Tizedik fejezet
Renegátok
boomp3.com
A lánghajú démonherceg, Magnus, kinézett a tornyából, belelesett a
hipertérbe; az eldák elveszett sorskönyvét kereste.
Ó, ha megkaparinthatná azt a misztikus és változtatható szöveg
gyüjteményt! Ha képes lenne megfejteni azoknak az idegen
rúnáknak az értelmét, ha megtudhatná a próféciák titkait! Elméje
erejével megváltoztathatná a szavakat, és alterálhatná a Jövőt.
Mennyire örülne Tzeentch, ha ez megtörténne! Örülne, és
megjutalmazná őt, Magnust, meg persze az ő követőit is.
Az egyenetlen szélű sziklaóriás fölött, amelynek tetején az őrtorony
állt, a hipertér energiái cikáztak és recsegtek a pokoli égbolton. A
torony tetején egy gigantikus méretű szemgolyó dudorodott. A
kristályos és protoplazmikus anyagból lévő dülledt szemkupola
belseje pulzált, írisze a hipertéren keresztül a közönséges
valóságnak az Iszonyat Szemétől távol eső részét kémlelte,
érzékelve a pszichikai aktivitások hullám fodrait.
Magnusnak csupán egyetlen szeme volt, amely homloka közepén,
közvetlenül az orra fölött helyezkedett el. Már akkor is ilyen volt a
feje, amikor az egyik legbátrabb űrgárdista-káptalan erőskezű
parancsnokaként tisztító hadjáratokat vezetett a galaxisban a
Császár parancsára és dicsőségére. Már akkor, űrgárdistaként is
magán viselte a Káosz jelét; már akkor is éhezett a titkos tudásra.
Ez a tudásszomj olyan erős volt benne, hogy amikor a megszállott
hadmester, Hórusz fellázadt, Magnus úgy érezte, neki is rebellissé
kell válnia, és szövetséget kell kötnie a démonokkal.
Áldottak legyenek a démoni energiák, a démoni bölcsesség!
Magnus egyetlen szemével belenézett a teleszkópba, az őrtorony
tetején lévő förtelmes küklopsz szembe. Érzékelte a pszi hullámokat
a tevékenységeket; látta, ahogy az idegen látnokok kétségbeesett
igyekezettel próbálják meghatározni annak a sorskönyvnek a helyét,
amelyet titkos könyvtárukból loptak el. Miközben kémlelt,
félig-meddig pszi érzékszerveit használta, félig-meddig szimbolikus
látását, és egy kicsit az intuícióit.
Hűbéresei és követői már átkeltek a hipertéren, hogy megtámadják
azt a helyet, ahol az idegenek látnokai dolgoznak, hogy
megsemmisítsék, de legalábbis megzavarják őket, és esetleg
halálos csapást mérjenek a félig már megnyomorított mestervilágra,
amely eddig szilárdan kitartott, s nem volt hajlandó elfogadni a neki
szánt sorsot.
A Mágusok Planétájáról elindított alakváltó hajók mindegyike
egy-egy olyan látnok-teleszkóp szemet szállított, amilyen az
őrtorony tetején is volt. így a bárkákban utazók is figyelemmel
kísérhették a pszichikai aktivitást jelző izzásokat.
Magnus az őrtornyából figyelt, távol az Ulthwétól, és meglátta az
elveszett könyvvel kapcsolatos pszi tevékenységeket, a
megidézéseket, a keresőhullámokat. A könyv megszállottja volt,
már annyira ráhangolódott, hogy mindent felfogott, mindenre
felfigyelt, ami kapcsolatban lehetett vele. Olyanná vált, mint a
mósusz pillék, amelyek több mérföld távolságból képesek érzékelni
egyetlen feromon molekulát – ő is felfogott mindent, ami a könyvre
u t a l t .
Messze távol Tzeentch egy Tarot-lapja vonaglott, a Sors sosem
pihenő tervezőmérnöke mozgatta az ábráját, és valami erős pszi,
aki fejébe vette, hogy visszaforgatja az idő kerekét. Egy pszi, aki...
akinek a birtokában volt a sors élő ott könyve! Egy pszí, akiben
egymásnak ellentmondó késztetések, szándékok tervek készültek
összecsapni. Egy ostoba és naiv idealista, egy tragikus sorsítélt
bolond. Ó, az idealizmus...! Csakis ennek vakító fényében hiheti
egy iluen ember, hogy képes lehet új fényt gyújtani az
univerzumban. Csakis az idealizmus butíthat meg úgy egy embert,
hogy egyszerre képes magába fogadni a változtatások iránti vágyat,
illetve azt a reményt, hogy az átalakulás során és tán is meg lehet
őrizni azt a zsarnoki kriplit, aki a Földön tengődik már évezredek
ó t a .
A változatás iránti vágy volt az, ami felbolygatta ennek a pszinek a
lelkét. Még az is lehet, hogy alkut köt a Nagy Konspirátorral vagy a
Kéj Urával. A mérlegnek el kell billennie valamelyik irányba. Az,
hogy ez a billenés eddig még nem következett be, csakis az
egymással ellentétes erők küzdelmének és talán a lelki agóniának
köszönhető .
A Kéj Ura tudta, hogyan kell gyönyörré változtatni az agóniát;
agóniává a gyönyört.
A Kéj Ura Tzeentch riválisa volt a négy rétegben pusztuló és romló
kozmoszban. Magnus újabb alakváltó hajókat küldött keresztül a
hipertéren. Ó, Mutátor, ó, Szerencse Ura, add, hogy Magnus herceg
renegát űrgárdistái és harcosai hamar eljussanak céljukhoz..!
Az elfüggönyözött villában déltájban általában félhomály uralkodott,
de most, ezen a napon, a külvilágra sötétséglepel borult. A városra
lecsapott a sűrű homokfelhő, a fullasztó vihar. A látótávolság nullára
csökkent. Az utcákon az ember a saját kinyújtott kezét sem látta –
persze senki sem akadt, aki a kezét nyújtogatta volna, mert aki elég
ostoba volt ahhoz, hogy kimerészkedjen, percek alatt belefulladt a
levegőben kavargó homokba, amitől még az arc, az orr és a száj elé
kötött nedves kendők sem védhették meg.
Az elmúlt fél órában, a vihar érkezése óta több ezer koldus és
hajléktalan pusztult el. A homoktömeg elvonulta után a
szanitéceknek napokba telik majd, mire valamennyi tetemet
behordják a tömegsírokba. A döbbenetes melegben a testek hamar
bomlásnak indulnak és bűzleni kezdenek...
Az ilyen vihar korbácsolta homokfalak akár háromezer méter
magasak is lehetnek. Legalsó szekciójukban, a talaj közelében a
szemcsék vadul örvénylenek, mozgásukkal áramlatokat kavarnak,
amelyek olyan fejfájást okoznak az embereknek, amilyentől Jaq,
Rakel, Zhord és Lex szenvedett. A levegő elektromos töltése eléri a
köbméterenkénti nyolcvan-kilencven voltot, ez pedig éppen
elegendő ahhoz, hogy megzavarja az emberi test és agyvelő saját
elektromos mezőit.
