, de
erőt vett magán, és teljesítette a parancsot. Nem mozdult.
– Ez a négy ember a Birodalom ügynöke, Stockman testvér. A nő is
ember, álcaként öltötte magára az idegenek alakját. A kapitány
nyitott vizora...
– Tisztelettel kérdem, uram: más küldetésben járnak, mint mi?
– Igen.
– Tisztelettel kérdem, uram: ők is az eldák egyik hiperalagútján
átjöttek ide?
Ha igen, akkor mi szükség volt arra, hogy feláldozzák a
csatahajókat és a Kobrákat? Az elterelő hadműveletet azért
indították meg, hogy az Öklök le tudjanak szállni az elda telepre.
Mire volt jó ez a színjáték, ha a Birodalomnak már birtokában volt az
a hiper alagutakra vonatkozó információ, amelynek ismeretében
lopva bejuthattak volna ide?
Lehet, hogy az Öklök bevetése, az, hogy megjelenésükkel zavart
kellett kelteniük a telepen, ugyanolyan elterelő hadművelet volt, mint
a csatahajók és a Kobrák támadása? Lehet, hogy álcaként
használták őket, és csupán arra voltak jók, hogy leplezzék azt az
akciót, amelyet ez a szakállas férfi, ez az alakváltásra képes nő, ez
a navigátor és ez a zömik hajtott végre? Lehet, hogy a Firenze
inkvizítor által vezényelt támadás – amely során oly sok Ököl
vesztette életét – meg a heves űrcsata, a sok tízezer ember
feláldozása csak csali volt, amire az eldáknak rá kellett harapniuk?
Vajon d'Arquebus kapitány egész idő alatt tisztában volt ezzel?
Stockman udvarias kérdésekkel elárulta, mi jár a fejében.
– Logikusan gondolkozol, Stockman – válaszolt Lex, aki kitalálta,
milyen megállapításra jutott az űrgárdista. – Jól következtetsz, de
őrizd meg a hited!
A titkos inkvizítor kitalálhatta, hogy a kapitány mire céloz.
– Egy pszipajzzsal ellátott hajón érkeztünk, kapitány, nem pedig a
Hiperhálón keresztül – mondta. – Tudomásom szerint az eldákon
kívül senki sem ismeri a hiperalagutak titkát.
– Wagner őrmester és az emberei ezek szerint most valahol a
Hiperhálóban tévelyegnek – állapította meg Lex.
– Ezt nem tudom, uram – felelte Stockman.
– Meg kell próbálnom meghatározni a helyzetüket. Stockman, a
parancsnokságot ideiglenesen Kempka könyvtárosra ruháztam.
Maradj itt, és ha lehet, védd meg ezt a helyet. Próbáld
megakadályozni, hogy az ellenség elmeneküljön. Valószínűleg ezen
a három alagúton akarják majd végrehajtani a telep evakuálását. Ha
nagy lesz a túlerő, és nem bírod tartani magad, vonulj vissza. Úgy
menj el, ahogy idejöttél. Ne add meg magad. Ne ölesd meg magad
feleslegesen. Közöld a könyvtárossal, mit döntöttem. Sürget az
idő...
A kapitány tehát csatlakozni kívánt Jaq csapatához. El akarta
kísérni őket!
A magányos Ökölnek elég jó esélyei voltak arra, hogy megvédje a
termet a menekülni próbáló eldáktól. Az alagutat viszonylag
könnyen tűz alatt lehetett tartani. Az sem baj, ha a lövedékek nem
találnak rögtön célba: a falakról lepattanva halálos sebeket
okozhatnak. Stockmannak természetesen a hátát is védenie kellett,
mert elképzelhető volt, hogy az ellenség a Hiperhálón keresztül
mögé kerül. Persze még az is előfordulhatott, hogy Wagner
őrmester meg a szakasza egyszer csak előbukkan valamelyik
a l a g ú t b ó l .
Lehet, hogy a szakasznyi Ököl eltévedt a Hiperháló labirintusában?
Egy kapitány felelősséggel tartozik az embereiért. Lexnek meg
kellett keresnie az űrgárdistákat – legalábbis kötelessége volt
megpróbálni a dolgot. Ha esetleg menet közben eltéved... Nos, ez
nem minősülne dezertálásnak. Az pedig részletkérdés, hogy az
inkvizítor és társai véletlenül éppen ugyanabba az alagútba lépnek
be, mint ő.
Jaq elővette a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit, és kiemelte a
Harlekin-lapot. Cornellan arca most viszonylag tisztán látszott.
Ruhája egyfolytában változtatta színét és mintázatát. Jókedvet
sugárzott magából.
A kártya balra mozdult.
A kapitány figyelmesen megvizsgálta a csuklójára erősített
műszerek egyikét. Talán nem akarta, hogy egy Tarot-lap szabja
meg azt, merre induljon – talán valamilyen méréssel akarta
meghatározni, hol lehetnek elveszett harcosai. Végül megvonta a
vállát (a terminátor páncél utánozta a mozdulatot), és imádkozni
k e z d e t t .
Jaq is elmormolt egy fohászt, és a zsebébe dugta a paklit.
Abban a pillanatban, amikor beléptek a bal oldali alagútba,
meghallották, hogy Stockman tüzet nyitott valamire. Az eldák tehát
máris felbukkantak... A kéken örvénylő köd eltompította a
robbanótöltetek RAAARK-ját.
Bármi is történt Stockmannal, bármi zajlott az alagutak termében,
Jaqot és társait egy világ választotta el az eseményektől. Maguk
mögött hagyták a valóságot, amit addig ismertek, és beléptek egy
másikba.
Elképesztően zavaró és nehéz feladat követni egy spektrális
ösvényt, úgy végighaladni rajta, hogy az ember tudja, talán csak
egy egészen vékony energiahártya választja el a hiperűrtől és a
benne tomboló, vergődő és vonagló démonoktól!
Vagy lehet, hogy a hiperháló energiafalai éppoly erősek és
kemények, akár az adamantium?
Azul Petrovnak, az elda tudomány nagy tisztelőjének erről is
megvolt a maga véleménye, amelyet útközben megosztott a
többiekkel. Talán azért lett szokatlanul szószátyár, mert ideges volt,
de lehet, hogy csak örült, mert végre kielégíthette a kíváncsiságát.
Vagy talán így akart megfeledkezni a kínról, amit az asztropata
halála okozott neki?
A Hiperháló bizonyos régiói talán folyamatos változáson mentek
keresztül. Lehet, hogy a vastag falak megvékonyodtak, és annyira
elgyengültek, hogy a Káosz könnyedén áttörhetett rajtuk.
Lehetséges, hogy a Hiperhálót a réges-rég halott elda mágusok
hozták létre? Vagy tőlük függetlenül létezett, és ők csupán
felfedezték? Az első magyarázat tűnt valószínűbbnek. Talán tényleg
a mágusok építették az átjárókat, amelyek létrehozásuk után
spontán módon növekedni kezdtek, megteremtve saját
elágazásaikat. A teljes Hiperhálót egyetlen élő elda sem ismerte.
Ezek a falak, ezek az alagutak olyan immatériumból készültek,
amely hasonló volt ahhoz a lidérccsonthoz, amit az elda pszi
mérnökök a telepeik és mestervilágaik megépítéséhez használtak.
Talán éppen olyan autonóm volt, mint azok a kísérteties csontok,
azok az önmaguknak parancsoló bordák...
Ez lenne a fénylő ösvény? Nem, ez inkább a rejtélyek labirintusa,
amelyben a Harlekinek mozogtak. Legalábbis azok a Harlekinek,
akik ismerték az itt érvényes rejtélyes törvényeket, akik befolyást
gyakorolhattak a járatokra.
Petrovnak be nem állt a szája. De vajon mennyit tudhat valójában?
Ey'Lindi beszélte az eldák nyelvét, magára öltötte az alakjukat, de
esszenciájuk ismeretlen maradt számára. Az idegen nyelvek
ismerete általában lehetővé teszi, hogy az ember betekintést
nyerjen egy másfajta világszemléletbe. Persze ez a megállapítás
csak akkor igaz, ha az ember felfogja a szavakban, a
kifejezésekben elrejtett titkokat, megérti valódi jelentésüket. Ha ez
nem sikerül, az idegen nyelv hangsorai zajok csupán.
Vajon Jaq és Ey'Lindi mit tudott meg az eldákról és a Harlekinekről
a rövid idő alatt, amíg a telepükön tartózkodtak? A semminél alig
valamivel többet. Mit tudtak meg az éppen lezajló szertartásról és
az idegenek védencéről, Zephro Cornellanról? Csak néhány
információmorzsával egészíthették ki a Zhordtól hallottakat. Eddig a
zömik volt számukra a tudás forrása.
Ha igaz, amit elmondott. Vagy ha legalább félig igaz.
Létezik egyáltalán az univerzumban abszolút és
megkérdőjelezhetetlen igazság?
Talán a Császár halhatatlansága és tökéletes bölcsessége ilyen?
Nem! Vagy az, hogy a Káosz betörni készül az univerzumba, és a
mohó démonok már itt lihegnek a kapuk előtt? Igen... Ezí nem
lehetett letagadni. Ha az ember az igazságban hisz, és az egyetlen
szilárd igazság a Káosszal van összefüggésben, akkor... Talán a
Káoszban kellene hinni? Talán azok választották a helyes utat, akik
hagyták, hogy a Káosz megkaparintsa a lelküket?
Csak a Káosz látszott szilárdnak és megingathatatlannak, minden
más meghökkentően relatívnak tűnt. Ámításnak. Üres fecsegésnek.
Csalásnak, amelynek a brutálisan hithű zelóták a szószólói.
– Megsebesültél – mondta a kapitány Jaqnak.
– A bordám. Semmiség. Lényegtelen. Pszichikai módszerekkel
képes vagyok elűzni a fájdalmat. Legalábbis a javát.
– Sajnálom, hogy rád lőttem. Habár így legalább kiderült, hogy
őszinte vagy.
– Huh! – mondta Zhord. – Még egy pár lövés, és Jaq felállhat az
igazmondás piedesztáljára.
Jaq az egyik kezében a Harlekin-lapot, a másikban a Császár
Kegyelmét tartotta. Ha valamelyik keze üres, gondolkodás nélkül
szájon vágja a csúfolódó zömiket.
– Ne haragudj meg a társamra, kapitány – mondta. – A zömikek
már csak ilyenek. Otrombák és szókimondók. Az elméjük se valami
é l e s .
– Igen, tompák, mint a kopott ceruzahegy.
Az űrgárdista talán tréfálkozni próbál? Nem, inkább zavarban van.
Meglehetősen furcsa helyzetbe került, rosszul érezheti magát.
Elszakadt a társaitól, el a káptalanjától. Egyedül maradt...
