Tizenkilencedik fejezet
Könyvtár
A Hiperháló és a könyvtár közötti megdőlt, kifacsarodott térben állva
Jaq kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Le kellett volna venned a fejkendődet! – vicsorgott rá Zhord a
navigátorra. A zömik csosszantott egy párat, aztán toporzékolni
kezdett tehetetlen dühében. A szemébe könnyek tolultak.
Jaq szeme száraz volt. Száraz, akár a sivatag. Nem tudott sírni.
Hogyan is sírhatna az ember ebben a bánat-univerzumban, ahol
már annyi könnyet ontottak, hogy ha összegyűjtenék, valamennyi
csillagot bele lehetne fojtani a szomorúság tavába.
Sírni csak annak szabad, aki szenved. A Császáron kívül pedig
senki sem ismeri igazán a fájdalmat.
– Lőnöm kellett volna – motyogta Lex. – Megölhettem volna.
– Kit? – kérdezte Zhord. – Kicsodát?
– Ey'Lindit...
– Ő így is halott, izomagyú!
Jaq térdre ereszkedett Ey'Lindi mellett. Élő sírkő a halott fölött.
– El kell válnod tőle, főnök! – mondta Zhord sürgetően. – Gyorsan,
g y o r s a n !
Légy gyakorlatias!
Igen, el kell hagyniuk ezt a kísérteties helyet, ezt az előcsarnokot,
ahol egy hátborzongató geometria különböző síkjai ütköznek össze.
– Még mindig elda – mormolta Jaq, mintha arra számítana, hogy
kiderül, Ey'Lindi csak ugratta. – Nem önmaga.
Lehetséges volna, hogy valójában nem Ey'Lindi halt meg, csak egy
á l i d e g e n ?
– Biztos van egy kis polimorfin az övében...
Mi történne akkor, ha beadná a szert a halott orgyilkosnak?
Emberré változna? Még egyszer, utoljára megjelennének az arcán a
saját vonásai? Jaq úgy érintette meg Ey'Lindi parókájának hosszú
fekete tincsét, mintha le akarná szakítani a helyéről.
Idegen testben, eldának álcázva kellett meghalnia!
De talán így a legjobb. Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint
más lenni, mint ami valójában volt. Kihasználni azt a Harlekinekével
vetekedő kaméleonképességet, amelynek segítségével
belebújhatott mások bőrébe.
Ha Jaq képes lett volna beadni a polimorfint, mielőtt Ey'Lindi
meghalt, a nő teste talán olyan flexibilis lenne, hogy a puszta
akaraterejével helyre tudná hozni sérüléseit. De sajnos túlságosan
gyorsan halt meg ahhoz, hogy végre lehessen hajtani rajta ezt az
iszonyatos kísérletet. Jaq érezte, ha nem így lenne, próbát tenne.
Igen, bármit elkövetne azért, hogy megmenthesse!
– Részvétem, Sir Jaq – mondta Lex mély, együtt érző hangon. –
Megértem, milyen veszteséget szenvedtél.
V e s z t e s é g ?
Jaq már régen elvesztette szent hivatalát. Elvesztette az Ordót is,
aminek többé nem volt a tagja. Elvesztette imádott hajóját, amelyet
azóta bizonyára darabokra robbantottak az eldák dokkját elpusztító
birodalmi erők.
Most pedig elvesztette a... segítőtársát.
– Mi lenne, ha magunkkal vinnénk ezt a hiperlándzsát? – kérdezte a
zömik Lextől. – Tudnád használni? Nagyon régi lehet, és nagyon
erős. Mit gondolsz, kihúzzuk? Szerinted mit kellene tennünk?
– Neeem! – Az univerzális fájdalom és bánat üvöltése tört elő Jaq
torkából. Ki húzni a pengét Ey'Lindi szétzúzott bordái és
homogenizált szervei közül? – Nem! – kiáltotta. – Vele nem
bánhatunk úgy, mint egy megszigonyozott tengeri állattal!
Egyikük sem fog rátaposni Ey'Lindire, hogy leszorítsa a testet,
miközben kirántja belőle a fegyvert. Még a Főnix Úrnő sem követhet
el ilyen kegyeletsértést! Még ő is hiába jelenne meg, hogy
visszaszerezze a lándzsáját... Ez a penge már Ey'Lindié!
Jaq komor elszántsággal a zömikre meresztette a szemét. Zhord
tulajdonképpen elérte azt, amit akart: durva javaslatával sikerült
megakadályoznia, hogy az inkvizítor még mélyebbre süllyedjen a
bánat mocsarába.
– Tovább kell mennünk, főnök... Ha maradunk, hiábavaló volt
Ey'Lindi áldozata...
– Áldozat! – fröcskölte Jaq dühödten. – Legyen átkozott ez az
ocsmány univerzum! Legyen átkozott ez a kegyetlen világ!
– Ó, szent őseim! Ne csináld ezt, Jaq. Nem tudhatjuk, ki hallja, amit
mondasz. Gondolkozz! Nem is ismernéd Ey'Lindit, ha a kozmosz
nem olyan lenne, amilyen!
– A halál mindenütt jelen van – jegyezte meg Lex vigasztalóan. –
Egyszer mindenki meghal... kivéve persze az Istencsászárt.
– És kivéve az állítólagos fiait – csattant fel Jaq. – Az állítólagos
fiait! Mert én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ezek a
fiak. Hol, a kozmosz mely részén őrködnek? Hol vannak a Sensej
Lovagok? Hová viszik az illuminátok új, megvilágosodott társaikat?
Talán a Keleti Perem egyik világára? Oda, ahonnan már nem látni
az Astronomicant? Vagy valamelyik űrbárkára? Egy hipertérben
sodródó roncstömegre?
– Honnan tudjam, főnök?
Jaq ismét úgy viselkedett, akár egy valódi inkvizítor. A viselkedése
olyan volt, ám szavai üresek maradtak. Bizonytalanság –
kétségbeesés. Kérdések, amelyekre talán nincs válasz...
– Lehetséges – mondta Zhord –, hogy a Rhana Danára könyvében
erről is szó van. A könyv pedig itt van, valahol itt, ebben a
k ö n y v t á r b a n .
Jaq felnyögött.
– Melyikünk fogja elolvasni az elda szöveget most, hogy az én... az
én... Most, hogy Ey'Lindi halott? Mi értelme van ezután annak, hogy
megtaláljam ezt a Rhana Demdra-kódexet?
Ezt már Petrov sem hagyhatta szó nélkül.
– Nem érdekel a kódex? Pedig... mi másért hagytam, hogy barbár
módon tönkretegyék, telekaristolják a hiperszememet, ha nem
azért, hogy elvezesselek ide, ennek az állítólag fontos kódexnek a
k ö z e l é b e ?
A barbár külsejű férfi, aki barbár módon telekaristolta Azul Petrov
szemét, megpróbált uralkodni magán.
– A faragásaim némelyike olyan jól sikerült, hogy helyet kaptak a
kolostorerőd galériájában!
Vajon hány ezer, hányszor tízezer fényévnyire vannak most ezek a
f a r a g v á n y o k ?
– Ó, így már mindjárt más. Megtisztelve érzem magam! – Azul
Petrov hangja keserű volt. – Egy biztos: ha nem megyünk be ebbe
a könyvtárba, hiába tettem tönkre magam.
– Rhana Dandra, Rhana Dandra... – kántálta Jaq. – A Tunyaság
Zsákutcái... ahol a Főnix Urak és a Főnix Úrnők lézengenek, arra
várva, hogy elteljenek az évszázadok!
