Tizennegyedik fejezet
Alexandro
Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú,
bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A
hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája
minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik
törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A
szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a
normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után.
Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis
óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár
elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy
halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok
nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a
kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt
hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás
nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója?
Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki,
hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös
arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az
é l e t e d ?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára
szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő
erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is
fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes
távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken
pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek,
az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló
látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik
Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken
f i g y e l t .
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt
az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot –
állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni
nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám
ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben.
Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál
a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az
Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában
jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő
fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit
Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a
konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor
Sztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette
ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez
valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován
e l h a l l g a t o t t .
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti
génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára,
hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan
implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és
képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt,
megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az
emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az
Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos
kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok
Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és
tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás
eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává
v á l t o z n i .
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba,
talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák
el Ey'Lindit. így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben
megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az
oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak
az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a
személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem
tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az
Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt.
Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok
átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak,
Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak
végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te
lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az
elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide,
hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy
Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és
meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és
valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda
mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a
félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért
vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És
azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt
vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely
nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan
felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi
szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti
személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang
valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok
műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették
részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a
kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott
tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett
magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért
k i á l t o t t .
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog
véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára
hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot?
Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor
kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát,
hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan
rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott
lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett
egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel
megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő
esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt
semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély,
hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan
anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt
tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden
bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket!
Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami
ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a
döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az
őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék
szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek
felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy
megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a
madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek
t ű n t .
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és
mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel
hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak
látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex
felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött
v a l a k i .
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet
beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem
ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a
n y o m u n k b a n !
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett.
Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy
észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok,
navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a
homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is?
Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe
n é z t e k ?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért
csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré
l e h e t e t t .
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk
b e n n e t e k e t !
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az
egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A
majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán
valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a
szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak
egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor
és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is
nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal
Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán
eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az
emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök
testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda
páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi
érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen,
képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex
elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy
kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan
kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A
terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval
szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy
évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti
útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét
rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az
oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül
haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező
zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem
bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő
fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a
Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük
tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A
pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte
megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy
Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a
kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak
elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a
páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
K a k o f ó n i a .
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött
a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs
mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik
irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A
korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány
másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az
üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom
hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a
világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega
multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően
benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült
rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott,
átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták
szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta,
ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment.
Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme
megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény,
fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani
F e n n i x é r t ?
A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek.
Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik,
ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő
volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren
keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg
sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a
hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek
látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy
a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes
alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz.
Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék
ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy
egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy
léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az
asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg
Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix
hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók
bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek
rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a
látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett
érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat
tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? –
k é r d e z t e .
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az
amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok
valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt
találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el?
Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt
volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a
hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus
h a n g o n .
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas
ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán
a c é l r u d a k .
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a
terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista.
– Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta
pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep
levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés
veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is
eresztette lejjebb.
– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi
Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez
csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik
talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a
h e l y z e t e t ?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta
d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával
h a d a k o z i k ?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos
Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását.
– Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo
Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem
volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem
tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. –
Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az
összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett
véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs
tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki
volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor
részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de
mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze
engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban.
Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és
titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy
megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor
c s o d á l k o z v a .
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A
bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a
démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára
esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a
másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van –
mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik,
és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll
Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott,
azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy
legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint
például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy
bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.
Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha
tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben
Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol
még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba,
mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a
Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen
hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert
Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok?
A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort
t á m o g a s s a m .
Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus
Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar
eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq
h a t á r o z o t t a n .
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha
másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat
mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik
e l ő t t e m .
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút
s z á j á t .
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső
alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden
világító alak bukkant elő...