– Hívj egyszerűen Lexandrónak, ha megkérhetlek. Nem is, inkább
Lexnek. Így egyszerűbb és gyorsabb.
Könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben sokat jelent a
g y o r s a s á g .
Lehet, hogy Lex kapitány valamilyen szempontból az expedíció
vezérének tartotta magát? Hogyan juthat eszébe ilyesmi, amikor
semmit sem tud Jaq céljairól? Azzal, hogy megengedte új társainak,
hogy „Lex”-nek szólítsák, bizonyos értelemben lemondott erről a
státusról... De ki tudhatta, milyen gondolatok kavarognak a
szokatlanul intelligens űrgárdista fejében, aki egyik pisztolyát a
kezében tartva, lézervetőjét pedig a combvértjén lévő tokban
hagyva haladt az inkvizítor mellett?
Petrov egy lézerpisztoly markolatát szorongatta, Zhord a Császár
Békéjét dédelgette. Ey'Lindi elda páncélján ott himbálózott Jaq
energiapálcája. Egyik kezében suriken-, a másikban tűpisztolyt
t a r t o t t .
A ködös-homályos alagút többször elágazott.
A köd időnként úgy vált két homályfolttá, úgy osztódott ketté, mintha
élő, amőbaszerű lény lenne. Az is előfordult, hogy két alagútág
eggyé olvadt. A kereszteződésekben erős szagokat lehetett érezni:
fahéj- és ámbraillatot, forró olaj és fertőtlenítőszer bűzét. Mindegyik
folyosónak más illata, más bűze volt, de ezeket mindig csak a járat
elején lehetett érezni – néhány lépés megtétele után az orr
hozzászokott. Talán ezek a szagnyomok is segítették a
Hiperhálóban való tájékozódást.
Jaq kétszer is felfedezett néhány pszichikai objektumot, amelyek
úgy festettek, mintha tiltást kifejező elda rúnák lennének.
Egyszer csak egy ködös, végtelennek tűnő térben találták magukat.
A hely valószínűleg a Hiperháló egyik főbb alagútjának részét
képezte, olyan járat lehetett, amelyben akár a vitorlás lidérchajók is
elfértek volna.
Az egyik alagút hajszálérre emlékeztetett, amely mellett a
hártyafalon túl egy sokkal vastagabb artéria futott. Tartani kellett
attól, hogy ha egy csillaghajó halad el a szomszédos széles
járatban, mozgásával megkeveri a kék ködöt, és maga után
szippantja a gyalogos vándorokat. Ha belekerülnek egy ilyen
örvénybe, talán nagyon sokáig sodródnak a Hiperhálóban, míg
végül bezuhannak az űr valamelyik szektorába, ahol a légüres
térben szétreped a tüdejük és szétrobban a szemgolyójuk.
Szerencsére hamar elérkeztek egy újabb kereszteződéshez, így
eltávolodhattak a veszélyesnek tűnő hipersztrádától.
Persze az is lehet, hogy feleslegesen féltek, mert még véletlenül
sem találkozhattak volna össze egy nagyobb hajóval. Ki ismerhette
a Hiperháló alagútjainak belsejében érvényes törvényeket?
Jaq egy-egy röpke pillanatra lelkek jelenlétét érezte maga körül.
Mintha szellemek haladtak volna a közelükben. Az első néhány
alkalommal megrémült – attól tartott, hogy száguldó démonok
auráját érzékeli.
Petrov fogalmazta meg a kérdést, amely mindannyiuk fejében ott
k e r i n g e t t .
– Lehet, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodik a Hiperhálóban?
A navigátor elgondolkozott ezen, és érdekes elmélettel állt elő.
Lehetséges, mondta, hogy a különböző időkben útnak induló hiper
vándorok különböző dimenziókban léteznek, és hiába vannak a
térnek ugyanazon a pontján, más idősíkban mozognak. (Ha
egyáltalán térnek lehet nevezni azt, ami a Hiperháló belsejében
van.) Ha ez igaz, akadálytalanul keresztülhaladhatnak más
utasokon, semmit sem fognak megérezni a dologból. Lehet, hogy
ugyanott vannak, ahol más hipervándorok, csak éppen egy perccel
– vagy akár egy teljes órával – korábban, esetleg később foglalják el
azt a bizonyos helyet.
Petrov elmélete kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Fennix
mondott a „felsőbbrendű valóságról”, amelyben a múlt, a jelen és a
jövő telepatikus üzenetei egyszerre, ugyanabban az időben
léteznek. (A navigátor persze a helyzetnek megfelelően kissé
átalakította az elképzelést.) A Hiperháló kvázi organizmusának
belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben
bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A
dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos
lencse különböző összetevőire bont...
Igen, a színek! Az ő szemük végig kéknek látta a ködöt.
Abban sem lehettek biztosak, hogy az utazás valóban annyi ideig
tart, amennyit ők érzékelnek. Lex kronométere szerint egy óra telt
csak el az indulásuk óta. Később ugyanez a szerkezet azt mutatta,
hogy már egy teljes hónapja vannak úton. Még később kiderült,
hogy csupán két perce. Az idő úgy összezavarodott, mintha a
Káosz irányítaná a múlását. A kék köd valószínűleg valami
hallucinogén anyag volt, amely nemcsak az organikus elmékre, de a
mechanikus szerkezetekre is kifejtette hatását. Jaq és társai
mindenesetre úgy érezték, csak néhány perc telt el azóta, hogy
magára hagyták Stockmant. Vagy lehet, hogy rosszul emlékeztek?
Lehet, hogy menet közben oly sokszor felidézték azt az utolsó
pillanatot, amit még a szilárd időben éltek át, hogy az emlék az
agyukban valósággá változott?
Az Iszonyat Szemében lévő káoszvilágokon az idő állítólag
elvesztette jelentését. Azokon a bolygókon még léteznek olyan
áruló űrgárdisták, akik Hóruszt szolgálták, és azóta is örökkévaló
démoni időtlenségben élnek...
A Hiperháló mintha a fénylő ellenpárja lett volna annak a sötét
végzetnek. Lehet, hogy az ősi eldák éppen azzal idézték elő fajuk
katasztrófáját, hogy megépítették ezeket az alagutakat? Belevéstek
a hipertérbe egy hatalmas és bonyolult, erőteljes rúnát, az erő jelét,
amely sokágú folyosóvá alakult. A Káosz pusztító erői válaszképpen
önmagukból létrehozták a rúna torz tükörképét, mintegy
körbefolytak az eldák építményét, amelyen aztán átjutottak a
materiális világba.
Talán még az eldák sem értik teljes egészében a Hiperháló
működését. Talán azt sem tudták, mit építenek meg, az alagutak
létrehozásával milyen átjárókat képeznek a valós és a valótlan
világegyetemek között.
A Hiperháló azután továbbfejlesztette önmagát, és most már nem a
kapu, nem az átjáró, hanem inkább a védőfal szerepét tölti be,
amely távol tartja a Káoszt a kozmosztól. Talán ehhez az egészhez
köze van az eldák Kacagó Istenének – annak az istenségnek,
akinek oltárszolgáit Harlekineknek nevezik...
Egy perc.
Egy óra.
Egy örökkévalóság.
Egyetlen másodperc.
Mennyi ideje lehetnek a Hiperhálóban?
Az eldák életritmusa sokkal gyorsabb, mint az embereké.
Reakcióidejük rövidebb, félelmetes sebességgel mozognak. Talán
ők másként élik át a Hiperhálón belüli időtorzulást, mint a hozzájuk
képest csigalassú emberek.
A Harlekin-kártya előre-, egyre csak előrehúzta Jaqot – egészen
addig, míg a kék köd hirtelen megritkult...
Egy lidérccsont falakból létrehozott hatalmas, komor kupola... A
zeniten sötét éjtó terpeszkedett. A falak tövéből felemelkedő erős
fénysugár – egy reflektor pászmája vagy valami erőtér lehetett –
megmutatta az űr egy szeletét.
A gyásztó felszínén vöröses gázoszlopok virítottak és nyúltak ki
elrákosodott izomszálakként. Az oszlopok kavargó felületét
égővörös, vérvörös, halványpiros és sárgásvörös árnyalatú pöttyök
borították. Az émelyítő fátylak belsejében napok pislákoltak,
körülöttük gázlidércek kavarogtak, ocsmány, torz formák.
Az Iszonyat Szeme. Az első kapu, amin keresztül a Káosz
átözönlött a valóságba. A hely, ahol a hányingert keltő fényt sugárzó
izzó kemencék körül egy természetellenes geometria törvényei
szerint létrejött, a hipertéren átjuttatott világok keringtek.
Újra megpillantani a Szemet, ismét ilyen közel (legalábbis kozmikus
lépték szerint közel) jutni hozzá... Jaq gyomra felfordult, amikor
rájött, hova kerültek.
A megfertőzött terület valóban nagyobb, mint száz évvel korábban?
Vagy csak terjedelmesebbnek látszik?
– Ó, szent őseim! – motyogta Zhord.
Azul Petrov hányni kezdett, azután megtörölte a száját. Szétnézett,
és... a távolban megpillantotta a ragyogó sugarat, az Astronomicant,
a Császár jelzőfényét. Lex undorodva vette szemügyre az eléje
táruló látványt.
– Ez a Szem, igaz? Milyen messzire jutottunk!...
Messze... Távol voltak a Sztálindrómtól, távol a Földtől – de közel a
galaxis pereméhez, és közel a Káosz űrgárdistáinak fészkéhez,
meg azoknak a démonoknak és szörnyeknek a lakhelyéhez,
amelyek szétterjesztették a kozmoszban a valóságot és a
józanságot elpusztító kórságot.
– Most szólj hozzá! – nézett Zhord a navigátorra. – Hát nem
egyszerűbb a Hiperhálón keresztül utazni, mint napokon, heteken át
manőverezgetni egy hajót a hipertérben?
– De igen – mormolta Petrov. – Egyszerűbb. De nem jobb. A
Hiperhálónak nagyon sok köze van az immatériumhoz. Veszélyes
benne mászkálni. És túlságosan könnyű.
Huh! Ezt most csak azért mondod, mert félted a munkádat!
– Azul úgy érti – magyarázta az inkvizítor Zhordnak –, hogy a
Hiperhálóban való utazás túlságosan... elegáns. Olyan ez az egész,
mint maguk az eldák. Valahogy sugárzik belőle az önhittség és az
arrogancia. Engem zavar.
– Nem elég fájdalmas – mormolta Lex. – Nem eléggé embert
próbáló. A folyamatos próbatételek sorozata és az állandó önuralom
az, ami segít nekünk a túlélésben.
Petrov helyeslően bólintott.