Ha a Főnix harcosoknak részt kellett venniük a Rhana Dandrában,
akkor az a bizonyos könyv talán tartalmaz valami információt a
Tunyaság Ösvényeiről, és... Igen, esetleg a Hiperháló más,
titokzatos helyeiről is.
– ...ahol az idő visszafordul! – kiáltotta Jaq. – Vissza az Ey'Lindi
halála előtti pillanathoz!
Zhord megrázkódott.
– Az a bizonyos idő-visszafordító hely nem más, csak legenda. Még
az eldák számára is mesebeli dolog, főnök! Ez abszurdum!
Abszurdum! Nem forgathatod vissza az idő és a történelem kerekét!
– Nagyon talán nem. De egy kicsit igen. Csak annyira, hogy Ey'Lindi
é l j e n !
Lehet, hogy Jaq megőrült?
– Ó, bárcsak megvilágosodtam volna!... – hördült fel. – A tudás a
kulcs. Az okkult tudás.
– Az én szemem, az én tönkretett szemem is kulcs, a fene essen
ebbe az egészbe!...
Zhord, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit jelent a „kegyelet”
szó, lekapta fejéről a sapkáját, és ránézett Ey'Lindi testére. Zhord, a
vörös szakállú törpe, aki önmagát is rászedve megpróbálta
becsapni az inkvizítort. Aki manipulálni akarta Jaqot. Mert Jaqon
ebben a pillanatban csak valamilyen körmönfont csellel lehetett
segíteni, csak valami hazugsággal lehetett elráncigálni őt a
kétségbeesés szakadékának pereméről – annak a szakadéknak a
széléről, amelyet Ey'Lindi halála még mélyebbre változtatott.
– Azulnak igaza van – mondta Zhord. (Lex torkából majdnem
előbuggyant egy fenyegető hörgés...) – Nem abban, amit a
barbárságról mondott. Szent őseimre, nem abban! Hanem abban,
amit erről a francos könyvről meg az időről mondott.
Ez itt a lényeg, főnök.
Zhord óvatosan kinyújtotta a kezét, és megráncigálta a szakállas
inkvizítor ruhájának ujját. Olyan volt, mint egy groteszk külsejű
gyerek, aki megpróbálja felállítani részegségében földre rogyott
a p j á t .
Jaq nem állt fel. Talán ölbe akarja venni Ey'Lindit? Magával akarja
cipelni? Így, hogy a nő melléből kimered ez az undorító lándzsa?
Nem. Jaq nem emelte fel Ey'Lindi testét. Előrehajolt, és
megcsókolta a nő kezét – azt a kezet, amelyet a halál görcse a
lándzsa nyelére dermesztett.
Az inkvizítor szelíd mozdulattal levette Ey'Lindi derekáról az orgyilko
sövet, amelyben ott lapultak a gyűrűfegyverek, a mérgek és a
garrotte-ok. Elrongyolódott köpenye alatt a saját derekára erősítette.
– Itt jobb helyen lesz, huh? – mormolta Zhord. – Huh! Megőrzöd
neki, mi? Átadod neki, miután megtaláltad azt az idő-teret...
Jaq magához vette az Ey'Lindi nyakában függő pöttyös kavicsot is.
Ha Ey'Lindi valóban elda lett volna, és ha a kavics valódi lélekkő,
akkor a halott lelke ott lenne a legbelsőbb mátrixában... De a kavics
egyszerű kavics volt, amit Zhord csak azért szedett fel valahol, hogy
az ujjai közt morzsolgatva levezesse vele az idegességét.
Jaq megcsókolta a követ, a nyakába akasztotta, és erőlködve felállt.
– Nem adhatom meg magam az érzelmeknek – vicsorogta. – Nem,
amíg az összeesküvők megpróbálják szétterjeszteni a kozmoszban
a hidrát! Nem, amíg az illuminátok konspirálnak! De ezt az övet és
ezt a követ... ezeket örökre megőrzöm... Most pedig – kihúzta
magát – behatolunk a Fekete Könyvtárba, és kifosztjuk!
Miért teszi ezt? Szent vagy profán okok miatt? Közben végig az
Istencsászárra fog gondolni? Vagy Ey'Lindiért teszi? Bosszút akar
állni érte? Eszelős rekviemnek szánja az akciót?
A könyvtár nagyjából olyan volt, amilyennek az agonizáló Azul a
víziójában látta. Vagy... lehetséges, hogy a behatolók éppen
olyannak látták a helyet, amilyennek Petrov leírta? A képzeletük
formázta meg a falakat, a termeket?
Az épület valamilyen pszicho aktív anyagból, a Hiperháló
szubsztanciájából állt, és éppen olyanná formázódott, amilyennek
Azul előre elképzelte. Azul Petrov képes volt arra, amit még a
Harlekinek sem tudtak megtenni: látta, elképzelte, és tudatával
megformázta a Fekete Könyvtárat.
Vagyis a Fekete Könyvtár egyik változatát. Mert léteztek – létezniük
kellett – olyan Fekete Könyvtáraknak is, amelyek nem mutatkoztak
meg Azul Petrov előtt. Némelyikben a könyvek tömör kődarabok
lehetnek – némelyikben talán fehéren izzó fémlemezekből vannak a
kötetek lapjai.
Rúnákkal telerótt gerincű, plasztikba, adamantiumba és keményített
selyembe kötött könyvek. Különálló kötetek. Sorozatok. Liberek és
kódexek. Rézverettel, lidérccsont berakással díszített borítók és
gerincek. Bőr- és mutánsbőr bevonatok. Faragott adamantiumból
készült dobozokban lapuló feljegyzések.
Az ébenfekete polcok és falak háttere előtt sorakozó, saját okkult
fényüket sugárzó könyvek. A ragyogásban valószínűleg könnyen el
lehetett olvasni a szövegeket. A kötetek radioaktívnak tűntek, s félő
volt, hogy elsorvasztják a gerincüket, a lapjaikat megérintő ujjakat.
Bizonyos szekciók padlóját és polcait évezredek során
megvastagodott porréteg borította. Talán itt tartották azokat a
könyveket, amelyekről kiderült, hogy használhatatlanok, hogy
csupa-csupa téveszmét tartalmaznak. Vagy az is lehet, hogy álca
az egész, és éppen a legfontosabb dokumentumokat rejtették el a
portakaró alatt...
Fekete folyosók, termek, beugrók és fülkék. Szobák.
Szkriptóriumok. Lépcsősorok és árkádsorok. Jelek, utalások.
Díszek. Frízek. Domborművek. A sötétben alig látható, alig kivehető
díszítések. Árnyakkal takart mozaikok a mennyezeten – az éjszaka
és a titokzatosság zenitje.
Sötétség és a kötetekből sugárzó fény végig a mély és széles,
messzeségbe vesző csarnokokban.
A könyvtárban sötét árnyak mozdultak. Negatív aurák. Sziluettek. A
hely egyszerre volt üres és zsúfolt. A megjelenni látszó lények egy
másik síkban léteztek. Talán egy másik időben. Abban a
könyvtárban, amelyet Azul nem láthatott.
Mik lehetnek ezek? Kik ők? Nagy Harlekinek talán?
A lények megérezték, hogy valaki behatolt a titkos termekbe. Talán
meg akarták állítani a betolakodókat. Talán nem sikerült
materializálódniuk. Majdnem megjelentek, de mégsem. Talán az idő
akadályozta meg őket ebben. A könyvtárban több időpatak
csörgedezhetett egymás mellett, egymást fölött, egymást fedve. Az
egyik időpatakban Jaq és társai továbbhaladtak a könyvtár mélye
felé. Egy másik időpatakban a könyvtár többi látogatója mozgott,
azok a lények, amelyek meg akarták akadályozni, hogy az emberek
még beljebb jussanak. Őrök voltak? Egyszerű olvasók? Tudósok?