Jaq kiterjesztette pszi erejét, hogy szembeszálljon ezzel. De hiába –
a támadás tömeg pszichikai jellegű volt.
Nehéz volt józanul gondolkozni. Talán az lett volna a legjobb, ha
pihen egy kicsit, és elfogadja a rosszullétet; ha úgy fogja fel, mint
egy olyan elmeállapot hírnökét, amelyben sebezhetővé válik az
őrület és a démoni megszállás számára.
Jaq ilyen gondolatokat forgatott a fejében, miközben a
védőlemezzel ellátott monoklival játszadozott; azzal a monoklival,
amely Azul Petrov hiperszeméből készült.
Odakint fekete, homokkal és porral telített szél huhogott. A
függönyök meglebbentek. Mind a négyen összegyűltek az egyik
szobában, a földszinten; úgy viselkedtek, mintha a villát nem
csupán az elemek ostromolnák.
A helyiségben valami sötét érzés, valami rossz előszele lebegett...
Valami, amit Jaq talán szívesen vett volna, amit magába fogadott
volna – miközben persze ellenáll annak, hogy az a valami fogadja
magába őt –, hogy azután megszabaduljon tőle, kiűzze magából
azzal, hogy Azul hiperszemén keresztül önmaga tükörképére néz.
Vajon mennyi ideig kell megszállottként léteznie? Van valamiféle
minimális időhatára a dolognak, ha azt akarja, hogy
megvilágosodottá váljon, miután kipurgália magából a démont? És
amíg megszállottként él, milyen rítusokat kell végrehajtania a hamis
E y ' L i n d i v e l ?
A Orgyilkos-lap tényleg itt vonaglik és pulzál a ruhája alatt? Vagy
esetleg a Démonlap vibrál, mert érzi, hogy hamarosan kapcsolatba
kerül az Orgyilkossal?
Jaq feje iszonyatosan fájt, és a lelke is sajgott.
Rakel felnyögött.
– A fejem, a fejem, a legszívesebben széthasítanám...!
Vajon Ey'Lindi is mondana ilyesmit?
– Ne pazarold az erődet arra, hogy a fejfájásodról beszélsz! –
mordult fel Jaq.
Nem szabad szimpátiát mutatni Rakelnek. Ey'Lindi mindig úgy
gondolta, hogy ő semmit sem számít, feláldozható a magasabb
célok érdekében. Ebben a tekintetben valóban úgy viselkedett, mint
egy tökéletes orgyilkos. Ha Rakeltől azt várja, hogy megváljon saját
énjétől, hogy félrehúzódjon, elmeneküljön, és helyet adjon Ey'Lindi
lelkének ebben a testben, akkor legalább egy pillanatra ő is
megtapasztalhatja ezt a tökéletességet. És el fogja nyerni a jutalmát
azért, amit tesz. Az ilyen önfeláldozás nem maradhat viszonzás
n é l k ü l .
Persze még nem jutottak el a Hiperhálónak azon pontjára, ahol
vissza lehet forgatni az időt. Jaq egyelőre nem tudta, hogyan
mehetne el arra a helyre, és még nem vált megszállottá, pedig
Ey'Lindi feltámasztásának ez is egyik alapkövetelménye. Vagy
mégsem az? A lelke összezavarodott, gondolatai összekuszálódtak.
Ez az elektromos zavar felfokozta a már amúgy is benne lévő
b i z o n y t a l a n s á g o t .
– Ó, átkozott sors! – nyögött fel Zhord. – Kíváncsi vagyok, a
Bohócunk hogy bírja. Hiperszenzitív sznobok ezek az eldák. De
még milyen érzékenyek! Feszesek az idegeik, mint a húrok a
hárfán. Mindent... valahogy mindent erősebben éreznek. A fenébe,
engem nem igazán érdekel, mi lesz vele, de most biztos vergődik
odalent. Görcsei lehetnek. Megyek, megnézem, főnök. Talán ott
nem rohangászik ekkora feszültség a levegőben. Gyere velem,
Rakel. Talán kitisztul a fejed.
– Menjetek, menjetek csak! – vetettte oda nekik Jaq közömbösen.
* * *
Zhord lecsoszogott a lépcsőkön. Rakel puha léptekkel követte.
Végigmentek a folyosón, és megálltak a cella előtt. A kis fickó
bedugta a zárba kulcsokat, krákogott egyet, megmozgatta az ujjait,
végül rájuk köpött.
– A fenébe, ez ráz!
Hogy elkerülje az áramütést, elővett egy piszkos zsebkendőt, azzal
fogta meg és fordította el a kulcsot.
A csontokkal díszített ruhájú Bohóc a szalmazsákon ült, amelyet
Jaq engedélyével vittek le neki. Ahogy felemelte a kezét, hogy
üdvözölje a belépőket, megcsörrentek a láncai.
Zhord a homlokára csapott.
– Ó, hát persze! A láncok földelik az elektromosságot...
– Mi történik odakint? – kérdezte Marb'ailtor. Folyékonyan beszélte
a birodalmi gótot.
– Csak egy vihar. Egymáshoz dörgölőznek a homokszemek. Egy
kicsikét megnőtt a levegő elektromos töltése. A vihart a
hőmérséklet-növekedés idézte elő – mondta a Bohóc. – A nap szét
fogja égetni ezt a világot, és mindenkit, aki rajta van. Mindenütt
fehérre szikkadt csontvázak fognak heverni, és... ott lesz köztük az
tiéd, az enyém meg ezé a nőé is.
– Nem, nem! A nap nem tesz ilyesmit, mert... Mert eddig se csinált
semmi rosszat.
– Ezúttal meg fog történni, zömik. Mert a halai... a halál itt van. Most
a halál játszadozik a Sabulorbbal.
– Huh!
– Eressz szabadon, zömik. Segíts, hogy visszajussak a
Hiperhálóhoz. Az eldák komoly jutalmat adnak majd neked, és
menedéket is.
– Menedéket? Kitől, mitől védenek meg? Azt hiszed, nagyon
élvezném, hogy életem végéig olyanok között tengődjek, akik
lenéznek engem?
A Bohóc a számára elérhetetlen távolságban álló lezárt láda felé
b i c c e n t e t t .
– Az eldáktól drágaköveket kapnál fizetségül. Egy egész vagyont!
Az urad őrült.
Megszállottá fog válni. Ez a világ szétég. Érzem... érzem, hogy
közelednek a démonok. Az urad fel fog áldozni benneteket.
Gyalogok vagytok a sakkjátszmájában.
Zhord bosszúsan felmordult.
– Itt én vagyok az intéző! Itt legalább intéző vagyok... Rakel
m e g r e m e g e t t .
– Mondd, az én sorsom mi lesz? – kérdezte Zhordtól. – Mit akartok
tenni velem? A zömik ránézett.
– Ne aggódj. A tested még sokáig életben marad. Te csak
gyakorolj, eddz szorgalmasan.
Tényleg egy apró könnycsepp jelent meg Rakel szeme sarkában?
– Te meg, elda, fogd be a pofád! – vakkantott rá a kis fickó
Marb'ailtorra. – Megrémíted ezt a hölgyet itt ni.