– Az eldák, úgy hallottam, már éppen elég jól tudják, mi a tragédia.
Ismerik a fájdalmat is. Valami öngerjesztő őrülettel harcolnak, de a
népük valamikor... valamikor régen tényleg elegáns lehetett. Biztos
imádták a luxust meg a hasonlókat.
Szerintem a Hiperháló ezt a végletekig megkönnyített életet
szimbolizálja. Tudtátok, hogy a Maszk-harcosok is ezt használják?
Még a csapataikat is ebben mozgatják. Még belegondolni is
szörnyű, mi történne akkor, ha a Harlekinek a Hiperhálón keresztül
rárontanának a Birodalomra...
A legutolsó mondat hallatán Lex dühödten felmordult. Zhord a
lepusztult tájra mutatott.
– Hát azt mindenesetre nem lehet elmondani, hogy mindenütt
büszkén, elegánsan és luxusban élnek...
– Ez egy mestervilág, igaz? – kérdezte Lex. – Egy valódi
mestervilág. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel látni
fogok egy ilyet.
Nagyon kevés olyan ember élt a Birodalomban, akinek része
lehetett ebben az élményben, de a különböző történetekből,
valamint az olyan mesékből, amilyeneket Petrov is terjesztett,
mindenki tudott a létezésükről.
– Ez bizonyára az Ulthwé – mondta a navigátor. – Annak kell lennie,
hiszen egészen közel van az Iszonyat Szeméhez. Még mindig nem
szakították el teljesen az élettől.
Az Ulthwé kitartása legendás volt. A Káosz űrgárdistái feldúlták, de
elpusztítani nem bírták.
Ey'Lindi előremutatott. Lex felszisszent.
A növényekkel benőtt, gazos romok, a lidérccsont építmény bordái
között egy széthasadt páncéltest hevert. Lex egész eddigi életében
abban reménykedett, hogy ilyet sohasem fog látni.
Óvatosan elindultak a törmelékhalmok között. A páncélt szarvak,
fémmel befuttatott démonfejek, hitgyalázó jelvények díszítették. A
nyakában gyöngysort viselt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a
„gyöngyök” valójában zsinórra fűzött, gyantába foglalt embriók.
A páncélról valami letépte az arclemezt. A sisak belsejében heverő
koponyára pici pókok szőttek foszforeszkáló hálókat. Az alsó
állkapocs lefittyedt, a fogak helyén hegyes acélpengék meredeztek.
Lex lenyúlt. Talán meg akarta érinteni a fogsort, de meggondolta
magát, és visszarántotta kesztyűs kezét. A hálórétegen látszó apró
dudorok elárulták, hogy a koponya felülete nem sima. A homlokán
szarvak nőhettek, csonttarajok a fejtetőn. A pókok hálója eltakarta a
groteszk deformitásokat, erodálta a Káosz jeleit.
A félig lerombolt csontboltozat (ennek belsejébe érkeztek meg az
utazók, ennek pereme mellett fedezték fel az égen az ocsmány
Szemet) mögött a távolban egy fényesebb kupola állt. A körülötte
lévő hatalmas fák és a smaragdzöld növénytakaró fölé kecses
tornyok magasodtak. Kicsit távolabb egy karcsú piramis emelkedett.
Jaq úgy látta, a mestervilág állapota semmivel sem rosszabb, mint
azé a sok száz, sok ezer bolygóé, amelyeket az emberek
megfertőztek, tönkretettek, megmérgeztek, amelyektől elrabolták
kincseit. Az eldák valószínűleg a közelében lebegő fórtelem, az
Iszonyat Szeme miatt hagyták el ezt a világot. Számukra
lakhatatlanná vált, ám az emberek könnyedén és hamar képesek
lettek volna benépesíteni, „belakni” a háború sebeitől nyögő
U l t h w é t .
Jaq felsóhajtott. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a tüdejébe
szúró törött borda vagy inkább a látvány okoz neki nagyobb
f á j d a l m a t .
Zhord belevizelt a káoszűrgárdista sisakjába. A pókhálók halkan
sisteregve, nedves csomókká válva tapadtak a fémfogú állkapocs
fölötti torz koponyára.
Zhord az egyik zsebéből előhalászott egy marcipánrudat, és
majszolni kezdte.
Lex az arca elé húzta vizorát, és megjelenítette a műszerek által
érzékelt adatsorokat, megvizsgálta páncélja állapotát.
– Azt hiszem, a hulladéktároló egységem nem működik tökéletesen
– mondta, miután felnyitotta a sisakját. Magában imádkozni kezdett
Rogal Dornhoz.
Zhord oldalra hajtotta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a fémlábaid nemsokára tele lesznek a saját
t r á g y á d d a l ?
Lex előrecsapott fémkesztyűs kezével, de még időben megállította
az öklét, nem változtatta folyékonnyá a zömik arcát.
– A saját hulladékomat két teljes napon keresztül fel tudom
dolgozni, zömik! Ez egy régi típusú, megfelelően karbantartott
páncél. Volt néhány kisebb hibája, de ezeket nemrég kijavították. –
Valószínűleg az ágyékvértjét is kicserélték, mert a damaszkolt
ezüstlemezen tisztán látszott a rávésett rajz, a terminátor páncélos,
villámvetős alak.
– A mellvért mintha egy kicsit karcos lenne – mondta Zhord. Vajon
azért kötözködött, hogy próbára tegye az űrgárdista
t ű r ő k é p e s s é g é t ?
A Lex mellét díszítő széttárt szárnyú sason valóban fel lehetett
fedezni egy-két oda nem illő mélyedést.
– Ezeket egy elda sátánszuka rajzolta rám az energiakardjával. –
Az űrgárdista szinte bocsánatkérően nézett Ey'Lindire. – Már
haldoklott. A legutolsó bevetésünkön történt. Azóta nem tértünk
vissza a kolostor erődünkbe, mert csatlakoznunk kellett Baal
Firenzéhez. – Lex az inkvizítorra pillantott. – Azt hiszem, szükséged
lenne egy orvosi kivizsgálásra. Nem vagyok medikus, de van némi
gyakorlatom a sebek ellátásában. Egy űrgárdistának a teste a
temploma, ezért hitbeli kötelessége tudni, hogyan lehet kijavítani az
apróbb hibákat. Nagyon szívesen segítek. – Ismét Ey'Lindire nézett.
– Persze ha ez az orgyilkos-kurtizán hölgy ugyanolyan jól ért az
anatómiához, mint a gyilkoláshoz... vagy az örömszerzéshez... Ha
inkább azt szeretnéd, hogy ő lásson el, ám legyen.
Lex titokban arra vágyott, hogy lássa, amint Ey'Lindi intim módon
megérint egy férfitestet.
Ey'Lindi bólintott.
– Bocsáss meg, Jaq, hogy eddig nem jutott eszembe a dolog. Az én
számomra nem sokat jelent a fájdalom.
– Hát ez meg hogy lehet? – morfondírozott Lex. Hogyan lehet az,
hogy Ey'Lindit nem érdekli a fájdalom, a gyönyört okozó érzések
legfontosabbika? Hirtelen újra idegennek érezte őt.
– Kivéve persze a mentális fájdalmat – tette hozzá Ey'Lindi.
– Ami a mentális fájdalom keletkezési helyét illeti – mondta Zhord –,
azt bizonyára kiszedték belőled, amikor szétvagdostak, majd újra
ö s s z e r a k t a k .
– Azért viselkedsz így, mert nem érzed jól magad egy elda világon,
kispajtás? – kérdezte Ey'Lindi. – Viszolyogsz tőlük, igaz? Pedig a
Harlekin-emberre úgy tekintesz, akár egy hősre.
Ey'Lindi közelebb lépett Jaqhoz. Az inkvizítor a zömik kezébe
nyomta a Császár Kegyelmét.
– Huh! Most bíztok bennem, vagy nem bíztok? – Zhord a
markolatánál fogta meg a fegyvert.
Jaq hagyta, hogy Ey'Lindi azt tegyen vele, amit akar.
Az inkvizítorról lekerült a szakadt köpeny. Ey'Lindi az ujjai hegyével
végigsimított a páncélon. A feszesen összefont termoplasztik szálak
gyíkbőrre emlékeztetően érdes felületet alkottak. Ey'Lindi ezután
óvatosan megérintette Jaq mellkasát. A férfi felnyögött. Ey'Lindi
lágyan, de határozottan masszírozni kezdte, és közben
Callidus-zsoltárokat mormolt.
Lex kesztyűjén úgy feszültek meg az ujjak, mintha tűzhangyák
csíptek volna a páncél alatt rejtőző testbe.
Zhord még mindig nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy
kikészíti a robusztus lovagot.
– Huh, én már ezelőtt is lógtam űrgárdisták közelében... de még
sosem láttam, mi van az ágyékpáncéljuk alatt. Sosem volt alkalmam
arra, hogy együtt zuhanyozzam Birodalmunk legkiválóbb
harcosaival. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de...nagyon
érdekelne, hogy a testednek azt a részét is átalakították, amit a
legbecsesebbnek szoktak nevezni? Az ágyékod körüli részre
g o n d o l o k .
Lex figyelmét túlságosan lekötötte az, ahogy Ey'Lindi masszírozta
az inkvizítort. Válaszra sem méltatta a zömiket.
– Mert tudod, olyan sokat hallani arról, hogy titeket génátörökítéssel
szaporítanak – mondta Zhord.
– Ezek szent dolgok! – mordult fel Lex. – A szaporító génjeink a
progenoid mirigyeinkben vannak. – A mellére, azután a nyakára
csapott. – Itt meg itt.
– Ó, ezek szerint egy egész kupacnyi extra szervet belétek ültettek?
Kíváncsi lennék, hogy az eredeti szaporítószerveidet meghagyták-e.
Vagy esetleg kivágták belőled, hogy hely legyen az újaknak?
– Ölj meg egy űrgárdistát, és megtudod! – csattant fel Lex. Hogy
meri ez a törpe megzavarni, amikor Ey'Lindi kezére és az egyre
intimebbnek tűnő masszírozásra akar koncentrálni? – A progenoid
mirigyeink pontosan olyan ivarsejteket termelnek, mint az eredeti
szaporítószerveink. Kielégítettem a kíváncsiságodat, zömik féreg?
– Tulajdonképpen csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e
beszélni ezekről a dolgokról. Hogy mennyire vagy tisztában azzal,
mi van a testedben. Meg arra, hogy a feltuningolt tested által termelt
emberfeletti hormonjaidnak van-e...
bocsánat a kifejezésért... van-e kivezető nyílásuk.
Ey'Lindi közben meglazította Jaq hálópáncélját, és megkereste az
élénk lila foltot, a legutolsó sebet.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Lex az inkvizítor felsőtestén lévő
tetoválásokra mutatva.