2007. december 15., szombat
Harlekin: Alexandro (XIV. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)
Megvilágosodás
boomp3.com
Lehet, hogy nem ismerte fel Jaqot, aki egy megpörkölődött és
vérmocskos, magas galléros és aranypaszományos, a mellrészen
és a kézelőkön kitüntetésekkel és szent ikonokkal díszített
komisszár kabátot viselt?
Nem! A név, amelyen szólította... Főnix Úr! Jaq, Lex és Zhord –
Főnix Urak!
* * *
Ezek voltak azok a hős elda harcosok, akiknek nem volt saját
mesterviláguk. A Hiperhálón keresztül egyik világról a másikra
vándoroltak, időnként több évszázadra egyszerűen eltűntek.
Mentek, ha valahonnan segélyhívást kaptak, aztán hirtelen és
általában meghökkentő módon ismét megjelentek.
Urak? Halhatatlan félistenek! Nem egyszerű élőlények, nem
hétköznapi teremtmények.
A távoli múltban mindegyik Főnix Úr harcos volt – olyan harcos, aki
határozottan haladt a háború ösvényén, míg eljutott egy olyan
pontra, ahonnan nem volt visszatérés. Sem régi életéhez, sem régi
önmagához. Ha meghalt valamelyikük, lelke beleszállt a páncélja
belsejében lévő lélekkőbe. A páncél ezután elindult, hogy keressen
egy megfelelő testet, amelybe a kőből beleköltözhetett a régi lélek,
a régi identitás. Így a Főnix Urak feltámadtak – valahogy úgy, mint a
legendák főnixmadara, amely újjászületve emelkedett ki a fészkét
emésztő gyilkos lángok közül.
Egy Főnix Úrnő, Csendvihar volt az, aki lándzsájával ledöfte
Ey'Lindit az eldák titkainak tára, a Fekete Könyvtár közvetlen
közelében...
* * *
A feltámasztott Ey'Lindi mentálisan a végső, halálos kimenetelű
harc, előző élete utolsó pillanatainak foglya volt. Újra és újra átélte
azokat a másodperceket. Az események a Hiperháló más és más
részein játszódtak le, de mindig a Fekete Könyvtár közelében. Itt, az
időtorzulásnak ezeknél a keresztútjainál, a korábbi történések
hatalmukba kerítették a tudatát. Halálának pillanata monopolizálta
reinkarnált pszichéjét. És ő harcolt...
Ey'Lindi újra és újra megvívta utolsó csatáját, akár egy olyan lélek,
amelyet az agonizáló ismétlés poklába száműztek. Az agonizáló és
egyre intenzívebbé váló ismétlés poklába...
A három alak mindegyike egy-egy Főnix Úr volt. A látvány úgy
nehezedett az agyára, ahogy a megszállottak lelkére a beléjük
költözött démon. Ilyenek voltak a Hiperháló energiái, amelyek itt
koncentráltan mutatkoztak meg, zsarnoki illúziókat szőttek.
De ő nem lesz áldozat! Nem! Soha!
* * *
Az ökle Jaq mellkasához csapódott, közvetlenül a szív alatt.
Ezzel az ütéssel rögtön megölt volna minden védtelen ellenfelet, ám
a hálópáncél, amelyet Jaq a kabátja alatt viselt, felfogta a támadás
energiáját. A férfi hátratántorodott; a sokk megbénította a lelkét.
Ey'Lindi rögtön rájött, hogy az inkvizítor páncélt visel. Rávetette
magát, majd ujjait begörbítve felemelte a kezét. Egy pillanatig várt,
hogy az imént megkeményedett hálópáncél ismét puhává váljon.
Jaq döbbenten nézett a nő üres tekintetű, pokoli szemébe.
– Ey'Lindi! – zihálta.
Az orgyilkos-kurtizán még mindig nem ismerte fel.
Könnyed, de iszonyatos erejű mozdulattal lecsapott.