A lépcső irányából elfojtott csattanás hallatszott, mintha a
hurrikánná fokozódott szél bezúzta volna az egyik ablakot. De...
nem. Ezt a hangot valami más okozta. Valami más tört be a házba.
– Eszement Maszk-harcosok! – A zömik minden, eldákkal szembeni
ellenérzését belepasszírozta ebbe a két, nyál fröcskölve kimondott
szóba. – Lehet, hogy a vihart kihasználva a homokfal mögött jöttek
a város közelébe a jet siklóikon, és most... most itt vannak. Pszi
orrukkal kiszagolták ezt a vén csontot itt ni, és most megpróbálják
kiszabadítani! – Megmarkolta a Császár Békéjét, letérdelt az
ajtóban, és a fegyver csövét maga elé dugva kilesett a folyosóra.
– Fogd meg a pisztolyod, kislány!
Miközben Rakel készenlétbe helyezte a fegyvert, Marb'ailtor
türkizkék szeme villanásaival és az arckifejezésével arra buzdította,
hogy lője le a zömiket. Rakel megrázta a fejét. Tegye kockára a
testét? Vállalja, hogy esetleg alaktalan masszává változik?
– Szerintem – szólalt meg Zhord – nem sok hasznát veszik a jet
siklóknak... Ez a homok, ez biztos betömíti a fúvókákat...
– Az sem lehet, hogy arbitrátorok jöttek – motyogta a lány. – A por
belepné a maszkjukat; semmit sem látnának...
– Akkor most szépen elindulunk – mondta Zhord -. és addig
megyünk előre meg felfelé, amíg kiderítjük, hogy mi történt. Ami
pedig téged illet – nézett hátra a Bohócra –, jobban teszed, ha
csukva tartod a szádat, és nem adsz semmiféle jeleket, mert a
végén előfordulhat, hogy valaki szétrobbantja azt a büszke fejedet.
A Bohóc nem szólalt meg. Némán reszketett.
– Démonok – sziszegte aztán. – Démonok...
Lehet, hogy Jaq valami súlyos hibát követett el? Az elektromos
viszonyok változása megzavarhatta a fejét, és talán...
– Majd szólok a főnöknek, hogy jó lesz téged még jobban
megkötözni – morogta Zhord. – Túl nagy a szád.
Felállt, kilépett a folyosóra, de nem volt túl nagy kedve elindulni.
Rakelnek sem.
* * *
Az első két behatoló keresztültörte az üvegablakot, és félrerántotta
a fekete függönyöket. Ércöklükön megcsillant a fény. Mikor
körülnéztek, két embert láttak a szobában: egy félig meztelent meg
egy köntösös szakállast. A majdnem pucér elképesztően nagydarab
fickó volt, barbár rabszolgának nézett ki; csak egy ágyékkötő volt
rajta, meg valami hálóruha. Döbbenetesen izmos combok, karok,
hatalmas bicepsz és széles mellkas, de sebezhetőnek tűnt.
Legalábbis a hozzá hasonlókhoz képest, akik energiapáncélt
hordanak. Semmi kétség, ez az óriás űrgárdista, a nyomoronc
Császár hű lovagjainak egyike – olyan katona, amilyenek valaha ők
is voltak. Igen, igen, a testén tisztán látszottak a fel turbózása során
keletkezett műtéti hegek.
Csak ennyit láthattak, mielőtt a nyomukban behatoló homoktömeg
mindent eltakart előlük; mielőtt a szél lenullázta a látótávolságot a
h e l y i s é g b e n .
Aztán átváltottak a sisakjukba épített képerősítőkre...
Lex és Jaq csupán egyetlen másodpercig látta a szögletes sisakok
felső részéből kimeredő, baltapengékre emlékeztető tarajokat. A
sisakokhoz tartozó páncélok meghökkentően éles és határozott
vonalúak voltak, csak a vállvérteket kerekítették le valamennyire.
Az iszonyatos alakok körül elektromos kisülések cikáztak, aurájuk
recsegett és szikrázott. A páncélokat bonyolult rúnákkal
damaszkolták, vicsorgó bestiafejekkel díszítették. Az egyik
Sátánlovag nehéz rakétafegyvert tartott a kezében, amelynek
csövét fémajkak és ércfogak fogták körbe. Ezzel akár egy könnyű
páncélzatú harcjárművet is szét lehetett lőni, nemhogy egy
egyszerű embert. A félelmetes súlyt csakis energiapáncélba bújva
lehetett megtartani. Óriási fegyver volt, de gazdája ércmarkában
mégis játékszernek tűnt.
– Tzeentch nevében! – hallatszott az egyik páncél hangszórójából.
A rikoltás erősebb volt a szél süvítésénél.
A bezúduló homokfelhő megvakította és fojtogatni kezdte Jaqot és
Lexet...
* * *
Lehet, hogy ezek a rettenetes harcosok Jaq gyötrődő
lélekkutatásának eredményeként jelentek meg? Igen, Jaq talán
eljutott oda, hogy magába hívta a démonokat, felajánlotta nekik a
testét, szállják meg nyugodtan, de az sosem fordult meg a fejében,
hogy megidézze, idecsalogassa a démonok eltorzult és romlott lelkű
csahosait, ezeket a mutálódott, káosz-szolgává alacsonyodott
embereket! Lehet, hogy ők valamiféle varázslók, de akkor sem!
Nem rájuk van szüksége, nem őket hívta! A büszkeség ugyanúgy
fojtogatta Jaq lelkét, ahogy a homok a testét. A tenyerét az orrára
és a szájára szorította – nem azt akarta megakadályozni, hogy
felkavarodott gyomra kilökje magából a tartalmát, csak a levegőt
szerette volna valamennyire megszűrni.
A homok a szemébe szúrt. Lehunyta, és ezután már csak a pszi
érzékszerveire hagyatkozhatott. Ó, de mit tudtak ezek az
érzékszervek a megvakított asztropatákéihoz képest, akik halálos
pontossággal meghatározták a közelükben tartózkodók helyét és
külsejét? Jaq gyakorlatilag megvakult, és nem sok választotta el
attól, hogy megfulladjon.
Mi haszna lehet a hiperszemből metszett lencsének, ha az
ellenfelei, az áldozatok nem láthatják? Jaq vakon megkereste az
energiapálcáját. Rosszul volt, összezavarodott. Magába idézett
mindent, aminek hasznát vehette. Lelkierőt. Hitet. Eltökéltséget.
G y ű l ö l e t e t . . .
Az energiapálcából a csikorgó sötétségbe lövellte a pszi töltetet.
Nem egy határozott célpontra lőtt rá, a karjával kaszáló mozdulatot
t e t t .
Valami iszonyatosan kemény tárgy csapódott a testéhez. A lövedék
a falhoz csapta. Elkábult. Szédelegve, félig ájultan terült el a
kemény palapadlón.
Lex megeresztett egy lövést – ám fogalma sem volt arról, hogy
eltalált-e valamit. Páncélos karok ölelték át medveszorításban. A
fegyvert kirántották a kezéből, olyan könnyedén, mintha ő vett volna
el egy gyermektől egy pálcát. Elektromos szikrák és villámok vették
körül a testét. Az orra eltömődött, nem kapott levegőt. Mindkét szíve
erőlködve dörömbölt, agyát szinte megbénította a régi emlék –
egyszer, valamikor már fogságba esett...