– Azoknak a démonoknak a jelei, amelyeket Jaq eddig legyőzött.
Lex megremegett a látványtól. Ő a jobb lábszárát védő vérten
hordta az ilyen hadi dicsőségre emlékeztető emblémákat.
– Ide hallgass! – mondta az űrgárdista a zömiknek. – Mi, Öklök,
elfojtjuk magunkban az állati késztetéseket. A művészet
eszközeivel. A faragás számunkra mindennél fontosabb.
– Faragás? Ékköveket csiszolgattok? – kérdezte Azul Petrov
érdeklődve. – Ékkövek felületébe véstek bele mindenféle ábrákat?
– Nem kövekbe, csontokba – válaszolta Lex. – Csatában elesett
fivéreink kézcsontjaiból faragunk szobrokat.
Ey'Lindi befejezte Jaq simogatását, aztán Ráhúzta az inkvizítor
tetovált testére a pikkelyszerű hálópáncélt.
– A hálópáncél gyógyfűzőnek sem utolsó – mondta. – Az ilyen
zúzódások maguktól gyógyulnak. Majdnem úgy tudsz majd
mozogni, mintha semmi bajod sem lenne.
Jaq a vállára terítette köpenyét, azután Lexre és Zhordra nézett.
– Azt hiszem – mondta a zömiknek –, el kellene mondanod Lex
kapitánynak, amit nekünk bevallottal, amikor kihallgattunk. Úgy is
fogalmazhatnék, hogy nem ártana megvilágosítanod. Fedd fel előtte
a titkokat.
Zhord kihúzta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá... – mondta kelletlenül.
A kis fickó levette a fejéről a sapkáját – talán arra számított, hogy
gyökérkefére emlékeztető vörös haja miatt tekintélyesebb lesz a
megjelenése –, a fölé emelkedő páncélkoronás emberi fejre, Lex
csillogó szemébe, gyöngyszerű fogaira és a homlokán látszó
érdemsávokra nézett, majd beszélni kezdett.
– Arról van szó, hogy hőn szeretett Császárod, amikor még
használni tudta a lábait és az ágyéka körüli szerveit, nemzett pár
száz halhatatlan fiút, méghozzá úgy, hogy nem tudott a dologról.
Most sem igazán tud a fiairól, mert pszichikai módon képtelen
érzékelni őket, és...
Zhord befejezte a mondókáját. Lex átgondolta a zömiktől hallott
mesét. Úgy látta, Draco inkvizítor meglehetős szkepticizmussal
vette tudomásul az illuminátok és a Sensejek létezését.
Tehát létezik egy lovagrend, léteznek a Sensej Lovagok, akik a
hosszú-hosszú őrszolgálat után a végső kozmikus csatára
k é s z ü l ő d n e k . . .
Egy káptalan, amelynek tagjai minden tekintetben túltesznek az
űrgárdistákon, de talán még a Szürke Lovagokon is. Létezésük a
Birodalom legőrzöttebb titka...
Mégis kapcsolatba kerültek az eldákkal.
A lator „illuminátok” megpróbálták megvalósítani saját szörnyű
terveiket. Öszeesküvést szőttek. Latrok, akik megrontották az
inkvizítor okát...
Ó, ha most visszatérhetne a kolostorerődbe, és a szent relikviák, a
káptalan trófeái között mindent nyugodtan megbeszélhetne Kürt
K e m p k á v a l !
Lehet, hogy Lex hite alapjaiban megingott? Nem. Rogal Dorn fénye
még mindig beragyogta a lelkét. A jobb keze csontjaiba vésett
nevek erőt adtak neki. Úgy érezte, két halott testvérének minden
képessége beleköltözött. Lehajtotta sisakos fejét. A titok, a tudás,
aminek birtokába került... megviselte. Összezavarodott, de közben
ott motoszkált benne a gondolat, hogy az egészből semmi sem
i g a z .
Az univerzum olyan ragacsos anyagú mocsár, amely könnyen
magába szippantja az embert. Egy Ökölnek azonban szilárdéin kell
állnia. Talán az lenne a legjobb, ha egyes-egyedül megrohamozná
az eldák távolban csillogó városát, és lerombolná a kupolát, a
tornyokat, mindent. Talán ez az élete értelme. Talán soha többé
nem kínálkozik alkalom arra, hogy végrehajtson egy ilyen dicső
t e t t e t .
Az alkalom felkínálkozott, azután elillant...
A közeli romok mögül alakok bukkantak elő. Némelyik éjsötét volt,
ők arany-csillogású sisakot viseltek. Némelyiknek olyan fahéjszíne
volt a félhomályban, mint az űrgárdisták testéből kicsorduló,
meghökkentően hamar alvadó vérnek. Az egyik folyamatosan
változtatta a színét.
Az Ulthwé Temetőőrei voltak. Fekete lobogójukra szomorú tekintetű,
könnyeket ontó szemet festettek. Csillogó fegyverük csöve furcsán
öblös volt.
Mögöttük sátánszukák közeledtek. Sisakjukon félelmetes agancsok
meredeztek, kezükben lézerpisztolyokat és energiakardokat
s z o r o n g a t t a k . . .
És felbukkant egy Harlekin is.
A szukák mesterségesen felerősített sikolya szinte megbénította
Lexet. Az arca elé kellett volna húznia sisakja vizorát, hogy kívül
rekessze a rikoltozást, ám keze nem mozdult. Zhord elejtette a
fegyverét, és szőrös kezét a fülére szorította. Petrovnak
megroggyant a térde. Ey'Lindi felsikoltott, hogy a saját hangjával
elnyomja a szonikus támadás hullámait.
A Temetőőrök lőni kezdtek. Az öblös fegyverekből sűrű folyadék
csapott elő. Nem, nem is folyadék volt, hanem... háló! Hálók
repültek a betolakodók, a hanggal megbénított emberek és zömik
felé. Vibráló, elemi rostokból készült szálaik gyors rezgéseikkel
folyékonnyá változtatják a húst, a csontot, minden szerves anyagot,
amihez csak hozzáérnek.
A felhőszerű hálókötegek Lex, Jaq, Petrov és Zhord fölé értek.
Harlekin: Halál (XVI. fejezet)
Tizenhatodik fejezet
Párbaj
Ey'Lindit elkerülték a hálók.
Vagyis inkább Eye'ionahdot. Az Ulthwé aranysisakos
Temetőőreinek szemében Ey'Lindi egy őrpáncélt viselő elda volt.
Mozdulatlanul állt, és várt. Csak a szeme villogott. Társai úgy
hadonásztak, mintha láthatatlan ellenfelekkel verekednének. Hiába
erőlködtek, belegabalyodtak a hálókba. Megbotlottak, a földre
zuhantak.
Lex nem esett el. Fegyvere robbanógolyókat okádott magából, ám a
lövedékek már a fekete Temetőőrök és a vérvörös Boszorkák előtt a
földbe fúródtak. A robbanótöltetek aktiválódtak, de csak a talajt
szaggatták szét.
A kapitány terminátor páncéljára is ráhullottak a hálók. A szálak
összehúzódtak, a szövedék zsugorodni kezdett. Az eldák
szerencsére nem elemi rostokból szőtt hálókat lőttek ki rájuk,
amelyeknek szálai azonnal átmetszik az ember testét, hanem
egyszerű gabaly hálókat. Jaq, Zhord és Petrov már a földön
feküdtek. Meg sem moccantak. Rájöttek, ha védekezni próbálnak, a
hálók szálai még jobban rájuk feszülnek. Ha életben akartak
maradni, ha nem akarták, hogy kipréselődjön belőlük az élet, nem
m o z d u l h a t t a k .
A páncélos kapitány jobb helyzetben volt. Ahogy izmai
megfeszültek, a terminátor páncél szervo rostjai érzékelték és
utánozták teste mozdulatait. A gabaly hálókat azonban képtelen volt
leszaggatni magáról. Egyszerűen nem bírta felemelni fegyvert tartó
kezét. Még az ujját sem tudta megmozdítani, hogy levegye a
ravaszról. Megingott, tántorogni kezdett. Mintha egy óriás
dülöngélne egy lassított filmen. A hatalmas sárga-azúrkék légy
hiába próbált menekülni az apró pókok hálójából..
A fegyverébe dugott tár kiürült. A Temetőőrök, a csillámló Harlekin
és a Boszorkák egyre közelebb kerültek hozzá.
– Bátor tett volt! – kiáltott rá Eye'ionahd a támadókra elda nyelven.
A Harlekin ironikusan meghajolt. Maszkja akár a Kacagó Isten
á b r á z a t a .
Vajon a Harlekin látta, valójában ki rejtőzik a páncélban, az elda
testben? A félig lerombolt kupola alatt szerencsére elég sötét volt. A
szomszédos építmény felől átszűrődött némi fény, az égen kavargó
Szem is leküldte ocsmány világosságsugarait, a pókhálók zöldesen
f o s z f o r e s z k á l t a k .
Jaq, Zhord és Petrov fölé Boszorkák tornyosultak. Úgy hajtották le
fejüket, mintha sisakjuk agancsával akarnák átdöfni a férfiak testét.
Energiakardjukat úgy emelték fel, mintha kivégzéshez
készülődnének. Néhányuk körülfogta Lexet. Az űrgárdista lassan,
gyöngyfogát vicsorítva emelgette a tagjait. Hiába erőlködött. Az
eldák arra vártak, hogy alkalom kínálkozzon a megkínzott bika
e l e j t é s é r e .
– Ügyesen átjutottál a Hiperhálón, szertartásőr – mondta a Harlekin
E y e ' i o n a h d n a k .
Ey'Lindi megörült. Ezek szerint nem lepleződött le. A Harlekin látta
rajta, hogy nem a mestervilág felvigyázói közé tartozik, és azt hitte,
hogy a Sztálindróm mellett végrehajtott szertartást biztosító őrök
e g y i k e .
– Az Ulthwé gyászoló Temetőőreit meglepte és felbosszantotta
ezeknek a birodalmi harcosoknak az érkezése – folytatta a Harlekin.
Lex jelenléte talán nem csupán felbőszítette, hanem meg is
rémítette őket. Zavarba jöhettek, amikor felfedezték, de a problémát
gyorsan megoldották. Eye'ionahdnak támadt egy ötlete. Jaq felé
b i c c e n t e t t .
– Ez itt, ez nagyon jól megfelelne a célnak. Őt meg lehetne
v i l á g o s í t a n i .
– Mennyit tud? – kérdezte a Harlekin.
Eye'ionahd agyában gyorsan követték egymást a gondolatok. Ő
nem Temetőőr, de nem is közönséges elda harcos. A Hiperhálón
keresztül érkezett ide, de nem Harlekin. Vajon neki mennyit lenne
szabad tudnia?