* * *
Jaq állkapcsa elroppant. Fájdalom hasított a fejébe; úgy érezte
magát, mintha minden csontjában forrni, lávaként bugyborékolni
kezdene a velő. Felsikoltott.
Ey'Lindi megragadta Jaqot, a teste alá fordította a csípőjét, és
eldobta. Jaq hozzácsattant a Hiperháló padlójához. Az ütés
hatására megkeményedett a páncélja, s a hálószálak csak
másodpercekkel később lazultak el ismét.
Nagyot esett, a tüdejéből kipréselődött a levegő. Amikor leérkezett,
a csattanással egy időben egy halkabb, roppanó neszt hallott. A
m o n o k l i j a . . . !
S z é t t ö r ö t t .
Ey'Lindi előrevetődött. A lába magasra lendült, a sarka
hozzácsapódott Lex csuklójához – éppen abban a pillanatban,
amikor az űrgárdista hátranyúlt, hogy kézbe vegye a fegyverét. A
robbanótöltetes puska a levegőbe emelkedett, és messzire röppent
L e x t ő l .
Jaq a fájdalom szemhomályosító ködén keresztül látta a jelenetet.
Ez a köd valahogy valószerűtlenné változtatta Ey'Lindit.
Lex előrenyúlt, hogy megragadja a nőt. Ey'Lindi karommá görbített
ujjai az űrgárdista sérült szeme felé lökődtek. Egyértelmű volt, hogy
mire készül: meg akarta vakítani. Az utolsó pillanatban azonban
meggondolta magát, szaltózott egyet, és távolabb került tőle.
Amikor leérkezett, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de
hamar korrigálta a pózt. Zhord ekkor ugrott rá a hátára.
Ó, Zhord...! Mocskosul káromkodott. De még mindig élt!
A kis fickót csakis az mentette meg, hogy Ey'Lindi számára
ismeretlen volt az új, nem valami edzett test, amelynek a mozgása
közel sem volt olyan jól koordinált, mint egykor. Csak apró hibákat
követett el, de ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy
összezavarodjon és elbizonytalanodjon.
Lex megfeszítette hatalmasan dudorodó izmait. A fejét oldalra
fordította, hogy legalább így védje ép szemét, aztán tétován
megállt. Ey'Lindi ellenséges viselkedésére nem lehetett
magyarázatot találni. Legfeljebb csak egyet...
De nem, az nem lehet, hogy Ey'Lindi megőrült! Az nem lehet, hogy
a lelke torzan és eszelősen, átváltozva tért vissza a lelkek
t e n g e r é b ő l !
Vagy mégis? Ha esetleg valamilyen démon szállt belé, akkor ez is
e l k é p z e l h e t ő .
Ey'Lindi ismét felüvöltött:
– Én, Lindi...!
Nem, nem lehet benne démon, ha ezt kiáltja!
Ey'Lindi leguggolt, kinyújtotta a kezeit, halálos mozdulatsorra
készült, és...
...csak ekkor fedezte fel az ujján a három gyűrűt, a három miniatűr
fegyvert. A toxikus tűket kilövő szerkezetet. A minilángszórót. A
lézert. Ingerülten felrikoltott. Hogy ezeket miért nem látta meg
azonnal?! Miért? Miért...?
Miért kötötték le ennyire a figyelmét ezek a karok, ezek a lábak, ez
a test?
Egyik ujjával Lexre mutatott, aztán oldalra fordult, és Zhordra bökött
a másikkal. Még egy fordulat következett; a harmadik ujj Jaqra
szegeződött.
Jaq ösztönösen maga elé kapta ép karját. Energia csapódott az
alkarjához – olyan energia, amelytől semmilyen páncél sem
védhette meg.
Az ütéshullám megkeményítette rajta a hálópáncélt, egészen fel a
válláig, ezért nem bírta leereszteni. Úgy tartotta maga előtt, mint
valami jelvényekkel és csillogó ikonokkal teletűzdelt zászlót.
