Tizedik fejezet
Csatahajók
Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya Kürt Kempka
terminátor könyvtáros társaságában a Gót osztályú csatahajó, a
Birodalmi Erő egyik megfigyelőteraszán állt.
Tőlük ötvenméternyi távolságban az egyik idősebb hajótiszt hirtelen
megtorpant. Nehéz, magas gallérú felöltőjét ezüstszín prémcsík
szegélyezte. Csuklója körül és a mellkasán érdemsávok,
kitüntetések, a hajó ikonjai és egyéb érmek díszlettek. Az övén
energiaszablya függött. Tiszteletteljesen felnézett a két tekintélyes
űrgárdistára, de megszólítani nem merte őket.
Lexandro és Kempka gennysárga egyenruhát viselt, amelyen
azúrkék sávok mutatták rangjukat. Térdüket vicsorgó, agyaras
koponyák díszítették, prémszegélyes, sötétkék köpenyüket pedig
napokat formázó jelek és ikonok.
Egy kilométernyire alattuk, a csatahajó csillagfényes fedélzetén
szétnyílt az egyik ötfazettás ablakot takaró spaletta. A fedélzet, akár
egy széles, gigantikus dárda hegye, négy kilométer mélyen döfődött
bele az űrbe. A közepe táján az Öklök csapathordozója szinte
beleveszett a hajó Kobra osztályú cirkálóinak tömegébe. A
csapathordozó karcsúnak tűnt, de mégis elfértek rajta azok a
támadótorpedók, amelyek belsejében félszakasznyi Ököl tudott
eljutni a célponthoz.
Az ötfazettás ablak mögött tisztán látszott az a másik csatahajó,
amely a Birodalmi Erővel együtt, fénylő plazmacsíkot okádva
gyorsított fel. Milyen gyönyörű volt ez a lézerágyúkkal és
bombavetőkkel körülvett, karcsú tornyokból álló város! Milyen
döbbenetes volt a hasonlóság a hajó hasán végigfutó hiperél és egy
fejsze között!
Valamivel távolabb egy ősrégi, vastag páncélzattal burkolt cirkáló
h a l a d t .
– Áldott legyen az Ő neve! – jegyezte meg Lex.
Kempka bólintott.
Igen. Dicsőség az Istencsászárnak, és dicsőség a régóta halott
hősnek, az áldott emlékű pátriárkának, aki megalapította az Öklök
k á p t a l a n j á t !
Lexnek viszketni kezdett a bal ökle. Gyakran előfordult, amikor
harcba készülődött. Nem a bőrével volt baj, belül viszketett a keze.
A bal keze csontjára egyszer egy lézervésővel ráírta két
csatatestvérének nevét, azét a két emberét, akik az egész
univerzumban a legközelebb álltak hozzá. Sajnos, csak akkor tudta
Üy módon kinyilvánítani irántuk érzett szeretetét, amikor már
egyikük sem élt.
Ahhoz, hogy belevéshesse a csontjába a neveket, először savba
mártotta a kezét, hogy lemarassa róla a bőrt és a húst. A fájdalom
gyógyító, a szike tisztító!
A kolostorerőd kibersebészei szintetikus izomrostokból, fém
idegszálakból és pszeudo-húsból felépítették a kezét. Büntetést
kapott tettéért (szigorúan megrótták, és bele kellett dugnia a kezét a
neuro kesztyűbe, ami olyan érzést keltett benne, mintha az egész
testét lángok rágnák), mégis mindenki tisztelte azért, hogy ilyen
módon adózott halott testvérei emlékének...
Azóta már évtizedek teltek el. Közben kapitány lett; homlokába már
hat szolgálati acélrudat beültettek.
Kempka homlokát tizenkét csík díszítette. Persze a könyvtáros
(erős pszi képességekkel rendelkező férfi volt, akit Lex mindig a
neki kijáró csodálattal kezelt) inkább katonai látnoknak számított,
semmint taktikai parancsnoknak. Lex halványan érezte rajta
azoknak a hormonoknak, a „szent fűszer”-nek a szagát, amelynek
kiválasztására köznapi ember nem képes.
Lexnek egyre jobban viszkettek a bal kezében azok a bizonyos
csontok. A legszívesebben azonnal energiakesztyűbe dugta volna.
A legszívesebben felkapott volna egy golyószórót, és tüzet nyitott
volna. Az Istencsászár nevében végrehajtott mészárlás felér egy
i m á v a l . . .
De még nem érkezett el a tombolás ideje. Egy Ököl először elkészíti
terveit, gondolkodik, és csak azután cselekszik.
Lex a Hannibál nevű bolygón, ahol legutoljára enyhíteni tudta bal
keze viszketését, csupán hármat veszített el száz embere közül, és
csak tíz sebesültje volt. Idegenekkel, elda harcosokkal csaptak
össze...
Az Öklök hajója iszonyatosan messze került a kolostorerődtől,
amely örökkön-örökké az Ultimum Segmentum űrében sodródik.
Híre jött, hogy a tyranida férgek egy helyütt mélyen behatoltak a
Birodalom testébe. Mélyebben, mint korábban bármikor. Lehet,
hogy azok a förtelmes lények egy újabb emberlakta bolygó
megkaparintására készülnek? Ismét azt tervezik, hogy bio
mechanoid zsarnokságuk uralma alatt sínylődő rabszolgákká
alakítják az ott élő embereket?
A Hannibál telepes világ volt. Egy hipertéri viharnak köszönhetően
már több ezer éve megszakadt vele a kapcsolat. Senki sem tudott
róla semmit – egészen addig, míg az egyik űrgárdista-káptalan, a
Rettenet Tigriseinek felderítőosztaga rá nem bukkant.
Az osztagot megsemmisítették. A Tigrisek vak asztropatája – noha
olyan komoly fizikai sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal élte
túl társait – útjára bocsátott egy zavaros üzenetet. Jelentésében
karcsú, magas, félelmetes idegenekről adott hírt, akiknek csont
fehér és tűzvörös a testük, és valamilyen energiakardhoz hasonló
fegyverrel küzdenek. Állítólag olyan gyorsan forgatják ezt a kardot,
hogy az űrgárdisták szinte nem is látják a pengéket. Ezek a
fegyverek... a leírás alapján minden kétséget kizáróan tyranida
csontkardok voltak.
A Rettenet Tigrisei nemrég komoly veszteségeket szenvedtek; egy
mutáns hadúr támadt rá rendház-világukra. (Az Öklökkel ellentétben
a Tigrisek bázisa egy bolygón volt.) A Tigrisek persze győzelmet
arattak, de milyen áron! A káptalanjuk negyede elpusztult a csata
során. Majdnem két és fél teljes szakasz! Nem csoda, hogy
parancsnokuk vereségként fogta fel a győzelmet, és elrendelte saját
k i v é g z é s é t .
Mivel a Tigrisek elvesztették karmaikat, az Öklöknek kellett csapatot
küldeniük a Hannibálra. A század vezetésével Lexet bízták meg, és
segítségképpen melléje adtak egy könyvtárost, aki képes
visszaverni az idegenek esetleges pszichikai támadásait.
Lex mindig valami melegséget érzett a szíve táján, amikor eszébe
jutott az utolsó szárazföldi összecsapás, melynek végén az életben
maradt idegen behatolók visszakényszerültek egy szubfény
ű r h a j ó r a .
Ezek az idegenek a jelek szerint nem tyranidák voltak, nem ahhoz
az ocsmány fajhoz tartoztak, amelynek tagjai életben hagyott
ellenségeiken undorító és istenkáromló biológiai kísérleteket
hajtottak végre. Nem, ezek arrogáns eldák voltak. Ők nem sunyi
módon támadtak. Éppen ellenkezőleg: felszólították a Hannibál
lakóit, hogy egy szabványéven belül ürítsék ki a bolygót, különben
kénytelenek lesznek erőszakhoz folyamodni.
A birodalmi gót egyik barbár nyelvjárását beszélő barna bőrű
telepesek elmondták Kürt Kempkának, hogy az idegenek szóvivője
ember férgeknek nevezte a Hannibál lakóit, és kijelentette, hogy
nincs joguk a bolygón tartózkodni. A szóvivő szerint az emberek
paraziták, amelyek a Hannibál testén élősködnek, eltékozolják
erejét és kincseit. Az eldák, mondta a követ, nem tűrik tovább, hogy
ez a hitvány népség továbbra is itt maradjon, ezen a bolygón,
amelyet ők egy távoli cél elérése érdekében egykor átalakítottak.
Az eldák arroganciájukat irracionalitással is tetézték. Hogyan
lehetne a Hannibál több millió lakóját egyetlen év alatt evakuálni?
Ezeknek az embereknek eónok óta ez a bolygó az otthona. Még
hajóik sincsenek. Tulajdonképpen semmijük sincs...
A Hannibál dzsungeleiben honos volt egy páncélbőrű, tíz méternél
is magasabbra növő, oszloplábú mamutfaj. Az emberek ezeknek a
hátán ülve vonultak az elda harcosok ellen. A bestiák az Adeptus
Mechanicus által épített Titánok természetes eredetű változatai
voltak. Sajnos, nem rendelkeztek olyan plazmaágyúkkal, makro
ágyúkkal vagy fémötvözetből készült védőburokkal, mint a valódi
Titánok, és a hátukon ülő embereknek is legfeljebb számszeríjaik
meg muskétáik voltak.
Az idegen harcosok, valamennyien nők voltak, nagyon gyorsan
mozogtak. Lézerpisztolyaikkal pillanatok alatt megvakították a
mamutokat, energiakardjaikkal pedig átvágták az állatok vaskos
lábát. Arcukat sikoltó pofát formázó maszk takarta. A maszkokból
olyan éles, elmekarcoló sikolyok érkeztek, hogy a barna bőrű
telepesek megzavarodtak, a mamutok pedig megvadultak,
ahányszor csak meghallották.
A láng sárga hajú sátánasszonyok sikoltozva, fegyvereiket nem
kímélve nyomultak előre, és könnyedén leküzdöttek minden
e l l e n á l l á s t .
Azután, mintha egy elrebegett imára érkező válasz volna, olyan
dolog történt, amiről a Hannibál lakóinak többsége még csak
álmodni sem mert. A semmi mélyéből előbukkant a Rettenet
Tigriseinek egyik hajója, amely energiapáncélba bújtatott lovagokat
h o z o t t .
A Tigrisek nem voltak elegen...
Az idegen boszorkák serege kisebb veszteségek árán
megsemmisítette alakulataikat. Ezután az eldák nekiláttak, hogy
módszeresen kiirtsák a bolygón lakó embereket. A Tigrisek
felbukkanása valószínűleg felingerelte őket; a harcok után úgy
gondolták, felesleges megvárni az evakuálásra nagylelkűen
felajánlott év végét.
Milliók kiirtása hosszú ideig tart. A telepesek már mentek,
menekültek volna, csakhogy ahhoz, hogy az űr mélyén keressenek
menedéket, előbb meg kellett volna tanítaniuk a mamutjaiknak
egy-két dolgot. Például azt, hogyan repüljenek, és hogyan
lélegezzenek a csillagközi tér vákuumában...
Már javában folyt a fajirtás, amikor a Császári Öklök megérkeztek.
Száz űrgárdista – hatalmas erő. Az Öklök, miután hosszasan
imádkoztak pátriárkájukhoz, elindultak rendteremtő útjukra.
Veszteségeik nem voltak jelentősek.
A sátánasszonyok a jelek szerint elvesztették maradék józan
eszüket. Olyan eszelősen, olyan elszántan harcoltak, mintha
megőrültek volna a tömegmészárlástól, amit végrehajtottak.
Olyanok voltak, akár a vérszagtól megvadult rókák a csirkeólban.
Az utolsó akció előtt Lex, Kempka és a tíz űrgárdista szakasz
harcképes, energiapáncélba bújt harcosai átcsörtettek a dzsungel
egyik felperzselt részén. A földön, ameddig a szem ellátott, titáni
mamuttetemek rothadtak.
Lehet, hogy az állatok megriadtak a rájuk zúduló lézersugaraktól?
Talán menekülni kezdtek, és kínjukban, a vak pánikban ők döntötték
ki ezeket a fákat?