Igen, elkapták az Antro nevű bolygón, az egyik földmélyi alagútban,
távol a Karka Secundus néven ismert nap fényétől. Akkor félelmetes
tarajos és tövises drótok tekeredtek rá a páncéljára; a fémkábeleket
erőgépek rántották szorosra. Nem bírt megmozdulni. Aztán...
lehántották róla a páncélját, és előkészítették a testét. Tzeentchnek
akarták feláldozni.
Most pedig Tzeentch káosz űrgárdistái, ezek az energiapáncélba
bújt renegátok vonszolták ki a szobából; ki a tintasűrű
homokviharba. Képtelen volt megmoccanni, még csak meg sem
kísérelhette az ellenállást. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni –
ahhoz, hogy felkiáltson, előbb lélegzetet kellett volna vennie, ha
pedig lélegzetet vesz, a homok a torkába nyomul, és megfojtja.
Jaq megmozdult. Halványan, zavarosan látta a szobát. Vöröses
fény szűrődött keresztül a homokszemcsék között; olyan érzése
támadt, mintha infravörös szemüvegen át nézné a világot. A
függönyök sötét denevérszárnyakként csapkodtak. A palapadlón
egy mozdulatlan, szögletes energiapáncél hevert. A vihar kiüvöltötte
magából az erejét, kezdett elvonulni. A káosz űrgárdistát az
energiapálca ölte meg. De csak az egyiket... Jaq gyomra
összerándult, görcsösen köhögni kezdett. Krákogott egyet, majd
csak, habos, homoktól sárga nyálat köpött maga mellé.
Megmarkolta a köpenye szélét megtörölte a száját, az orrát. Ismét
köhögött, és megint, és megint, egészen addig, míg úgy érezte,
hogy a tüdeje a fonákjára fordul a mellkasában. Végül megint az
inger. A vastag szövetet az orrára szorítva mély lélegzetet vett,
aztán kényzerítette magát arra, hogy lassabban, egyenletesebben
szedje a levegőt.
Lexet sehol sem látta. A szél elüvöltött a szétzúzott spaletták
mellett. A villában csend volt, sehonnan sem hallatszottak harcra
utaló zajok.
Káoszrenegátok az Iszonyat Szeméből! Itt, ezen a bolygón!
A padlón egy robbanótöltetes fegyver hevert. Lexé... Jaq előhúzta a
Császár Kegyeimét, és a portakaróval fedett kert felé fordította.
Azok a káosz űrgárdisták itt voltak, ebben a szobában. Kettőt is
látott, mielőtt a homok elvakította. Talán összesen ketten voltak.
Esetleg hárman, talán négyen. Nem is próbálták feldúlni a villát.
Jöttek, aztán egyszerűen elmentek. És életben hagyták őt. De
elvitték Lexet! A kapitány volt a zsákmányuk!
– Zhord! – üvöltötte Jaq. A torka összeszorult a megerőltetéstől,
megint rátört a köhögésroham.
A kis fickó pár másodperc alatt előkerült; kezében a Császár
Békéjét tartotta. Ahogy belépett a feldúlt szobába, lekapta a fejéről a
sapkáját, és a szája elé szorította. Rakel, aki mögötte érkezett,
tüsszögni kezdett.
Odakint lecsendesült a szél, a világ kitisztult. Még néhány óra, és a
levegőből a földre ereszkednek a homokszemcsék.
A bokrok mögött, a murvás kerti ösvény túlsó végénél eltűnt a kertet
körbefogó fal egy része, a helyén egy űrhajó terpeszkedett.
Legalább akkora volt, mint a villa. Formája szögletes, az orrán
hatalmas, rákollóra hasonlító karok, a hátán borotvaéles
fémtarajsor. A hasa alól elöl egy plazmaágyúra emlékeztető cső
meredt ki. A tetején és a farán is fegyverszerű csövek és
szerkezetek sorakoztak.
– Huh! – hörrent fel Zhord. – Azt hiszem, szomszédaink lettek.
Kíváncsi lennék, ki engedélyezte nekik, hogy éppen a mi
birtokunkon szálljanak le. – Idegesen felvihogott, aztán riadtan a
padlón heverő páncélra nézett. Vacogni kezdett a foga. – Ööö...
va-valaki hozott egy... pá-páncélt a nagyfiúnak? – A szájára
szorította a sapkáját, de így is hallani lehetett összecsattanó
fogainak zaját.
– Káosz űrgárdisták – mondta Jaq keserűen, egy újabb
köhögésrohammal küzdve. Rakelre meredt, s úgy nézett rá, mintha
legszívesebben kitörölné a nő tudatából az imént kiejtett szavakat.
A Káosz förtelmes eszközeinek közelsége testet gyötrő, lelket
perzselő volt. A torzság és a perverzió ügynökei itt vannak, a
Birodalom szívében... Még belegondolni is rettenetes. A Káosz a
jelek szerint mindent tudott, mindenre kiterjedt végtelen hatalma. A
Birodalom olyan volt, akár egy hatalmas pókháló, csillagrendszerek
között feszülő szálakkal, amelyekbe minden ocsmányság, minden
féreg és sáska beleakadt, amit a Káosz kiokádott magából. Egy
szakadozott, ócska háló... Pedig szilárd és rozsdamentes fémből
kellett volna lennie, amelynek minden egyes szálát űrgárdisták és
birodalmi őrök védelmezik – harcosok, akik szükség esetén
kihasítják a hálóba akadt rovarok és darazsak fullánkját,
közömbösítik mérgüket, a létből a nemlétbe purgálják őket!
De a jelek szerint a rendszer nem működött. Talán minden
erőfeszítés hiábavaló volt...
Valami égető büszkeség áradt szét Jaqban, amikor eszelősen
elvigyorodott, és felkiáltott:
– A Káosz eljött hozzánk, hív minket...! Álmomban sem gondoltam
volna, hogy így veszi fel velünk a kapcsolatot.
* * *
Miért vonultak vissza a Káosz űrgárdistái? A Káosz logikája nem
feltétlenül halad azonos pályán a halandókéval. Azok a lovagok
talán azért jöttek ide, mert így akartak választ adni a Démon kártya
hívására; talán azért, hogy megkaparintsák a sors könyvét, amely
ugyanolyan zavart és rezgéshullámokat kelt a pszi térben, mint ezek
a förtelmes harcosok.
Vagy talán Jaq energiapálcája zavarta össze őket? Jaqot
legyengítette a levegő elektromos töltése, de ennek ellenére sikerült
megölnie az egyik támadót. Igen, biztos, hogy az energiapálca
kavarta össze a gondolataikat. Vagy talán a nagy elektromosságnak
is szerepe volt a dologban? Lehet, hogy a páncéljuk az elektromos
viharban elszigetelte őket egymástól? Vagy zavar keletkezett a
rendszereikben?