Mindent kockára kellett tennie. A lézerpisztolyos, kardos Boszorkák
hatszoros túlerőben voltak. A fekete Temetőőrök még mindig
készenlétben tartották hálópuskáikat, a hátukon pedig ott volt a
lézervetőjük, amit egy-két másodperc alatt kézbe kaphatnak. Mit ér
egy orgyilkos akrobatikus ügyessége, amikor ilyen fürge harcosok
ellen kell küzdenie?
Nyílt ellentámadás? Erre nem is gondolhat. Hazugság és logika. És
rengeteg szerencse. Csak ezek segíthetnek.
– Az inkvizítor tud a Sensej Lovagok őrszolgálatáról – mondta.
– Hah! Pompás trükk! Remek csel!
Trükk? Csel? Vajon jól fordította le a seachmall és a seachran
szavak jelentését?
Valahogy meg kellett tévesztenie a Harlekint. Így, szemtől szemben.
Nehéz lesz. Mesterségesen megnyújtott arca rezzenéstelen maradt.
Határozottan nézett a Harlekin vigyorgó maszkjára.
– Az inkvizítor bedőlt a cselnek – mondta óvatosan.
– Aiee! – rikoltott a Harlekin. – Te nem hiszel a Rhana Dandrában?
Eye'ionahd kétségbeesetten átkutatta memóriáját. Rhana Dandra?
Igen, egy végső harc a Káosz és a materiális univerzum között...
Rhana Dandra. ez volt rá a megfelelő elda kifejezés, aminek csak
most értette meg valódi jelentését.
– A Sensej Lovagok részt fognak venni a Rhana Dandrában –
mondta álságos határozottsággal.
A Harlekin maszkja megvonaglott.
– Csak a Főnix Urak fognak részt venni a Rhana Dandrában! Ha
egyáltalán sor kerül rá. Ha bekövetkezik, a Káosz és az univerzum
is el fog pusztulni. Mindennek meg kell semmisülnie, mert csak így
győzhetjük le a Káoszt.
Főnix Urak, Főnix Urak?... Ey'Lindi ebben a pillanatban annak örült
volna a legjobban, ha képes telepatikus úton tanácsot kérni
Petrovtól, aki rengeteg elda mesét ismer. A baj csak az, hogy
egyikük sem volt telepata.
– A Sensej Lovagok azt hiszik, hogy részt fognak venni a Rhana
Dandrában – helyesbítette előbbi kijelentését.
– Persze ezt a tévedésüket bele is építettük a tervünkbe. – A
Harlekin egyre mogorvább hangon beszélt.
– Vagyis... – kezdte Ey'Lindi. Szándékosan elhúzta a szót, hogy a
Harlekinnek ne legyen türelme kivárni, mit akar mondani, és
befejezze helyette a mondatot.
A Harlekin türelmetlenül megvonta a vállát.
– Vagyis az emberek haldokló császárának akaratereje végül
kudarcot fog vallani. Az ember illuminátok belehajszolják a
Sensejeket abba a klimatikus pszi örvénybe. A haldokló Császár és
a Sensejek összeolvadnak, együtt létrehoznak egy új és potens
inkarnációt, amelyet a Kacagó Isten Nagy Harlekinjei fognak
i r á n y í t a n i .
És a Rhana Dandrát el lehet halasztani. Hát te semmit sem értettél
a Feldúlt Világ szertartásból?
A Harlekin ráhibázott. Ey'Lindi tényleg nem értette a dolgot.
Az eldák tehát azt akarják elérni, hogy a birodalmi hatalom új
köntösbe bújtan újjászülessen, mégpedig azon illuminátok
felügyelete alatt és segédletével, akiket az eldák manipulálnak...
Az eldák soha többé nem tudják visszaállítani a galaxisban hajdani
helyzetüket, soha többé nem játszhatják el a büszke egyeduralkodó
szerepét. Civilizációjuk darabjaira hullott, és szétszóródott. A durva
emberi faj túltett rajtuk, lekörözte őket. Minden jel arra vallott, hogy
az emberiség összetűzésbe kerül a Káosszal. Ez a konfrontáció
galaktikus méretű pusztulást vonna maga után. A Sensejek
áldozata révén az apokalipszis bekövetkeztét el lehet halasztani. Az
eldák titokban a kezükben tartják majd az új hatalom kormányrúdját,
és megpörgetik a sors új kerekét...
Ó, mennyi hasonlóság volt a hidra-összeesküvés és az
illuminát-tervezet között! Rengeteg hasonlóság és rengeteg eltérés.
A hidra-konspiráció résztvevői az emberek, valamennyi ember
mentális szabadságát akarták feláldozni. A „jó” illuminátok ezzel
szemben csupán a Császár fiait...
A Harlekin felhevülve folytatta.
– És az Ifjú Király közben közelebb kerül a Véreskezű Isten
trónusához. És az Ifjú Király közben felemésztődik a szent
agóniában, hogy létrejöhessen belőle az új Isten!
Talán az elda mániás Petrov, talán ő képes lett volna kibogozni, mi
az értelme ennek a sok zagyvaságnak.
A Harlekin maszkja rémisztővé változott.
– Talán a Rhana Dandra közelebb van. mint hittük. A Főnix Urak
állítólag már a Hiperhálóban járnak. Láttál közülük akár egyet is,
míg eljutottál idáig?
– Nem – mondta Eye'ionahd.
– A jövendölések szerint a Főnix Urak most elhagyják a Tunyaság
Zsákutcáit, ahol eddig várták az évszázadok múlását.
Ey'Lindi agya olyan volt, akár a méhkas. Koponyájában
elviselhetetlenül döngtek az új információk. Főnix Urak? Ezek
valami nagy hősök lehetnek... A főnix valamiféle madár, amely egy
mesebeli világon él, és állítólag újjászületik a saját hamvaiból.
Az elda Maszk-harcosok ugyanúgy a páncéljuk megszállottjai
lehetnek, mint a Lexhez hasonló űrgárdisták. A Főnix Urak nyilván a
legőrültebbek mind között. Valószínűleg ősi páncélokat hordanak,
amelyeket egy régi hős hagyományozott rájuk. Viselik a vérteket, és
közben újra és újra felélesztik az egykori hősök szellemét, magukra
öltve azok személyiségét. Hogy mivel csinálják mindezt? Bizonyára
a lélekkövekkel – azokkal a kristályokkal és kavicsokkal,
amelyekben a halott eldák lelkei lakoznak.
Vajon mi a jelentése annak, hogy az egyik Harlekin elrabolta
Eye'ionahd lélekkövét?
Lehet, hogy a Sztálindróm orbitális pályáján keringő telepen
végrehajtott szertartás egyik célja éppen ezeknek a Főnix Uraknak
a megidézése volt? Ki akarták csalogatni őket onnan, ahol azt
várták, hogy az idő elteljen a normál galaxisban?
– Ah, a Tunyaság Zsákutcái – visszhangozta a nő. – A
Hiperhálónak azon keresztútjai, amelyeken megáll az idő, s nem
moccan... – Az idővel összefüggésbe hozott „tunyaság” szónak ez
volt a legvalószínűbbnek tűnő jelentése. Ey'Lindi tudta, vaktában
pufogtatja a szavakat, de folytatta. – Azok az ösvények, amelyeken
az idő eltorzul, ahol az idő visszafelé áramlik...
– Uigebealach – suttogta a Harlekin. – Ha a Nagy Harlekinek
megtalálták azt az ösvényt, ahol az idő visszafelé folyik, akkor
ennek az ösvénynek a pontos helye benne van a Rhana Danára
Jcönyuében, amelyet a Fekete Könyvtárban őriznek. Amikor a
Rhana Dandra elérkezik, magának az időnek is meg kell szűnnie...
– A titkos hely – morfondírozott a nő –, ahol újra létezhet az, ami
egyszer már volt...
Lehetséges volna, hogy az eldák misztikusan abban reménykednek,
hogy az idő visszaforgatásával egy, a valóságot megsemmisítő
kataklizma során képesek vissza állítani fajuk egykori dicsőségét?
Mi a valódi célja a Rhana Dandrának, a valóság és a Káosz
együttes megsemmisítésének? Le akarják nullázni a történelmet? Ki
akarják törölni a valóság és a Káosz keletkezése óta eltelt eónokat?
Lex még mindig nem adta fel a harcot. Páncélja szervói sivítva
erőlködtek, ahogy megpróbálta szétszaggatni az egyre szorosabban
ráfeszülő hálószálakat, ahogy megpróbálta kiszabadítani karját és
lábát. A háló nem akadályozta meg abban, hogy mozgassa a saját
testét. Talán azt akarta elérni, hogy a szálak túlfeszüljenek, és
maguktól pattanjanak el. Neki nem eshetett baja; mintha egy szikla
belsejébe zártan hadakozott volna a gabaly hálókkal. Kitartóan
küzdött, és számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb valami történni
fog: vagy a szétszaggatott hálók hullanak le róla, vagy a terminátor
páncél rendszerei mondják fel a szolgálatot.
Valóban történt valami. Hirtelen és egyszerre túlságosan sok
valami...
A Harlekin maszkja gyöngyszemen fehérré változott, leolvadtak róla
a vonások, a ráncok. Olyan volt az egész, mintha az arca
eltünésével véget akart volna vetni az Eye'ionahddal folytatott
társalgásnak, mintha valami miatt egyszeriben megváltozott volna a
véleménye az előtte álló, ostoba kérdéseket feltevő és még
ostobább válaszokat adó nőről. Kaméleonruhája is átalakult, hirtelen
az Iszonyat Szemének élénk, émelyítő árnyalatai jelentek meg rajta.
A Harlekin felemelte lézerpisztolyát, és célba vette a nő fejét.
A törmelékhalmok mögül előbukkant egy másik fekete csapat, a
Temetőőrök egy másik szakasza. Aranysisakjaik mögött egy
színpompás Harlekin közeledett. Ez az arc... Ezek a vonások!
Zephro Cornellan!
– Harlekin testvérem! – kiáltott fel Cornellan. – Még ne öld meg őt! –
Kezében valami furcsa tárgyat forgatott, amiről az a parittya jutott
Ey'Lindi eszébe, amelyet gyermekkorában vad szülőbolygóján
h a s z n á l t .
A Temetőőrök és a Boszorkák pattanásig feszült idegekkel, ugrásra
készen figyeltek. Ey'Lindi meg sem moccanhatott, mert félő volt,
hogy mozdulatai mögött támadó szándékot gyanítanak, és
egyszerre tucatnyian vetik rá magukat. A Temetőőrök a vállukra
akasztották hálóvetőiket, és maguk elé rántották hosszú csövű
l é z e r v e t ő i k e t .