Árnyak, amelyeken olyan egyszerű volt keresztülhatolni, akár a ritka
l e v e g ő n .
Egy Nagy Harlekin állta el az útjukat. Az alak alig volt tömörebb,
mint a pókháló. Megrebbent. Átformázódott, és ismét megjelent.
Egy köpenyes, szakállas, bekötött szemű inkvizítort láttak, aki
csakis az Ordo Malleus egyik privilegizált tagja lehetett. Ember volt,
akit a csillámló ruhákat viselő Harlekinek vezethettek be ide. Kísérői
mögötte álltak. Az inkvizítor és a Harkinek egy másik időpatak
vonalát követték. Talán valamikor a múltban léteztek. léteznek.
Tehát igaz, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok tudásukkal
segítik – segítették – egymást a démoni erők ellen vívott harcban. A
titkos inkvizítorok talán már többször is ellátogattak erre a helyre.
Természetesen kísérők társaságában, akik gondosan ügyeltek rá,
hogy ne láthassák, amit nem szabad látniuk.
Jaqot senki sem irányította. Őt nem terelgették...
– A szemedben lévő rúna vezetett ide minket – mormolta Jaq a
navigátornak. – Ez a rúna a jelek szerint képes megváltoztatni az
időt. Legalábbis itt, a Hiperhálóban. Az időt... szeletekre hasogatták,
azután újra összerakták.
Ha az Azul Petrov hiperszemébe bevésett rúna képes alterálni az
időt... Vajon segíthet-e Jaqnak abban, hogy megtaláljon egy
bizonyos ösvényt? Nem valószínű. Lehet, hogy csak a könyvtárhoz,
azon belül pedig az egyik könyvhöz vezető utat ismeri...
– Megérkeztünk – súgta Azul. – Ez az. A szemem felismeri.
Egy arabeszkdoboz belsejében, egy ében pódium tetején vaskos
kötet hevert. A borítóját díszítő drágakövek, a smaragdok, topázok
és turmalinok földöntúli ragyogássá változtatták a könyvből
kisugárzó fényt.
A címét gyémántokkal rakták ki. Rhana Dandra. A tündöklő rúnák
jelentése nem lehetett más.
Harlekin-árnyak jelentek meg. Izgatottan mozogtak, hevesen
integettek. Nem állíthatták meg az inkvizítort és társait.
Petrov elvégezte a feladatát, elnavigálta társait a könyvhöz. Kezeit a
dobozra tette, és megpróbálta összeszedni az erejét. Felsóhajtott.
A doboz fedelét talán mágiával, talán technikai eszközökkel zárták
le; esetleg mindkettővel. Ahogy Petrov föléje hajolt, ahogy feltolta
homlokán a kendőt, és rávillantotta a hiperszembe vésett rúnát, a
fedél kinyílt. Felemelkedett.
A közelben egy magas olvasóállvány állt. Szénfekete folt, az alakja
leginkább egy Sólyomra, egy széttárt szárnyú Maszk-harcosra
emlékeztetett. Az elejét régi, megfakult zászló takarta, amelyre
fekete sávokat, a sávok elé pedig egy támadáshoz felemelt farokkal
álló skorpiót festettek. Jaq kiemelte a dobozból a nehéz könyvet, és
ráfektette az ébenszárnyakra.
Kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte.
A pergamenlapokat bonyolult rúnák borították. Szövegek,
lábjegyzetek, egészen apró jelekkel írt kiegészítések. Jaq egyik jelet
sem ismerte. Az egyik, különös fényt sugárzó rúnasor a szeme
láttára alakult át. A jelek felemelkedtek, azután új szöveggé
rendeződve visszaereszkedtek a lapra. Igen, a jövőnek számtalan
variációja lehetséges. A könyv a jelen eseményeinek megfelelően
folyamatosan változtatta a saját, jövőre vonatkozó szövegrészeit.
Jaq óvatosan becsukta a könyvet, és végigsimított a borító
ékkövein. Lehet, hogy mindegyik egy-egy rég halott elda lélekköve?
– Egy egész vagyont megérnek ezek a kövek – mormolta Azul.
Tényleg kapzsiság csendült elő a hangjából? – Ennyi kinccsel az
ember megváltoztathatja a sorsát...
– Huh! – mordult fel Zhord. – Hát persze, ez a Sors Könyve.
Hatalmas, rémisztő denevéreknek látszó Harlekin-sziluettek jelentek
meg. Hadonásztak. Integettek.
– Lehet, hogy szükségünk lesz némi vagyonra – mondta Jaq.
Aktiválta a tenyerén az inkvizítortetoválást, azután csüggedten
eltüntette a rajzot. – Nem valószínű, hogy a Birodalomtól anyagi
támogatást fogok kapni.
– Évekig eltarthat, mire az ember el tud olvasni egy ilyen könyvet –
jegyezte meg Lex.
– Ti, nagyfiúk, sokáig éltek, igaz? – kérdezte Zhord.
– Igen. Ha nem ölnek meg minket. Sokáig fogok élni, de lehet, hogy
ugyanaz a sorsom, mint a fivéreimnek, akik most ott fekszenek a
Hiperhálóban. Még a mirigyeiket sem tudtam kiemelni belőlük! Ott
hevernek, a mirigyeikkel, kiszolgáltatva az arra járó dögevők
k é n y é n e k - k e d v é n e k .
Lex nagy nehezen lecsillapította magát, és megértette a zömik
kérdésének lényegét.
– Továbbra is veletek maradok – mondta. – Most, hogy az
orgyilkosotok halott, szükségetek lesz egy erős emberre, aki
megvéd titeket.
– A zömikek tudnak vigyázni magukra! Jaq sem riad vissza egy kis
verekedéstől. De rendben, maradj velünk. Kösz. Megtisztelsz
minket a jelenléteddel... Ugye, most udvarias voltam?
– Örülök, hogy maradsz, Lex – mondta Jaq. – Valóban megtisztelsz
minket ezzel.
Lex komoran bólintott.
– Még túl sok megválaszolatlan kérdés van. Egy hadjáratnak csak
akkor van vége, ha az Angelus szürkületkor megcsendül Dorn
tiszteletére. – Ez valószínűleg valami közmondás volt, melynek
valódi jelentését csak a Császári Öklök ismerhették.
– Vajon dezertőrnek számítok-e akkor, ha nem találom meg a
módját, hogyan térhetnék vissza a káptalanomhoz? Az öklömben itt
viszket a kötelességtudat... Úgy érzem, az Istencsászár nevében
meg kell védenem új társaimat. Titeket. De... kíváncsi lennék, mi a
valódi célod, Jaq Draco? Az, hogy
Őt szolgáld? Hogy kiderítsd, milyen gonosz összeesküvéseket
szőttek ellene? Hogy megfékezd az összeesküvőket? Vagy hogy
visszaszerezz valamit, ami elveszett? Feltámassz egy halott... – Lex
nem találta a számára idegen, furcsa szót. – ...egy halott ágyast?
Nem... Szeretőt. Egy társat.
Jaq kínlódva próbálta megőrizni az önuralmát.
– Lehetséges – mondta. – Talán egy és ugyanaz az út vezet a
megvilágosodás és Ey'Lindi visszaszerzése felé.
– Egy varázsló könnyen megtalálná az utat, amelyen egyszerre
lehet eljutni mindkét célba – mondta Zhord. – Más nem.
– Ha így van, akkor varázslóvá kell válnom!