Jaqnak eszébe Jutott Lex esküje. Lexet egyszer már megérintette a
Káosz, Tzeentch közelsége. A Káosz űrgárdistái megérezhették a
kapitányon ennek a régi találkozásnak a szagnyomait. Ó, milyen
perverz élvezetet jelenthet számukra az, ha irányíthatnak és
megronthatnak egy hithű űrgárdistái, hogy azután eszközként
használják őt korábbi társai ellen! Mennyivel kéjesebb ezt
megcsinálni, mint egyszerűen megölni!
Jaq talán nem biztosította Lexet afelől, hogy szükség esetén az
energiapálcájával megmenti vagy éppen megöli?
Zhord félbeszakította Jaq tűnődését.
– Uh, főnök, most mi lesz? Csak ülünk itt, és megvárjuk a következő
előadásukat? Vagy esetleg eltűnünk innen azzal a francos könyvvel,
és otthagyjuk nekik a Bohócot...?
Mit tegyen? Megvárja, míg az a megrontott óriás, a kölcsönkapott
káoszpáncélban, a társaival együtt megjelenik, de esetleg töltse fel
az energiapálcáját, és végezzen Lexszel – könyörületesen? Vagy
hiába minden?
Lex egyszer beszélt arról, hogy talán szükség lesz rá, hogy
kivégezze Jaqot. A kocka azonban másképpen fordult, a sors fittyet
hányt mindenféle számítgatásra, és ismét azt csinálta, amit akart.
Próbáljon menekülni a könyvvel? Azon az átkozott hajón biztos van
valamilyen radar vagy mozgásérzékelő, amely azonnal jelezne a
káoszgárdistáknak. Az a plazmaágyú az egész villát, sőt a
környezetét is képes lenne semmivé változtatni.
– Uh, főnök, most talán arra számítasz, hogy előkerülnek a helyi
biztonsági őrök, és pufogtatni kezdenek a mordályaikkal arra a
hajóra? Ide hallgass, húzzuk el a csíkot, rendben?
– Nem.
– Uh, akkor esetleg abban bízol, hogy idesereglenek az
arbitrátorok? Hogy a bíróknak feltűnik, hogy ebben a kertvárosban
idegen, gonosz űrgárdisták jelentek meg, és ideküldenek egy
akciócsoportot? Nem sok jó származna abból, ha éppen ők
mentenének meg bennünket. Arról nem is beszélve, hogy sokkal
valószínűbb: azzal a plazmával szénné égetik őket.
– Éppen ez az oka annak, hogy nem megyünk el – csattant fel Jaq.
– A káoszhajó szétlőhetne mindent és mindenkit, aki ennek a
villának a közelébe jön.
Úgy beszélt, mintha egyesíteni akarná erejét az arbitrátorokéval.
Mintha azoknak, akik egymás szövetségesei lehetnének a közös
ellenséggel szemben, nem kellene tartaniuk a másiktól. Úgy
beszélt, mint aki továbbra is a magányos renegát szerepét akarja
játszani, aki senkit sem kíván bajba keverni.
Jaq pillantása a padlón heverő páncélra siklott.
– Fel kell jutnom arra a hajóra. Az energiapálcámmal. Valahogy
magamra kell vennem ezt a páncélt. Ha sikerül, azt fogják hinni,
hogy a társuk tért vissza...
– Ne röhögtess, főnök! Ez egy energiapáncél, rajtad meg nincsenek
olyan speciális gerincaljzatok, amelyeken keresztül hozzá tudnál
csatlakozni. A te testedet nem turbózták fel. Ezt most, hogy nincs
benne nafta, még Lex se tudná mozgatni.
– Lehet, hogy a káoszpáncélok könnyebbek...
– Arra gondolsz, hogy esetleg titánból készült? Én acélnak nézem.
– Talán sikerül benne megtennem pár lépést. Nem kell gyorsan
haladnom; úgv is mozoghatok, mintha súlyos sebet szereztem
volna. A harag majd erőt ad. És imádkozni fogok.
– Aha. Értem. Remek terv, de megfeledkezel arról a plazmaágyúról,
amelynek a tűzvonalában kell végigsétálnod.
Zhord morogva a páncélhoz ment, és letérdelt. Lecsatolta, aztán
leemelte a sisakot, amely alól előtűnt a halott káosz űrgárdista arca.
A pofa cápára emlékeztetett a száj körül többtucatnyi apró
élénkvörös tetoválás virított – úgy nézett ki, mintha miniatűr, rúzsos
vagy véres szájak csókolták volna meg újra és újra. Az állán
rózsaszínes nyál csillogott.
– Segíts, Rakel!
Hosszas kínlódás után sikerült lefejteniük a vállvérteket, aztán a
szögletes mell lemezt, a karhengereket, a has lemezt, az
ágyékvédőt és végül a csizmákat. Telt az idő. A homokszemcsék
lassanként leülepedtek.
– Ehhez nem kellenek gerincaljzatok, főnök, csak... ilyen izék. Ilyen
micsodák itt, a hátrészen. Ilyen csápok. Vagy szájak vagy mik ezek.
Tzeentch ajkai, amelyek ennek a démonnak a testén tátongtak,
egymásnak ellentmondó állításokat zengve.
– Démon! – kiáltott fel Jaq kitörő örömmel. Az imái meghallgatásra
találtak. – A páncélt mágiával passzították hozzá a viselőjéhez.
Pszichikai kötés létezik közöttük... – A szavak maguktól csúsztak ki
a száján.
A halott renegát testének legnagyobb részét irizáló pikkelyek
borították. A jelek szerint éppen valamilyen metamorfózis közepén
tartott. Aki ránézett, az nagyon könnyen bele tudta képzelni egy
márványmedencébe – valamelyik káoszcitadellában lévő
víztartályba, ahol kedvére úszkálhatott...
...volna. De már nem élt. A pikkelyei lassanként elhalványultak.
Jaq mély lélegzetet vett, és két társa segítségével nekilátott, hogy
felöltse a számára oly idegen káoszpáncélt.
* * *
Mire Jaq elkészült, s a vizorát feltolva megállt a szoba közepén,
odakint úgy kitisztult a levegő, hogy alaposabban szemügyre
lehetett venni a káoszhajót. Jaq magához vette az Azul szeméből
készített lencsét, de még nem húzta le róla a védőlemezt.
A hajó, mintha kompenzálni akarná, hogy láthatóvá vált, vibrálni
kezdett. Alakja lassanként megváltozott; valószínűleg a testén
elhelyezett miniatűr holo vetítők generálták a hamis képeket, ezek
hozták létre a terepszínű felületeket. Vagy... Talán mégsem holo
vetítők végezték a munkát, hanem a változás démoni ereje
manipulálta az anyagot úgy, hogy előbb csak a körvonalai, de aztán
valamennyi jellemzője más lett.
A jármű egy idő múlva már nem úgy nézett ki, mintha hajó volna.
Először egy szögletes dobozra, aztán egy épületre kezdett
hasonlítani. Annak a villának a tökéletes hasonmásává vált,
amelyből a trió figyelte metamorfózisát. A különbség csak az volt a
két objektum között, hogy a kópia éppen a kertfal lerombolt
szakaszán trónolt.