A „zászló” pillanatok alatt megfeketedett húscafatokká, olvadó
csontokká, szétégett inakká változott. Az energiatöltet amputálta a
kézfejét, gázzá változtatta az alkarját.
A fájdalom még nem csapott le rá... de aztán, egy pillanattal később
zsarnokként hatalmába kerítette a testét. A keze már nem létezett,
mégis úgy érezte, mintha lángok marcangolnák.
Könnyek buggyantak ki a szeméből. Felüvöltött, és énje
legbelsejében csalódottan ordított a lelke. A kétségbeesés
ráterítette förtelmes bőrszárnyalt. Minden remény szétzúzódott.
Nemcsak a saját tragikus büszkesége semmisült meg, hanem az
emberiség jövőjét illető reményei, az a bizakodás, hogy a Birodalom
képes lesz fennmaradni.
És a megváltáshoz kapcsolódó remény is.
* * *
Ey'Lindi az óriás termetű Főnix Úrra nézett, aki még mindig
egyenesen állt, még mindig élt. Aztán a törpe Főnix Úrra pillantott,
ahogy kezdte összeszedni magát. Arra az ellenfelére, akit a digitális
lézerrel terített le, ügyet sem vetett.
Végül a saját kezére meredt.
A miniatűr tűfegyver nem működött. A pici lángszóró sem. Egyikben
sem volt töltet.
Hogy lehet ez? Hogy fordulhat elő ilyesmi? Miért ilyen tökéletlen,
ilyen gyenge és ügyetlen a teste? A nyakában – és nem a derekán!
– egy orgyilkos övsálat viselt. Az övé volt... Igen, felismeri. Lekapta
magáról, az öklébe szorította.
Ezek a Főnix Urak valami iszonyatos játékot űznek vele. Úgy érezte
magát, mintha hátrakötözött kézzel kellene harcolnia. De semmi baj,
hiszen ő erre is képes! Ezt meg tudná tenni, vagy legalábbis
megpróbálná, de most... Most valami alapvető dologgal volt baj.
Miért nem tudta, hogy a három digitális fegyver közül kettő üres?
Hogyan lehetséges az, hogy a teste nem engedelmeskedik
mindenben az akaratának? Valami rémálomba keveredett. Itt most
harcolni kell, vagy menekülni. A Callidushoz tartozik. Ez pedig azt
jelenti, hogy elég ravasz.
Eltelt egy kis idő. Mielőtt az óriás vagy a törpe bármit tehetett volna,
Ey'Lindi rohanva belevetette magát a Hiperháló egyik találomra
kiválasztott, rejtelmes kéken világító alagútjába.
Futott, hosszú lábait megfeszítve rohant. Valami furcsát érzett...
Elfáradt volna? Ennyitől? Lelassított. Hátralesett. Lehet, hogy a
Főnix Urak, ezek a felfegyverzett varázslók követik? Alig kapott
levegőt. Valami nem stimmelt. Kifulladt. Ilyesmi még sosem fordult
elő vele. A szeme előtt apró szikrák táncoltak.
A kék alagút kettéágazott. Ey'Lindi a jobb oldali járatot választotta.
* * *
Jaq élő roncs volt, testben és lélekben egyaránt.
Az egyik karja megsemmisült. Az egyik keze elpárolgott.
Az agónia kerülgette. A tragédia megrémítette. Kezdte felfogni, mit
érezhet az örökkön szenvedő Istencsászár, milyen lehet az Ő
megvilágosodott agóniája.
A Császár kudarcot fog vallani. A Birodalom össze fog omlani.
Haláltusája olyan rettenetes lesz, hogy a becsület, a nemesség, a
hit és a büszkeség semmit sem enyhíthet rajta. Olyanok lesznek
ezek, mint a lángoló vulkánba fröccsentett vízcsöppek, és csak
annyit fognak érni. Hatásukat egyetlen isteni gyermek sem
fokozhatja fel. Az emberiség megsemmisül. Sikoltozó vergődése
közepette kiokád majd magából egy most még elképzelhetetlenül
iszonyatos és gonosz, félelmetes erőt. A Káosz magába olvasztja a
r e a l i t á s t .
