Nyolcadik fejezet
Orvgyilkos
Apró tűnyilak zizzentek el a kuporgó trió mellett.
A húsnyíl kifejezés jobban illett volna rájuk, mert villámgyors repülés
után brutálisan belefúródtak a célpont húsába.
A banda, amely lesből rátámadott Jaqra, Ey'Lindire és Zhordra,
legalább húsz tagot számlált. A fickók az egyik gigantikus oszlop
tövénél tátongó kráterből ugrottak elő. Valamennyien nyílpuskát
használtak. Az eléggé elavultnak számító fegyvereket minden
egyes lövés után újra kellett tölteni; a műveletet a bandatagok a
lerombolt falak maradványai mögé húzódva hajtották végre.
Az egyik húsnyíl a hátán találta el Zhordot, és átütötte dzsekije
fémrostokkal átszőtt anyagát. A kemény szövet szerencsére felfogta
a lövedék erejét; a zömik nem sérült meg, de a nyíl szúrása így is
kellemetlen volt. Hátranyúlt a válla fölött, és megpróbálta kihúzni.
Csak az ujjai hegyével érte el a beékelődött nyílszárat, így nem
bírta kirántani. Mérgesen felmordult, de közben örült. Szerencséje
volt – már rég észrevette volna, ha a nyíl hegyén halált vagy
izombénulást okozó méreg van.
Zhord a másik kezével felemelte robbanótöltetes pisztolyát, és
kapásból rálőtt az egyik ledőlt falra. RAARKpopSWUSS!
A fegyver Jaq pisztolyának ikertestvére volt. Felületét ezüstrúnákkal
díszített csillogó titánium lemezek borították. A ravaszt védő ívelt
fémlemezbe ennek is belevésték a nevét: Császár Békéje. A
csövéből előböffenő robbanógolyók ugyanolyan elven működtek,
mint az inkvizítor fegyverének lövedékei.
Ez a pisztoly és a Császár Kegyelme – réges-régi, drága fegyver
mindkettő – minden bizonnyal az Adeptus Mechanicus valamelyik
istenfélő, jámbor tudósának mesterműve volt; valószínűleg a
Császár iránti mélységes mély tisztelet késztette arra, hogy éppen
ezeket a neveket rója rájuk.
Mielőtt kivette a Tormentum fegyvertárából és a megbízhatónak ítélt
Zhord kezébe adta a pisztolyt, Jaq figyelmeztette a mogorva és a
vallással kapcsolatban kissé nyers véleményen lévő zömiket, hogy
kellő tisztelettel bánjon a Császár Békéjével.
Egy húsnyíl átütötte Jaq hüllőbőrből készült kesztyűjét. A sebből vér
csurrant. Jaq automatikusan elsütötte a Császár Kegyelmét, melyet
a bal kezében tartott. Tudta jól, meggondolatlanul cselekedett; hiba
volt a fal széthasogatására pazarolni a robbanógolyókat.
RAARKpopSWUSS. A falról szilánkok pattantak le. Egy másik
húsnyíl dühös darázsként döngve zúgott el az inkvizítor füle mellett.
Ey'Lindi is találatot kapott; a húsnyíl a jobb karjába fúródott. Több
oka is volt annak, hogy most nem viselte a szintetikus bőrt.
Számítania kellett arra, hogy esetleg olyasvalaki látja meg, aki
tudja, kik szoktak hasonló testbevonatot magukra ölteni, és nem
akarta, hogy a külseje alapján előre megítéljék, milyen szándékkal
érkezett erre a világra. (Elképzelhető volt, hogy azt hiszik róla, a
Callidus egyik orgyilkosa, aki Tarik Zizt keresi, hogy végezzen vele.)
A másik ok az volt, hogy tudta, ha szerencséje lesz, hamarosan
szikék és pengék mélyednek a valódi bőrébe. A műtét előtt egyetlen
percet sem akart elvesztegetni azzal, hogy eltávolítja magáról a
fekete szinti bőrt.
Orgyilkos tunikája fölé hosszú szürke köpenyt terített – messziről
pontosan úgy festett, mint valami zarándok.
Az oszlop olyan hatalmas volt, hogy belsejében könnyedén elfért
volna a Tormentum Malorum, de talán egy jóval nagyobb hajó is.
Felülete érdes volt, a diffúz fényben kísértetiesen sötétnek látszott,
és minimum két kilométer magasra nyúlt, mielőtt a teteje egybeforrt
a boltívvel, amelyet alátámasztott. A boltív alatt tükrök csillogtak,
visszaverve a gigantikus épület külső részén elhelyezett optikai
csöveken keresztül beérkező napfényt.
A távolban még több hasonló oszlopkolosszus emelkedett. A
legtöbbnek csak a tetejét lehetett látni, ám a trió tagjai sejtették,
hogy mindegyik tövében fürtszerűen elrendezett lakótömbök állnak.
Az óriási, kagylóhéjra emlékeztető tető, melyet az oszlopok
tartottak, s amely alatt a város felépült, mintha egy isteni méretű
barlang mennyezete lett volna.
A héjmennyezet alatt örök félhomály uralkodott. Ha világosabb lett
volna, az oszlopok talán aranyfénnyel ragyognak, hiszen mindegyik
homokból készült. Igen, egyszerű homokból; a szemcséket
valamilyen ismeretlen természetű idegen energia tartotta össze
évezredek, évmilliók óta. (Hogy pontosan mióta, azt senki sem
t u d h a t t a . )
Az emberek által felépített várost – érthető módon –
„Lenyűgöző”-nek nevezték. Lakói parazitákként éltek ebben a
gigantikus, nem természetes eredetű barlangban. A Darvash
bolygón nem építettek olyan városokat, amelyeket nem védett
valamilyen tető, a homok-tornádók ugyanis pillanatok alatt
elpusztították volna a nyitott településeket. A Darvash lakói nem
ismerték azokat a technikai vívmányokat és Utániakat, amelyek
birtokában az emberek más bolygókon létrehozták a bolyvárosokat,
így nem maradt más választásuk: az idegenek által hátrahagyott
kolosszális építmények belsejében kellett helyet találniuk
m a g u k n a k .
Vajon a Darvash lakói számára mik voltak ezek a kolosszusok?
Szentélyek? Vagy inkább csapdák, amelyek egyszer talán az
életüket követelik? Homokerődítmények, amelyek – hiába léteztek
már végtelennek tetsző idő óta – egyik pillanatról a másikra
összeomolhatnak, több ezer tonnányi homokká és törmelékké
v á l h a t n a k ? . . .
Némelyik oszlop tövében nem telepedtek meg a homokkő épületek
gombafürtjei. Az, amelyik mellett a támadás érte a triót, éppen ilyen
v o l t .
Jaq és társai egy másik hasonló oszlop tövében már láttak néhány
köntösös, taláros alakot; a fickók hangosan skandáltak valamit, és
közben késeikkel – a pengék körmeik meghosszabbításának tűntek
– kegyetlenül összehasogatták magukat és egymást. A
homok-táncosok a Császár nevében azért végezték el ezt a
szertartást, hogy kérjék a mindenható erőket, továbbra is tartsák
össze az oszlopokat és a fölöttük lévő héjtetőt; hogy könyörögjenek,
ne omoljon rájuk a homokvilág...
A Lenyűgöző nevet viselő városban furcsa fegyverbirtoklási
szabályok voltak érvényben. A húsnyilak ellen senki sem emelt
kifogást. Nyílpuskája, suriken pisztolya is lehetett bárkinek; az olyan
fegyverek viselését nem tiltotta a törvény, amelyekből nyilakat,
tűket, korongokat vagy különböző formájú pengéket lehetett kilőni.
A hangos, robbanótöltettel bíró fegyverek azonban tabunak
számítottak. Érthető, hiszen az erős hang- és rengéshullámok, a
durranások, az explóziók és az implóziók hatására könnyen
elpattanhattak az oszlopok és a héjtető homokszemcséit összekötő
e r ő t é r s z á l a k .
Jaq és Zhord is tisztában volt ezzel, de... Amikor az emberre
váratlanul ráront néhány haramia, önkéntelenül használja a
fegyverét. Ez volt az oka annak, hogy a Császár Kegyelme és a
Császár Békéje, dacára a józan ész minden parancsának, elsült.
Milyen törvények lehetnek érvényben a Darvashon? Lehet, hogy
minden látogató szabad prédának számít? Vagy a támadók talán
csak a hangos fegyvereket akarták elvenni az ismeretlenektől? A
bandához újabb, maszkos alakok csatlakoztak. A fickók ügyesen
mozogtak a törmelék- és romhalmok mögött.