A kidöntött fák, a kőhalmok mögül, a vízmosásokból a maszkos
sátánasszonyok kisebb osztagai ugrottak elő, és támadtak rá a
századra. Támadtak és visítottak. Egy telepes agya talán nem bírta
volna elviselni ezt a hangot, ezt az iszonyatos süvítést, ám az
űrgárdisták sisakját pszicurium pajzzsal is ellátták. A szonikus
fegyver rájuk csak annyi hatást gyakorolt, hogy hányingerük támadt,
és időnként összezavarodtak, de egyszer sem vesztették el az
uralmat elméjük és testük fölött.
Lusta kék köd lebegett végig a dzsungelen. Mintha füstkígyók
araszoltak volna a fák között; mintha a döglött agyarasok testéből
felszálló bomlásgáz próbált volna utat találni magának.
Ó, milyen fürgén, milyen könnyedén mozogtak azok az idegen
szukák! Lézersugarakat lőttek az űrgárdistákra. Úgy tértek ki a rájuk
zúdított rakétaeső elől, mintha előre tudnák, hogy az ellenség mit
fog célba venni. Energiakardjukat lóbálva, falkában rontottak rá
egy-egy űrgárdistára. A testüket takaró páncél színe olyan volt, akár
az alvadó véré, némelyikük csontárnyalatú sisakot viselt,
némelyikük vöröset. A sisakdísze mindegyiknek lángvörös volt.
Ó, milyen iszonyatos, vegytiszta düh áradt belőlük! Ó, milyen
hihetetlenül ügyes halálosztók voltak mindannyian! Ha
valamennyien egyszerre támadtak volna, talán sikerül kárt tenniük
az Öklökben. Ám nem ezt tették – a tomboló, őrjöngve küzdő
idegen boszorkák magukat akarták próbára tenni, amikor kis
csoportokra bomolva hajtották végre a támadást. Nem
gondolkoztak, nem készítettek terveket – úgy viselkedtek, mintha
egy fatális bábjáték zsinóron rángatott szereplői lennének. Ők adták
elő a történetet, ők voltak a bábok, és a dühük, a vérszomjuk
irányította tetteiket.
Két harcos elda szuka az egyik bomlásnak indult mamut tetem
halom mögül rontott elő. Egyenesen Lex felé tartottak. Sikoltozásuk
émelyítő, hevességük meghökkentő volt.
Lex rájuk lőtt, ám a robbanógolyók célt tévesztettek. Az idegenek
olyan szellemszerű hajlékonysággal, olyan szemkápráztató
ügyességgel mozogtak, mintha alterálták volna a teret, hogy
végrehajthassák akrobatikus mutatványaikat. Energiakardjuk jobbra
suhintott, balra lendült; a pengék éppen csak megérintették a Lex
által kilőtt golyókat, de ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy a
lövedékek irányt változtassanak. A Lex bal vállát védő
páncélblokkra koordinált lézersugarak zuhogtak. A megduplázott
energiapászmák utat perzseltek maguknak az űrgárdista teste felé.
Lex egy röpke pillanatra megízlelte a fájdalmat. Sebe nem volt
jelentős; egy ilyen emlék begyűjtése minden csatához
h o z z á t a r t o z i k .
Az egyik sátánszuka egészen közel került hozzá. Csupán egyetlen
pillanatra lassított le – az űrgárdista páncélját díszítő ikonok
látványa zavarta meg –, mielőtt kiszemelt áldozatához oldalazott.
Energiakardja a magasba emelkedett, a penge éhesen zümmögött,
mintha repesve várná, hogy beleharapjon Lex páncéljába.
A lövedékek, amelyeket Lex fegyvere böfögött elő, szétszaggatták a
szuka hasi páncélját, majd az idegen testbe fúródva egymás után
felrobbantak. A kard ennek ellenére lecsapott; az energiapenge Lex
mellvértjét találta el, és vakító szikraeső, audio szenzort szaggató
recsegés kíséretében belemélyedt az űrgárdista mellkasán díszelgő
kiterjesztett szárnyú sasba.
A robbanógolyók által kizsigerelt elda amazon képtelen volt elég
erőt összegyűjteni ahhoz, hogy a pengét mélyebbre nyomja.
Haldoklott, és ahogy belőle az élet, úgy szivárgott ki kardjából az
e n e r g i a t ö l t e t .
Lex az ijesztő maszkra pillantott. Az undorító, mégis érzéki ajkak
úgy nyíltak szét mintha csókot akarnának nyomni a terminátor sisak
csőrös arclemezére – vagy mint ha az agónia közben le akarnák
harapni a vadállati pofára emlékeztető vizort.
Miféle eltorzult arc rángatózhat a maszk mögött? Ó, Lex jól ismerte
az ilyen ábrázatokat. Energiakesztyűs emberei a korábban
elpusztított szukákról letépték az álcát...
Női arc. Döbbenetesen szép vonások. Idegen. Nem emberi ábrázat.
Lex már régóta nem gondolt saját faja nőnemű egyedeire. Az
embernők idegenné váltak számára. Természetesen azután is látott
nőket, hogy belépett a kolostorerődbe. Látta őket, találkozott velük,
megölte őket. Eggyel sem akadt más dolga. A nemzedékek óta a
kolostorerődben élő kiszolgáló személyzethez nők is tartoztak –
ennek így kellett lennie, hiszen a szolgákat muszáj volt valahogy
újratermelni. Ám egy Ököl nem alacsonyodhat le odáig, hogy
észreveszi azt a népséget.
A maszkok alól csinos és halálos arcok, keskeny, ívelt szemek
bukkantak elő. Csupa nem e világi szépség.
A sátánszuka elejtette az energiakardot, és holtan a földre roskadt.
Lex körül akart nézni, amikor...
Egy másik boszorka!
Nem maradt ideje rá, hogy lőjön, de nem is kellett megtennie. A
körülötte álló lovagok robbanógolyói cafatokra szaggatták a
második elda amazont.
Az eldák támadásai egyre vadabbak, egyre elszántabbak és egyre
látványosabbak lettek. Úgy rohamoztak, úgy viselkedtek, mintha
öngyilkosok akarnának lenni. A halálba rohantak, és mit sem
törődve azzal. Nem volt ezen mit megérteni, megmagyarázni: ők
idegenek, másképpen gondolkoznak, mint az emberek. Nem lehet
úgy tekinteni rájuk, mint érző, gondolkodó lényekre. Főleg akkor
nem, amikor harcolni kell ellenük. Ilyenkor csupán maszkok,
felfegyverzett, mozgó, halált osztani kívánó páncélok. Nem szabad
arra gondolni, hogy megölésükkel milyen szépséget pusztítunk el...
Lex százada átverekedte magát a dzsungelen, visszaszorította az
öngyilkos eldákat, és kiért egy kopár gránitfennsíkra. A dzsungel
szélétől nem messze egy kecses, karcsú szubfényhajó magasodott.
Színjátszó szárnyai akár az egzotikus halak uszonyai. Előtte
védelmi alakzatba rendezett őrök, fekete páncélt viselő harcosok
álltak. Az életben maradt szukák a hajó irányába menekültek.
Lex rádión utasította embereit, hogy húzódjanak vissza a
dzsungelbe, majd egy telepatikus paranccsal teleszkóp üzemmódra
állította optikai szenzorát.
Az agya vizuális központjába érkező információ egyértelmű volt. A
fekete őrök rakétavetőkkel rendelkeztek. A szén sötét páncélok
mell- és hátvértje apró, domború, egymásba kapcsolódó
fémkoponyákból készült. Nehéznek látszottak, közel sem lehettek
olyan hajlékonyak, mint a sátánszukák védőöltözékei. A comb- és
lábszárlemezek különösen ormótlannak tűntek – szükség is volt
arra, hogy súlyosak legyenek, mert éppen ezek akadályozták meg,
hogy viselőjük hanyatt dőljön, amikor a rakétavetője visszarúg. A
sisakokon lévő, szélkakasra emlékeztető szerkezetek valószínűleg
célkeresők, a karokat alátámasztó agancsszerű fémdarabok pedig
minden bizonnyal a minirakétasilók tartórúdjai voltak.
A sátánszukák a hajó és a kordon irányába özönlöttek. Tisztán
látszott, hogy még jó harminc másodpercig a rakétavetők
lővonalában lesznek. Az űrgárdistáknak ennyi idő is éppen elég lett
volna arra, hogy a szénszínű őrség közelébe jussanak, de
számítani kellett rá, hogy a fekete harcosok nem törődnek a
maszkos szukákkal, és tüzet nyitnak.
Támadni vagy nem támadni? Lex csupán néhány másodpercet
áldozhatott arra, hogy eldöntse a kérdést. Bízott abban, hogy
ösztönei ezúttal sem hagyják cserben, hogy megérzései helyesnek
bizonyulnak; remélte, hogy nem a biztos halálba vezényli embereit.
– Gránátvetőre átváltani! Támadás!
Lex megpöccintette fegyverén a parányi tűzváltó kapcsolót. A
mozdulat gyors volt, és begyakorlott – a vérbeli Öklök úgy
egybeforrtak páncéljukkal, hogy még az ormótlannak tűnő
kesztyűben is képesek lettek volna szobrot faragni elesett társaik
ujjcsontjaiból. A tíz űrgárdistaszakasz kirontott a fák közül. A
rostszálak, amelyek lábukat összekötötték a páncéllal, félelmetesen
felfokozták izmaik erejét. A tűzváltás végrehajtása után
fegyvereikből robbanógolyók helyett gránátokat lehetett kiröpíteni.
Még egyikük sem lőtt: aki távolról figyelte rohamukat, azt hihette,
nem akarják elpusztítani az eldákat, csupán fogságba szeretnék
ejteni őket.
Ahogy kijutott a fák közül, Lex néhány másodperc alatt megtette a
dzsungel és a hajó közötti út felét.
– Tűz!
Az Öklök egy emberként megálltak.
A fekete harcosok, akik eddig zavarodottan figyelték a támadókat,
készenlétbe helyezték rakétavetőiket.
A kevés híján száz repeszgránát ordítva száguldott a menekülő
boszorkák és a szénszínű kordon felé.
Lex, miközben visszaállította fegyverét gyorstüzelésre, elmormolt
egy imát.
Robbanások. Detonációk.
A becsapódó gránátok szétrobbantak, a repeszek, amelyeket eddig
a gyomrukban tartottak, millió irányba röppentek. A csont fehér és
az ébenfekete páncélokra kemény szemű fémeső zuhogott. Még a
masszívabb fekete páncélt viselő eldák testét sem borította be
teljesen a vértezet, a repeszek pedig, mintha szemük lenne,
megtalálták sebezhető pontjaikat. Húsba mélyedtek, csontokat
ropogtattak. A boszorkák és a fekete harcosok megtántorodtak,
haldokolva a földre zuhantak. Az egyik őr kilőtt egy rakétát, de nem
az űrgárdistákra, csak úgy céltalanul, az ég felé küldte. A töltet a
csatatértől messze, biztonságos távolságban hullott vissza.
Az űrgárdisták fegyverei megállás nélkül köpködték magukból a
robbanógolyókat. Azután... csend támadt. Már nem volt szükség a
h a l á l o s z t á s r a .
A haluszonyos hajó fúvókáiból szuperforró gáz tört elő, ropogósra
sütve a halottakat és a haldoklókat. Az Öklök páncéljában azonban
ez sem tudott kárt tenni. Az elda hajó belsejében maradtak – talán a
legénység néhány tagja – úgy gondolták, ideje odébbállni a vereség
s z í n t e r é r ő l .
Lex az egyik földre hullott rakétavető felé ugrott. Felkapta,
energiakesztyűs kezével jól megszorította, és előrébb futott, hogy
még véletlenül se találja el valamelyik Öklöt. Hála az elda mesterek
precizitásának és előrelátásának, a fegyverben a halálos
repeszzivatar sem bírt túl nagy kárt tenni.
Lex és az őrmesterei visszahúzódtak a hajótól, és jó ötszáz
méternyi távolságban elhelyezkedtek. Az egyik őrmester átadta a
kezében lévő zsákmányolt rakétavetőt Kempka könyvtárosnak.
– A többiek menjenek vissza a fák közé! – adta ki a parancsot Lex.
Az Öklök visszavonultak.
Kempka megvizsgálta a hatalmas, csillogó, idegen rúnákkal díszített
és erősített fegyvert. Mivel már nem kötötték össze kezelőjével a
vezérlőhuzalok, a rendszer parancsra várt. Kempka figyelmesen
végignézte a kijelzőjén villogó bonyolult és érthetetlen ikonokat.