A kétségbeesés húszabáló bélféregként rágta Jaqot. Eretnekség
volt, amit tett, árulást követett el. Ey'Lindi feltámasztása végzetes
hiba volt. Ó, bárcsak megölte volna az a förmedvény, amelynek ő
adott testet!
Lex megesküdött, hogy szükség esetén végezni fog vele. A
kapitány időközben felvette a fegyverét. Jaq vicsorogva
rátámaszkodott karcsonkjára, megpróbált felemelkedni fektében.
Nem, soha többé nem követhet el semmilyen eretnekséget, nem
okozhat több kárt a Birodalomnak.
Feltérdelt és kiegyenesedett. Átkozta magát, miközben gyilkos,
pszichotikus pillantást vetett Lexre.
Aztán kibuggyantak a száján az istenkáromló szavak. Ó, azok a
förtelmes szavak.!
– Dögöljön meg az a féreg, akit Császárként tiszteltek! Lobbanjon el
létének fénye mindörökre! Dicsőség Tzeentchnek! Chi'khami'tzann
T s u n o l !
Jaq a saját nyelvükön idézte meg Tzeentch felsőbb démonait. A
jelek szerint ismét megszállottá vált. Bestiális vigyorban
kivicsorította a fogait. A démonok – úgy tűnt – ezúttal teljesen a
hatalmukba kerítették.
Lex felemelte a fegyverét, és Rogal Dorn nevét kiáltva rálőtt Jaq
f e j é r e .
RAAARK
* * *
Egy veszedelmes ütés a koponyára – ez talán nem okozott volna
komoly problémát. Ha egy lövedék csak a fej felszínén fejti ki
hatását, akkor talán az energiahullámai megkerülik, körbefolyják a
koponyát, és a csontburok csupán minimális sérüléseket szenved.
Ám egészen más a helyzet, ha a robbanás a koponya belsejében
következik be, ahonnan csak kifelé áramolhat. Ehhez a
kiáramláshoz ugyanis előbb szét kell repesztenie a csontot. Jaq feje
nem hasadt szilánkokra, „csupán” a gyermekkorában összenőtt
kutacsai nyíltak szét. A homloklemez elvált a fejtetőtől, és
kifordultak a helyükről a halántéklemezek meg a tarkólemez is. A
folyékonnyá vált agyvelő kifröccsent szétzúzott tartályából.
* * *
Zhord egy darabig elszántan küszködött a komisszár
nagykabátjával – megpróbálta felrángatni a gallérját Jaq fejének
helyére, hogy legalább eltakarja a borzalmas maradványokat. Hiába
erőlködött, ezért abbahagyta a dolgot.
Lex, miután elmondta az imáját, felállt.
Zhord keserűen megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy van olyan démon, amely képes keresztüljutni a
Hiperháló falain.
Lex ép szemével végigmérte a véres holttestet, majd lassan a kis
fickó felé fordult.
– Most mire célzói, zömik?
– Nem célzok én semmire – felelte Zhord gyorsan. – Csak éppen
megfigyeltem, hogy az eldák nem járkálnak a hipertérben, még
hajókban sem, ahogy mi szoktunk. És azért nem, mert ott nagyon
könnyen magukra vonhatnák a démonok figyelmét. Éppen ez az
oka annak, hogy a Hiperhálón közlekednek. Merthogy a
Hiperhálóba egyetlen démon se képes bejutni. És ha így állunk,
akkor én már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan került egy démon
J a q b a ?
– Senki sem ismerheti ezeknek a járatoknak a valódi természetét.
Zhord kétkedőn csóválta a fejét.
– Akkor úgy – tette hozzá Lex –, hogy már korábban beléje
költözött! Talán azóta benne volt, hogy engem megtisztított.