A maszkok emberarc nagyságú ajakrésze előretüremkedett, a
szemlencsék csillogó rovarszemekre emlékeztettek, az orr helyén
rácsos légzőnyílás volt.
Ey'Lindi kitépte karjából a húsnyilat. A sebből vörösen buggyant elő
a vér. Ey'Lindi, miközben megvizsgálta magát, elmormolta a
véralvadást és a hegedést elősegítő imákat. Zhordhoz lépett, s
kirántotta hátából a másik nyilat. A zömik dzsekijén óriási lyuk
maradt. Ey'Lindi, amikor az egyik maszkos kidugta fejét a
fedezékből, megeresztett egy mérgezett tűt. A parányi lövedék
éppen a hatalmas ajkak közé vágódott be. A fickó eszét vesztve
felegyenesedett, és forogni kezdett, mintha megveszett volna.
Karját a héjtető felé lendítette, pördült még néhányat, azután
ö s s z e r o s k a d t .
Jaq fejében még mindig ott zümmögtek a furcsa, ismeretlen,
félelmetesen hangzó nevek.
Illuminátok. Sensej Lovagok. A Numen...
Most ne ezzel foglalkozz, inkvizítor!
Felejtsd el a kínzó kérdéseket, mert ha nem teszed, áldozatul esel
ezeknek a darvashi gazfickóknak, akik annak ellenére, hogy
ugyanabban az istenben hisznek, mint te, pillanatok alatt
megfoszthatnak az életedtől!
A kolosszus melletti sivatag egyik kődombjának tetején lévő lapos
területen alakították ki a landolópályákat. A fennsík
sziklapadozatába hatalmas lyukakat vágtak, ezekbe ereszkedtek
bele az érkező űrhajók. A gödröket nem emberkéz hozta létre: azok
hagyták itt maguk után, akik felépítették az oszlopgigászokkal
alátámasztott héjtetőt. Ha homokvihar közeledett, a dokk-krátereket
sziklalapokkal fedték be, hogy megvédjék a bennük lévő hajókat. Az
üzemanyagtartályokat és a szervizcsarnokokat a gödrök körül
kígyózó alagutakban helyezték el.
Az orbitális pályáról való leereszkedés utolsó szakaszát erős, de
viharosnak még nem nevezhető, a Darvashon szelídnek számító
szélben kellett megtenniük. A landolás előtti pillanatban a
Tormentmm Malorum utasai látták, hogy a dokk kráterek közül
csupán az egyik foglalt – egy szállítóhajó állt benne. Egy másik
gödörben egy ősréginek tűnő hajóroncsot fedeztek fel.
Miután kiszállt a hajóból, Jaq a Császár nevében üzemanyagot kért
a kiszolgáló személyzettől. Az űrkikötő vezetői készségesnek
mutatkoztak. (A Darvashon nem volt hiány üzemanyagban; a
kráterek némelyikében felszín alatti olajkutak és finomítók
helyezkedtek el.)
Petrov és Fennix a Tormentum Malorum fedélzetén maradt.
Miközben Jaq és két társa a haramiákkal küzdött, ők ketten talán
újra egymás szemét bámulták. Vak szembe meredő hiperszem,
hiperszemet figyelő vak szem... Talán éppen a telepatikus
üzenetekről beszélgettek, vagy arról, hogy a hiperszemek valóban
magukban rejtik-e az egész galaxist.
Ha egy közönséges ember belenéz egy hiperszembe, azonnal az
életével kell fizetnie kíváncsiságáért. Vajon magára Petrovra is
érvényes ez a szabály? Vagy igaz az, amit állított? Igaz, hogy
immúnis a saját pillantására? Tényleg nem tudna öngyilkos lenni
úgy, hogy tükörben a saját hiperszemébe néz?
Nem, valószínűleg nem. És hiába bámulná a homlokán csillogó
végtelent, semmit sem tudna meg belőle.
De mi történne akkor, ha egy másik navigátor hiperszemébe nézne
v e l e ?
Jaq már ezt a kérdést is feltette neki, ám Petrov nem válaszolt. Ez
olyasmi volt, amire egyedül a navigátorok tudhatták a feleletet.
Különös népség! Egy kicsit mindegyik navigátor bolond... Itt van
például ez az Azul Petrov. Az a rögeszméje, hogy az ő hiperszeme
egészen különleges, és valami kivételes erő lappang a mélyén.
A trió – Jaq, Ey'Lindi és Zhord – a landolás után felszállt egy
hernyótalpas szállító járműre, amely éppen akkor indult el
Lenyűgöző felé. Útközben kénytelenek voltak szűrőmaszkot ölteni
és védőszemüveget használni. A kikötői személyzet egyik tagja
biztosította őket, hogy a városban már nem lesz szükségük ilyen
segédeszközökre. Ennek ellenére az itt élők többsége mégis hordta
a groteszk, hatalmas ajkú maszkot.
Hogyan tudhatnák meg, hogy az egyik maszk mögött nem Tarik Ziz
rejtőzik-e? Hogyan tudhatnák meg, hogy nem éppen a renegát
orgyilkos kerül-e az útjukba, aki így. álarc mögé bújva akarja
kideríteni, kik érkeztek a Darvashra? Habár Tarik Ziz esetében
ennek a maszknak sincs túl nagy jelentősége, hiszen azok, akik
egykor a tanítványai voltak, valamennyien az álcázás mesterének
számítottak. A mesterek mestere pedig mindig megtalálja a módját,
hogyan bújjon el...
A város közelébe érve Jaq elrendelte a szűrőmaszkok és a
védőszemüvegek levételét. Ezek itt a Darvashon nem az álcázást
szolgálták, inkább felhívták a helybeliek figyelmét arra, hogy
idegenek vannak közöttük.
Vajon ki informálta az Officio Assassinorumot Ziz hollétéről? Valaki,
aki itt, az egyik nagy ajkú maszk mögött rejtőzik? Valaki, aki még
jobban ért az inkognitó megőrzéséhez, mint Ziz és ügynökei?
Vajon Ziz tudja, hogy a Callidus Szentély feltételezi: éppen itt, a
Darvashon bújt meg? Jaqnak abból a feltételezésből kellett
kiindulnia, hogy az egykori Director Secundus nem is sejti, hogy
felfedték tartózkodási helyét.
– Ha valamelyik orgyilkosnőnk itt őrködik – jegyezte meg Ey'Lindi –,
bizonyára olyan ügyesen álcázza magát, hogy semmiképpen nem
fedezhetjük fel.
Ey'Lindi már régen nem találkozott hozzá hasonlókkal. Túlságosan
régóta állt Jaq szolgálatában, és a sztázisban eltöltött száz év
hordaléka is lerakódott rá. Nem volt valószínű, hogy képes időben
felfedezni az azóta már minden bizonnyal még fejlettebb álcázási
technika segítségével elrejtőző orgyilkost.
A Lenyűgöző nevet viselő, de korántsem lenyűgöző város komor
piacterein, boltjaiban és műhelyeiben, gombakertészeteiben
próbáltak kérdezősködni. Miközben bejárták az idegenek által
létrehozott barlang aljának több rétegét, nyitva tartották a szemüket.
A Darvashon is a birodalmi gótot beszélték, ám ez a dialektus szinte
teljesen száműzte a magánhangzókat. A szavak
mássalhangzó-áradatnak tűntek; a beszédet folyékonnyá változtató
magánhangzók mintha halottá aszalódtak volna a száraz
homokvilágon. Tarik Ziz nevét itt „Trk Zz”-nek ejtették volna, ha
kiejtik egyáltalán. (Jaq és Ey'Lindi persze nem mondta ki ezt a
nevet; a hitehagyott a Darvashon valószínűleg úgyis másikat
használt.) A „birodalom” szóból itt „brdlm” lett. Még Ey'Lindinek is
beletelt egy kis időbe, mire kellőképpen elsajátította ezt a
komprimált beszédmódot, Jaq pedig egyszerűen képtelen volt rá.
(Az űrkikötőben, ahogy kiadta a parancsait, szerencsére
alkalmaztak néhány bolygón kívüli nyelvjárást ismerő tolmácsot.) A
darvashiak beszéde leginkább a száraz rőzse ropogására
emlékeztetett; hangjaik olyanok voltak, mintha vékony pálcákkal
pengették volna hangszálaikat.
A trió túlságosan sokáig kószált Lenyűgözőben. A húsnyilakkal
végrehajtott támadás legalábbis azt bizonyította, hogy sokaknak
feltűnt a jelenlétük.
RAARKpopSWUSS – jelentette ki Zhord fegyvere.
. . . p u f f B A M M .