Ey'Lindi meghökkent, amikor felfedezte, hogy mi az a tárgy, amit az
imént parittyának nézett. Egy szíjra akasztott, pöttyös kavics? Az ő,
vagyis Eye'ionahd lélekköve, melyet a Sztálindróm melletti telepen
rabolt el tőle az a Harlekin!
Cornellan megállt. Szemügyre vette a hálóba gabalyodott foglyokat
és a szálakkal küzdő űrgárdistái, majd Ey'Lindire nézett.
Nevetése akár a gúnyos csengőszó...
– Ezúttal nem te estél kelepcébe, kedveském! – mondta birodalmi
g ó t u l .
Ey'Lindi a legszívesebben mérget köpött volna erre az emberre,
erre a pojácára, aki egyszer – már több mint száz éve – fogságba
ejtette, a hidra gyűrűi közé lökte, és hagyta, hogy a bestia az
agyának gyönyör központ) át ingerelve elviselhetetlen eksztázisban
r é s z e s í t s e .
Cornellan a nő felé dobta a pöttyös kavicsot.
– Azt hiszem, ez a vacak a tiéd.
Ey'Lindi elkapta a kavicsot. A szakadt szíjat összekötötték. A fejére
húzta, a nyakába akasztotta. Ostoba Cornellan! Ürügyet adott neki
arra, hogy megmozdulhasson, hogy használhassa a kezét! Most
már más mozdulatokat is tehet, nem kell attól tartania, hogy az
eldák azonnal megölik ezért.
– A kövedet azért loptuk el, hogy megvizsgáljuk a lelkedet, ami
benne van – magyarázta Cornellan. – El kell mondanom, nem
találtunk benne semmit. Üres kődarab, hitvány vacak, nem egyéb.
Úgy! Tehát az a másik Harlekin azért rabolta el tőle a követ, hogy
kiderítse, Eye'ionahd valóban elda, vagy csak eldának álcázott
v a l a m i .
– Már tudom – mondta Ey'Lindi –, hogy az illuminátjaid semmire
sem jók. Hazugság az egész. Hazugság minden szavad! – Ő is a
birodalmi gót nyelvet használta, mert azt szerette volna, hogy Jaq is
értse, amit mond, hogy az inkvizítor is megtudja azt, amit az elda
Harlekin elárult. Jaq moccanni sem bírt, de minden szót tisztán
hallhatott. – Ami a lovagok őrködését illeti... Ez is csalás, Cornellan!
Szemfényvesztés! Arra akarjátok felhasználni a halhatatlan fiakat,
amire a fiatal psziket használják, akiknek a lelkével a Császárt
táplálják! Fel akarjátok áldozni őket!
Meg akarjátok semmisíteni valamennyit!
A földön fekvő Zhord felnyögött – a hálók szálai egyre jobban
ráfeszültek a nyakára, már alig kapott levegőt. A zömik
rádöbbenhetett, hogy Cornellan őt is becsapta, neki is hazudott.
– Igaz ez, Cornellan? – kérdezte Jaq. Az ajkaira még nem tapadtak
rá a szálak...
– Igaz-e? – rikoltott fel a Harlekin-ember. – Milyen ostoba kérdés!
És én még azt hittem, méltó vagy rá, hogy illuminát legyél!
– Én pedig azt hittem – felelt Jaq –, hogy illuminát csak az lehet,
akiben egyszer már lakozott valamilyen démon.
– Így van. Az lehet illuminát, akit megszállt egy démon, és aki túlélte
ezt a megszállást. Aki segítség nélkül szabadult meg a gonosztól. –
Cornellan az inkvizítor fölé hajolt. – Neked azonban lettek volna
s e g í t ő i d .
– A Császár könnyeire! – mormolta Jaq elborzadva. Az illumtnátok,
akikben vegytiszta gyűlölet van a démonok iránt, arra készültek,
hogy prédaként egy ilyen káoszlény elé hajítsák a testét és a lelkét?
Azt akarták, hogy egy démon beleköltözzön. Mennyi időre? Egy
hétre? Egy évre? Száz esztendőre? És mindezt csupán azért, hogy
neki alkalma legyen kiűzni magából a megszállót. Minderre azért
lenne szükség, hogy beléphessen az illuminátok közé...
– De miért éppen én? – zihálta Jaq.
Cornellan csüggedten, ugyanakkor dühösen legyintett.
– Mert Eldrad Ulthran látta, hogy ez fog történni – mondta. – Mert
így van meg írva a Rhana Danára könyvében, amit a Fekete
Könyvtárban őriznek!
– A Császár fiai...
– A fiai? – vigyorgott Cornellan. – A Császárnak rengeteg fattya
van, de ezek egyedül semmit sem érnek. Együtt viszont, ha
egyesülnek, létrehozhatják a Fiút, az egyetlent. A Nument, a Új
Embert vezérlő fényt. Amikor a fiak feláldozódnak, ami kor elégnek
a transzcendencia tüzében, megújul az emberiség, és minden
démont elűzhetünk. Örökre. Illuminát vagyok, és az én szemem
előtt is megjelent a látomás. Láttam a lelkek máglyáját, Sir Jaq! Ha
megszállottá válsz, és kiűzöd magadból a démont, ha átéled a
borzalmat, és legyőzöd, te is mindent meg fogsz érteni.
– Ami pedig téged illet... – a Harlekin-ember Ey'Lindire vicsorgott –,
...te csak bajt okoztál!
Zephro megpróbált lecsillapodni. Nem engedhette meg magának,
hogy megszállottnak tűnjön a mentorai előtt, akik iránt a
legőszintébb hálát és csodálatot érezte.
Mentorai természetüknél fogva mindenben gyorsan döntöttek,
mindent gyorsan hajtottak végre. Lehet, hogy néha
elhamarkodottan cselekedtek, és talán kiszámíthatatlanok voltak, de
Zephro már régen kiismerte őket. Ismerte őket, és tudta, óvatosnak
kell lennie.
De talán az eldák is megértik, miért vesztette el a fejét. Régóta
munkálkodott ezen az ügyön, és már a siker kapujában érezhette
magát, amikor ez az átkozott orgyilkos egyetlen pillanat alatt
mindent összezavart. Csoda-e ezek után, hogy ingerültté vált?
Dédelgetett terve már majdnem megérlelte gyümölcsét, és
egyszeriben az egész növény kiszáradt. Pedig mindent Jaq
Dracóért, az ő érdekében tett!
Ha Draco megtapasztalja a megszállottságot, ha kiűzi magából a
démont, utána mindent másként fog látni. Megérti majd az ő terveit,
értékelni fogja bölcsességét.
Am most Draco az orgyilkos közbelépésének köszönhetően
összezavarodott, és nem akarja eljátszani a neki írt szerepet. Az
Inkvizíció beleprogramozta a démonok gyűlöletét és a kripli Császár
rothadó dicsőségének imádatát. A program aktiválódott az
elméjében, és kitörölte belőle a józan ész diktálta gondolatokat.
Ó, mindenről ez a hitvány orgyilkos tehet!
Zephro tudta, még nincs veszve minden, de ha sikert akar elérni,
meg kell nyugodnia.
– Dobd el a pisztolyaidat, imposztor! – szólt rá a Harlekin-ember az
orgyilkosra elda nyelven. – Készülj! Most bemutathatod minden
t u d á s o d a t .
Az egyik Boszorka előrébb lépett. A tokjába dugta lézerpisztolyát,
és metsző hangon felkiáltott.
– Kihívom! Enyém a dicsőség!
Ey'Lindinek nem volt más választása, le kellett tennie a fegyvereit.
Persze mindegyiktől nem vált meg – ő maga is egy élő fegyver
v o l t . . .
A Maszk-harcos megvillogtatta energiakardját. Páncélja vérszínű
volt, csak kerek térdvértjei világítottak csont fehéren. Fejét aranyló
sisak védte. A sisakot díszítő agancsok – valójában apró
villámvetők – halálos skorpiófarokként meredeztek. A sisak hátulja
alól fekete hajzuhatag bukott elő. A tincseket összefonták és
belakkozták, úgy néztek ki, akár egy medúza csápjai.
Milyen közel kell kerülnie a Boszorkának ahhoz, hogy Ey'Lindire
lőjön az agancs-fegyvereiből? Vajon a Boszorkák harci illemkódexe
nem tiltja meg neki, hogy rátámadjon egy látszólag fegyvertelen
emberre? A kardját mindenesetre úgy mozgatta, úgy lóbálta, hogy
egyértelműen látszott, egyetlen suhintással le akarja vágni Ey'Lindi
fejét. Vagy lehet, hogy csak az egyik kezét akarja lemetszeni,
azután a másikat, és csak a harmadik csapással távolítja el a
nyakról a fejet?
– Áruló! – ordított a Boszorka.
– Nem, imposztor – helyesbített Cornellan. – Ember, aki egy
metamorfikus szer segítségével öltött magára elda alakot. A teste
álca, nem egyéb.
– Aieeee... – A Boszorkát szemmel láthatóan felingerelte, hogy egy
ember, egy idegen, elda testet merészelt magára ölteni.
Az elda Harlekin, aki annyi titokról fellebbentette a fátylat Ey'Lindi
előtt, már átkozta magát meggondolatlansága miatt. Hogy
követhetett el ilyen szarvashibát? Éppen ő, egy magas rangú
mutatványos! Persze a gyanú már azelőtt felébredt benne, hogy a
Harlekin-ruhás ember megérkezett. Ám már akkor is késő volt.
Amikor felemelte a pisztolyát, a nő már mindent tudott.
– Boszorka nővérem! – kiáltotta. – Szépen kérlek, először az orrát
vágd le!
Lex abbahagyta a hiábavaló erőlködést. Mintha lemondott volna
arról, hogy képes lesz kiszabadulni a hálókból. Miközben a
Temetőőrök és a Boszorkák minden figyelmét lekötötte a készülődő
párbaj, esetleg mégis megpróbálhatná megfeszíteni a terminátor
páncél karjait; megpróbálhatná letépni magáról a szálakat.
Talán most sikerülni fog! Feltéve, hogy Ey'Lindi elég sokáig életben
tud maradni...
– Én nem kapok kardot? – kérdezte Ey'Lindi.
Cornellan elgondolkodott ezen, és a Harlekin is fontolóra vette a
d o l g o t .
– Becsület – mondta az Ulthwé egyik őre.
– Becsület! – visszhangozta a társa.
– I...gen – tette hozzá a Harlekin lassan.
– Ez a nő nagyon veszélyes! – figyelmeztette őket Cornellan. – Ne
adjatok neki fegyert!
A Harlekin nem hagyta, hogy az eldák védence parancsokat
osztogasson neki. Becsületesen, de ugyanakkor óvatosan akart
e l j á r n i .