Minden fegyverben volt valami morfológiai logika – éppen úgy,
ahogy az élőerőknek anatómiájában is benne van az evolúció által
kialakított struktúra. (Kivéve persze a Káosz lényeit. Az ő testükben
hiába keresnénk az ok-okozati összefüggések nyomait.) Kempka
kesztyűs ujjával megbökte az egyik ékkőként ragyogó gombot, mire
a szerkezet oldalán felvillant egy kijelző...
Ahogy a haluszonyos hajó az egyre vastagodó hő farkára
támaszkodva felszállni készült, Kempka, Lex, és Kurtz őrmester
felemelte a három rakétavetőt. A hajó alja már ötvenméternyire
eltávolodott a talajtól.
S z á z m é t e r n y i r e . . .
F e l g y o r s í t o t t .
A három űrgárdista hagyni akarta, hogy szálljon még feljebb,
távolodjon el még jobban, mert így, miután szétrobban, roncsai az
Öklöktől jó messze fognak aláhullani.
Honnan érkezhetett ez a hajó? Egy szubfény bárka! Kempka
könyvtáros eltűnődött. Lehet, hogy az egyik megfelelő méretű hiper
alagúton keresztül jutott át ebbe a naprendszerbe? Talán a
harcosok véletlenszerűen, találomra választották ki a világokat,
amelyeken leszálltak. Felderítők lennének? Vagy lehet, hogy
valamilyen ősi térképen feltüntetett útvonalon járnak?
A három férfi megvetette a lábát, megfeszítette felsőtestét, és várt.
Egyszerre lőtték ki rakétájukat.
A fegyver akkorát rúgott, hogy Lex hátratántorodott. Egy pillanattal
később pici meteor csapódott az uszonyos hajó oldalába.
A második robbanást szinte azonnal követte a harmadik. Mintha az
ég is lángra gyúlt volna...
A szétrobbanó hajóból kiinduló lökéshullám ledöntötte a lábáról az
őrmestert és a könyvtárost. Kis híján Lex is hanyatt vágódott. Teste
ezer ponton sajgott; ilyen támadástól még a csatapáncél sem
védhette meg.
A fák meghajtották fejüket. Az égből olvadt fém csöppek hullottak. A
roncs legnagyobb egyben maradt része jó egy kilométer
távolságban csapódott be.
A gránitfennsík beleremegett az irdatlan erejű ütésbe. Azután...
Nyugalom. Béke. Csend.
Az eldák támadása megváltoztatta a Hannibál lakóinak életét.
Az izoláció oly hosszúra nyúlt periódusa után világuk ismét az
emberiség Birodalmának része lett. Mindenki tudta, hamarosan
megérkeznek hozzájuk a prédikátorok, azután pedig a békebírák. A
bolygón élő psziket megsemmisítik, vagy arra kényszerítik, hogy a
Császárt szolgálják. Az Istencsászár imádatának kultusza itt is
gyökeret ver majd. A dzsungelek és a mamutok ezután céllal fognak
létezni, és nem csupán azért, mert létrejöttek.
Jó munka volt.
Lex ujjaiban egyre kibírhatatlanabbul viszkettek a csontok. Ezen a
kellemetlen érzésen csak egy újabb hithű feladat elvégzése
e n y h í t h e t n e . . .
A taláros inkvizítor csatlakozott Lexhez és a könyvtároshoz, akik az
ötfazettás ablak mögött fenyegetően vonuló csatahajókat figyelték.
Az inkvizítor sebhelyes arcbőrébe zafírokat ültettek. Egyik
orrlyukába egy csövön keresztül folyamatosan illatos szent füstöt
pumpáltatott. Az egyik szeme helyén csillogó optikai lencséről
Lexnek az az űrgárdista, Huzzi Rork őrmester jutott eszébe, aki
valamikor a távoli múltban a Necromundán rábírta őt, hogy
szegődjön el a Császár szolgálatába.
Az Öklök kapitánya udvariasan szemügyre vette Baal Firenzét. Az
inkvizítor természetes szeme könyörtelen, kemény pillantással
nézett vissza rá. Semmi különös sem volt ebben a keménységben.
Egy olyan ember, aki kénytelen mindig megőrizni tisztánlátását,
akinek az a feladata, hogy meglelje a gonoszt, és könyörtelenül
elbánjon vele, nem is nézhet másként. Hozzá képest még egy véres
harcokban, kegyetlen mészárlásokban megedződött űrgárdista is
szelíd tekintetű, ártatlan kölyöknek tűnhetett. Persze az
űrgárdistáknak – és kiváltképpen a Császári Öklöknek – éppen az
volt a legfőbb feladatuk, hogy megőrizzék szívük gyermeki
tisztaságát, hiszen csakis így maradhatott töretlen a Császár iránti
imádatuk. Az ő dolguk a harc volt, az pedig mindig tiszta, hiszen az
ember tudja, ki az ellenség, és ki a barát. Ezzel szemben az
inkvizítoroknak szembe kellett nézniük a gonosz minden
elképzelhető megnyilvánulási formájával, és fel kellett készülniük
arra, hogy miközben purgáló munkájukat végzik, esetleg hátulról éri
őket támadás.
Vajon mire gondolhat a virtuherbát szívó Baal Firenze inkvizítor,
miközben Lexandro d'Arquebus kapitányt nézi? Mit árulhat el neki a
kapitány külseje, a megjelenése?
Lex olívbarna arcán sebhelyek fehérlettek és vöröslöttek. Egyik
orcáján ott díszlett az Öklök tetovált jele (egy csontököl
összeroppantja a markába került holdat): a jobb orrcimpájába
rubingyűrűt rakatott. Szeme sötét és szigorú pillantású, foga
gyöngyszerű volt, kefefrizurájában már őszültek a szálak. Aztán
persze ott voltak a homlokán azok a csillogó sávok... Feltuningolt
izomzatának és segédanyagokkal megerősített csontjainak
köszönhetően teste kétszer akkora volt, mint az inkvizítoré. A
hatalmas testtömeg azonban mégsem tette esetlenné; Lex olyan
kecsesen, olyan délcegen állt ott, akár a régi mesék lovagjai.
Amikor megszólalt, Firenze zihálva ejtette ki a szavakat.
– Kapitány, a te első neved, jobban mondva a „lexandro” szó azt
jelenti, hogy a „törvény embere”. A második nevedről, a
d'Arquebusról, egy ősi lőfegyverre lehet asszociálni. Te pedig
személy szerint a Császár akaratát hajtod végre a saját
f e g y v e r e d d e l .
Milyen igaz! Firenze folytatta.
– Rá fogjuk kényszeríteni akaratunkat azokra az istenkáromló
idegen lényekre, akik egy hajdan emberek lakta világ orbitális
pályáján létrehoztak egy telepet. Ki fogjuk préselni belőlük a
titkaikat. Keményen kell fellépnünk ellenük, hogy eszükbe se jusson
eltitkolni előlünk valamit. Kegyetlennek kell lennünk, hogy
megkapjuk tőlük azt, amit akarunk... A legtöbb élőlény számára az a
legrettenetesebb dolog, ha a szeme láttára elpusztulnak az utódai.
A két űrgárdista futó pillantást váltott. Firenze élénken tovább
b e s z é l t .
– A kérdéses idegen létesítményen hamarosan megrendeznek egy
förtelmes fesztivált. Az ilyen eseményeken gyakran gyermekek is
részt vesznek. Ne habozzatok, ha meg kell ölnötök ennek a
haldokló fajnak, az eldák fajának porontyait!
Nem kegyelmezhetünk nekik. Bármi áron el kell foglalnunk azt az
építményt, és fogságba kell ejtenünk az eldákat. Fogságba, hogy
azután alávethessük őket az inkvizíció eszközeivel végrehajtott
vallatásnak. Remélhetőleg gyermekeik halálának látványa
kellőképpen megpuhítja őket, és minden kérdésünkre válaszolni
f o g n a k .
De akár így lesz, akár nem, a kihallgatás végén megkapják majd,
ami nekik jár!
A Császár akaratát képviselem, és ti vagytok az Ököl, amely
végrehajtja ezt az akaratot.
Firenze szortyogva beszívott egy adagnyi virtuherba füstöt.
Kempka könyvtáros mozdulatlanná dermedt, Lex pedig úgy érezte,
mintha valami ficánkolni kezdene a gyomrában. Miért beszél ez az
inkvizítor úgy az idegen kölykök megsemmisítéséről, mintha ez a
tett a Császár iránti hűségük és elkötelezettségük minden kétséget
kizáró bizonyítéka lenne? Miért beszél úgy a pusztításról mintha a
bűz, amely majd a lemészárolt porontyok testéből árad, olyan finom
lenne, mint a virtuherba füstje, amit egyfolytában szipákol? A
gyermek olyan, akár egy apró szobor, melyet a szülők élő
szövetekből és csontokból faragnak ki a saját ízlésüknek megfelelő
formájúra. A gyermek olyan, akár egy kicsiny, aprólékosan
kidolgozott embléma, amely a szülőket jelképezi, a szülőkre utal. A
gyermek egy megelevenedett rúna. Lex egyszer részt vett az egyik
rebellis kormányzó családjának megsemmisítésében. Ad
ultimumfoetwn – csírájában kiirtani. Akkor elkerülhetetlen, sőt
létfontosságú volt a könyörtelen mészárlás. Arra a problémára nem
kínálkozott más megoldás. De vajon itt mi teszi szükségessé a
gyermekek elpusztítását? Miért éppen ez olyan fontos, amikor
számtalan más kérdésre kellene megtalálniuk a választ? Talán az
inkvizítor egyszerűen demoralizálni akarja az ellenséget? Ó, miért
kell ilyen csúfságokra vesztegetni az űrgárdisták drága idejét?
Az űrgárdista a becsület bajnoka. Az űrgárdista a Császár
kardjának pengéje. Hol a hősiesség, a becsület, az isteni
felsőbbrendűség néhány védtelen gyerkőc lemészárlásában? Egy
ember számára ha emberfelettivé alakított űrgárdistaként élheti az
életét az a legnagyobb megtiszteltetés, hogy leverheti a lázadókat,
halálba űzheti az idegeneket. És hogy szenvedhet, miközben
végrehajtja mindezt.
Ó, a fájdalom! Ó, a gyönyör, amit a kín okoz! Ez az az ígéret, amely
miatt az Öklök soha semmitől sem rettennek vissza. És éppen a
fájdalom utáni vágyakozás az egyetlen gyenge pontjuk, a
s z é g y e n f o l t j u k .
Mert a fájdalom élvezhető, elviselése hőstett. Hős, aki eltűri, de...
Minek lehet nevezni azt, aki mások agóniáját élvezi? Lehet, hogy
Firenzének meg ez a szégyenfoltja?
Lex tudta, bárhogy is van, ha nem akar eretnekké válni,
engedelmeskednie kell az inkvizítornak, de mégis... Az Öklök titkolt
mazochista hajlamaival egyszerűen nem fér össze, hogy egy
szadista irányítsa őket. Vagy lehet, hogy csupán arról van szó, hogy
Firenze hatékony akar lenni?
Az inkvizítor a parancs kiadása után az eldák által használt hiper
alagutakról és más, hasonló dolgokról kezdett beszélni. Néhány
szóval, éppen csak érintőlegesen arra is utalt, hogy a bátor
űrgárdisták valószínűleg fognak találkozni néhány elfajzott,
hitellenes förmedvénnyel. Arra biztatta Lexet, készüljön fel a
meglepetésekre, és az embereit is készítse fel, ha az akció végén is
éppoly romlatlanok akarnak maradni, mint amilyenek most.
A könyvtáros ismét mozdulatlanná vált. Lex a legszívesebben
elmondta volna: már találkozott olyan „förmedvényekkel”, amelyekre
Firenze utalt, és az ellenük vívott sikeres csata után engedélyt
kapott rá, hogy megőrizhesse velük kapcsolatos emlékeit.
Nem purgálták ki az agyából azokat az emlékeket, amelyek egy
bizonyos Lord Sagromosóhoz fűződtek, és ahhoz, hogy a Tzeentch
néven ismert káoszisten hogyan fertőzte meg ennek az embernek a
l e l k é t . . .
A legszívesebben Firenze képébe vágta volna, hogy nagyon is jól
ismeri azokat a bizonyos „förmedvényeket”, ám annyira
megundorodott az inkvizítortól, hogy inkább hallgatott.