Az egyik támadó feje szétrobbant; a nagy ajkú maszkból kiömlő
agyvelő szürkés gombatelepre emlékeztetett.
A zömik nem sokat ért el a pontos találattal. Egyre több haramia
érkezett a többi megsegítésére.
Az oszlop tövénél végigfutó kavicsos árok nem volt valami mély, alig
lehetett elrejtőzni benne. Ha a maszkosok előrehoztak volna egy
lángszórót, Jaqot és társait semmi sem mentette volna meg attól,
hogy ropogósra süljenek.
Szerencsére a támadók betartották a különösnek tűnő
fegyverhasználati törvényeket, azokat a szabályokat, amelyeket Jaq
és Zhord már többször megszegett.
Jaq közelebb kúszott Ey'Lindihez.
– Kiáltsd oda nekik, hogy ha nem vonulnak vissza, szétlőjük a
mögöttünk lévő oszlopot!
– Hé, főnök! – tiltakozott Zhord. – Ez tényleg összedől, ha
rányomjuk a robbanógolyókat!
Ey'Lindi felkiáltott, és a furcsa, recsegő nyelven közvetítette Jaq
u l t i m á t u m á t .
– ...rbbntjk z szlpt!
– Mi? – kérdezte Zhord.
– Szétrobbantjuk az oszlopot – ismételte Ey'Lindi érthetőbben.
A maszkosok riadt, ugyanakkor vad üvöltéssel válaszoltak.
Jaq egy kicsit felemelkedett, és a gigantikus oszlopra emelte a
Császár Kegyelmét. Lehunyta a szemét. Meghúzta a ravaszt, de
ügyelt rá, hogy csak egyetlen golyó röppenjen ki a csőből.
. . . p u f f B A M M .
A robbanás ereje, a lökéshullám ötven méternél is magasabbra
kúszott az energiaszálakkal megkötött homokszemcsékből álló
oszlopon. A levegő megremegett, és mintha felhólyagosodott volna
az az alig látható hártya is, amelyet a szálak alkottak.
A támadók iszonyodva felüvöltöttek. A maszkos alakok – ekkor már
negyvennél is többen voltak – félelmükben kiugrottak fedezékükből,
és eszelős rohamot indítottak a sekély árokban lapuló trió ellen.
Futás közben elhajították nyílpuskáikat, és hosszú, karomra
emlékeztető heggyel ellátott nyílvesszőket rántottak elő.
Rohantak, és közben őrültek módjára bömböltek:
– STN LB, LGY RS! STN LB, LGY RS!
Isten lába, légy erős!...
Az oszlop nem omolhat össze! Ezt nem hagyhatják! Az oszlopnak a
helyén kell maradnia!
Roham közben úgy üvöltöttek az oszlopra, olyan könyörgőn kérték,
hogy tartson ki, mintha nem is egy homokszemcsékből össze
tapasztott tömb, hanem valami elefántistenség lába volna – azé az
istené, amelynek árnyékában leélték eddigi életüket.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi újra meg újra az esze ment bandára
eresztette a robbanógolyókat, a lézersugarakat, a mérgezett
t ű l ö v e d é k e k e t .
A maszkosok a levegőbe ugrottak, felrikoltottak... azután a
törmelékre zuhantak.
Halottak és sebesültek. Tizenöt. Húsz.
Még öt.
Még három.
Féltucatnyi maszkos bevetődött az árokba. Lábuk még le sem ért a
földre, amikor már előreszúrtak karomhegyű nyilaikkal. Vékony
pengék döfődtek Jaq vállába. Az acélkarmok megszaggatták a
köpenyét, megmerevítették hálópáncélját. Az egyik alig valamivel a
nyaka alatt találta el. Nyilak vágódtak Zhord fémszálas dzsekijébe.
Ey'Lindi félrelökte maga elől első támadóját – a mozdulatban annyi
erő volt, hogy a fickó kitörte a nyakát. Az egyik támadó rávetődött a
Császár Kegyelmére. Jaq meghúzta a ravaszt. A detonáció
pillanatában ő is megremegett. Véreső zuhogott rá; támadója csak
az egyik lábát vesztette el. Zhord rozsdavörös, sörtés fejét
leszegve, a Császár Békéjével jobbra-balra csapkodva osztogatta
az ütéseket. Ey'Lindi elroppantott egy csuklót. Azután egy nyakat
i s . . .
A csend nehéz takaróként borult rá az árokra.
A nyugalmat és a békét csak a távolabb heverő sebesültek
nyögései zavarták meg.
Ezután egy magas, köpenybe burkolózó alak jelent meg az egyik
félig leomlott fal mögött. Felemelte a kezét, és letépte magáról az
á l a r c o t .
Jaq egy pillanatig azt hitte, Zephro Cornellan gúnyos arcát látja
maga előtt. Ez az áll, ez a kiugró orr, ez a mandulazselére
emlékeztető árnyalatú, jéghideg pillantású zöld szempár...
Annak ellenére, hogy még a vonásai is hasonlítottak a
Harlekin-emberéire, a férfi nem Cornellan volt. Barna haját egészen
rövidre nyíratta. Szeme nem is zöld, inkább szürke volt, pillantása
pedig nem jéghideg, inkább jellegtelen és közömbös.
A fickó felkiáltott. Szavai semmit sem jelentettek Jaq számára.
Ey'Lindi ugyanazon a kibogozhatatlan értelmű nyelven válaszolt.
A férfi és az orgyilkosnő váltott néhány szót. Jaq semmit sem értett
a rövid beszélgetésből. A férfi ezután előrébb lépett. Könnyedén, de
óvatosan mozgott.
– Ő is a Callidus orgyilkosa – mormolta Ey'Lindi alig hallható
h a n g o n .
Tehát az orgyilkosok titkos nyelvén beszélgettek...
Az ismeretlen közelebb ért, és átváltott a birodalmi gótra.
Nem árulta el a nevét, és Ey'Lindi sem mutatkozott be. A férfi a
beszélgetés során végig óvatos maradt, figyelme egyetlen pillanatra
sem lankadt. Ey'Lindinek azonban ennek ellenére sikerült
meggyőznie arról, hogy az a szentély küldte őt a Darvashra,
amelyhez mindketten tartoznak, méghozzá azzal a feladattal, hogy
találja meg Tarik Zizt.
Ey'Lindi számított arra, hogy esetleg nem minden hihető abból, amit
mond, ezért közölte, hogy a szentélye parancsára sztázisban töltött
egy bizonyos időt. Azt is elmondta, hogy ő egyike azoknak, akiken
Ziz végrehajtotta a kísérleti jellegű implantációt, azt a műveletsort,
melyet később istenkáromlásnak minősítettek. Elárulta, hogy
testében ott rejtőzik a képesség, hogy a polimorfin segítségével
génorzó hibriddé alakuljon...
A férfi minderre csak egy bólintással felelt, ám ez a kurta gesztus is
elárulta, mindent ért. A mozdulat azt is kifejezte – legalábbis
Ey'Lindi számára –, hogy nem hozza kapcsolatba Ziznek ezt az
önjelölt áldozatát egyetlen eltűntnek nyilvánított és talán a rossz
oldalra pártolt orgyilkossal sem. Ey'Lindi gyanúja, hogy Ziz minden
rá vonatkozó feljegyzést megsemmisített, igaznak bizonyult. Az
Officio Assassinorum archívumai az Inkvizíció irattáraihoz
hasonlóan titkosak voltak, az ott tárolt adatokhoz csak bonyolult
engedélyeztetési és felhatalmazási eljárás révén lehetett hozzáférni.
Ey'Lindi tehát azt próbálta elhitetni az ügynökkel, hogy a Callidus
Szentély kegyességének köszönhetően az övé lett az a
megtiszteltetés, hogy megölheti Zizt. Azt Próbálta bemesélni, hogy
titkos formáját felöltve, génorzóhibriddé alakulva akar bosszút állni
azon a személyen, aki szörnyeteggé változtatta.
Jaq teljes mértékben elhitte, amit Ey'Lindi mondott. Nem volt ebben
az egészben semmi olyan, ami valószínűtlenül hatott volna. Talán
tényleg igaz volt, hogy Ey'Lindi megpróbál majd végezni Zizzel – de
természetesen csak azután, hogy végrehajtották rajta a
visszaalakítási műtétet. Senki sem ítélhette el azért, mert ezt
tervezte, még a szentélye sem, hiszen Ziz már hitehagyottnak
számított. Sőt mi több: ha Ey'Lindi végrehajtja a gyilkosságot, azzal
szentélye iránti hűségét bizonyítja be. Az egész mese olyan
hihetően hangzott, hogy Jaqnak gondolatban újra és új. ra el kellett
ismételnie: hazugságot hall.