– És hova mehet innen egy ilyen démon?
– Nem érdekelnek a démonok problémái, zömik!
– Ha Jaqban egyáltalán volt démon...
Lex úgy ragadta meg a fegyverét, mintha az valamelyik
csatatestvére keze lenne, egy olyan űrgárdistáé, akitől segítséget
remél. Zhord gyorsan elhallgatott.
– Ezt hogy érted?! – zengte Lex.
– Hát csak úgy, hogy... Jaq szerintem egyszerűen kétségbeesett! –
kiáltotta Zhord. – Teljes mértékben. Miatta. – Abba az irányba intett
a fejével, amerre Ey'Lindi elrohant. – Őrültség volt feltámasztani egy
ilyen eszelőst.
– Kétségbeesett? Az esküvései ellenére? – hitetlenkedett az
ű r g á r d i s t a .
– Én aztán igazán tudom, milyen a kétségbeesés! Nagyon is jól
ismerem. Sajnos... – erősködött a zömik.
– Mi ez az egész?! – kérdezte Lex fenyegetően. Zhord felsóhajtott.
– Nem lenne jó, ha kimondanám.
– Vagy kimondod, vagy kiszorítom belőled! Zhord megvonta a
v á l l á t .
– Rendben van... Megesküdtem Rakelnek, hogy életben fog
maradni. Hogy nem öljük meg. Az őseimre esküdtem, de már akkor,
közben is tudtam, hogy hazudok!
– Mit ér egy zömik esküvése?
Zhord komoran felelt.
– Ez nekem körülbelül annyit jelent, mintha te az ősatyád nevére
f o g a d k o z n á l .
Az a zömik, aki ilyen hamis esküt tesz, sosem fog utódokat
nemzeni, tehát sosem lehet belőle Eleven Ős.
Az óriás rémült arcot vágott.
– Én nem... árultam el... az ősatyámat! – jelentette ki erőtlenül. –
Nem árultam el... a káptalanomat! Engem félrevezettek. Most
vezekelnem kell. Meg kell... tisztítanom magam!
A kis fickó szőrös kezeit tördelte.
– Csak ne úgy csináld, hogy megvakítod a másik szemedet, jó? Ne
nyomorítsd meg magad teljesen!
– Ez istenkáromlás lenne, te ostoba! – csóválta a fejét Lex. – Vissza
kell térnünk a Genostra, ahol azok a lázadók tombolnak. A lehető
legtöbbet meg kell tudnunk a vezetőjükről, arról a Lucifer Principről.
A csatatestvérek biztosan eljönnek oda, hogy kipurgálják a
lázadókat. Egy év múlva. Legfeljebb kettő... vagy talán három
múlva. Az Űrfarkasok, a Vérangyalok vagy az Ultramarinok.
Teljesen mindegy, hogy kik, de el fognak jönni.
– Amikor megpróbáltam Jaq fejére húzni azt a kabátot... – szólt
közbe Zhord –, átkutattam a zsebeit. A rúnalencse megsemmisült.
– Én emlékszem az útra, kis ember! Dornra mondom, ideje
elmennünk innen, ahol csak kudarcban és fájdalomban volt részünk
– lelkesedett az űrgárdista.
Zhord a tenyerébe fújta az orrát, aztán megtörölte a kezét. Végül
elhúzta a száját.
– Vissza a Genostra, hm? – kérdezte csüggedten. – Mindig van egy
szép kis szivárvány, amelynek láttán a bolondok abban
reménykednek, hogy a tövében kincset lelnek. Minket azonban egy
fekete szivárvány vezérel... a halál és az őrület felé!
– Nem baj! – vágta rá Lex. – Ezt mindenképpen meg kell tennünk,
hogy eltüntessük a kétségbeesést és az istenkáromlást.
Ökölbe szorította a kezét, és Zhord már arra gondolt, hogy őt akarja
megütni. Az űrgárdista azonban elmosolyodott.