Zhord izgatott lett.
– Ezzel a könyvvel varázsló leszel? Igazi varázsló? Mágus? Nem
fogsz beleesni abba a hibába, hogy... Nem válsz megszállottá?
– Meg fogom ragadni a Káoszt. Ezekkel a kezekkel! – mutatta Jaq.
Kezében még mindig ott tartotta a Rhana Danára könyvét. –
Megragadom, és addig feszítem hátra a fejét, míg elroppan a
gerince. Ha erre lesz szükség, megteszem!
– Ó, szent őseim! Jobban érezném magam, ha becsomagolnánk
valamibe azt a könyvet.
– Megkeresem... megtalálom azt a fénylő ösvényt, amelyet egyszer
már megpilantottam, a vía luminosát, és...
– Huh! Csomagoljuk már el azt a könyvet, jó? – A könyvtár karbon
sötétjében egyre több árnyék jelent meg.
– Becsomagolni? – ismételte Jaq. Hogy csomagolja be ezt a
csillogó talizmánt, melynek segítségével talán még a Káoszt is
l e g y ő z h e t i ?
– Csomagoljuk be!
A zömikek irigy szerzetek, még akkor sem hajlandók megválni a
dzsekijüktől, ha arról van szó, hogy egy szent könyvet kell
belecsomagolni. Lex gyakorlatilag meztelen volt, így nem maradt
más, csak Jaq köpenye vagy Azul ruhája.
Azul egész végig az ékköves könyvet figyelte.
– Bedugom a ruhám alá – mondta. Zhord megrázta a fejét.
– Jaq a pszi, nem te.
– Talán a hiperszem nem pszichikai szerv?
Kérdésére senki sem válaszolt. Társai úgy viselkedtek, mintha nem
nyerték volna vissza hallásukat a Főnix Úrnő támadása után.
– Legalább azt engedjétek meg, hogy megérintsem azokat a
köveket, mielőtt elcsomagoljátok!
Vajon a könyv a Fekete Könyvtáron kívül is sugározni fogja
magából ezt a kísérteties fényt? Akár igen, akár nem, el kell
rejteniük. Be kell csomagolniuk valamibe, mert már a borítója is ér
annyit, hogy az űrkalózok odaadják érte bármelyik bolygó
kormányzójának elrabolt lányát.
Azul ujjai tétován megsimogatták a topázokat, a turmalinokat.
Felemelte a kezét, és megérintette az állán pirosló rubint.
– Uh, főnök... – mormolta Zhord.
Lehet, hogy a könyv borítója felszította a navigátorban a mohó vágy
tüzét? Jaqnak a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy az emberi
kapzsiság esetleg kockázatot jelenthet, és veszélybe sodorja a
küldetését. Megváltozott, szinte éterivé vált, ahogy magához ölelte
a könyvet. Átalakult; úgy érezte, hatalmas erő birtokába került.
(Pedig ha jobban belegondolunk, nem volt más, mint a galaxis
történelmének legügyesebb, legmerészebb tolvaja.)
Petrov keze az állán vöröslő rubinról lassan felcsúszott a
homlokára, a sálkendőre. Talán arra készül, hogy a tönkretett
harmadik szemével is ránézzen a drágakövekre? Azokra a
topázokra és smaragdokra, amelyek talán lélekkövek?
Jaq a könyvet magához szorítva a nyakához nyúlt, és megérintette
Ey'Lindi pöttyös kavicsát. Összehasonlította a drágakövekkel. Az
okkult erejű drágaságok ragyogásában úgy látta, mintha a kavics
belsejében megjelentek volna Ey'Lindi lelkének szikrái...
Lexnek feltűnt a navigátor különös viselkedése. Egy Ököl mindig
használja a fejét. Megvizsgálja a jeleket, értékeli őket, gondolkozik,
azután cselekszik. Számára mindegy, hogy űrbárkákon van,
bolyvárosokban, természetes őserdőkben vagy városnak nevezett
mesterséges dzsungelekben. A folyamat mindig ugyanaz: vizsgálat,
értékelés, gondolkozás, cselekvés.
Ahogy Azul keze megérintette a sálkendőt, Lex felemelte a
fegyverét, és lőtt.
R A A A R K - K R R U M P
A dörej visszhangja megrázta a könyvek lidércfényével megvilágított
labirintust. Az árnyak közül mintha óriási denevérek rebbentek volna
e l ő .
Azul hátratántorodott, nekidőlt az olvasóállványnak. Ruháján
hatalmas, nedves, egyre terjedő vérfolt vöröslött. Az olvasóállványra
terített zászló a derekához ért, a festett skorpió mintha a combjába
vágta volna farok fullánkját. A széttárt szárnyak megtámasztották a
haldokló testet.
Jaq összerezzent. Ha nincs nála a könyv, talán előrántja a Császár
Kegyelmét, és rálő Lexre.
– Azul szeme! A szeme! – ordította. – Ha meghal...
Ha Azul Petrov meghal, ha vele együtt elvész a rúna is, mi mutatja
majd az utat? Jaqnak szüksége volt Petrovra, a szemébe vésett
jelre. Azul Petrov haldoklott. Vagy talán már nem is élt. Jaq vádlón
az űrgárdistára emelte az ujját.
– Firenze ügynöke vagy!
– Nem...
Mielőtt Jaq valami ostobaságot csinálhatott volna, Zhord megfogta a
c s u k l ó j á t .
– Nem, nem, főnök! Az izomagyú jól csinálta. Petrov kinyírt volna
minket a hiper szemével.
Lex fegyverének csöve lustán kígyózó füstöt eregetett. Az óriás
b ó l i n t o t t .
– Attól tartok, Jaq, Zhordnak igaza van.
– De...
– Ezek a drágakövek... Ez a látvány túl sok volt neki. – A kis fickó
megrugdosta a haldokló (vagy halott) navigátort. – Igaz, Azul? Ki
akartál csinálni minket a hiper szemeddel, hogy nyugodtan a hónod
alá csapd a könyvet, és leléphess a kinccsel. Így van? Gondoltál a
jövődre, mi?
Petrov mellkasa masszává változott a véres ruha alatt. Nem
válaszolt – nem tudott felelni.
– A hiperszeme!...
– Az olyan kemény anyagok, mint amilyen a hiperszem, nem
rothadnak el – mondta Lex. – Ha jó erősen becsukjuk a szemünket,
ki tudjuk vágni, azután becsomagoljuk a kendőjébe.
– Mi hasznát vesszük a szemnek, ha nem tudunk belenézni?
Lex elgondolkozott.
– Petrov szeme talán az utolsó őr volt, amely a könyvet védte.
Ékkő, amelynek az volt a feladata, hogy megölje a tolvajt. Talán a
rúna parancsolta így... Én nem értek a drágakövekhez, egyszerű
csontfaragó vagyok, de azt hiszem, ha megcsiszoljuk a szem
hátulját, lencsét készíthetünk belőle. Olyan lencsét, amelyen bárki
k e r e s z t ü l n é z h e t .
– Lencsét, ami mindig megmutatja az idevezető utat!
– Lehet, hogy ezt a rúnát másra is lehet használni?
– Ó, igen! Egy mágus nagy hasznát veheti.
Jaq megremegett.
– A navigátor Fennix barátja volt. Talán több is annál. A rúnaszem
talán átkot hoz ránk..
– Ha ezt a lencsét a mi élő szemünk elé tesszük, talán
beleláthatunk a hipertérbe. Talán ölni tudunk majd a
p i l l a n t á s u n k k a l . . .
Jaq ajka eszelős vigyorra húzódott.