Ey'Lindi meséje szerint a szentélyétől arra kapott parancsot, hogy
renegát orgyilkosnak mutassa magát, aki egy hosszú, sztázisban
töltött idő után megszökött az állomáshelyéről, és azért kereste fel
Zizt, hogy csinálja vissza azt, amit annak idején vele művelt. A
szentély – hazudta Ey'Lindi – biztos abban, hogy Ziz vállalni fogja a
munkát. Ha másért nem, hát azért, mert érdekes kísérletnek tartja a
dolgot. Ey'Lindi azt állította, hogy a szentélyben hosszan ható
metakurárumot fecskendeztek a testébe, amely megakadályozza,
hogy az operáció során – bármilyen szerrel altatják vagy
érzéstelenítik – elveszítse éberségét és cselekvőkészségét.
Számítani lehetett arra, hogy Ziz egészen közelről fogja végignézni
a műtétet. Ey'Lindi – a nem létező terv szerint – akaratereje
megfeszítésével legyűri majd a fájdalmat, és abban a sorsdöntő
pillanatban, amikor testét félig már szétvágták, s amikor Ziz a
legkevésbé sem számít támadásra, végrehajtja a merényletet.
Nincs ebben semmi hihetetlen, hiszen az orgyilkosok akkor is
képesek embert ölni, ha mindkét kezük és egyik lábuk
használhatatlanná vált. Nem kell hozzá más, csak hallatlan
erőfeszítés és iszonyatos erejű bosszúvágy. A Callidus elégedett
lesz.
Lehet, hogy Ey'Lindi egy kissé extravagáns volt, amikor előadta ezt
a félelmetes és ugyanakkor groteszk tervet? Az, amit állítólag végre
kellett hajtania, a fizikai teljesítőképesség határain túl volt.
A férfit azonban még ez sem zökkentette ki közömbösségéből.
Csak ennyit mondott:
– Biztosra vehetem, nővérem, hogy nem az Eversor Szentélynek
d o l g o z o l ?
Az Eversor orgyilkosai egy Immolationnak vagy „öngyilkos
drog”-nak nevezett szerrel tették képessé magukat arra, hogy
végrehajtsák az emberfeletti erőt, ügyességet és kitartást igénylő
f e l a d a t o k a t .
Ezután elmondta, hogy Tarik Ziz egy Homokház nevű
bolykolosszusban él. A jó háromszáz kilométer távolságban lévő
városhoz a sivatagon át vezetett az út. Az egykori orgyilkos mestert
itt Jared Khan néven ismerik. Gazdag ember. Nagyon gazdag.
(Lehet, hogy elsikkasztotta szentélye vagyonának egy részét?)
Nyilvánosan még sohasem mutatkozott.
Jaqra nézett, és mivel valószínűleg látta rajta, hogy micsoda,
m e g k é r d e z t e :
– Miért csatlakozik egy inkvizítor az angyalhoz, aki bosszút kíván
állni Zizen?
Zhord felemelte a kezét, amelyben a Császár Békéjét tartotta, de
végül csak a serkenő hajsörtéi között vöröslő sebhelyet vakarta meg
a fegyver csövével. Ey'Lindi bosszankodva fordult feléje, és
miközben ráförmedt, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedik, kikapta a
kezéből a pisztolyt. Mielőtt Jaq felfoghatta volna, hogy mi történik, a
Császár Békéje háromszor elsült.
Mindhárom lövedék a Callidus-ügynök testébe csapódott. Hanyatt
vágódott a törmeléken. A robbanógolyók szétszaggatták. Köpenye
iszamós lett a friss, sűrű vértől.
Ey'Lindi óvatosan leguggolt mellé, és az arcához szorította a
pisztoly csövét.
– Bocsáss meg, fivérem – mondta.
boomp3.com
A férfi arcát eltorzította az élet utolsó pillanatában ráfagyott kín.
Szája még megmozdult, ajka úgy rebbent meg, mintha válaszolni
akarna Ey'Lindinek. Csak egyetlen szót tudott kinyögni.
Ey'Lindi megfogta és felemelte a halott ökölbe szorított bal kezét, és
szétfeszítette a középső meg a gyűrűsujjat. Kidugta a nyelvét, és
megnyalta a bőrt a két ujja között. Úgy ráncolta össze a homlokát,
mintha azt próbálná megállapítani, pontosan milyen ízt érez.
Megmarkolta, és heves mozdulattal szétrántotta az ujjakat. Száját a
felhasadt bőrre szorította, fogát a húsba mélyesztette.
Amikor felnézett, a tenyerére köpte azt a húsdarabot, melyet
kiharapott a férfi tenyeréből. Megmutatta Jaqnak. Azon a
bőrcafaton, amely a két széttört ujj között volt, egy pici tetoválás
látszott, egy gótikusan cifra C betű – a közepéből egy szemgolyó
bámult a semmibe.
– A Callidus jele, a „Ravaszság Szeme”... – Nyála leáztatta a
bőrcafatról a vért, a tetoválás vonalai egészen tisztán látszottak. –
Majd megmutatom Ziznek, hogy bebizonyítsam, ártalmatlanná
tettem valakit, aki „véletlenül” tudomást szerzett a hollétéről.
– Mi volt az a szó, Ey'Lindi, amit ez a férfi utoljára kimondott?
Ey'Lindi összeráncolta a homlokát.
– Azt mondta: hiba. Ó, igen, valóban nagy hibát követett el. De...
olyan érzésem van, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Mint
egyik orgyilkos a másikat...
– Lehet, hogy Ziz még sincs Homokházban? Lehet, hogy nem Jared
Khan az aktuális neve?
– Ó, nem erről van szó! Biztosan ott van, és biztos, hogy így hívják.
Valami más volt az, amit a fickó elhallgatott előlem. Sajnos, meg
kellett ölnöm, mielőtt kiszedhettem volna belőle a titkát. Muszáj volt
megtennem, hiszen rólad kezdett kérdezősködni.
– Igen. Tényleg meg kellett tenned.
– Valahogy úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki az, amit
arról az állítólagos merényletről mondtam.
Mi lehet az a bizonyos valami? Valami olyasmi, aminek nagyon sok
köze van Zizhez... Valami, amire nem fognak rájönni, míg a
homoktölcséreket forgató hurrikánok között haladó vonaton
átmennek Homokházba. Nem fognak rájönni, mi az, pedig egy
teljes hétig tart az út...
Ezek a tomboló szelek csupán szelíd szellőnek számítottak a
Darvashon. A vonaton (amelynek irányításához legalább
ugyanannyi szükség volt a halált megvető bátorságra és a
litániaszerűen elismételt fohászokra, mint a radarra) még a védő
pajzsot sem aktiválták. Feleslegesnek tartották, hogy egy ilyen
„szelecske” miatt pazarolják az energiát.
A Darvash sivatagaiban egyetlen mutánsfalka sem garázdálkodott;
itt nem voltak elfajzottakból összeverbuválódott zsiványbandák,
mint oly sok más világon. Ez a kegyetlen bolygó, vagyis inkább a
könyörtelen nap még a legszívósabb mutáns testét is órák leforgása
alatt csontvázzá aszalta volna.
Zhord amiatt aggódott, hogy ha a vihar és a szél felerősödik,
esetleg hetekre, hónapokra Homokházban rekedhetnek.
Feleslegesen félt, úgyis több héten keresztül szándékoztak ott
maradni, hiszen számítani kellett rá, hogy Ey'Lindi a teste
visszaalakítása után Jó darabig nem bír majd talpra állni.
A zömik elhatározta, hogy megpróbál összebarátkozni ezekkel a
kerepelve beszelő emberekkel. Gyorsan megismerkedett a vonat
vezetőjével, és felajánlotta neki, hogy segít a hajtóművek
beállításában. A masiniszta, amikor Zhord az időjárás felől
kérdezősködött, felmutatott a szerelvény tetején lévő, védőrúnákkal
telerótt csontkézre. (A kéz valamikor egy bátor, de ostoba
felfedezőé volt, aki kimerészkedett a sivatagba. A forróság
természetesen neki sem kegyelmezett; a nap sugarai és a homok
szemcséi pillanatok alatt lerágták róla a húst. Valaki megtalálta a
csontjait, és amolyan rúnás szélkakast fabrikált a kezéből, amely
segítette a vonat mindenkori vezetőjét az időjárás megítélésében.)
A prognózis kedvező volt, a jelek arra vallottak, hogy az idő egy
darabig még nem változik meg.
Zhord ezután megpróbált Ziz felől kérdezősködni.