Teljesen mindegy, hogy milyen távolra került a kolostorerődjétől, a
csatatestvéreitől, az sem számított, hogy félig megvakult, és szinte
teljesen meztelen – megmaradt annak, ami volt: Császári Ökölnek.
– Gyere, apró bajtársam – vakkantott fel. – Tisztítsd meg a lelkedet
azzal, hogy a Földön Lakozót szolgálod.
* * *
R A A A R K
Egy pillanatra -
– pop-
Jaq ismerte ezt a hangot -
– SWOOSH -
Az univerzum szétrobbant.
* * *
Testetlenül lebegett valami kékesfényben. Már nem test volt,
csupán egy nézőpont, ahonnan lenézett a saját hullájára, arra a
szétroncsolt, működésképtelen hústömegre.
Lenézett Lexre, aki letérdelt, hogy imádkozzon.
Lenézett Zhordra, aki megpróbálta valahogy a tetem szétroncsolt
fejére húzni a kabátot.
Meglepő Józanság töltötte meg Jaq lelkét.
A kék fény alagutak négy irányba vezettek. Tudta, hogy pusztán az
akaraterejével képes végighaladni bármelyiken. Vagy ha ehhez
nincs kedve, akkor el tud látni egyik vagy másik alagút végébe –
valahogy úgy, mintha egy végtelen teleszkópba nézne bele.
Pontosan ezt tette, és sikerült megpillantania Ey'Lindit. Úgy
menekült, akár az űzött vad.
Állj meg, állj meg! Jaq szerette volna, ha Ey'Lindi meghallja a
hangját. De erre esély sem volt.
Ahogy a tekintete elkísérte Ey'Lindit, valami olyan villódzó aurát
fedezett fel körülötte, amilyet korábban sosem érzékelt. Rádöbbent,
hogy a nő azért tette azt, amit tett, mert még mindig a halála előtti
pillanat hatása alatt állt, még mindig a csata transzában volt. Olyan
volt, mint a Főnix Urak, akik feláldozzák testüket, talán még valódi
személyiségüket is azért, hogy a harc ösvényén maradhassanak.
Ez a halálos delejezettség minden bizonnyal szét fog foszlani, és
akkor... akkor Ey'Lindi józan tudata végre birtokba veheti az új
t e s t e t .
Az aura nagyon összetett volt. Lehet, hogy Rakel nem távozott el
teljes mértékben a testéből? Lehet, hogy valahol mélyen, legbelül
még mindig ott lapult? Ha igen, akkor bizonyos értelemben véve
Rakel megszállta Ey'Lindit. Nem közvetlenül, ahogy a démonok
szokták megszállni az embereket, de jelen volt. Vagy inkább úgy
kellene fogalmazni, hogy Ey'Lindi lelke szállta meg Rakel testét?
Igen, igen... Rakel nem halt meg teljes mértékben.
Ey'Lindi átfog alakulni. Elveszti korábbi határozottságát. Adja az ég
és az Istencsászár, hogy megőrizze korábbi vadságát!
Jaq nem tudott kommunikálni, kapcsolatba lépni vele, pedig erre
vágyott a legjobban.
Csak annyit tehetett, hogy ott tartotta a látását mögötte – egészen
addig, míg a kék alagút véget ért, míg egy csillámló kristályokkal teli
barlangba torkollt. Ennél tovább nem láthatott. Amit a Hiperhálón
kívül volt, azt nem érzékelhette...
Jaq ismét, most már egészen nyugodtan, lenézett a saját
h o l t t e s t é r e .
Zhord gyászolt. Önmagát és Jaqot. A kétségbeesés apró foltjai
szennyezték be az auráját – azt az aurát, amelyet Jaq korábban
sosem látott. Ó, Zhord, Zhord! Zhord kárhozottnak hitte magát, mert
hamisan esküdött Rakelnek. De tévedett, mert Rakel nem
semmisült meg teljes egészében.