Lehet, hogy Firenze valamilyen démoni csürhe ellen vezeti az
Ö k l ö k e t ?
Az inkvizítor nem beszélt nyíltan, csak célozgatott. Talán így akarta
próbára tenni Lex hitét és megbízhatóságát. Talán így akarta
kideríteni, hogy az űrgárdista kapitány tudja-e tartani a száját. Mert
minden titok, ami ezekkel a „förmedvényekkel” kapcsolatos.
Firenze komoran, de elégedetten végiggondolta a helyzetet. A
rendelkezésére áll egy századnyi harcedzett veterán, egy olyan
űrgárdistacsapat, amely nemrég sikerrel küzdött az egyik elda horda
ellen. A századhoz tartozik egy erős pszi képességekkel rendelkező
könyvtáros... Ez jó. Nagyon jó, mert arra is számítani kell, hogy a
csapat Slaanesh valamelyik porontyával is összetalálkozik.
Egy űrgárdista század, amelyhez – legalábbis az Inkvizíció
feljegyzéseiben ez állt , ide csupa olyan férfi tartozik, aki különös
vonzalmat érez a fájdalom iránt.
Ideális!
– Ti valamennyien értékes emberek vagytok – mondta az inkvizítor
d'Arquebus kapitánynak. – Természetesen egész végig mellettetek
fogok maradni...
Először a csapatszállítóban, azután a landoló torpedóban? Igen,
szinte természetes, hogy Firenze a századdal akar tartani.
– ...mert elképzelhető, hogy nem térünk vissza ide.
Megjegyzéséből arra lehetett következtetni, hogy tapasztalt veterán,
és arra is, hogy ez a csatahajó, a Birodalmi Erő, meg a másik két
harci katedrális, amely látszólag alig karnyújtásnyi távolságban
halad az űrben. feláldozható.
Mindhárom csatahajó leírható a fedélzetükön lévő több tízezer
mérnökkel, tiszttel, pilótával, lövésszel és szolgával együtt. Csak
arra kellenek, hogy egy színlelt támadással magukra vonják az
eldák orbitális pályán keringő építményét védő cirkálók figyelmét,
hogy lekössék az idegenek védelmi erőit, míg az Öklök sebészi
pontossággal végrehajtják a számukra kijelölt feladatot.
Miután az Öklök elérik azt, amit akarnak, a három csatahajóra már
nem lesz szükség az akcióban. Ha egyáltalán épen átvészelik a
csapásokat, amelyeket az eldák közben rájuk mérnek.
Amikor az Öklök elvégzettnek tekinthetik a munkát, több tízezer
lélekcsöppel gyarapszik majd az elkárhozott lelkek tengere...
Ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy a galaxist miért nem repeszt
szét a túlnépesedés átka. A háború fáradhatatlanul ritkította a
Császár nyáját – és persze az idegenek falkáit is.
Lex nem akart tovább tépelődni, rövid időre ki szerette volna űzni
fejéből a kínzó és zavaró kérdéseket. Engedélyezte magának, hogy
a faragásra gondoljon, arra a kedvtelésre, amelynek a Császári
Öklök századának valamennyi teljes jogú tagja hódolt.
Lex, akár egy talizmánt, mindig magánál tartott egy szilikon karbid
energiapengét. A saját csontjait is ezzel faragta meg, és az évek
során már számtalan elesett bajtársa csontjából készített vele
csatákra emlékeztető szobrokat vagy miniatűr fegyvereket.
A legsikerültebb munkáit odahaza, a kolostorerődben őrizték. Lexen
mindig vallásos állítat vett erőt, amikor arra gondolt, milyen
döbbenetes ellentét van a gigantikus kolostorerőd és a piciny
faragvány, a nehéz rakétavető és az apró faragópenge között.
Nagy volt az ellentét, de a hasonlóság is. Mert a módszer, amellyel
az ügyes csontfaragó dolgozott – úgy irányította a pengéjét, hogy
mindig éppen csak annyit Rágjon ki az anyagból, amennyi
szükséges –, nagyon hasonlított az Öklök tökéletes és sebészi
pontossággal végrehajtott akcióira.
A Hannibálon honos mamutok agyarából bármelyik botcsinálta
szobrász ki tudott volna faragni valamit, ám a dolog lényege nem ez
volt. Lex úgy gondolta, hogy a valódi csontfaragó számára a pici
csontok jelentik az igazi kihívást – az űrgárdistái; erejét pedig a
bonyolult és nehéz feladatok teszik próbára.
Ahogy a csillagpöttyös űrben lebegő másik két csatahajóra nézett,
két, gyémántos bársonylepelre helyezett elefántcsont szobrocskát
látott maga előtt. A kép olyan végtelen nyugalmat árasztott
magából, hogy úgy érezte, a hajókból béke sugárzik a szíveibe: az
egyikből abba, amelyikkel született, a másikból pedig abba, amelyet
a Császári Öklöktől kapott.
* * *
Firenze távozott; még beszélni akart a Császári Öklök kapitányával.
– Összezavarodtam – vallotta meg a könyvtáros Lexnek.
Lex bólintott.
– Igen... Talán nem ok nélkül. Ha az inkvizítor ráparancsol
fivéreinkre, hogy mészárolják le azokat az idegen kölyköket... Félek,
az Öklök nem engedelmeskednek majd neki.
– Dornra mondom, én nem ítélném el őket emiatt! – Kempka keze
ökölbe szorult, azután elernyedt. – Lehet, hogy Sir Baal csupán
hatékony akar lenni. Gyanítom, rengeteg halandó életet áldoznak
majd fel annak érdekében, hogy mi megfelelő helyzetbe kerüljünk.
– A fivéreink életét sohasem áldoznák fel ok nélkül! – mordult fel
L e x .
Kempka habozott.
– Az inkvizítor arra célzott, hogy a gonoszság valamilyen
megtestesülése vár majd ránk...
– Tudom, mi jár a fejedben, könyvtáros testvérem. Én egyszer már
átéltem valami hasonlót. Átéltem és túléltem. Valamennyi fivérünk
pajzsot kap majd. Ami pedig azt illeti, hogy az inkvizítor csalinak
szán-e minket, vagy sem... Nos, bármit tesz, a legmagasabb helyről
szerzett hozzá jóváhagyást.
Kempka összeráncolta a homlokát.
– Ez lehetetlen! A Császár bölcs. Az Ő szeme messzire lát. Lex
halkabbra fogta a hangját.
– Lehet, hogy Sir Baal megháborodott. A könyvtáros kinézett a
végtelen űrbe.
– Nem hiszem. Az inkvizítorok – mondta – egészen különlegesek. –
Hangja meg keményedett. – De Dornra mondom, mi is azok
vagyunk!
2007. december 15., szombat
Harlekin: Csatahajók (X. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Szertartás (IV. fejezet)
Negyedik fejezet
Szertartás
boomp3.com
Az eltévedt golyók újra és újra megkondították a bronzedényt. Már
senkit sem érdekelt, látszik-e valami a kivetítő ernyőn vagy sem. A
trió el akart kerülni a törvényszéki épület közeléből, de nem
juthattak volna messze a kapu előtti, egyre szélesedő halálzónától,
mert a tér körül hisztérikusan tomboló emberfal tömörödött össze.
Az igazság védelmezőinek nem lett volna muszáj kinyitniuk a
kapukat. A kapuk plasztacélból készültek, a falak masszívak voltak.
Ám minden támadás – akár spontán jellegű, akár kiprovokált akció
volt is –, amelyet egy törvényszéki épület ellen indítottak,
megsértette a Birodalmat, ezért szigorú és kemény büntetést
érdemelt. De miért maradtak az arbitrátorok az erődítményükben,
miért nem válaszoltak komolyabban a kihívásra? Talán azért, mert a
zarándokok viselkedése és akciója nem volt valódi lázadás. Ám ha
semmi sem történt volna, ha senki sem reagál erre a rebellióra,
akkor talán még komolyabb tettekre kerül sor. A törvényszék
moderáltságát igen könnyen félre lehetett volna értelmezni.
Lehet, hogy valamelyik bíró a régmúlt idők eseményeinek
tanulmányozása során már hónapokkal ezelőtt sejtette, hogy be fog
következni egy ilyen incidens? A legszentebb napok már egészen
közel voltak. A várost zsúfolásig megtöltötték a látogatók.
Shandabar nem afféle bolyvilági város volt, de most legalább olyan
sokan éltek benne, mint az ember-kaptárakban. Nem is csoda, hogy
a rend felbomlott (a rend olyasvalami, ami könnyen és pillanatok
alatt képes káosszá változni), hiszen a városi rendőrség álmában
sem gondolhatott arra, hogy képes lesz kordában tartani egy ekkora
tömeget. A bírók pedig, amikor a szükség megkívánta, örömmel
alkalmazták a hagyományos módszert: rohamosztagokat küldtek a
lázongók ellen.
A gépágyú és a két nehéz géppuska hirtelen elhallgatott. A
járművekről leugráltak az arbitrátorok, és lézerfegyvereikből vakító
sugarakat lődözve eltávolodtak egymástól. Először célzás nélkül
lőttek bele a végtelennek tűnő zarándoktömegbe. Lassan nyomultak
előre – a kapu előtti teret beborító hullaszőnyegen elég nehéz volt a
járás. Sisakjuk kiszűrte a még mindig a levegőben lévő gázokat.
Szerencsére a széljárás olyan volt, hogy a bronzedény mögött
kuporgó trió sem kapott nagyobb adagot a képébe.
Abban a reményben, hogy sikerül életben maradniuk, a zarándokok
közül sokan a földre vetették magukat. Ez még könnyebbé tette az
arbitrátorok számára, hogy likvidálják a fegyveres hangulatkeltőket,
azokat, akik még mindig nem tettek le arról, hogy harcoljanak. A
lövések sebészi pontossággal metszették ki az emberek közül a
keményfejűeket. A rendfenntartók előrenyomultak, miközben egyre
több zarándok hasalt le a földre.
A megadás ragályosnak bizonyult – a tömeg hullámzása egyre
inkább ellaposodott. Talán akadtak olyanok, akik talpon akartak
maradni, ám a körülöttük lévők magukkal rántották, lesodorták őket.
A trió rejtekhelyének közelében minden földön hasaló az
Occidens-templom felé fordított fejjel várakozott. A kép olyan volt,
mintha a Földön Lakozót, az Istencsászárt imádnák, akinek Igaz
Arca mégis megjelent a templom közelében. A környéken szinte
tapinthatóvá vált az alázat; ha valaki lefilmezi a teret, a városnak ezt
a részét, nagyon hatásos hitgerjesztő filmet állíthatott volna össze a
jelenetekből. Sajnos, mindennek a vörös, a
vérvörös adta meg az alapszínt, de ezt nagyon könnyen el lehet
tüntetni a felvételekről. A mészárlásnak a filmen nyoma sem lett
volna, és ami megmarad, amit az egész sugall, nem más, mint a
színtiszta imádat és vallásosság.
Az arbitrátorok abbahagyták a lövöldözést. Lassan
keresztülvonultak a húscafatokkal és emberi tetemekkel beborított
elnémult csatatéren. Olyanok voltak, mint az imafelügyelők, akiknek
az a feladatuk, hogy megbüntessék azokat a hitetleneket, akik
fohászkodás közben nem átallják felemelni a földről a fejüket.
Ez volt tehát az emberiség kozmosza, a világegyetemnek az a
szelete, ahol a hívőket a saját érdekükben, a saját lelki üdvösségük
érdekében erőszakkal tartják kordában. Ez volt az a rend, amelyet a
vak vallásosság dicsőített. Ez volt az a rendcsinálás, amelyre az
egész emberiség oly büszke. A stabilitás védelmében időnként
nagyon brutális, nagyon tragikus eredményeket hozó lépéseket
kellett tenni, de ez ellen senkinek sem volt kifogása.
A jog védelmezői olyan határozottan, olyan kitűnően és elszántan
végezték munkájukat, hogy Jaq önkéntelenül valamiféle tiszteletet
érzett irántuk. Tiszteletet és valami... mást... Ez lenne a nosztalgia?
Az inkvizítor munka sohasem volt ennyire egyszerű, és csak ritkán
hozott ilyen látványos eredményeket, de mégis... Valahogy
visszakívánta azt az időszakot, amikor még ő is ilyen tiszta és
világosan megfogalmazott szabályok szerint, ennyire egyértelmű
célokért küzdött; amikor még nem gyötörte az a kínzó
bizonytalanság, amely mostanában eluralkodott rajta.