Jared Khan? Ó, igen, a masiniszta már hallott róla. Évekkel
korábban egy hatalmas szállítóhajón érkezett Homokvárosba.
Iszonyatosan gazdag, tele van rubinokkal. Nem, még senki sem
látta szemtől szemben. Az egyik gigászi méretű erődóriásba
fészkelte be magát, titokzatosnak tűnő társaival együtt.
Ó, igen, testőrei is vannak. Az igazat megvallva rengetegen
vigyáznak rá.
Jaq rengeteg időt töltött azzal, hogy végiggondolja, meditatív
állapotban átvizsgálja mindazt, amit Zhordból a vallatás során
sikerült kiszedniük.
Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy a rendelkezésére álló
információk alapján megpróbáljon kidolgozni egy racionális tervet.
Az inkvizítorok legfontosabb eszköze – természetesen a hit és a
fegyverek mellett – mindig is a szkeptikus analízis volt. A legtöbb
ember tévedésben, önáltatóan él, sokan pedig elvakultan hisznek
egy-egy elképzelésben. A józan gondolkodáshoz tiszta lélek
s z ü k s é g e l t e t i k . . .
A legfontosabb, amit az embernek, ha meg akarja őrizni a józan
eszét, meg kell értenie, hogy mindig kell maradnia néhány
megfejthetetlen rejtélynek, egy olyan magnak, melyet nem szabad
felderíteni. Mindig kell maradnia egy titoknak, amelyről nem szabad
fellebbenteni a fátylat. (Az Inkvizíció tagjai nyugodt szívvel
állíthatták magukról, hogy megértik, miért van erre szükség.)
Ha el lehet hinni azt, amit Zhord mondott (márpedig hinni lehet neki,
hiszen azokat a dolgokat nem elmondta, hanem bevallotta), akkor...
Akkor létezik a manőverezésnek és a machinációnak egy olyan
válfaja, amelynek fényében az univerzumban létező dolgok közül
több is egészen új értelmet nyer.
Tízezer éve, azelőtt, hogy Őszentsége, a pszi képességekkel
megáldott skizoid Császár olyan sebet kapott, amelybe kis híján
belehalt; azelőtt, hogy megcsonkított testét belehelyezték az életét
megőrző trónprotézisbe; abban a korban, amikor még fizikailag is
vándorolt a galaxisban, fiakat nemzett. Olyan halhatatlan
gyermekeket, akikről semmit sem tudott, akiknek a létezése is rejtve
maradt előtte. Olyan gyermekeket, akiket felnőtté válásuk után sem
ismert meg, mert ezeknek a fiúknak a létét pszi módszerekkel
egyszerűen nem lehetett érzékelni.
A fiúk sem tudtak semmit atyjukról – legalábbis az illuminátok
megérkezéséig. Ezek a titkos pszik, akik végigszenvedték a démoni
megszállottságot, akik megszabadították magukat a Káosz
porontyaitól; akik megvilágosodtak és mindent megértettek, akik
lelkük egészével gyűlölték a Káoszt; ezek az illuminátok
összegyűjtötték a fiúkat, hogy megszervezzék belőlük a Sensej
légiót. Amikor majd – remélhetőleg a minél távolabbi jövőben – a
Császár lelkének fényét elhomályosítja az elmúlás, amikor ezt
követően a hipertérből előözönlenek a sötétség armadái, a Sensej
Lovagok lesznek azok, akik erejüket egyesítve létrehozzák az új
védelmező istenséget, a Nument, a fénylő ösvényt.
Néhány lator illuminát túlságosan türelmetlen és fanatikus volt
ahhoz, hogy békében kivárja ennek bekövetkeztét. A Titkos
Inkvizíció legmagasabb rangú tisztségviselőivel összeszövetkezve,
erejüket és tudásukat latba vetve kivonták a hipertérből azt az
immatériumot, amelyből létrehozták a hidrát. Azt a hidrát, amelynek
azt a feladatot szánták, hogy telepedjen be az emberek (valamennyi
emberi lény!) elméjébe, és a tudatokat, a fizikai szempontból önálló
lényeket egyesítve hozzon létre egy olyan pszi fegyvert, amellyel le
lehet győzni a sötétség erőit. Sajnos, ez a fegyver visszafelé is
elsülhet. Ha ez történik, nem a Numen jelenik meg a valós
kozmoszban, hanem az ötödik káoszisten ölt formát. Ha pedig ő
megjelenik, a Káosz átveszi a hatalmat ebben a világegyetemben.
Az eldák – például az a trükkös szemfényvesztő, az a Cornellan –
az úgynevezett „jóindulatú” vagy „türelmes” illuminátokkal állnak
k a p c s o l a t b a n . . .
Bizonyos eldák, ha hinni lehet a róluk szerzett információknak,
képesek belenézni a jövőbe...
A Sztálindróm, vagyis inkább az ott végrehajtandó szertartás a
kozmikus méretű remény és félelem kifejezésének egyik módja.
Ártatlan dolog lenne, melyet valószínűleg a „jóindulatúak”
szerveznek. Sajnálatos módon Baal Firenze meg akarja
akadályozni a ceremónia végrehajtását. Ennek oka az, hogy a
hidra-összeesküvés tagjai (Firenze is közéjük tartozik) nem csupán
a Káosz veszedelmét, de valamennyi idegen életformát ki akarják
söpörni a galaxisból...
Vajon Baal Firenzének hogyan sikerült elérnie, hogy az Ordo
Malleus nagymestere újra bízzon benne?
Miközben a vonat keresztülhaladt a sivatagon, Jaq analizálta és újra
elemezte az információkat. Annyit gondolkodott, annyit töprengett,
hogy a végén már a lelke is belesajdult.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Orvgyilkos (VIII. fejezet)
Harlekin: Alexandro (XIV. fejezet)
Tizennegyedik fejezet
Alexandro
Fájdalom hasított az oldalába. Tudta, tenyérnyi nagyságú,
bíborszínű folt lesz a bőrén, amely még sokáig sajogni fog. A
hálópáncél a legrosszabbtól ugyan megvédte, de néhány bordája
minden bizonnyal eltörött. Olyan érzése támadt, mintha az egyik
törött borda csontdárdája átdöfte volna a jobb oldali tüdőlebenyét. A
szétrobbanó lövedék hatása más, sokkal erősebb volt, mint a
normál robbanógolyóké.
Ey'Lindihez vágódott, és szédelegve kapkodott levegő után.
Szeméből könnyek préselődtek elő. Ey'Lindi erősen, de mégis
óvatosan átkarolta.
Ó, mennyivel nagyobb lehet az a fájdalom, amelyet az Istencsászár
elszenved! Neki is kicsordulnak a könnyei a kíntól, pedig egy
halhatatlan hulla szétszabdalt, ezerszer műtött szemében nem sok
nedvesség lehet. Jaq fájdalma triviális volt az Övéhez képest.
Ey'Lindi a másik kezével még mindig maga elé tartotta és a
kapitányra szegezte a suriken pisztolyt. A felületes szemlélő azt
hihette, hogy élő pajzsként fogja maga elé Jaqot.
A kapitány azonban nem volt felületes, nem ítélkezett gondolkodás
nélkül. Csak két lövedéket eresztett útjára. Kevés a muníciója?
Magas az intelligenciahányadosa? Az mindenesetre feltűnt neki,
hogy Jaq a lövedékek elé vetette magát.
– Miért védtél meg egy idegen harcost? – érkezett a csőrös
arclemez mögül a felerősített hang. – Miért áldoztad fel érte az
é l e t e d ?
Talán azt hitte, hogy Jaq halálos sebet kapott?
Jaq amennyire tudta, kihúzta magát. Óvatosan az oldalára
szorította a kezét. A ruhája szétrongyolódott.
– Igaz az, amit Firenze inkvizítor mondott? – kérdezte a kapitány.
Ó, igen, Firenze a habbal lefújt karjával, a ködös, kéken recsegő
erőtérrel körülvett pengéjű energiakardjával, amelyet most is
fenyegetően lóbál... Többet szerencsére nem tett, és tisztes
távolban maradt, ügyelve rá, hogy minél messzebb legyen a suriken
pisztoly markolatát szorító Ey'Linditől.
Igaz, amit Firenze mondott? Igaz lenne, hogy Jaq renegát, eretnek,
az idegenek kollaboránsa? A látszat, a kapitány szeme elé táruló
látvány mindenesetre alátámasztotta ezeket az állításokat.
A kapitány feltette a kérdést, s ezzel elárulta, hogy kételkedik
Firenze szavában.
A könyvtáros, aki a ködbe eresztett egyet a villámvetőjéből, élénken
f i g y e l t .
Ey'Lindi felkiáltott.