Lehet, hogy a szomszédos házak lakói az ablakukból vagy a
kertjükből nézték végig, ahogy ez az épületmásolat egyszer csak
megjelenik, kibontakozik a semmiből? Lehet, hogy könnyen
magyarázatot találtak a csodára. A szomszédjukról, Tod
Zapasnikról az a hír járta, hogy varázsló. Talán a vihar ideje alatt
csinált valamit... ne miért? Talán így akarta kiterjeszteni birtoka
határait? Miért éppen ide, a kerítés helyére építkezett? Vagy
esetleg arról van szó, hogy ez a vad szél egyszerűen arrébb
sodorta a házát? A kíváncsi szemlélődök úgy gondolták, jobban
teszik, ha nem avatkoznak bele a dologba, ha meg sem közelítik ezt
a furcsaságot.
A hőség és a megerőltető fizikai munka eredményeként Jaq erősen
izzadt. Imádkozni kezdett azért, hogy eggyé válhasson ezzel a
természetellenes energiapáncéllal, hogy hozzáhangolja a
pszichéjét, amellyel a fémtömeget irányíthatja.
– Ó, szentséges őseim...!
Zhord csak ennyit bírt kinyögni, amikor Jaq páncélja átváltozott. A
hajóhoz hasonlóan az inkvizítor testét körülvevő burok külseje is
más lett; a szerkezet valamilyen holografikus vagy démoni
átalakítást hajtott végre magán. Először a színei cserélődtek ki:
élénkzöld lett, vadsárga, aztán a fájdalmas kék is megjelent rajta.
Ezután, mintha tulajdonosa valamilyen dicső tettet hajtott volna
végre, az egész bevörösödött, egyes részei aranysárgán csillogtak.
Ezt a két színt őrizte meg magán. A sisakon lévő, baltapengére
hasonlító tarajok vérvörös denevérszárnyakká váltak. A vállvérteket
aranyozott ábrák díszítették. A térdvédőkön koponyák formálódtak,
az ágyéklemez aranyszínű szkarabeusz formáját vette magára.
Ezek szerint eredetileg egy szent, birodalmi páncél volt, mely
számtalan csatában segíthette a hit és az emberiség védelmezőit.
A nyitott sisakban Jaq arcát eltorzította egy látomás. Talán valami
olyasmit vett észre, ami Rakellel volt kapcsolatos?
Lépett egyet, ránézett a nőre, majd szigorú hangon felkiáltott:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad!
Az inkvizítor Ey'Lindit látta maga előtt, aki a Hiperhálóban, egy kis
viskóban aludt. Zhord a közelben feküdt, volt ott néhány űrgárdista
is, és... igen. Ott hevert a szerencsétlen, áruló navigátor is.
Ha Ey'Lindi most továbbmegy, akkor találkozni fog a Főnix Úrnővel,
aki felökleli lándzsájával. Ez lenne az a pillanat, amelyben Jaq
megvédheti Ey'Lindit a sorsától? Ez az a pillanat, amikor Ey'Lindi
lelkét biztonságba lehet helyezni, be lehet zárni egy... egy... egy...
Jaq képtelen volt tiszta fejjel gondolkozni, az agyában olyan zavar
támadt, mintha a Káosz közvetlen támadást indított volna ellene.
A zavarból, az örvénylő gondolatok közül aztán kiemelkedett egy
ovális arc. A körvonalai bizonytalanok voltak, akár lidérc is lehetett.
Jaqnak eszébe jutott az archoz társítható név: Olvia.
Valamikor közeli kapcsolatba került Olviával, amikor azon a
rettenetes Fekete Hajón több száz másik pszivel együtt a Földre
vitték őket, hogy az Istencsászár eledelévé váljanak. A több száz
ifjúból csupán néhányan maradtak meg: belőlük asztropaták vagy
inkvizítorok lettek. Olvia nem volt közöttük. Ő nem... Ő már régen
m e g h a l t .
Éppen úgy meghalt, ahogy Ey'Lindi!
Ó, veszteség, veszteség! A veszteség agóniája. A gyászé. Ó,
damnum, detrimentumi Jaqból szavak törtek elő:
– Fordulj vissza! Ne menj tovább! Nem szabad! Olviára esküszöm,
hihetsz nekem! Menj vissza!
A másik énje, aki ott volt Ey'Lindivel a Hiperhálóban, dühödten
r á ü v ö l t ö t t :
– Ego te exorciso!
A vad reakció hátrataszította ezt a Jaqot. A Hiperhálónak ez a
kanyarulata hirtelen összezsugorodott, apró ponttá változott, aztán
eltűnt előle.
De ő még mindig Ey'Lindi arcát látta!
Ah, nem. Mégsem. Ez Rakel arca.
Acélökleivel könnyedén masszává zúzhatta volna ezt a gyötrelmes
gondolatokat ébresztő arcot, de... Nem! Ez egy olyan arc, amelyet
lelkének zugában szentként tisztelt!
* * *
– Főnök! Visszatértél hozzánk?
– Ezt most hogy érted? – kérdezte Jaq.
– Csak álltál itt, mint valami kőszobor, megdelejezetten, és nem
voltál magadnál. Igen, mert magával ragadta az a látomás, a
Hiperháló képe, annak a helynek a látványa, ahol az idő másként
telik, mint a realitásban...
– Meddig tartott?
Zhord megmondta. Jaq felhördült.
– Ilyen sokáig?
– Ha nem lennék ilyen hűséges marha, amilyen vagyok, már rég
megugrottam volna.
– És ha nem lenne odakint egy plazmaágyú – tette hozzá Rakel, de
a zömik nem foglalkozott vele.
– Mi történt veled, főnök?
– Nem számít.
Jaq már biztos volt abban, hogy nem tudná kiragadni Ey'Lindi lelkét
élő, de halálra ítélt testéből; nem bírná áthozni ide. Már tudta, hogy
a látomást a káoszpáncél gerjesztette.
– Olyan nemesnek látszott ebben a páncélban – motyogta Rakel.
– Dicsőséges vörös és arany – bólintott Zhord. – Koponyák a
térdén, szkarabeusz az ágyékán. Szép volt.
Volt. Mert Jaq páncélja közben ismét átváltozott: szögletes és
sötétkék lett. Zhord és Rakel pontosan olyannak látták, amilyennek
ő látta önmagát akkor, amikor még ott tartózkodott a Hiperhálóban.
– Nem tehetek róla, főnök, de csodállak. Csak azt nem szeretem,
amikor kilépsz önmagadból. Ahogy az előbb kinéztél... Na, úgy
biztos nem hitték volna el rólad a káosz űrgárdisták, hogy közülük
való vagy. Olyan külsővel meg se próbálhattad volna átejteni őket.
Talán ez volt a páncél által generált illúzió jelentése. Talán a
látomás azt sugallta, hogy még mindig a lelkében lakozik a becsület
és a tisztaság – annak ellenére, hogy szántszándékkal kapcsolatba
akar lépni a démonokkal, és hogy Ey'Lindi megszállottjává vált.
Lehet, hogy ez a megszállottság valami olyasmi, aminek az
eredménye a dicsőség lesz?