Egy pillanattal később azonban ezt a furcsa, nosztalgikus érzést
elsöpörte az iszony hulláma. Hányan haltak meg amiatt, hogy a
„törvény nevében” megőrződjön a nyugalom? Muszáj volt ennek így
t ö r t é n n i e ?
Jaq tudta a választ. Igen. Muszáj volt. A másik lehetőség, a
kozmikus anarchia még ennél is rosszabb. Az... kimondhatatlanul
rossz. Ha a Birodalom összeomlik, ha megroppan – vagy amikor
majd megroppan –, a legkönyörtelenebb Káosz fog uralkodni az
embereken, és maga a realitás is darabjaira hullik.
– Na, menjünk innen! – szólalt meg Zhord.
El innen? Át a több tízezer, földön hasaló zarándokon?
– Ne! – kiáltott fel Lex, de már túl későn. Felemelte a kezét, hogy
visszarántsa Zhordot az edény mögé, de nem tudta elkapni a karját.
A kis fickó már elindult; behúzott nyakkal haladt, hatalmas
bakancsával rátiport a földön fekvőkre. El, el innen, el, minél
távolabb, a sötét, arc nélküli arbitrátorok előtt, akik egyre közelebb
értek hozzá rendcsináló útjukon. Talán Zhordnak volt igaza, és most
az egy szer Lex tévedett.
Vagy... mégsem?
Lex meggondolta magát, és felrántotta Jaqot.
– Fuss, Jaq, rohanj!
Jaq, de főként Lex súlya sokkal, de sokkal nagyobb fájdalmat
okozott a talpuk alá kerülőknek, mint a zömiké. A testek
összerándultak, egyesek felhördültek, voltak, akik nyüszíteni
kezdtek, tiltakozóan vagy fájdalmasan felüvöltöttek. Ám hiába
minden Lexet és Jaqot most sem a szánalom, sem a félelem nem
állíthatta meg.
– Megállni, az Ő szent nevében! Állj!
– MEGÁLLNI!
A rendfenntartók felfedezték a menekülőket. Lex éppen ezt szerette
volna elkerülni.
Egy zömik, egy óriás meg egy másik férfi – ezek vajon mitől ilyen
elszántak? Mi fűti őket, mi táplálja merészségüket? Az a kicsi,
engedetlen vakarcs nem számít. A hozzá hasonlókról, a fajtársairól
mindenki tudta, hogy nem imádják istenként a Császárt. Őket eddig
csak azért nem irtották ki az Istencsászár szent nevében, mert a
Birodalomnak szüksége volt technikai tudásukra. Több mint
valószínű, hogy ez csak véletlenül keveredett ide, a felfordulás, a
csírájában elfojtott lázadás színterére.
De ott van az az óriás is... Meg az a másik ember. A jelek szerint
mindhárman összetartoznak. Ez már nem lehet véletlen. Lehet,
hogy ők a lázadás vezetői?
A fegyveresek üldözőbe vették a triót. Hárman indultak utánuk,
számítva arra, hogy esetleg különválnak egymástól. Egyszerűen és
könnyedén hátba lőhettek volna őket, de akkor kit visznek vissza a
törvényszék föld alatti kazamatáiba, kit vallatnak majd ki a bírák?
Nem, ezeket nem lehet egyszerűen kivégezni, ezeket élve kell
e l f o g n i !
Ó, milyen megalázó volt Lex és Jaq számára ez a dolog! Úgy
futottak, akár a közönséges bűnözők. A tükörmaszkosok
határozottan és gyorsan tapostak végig a földön fekvőkön. Látták,
hogy ha nem gyorsítanak fel, az üldözöttek – akiknek jelentős
előnyük volt – a végén megszöknek.
Egy mellékutca bejárata bukkant fel a három férfi előtt, egy sikátor,
tele zarándokokkal. Ezek a fanatikusok azt hitték, hogy a kivetítőkön
– amelyeket nem láthattak szemből – mégis feltűnt az Igaz Arc,
mégis elkezdődött a szent ceremónia, ezért borultak hasra a téren
lévők. Egymásba kapaszkodva, imádkozva, az áhítattól félig
eszméletlenül hullámzottak a sikátorban, s közben állhatatosan,
kitartóan a tér felé nyomultak.
Zhord négykézlábra ereszkedett, és közéjük vetette magát.
Groteszk látványt nyújtott – mintha egy deformált gyerkőc mászott
volna a felnőttek lábai között.
Lex lövedékként csapódott bele a testtömegbe. Izmai és
keramidokkal megerősített csontjai lehetővé tették számára, hogy
utat törjön. Jaq közvetlenül mögötte haladt.
– ÁLLÍTSÁTOK MEG AZOKAT AZ EMBEREKET!
Egy kis rés a sokaságban – egy könyéknyi hely, amelyet egyik
oldalról a sikátor fala határolt. A zarándokok közben még mindig a
tér irányába araszoltak. Lex nem tehetett mást, kénytelen volt
lecsapni és keményen félretaszítani néhányat, hogy helyet csináljon
maguknak. Zhord ekkor már ismét a talpán állt, s hatalmas
bakancsai ellenére játszi könnyedséggel ugrotta át a
macskaköveken rángatózó testeket – Lex áldozatait.
A trió befordult egy sarkon, és futásnak eredt.
Zsákutcába jutottak. A talpuk alatt állatcsontok reccsentek,
ürülékhalmok toccsantak. Oldalt, a fal mellett egy felkoncolt,
szétcincált döglött kutya hevert. Egy kis tűz fölött nyársra húzott
ebtetem pörkölődött – valaki otthagyta; a hús lassanként szénné
égett. Az éhes zarándokok bizonyára fontosabbnak tartották az Igaz
Arc látását, mint az evést. Talán meghallották a robbanásokat a
térről; lehet, hogy a gránátok puffogását az örömrakéták
durrogásának vélték.
Egy gyors pillantás, és Jaq megállapította, hogy nincs mit tenni,
vissza kell fordulniuk, hogy szembenézzenek az arbitrátorokkal.
* * *
A szűk sikátor falain utcagyerekek generációinak falfirkái
díszelegtek. Nevek és obszcén rajzok, káromszavak, színes ábrák
borították a köveket, és szinte észrevehetetlenné változtatták az
egyik falon lévő vasajtót.
Lex másodszor is körülnézett, felfedezte az ajtót, lendületet vett, és
a vállát maga elé feszítve nekirontott. Az ajtóról – ha volt is valaha
rajta – már régen letörött a kilincs. Lex teste belecsapódott a
fémlapba. Rozsdaeső hullott a nyakába.
Az ajtó felnyögött.
Lex másodszor is megrohamozta az akadályt. Az ajtó ezt már nem
bírta ki: csikorogva, nyüszítve leszakadt a zsanérjairól. Lex
f e l f e s z í t e t t e .
Odabent egy mocskos, elhanyagolt raktárat találtak. A sötétséget
csak a mennyezeti szűk, rácsos tetőablakokon keresztül beszűrődő
fény oszlatta szét valamelyest.
Vajon mi lehet ezeken a plasztacél polcokon? Ó, igen, nyergek... és
kantárok meg zablák. A kamelopárdok meglovaglásánál használt
e s z k ö z ö k .
Egy pillantás hátra: a tükörarcú arbitrátorok lövésre kész
lézerfegyverrel befordultak a zsákutca sarkán. Jaq és Zhord
beugrott a raktárba, Lex pedig a következő pillanatban már a
felfeszített ajtó elé rántott egy nyergekkel telerakott polcot. Az
üldözők válaszként tüzet nyitottak. A polcok és a nyergek között
energiacsóvák robbantak szét; némelyik bejutott a raktárcsarnokba,
tüzes csíkot hasítva a félhomályba. A villanások stroboszkópszerű
fényében a trió fedezékbe ugrott, majd elindult a terem túlsó
végében lévő jókora kapu irányába. Közepén egy kisebb ajtót láttak.
A kis ajtó zárva volt. A nagy kapu szárnyait fémrudak és reteszek
fogták össze. Ki gondolt arra, hogy valaki nem betörni akar a
raktárba, hanem kitörni onnan? Lex felrántotta az egyik reteszt,
lehúzta a másikat. A terem túlvégéből érkező hangok tanúsága
szerint az arbitrátorok keresztülvergődtek az eléjük taszított
a k a d á l y o n .
Na, akkor most kapjanak valamit, amin eltöprenghetnek egy kicsit!
Lex előkapta robbanótöltetes fegyverét, és hátraküldött egy
l ö v e d é k e t .
R A A R K p o p S W O O S H .
C R U M P .
Az arbitrátorok remekül képzett harcosok voltak. Ezt a jellegzetes
hangot fel kellett ismerniük. És ha felismerték, akkor el kellett
gondolkozniuk egy pillanatra. Vajon ez a fegyver az Ultramarinok
relikviái közül származik? Esetleg a bolygón kívülről került ide?
Vagy talán valamelyik helybéli fegyverkovácsnak sikerült
összeraknia egy ilyen csodálatos szerszámot?
Lex akciója minden bizonnyal felfokozta elszántságukat – de
ugyanakkor le is fékezte őket pár pillanatra. A trió kimenekült egy
útra, amelyen felbőszült zarándokok tolongtak. Ahogy Lex utat tört
magának és társainak, óhatatlanul fülébe jutottak a dühös emberek
szavai, a tömeg zagyva mormogása.
A tükörfejűek megöléséről, a gyilkos tükörfejüekről beszéltek.
Jaq megtorpant, és elkapta Lex karját.
– Valahol közöttük... van egy telepata. Érzem a jelenlétét! Egy pszi.
Fél. Kaotikus képeket bocsát ki magából.
Ó, igen, a mészárlás zavaros képeit! Az emberfeletti érzékenységű
pszinek iszonyatos kínokat okozhatott az a rengeteg fájdalom, az a
sok halálos agónia. A pszichikai érzékenység csíráival rendelkező
zarándokok felfogták az általa kibocsátott képeket, feszültté váltak,
és felbőszítették társaikat is. Ezek korántsem voltak olyan
engedelmesek, alázatosak és nyugodtak, mint a többiek odakint, a
téren. Rekedt, eszelős kiáltások harsantak:
– ...gyilkolni...!
– ...gyilkolni... tükörfejűek...!
Azoknak, akik üvöltöztek, fogalmuk sem volt arról, hogy a
„tükörfejűek” gyilkoltak, vagy esetleg nekik kell megölniük mindenkit,
akire illik ez a furcsa személyleírás. A hisztéria egyre fokozódott,
szinte mindenkit megfertőzött, akár rendelkezett pszichikai
képességekkel, akár nem.
* * *
Lex hátranézett, és meglátta a raktárcsarnokból előbukkanó,
maszkos arbitrátorokat. Jaq és Zhord semmit sem láthatott az
üvöltő tömegtől. A trió vagy egy percig együtt sodródott a gyilkos
hangulatú népséggel vissza, a fogdmegek irányába, de aztán
elszabadultak az eleven hullámtól.
Egy kevésbé zsúfolt utcán menekültek tovább, amely egyszer,
aztán még egyszer elágazott.
* * *
Addig futottak, míg kiértek a shandabari halpiacra, ahol minden
normálisnak látszott.
Bódék és pultok többhektárnyi poros területen, a tér három oldalán.
A gigászi vörös nap alatt élénken folyt a kereskedés. A halárusok a
széles Bihistiből és a legközelebbi édesvizű tengerből kifogott
zsákmányt kínálták, frissen és nyersen, szárítva és sózva, füstölve.
A hűs levegőben félreismerhetetlen és már-már elviselhetetlen
halszag terjengett. A törvényszék előtti tér pánikja és a halál
lehelete idáig nem ért el, a borzalomból itt semmi sem vált
valósággá; itt nem emberek, legfeljebb csak halak meg más vízi
lények bámultak meredt, üveges szemmel a semmibe.
Zhord lihegve megállt.
– Ó, a lábaim!... Kíváncsi lennék, hogy... az a tömeg... felfalta-e a
t ü k ö r f e j ű e k e t .
– Lehetséges – bólintott Lex, és rosszkedvűen megvakarta az öklét.
– Nem lett volna helyes, ha megöljük a birodalmi törvények
betartatóit. Ők nem tettek semmi egyebet, csak a kötelességüket
teljesítették. Nem kellett volna rájuk lőnöm. Bocsánat...