– Kapitány! Birodalmi orgyilkos vagyok. Azért öltöttem magamra ezt
az elda alakot, hogy bejuthassunk a telepre.
– Hazugság! – üvöltötte Firenze. – Ez a... nő... hazudik!
– Mindenesetre elég folyékonyan beszéli a birodalmi gótot –
állapította meg a kapitány határozott hangon.
– Csalás! Szemfényvesztés! Az eldák képesek megtanulni
nyelvünket! Különösen akkor, ha renegát emberek a társaik.
– De Sir Baal – dorombolta Ey'Lindi negédesen –, bizonyára rám
ismersz. Már találkoztunk azon az űrroncson. Tudod, a hipertérben.
Azon a roncson, ahol fogságba ejtettél minket, és csuklyát húzattál
a fejemre, és... Ahol az összeesküvésben részt vevő társaiddal, az
Ordo Hydra tagjaival tanácskoztál!
Firenze csak futólag látta Ey'Lindit, aki akkor emberi alakjában
jelent meg előtte. Valóban érzékszervnullázó csuklyát húzatott a nő
fejére, mert nem akarta, hogy Ey'Lindi tanúja legyen annak, amit
Jaqnak elmondtak; nem akarta, hogy Ey'Lindi tudomást szerezzen a
konspiráció titkairól.
– Amikor megbíztam Jaq Dracót azzal a bizonyos feladattal, amikor
Sztálindrómra küldtem, teljesítettem a kötelességemet – jelentette
ki Firenze. – Prior voltam. Kirendeltem mellé egy orgyilkost. Igen ez
valóban megtörtént. De a kérdéses orgyilkos... – Tétován
e l h a l l g a t o t t .
– De a kérdéses orgyilkos – vette át a szót Ey'Lindi – kísérleti
génorzó implantokat kapott, amelyek nem tették lehetővé számára,
hogy alkalmazza csodálatos átváltozóképességét. Olyan
implantokat, amelyek miatt nem tudta alterálni a külsejét, és
képtelen lett volna eldává változni.
Firenze az ajkát rágta, és a múlt üledékéből, ami a fejében maradt,
megpróbálta összeszedni az emlékszilánkokat. Azokat az
emlékeket, amelyek talán hamisak. Ey'Lindi folytatta:
– A műtét, amit ezen a bizonyos orgyilkoson végrehajtottak, az
Officio Assassinorum, a Callidus Szentély, az én szentélyem titkos
kísérlete volt. Te, Sir Baal, minden bizonnyal átolvastad a Titkok
Könyvét, amelyben Jaq Draco árulással vádolt téged. Elolvastad, és
tudomást szereztél belőle a rajtam végrehajtott beavatkozás
eredményeiről. Ezért nem hiszed el most, hogy képes voltam eldává
v á l t o z n i .
Ha Firenze nem merült volna ennyire bele személyes enigmáiba,
talán ráüvölt a kapitányra vagy a könyvtárosra, hogy hallgattassák
el Ey'Lindit. így azonban csak annyit tett, hogy még erősebben
megszorította zümmögő kardja markolatát.
Ey'Lindi folytatta, miközben Jaq megpróbált megfeledkezni az
oldalát hasogató fájdalomról.
– Sir Baal, a jelek szerint azt hiszed, hogy az eldák belepiszkáltak
az elmédbe. Bizonyára igazad van... mivel nem ismered fel azt a
személyt, aki néhány perce lángra lobbantotta a karodat.
– Micsoda?!
– Az a személy konspirátortársad, Zephro Cornellan volt!
Zephro Cornellan, aki – legalábbis Zhord szerint – valójában nem
tartozik az árulók közé. Éppen ellenkezőleg: azért szivárgott be az
Ordo Hydrába, hogy szabotázsakcióval nehezítse működését.
– Hazugság! Soha életemben nem ismertem ilyen nevű személyt.
Alávetettek a mély-igazságnak, és akkor sem derült ki, hogy...
– A mélyigazságnak azután vetettek alá, hogy az elda elmelátnokok
átrendezték az emlékeidet. Hálával tartozol ezeknek az eldáknak,
Sir Baal. De mivel megváltoztatták az agyadat, inkvizítortársaidnak
végezniük kellett volna veled. Ehelyett most itt vagy... Valóban te
lennél a legmegfelelőbb inkvizítor ennek a feladatnak az
elvégzésére? Helyes döntés volt, hogy éppen téged küldtek ide,
hogy vezesd a birodalmi erőket a hálójukba?
Ó, Ey'Lindi most valóban úgy viselkedett, ahogy egy
Callidus-orgyilkosnak viselkednie kell! Hihetően beszélt, és
meggyőzően fedte fel annak okát, hogy az eldák valahol és
valamikor miért nyúltak bele Firenze elméjébe. Cornellan vagy elda
mentorai kívánták, hogy így legyen, céljuk pedig a zavarkeltés és a
félreinformálás volt.
– A hálójuk! – kiáltotta Firenze. – A Hiperhálójuk! Igen, ezért
vagyunk itt. – Felnézett a fejük fölött folyó undorító drámára. – És
azért, hogy véget vessünk ennek az ocsmányságnak!
– Ó, nem! – mondta Ey'Lindi. – Szerintem inkább azért, hogy részt
vegyetek benne. Hogy áldozatot mutassatok be. Áldozatot, amely
nem más, mint az űrgárdisták és az elda harcosok vére! Cornellan
felgyújtotta a karodat. Most bizonyára nevet rajtad. – Ey'Lindi
szenvedélyesen beszélt, indulatait felfokozta a Harlekin-ember iránti
személyes gyűlölete.
Feltűnés nélkül megbökte Jaq oldalát.
– Zhord! – suttogta, és bólintott.
A ködből kiáltások, robbanások zajai érkeztek. Némelyik hang
valódi volt, némelyik puszta szimuláció, a Harlekin mutatványosok
műve. Azoké a Harlekineké, akik miközben harcoltak, kivették
részüket a szertartásból.
A ködben cikázó lézersugarak mindegyike valóságos volt...
A másik inkvizítor, az álasszony meg a zömik belemenekült a
kavargó ködbe, Lexandro azonban nem lőtt utánuk, és nem adott
tűzparancsot az Öklöknek sem. A könyvtáros sem kezdett
magánakcióba, még ő is elbizonytalanodott.
Mi lehet az igazság? Az Öklök kapitányának lelke válaszokért
k i á l t o t t .
A csata folytatódik, és valószínűleg az űrgárdisták győzelmével fog
véget érni. Vajon dezertálásnak számítana, ha most magára
hagyná az embereit, és üldözőbe venné a triót és az igazságot?
Menjen utánuk? Maradjon? Ha utánuk megy, és elkapja őket, akkor
kényszerítse ki belőlük az igazságot?
Lex elképzelte, hogyan roppantaná el az egzotikus nő nyakát,
hogyan törné fel energiakesztyűs kezével a koponyáját, hogyan
rázná ki a léken, és hogyan falná az agyát, amelyben talán, talán ott
lapul a valódi igazság. Implantált omophageája, a testébe ültetett
egyik szerv, lehetővé tette számára, hogy ilyen módszerrel
megismerhessen egy élőlényt. Attól sem kellett tartania, hogy a nő
esetleg tényleg orgyilkos, mert második gyomra képes volt
semlegesíteni a mérgeket. Ennek ellenére fennállt az a veszély,
hogy az orgyilkos szürkeállományában elrejtettek valami olyan
anyagot, amely még egy űrgárdistában is fizikai vagy szellemi kárt
tehet. A legendás Officio Assassinorum laboratóriumaiban minden
bizonnyal passzív agymérgeket is kifejlesztettek.
Akkor már jobb, ha inkább az inkvizítor agyát ízleli meg.
– Állítsátok meg őket! – rikoltotta Firenze. – Kapjátok el őket!
Végezzetek velük!
Ejtsétek fogságba őket!
Már megint ezek a skizoid parancsok! Lexnek most éppen valami
ilyesmire volt szüksége. Firenze utasításai levették a válláról a
döntés terhét.
– Kempka testvér! – szólt rá a könyvtárosra. – Kérlek, vedd át az
őrmesterek irányítását!
Egy lidércanyagból készült, rúnákkal dekorált félkupola...
A bejárat közelében egy Sólyom hevert. Teste vériszamós volt, kék
szárnyai törötten feküdtek mellette. Az életét követelő lövedékek
felszakították a páncélját, így Lexnek lehetősége nyílt arra, hogy
megvizsgálja, milyen anyagból készült. Porózus volt, akár a
madarak csontjai. Lex páncéljához képest elképesztően könnyűnek
t ű n t .