Lehet, hogy éppen most pillantotta meg a fénylő ösvényt, a
megvilágosodás felé vezető utat, amikor magára öltötte ezt az
ocsmány káoszpáncélt? Talán a Numen alakította át? Talán a
Numen az, ami odavezérli ahhoz a káoszhajóhoz? Úgy, ahogy a
Janiikor odavezérelte a Császár palotájához, magához a
trónprotézishez? Numen az, ami láthatatlanul és érzékelhetetlenül
irányítja a lépéseit, ami vigyáz rá?
Lehet, hogy máris megvilágosodott? Elérte a célját anélkül, hogy
átélte volna a H'moni megszállottságot? Anélkül, hogy először át
kellett volna adnia lelkét a gonoszságnak? Talán az is elegendő
volt, hogy átengedte magát ennek a Káosz által létrehozott
acélöltözéknek, és utána rögtön purgálta a lelkét?
– Átmegyek a káoszhajóra – jelentette ki. – Add ide az
energiapálcámat, Zhord. – Felemelte a kezét, hogy az arca elé tolja
a vizorát.
– Ó, szentséges őseim! – kiáltott fel a zömik. – Elkéstél, főnök...!
A káoszhajó irányából Lex közeledett. Az arcát eszelős vicsorítás
torzította el.
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)
Tizenegyedik fejezet
Tzeentch
Lex legrettenetesebb rémálmai váltak valóra.
Ó, igen, az Antrón is nagyon valóságos volt, hogy feláldozzák Tzeentchnek; abban a barlangban már majdnem meg is tették, de a terminátor-könyvtárosok megmentették őt is, Biffet is, Yerit is. Ezúttal azonban senki és semmi sem menthette meg...
És ami még rosszabb: azok, akik most ejtették fogságba, megrontott űrgárdisták voltak, olyan harcosok, akik tízezer éve fellázadtak az Istencsászár ellen. Lexet valaha műtétekkel és Rogal Dorn génmagjaival emberfelettivé változtatták – ezek a néhai űrgárdisták viszont, éppen ellenkezőleg, embertelenné lettek. A démonok irányították az életüket, a démonoktól kapták erejüket.
Már a puszta létezésük is ocsmányabb volt, mint a legförtelmesebb istenkáromlás .
Sőt ezek még csak fel sem akarták áldozni. Ezek nem akarták halálra kínozni. Ezek olyanná akarták változtatni, mint amilyenek ők: démonok által megszállt káosz űrgárdista-kadéttá...
A káoszhajó belsejében a tárgyaik körvonalai romlottan deviánsak voltak: ferdék, dőltek, torzak, bizonytalanok. A díszítések hányinger keltőek és sátániak; úgy sértették az ember agyvelejét, ahogy a hamis hangok a fület. Kénes füstölők égtek, talán azért, hogy eltüntessék a közelben ólálkodó démonok bűzét.
A káosz űrgárdisták energiakesztyűk segítségével könnyedén
megtartották Lexet. A csuklóit és a bokáit fogták; úgy emelték fel
egy fémasztalra, akár a gyermek a játék babáját. Hasra fektették,
végtagjaira rácsattintották az asztalhoz hegesztett bilincseket, aztán
vizsgálgatni kezdték a gerincébe beépített aljzatokat. Egy harmadik
renegát valami jéghideg tárgyat dugott az apró nyílásokba. Lex
megremegett – nem is annyira a fájdalomtól, inkább a színtiszta
gonoszság ilyen közelségétől.
Vajon hány foglyot, hány sebezhető pszit vizsgáltak már ezen az
asztalon? Hány embert nézegettek, méricskéltek, vagdaltak szét?
Hány áldozat őrült meg itt, és hányan váltak a renegát mágusok
rabszolgájává?
Most egy Ököl került a kezük közé. Lex tudta: ha meg akarja őrizni
a becsületét, nem árulhatja el, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Talán nem ismerik fel az arcára tetovált jeleket, az Öklök
szimbólumait...
Fogva tartói feltolták sisakjuk vizorát, és undorító vihogással föléje
hajoltak Arcukon lassan megjelentek az elektro tetoválások.
* * *
Az űrgárdisták testéből csupán egyvalami hiányzik: az
öngyilkosságmirigy .
Csupán egyetlen dologra nem képesek: arra, hogy megöljék
magukat.
Hogy miért? A válasz egyszerű. Még a legsúlyosabb sérülést
szenvedett űrgárdistának is ki kell tartania, minimum addig, míg
kiemelik testéből a szaporító sejteket. Ha nem így lenne, hogyan
jöhetne létre egy új űrgárdista, aki majd a halott helyére lép?
A fájdalom Lex számára boldogság volt. A fájdalom az ő szemében
azonos volt Dorn imádatával.
Ám ez a kutakodás, ez a vizsgálódás, amit végrehajtottak rajta...
A fekete körmű ujj megnyomogatta a homlokán a sebhelyeket,
amelyek akkor keletkeztek, amikor kitépte magából a szolgálati
rudakat .
– Úgy nézel ki, mint valami dezertőr – mondta kínzója, akinek arcán
démoni tetoválások pulzáltak. – Egy áruló, aki menekülni próbál. Új
családra leltél, dezertőr!
A hormonjaid azonban még mindig gyűlölnek minket. A hűség,
nyamvadt és átkozott ősatyád meg a Földön lakozó kripli iránti
imádat bűzét árasztják magukból.
Hogy lehet ez? Lássuk csak, mindjárt kiderítjük.
A hang hipnotikusan dallamossá változott.
– A változás, a mutáció és az alteráció a legfontosabb. Át fogunk
alakítani téged, hogy a lelked könnyebben elfogadhassa a tényt:
hitehagyott lettél. Közülünk való leszel. Az elkövetkezendő pár
évszázadban még nem érhetsz fel hozzánk, de olyan leszel, mint
mi. Szolgálni tudod majd az urunkat, Tzeentchet, akitől különleges
képességeket és varázserőt kaphatsz jutalmul. Ó, igen, igen, igen...
Lexnek annak idején, amikor még csupán reménybeli űrgárdista
volt, át kellett esnie bizonyos próbatételeken, beavatási
ceremóniákon; egyszer például az elképzelhető legundorítóbb
dolgokat kellett megennie. Az a rítus, amely a káoszűrhajó
belsejében zajlott, s amelynek szintén ő volt a főszereplője,
ocsmányságban és romlottságban minden korábbin túltett; itt valami
olyasmit kellett megtapasztalnia, amire nem is talált szavakat.
Hogyan tudta kitörölni a memóriájából a romlás csókját, a Káosszal
való egyesülést, a hitszegők imáját, a varázsigéket és a
megidézéseket, miközben érezte, hogy azok a gonoszsággal
átitatott csápok a gerincébe épített aljzatok belsejében matatnak?
Megtámadták az idegrendszerét, hányingerkeltő képeket jelenítettek
meg előtte, amelyek azt sugallták, azt próbálták elhitetni vele, hogy
a kozmosz egy nagyon törékeny, nagyon sérülékeny valami, a
valóság gyenge szálaiból készült – azokból a szálakból, amelyeket
a démonujjak most szétbontanak és újra összeerősítenek, hogy
létrehozzanak valami új és a réginél sokkalta erősebb szövetet.