– Adjatok neki egy kikapcsolt energiakardot! – mondta.
– Rendben, legyen nála egy kikapcsolt kard, de egyszerre két
Boszorkával küzdjön meg! – javasolta Cornellan.
– Sértegetsz? – vicsorgott rá a Boszorka, aki párbajra hívta
E y ' L i n d i t .
Az egyik Boszorka kihúzta kardjából az energiatelepet, és Ey'Lindi
lába elé dobta a fegyvert. Ey'Lindi nem hajolt le, nem vette fel.
– Le akarom vetni ezt az idétlen páncélt – mondta. – Csak zavar a
m o z g á s b a n .
Ezzel sikerült nyernie még egy kis időt. Az elda páncél persze nem
volt sem idétlen, sem ormótlan, és nem akadályozta a mozgásban.
Ey'Lindi a megjegyzéssel csak annyit akart elérni, hogy
elbizonytalanítsa a Boszorkát, aki az övéhez hasonló páncélt viselt.
El akarta ültetni az elda nőben a gondolatot, hogy talán tényleg
könnyebb lenne a harc a vért nélkül.
Volt még egy célja a páncélra tett megjegyzésnek. Valóban le
akarta venni a gyöngyfehér burkot, amely alatt fekete orgyilkos
dresszt viselt. Tudta, minél sötétebb a ruhája, annál nehezebb lesz
követni mozdulatait a félhomályban.
Cornellan óriási hibát követett el azzal, hogy életben hagyta őt.
Lehet, hogy percek múlva utoléri a halál, de ez semmit sem
változtat a lényegen. Cornellan döntésében nem játszhattak
szerepet az érzelmek, hiszen egyszer már majdnem megölette
Ey'Lindit. Mert az, hogy odadobta a hidrának, felért egy kivégzéssel.
Inkább arról lehetett szó, hogy Harlekin-kadétként figyelembe kellett
vennie az eldák természetét. Az eldák önhittek voltak, bíztak
önmagukban, és imádták az efféle látványos, becsületességet és
tisztességet sugárzó jeleneteket.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy talán már csak percek vannak
hátra az életéből, de volt még valami, amit meg akart tenni a
hátralévő időben. Végezni akart Cornellannal.
A Harlekin-ember megsejthette, mire készül, mert tisztes távolságba
húzódott tőle. De vajon van-e jelentősége néhány lépésnyi
távolságnak ilyen esetben? Akit egy Callidus-orgyilkos meg akar
gyilkolni, az halottnak tekintheti magát.
Ey'Lindi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a páncélt. Miután
levetkőzött, kihúzta magát. Fekete dressze szorosan a testéhez
t a p a d t .
– A vörös övkendő! Azt is le kell vennie! Az a trükktára! Digitális
fegyverek. Mérgek. Egy fojtóhurok.
– Le kell venni az övet!...
Legyen. Ey'Lindi arra gondolt, hogy harc közben bármikor
felkaphatja az övsálat, vagy kiveheti belőle valamelyik fegyverét.
Felkészült, és kézbe vette a rézmarkolatú kardot. Párszor a
levegőbe suhintott vele, hogy megállapítsa, milyen a súlyeloszlása.
Ellenfele kardjának pengéje körül ködszerű, kék energiaréteg
zümmögött, amely szívdobbanásnyi idő alatt képes átvágni a
kikapcsolt kard acélját.
– Rajta! – mondta a Harlekin türelmetlenül. Maszkja átváltozott:
mintha egy koponyát húzott volna a fejére. Szemei helyén vérvörös
foltok izzottak.
A Boszorka felordított. Ey'Lindi visszaüvöltött rá. Minden erejét
beleadta a kiáltásba. Körözni kezdtek. Felsőtestükkel apró cselező
mozdulatokat tettek. A Boszorka felugrott – olyan kecses volt, akár
egy balerina –, körbefordult a levegőben, és lecsapott.
Ey'Lindi számított erre. Lehajolt, és oldalra vetődött. Tenyerét a
földre tette, ellökte magát, és az ellentétes irányba szökkent. A
Boszorka pengéje csak a levegőt hasította szét.
A Boszorka ismét felrikoltott. Ey'Lindi újra válaszolt. Az elda nő
hangja kissé megzavarta, ám Callidus-reflexei még mindig
tökéletesen működtek. Egyik kezét a földre téve szaltózott egyet.
Kardja hegye megbökte a Boszorka csont fehér térdvértjét. A
páncél erős volt, a penge lecsúszott, de... a találatnak így is nagy
lélektani jelentősége volt.
Ey'Lindi a Boszorka kardjának markolatához szorította fegyvere
tompábbik véget. Az energiapenge közvetlenül az arca előtt
zümmögött. A Boszorka csúf maszkja alig arasznyira vicsorgott. A
elda nő félelmetes gyorsasággal mozgott. Lehet, hogy most fog
tüzet nyitni az agancsfegyveréből? Ey'Lindi oldalra vetette magát.
Gurult, lefékezett, és talpra akart szökkenni.
A Boszorka már mellette állt, és csapásra emelte a kardját. Ó, igen,
először bizonyára Ey'Lindi orrát akarja lemetszeni... Az orra hegyét
akarja leolvasztani a Penge energiaburkával. Ha megcsúszik a
keze, nem csak az orrot, hanem a fél arcot is levágja majd.
Ahogy az energiakard lecsapott, Ey'Lindi maga elé tartotta a
fegyverét. Az energiapenge hátborzongató reccsenéssel érintette
meg az acélt. Ey'Lindi kardja szétmállott. A vibráció olyan erős volt,
hogy megsajdult a csuklója. A kezében tartott markolatból jó
kétarasznyira állt ki a penge csonkja.
Ey'Lindi kivárt egy pillanatig, majd egy hirtelen, szinte folyékony
mozdulattal előredöfött. A Boszorka hónalját vette célba, azt a
pontot, ahol a vállvért a mellvérthez csatlakozik. Csonka
pengéjének fogazott éle beleharapott az elda nő húsába, és
átvágott egy izmot.
A Boszorka kezéből kirepült az energiakard, a törmelékkel borított
földre csattant, és magától kikapcsolódott. Ey'Lindi oldalra nyúlt,
hogy megszerezze és bekapcsolja. A harcképtelenné tett Boszorkát
nem akarta megölni. Ő Cornellant szerette volna elintézni. Örökre...
Ahogy ujjai rázáródtak a kard markolatára, agydermesztő ütés
csattant a fején. Elterült – szárnyaszegetten lezuhant madár volt,
szabad prédája a fürge sasnak.
Ez az automatikus mozdulat, ez az elterülés mentette meg az
é l e t é t .
A levegőt mennydörgésszerű robaj rázta meg.
RAARK RAARK RAARK BRAUM BRAUM BRAUM
R A A A R K A R A A A R K A R A A A R K A
B R A U M A B R A U M A B R A U M A B R A U M A
V i l l á m v e t ő k !
Ey'Lindi felemelte a fejét, és a nyakát tekergetve felpillantott.
Majdnem egy teljes szakasznyi Ököl, közel tíz csodálatos, genny
sárga páncélt viselő lovag nyomult előre, válogatás nélkül
lemészárolva a Temetőőröket és a Boszorkákat.
A támadás meglepetésszerű volt. Az eldáknak mozdulni sem
maradt idejük. A lövedékek darabokra szaggatták testüket.
Az Öklök egyre közelebb értek. A Boszorkák rikoltottak, ám a
terminátor páncélok sisakjai megvédték az űrgárdistákat a szonikus
támadástól. Az egyik Temetőőr furcsa fegyveréből tűzsugár robbant
ki. A lángnyelv körbenyalta az egyik Öklöt; lézersugarak csaptak a
páncéljára. Az eleven fáklyává változott, megvakított űrgárdista
rendületlenül továbbtiport, míg végül beleütközött egy törött
lidérccsont bordába.
A Temetőőrök és a Boszorkák menekülni próbáltak. Az életükért
futottak. Cornellan és a Harlekin egyszerűen eltűnt. Az űrgárdisták
körbefogták a hálókba gabalyodott Lexet meg a fogságba ejtett
férfiakat, és néhány másodperc alatt kialakítottak egy előírásszerű
védelmi kordont.
– Óvatosan, Öklök! – kiáltott rájuk Lex. – Vigyázzatok, az a fekete
nő velünk van!
Ey'Lindi átkutatta a hozzá legközelebb heverő halott Temetőőrök
maradványait. Sikerrel járt: talált két szórófejes palackot.
Mindkettőben olyan oldószer volt, amivel szét lehetett foszlatni a
hálókat. (Az eldák, akik valószínűleg a búvóhelyükre akarták vinni a
foglyokat, nem akartak cipekedni. Bizonyára azt tervezték, leoldják
róluk a hálók egy részét, hogy használni tudják a lábukat.)
Lex hamarosan kiszabadult. Nem sokkal később Jaqról, Zhordról és
Petrovról is lefejtették a szálakat. Zihálva kapkodtak levegő után, és
fájdalmas mozdulatokkal, sziszegve-nyögve próbáltak életet
dörzsölni elgémberedett tagjaikba.
Az űrgárdisták őrmestere felnézett az égre, a csillagok helyén
vöröslő irreális jelenésre.
– Hol vagyunk, kapitány?...
– Az Ulthwé nevű mestervilágon, Wagner. Az ott fent az Iszonyat
Szeme. Hogy kerültök ide? Hogy találtatok meg minket? Hogyan
tudtatok követni bennünket? – Az Iszonyat Szeme... – Jelentést,
őrmester! Jelentést!
* * *
A Sztálindróm orbitális pályáján keringő elda telep lerohanása
közben Wagner egyik emberének sisakja súlyosan megrongálódott.
Goethe testvér arclemezét suriken korongok nyitották fel, de
szerencsére a koponyájában nem tettek kárt.
Egy sebesen mozgó elda ugrott ki a fedezékéből. Feje körül
szénfekete hajzuhatag kavargott, fekete köpenyén egyetlen
ezüstszínű rúna csillogott, amely legalább akkora volt, mint egy
felnőtt zömik. A Varázsló egy hosszú, hegyes pengével Goethére
mutatott. A fegyverből energiasugarak törtek elő. Goethe testvér
megtántorodott. A Varázsló megfordult, és beszáguldott az egyik
közeli épületbe.
Nem sokkal ezután Goethe hallucinálni kezdett. Fantomokat látott.
Megérzései támadtak. Mintha megpillantotta volna a jövőt.
Wagner gyanította, hogy a sérült sisak nem védte meg Goethét a
Varázsló pszichikai támadásától. Mert az az energiasugár, amelyet
a fekete fickó megeresztett, valószínűleg pszi fegyver volt. Olyan
pszi eszköz, amely felébresztette a Goethe lelke mélyén szunnyadó
képességeket. Az űrgárdista pszivé változott, így olyan dolgokat is
érzékelt, amelyekről társai tudomást sem vettek. A szakasz
elvesztette Goethét, de nyert egy pszi társat...