Mesterséges madár, amit levadásztak a mesterséges égről...
Egy űrgárdista számára a nehéz terminátor páncél cipelése és
mozgatása sem jelentett gondot. Lex gyors, könnyed léptekkel
hagyta maga mögött a Sólyom hulláját.
A félkupola belsejében egy lidércanyagból épített, kanyargósnak
látszó alagút nyílt. A járatból halk hangok szűrődtek ki. Lex
felerősítette video szenzorait.
– Barátom, barátom, egymás szemébe néztünk!... – nyöszörgött
v a l a k i .
Megszólalt egy másik hang is. Az illető a birodalmi gót nyelvet
beszélte, de erős zömik akcentussal ejtette ki a szavakat.
– Ó, szentséges őseim! Hagyd már ott, Azul! Tedd le! Nem
ráncigálhatsz magaddal egy hullát, amikor a fél kozmosz itt liheg a
n y o m u n k b a n !
– A vak szemével... a tekintetét belefúrta az én hiperszemembe!
– Úgy? Belefúrt a szemedbe? Fájdalmas élmény lehetett.
Gondolom, ezek után egészen másnak látod a hiperteret.
– Félreértesz!
– Lehetséges. Tudod, mi, zömikek nem vagyunk valami nagy
észlények. Árulj el valamit, Azul! Amikor ti, navigátorok,
navigátorgyereket csináltok, magatokon hagyjátok a
homlokpántjaitokat? Vagy leveszitek? A férfiak és a hölgyek is?
Vagy talán ti úgy csináltok gyereket, hogy egymás szemébe
n é z t e k ?
A zömik ontotta a sértő megjegyzéseket; valószínűleg azért
csinálta, hogy elterelje a navigátor figyelmét az asztropata haláláról.
Felreccsent egy harmadik hang, amely csakis a szakállas inkvizítoré
l e h e t e t t .
– A Császár nevében, gyertek már ! Gyertek, vagy itt hagyunk
b e n n e t e k e t !
– És nem biztos, hogy élve hagyunk itt benneteket – mondta az
egzotikus orgyilkos nő.
A nő, a zömik és az inkvizítor a jelek szerint utolérte a navigátort. A
majomember, aki asztropata volt, menekülés közben meghalt, talán
valamilyen fatális baleset érte. Lehet, hogy a nagy ijedtségtől a
szíve felmondta a szolgálatot.
A furcsa csapat tagjai majdnem olyan hűségesek voltak
egymáshoz, akár a Császári Öklök. Lehetséges, hogy egy inkvizítor
és egy birodalmi orgyilkos között létrejön egy ilyen, barátságnak is
nevezhető kapcsolat? Lex nem tartotta valószínűnek, hogy Baal
Firenze is képes lenne ilyesmire. Az efféle érzelmek talán
eretnekségnek minősülnek, talán a romlottság jelei. Ezek az
emberek azonban majdnem úgy viselkednek, mint az Öklök
testvériségébe tartozó fivérek. Még az a nő is, aki azt az elda
páncélt viseli elda testén. Ó, az a test! Egy jó ízléssel és művészi
érzékkel megáldott Ököl értékelni tudja az ilyen szépséget. Igen,
képes értékelni, és ha kell, képes elpusztítani is...
Lex ökle viszketni kezdett.
Kiszúrni egy szemet? Az majdnem olyan, mint megfaragni. Lex
elképzelte, milyen érzés lehet egy ilyen puha szervhez, és nem egy
kemény csontdarabhoz érinteni a faragópengéjét...
Sok mesét hallani a navigátorok hiperszeméről. Állítólag olyan
kemény, akár a bazalt vagy a nyers érc. Vajon tényleg így van?
Az alagút padlója lejtős volt, és magas. Az eldák nagyra nőnek... A
terminátor páncél legalább olyan magas volt, mint az eldák, de jóval
szélesebb. Alig fért el a járatban; Lexnek úgy kellett haladnia, ahogy
évekkel korábban azon az Antro nevű bolygón, a zömikek föld alatti
útjain. (Akkor még vele voltak azok a fivérei, akiknek a nevét
rávéste az öklére, megörökítette a saját csontján.) A páncél az
oldalfalakhoz súrlódott. Lex megpróbált óvatosan, nesztelenül
haladni. Nem sok sikerrel. Szerencsére az amfiteátrum felől érkező
zajok elnyomták neszezését.
Egy suriken zápor vagdosta szét Fennix fejét. Azul már majdnem
bevonszolta a vak asztropatát a félkupola alá, a biztosnak tűnő
fedezékbe, amikor hirtelen felnézett. Egy pillanatra a
Harlekin-embert látta maga előtt, aki az alagútra mutatott.
A surikenek a ködből érkeztek. Az egyik sorozat egyenesen feléjük
tartott. Vakon leadott lövés volt, a korongok mégis célba találtak. A
pusztítás érméi megsemmisítettek egy életet.
Az asztropata megtántorodott és felsóhajtott. A hang... szinte
megkönnyebbült volt.
A csata hangjai őrjítő zajmasszává olvadtak. Nem számított, hogy
Fennix mennyi vattát tömött denevérfüleibe, a hangok, a lövések, a
kísértetiesen rikoltó muzsika fájdalmat okozó pengékként hatoltak
elméjébe. Mintha ez nem lett volna éppen elég, feldörrent a
páncélos lovag gépekkel felerősített hangja is...
K a k o f ó n i a .
Fennix sohasem fordított gondot fizikai állapotára, sohasem törődött
a kondíciójával. Fáradt volt, és összezavarodott. Ha Azul nincs
mellette, fejlett térérzéke ellenére sem tudta volna eldönteni, melyik
irányba induljon. Azul átölelte és vezette.
Egészen a surikenek érkezéséig...
Fennix érezte, hogy visszakerül a nemlét fekete anyaméhébe. A
korong alakit fémpenge az agyába metszett, de az élet néhány
másodpercig még ott kísértett a testében.
– Haldoklom, Azul – nyögte. – Nemsokára meghallom az
üzeneteket, amelyek voltak, vannak és lesznek... Egyszerre fogom
hallani valamennyit... egyetlen gigantikus üzenet-áradattá válik a
világ... Egy olyan áradattá, amely valójában egyetlenegy mega
multiszó... Egy szó, egy név, a...
A sors neve? Egy szó, amelyben rejtve, titkosan, alig megfejthetően
benne van a kozmosz egész történelme?
Az asztropata meghalt, és már nem mondhatta el, mire sikerült
rájönnie.
Azul nem vált meg a holttesttől. Magával vitte. Belecsimpaszkodott,
átölelte. Fennix vére és szétroncsolódott szövetei bemocskolták
szürke ruháját. A válla, ahová az asztropata a fejét hajtotta,
ragacsos lett.
Petrov továbbhaladt az alagútban, és lejjebb, egyre lejjebb ment.
Egy ovális terembe ért, amelyből három másik alagút nyílt.
Mindháromban örvénylő kékség ragyogott. Azul hiperszeme
megfájdult, amikor a Hiperháló kapuira nézett. Vajon ez a kemény,
fekete márványdarab, ez a hiperszem képes lesz könnyeket ontani
F e n n i x é r t ?
A három alagút bejárata körül mozaikok, eda rúnák díszlettek.
Feliratok lennének? Utasítások és tanácsok azoknak, akik értik,
ismerik a Hiperháló használatát?
Petrov zavarodottan bámult az egyik alagútra. Szédítő és rémisztő
volt számára, hogy úgy kell végignéznie egy hipertéren
keresztülvezető energiacsatornán, hogy közben nem láthatja meg
sem a távoli napokat, sem az Astronomican sugárnyalábját. Ebből a
hiperjáratból hiányoztak azok a tájékozódási pontok, amelyek
látványához minden navigátor hozzászokott. Petrov úgy látta, hogy
a Hiperhálónak nincs feltérképezhető lineáris szerkezete, az egyes
alagutak látszólag véletlenszerűen csatlakoznak egymáshoz.
Annak, aki vállalkozik rá, hogy végigmegy egy ilyen ismeretlen, kék
ragyogással teli járaton, kellemetlen meglepetésekben lehet része.
Mert ezek az alagutak kicsik voltak, akkorák, hogy hajók vagy
egyéb járművek nem férhettek el bennük. (Petrov gyanította, hogy
léteznek ezeknél sokkal szélesebbek is.)
Azul vállán átázott a ruha a vértől, mégsem eresztette el az
asztropata ernyedt testét. Gyászolta barátját; addig bánkódott, míg
Draco, Zhord és Ey'Lindi megérkezett.