– Talán megvéd majd a démonoktól. Lehet, hogy egy démon azt
hiszi majd, hogy megkaparintotta a lelkemet... egészen addig a
pillanatig, amíg tükörbe nem nézek!
– Neked mi a véleményed, Azul? – Zhord újra belerúgott a
n a v i g á t o r b a .
Petrov halott volt.
Lex kiemelte Azul Petrov homlokából a hiperszemet.
Szorosan behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a
szemhéja legalább annyi védelmet nyújtson neki, mint a
terminátorpáncél vizora. Erre volt némi esély hiszen Petrov már
nem élt.
Kitapogatta a szemet, és faragópengéjével kivágta a helyéről. A
rúnafaragásos ékkövet ezután gondosan becsomagolta a fekete
k e n d ő b e .
– Rendben. Végeztem. Kinyithatjátok a szemeteket.
Lex az inkvizítor felé nyújtotta a kis csomagot. Jaq megrázta a fejét.
– Tedd az erszényedbe, Zhord. Legyen nálad. Ezután bíznunk kell
e g y m á s b a n .
– Jól van. – A kis fickó Lexre nézett. – Ha eljutunk valami bolygóra,
és találunk egy asztropatát, a segítségével könnyen megtalálhatod
a kolostorerődödet. De nem muszáj visszamenned oda.
– Dorn segítsen engem!
Jaq letette a könyvet, és levetette a köpenyét. A hálópáncélban
pikkelyes gyíkembernek, káoszmutánsnak látszott. A könyvet
belecsomagolta a köpenybe. A sűrű szövésű fekete anyag elfojtotta
a lapokból sugárzó fényt.
Zhord bosszús morgással még egy utolsó pillantást vetett a halott
n a v i g á t o r r a .
– Huh! Jó sok nyomot hagyunk magunk után. Hullanyomot.
T é v e d e t t .
Ez volt az a hely, ahol beléptek a könyvtárba? Úgy tűnt, igen.
Ey'Lindi teste azonban eltűnt. Talán a Főnix Úrnő vitte magával? A
lándzsáját akarta visszaszerezni, vagy a trófeát kívánta begyűjteni?
Nem, ez nem az a hely. Itt nincsenek vérnyomok. Ey'Lindi valahol
másutt van.
Nem is baj... Jaq nem bírta volna elviselni a teste látványát.
A Hiperhálóban haladva rengeteg világba eljuthattak. Rengeteg
olyan világba, ahol az eldák nyíltan vagy titokban megépítették a
kék. ködös alagutak kijáratait.
Merre induljanak? Hol rejtőzzenek? A kérdést talán nem ők döntik
el. Talán ott kell megbújniuk, ahol kibukkannak a hiperalagútból.
Csak a szerencsében bízhattak. A véletlen jóindulatában. Azul
szemétől és a Rhana Danára könyvétől most nem várhattak
s e g í t s é g e t .
Egymás mellett haladva, óvatos léptekkel, fegyvereiket
készenlétben tartva eltávolodtak a Fekete Könyvtártól. Jaq Draco, a
félig meztelen óriás és a zömök törpe elindult a hosszúnak ígérkező
ú t o n .
Jaq Draco úgy érezte, Zhordon és Lex d'Arquebuson kívül van még
egy társa, aki kéretlenül szegődött melléje. A gyász.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Könyvtár (XIX)
Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)
Megvilágosodás
boomp3.com
Lehet, hogy nem ismerte fel Jaqot, aki egy megpörkölődött és
vérmocskos, magas galléros és aranypaszományos, a mellrészen
és a kézelőkön kitüntetésekkel és szent ikonokkal díszített
komisszár kabátot viselt?
Nem! A név, amelyen szólította... Főnix Úr! Jaq, Lex és Zhord –
Főnix Urak!
* * *
Ezek voltak azok a hős elda harcosok, akiknek nem volt saját
mesterviláguk. A Hiperhálón keresztül egyik világról a másikra
vándoroltak, időnként több évszázadra egyszerűen eltűntek.
Mentek, ha valahonnan segélyhívást kaptak, aztán hirtelen és
általában meghökkentő módon ismét megjelentek.
Urak? Halhatatlan félistenek! Nem egyszerű élőlények, nem
hétköznapi teremtmények.
A távoli múltban mindegyik Főnix Úr harcos volt – olyan harcos, aki
határozottan haladt a háború ösvényén, míg eljutott egy olyan
pontra, ahonnan nem volt visszatérés. Sem régi életéhez, sem régi
önmagához. Ha meghalt valamelyikük, lelke beleszállt a páncélja
belsejében lévő lélekkőbe. A páncél ezután elindult, hogy keressen
egy megfelelő testet, amelybe a kőből beleköltözhetett a régi lélek,
a régi identitás. Így a Főnix Urak feltámadtak – valahogy úgy, mint a
legendák főnixmadara, amely újjászületve emelkedett ki a fészkét
emésztő gyilkos lángok közül.
Egy Főnix Úrnő, Csendvihar volt az, aki lándzsájával ledöfte
Ey'Lindit az eldák titkainak tára, a Fekete Könyvtár közvetlen
közelében...
* * *
A feltámasztott Ey'Lindi mentálisan a végső, halálos kimenetelű
harc, előző élete utolsó pillanatainak foglya volt. Újra és újra átélte
azokat a másodperceket. Az események a Hiperháló más és más
részein játszódtak le, de mindig a Fekete Könyvtár közelében. Itt, az
időtorzulásnak ezeknél a keresztútjainál, a korábbi történések
hatalmukba kerítették a tudatát. Halálának pillanata monopolizálta
reinkarnált pszichéjét. És ő harcolt...
Ey'Lindi újra és újra megvívta utolsó csatáját, akár egy olyan lélek,
amelyet az agonizáló ismétlés poklába száműztek. Az agonizáló és
egyre intenzívebbé váló ismétlés poklába...
A három alak mindegyike egy-egy Főnix Úr volt. A látvány úgy
nehezedett az agyára, ahogy a megszállottak lelkére a beléjük
költözött démon. Ilyenek voltak a Hiperháló energiái, amelyek itt
koncentráltan mutatkoztak meg, zsarnoki illúziókat szőttek.
De ő nem lesz áldozat! Nem! Soha!
* * *
Az ökle Jaq mellkasához csapódott, közvetlenül a szív alatt.
Ezzel az ütéssel rögtön megölt volna minden védtelen ellenfelet, ám
a hálópáncél, amelyet Jaq a kabátja alatt viselt, felfogta a támadás
energiáját. A férfi hátratántorodott; a sokk megbénította a lelkét.
Ey'Lindi rögtön rájött, hogy az inkvizítor páncélt visel. Rávetette
magát, majd ujjait begörbítve felemelte a kezét. Egy pillanatig várt,
hogy az imént megkeményedett hálópáncél ismét puhává váljon.
Jaq döbbenten nézett a nő üres tekintetű, pokoli szemébe.
– Ey'Lindi! – zihálta.
Az orgyilkos-kurtizán még mindig nem ismerte fel.
Könnyed, de iszonyatos erejű mozdulattal lecsapott.
* * *
Jaq állkapcsa elroppant. Fájdalom hasított a fejébe; úgy érezte
magát, mintha minden csontjában forrni, lávaként bugyborékolni
kezdene a velő. Felsikoltott.
Ey'Lindi megragadta Jaqot, a teste alá fordította a csípőjét, és
eldobta. Jaq hozzácsattant a Hiperháló padlójához. Az ütés
hatására megkeményedett a páncélja, s a hálószálak csak
másodpercekkel később lazultak el ismét.