– Most miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Zhord.
– Azok a fickók bizonyára jelentették, hogy robbanótöltetet
használtunk. Biztos nyomozni kezdenek utánunk – válaszolta Lex.
– És gondolod, hogy a detektívjeik elmennek minden létező
szállodába meg ingatlanügynökséghez, csak hogy megtaláljanak
m i n k e t ?
– Nem tudom. Lehetséges. Egyébként mi magunk nem keltünk
feltűnést, mármint a külsőnkkel. Nagy volt ott a zavar, és éppen elég
nagydarab fickót láttam az utcán. Meg persze ilyen apró hapsikat is.
– Zömik! – javította ki Zhord sértődötten. – Igen, én is láttam pár
zömiket. Valószínűleg mérnökök voltak valamelyik csillaghajóról. Mi,
zömikek, szeretünk utazgatni meg nézelődni. Meg minden egyebet,
ami jó. De nyugodjatok meg, nem fogok leállni iszogatni az első
zömikkel, akivel összetalálkozom. És mi hárman tényleg nem
lógunk ki a sorból... Úgy értem, annyi itt a vallásos hülye...
– Hívő lélek – korrigálta Jaq.
Zhord hevesen legyintett.
– A könyvemben – folytatta – eléggé furcsa leírás van a
zarándokokról. Általában dagadtak vagy egészen véznák, és alma
nagyságú golyvájuk van, vagy bőrbetegségük, vagy úszóhártya nőtt
a lábujjaik között, vagy ilyesmi. Csodabogarak, szerintem legalábbis
a z o k .
– A mi könyvünk, az egyetlen könyv – mondta Jaq –, amelyre
hagyatkozhatunk, nem más, mint a Rhana Danára könyve.
– Amelyet nem tudunk elolvasni, mert elda nyelven írták, és
egyébként is képtelenség lenne kibetűzni.
Jaq megvonta a vállát.
– Kíváncsi lennék, hogy a helybeliek mennyire viseltetnek
ellenségesen a törvényszék iránt. Mármint azt leszámítva, hogy
természetesen félnek a bíróktól. Ami a téren történt, az nem volt
más, mint a sarokba szorított állatokból kitörő ösztönszerű akció.
Szerintem a törvényszéki marsallok úgy érzik, valami tanújelét kell
adniuk ittlétüknek és egyáltalán a létezésüknek. Ahogy Zhord
mondta, itt még normális körülmények között is rengeteg ember él.
Egész kazalnyi, de csupán néhány oda nem illő tű lehet benne.
Ebben nincs semmi különös. Ami viszont ezt a vallási rivalizálást
illeti... Nos, ez még komoly gondokat okozhat. – Eltűnődött. – Talán
kapcsolatba kellene lépnünk néhány bűnözővel, hogy beolvadjunk,
és eltereljük magunkról a törvényszék figyelmét. A bűn végül is
mindenütt jelen van, és mi sokban hasonlítunk a bűnözőkre. Zhord
e l v i g y o r o d o t t .
– Kozmikus drágakőcsempészek, mi?
Jaq az űrgárdistára nézett, aki komoran bólintott.
– Legyünk olyanok – dörmögte –, akik vétenek a Birodalom ellen,
Lord Inkvizítor. Látszólag. Ideiglenesen. Amíg megértjük, mi folyik
itt. Amíg jelentést tehetünk valamilyen megbízható hatóságnak.
– Ha az Inkvizíció önmagával harcol, Lex, vajon milyen hatóságban
bízhatunk meg?
– Nem tudom. Az én káptalanom egészen biztos, hogy nem
fertőződött meg, de a könyvtárosaink csupán az Administratumnak
tesznek jelentést.
– Amely pedig értesítené az Adeptus Terrát – csóválta a fejét Jaq. –
Az Inkvizíció közbeavatkozna. De vajon melyik frakciója?
Lex lehajtotta a fejét, és hallgatott. Úgy tűnt, ismét az ősatyjához
imádkozik.
* * *
Végül eljutottak a kupolakomplexumhoz, a homokos területen álló
Occidens-templomhoz, ahol már ott táborozott néhány ezer izgatott
zarándok. Folyamatosan újabb ezrek érkeztek. A levegőben
füstölőszerek illata keveredett a sülőfélben lévő halkebab (amint az
étel elkészült, már el is kelt) és a fűszeres borok szagával, az
emberi testek bűzével. Az akrobaták magas oszlopok tetején
produkálták magukat, hogy a lehető legtöbben láthassák őket. A
jövendőmondók a birodalmi Tarot egyszerűsített változatából
jósoltak. A kriplik alamizsnáért rimánkodtak.
Itt, ebben a nyüzsgésben a trió lassan, de minden feltűnés nélkül
megtehette az alig több mint egy kilométeres távot a templomig. El
is indultak.
A templom körül erős plasztacél korlátokat állítottak fel, amelyek
mögött felfegyverzett diakónusok őrködtek. A templom lépcsőitől a
barikád fölé tornyosuló Pódiumig egy drága brokáttal letakart
függőhíd vezetett.
A barikád egyik kapujánál egy diakónus „adományokat” gyűjtött.
Akik kellően magas összeget fizettek, bejuthattak a templomba –
amely máskülönben a szertartás kezdetéig zárva volt a zarándokok
előtt. Egy felfegyverzett sekrestyés kísérte be azokat, akik nem
sajnálták az adományokat. Ezek a kivételezettek még azt a szent
szekrénykét is megpillanthatták, amelyben az Igaz Arcot tartották.
Másnap – a szertartás előestéjén – az adományoknak minimum
kétszer akkorának kellett lenniük, mint ezen a napon.
Itt volt hát annak az álhírnek a forrása, amely több száz ember
halálát és sebesülését okozta. Valaki félreértett valamit, és ez a
félreértés-hógolyó lavinává duzzadt, mire a térre ért.
Egy kövér, kopasz férfi – aki mellett ott állt kancsal kislánya –
degeszre tömött, sékelekkel teli erszényt nyújtott át a diakónusnak,
aki azonnal megszámolta a pénzt. A legtöbb zarándok nem tudta
megfizetni a belépti díjat; ezek irigykedve figyelték azokat, akik
bejutottak a templomba.
Jaqban feléledt a kíváncsiság, az inkvizítorokra oly jellemző
tudásvágy. Az egyik zsebéből elővett egy kicsiny, de tiszta és
nagyon értékes smaragdot.
A diakónus – ahelyett hogy rögtön eltette volna Jaq ajándékát – a
fény felé tartotta a drágakövet. Talán azt feltételezte, hogy hamis? A
smaragd még a vörös nap tompa fényében is úgy szikrázott, hogy
azonnal látni lehetett rajta: valódibb nem is lehetne.
Zhord megráncigálta Jaq ruhaujját. A tömegből egy magas, szürke
csuklyás köntöst viselő nő figyelte őket.
– Ey'Lindi... – zihálta Jaq. Igen, ő volt az. A szelleme. A csuklya
alatt az az arc pedig...
Nem. Nem Ey'Lindi arca volt. Jaq rádöbbent, hogy megint azt látta,
amit látni szeretett volna. Igen, a vonások emlékeztettek
Ey'Lindiére, a magassággal és a testtartással is rendben volt
minden, de... A nő olyan könnyedén és gyorsan fordult félre, mintha
észre sem vette volna Jaqot és társait. Elindult, és csakhamar
beleveszett a tömegbe. Egy pillanattal később eltűnt Jaq szeme
e l ő l .
– Az a hölgyemény a mi kis kavicskánkat bámulta – közölte Zhord.
– Felejtsd el – szólt rá Jaq szórakozottan. A nő nem Ey'Lindi volt.
Hát persze, hogy is lehetett volna ő? Ey'Lindi meghalt, felmetszette
a hasát annak a nősténynek, annak a Főnix Úrnőnek a lándzsája.
Ami pedig a hasonlóságot illeti... Nos, az emberi lények esetében
nagyon nagy a lehetséges permutációk száma. Egy bizonyos
embersablonnak több milliárd változata létezhet, és egy olyan
galaxisban, amelyben egymillió lakott világ van, több millió, esetleg
több százmillió hasonló külsejű ember lehet. A galaxisban
többtucatnyi olyan ember élhet, aki Ey'Lindi ikertestvérének, pontos
másának tűnhet, és még több olyan, aki valamilyen mértékig
hasonlít rá.
De Ey'Lindivel senki sem ér fel. Senki!
* * *
A sekrestyés, aki a triót vezette, vézna, menyétarcú, idősebb férfi
volt. Kamelopárdszőrből készült csuhájának övébe lézerpisztolyt
t ű z ö t t .
– Ahogy beléptek a templomba, az első, amivel találkozni fogtok...
Egy oszlopcsarnok tárult eléjük, amelyet szinte teljesen megtöltöttek
a hajdanvolt főpapok síremlékei és kriptái. Több száz főpap
e m l é k h e l y e . . .
A csarnokon túl egy oszlopsorokkal szegélyezett átriumot találtak,
amelyben illatosítórudacskák egész erdeje égett. Az édeskés szag
és a füst lassan kavarogva emelkedett felfelé, a kupolás tetőbe
vágott szellőzőnyílások irányába. Az egész terem egyetlen gigászi
tömjénfüstölőre emlékeztetett...
Ezen túl a bazilika állt, amelyet fegyveres diakónusok őriztek.
– Ötven oldal templom tartozik a főtemplomhoz, mindegyik a Földön
Lakozó, az Istencsászár egy-egy attribútumát szimbolizálja...
Megszámlálhatatlanul sok égő gyertyát láttak. Az évszázadok során
a füst vastag fekete rétegben rárakódott a falakra, a mennyezetre; a
padlót belepték a megkeményedett és bemocskolódott, egymásra
rakódott viaszrétegek. A nagyterem akár a fény palotája is lehetett
volna, de mégis, az embernek olyan érzése támadt, hogy a
mélyedésekben össze sűrűsödött sötétség csak arra vár, hogy
előrontson, és megsemmisítse a világosságot, mindent betakarjon
saját éjszín köpenyével.
– Figyelem, utazók! Nézzétek meg azt a nagy falimozaikot. A kép
azt a jelenetet ábrázolja, amikor a mi áldott Császárunk legyőzi
Hóruszt, a lázadót...
A mozaikot szerencsére megtisztították a viasztól és a koromtól.
Olyan sokszor sikálták már le, hogy úgy tűnt, a részleteket is
lemosták róla. A kövér ember és a kancsal kislány ámuldozva
nézett rá. A idegenvezető sekrestyés türelmetlenül toporgott.
A következő látnivaló az imaterem volt. Jaq és Lex csupán egyetlen
pillanatra hajlította be a térdét. A helyiség végében egy ősrégi,
titánszálakkal átszőtt függöny volt. Az anyag már annyira
megkopott, hogy apró résein keresztül be lehetett lesni a függöny
mögötti sekrestyébe.
Átmentek a függönyön túlra – Jaqnak olyan érzése támadt közben,
hogy egy súlyos vasrács alatt haladnak el.
– ...a mintázat, az arabeszkek volfrámszálból készültek, és...
A szentélyben a gyertyák fényében homályosan egy szekrényt
lehetett felfedezni. Annyi ezüst és arany díszítette, hogy gyanítani
lehetett, ha leveszik róla a védőfátylat, elvakítja az embert
csillogásával. Mellette két sorban fegyveres sekrestyések őrködtek;
halkan, egészen halkan valamilyen vallásos éneket kántáltak.
– A szent szekrénynek három zára van. A belsejében lévő
felbecsülhetetlen értékű ereklyetartóban pihen a Földön Lakozó
Igaz Arca...
Ezt a kincset kizárólag a szentévekben tették ki az ártalmas napfény
hatásának. A köztes időszakokban a ritkán megrendezett nyilvános
ereklyebemutatások során az Arcot csak rövid időre, legfeljebb fél
percre, a gyertyafényes szentélybe emelték ki a helyéről.
– A szentév során tilos az ilyen magánjellegű ereklyebemutatás...
De nicsak! Mi az ott? A sekrestye elfátyolozott bejárata fölött
kamelopárdbőrre festett aranykeretes kép függött. Egy komor és
kegyetlen, de ennek ellenére fenséges arc mása.
– Utazók! Ez az Ő Igaz Arcának másolata!
A szentély előterében két művész dolgozott azon, hogy másolatokat
készítsen a képről.