Zhord addig-addig piszkálta Azult, míg a navigátor lefektette Fennix
hulláját a lidérc-csont padlóra. A padlóból néhány szikraszerű pók
bukkant elő. A pókok felmásztak az asztropatára, futkosni kezdtek
rajta. Azul eszelős vigyorral Jaqra nézett. Nem bírta elviselni a
látványt, és meg akart szabadulni a gyász által felgerjesztett
érzéseitől. Zhordnak igaza volt. Most nem mutatkozhat
tehetetlennek. Most nem tarthatják törékenynek.
– Ezek a pókok... Halotti leplet szőnek Fennix teste köré? –
k é r d e z t e .
– Sietnünk kell – mondta Jaq. – Ha az eldák elvesztik a csatát, az
amfiteátrumban harcoló életben maradó Maszk-harcosok
valószínűleg ezeken a járatokon át akarnak majd elmenekülni. Ha itt
találnak minket, végünk. Zephro Cornellan melyik alagúton indult el?
Mert itt volt, nem?
Hogy a Harlekin-ember melyik járatot választotta? Igen, valóban itt
volt, megjelent, de Azul nem látta, merre indult.
A következő másodpercben egy sárga-azúrkék test bukkant fel a
hátuk mögött. Egy fegyver komor csöve meredt a csapatra.
A Császári Öklök kapitánya váratlanul felnyitotta sisakja arclemezét.
– Beszélni akarok veled, inkvizítor – mondta mélyen zengő basszus
h a n g o n .
Barna bőr, sebhelyes arc. Sötét szemek, gyöngy fehér fogak. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű vöröslött. Arcán tetoválás: egy szárnyas
ököl összeroppantja a markában lévő koponyát. A homlokán
a c é l r u d a k .
Milyen meghökkentő, hogy az embertelen rombológépezet, a
terminátor páncél egy valódi embert rejt a belsejében!
– Vállalom a pszichikai támadás veszélyét – mondta az űrgárdista.
– Meg akartam mutatni magam.
Ezek szerint az a csőrös arclemezzel ellátott sisak egyfajta
pszichikai páncél. Vért, amely most felnyílt. A kapitány a telep
levegőjét lélegezte, és kitette magát a mentális szennyezés
veszélyeinek. A fegyverétől azonban nem vált meg, nem is
eresztette lejjebb.
– A nevem Lexandro d'Arquebus. Parancsaimat a Birodalmi
Inkvizíciótól kaptam. Az utasítások érvényesek, valamennyihez
csatolták a megfelelő kódot.
Miért beszél kódokról? Igazolni akar valamit? Kétségek gyötrik
talán? Vagy egyszerűen csak képes racionálisan értékelni a
h e l y z e t e t ?
– A Császári Öklök nem csupán a gyilkoláshoz értenek – mondta
d'Arquebus kapitány. – Az eszüket is tudják használni.
Jaq felsóhajtott; oldalába belehasított a fájdalom.
– Tisztában vagy azzal – kérdezte –, hogy az Inkvizíció önmagával
h a d a k o z i k ?
Tudomásod van arról, hogy az Inkvizíción belül létezik egy titkos
Inkvizíció? – Jaq megjelenítette démont formázó tenyértetoválását.
– Felismered ezt a jelet?
A kapitány meghökkent. Természetesen nem ismerte az Ordo
Malleus jelét. Nem is tudta, hogy létezik egy ilyen szervezet. Nem
volt ebben semmi furcsa, hiszen még a köznapi inkvizítorok sem
tudtak róla.
– És ezt? – Jaq most az arcára tetovált hidrát jelenítette meg. –
Baal Firenze megmutatta magán ezt a jelet? A hitbeli elfajzás és az
összeesküvés bélyegét?
Lex elsápadt. Kesztyűs kezével ördögűző mozdulatot tett.
– Ne beszélj előttem eretnekségekről... – mondta, de nem vetett
véget a beszélgetésnek. – Firenze inkvizítor a jelek szerint nincs
tisztában azzal, hogy valójában kicsoda. Vagy inkább azzal, hogy ki
volt – helyesbített.
– Erre már én is rájöttem, d'Arquebus kapitány! Firenze egykor
részese volt a galaxis legocsmányabb összeesküvésének, de
mindent kimostak az agyából, amit erről a dologról tudott. Firenze
engem is rá kényszerített, hogy vegyek részt a konspirációban.
Ennek a jelét láthatod az arcomon. Fellázadtam az eretnekek és
titkos vezetőik ellen. Elutaztam az Iszonyat Szemébe, hogy
megismerjem valódi céljaikat...
– Hová mentél? – kérdezte a kapitány elszörnyedve, ugyanakkor
c s o d á l k o z v a .
– Találkoztam egy mutánssal, egy káoszűrgárdistával. Megöltük. A
bikaemberrel Vitalij Gugol végzett. Az a Gugol, aki azóta már a
démonok játékszere...
– Esküszöm, kapitány, hogy igazat mondok. A Dicsőség Oszlopára
esküszöm, amit a saját szememmel láttam!
– Igazat mond – jegyezte meg Zhord.
– A Dicsőség Oszlopa... – zihálta a kapitány. Egyik ámulatból a
másikba esett.
– Az az oszlop, ha nem tudnád, a Császár palotájában van –
mondta a zömik.
– Persze, persze, az Öklök is ismerik a Dicsőség Oszlopát! Ismerik,
és időnként elzarándokolnak hozzá. Közel, egészen közel áll
Istenünk trónterméhez...
– Mi jártunk abban a trónteremben – mondta Zhord. – Jártunk ott,
azután eljöttünk onnan, tehát nem lehetünk eretnekek. Vagy
legalábbis nem vagyunk olyanok, mint a hétköznapi eretnekek, mint
például Firenze volt, mielőtt kimosták, és felakasztották száradni.
– Hallgass, szószátyár zömik! – csattant fel Jaq. – Ne gondold, hogy
bízom benned!
– Ez fájt – mormolta Zhord.
Ey'Lindi vadul rásziszegett a zömikre, aki ezután jobbnak látta, ha
tényleg befogja a száját.
– Milyen természetű volt az a bizonyos összeesküvés, amelyben
Firenze részt vett? – kérdezte a kapitány kelletlenül.
Jaq megrázta a fejét.
– Mi volt a célja? – folytatta d'Arquebus. – Kik voltak a vezetői?
– Ha ismernéd ezt a titkot, megsemmisülnél.
– Igen. Lehetséges...
– Elég ebből! – Jaq türelmetlenül az amfiteátrum felé mutatott, ahol
még mindig nem ért véget a csata. – Be kell lépnünk a Hiperhálóba,
mielőtt túlzsúfolttá válik. Meg kell találnunk a Harlekin-embert.
– A mi feladatunk is ez volt – mondta a kapitány. – Hogy betörjünk a
Hiperhálóba. Hogy elfogjunk néhány Harlekint. – Keserűen
hozzátette: – És hogy purgáljunk, hogy tisztogassunk, mert... mert
Firenze inkvizítor nem ismerte a saját céljait. Nektek mik a céljaitok?
A kapott parancsok arra köteleznek, hogy Firenze inkvizítort
t á m o g a s s a m .
Ey'Lindi hangja legalább olyan keserű volt, mint a kapitányé.
– Nekem is támogatnom kellene az Officio Assassinorum Callidus
Szentélyét. A kapitány ránézett.
– Olyan... különös vagy.
– Különös mint nő, vagy különös mint idegen lény?
– Huh! – szólalt meg Zhord. – Van még valaki, aki pályázni akar
eme halálosztó hölgy kezére?
– Hamarosan belépünk a Hiperhálóba, kapitány – mondta Jaq
h a t á r o z o t t a n .
A kapitánynak kötelessége lett volna, hogy ezt megakadályozza. Ha
másként nem, hát úgy, hogy megöli Jaqot.
– Hogyan fogtok tájékozódni benne? – kérdezte lassan.
– A Tarotom segíteni fog. Remélem... Az Istencsászár majd utat
mutat nekünk, és követhetjük a fénylő ösvényt is, ha megmutatkozik
e l ő t t e m .
– Mi az a fénylő ösvény? Én csupán Rogal Dorn fényét ismerem!
Jaq nem válaszolt.
A kapitány szemügyre vette a teremből kivezető három alagút
s z á j á t .
– Melyiken indultok? – Nem mozdult, hogy visszatartsa Jaqot.
Jaq is a kéken ködlő alagutakra nézett, és a zsebébe nyúlt, hogy
elővegye a Tarotját.
A választás a következő pillanatban leegyszerűsödött. A középső
alagút kék homályából egy páncélos, ragadozószerű, epezölden
világító alak bukkant elő...