Nagyot esett, a tüdejéből kipréselődött a levegő. Amikor leérkezett,
a csattanással egy időben egy halkabb, roppanó neszt hallott. A
m o n o k l i j a . . . !
S z é t t ö r ö t t .
Ey'Lindi előrevetődött. A lába magasra lendült, a sarka
hozzácsapódott Lex csuklójához – éppen abban a pillanatban,
amikor az űrgárdista hátranyúlt, hogy kézbe vegye a fegyverét. A
robbanótöltetes puska a levegőbe emelkedett, és messzire röppent
L e x t ő l .
Jaq a fájdalom szemhomályosító ködén keresztül látta a jelenetet.
Ez a köd valahogy valószerűtlenné változtatta Ey'Lindit.
Lex előrenyúlt, hogy megragadja a nőt. Ey'Lindi karommá görbített
ujjai az űrgárdista sérült szeme felé lökődtek. Egyértelmű volt, hogy
mire készül: meg akarta vakítani. Az utolsó pillanatban azonban
meggondolta magát, szaltózott egyet, és távolabb került tőle.
Amikor leérkezett, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de
hamar korrigálta a pózt. Zhord ekkor ugrott rá a hátára.
Ó, Zhord...! Mocskosul káromkodott. De még mindig élt!
A kis fickót csakis az mentette meg, hogy Ey'Lindi számára
ismeretlen volt az új, nem valami edzett test, amelynek a mozgása
közel sem volt olyan jól koordinált, mint egykor. Csak apró hibákat
követett el, de ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy
összezavarodjon és elbizonytalanodjon.
Lex megfeszítette hatalmasan dudorodó izmait. A fejét oldalra
fordította, hogy legalább így védje ép szemét, aztán tétován
megállt. Ey'Lindi ellenséges viselkedésére nem lehetett
magyarázatot találni. Legfeljebb csak egyet...
De nem, az nem lehet, hogy Ey'Lindi megőrült! Az nem lehet, hogy
a lelke torzan és eszelősen, átváltozva tért vissza a lelkek
t e n g e r é b ő l !
Vagy mégis? Ha esetleg valamilyen démon szállt belé, akkor ez is
e l k é p z e l h e t ő .
Ey'Lindi ismét felüvöltött:
– Én, Lindi...!
Nem, nem lehet benne démon, ha ezt kiáltja!
Ey'Lindi leguggolt, kinyújtotta a kezeit, halálos mozdulatsorra
készült, és...
...csak ekkor fedezte fel az ujján a három gyűrűt, a három miniatűr
fegyvert. A toxikus tűket kilövő szerkezetet. A minilángszórót. A
lézert. Ingerülten felrikoltott. Hogy ezeket miért nem látta meg
azonnal?! Miért? Miért...?
Miért kötötték le ennyire a figyelmét ezek a karok, ezek a lábak, ez
a test?
Egyik ujjával Lexre mutatott, aztán oldalra fordult, és Zhordra bökött
a másikkal. Még egy fordulat következett; a harmadik ujj Jaqra
szegeződött.
Jaq ösztönösen maga elé kapta ép karját. Energia csapódott az
alkarjához – olyan energia, amelytől semmilyen páncél sem
védhette meg.
Az ütéshullám megkeményítette rajta a hálópáncélt, egészen fel a
válláig, ezért nem bírta leereszteni. Úgy tartotta maga előtt, mint
valami jelvényekkel és csillogó ikonokkal teletűzdelt zászlót.
A „zászló” pillanatok alatt megfeketedett húscafatokká, olvadó
csontokká, szétégett inakká változott. Az energiatöltet amputálta a
kézfejét, gázzá változtatta az alkarját.
A fájdalom még nem csapott le rá... de aztán, egy pillanattal később
zsarnokként hatalmába kerítette a testét. A keze már nem létezett,
mégis úgy érezte, mintha lángok marcangolnák.
Könnyek buggyantak ki a szeméből. Felüvöltött, és énje
legbelsejében csalódottan ordított a lelke. A kétségbeesés
ráterítette förtelmes bőrszárnyalt. Minden remény szétzúzódott.
Nemcsak a saját tragikus büszkesége semmisült meg, hanem az
emberiség jövőjét illető reményei, az a bizakodás, hogy a Birodalom
képes lesz fennmaradni.
És a megváltáshoz kapcsolódó remény is.
* * *
Ey'Lindi az óriás termetű Főnix Úrra nézett, aki még mindig
egyenesen állt, még mindig élt. Aztán a törpe Főnix Úrra pillantott,
ahogy kezdte összeszedni magát. Arra az ellenfelére, akit a digitális
lézerrel terített le, ügyet sem vetett.
Végül a saját kezére meredt.
A miniatűr tűfegyver nem működött. A pici lángszóró sem. Egyikben
sem volt töltet.
Hogy lehet ez? Hogy fordulhat elő ilyesmi? Miért ilyen tökéletlen,
ilyen gyenge és ügyetlen a teste? A nyakában – és nem a derekán!
– egy orgyilkos övsálat viselt. Az övé volt... Igen, felismeri. Lekapta
magáról, az öklébe szorította.
Ezek a Főnix Urak valami iszonyatos játékot űznek vele. Úgy érezte
magát, mintha hátrakötözött kézzel kellene harcolnia. De semmi baj,
hiszen ő erre is képes! Ezt meg tudná tenni, vagy legalábbis
megpróbálná, de most... Most valami alapvető dologgal volt baj.
Miért nem tudta, hogy a három digitális fegyver közül kettő üres?
Hogyan lehetséges az, hogy a teste nem engedelmeskedik
mindenben az akaratának? Valami rémálomba keveredett. Itt most
harcolni kell, vagy menekülni. A Callidushoz tartozik. Ez pedig azt
jelenti, hogy elég ravasz.
Eltelt egy kis idő. Mielőtt az óriás vagy a törpe bármit tehetett volna,
Ey'Lindi rohanva belevetette magát a Hiperháló egyik találomra
kiválasztott, rejtelmes kéken világító alagútjába.
Futott, hosszú lábait megfeszítve rohant. Valami furcsát érzett...
Elfáradt volna? Ennyitől? Lelassított. Hátralesett. Lehet, hogy a
Főnix Urak, ezek a felfegyverzett varázslók követik? Alig kapott
levegőt. Valami nem stimmelt. Kifulladt. Ilyesmi még sosem fordult
elő vele. A szeme előtt apró szikrák táncoltak.
A kék alagút kettéágazott. Ey'Lindi a jobb oldali járatot választotta.
* * *
Jaq élő roncs volt, testben és lélekben egyaránt.
Az egyik karja megsemmisült. Az egyik keze elpárolgott.
Az agónia kerülgette. A tragédia megrémítette. Kezdte felfogni, mit
érezhet az örökkön szenvedő Istencsászár, milyen lehet az Ő
megvilágosodott agóniája.
A Császár kudarcot fog vallani. A Birodalom össze fog omlani.
Haláltusája olyan rettenetes lesz, hogy a becsület, a nemesség, a
hit és a büszkeség semmit sem enyhíthet rajta. Olyanok lesznek
ezek, mint a lángoló vulkánba fröccsentett vízcsöppek, és csak
annyit fognak érni. Hatásukat egyetlen isteni gyermek sem
fokozhatja fel. Az emberiség megsemmisül. Sikoltozó vergődése
közepette kiokád majd magából egy most még elképzelhetetlenül
iszonyatos és gonosz, félelmetes erőt. A Káosz magába olvasztja a
r e a l i t á s t .