– Ez jó drága lenne, ha meg akarnám venni, hm? – kérdezte Zhord
könnyed hangon.
Kiderült: két pap, az Arc rendjének két tagja egész évben árusította
a reprodukciókat, amelyeket a bazilika egyik kápolnájában lehetett
megtekinteni. A vezető közölte, hogy kifelé menet majd érintik ezt a
kápolnát, így az utazók, ha erre vágynak, vehetnek maguknak
e g y e t .
– Több mint tízezer esztendeje – magyarázta a sekrestyés lelkesen
–, akkor, amikor a Császár hústestében végigjárta a galaxist,
beletörölte arcát egy szövetdarabba. Pszichikai energiáinak
köszönhetően vonásai beleivódtak az anyagba. Olysok idő telt már
el azóta, hogy az eredeti, szent szövet igen sérülékennyé vált, ez az
oka annak, hogy a művészek egy másolatról készítenek újabb
m á s o l a t o k a t .
– És a tömegnek is egy kópiát fognak bemutatni? – kérdezte Zhord.
A sekrestyés arca elsötétült, keze a lézerpisztolya felé mozdult.
– Nem! A valódi szent szövetet!
* * *
Jaq felnézett a kamelopárdpergamenre festett homályos arcra.
Amikor a saját szemével látta Őt, a Földön Lakozót, abban az
energiától lüktető, ózontól meg-megreccsenő trónprotézisben, a
hadi zászlók és a szent ikonok között, az arc... az a fémkeretbe
foglalt arc leginkább egy összeaszott múmia ábrázatára
emlékeztetett. És ennek a múmiának az elméjéből olyan erős,
léleknyúzó gondolatok áradtak ki, hogy Jaq kis híján megsemmisült.
Ó, hogyan is gondolhatja egy hitvány kisegér, hogy képes
megérteni a gigászi mamutot?
Vajon akkor, ha majd ő is megvilágosodottá válik, vissza fog még
térni abba a trónterembe?
Ó, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy megengedje a démoni
erőknek, hogy a lelkéhez férkőzzenek? Honnan vette a bátorságot
ahhoz, hogy vállalja: megszállottá válik? És mindezt azért, hogy a
lelke kipurgálódjon, hogy elérje a megvilágosodottság állapotát...
A trió nem élt a lehetőséggel, nem vásárolta meg az Arcról készült
m á s o l a t o t .
– Az utolsó értékes holminkat adtuk oda, hogy bejuthassunk ide, és
megpillanthassuk az ereklyét – hazudta Zhord.
* * *
Amikor elindultak a barikádoktól, és átmentek a zarándokok sátrai
között, egy aszott, májfoltos kéz ragadta meg Jaq ruhája szélét.
– Alamizsnát egy nyilvántartott nyomoréknak! – recsegte egy vén,
erőtlen hang.
Egy bitófához hasonlító állványra láncokat akasztottak, a láncok
végére bronzedényeket erősítettek, melyekben erős és sűrű füstöt
árasztó illatosító anyagok égtek. Az állvány tövében egy kis,
fémkerekes, deszkákból összetákolt kocsiféle állt, amelyen egy
rongyos alak kuporgott. Nő volt; az arcát ránctömeggé változtatták
az évek. Loncsos hosszú haja kifehéredett, véreres fakókék
szemében az értelem szikrája csillogott. Tekintetében valami olyan
érdeklődést lehetett felfedezni, ami egészen biztos, hogy nem
csupán a megkapni kívánt pénzérméknek szólt.
Zhord alaposan végigmérte a koldusasszonyt. A bitófaszerű
építmény árnyékában a szerencsétlennek nem kellett attól tartania,
hogy ványadt testét eltiporja a tömeg. A kocsi hátulsó részéhez egy
rudat erősítettek, hogy arrébb lehessen tolni vagy húzni.
Egy vénasszony, aki a hűvös vörös nap fényében adományokért
k ö n y ö r ö g . . .
– A legtöbb világon nem tisztelik az időseket! – morogta a kis fickó,
de azért belenyúlt az erszényébe, és kihalászott egy félsékeles
érmét. – Ó, azt hiszem, anyám, a lábaid már teljesen elfonnyadtak.
– Igen, a két barna botszerű valami, az asszony lábai,
természetellenes szögbe csavarodva hevertek a vézna test alatt, a
k o c s i n .
Zhord talán megsajnálta ezt a húgyszagot árasztó vénséget?
A zömik még nem adta át a félsékelest.
– Ki visz haza esténként, anyám?
Aha! Szóval ezt akarja kideríteni! Hogy a lábait talán a saját
pénzéhes hozzátartozói törték el, hogy ezzel a kegyetlenséggel
biztosítsanak maguknak rendszeres jövedelmet.
A templomszolgák szoktak félretolni – hangzott a válasz. – Ők
segítenek nekem, jó uram.
Ők törték el a lábadat, anyám? – Ostoba kérdés volt; az
Occidens-templomnak nincs szüksége arra, hogy kripliket gyártson,
és kitegye őket közszemlére. Ennek a templomnak nincs szüksége
az apró adományokra, amelyeket a koldusok össze tudnak gyűjteni.
A vénasszony úgy dőlt előre, mintha hirtelen bélgörcse támadt
v o l n a .
– Ó, igen, a templom törte el a lábamat – felelte. – De nem úgy,
ahogy te gondolod!
Zhord leguggolt a kocsi mellé. Jaq és Lex követte a példáját.
* * *
A nyomorékot Herzadynak hívták, és egyvalami sosem volt: anya.
Határozottan kijelentette, hogy tizenegy éves.
Ki lehet olyan bolond, hogy a Sabulorbon helyi években számolja a
saját életkorát? Csakis egy ilyen öregasszony, aki már elég hosszú
ideje létezett ahhoz, hogy ne legyen fontos számára, pontosan hány
éves. Birodalmi években számolva már túl volt a száztizedik évén
is, és ennek a hosszú időnek a nagy részét ezen a kocsin
kuporogva töltötte el. Zhordot lenyűgözte a kora, annak ellenére,
hogy a hosszú életű zömik számára egy évszázad nem sokat jelent.
Elég szép teljesítmény egy közönséges emberi lénytől, különösen
ilyen körülmények között.
Herzady egy évszázaddal korábban, kislányként érkezett a
Sabulorbra, hogy mélyen vallásos szüleivel részt vegyen az Arc
bemutatásának ceremóniáján. A nagy felfordulásban, a
többé-kevésbé megszokottnak számító hitőrületben a szülei
életüket vesztették, neki pedig összezúzódott a lába. A papok
megszánták, és elkészítették neki ezt a kocsit. Évtizedeken át a
következő szentévre várt. Amikor az elérkezett, úgy intézte, hogy
biztonságosabb helyről nézhesse végig az Arc bemutatását, mint
előző alkalommal.
F e l f o r d u l á s ?
Ó, igen. A rokkanttá válása után ötven évvel megrendezett
szertartáson megint megőrültek az emberek, a hisztérikus
zarándokok egymást taposták, hogy jobban láthassák az Arcot...
Azt az Arcot, amelyet nem is lehetett látni.
Nem lehetett látni? Hát az meg hogy lehet?
Herzady évtizedeken át figyelt, nyitva tartotta a szemét és a fülét.
Tudta, hogy a szövet megfakult, már eónokkal ezelőtt lekopott róla
minden, ami rajta volt, ami az Istencsászár arcára emlékeztethetett.
A szentév csúcspontján az Occidens-templom főpapja káprázatos
menetben végigviszi az ereklyetartót azon a függőhídon, hogy aztán
egészen rövid időre felnyissa, és kivegye belőle a szövetet. És
amikor felemeli, a több százezer zarándoknak azt kell látnia, hogy
az anyagon nincs semmi, eltekintve attól a pár folttól és pacától,
amelyek talán az Istencsászár szemeit szimbolizálják.
– A zarándokok szinte semmit sem látnak, jó uraim! Pedig mennyire
szeretnék megpillantani a Szent Arcot! Mi mindent megtesznek... ó,
hogy tapossák egymást!
...azért, hogy megláthassák!
A ceremóniának a nagy tolongás következtében kialakult verekedés
és lázadás vetett véget.
– És mi a helyzet a másolatokkal?
– Ah, a legelső másolatokat úgy készítették, hogy valamilyen
érzékeny anyagot tettek a felbecsülhetetlen értékű szövetre, és
addig tartották ott, míg a pszichikai lenyomat átjutott rá.
– Huh! – mondta Zhord. – Más szóval: átragadt rá!
Jaqnak furcsa, kísérteties érzése támadt, amikor végighallgatta a
láthatatlan Igaz Arcról szóló beszámolót, és szinte beleszédült abba
a gondolatba, hogy a Császár alattvalói között ilyen sok hithű, sőt a
végletekig hű ember van. Ugyan mit számít az, ha a zarándokok
eszüket vesztik? Mit számít az, ha megsebesülnek vagy meghalnak
azért, hogy egyetlenegyszer megpillanthassák azt a szövetet,
amelybe Ő valamikor régen beletörölte az arcát? Mit számít az
agóniájuk, mi ez ahhoz az örökké tartó kínszenvedéshez képest,
amelyet Neki, a Földön Lakozónak kell kiállnia? A zarándokok
gyötrelmei belejutnak a hipertér pszichikai tengerébe, áldással
ízesítik meg azt, és talán – talán! – elviselhetőbbé teszik az Ő
számára a létet.
Jaq, ahogy ott térdelt Herzady kocsija mellett, rájött, hogy képes
i m á d k o z n i .
Egy ideig...
Szelíden szólította meg az asszonyt:
– Azáltal, hogy megnyomorodtál, mert imádtad Őt, részt vállaltál az
Ő kínjaiból.
– Szerintem – felelte Herzady komoran – sokan meg fognak
nyomorodni és meg fognak halni holnapután. Ennek így kell
történnie. És ha így lesz, akkor elégedetten fogok búcsút venni az
é l e t t ő l .
Ez a vénasszony kislányként, majd ötven évvel később
nyomorékként már átélt egy-egy eszeveszett tombolást, és mégis...
Mégis így beszél! Hite már-már az őrültséggel határos, már
majdnem olyan, mint a megszállottság!
És ha ő, a korábbi ceremóniák tanúja, azt mondja, hogy a soron
következő szertartás is emberéleteket fog követelni, akkor egészen
biztosan így lesz.
A bizonytalanság hullámai elmosták Jaq hirtelen feltámadt és
megerősödött hitét – valahogy úgy, ahogy az idő áramlata
letisztította a szövetről az Igaz Arcot. Megrázkódott.
– És mi a helyzet a törvényszékkel, hm? – kérdezte Zhord. –
Hallottál róla valamit? Mekkora szerepe van ennek a szent városnak
az életében?
A zömik talán azt forgatta a fejében, hogy eltolja a nyomorék
vénasszonyt abba a bérelt, kertvárosi házba, ellátja és gondozza, ő
pedig cserébe átadja nekik mindazokat az információkat, amelyeket
a sabulorbi ügyekről tud.
A kis fickó ki akart csikarni valamilyen választ.
– Ma, nemrég, több száz ember halt meg a törvényszék előtt. Mind
azt hitték, hogy idő előtt sor került az Igaz Arc bemutatására... és
pánikba estek emiatt.
Herzady megdöbbent, és úgy húzta ki magát, mintha rá akarna állni
kicsavarodott, elsatynyult lábára.
– Sok ember meghalt, és... én nem láttam! – lihegte tragikusan.
Ráncos arca fájdalmasan megrándult. Májfoltos, aszott keze a
melléhez emelkedett.
Hirtelen összeroskadt.
Lex megfogta a pulzusát. Hatalmas kezében az öregasszony alkarja
olyan volt, mint valami furcsa alakú ceruza. Herzady meghalt.
Szívroham végzett vele.
Megszakadt a szíve.
Zhord közömbös arccal belenézett a halott koldus szemébe.
– Huh – mondta –, így legalább megspóroltam fél sékelt.
* * *
Két nappal később, délután elhelyezkedtek egy nagy tér végében.
Zhord nem kívánt részt venni a szertartáson, de Jaq mindenképpen
látni akarta a tömeg eszelős áhítatát, azt az őrületet, amelynek
során csakis a hit számít – amelynek során senki sem törődik a
sebesülésekkel és a halállal. Látni akarta, mert meg akarta
tapasztalni, milyen lehet a szenvedély, a megszállottság, a
rögeszme; milyen zavarok támadhatnak az érzékszervekben és a
l é l e k b e n .