Ó, bárcsak Zhord is tudhatná ezt! Jaq képtelen volt a kis fickó
tudomására hozni az igazságot.
Négy kék alagút, mindegyik elágazott, mindegyiken el lehetett jutni
a Hiperháló valamelyik részére, és az elágazásokon keresztül újabb
részekre, azok elágazásain keresztül pedig... és így tovább,
egészen a végtelenségig. Ezeken a járatokon keresztül bárhová el
lehetett jutni a galaxisban, mert a Hiperháló az egész mindenséget
befonta. Jaq elámult, amikor ebbe belegondolt, és ebben a
csodálkozó pillanatban megérezte a többiek jelenlétét. Úgy tűnt, a
négy alagút valamilyen módon kapcsolatban áll az elda Főnix
Urakkal, azokkal a lényekkel, akiknek transzcendentálódott
identitása most feléje közeledett.
És Jaq megértette, mit jelent a nevük és a címük.
Maugan Ra, a Lelkek Aratója.
Baharroth, a Szél Zokogása.
Jain Zar, a Csendvihar.
Karandras, az Árnyékvadász.
Valamennyien a Káosz potens ellenségei voltak...!
Jaq azért Jött rá erre, mert éppen a négy kék alagút találkozásánál
halt meg, így lelke nem jutott be a Lelkek tengerébe, hanem a
Hiperháló részévé vált. A látása... igen, bárhová eljuthatott a
Hiperhálóban, de a lelke sosem hagyhatja el ezeket a járatokat.
Érezte, ahogy itt fog Járkálni, test nélkül, anyag nélkül, és minden
tudást megszerezhet, ami csak létezik. Érezte a halott elda látnokok
szellemét. Tudta, képes lesz kommunikálni velük, vagyis valami
olyasmit tehet, amit korábban soha, egyetlen ember sem tudott
v é g r e h a j t a n i .
Érezte, biztos volt benne, hogy megvilágosodottabb lesz minden élő
emberi illuminátnál.
Lex és Zhord lassan eltávolodott attól a helytől, ahol Jaq holtteste
feküdt. Miért nem vitték magukkal az energiapálcát? Azt az értékes
pálcát...! Egyikük sem volt pszi. Egyikük sem tudta volna használni
ezt az eszközt. Jaq hiába próbált odakiáltani nekik. Pedig milyen jó
lett volna, ha közölheti velük, hogy a lelke életben maradt! Milyen jó
lett volna, ha mindent elmondhatna nekik, amire Ey'Lindivel
kapcsolatban rájött!
Milyen jó lett volna, ha bátoríthatja őket...
De hiába minden.
Jaqot valami különös, sosem tapasztalt boldogság töltötte el a
tudattól, hogy hamarosan milyen revelációkban lesz része. Mintha
egyesült volna a Numennel. Parányi alkotórésze lett egy
csodálatosan nemes dolognak, amely most még úgy lebegett a
semmiben, ahogy a diffúz hidrogénatomok az űrben. Amely – mint
ahogy a hidrogénatomok létrehozhatnak egy új napot – valamikor, ki
tudja, mikor, valamilyen káprázatos dologgá fog átalakulni.
Ó, bárcsak kapcsolatba léphetne a meggyötört emberiséggel! Az
eldák a lélekkövek, a lidérccsontok és a végtelenséget át- meg
átszövő szálak segítségével képesek kommunikálni a halottak
lelkével. Jaq a Tarot-kártyái felhasználásával tudott érintkezni az
élőkkel, de azokat a lapokat már régen megsemmisítette, már a
hamvaik is semmivé váltak az űrben.
* * *
Hosszú-hosszú ideig száguldozott a Hiperhálóban, látásával követte
Lexet és Zhordot, akik visszafelé, a Genost irányába vezető
alagútban haladtak.
Az a transzcendentális lény, akivé Jaq Draco vált, képtelen volt
k ö z b e a v a t k o z n i .
Jaq tehetetlen volt.