A kétségbeesés húszabáló bélféregként rágta Jaqot. Eretnekség
volt, amit tett, árulást követett el. Ey'Lindi feltámasztása végzetes
hiba volt. Ó, bárcsak megölte volna az a förmedvény, amelynek ő
adott testet!
Lex megesküdött, hogy szükség esetén végezni fog vele. A
kapitány időközben felvette a fegyverét. Jaq vicsorogva
rátámaszkodott karcsonkjára, megpróbált felemelkedni fektében.
Nem, soha többé nem követhet el semmilyen eretnekséget, nem
okozhat több kárt a Birodalomnak.
Feltérdelt és kiegyenesedett. Átkozta magát, miközben gyilkos,
pszichotikus pillantást vetett Lexre.
Aztán kibuggyantak a száján az istenkáromló szavak. Ó, azok a
förtelmes szavak.!
– Dögöljön meg az a féreg, akit Császárként tiszteltek! Lobbanjon el
létének fénye mindörökre! Dicsőség Tzeentchnek! Chi'khami'tzann
T s u n o l !
Jaq a saját nyelvükön idézte meg Tzeentch felsőbb démonait. A
jelek szerint ismét megszállottá vált. Bestiális vigyorban
kivicsorította a fogait. A démonok – úgy tűnt – ezúttal teljesen a
hatalmukba kerítették.
Lex felemelte a fegyverét, és Rogal Dorn nevét kiáltva rálőtt Jaq
f e j é r e .
RAAARK
* * *
Egy veszedelmes ütés a koponyára – ez talán nem okozott volna
komoly problémát. Ha egy lövedék csak a fej felszínén fejti ki
hatását, akkor talán az energiahullámai megkerülik, körbefolyják a
koponyát, és a csontburok csupán minimális sérüléseket szenved.
Ám egészen más a helyzet, ha a robbanás a koponya belsejében
következik be, ahonnan csak kifelé áramolhat. Ehhez a
kiáramláshoz ugyanis előbb szét kell repesztenie a csontot. Jaq feje
nem hasadt szilánkokra, „csupán” a gyermekkorában összenőtt
kutacsai nyíltak szét. A homloklemez elvált a fejtetőtől, és
kifordultak a helyükről a halántéklemezek meg a tarkólemez is. A
folyékonnyá vált agyvelő kifröccsent szétzúzott tartályából.
* * *
Zhord egy darabig elszántan küszködött a komisszár
nagykabátjával – megpróbálta felrángatni a gallérját Jaq fejének
helyére, hogy legalább eltakarja a borzalmas maradványokat. Hiába
erőlködött, ezért abbahagyta a dolgot.
Lex, miután elmondta az imáját, felállt.
Zhord keserűen megjegyezte:
– Nem hiszem, hogy van olyan démon, amely képes keresztüljutni a
Hiperháló falain.
Lex ép szemével végigmérte a véres holttestet, majd lassan a kis
fickó felé fordult.
– Most mire célzói, zömik?
– Nem célzok én semmire – felelte Zhord gyorsan. – Csak éppen
megfigyeltem, hogy az eldák nem járkálnak a hipertérben, még
hajókban sem, ahogy mi szoktunk. És azért nem, mert ott nagyon
könnyen magukra vonhatnák a démonok figyelmét. Éppen ez az
oka annak, hogy a Hiperhálón közlekednek. Merthogy a
Hiperhálóba egyetlen démon se képes bejutni. És ha így állunk,
akkor én már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan került egy démon
J a q b a ?
– Senki sem ismerheti ezeknek a járatoknak a valódi természetét.
Zhord kétkedőn csóválta a fejét.
– Akkor úgy – tette hozzá Lex –, hogy már korábban beléje
költözött! Talán azóta benne volt, hogy engem megtisztított.
– És hova mehet innen egy ilyen démon?
– Nem érdekelnek a démonok problémái, zömik!
– Ha Jaqban egyáltalán volt démon...
Lex úgy ragadta meg a fegyverét, mintha az valamelyik
csatatestvére keze lenne, egy olyan űrgárdistáé, akitől segítséget
remél. Zhord gyorsan elhallgatott.
– Ezt hogy érted?! – zengte Lex.
– Hát csak úgy, hogy... Jaq szerintem egyszerűen kétségbeesett! –
kiáltotta Zhord. – Teljes mértékben. Miatta. – Abba az irányba intett
a fejével, amerre Ey'Lindi elrohant. – Őrültség volt feltámasztani egy
ilyen eszelőst.
– Kétségbeesett? Az esküvései ellenére? – hitetlenkedett az
ű r g á r d i s t a .
– Én aztán igazán tudom, milyen a kétségbeesés! Nagyon is jól
ismerem. Sajnos... – erősködött a zömik.
– Mi ez az egész?! – kérdezte Lex fenyegetően. Zhord felsóhajtott.
– Nem lenne jó, ha kimondanám.
– Vagy kimondod, vagy kiszorítom belőled! Zhord megvonta a
v á l l á t .
– Rendben van... Megesküdtem Rakelnek, hogy életben fog
maradni. Hogy nem öljük meg. Az őseimre esküdtem, de már akkor,
közben is tudtam, hogy hazudok!
– Mit ér egy zömik esküvése?
Zhord komoran felelt.
– Ez nekem körülbelül annyit jelent, mintha te az ősatyád nevére
f o g a d k o z n á l .
Az a zömik, aki ilyen hamis esküt tesz, sosem fog utódokat
nemzeni, tehát sosem lehet belőle Eleven Ős.
Az óriás rémült arcot vágott.
– Én nem... árultam el... az ősatyámat! – jelentette ki erőtlenül. –
Nem árultam el... a káptalanomat! Engem félrevezettek. Most
vezekelnem kell. Meg kell... tisztítanom magam!
A kis fickó szőrös kezeit tördelte.
– Csak ne úgy csináld, hogy megvakítod a másik szemedet, jó? Ne
nyomorítsd meg magad teljesen!
– Ez istenkáromlás lenne, te ostoba! – csóválta a fejét Lex. – Vissza
kell térnünk a Genostra, ahol azok a lázadók tombolnak. A lehető
legtöbbet meg kell tudnunk a vezetőjükről, arról a Lucifer Principről.
A csatatestvérek biztosan eljönnek oda, hogy kipurgálják a
lázadókat. Egy év múlva. Legfeljebb kettő... vagy talán három
múlva. Az Űrfarkasok, a Vérangyalok vagy az Ultramarinok.
Teljesen mindegy, hogy kik, de el fognak jönni.
– Amikor megpróbáltam Jaq fejére húzni azt a kabátot... – szólt
közbe Zhord –, átkutattam a zsebeit. A rúnalencse megsemmisült.
– Én emlékszem az útra, kis ember! Dornra mondom, ideje
elmennünk innen, ahol csak kudarcban és fájdalomban volt részünk
– lelkesedett az űrgárdista.
Zhord a tenyerébe fújta az orrát, aztán megtörölte a kezét. Végül
elhúzta a száját.
– Vissza a Genostra, hm? – kérdezte csüggedten. – Mindig van egy
szép kis szivárvány, amelynek láttán a bolondok abban
reménykednek, hogy a tövében kincset lelnek. Minket azonban egy
fekete szivárvány vezérel... a halál és az őrület felé!
– Nem baj! – vágta rá Lex. – Ezt mindenképpen meg kell tennünk,
hogy eltüntessük a kétségbeesést és az istenkáromlást.
Ökölbe szorította a kezét, és Zhord már arra gondolt, hogy őt akarja
megütni. Az űrgárdista azonban elmosolyodott.
Teljesen mindegy, hogy milyen távolra került a kolostorerődjétől, a
csatatestvéreitől, az sem számított, hogy félig megvakult, és szinte
teljesen meztelen – megmaradt annak, ami volt: Császári Ökölnek.