Ezen a délutánon szokatlanul meleg volt a téren; a sokaság
forróságot lehelt ki magából, a testek összepréselődtek, egymáshoz
tapadtak. Senki sem tudta, hányan ájultak el, hányan kaptak
gutaütést a várakozás óráiban.
Ó, milyen hangzavar támadt, amikor végre valahára előhozták az
Igaz Arcot! A zarándokok közül sokan, nagyon sokan hisztérikusan
rángatózni kezdtek. A tér olyan volt, akár egy gigászi serpenyő,
amelyben a beléöntött massza – az emberrengeteg – elérte
f o r r á s p o n t j á t .
– Ó, áldott ősök, most segítsetek! – kiáltott fel Zhord. A kis fickó Jaq
és Lex közé szorult. Lex kihasználta testi adottságait, félresöpörte
maga elől a zarándokokat – nem sokat törődött azzal, hogy közben
elrepeszt vagy eltör egy-két bordát. Az egyik közeli ház hosszú,
magas homokkő falában fülkék homorodtak. Valamikor talán
szobrok álltak bennük sorfalat a tér peremén, de az is lehetséges,
hogy a számtalan szertartás során a tömeg, a hullámzó
embertenger hagyta ott lenyomatait.
Lex kirántotta az egyik mélyedésből a zarándokokat. Úgy mozgott,
úgy lépett és úgy állt, hogy messziről azt lehetett hinni, ő az
egyetlen biztos pont, az egyetlen kimagasló szikla az áradatban.
Belépett a fülkébe, és behúzta magához Jaqot meg Zhordot, akik
így legalább részben védve voltak az eleven hullámok csapásaitól.
Zhord kapkodva lélegzett. Vajon hány mellkas zúzódott be, hány
szorult össze a tömegben? A kis fickó undorodva felnyögött.
Alacsony volt, ezért nem is remélhette, hogy a hozzá legközelebb
állók testén kívül bármit látni fog.
Jaq mélyen beszívta a hisztéria szagát. Hármójuk közül csak Lex
látott el a fejek, a csuklyák és az Igaz Arc-jelvényekkel teletűzdelt
fejfedők fölött. Feljavított szemével az egy kilométernyi távolságban
lévő dolgokat is tisztán érzékelte.
– Egy pap kinyitja az ereklyetartót – üvöltötte. Szavaira a közelben
állók iszonyatos erejű ordítással válaszoltak. Lex folytatta:
– A tömeg nekinyomul a torlaszoknak...
* * *
A kordon nem bírhatta sokáig, és ha átszakad, semmi sem védhette
volna meg a függőhidat a tömegtől – semmi, ha a korlátok túlsó
oldalán nem álltak volna ott a fehérbe öltözött diakónusok.
Először humánus kábítófegyvereket használtak, hogy hátrébb
parancsolják a túlságosan lelkes zarándokokat. Azok, akik a torlasz
közelében táboroztak, s akiket a tömeg elsőként sodort a
biztonságiak elé, eszméletüket veszítve zuhantak ledöntött és
szétlapított sátraik maradványaira. A barikádok előtt hamarosan
magas, eleven, de mozdulatlan falat alkottak az emberi testek, mely
egyre magasabbra nőtt, ahogy a zarándokok átmásztak rajtuk, és
őket is elérték a kábítósugarak. Nem sokkal később már ez
biztosította a korlátok megközelíthetetlenségét. Időközben a
pompázatos öltözéket viselő főpap becsukta az ereklyetartót, és
visszavonult. A zarándokok ennek ellenére folytatták az
előrenyomulást .
A diakónusok félretették a kábítófegyvereket, amelyekből
valószínűleg kifogyott az energia. Új eszközöket vetettek be:
automata pisztolyokat, géppisztolyokat és ismétlőpuskákat. Hüvely
nélküli, nagy sebességű lövedékeket és repeszlőszereket
eresztettek a tömegbe. A vörös napóriás ekkor az ég negyedét
töltötte be; a világ olyanná vált, mintha iszamós lenne a vértől – attól
a vértől, amelyet a diakónusok ontottak ki. A sok százezer, sok
millió láb hatalmas porfelhőt vert fel, de ez sem volt képes
elhomályosítani a napot, a milliárdnyi homokszemcse sem tudta
megváltoztatni a fény színét.
Nem ment könnyen a dolog: a trió tagjai szereztek pár horzsolást és
karcolást, mire sikerült kitörniük a falifülkéből, és elhagyniuk a teret.
Annak ellenére, hogy több százan haltak meg a korlátoknál, a
templom és a szent ereklye közelsége miatt a zarándokok szeme
még mindig élénken csillogott; olyan volt, mintha nadragulyával
kezelték volna. Sokan zokogtak a boldogságtól, sokan maguk elé
meredve, könnyeket ontva ismételgették:
– Ó, az Igaz Arc... az Arc...! – bár szinte semmit sem láttak.
* * *
Éjszaka Jaq álmában ismét Askandargradot látta...
Az állatemberek nyakörve egymás után szétrobbant, a fejek
lefordultak a vállakról.
A sikítozó háremhölgyek közül néhányat összekötöztek, és voltak
olyanok is, akiket a széttört urnák maradványaihoz láncoltak hozzá.
A földön néhány kötél feküdt, arra az esetre, ha előkerülne néhány
olyan háremhölgy, akinek eddig sikerült elkerülnie végzetét.
Mintha akár egynek is sikerült volna elkerülnie... Mintha lett volna,
aki megszökött a támadók elől, és elrejtőzött a romok között. Mintha
valaki megszökhetett volna ezek elől...
A segítség már útban volt. A káoszrenegátok inváziója előtt néhány
nappal a Holló Őrség űrgárdistái éppen az Askandaron töltötték fel
hajójukat, majd elindultak az ugrózóna felé. Mielőtt a támadók
lerombolták a kormányzói palotát, az asztropata értesítette ezeket a
harcosokat, és ők azonnal visszafordultak. Még két nap, és elérik az
Askandart. A kitűnő fegyverekkel rendelkező, fekete páncélt viselő
Holló Őrök – ehhez kétség sem férhetett – az első kínálkozó
alkalommal rávetik magukat az ellenségre. Csak azért kellett
imádkozni, hogy a démoni látvány ne tegye szükségessé a
csatatestvérek agyának kimosását, azt a procedúrát, amelyre
elméjük épségének megőrzése érdekében lett volna szükség.
Úgy festett, mintha a Káosz szántszándékkal hajtotta volna végre
ezt a támadást, pusztán azért, hogy visszacsalja a Hollókat...
Bárcsak esélye lett volna legalább néhány háremhölgynek a
szökésre! De nem, a nyakörvek felrobbanása után a perverz
támadók figyelme ismét a nőkre terelődött.
– A Császár nevében, használd azt a fegyvert! – parancsolt rá Jaq
a mellette hasaló eunuchra, majd kilesett a barikád fölött, és a saját
fegyveréből ráküldött egy robbanó töltetet egy olyan lényre, amely
mintha a rend és a hit lovagjainak ocsmány paródiája lett volna.
R A A A R K . . .
A káoszharcos, mintha provokálni akarná ellenfeleit, a férfit és a nőt
szimbolizáló rúnákat festette fel térdvértjeire. Obszcén formájú
páncélja bíbor- és aranyszínű volt – még mindig annak az
űrgárdista-káptalannak a színeit viselte magán, amelyhez azelőtt
tartozott, hogy a gonosz a saját oldalára állította.
A robbanógolyó a mellvért bal oldalába csapódott be. CRUMP.
Felrobbant. A harcos körbepördült, karjait a levegőbe emelte.
R A A A R K . . .
Az eunuch is lőtt. A lövedék a célpont alsókarjába fúródott bele.
CRUMP. A kar leszakadt. Ezután, ha minden igaz, a támadó
káoszharcos, az egykori űrgárdista mesterségesen megerősített
mellkasában elegendő kár keletkezett ahhoz, hogy a tüdő leálljon. A
renegát még mindig körben forgott, úgy mozgott; mintha szólót
táncolna egy színpadon. Az Istencsászár adja, hogy ez legyen a
h a l á l t á n c a !
RAAARK. RAAARK. Jaq és az eunuch újra tüzelt, aztán mindketten
lebuktak a barikád mögé. A következő pillanatban dühös
sziszegéssel valami végigcsapott a márványtorlaszon. A levegő
felforrósodott az olvasztóból kilőtt sugár mellett. Pár másodperccel
később iszonyatos robaj hallatszott. Az energianyaláb telibe kapta a
fürdőház medencéjébe már korábban beleomlott kupolás
zsindelytető maradványát. A fában lévő nedvesség egyetlen
szempillantás alatt gőzzé változott. A zsindely szétrobbant. A
forgácsok úgy röppentek szét, mint a feldühített hystrixek, a
mérgező tollakkal védekező állatok farktollai. A másik eunuch
felsikoltott. Vállából féltucatnyi tőrszerű, hosszú faszilánk meredt ki.
Hátrálni kezdett, és megpróbálta őket kirángatni magából.
Swoooosh... Az olvasztóból kilőtt második sugár a fejét találta el.
Szeme egyetlen tizedmásodperc alatt elpárolgott, majd
pirospozsgás, kerekded orcája, végül az arca többi része vált
semmivé. A feje úgy nézett ki, mintha koncentrált erejű savspray-t
fújtak volna rá – bőrnek és húsnak már nyoma sem volt rajta; jól
látszott a meztelen, sárgás koponya belsejében folyékonnyá váló
fortyogó agyvelő. Aztán... a szürkés, sűrű lé kibuggyant a
fülnyílásain, előrefröccsent az üres szemgödrökből.
A halott háremőr elterült a repedezett márványon.
A gyantás zsindely lángra lobbant. A tűz végigkúszott a törmeléken,
a közelben heverő holttesteken és sebesülteken. A barikád túlsó
oldaláról eget rengető, gúnyos röhögés hallatszott. Jaq az életben
maradt eunuch karjába mélyesztette a körmét.
– El kell mennünk innen!
Alkalmi fegyvertársa félőrülten meredt Jaqra.
– Neked nem lett volna szabad belépned a hölgyek fürdőházába! –
ü v ö l t ö t t e .
A józanság ezek szerint már elpártolt tőle.
Ó, igen, amit mondott, az egyébként valamikor, nem is oly régen,
még valóban így volt. Két nappal korábban a hárembe Lord
Egremonton kívül egyetlen kasztrálatlan férfi sem tehette be a lábát.
Rajta, illetve az ifjú birodalmi inkvizítoron kívül, aki azért jött ide,
hogy a végére járjon annak a pletykának, miszerint a szigorúan
őrzött belső város lakói, a háremhölgyek között kialakult valamilyen
perverzió, valami, ami nem lehetett más, mint a Slaanesh-kultusz.
Lord Egremont nagy kísérlete, amellyel meg akarta valósítani a
teljes népességszabályozást, bizonyos körökben természetszerűleg
indulatokat gerjesztett. Ő idealista volt, és különc, de ügyesen
kormányozta birodalmát, aminek köszönhetően Askandar virágzott.
Ó, milyen bolondok voltak azok, akik úgy akartak fellázadni ellene,
hogy felélesztettek egy ilyen kultuszt! Tettük következménye most
vált egyértelművé, fájdalmasan világossá. A megrontott káosz
űrgárdisták eljöttek ide, hogy learassák az emberi balgaság
gyümölcseit, feldúlják és lerombolják Askandargradot, és szadista
módszerekkel megsemmisítsék a háremet.
Az eunuch a kezében tartott obszcén formájú fegyverre nézett,
majd lassan megfordult. A csövet a szájához illesztette.
– Két napon belül megérkezik a segítség – sziszegte Jaq.
Nevetés... Nagyon közelről, a barikád túlsó oldaláról érkezett. Jaq
tudta, ha most kinézne, nem biztos, hogy képes lenne visszahúzni a
fejét. Tudta, most a maradás egyenlő az öngyilkossággal.
Villámgyorsan visszavonult, elkúszott a zsindelydarabok és a
terjedő lángok mellett, majd felállt, és kétrét görnyedve elrohant.
RAAARK... CRUMP
A hang a háta mögül érkezett. Az eunuch főbe lőtte magát. Ezzel
megmenekült attól, hogy halála fájdalmas és hosszadalmas legyen.
Jaq ismét remegve ébredt fel...