A Varázslót követő szakasz benyomult a kék ködbe, amiről kiderült,
hogy a Hiperháló egyik alagútja. Amikor belevesztek a kékségbe, az
egyik elágazásnál Goethe kijelentette, hogy egy Császári Ököl van
előttük. Érezte az űrgárdista hormonjait. Wagner szakasza követte
Goethét, aki a hormonszagot követve határozottan haladt előre.
Ha Lex vizora nem lett volna nyitva, Goethe talán nem tudja követni
a szagát a Hiperhálóban...
– Goethéből egy nap még könyvtáros lesz – jelentette ki Lex.
Wagner válasz helyett rámutatott arra a mozdulatlan terminátor
páncélra, amelyet még mindig fehér lángok rágtak. Éppen Goethe
volt az, akit az idegenek megsemmisítettek.
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – Nyissátok fel a páncélt, és
emeljétek ki a testéből a progenoid mirigyeket.
Végre kellett hajtaniuk a szent cselekedetet, mielőtt még... Mielőtt
micsoda? Visszavonulnak? Hová? És hogyan?
– Hab, lézerszike, sztázisdoboz! Rajta, őrmester!
– Igen, uram!
– Az egyik elda energiakarddal felvághatjátok a páncélját. Gyerünk!
Ey'Lindi gyorsan elmondta Jaqnak, amit a Harlekintől sikerült
megtudnia. Zhord, aki végighallgatta a beszámolót, dühében az
öklével verte vörös sörtés fejét.
– Ó, az a sarlatán! Hogy valamennyi Sensejt fel akarják áldozni? A
hazug! – Zhord hangját szűkölővé változtatta az önvád. – De ha ez
a módja annak, hogy létre jöjjön a Numen és a fénylő ösvény...
Az eldák – vagy legalábbis néhányuk – abban reménykednek, hogy
sikerül átvenniük a galaxis kormány kerekét...
Néhány elda abban reménykedik, hogy képes lesz visszaforgatni az
időt!... Vajon lehetséges ez?
A Főnix Urak a Hiperhálóban járnak...
– A Főnix Urak állítólag ősi, háborút imádó fanatikusok – mondta
Petrov. – Legalábbis ezt hallottam. Nincs otthonuk, nincs
szentélyük, ahová visszatérhetnének.
Aki a Főnix Urak páncélját viseli, olyanná válik, mint a hadistenek.
Vándorolnak, azután eónokra eltűnnek. Biztos a Tunyaság
Zsákutcáin sétálgatnak. Hallottam néhányukról... Neveket is
ismerek. Karandras, a kegyetlen Árnyékvadász. Jain Zar, a
Csendvihar. Ő nőnemű, és állítólag olyan tripla pengéket hajigál,
amelyek mindig visszaröppennek a kezébe...
A Véreskezű Istennek feláldoznak egy Ifjú Királyt...
– A vasisten egy szentélyben trónol – mondta Petrov. – Háború
idején lángforróvá változik. Egy kiválasztott Maszk-harcos
meztelenre vetkőzik, és belép a szentélybe. Senki sem tudja, mi
történik vele, de a szentély előtt hallani lehet a sikolyait. Legalábbis
így beszélik...
A Rhana Dandra könyve, amit a Fekete Könyvtárban, a próféciák
gyűjtőhelyén őriznek. Egy könyv, amelyben a szöveg úgy változik,
ahogy a világ eseményei... Egy könyv, amelyben Cornellan szerint
Jaq Draco neve is szerepel...
– Nos – mondta Petrov –, vajon nincs valami hasonlóság a
Harlekinek és az inkvizítorok között, Jaq Draco? Mindegyikük a
Káosz ellensége. Vajon nem fordult már elő, hogy néhány inkvizítort
bekötött szemmel és erős őrséggel ugyan, de beeresztettek a
Fekete Könyvtárba?
Jaq megdöbbent.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – kérdezte
h e v e s e n .
Jaq az Ordo Malleus tagja volt. Valamikor legalábbis a rend
kötelékébe tartozott. Ennek ellenére nem tudott arról, hogy a
Harlekinek és a titkos inkvizítorok között létrejött volna bármilyen
ehhez hasonló kapcsolat.
Az efféle információkat az Eretnekség Pecsétje alatt kellene tartani!
Igen, az Inquisato Rellnquo tiltása alatt! Jaq megszédült.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – ismételte meg
a kérdést.
– Ez... nem információ. Csak pletyka. Összeraktam azokat a
történeteket, amelyeket a navigátoroktól hallottam. De nehogy azt
hidd, hogy bárkinek bármit elárultam abból, amire rájöttem! Nem,
ezt nem merném megtenni. Már csak azért sem, mert te azonnal
kivégeznél eretnekség miatt. Tudom ám, hogy mennek az ilyen
d o l g o k !
Jaq felnyögött.
Lehet, hogy az elda Harlekinek Zephro Cornellan közvetítésével
egész végig próbára tették őt? Kóstolgatták? Lehetséges, hogy
eközben arra használták, hogy zavart keltsen az Inkvizícióban és az
Ordo Malleusban? Vajon tényleg az a céljuk mindezzel, hogy ő, Jaq
Draco, elszenvedje a démoni megszállottságot, azután
megtisztuljon, és illumináttá válva az eldák érdekeit szolgálja?
Jaq a tenyerébe öklözött.
– Ha meg tudnánk találni ezt a Fekete Könyvtárat, és benne a
Rhana Dandra könyvét!
– Az lenne az igazi, ha el tudnánk lopni – szólt közbe Zhord. – Ezzel
megmutatnánk ezeknek a sznoboknak, ki a legény a gáton! Huh!
Rhana Dandra. Biztos látnokok ezrei rajzoltak bele bonyolult
rúnákat. Jó vastag lehet, és tele betűkkel! Már a könyvtár
megtalálása is komoly feladat, de tegyük fel, hogy sikerül. Ám mit.
kezdünk a könyvvel? Ki olvassa majd el?
– Én nem olvasok elda nyelven – mondta Ey'Lindi. – Csak
beszélem. Ha kell, meg tudnám tanulni a dolgot, de ahhoz
segítségre lenne szükségem.
Zhord keserűen vihogott.
– Egy olyan barát segítségére, mint mondjuk Zephro Cornellan, aki
le akart fejeztetni téged?
– Én már láttam elda rúnákat – mondta Petrov. – Elég bonyolultak.
Sok ezer különböző forma. Én nem beszélem a nyelvüket, csak pár
elnevezés elda formáját ismerem. Ez pedig nem sok. – A szürke
arcú navigátor megcsóválta a fejét.
– Akkor is meg kell találnunk ezt a Fekete Könyvtárat! – jelentette ki
Jaq határozottan. Elővette a Tarotját, azután visszadugta a zsebébe
a paklit. Melyik laptól kérjen tanácsot? Milyen imával kérje a
Császár segítségét? Lehet, hogy újra megjelenik majd előtte a
fénylő ösvény?
Az idő és a hely nem volt megfelelő ilyesmire. Az elátkozott Ulthwén
voltak, és alig néhány perce sikerült elkergetniük a Temetőőröket
meg a Boszorkákat. Az eldák hamarosan visszatérnek. És többen
fognak jönni, mint ahányan voltak. Az Ulthwé lakói számára
valószínűleg egyre ment, hogy a Káosz űrgárdistái vagy a hithű
Császári Öklök hatoltak be felségterületükre. Ellenségnek tartották
mindkét csapatot.
Wagner őrmester visszatért a kapitányához. Páncélja égetthús-bűzt
á r a s z t o t t .
– Ez a tűz valószínűleg ragacstűz, uram. A habbal nem tudjuk
eloltani. A lángok egyszerre emésztik fel a páncélt és a tartalmát.
Goethe megsült. Nem tudom ki emelni a mirigyeit.
– Akkor itt kell hagynunk. Meg kell találnunk az utat, amin
visszajutunk a telepre.
Feltéve, hogy a galaxis másik pontján felépített, sok száz fényévnyi
távolságban lévő telep még mindig létezik. Feltéve, hogy Lex
csapatának többi szakasza még mindig ott tartózkodik. Feltéve,
hogy a Káosz nem vette át a ceremónia irányítását. Feltéve, hogy
legalább egy birodalmi csatahajó épen maradt a Sztálindróm körül
folyó harcok után.
– Mi legyen ezekkel a civilekkel? – kérdezte Wagner. Jaq és a társai
nem voltak ugyan civilek, de az őrmester ezt nem tudhatta biztosan.
– Veletek tartunk – mondta Jaq –, hogy elintézzük az ügyünket Baal
F i r e n z é v e l .
– Ó, persze! – mondta Lex. – Velünk jöttök. Vagyis inkább mi
megyünk veletek. A Tarot-lapod, ha fordítva tartod, talán
megmutatja a visszafelé vezető utat.
A pakli lapjait átitatta a Császár szelleme. De vajon megmutatják-e
az utat a lapok, amelyeket Cornellan egyszer már bemocskolt?
Egy fordított kártya a pusztulásba vezetheti az embert. Egy fordított
kártya talán az Iszonyat Szemének egyik förtelmes káoszvilágára
irányítaná őket.
Megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák... De el kell
hagyniuk a bolygót. Ki kell kerülniük a mesebeli Ulthwé szektorából.
Amikor már felsorakoztak a romok között kéklő alagút szájánál, egy
fekete Temetőőr ugrott elő a törött, pókhálós lidérccsont fal mögül.
A kezében szellemtüzet okádó fegyvert tartott...
A fegyver felugatott, ám csövéből nem lángok csaptak ki: fényes
gömböket böfögött elő magából.
Abban a pillanatban, amikor az űrgárdisták robbanógolyói cafatokra
tépték a Temetőőrt, a másik oldalról veszett Boszorka-rikoltás
h a l l a t s z o t t .
A ragacstűzcsóva Azul Petrov karját találta el. Jobb karjának alsó
része az ujja végétől a könyökéig egyetlen lánggomollyá változott.
Ruhája olvadt plasztikként csorgott le a földre. A ragacstűz a húsát
r á g t a .
A Petrovhoz legközelebb álló űrgárdista gyorsan habot fújt a
navigátorra, de csak annyit ért el vele, hogy a tűz nem terjedt át a
szürke köntösre és a ráaggatott szalagokra.
Ezt a tüzet semmivel sem lehetett eloltani. A lángok berágták
magukat Petrov bőre, húsa alá, szétperzselték az idegeit, és
lassanként felemésztették a csontjait.
Petrov eszelős magas hangon sikoltozott.