– Gyere, apró bajtársam – vakkantott fel. – Tisztítsd meg a lelkedet
azzal, hogy a Földön Lakozót szolgálod.
* * *
R A A A R K
Egy pillanatra -
– pop-
Jaq ismerte ezt a hangot -
– SWOOSH -
Az univerzum szétrobbant.
* * *
Testetlenül lebegett valami kékesfényben. Már nem test volt,
csupán egy nézőpont, ahonnan lenézett a saját hullájára, arra a
szétroncsolt, működésképtelen hústömegre.
Lenézett Lexre, aki letérdelt, hogy imádkozzon.
Lenézett Zhordra, aki megpróbálta valahogy a tetem szétroncsolt
fejére húzni a kabátot.
Meglepő Józanság töltötte meg Jaq lelkét.
A kék fény alagutak négy irányba vezettek. Tudta, hogy pusztán az
akaraterejével képes végighaladni bármelyiken. Vagy ha ehhez
nincs kedve, akkor el tud látni egyik vagy másik alagút végébe –
valahogy úgy, mintha egy végtelen teleszkópba nézne bele.
Pontosan ezt tette, és sikerült megpillantania Ey'Lindit. Úgy
menekült, akár az űzött vad.
Állj meg, állj meg! Jaq szerette volna, ha Ey'Lindi meghallja a
hangját. De erre esély sem volt.
Ahogy a tekintete elkísérte Ey'Lindit, valami olyan villódzó aurát
fedezett fel körülötte, amilyet korábban sosem érzékelt. Rádöbbent,
hogy a nő azért tette azt, amit tett, mert még mindig a halála előtti
pillanat hatása alatt állt, még mindig a csata transzában volt. Olyan
volt, mint a Főnix Urak, akik feláldozzák testüket, talán még valódi
személyiségüket is azért, hogy a harc ösvényén maradhassanak.
Ez a halálos delejezettség minden bizonnyal szét fog foszlani, és
akkor... akkor Ey'Lindi józan tudata végre birtokba veheti az új
t e s t e t .
Az aura nagyon összetett volt. Lehet, hogy Rakel nem távozott el
teljes mértékben a testéből? Lehet, hogy valahol mélyen, legbelül
még mindig ott lapult? Ha igen, akkor bizonyos értelemben véve
Rakel megszállta Ey'Lindit. Nem közvetlenül, ahogy a démonok
szokták megszállni az embereket, de jelen volt. Vagy inkább úgy
kellene fogalmazni, hogy Ey'Lindi lelke szállta meg Rakel testét?
Igen, igen... Rakel nem halt meg teljes mértékben.
Ey'Lindi átfog alakulni. Elveszti korábbi határozottságát. Adja az ég
és az Istencsászár, hogy megőrizze korábbi vadságát!
Jaq nem tudott kommunikálni, kapcsolatba lépni vele, pedig erre
vágyott a legjobban.
Csak annyit tehetett, hogy ott tartotta a látását mögötte – egészen
addig, míg a kék alagút véget ért, míg egy csillámló kristályokkal teli
barlangba torkollt. Ennél tovább nem láthatott. Amit a Hiperhálón
kívül volt, azt nem érzékelhette...
Jaq ismét, most már egészen nyugodtan, lenézett a saját
h o l t t e s t é r e .
Zhord gyászolt. Önmagát és Jaqot. A kétségbeesés apró foltjai
szennyezték be az auráját – azt az aurát, amelyet Jaq korábban
sosem látott. Ó, Zhord, Zhord! Zhord kárhozottnak hitte magát, mert
hamisan esküdött Rakelnek. De tévedett, mert Rakel nem
semmisült meg teljes egészében.
Ó, bárcsak Zhord is tudhatná ezt! Jaq képtelen volt a kis fickó
tudomására hozni az igazságot.
Négy kék alagút, mindegyik elágazott, mindegyiken el lehetett jutni
a Hiperháló valamelyik részére, és az elágazásokon keresztül újabb
részekre, azok elágazásain keresztül pedig... és így tovább,
egészen a végtelenségig. Ezeken a járatokon keresztül bárhová el
lehetett jutni a galaxisban, mert a Hiperháló az egész mindenséget
befonta. Jaq elámult, amikor ebbe belegondolt, és ebben a
csodálkozó pillanatban megérezte a többiek jelenlétét. Úgy tűnt, a
négy alagút valamilyen módon kapcsolatban áll az elda Főnix
Urakkal, azokkal a lényekkel, akiknek transzcendentálódott
identitása most feléje közeledett.
És Jaq megértette, mit jelent a nevük és a címük.
Maugan Ra, a Lelkek Aratója.
Baharroth, a Szél Zokogása.
Jain Zar, a Csendvihar.
Karandras, az Árnyékvadász.
Valamennyien a Káosz potens ellenségei voltak...!
Jaq azért Jött rá erre, mert éppen a négy kék alagút találkozásánál
halt meg, így lelke nem jutott be a Lelkek tengerébe, hanem a
Hiperháló részévé vált. A látása... igen, bárhová eljuthatott a
Hiperhálóban, de a lelke sosem hagyhatja el ezeket a járatokat.
Érezte, ahogy itt fog Járkálni, test nélkül, anyag nélkül, és minden
tudást megszerezhet, ami csak létezik. Érezte a halott elda látnokok
szellemét. Tudta, képes lesz kommunikálni velük, vagyis valami
olyasmit tehet, amit korábban soha, egyetlen ember sem tudott
v é g r e h a j t a n i .
Érezte, biztos volt benne, hogy megvilágosodottabb lesz minden élő
emberi illuminátnál.
Lex és Zhord lassan eltávolodott attól a helytől, ahol Jaq holtteste
feküdt. Miért nem vitték magukkal az energiapálcát? Azt az értékes
pálcát...! Egyikük sem volt pszi. Egyikük sem tudta volna használni
ezt az eszközt. Jaq hiába próbált odakiáltani nekik. Pedig milyen jó
lett volna, ha közölheti velük, hogy a lelke életben maradt! Milyen jó
lett volna, ha mindent elmondhatna nekik, amire Ey'Lindivel
kapcsolatban rájött!
Milyen jó lett volna, ha bátoríthatja őket...
De hiába minden.
Jaqot valami különös, sosem tapasztalt boldogság töltötte el a
tudattól, hogy hamarosan milyen revelációkban lesz része. Mintha
egyesült volna a Numennel. Parányi alkotórésze lett egy
csodálatosan nemes dolognak, amely most még úgy lebegett a
semmiben, ahogy a diffúz hidrogénatomok az űrben. Amely – mint
ahogy a hidrogénatomok létrehozhatnak egy új napot – valamikor, ki
tudja, mikor, valamilyen káprázatos dologgá fog átalakulni.
Ó, bárcsak kapcsolatba léphetne a meggyötört emberiséggel! Az
eldák a lélekkövek, a lidérccsontok és a végtelenséget át- meg
átszövő szálak segítségével képesek kommunikálni a halottak
lelkével. Jaq a Tarot-kártyái felhasználásával tudott érintkezni az
élőkkel, de azokat a lapokat már régen megsemmisítette, már a
hamvaik is semmivé váltak az űrben.
* * *
Hosszú-hosszú ideig száguldozott a Hiperhálóban, látásával követte
Lexet és Zhordot, akik visszafelé, a Genost irányába vezető
alagútban haladtak.
Az a transzcendentális lény, akivé Jaq Draco vált, képtelen volt
k ö z b e a v a t k o z n i .
Jaq tehetetlen volt.