Miközben kínozták, és megpróbálták beavatni, az egyik látomásban
végignézte, hogy a kozmosz egyetlen buborékból pattan elő, egy
olyan kis buborékból, amely a hipertér mélyéről sodródott éppen
erre a helyre. Ó, milyen aprócska volt az univerzum! Olyan
jelentéktelen, akár egy darabka verébürülék. És ez a kis
guanódarab hirtelen meggyulladt. Lángra kapott, és terjeszkedni
kezdett. A gázok anyaggá változtak. A tér kitágult, hogy magába
bírja fogadni a tűzözönt. Az anyagból létrejöttek a galaxisok
milliárdjainak napjai és bolygói. És ez az egész csupán tajték volt a
hipertér óceánjának tetején...
Látta azt is, ahogy ez a gigantikus óceán egyetlen hullámcsapással
újra összetömöríti a galaxisokat és a körülöttük lévő űrt,
megsemmisítve azt az ideiglenes zavart, azt a kis porszemcsét,
amely magában foglalta a teret és az időt, és mindent, ami élni
akart.
Az élet vágyai és indulatai azt idézték elő, hogy rettenetes entitások
jöttek létre a hipertérben, amelyek azután újabb, náluk alacsonyabb
rendű lényeket teremtettek – megjelentek a mindenségben a
démonok és az alsóbb szintű démonok. Ezek rátámadtak a
valóságra, és megpróbálták lakóival együtt idő előtt visszarángatni a
hipertérbe. Tzeentch és a csatlósai minden más lénynél
keményebben küzdöttek azért, hogy megváltoztassák a kozmosz
jövőjét.
És Tzeentch diadalmaskodni fog!
A Földön lakó Császár nem egyéb, mint egy pislákoló gyertya a
gonosz sötétségben. Rogal Dorn és a többi ősatya sugárzása?
Szánalmas kis fénypöttyök!
De mi a helyzet azzal a fénylő ösvénnyel, amelyet Jaq keres? Mi a
helyzet azzal a világossággal, amelyet az univerzális szinten
megjelenő jó szándék és részvét, az önfeláldozás gyújthat meg?
Mintha egy veréb beleszellentene a hurrikánba. A Numen szelleme
még nem ébredt fel, alszik és öntudatlan, legfeljebb csak álmodik
arról, hogy létezik és cselekszik.
Ó, te bátor harcos, mondd hát el a körülötted állóknak, hogy mely
űrgárdista káptalanhoz tartozol! Ó, add át Tzeentch e követőinek a
sors könyvét! O, csatlakozz hozzájuk, boldogan és önként, légy a
segítségükre ennek a hitvány kozmosznak az elpusztításában!
Meglásd, a jutalom nem marad el!
Lex idegeiben és agyában úgy bizseregtek a démoni késztetések és
parancsok, mintha apró tűzhangyák lennének. Hangyák, amelyek
közösen egy gigantikus lény testét alkotják.
– Melyik káptalantól dezertáltál? – hallotta a kérdést.
Megremegett. A szája habzott. A lelke kétségbeesetten fuldoklott a
gonoszság tengerében; alámerült benne, felbukkant, aztán ismét
lesüllyedt. Már nem tart sokáig ez az egész; a lelke hamarosan
Tzeentché lesz, ő pedig engedelmes bábbá válik...
– Melyik káptalantól?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, a bal keze kiszabadult a
bilincsekből. Kiszabadult és felemelkedett, mintha önálló akarata
lenne, mintha arra készülne, hogy megfojtsa őt. Ez volt az a kéz,
amelybe belevéste a necromundai Biff Tundrish és Yeremi Valence
nevét. A két hős Császári Ököl nevét...
Úgy tűnt neki, hangokat hall a távolból, valahonnan a lelkek
tengeréből. Biff és Yeri hangját. Arra biztatták, hogy ne adja meg
magát. Nem... ő már túl gyenge az ellenálláshoz. A hangok
buzdították, kérték, engedje meg, hogy segítsenek neki. igen, igen,
mind a ketten, de Yeri különösképpen vágyott arra, hogy
megvédhesse őt. Mindig is így volt. Akkor is, amikor még élt.
Am legyen! Hadd váljanak ezek a hősök az ő személyes védelmező
démonjaivá, hadd lépjenek be a tudatába, a lelkébe. Szállják meg
és rángassák vissza a lelkét a biztonságba. A lelkét, amely már
majdnem Tzeentch birtokába került. A bal kéz csontjába vésett,
bőrrel takart nevek... Igen, ezek a legerősebb védőrúnák! Ezek azok
a jelek, amelyek segítségével nem csupán halott bajtársai, de Rogal
Dorn kezét is megragadhatja. Elbukott, de társai, a hős űrgárdisták,
az utolsó pillanatban a segítségére sietnek, felemelik és
megerősítik !
Izzadva, vergődve ellenállt a Káosz űrgárdistáinak.
A káptalanja? Ezt nyugodtan elmondhatja. Szégyenkezés nélkül,
hiszen ez a legnemesebb név, amely létezik.
A sors könyve? Erről is beszélhet. Nem követ el árulást, hiszen
ezek már úgyis tudják, hogy valahol a közelben van.
De kit fognak odaküldeni érte? Kire bízzák rá a megszerzését?
Kinek kell ölnie vagy megdöglenie az akció során, ha nem éppen
ennek az új harcosnak, a Káosz legifjabb kadétjának?
– Ez lesz az első próbatétele.
– A házban azt gondolják majd, hogy megszökött tőlünk...
– Ölni fog. Pusztítani...
Lexet fellelkesítette, hogy a puszta kezével ölheti meg azt az
inkvizítort. Arra vágyott, hogy átadhassa Jaqot ezeknek a
harcosoknak, akik testvérei lettek a varázslatban. Kéjes érzések
áradtak szét benne, amikor belegondolt, hogyan fogja kitépkedni
annak a hitvány kis zömiknek a karjait és a lábalt. Ami pedig Rakelt
illeti, azt a szajhát... Neki is az lesz a legjobb, ha Jaq kínhalált hal.
Mert mi történne vele, ha az inkvizítor életben marad? Kap majd
egy újabb polimorfin injekciót, és iszonyatos kínok között alaktalan
masszává torzul. És mindezt csupán Jaq Draco ostoba ambíciói
m i a t t . . . !
Ó, igen, és ott van az a Halálbohóc, akinek új testvérei még hasznát
vehetik.
Boldoggá tették ezek a gondolatok; a hormonjai felpezsdültek, és
biztonságban érezte magát, mert tudta, a bal keze mindenképpen
segíteni fog neki; elhozza számára a megváltást.
Ám a kéz most nem mozdult. Elernyedt.
A káoszűrgárdisták röhögtek. Hogy mi van akkor, ha a kadétot
megölik abban a házban? Semmi! Kit érdekel, hogy megdöglik egy
áruló, egy dezertőr, egy naiv, balga izomtömeg, a hitvány Birodalom
csicskása? Ha ő kudarcot vall, akkor a Káosz hercegei fogják
megszállni a villát, ők szedik össze a zsákmányt. Lex? Hiszen ő is
csak zsákmány. Értékes, ha beválik – de ha elpusztul? Nem számít!
* * *
– Idejön! – bömbölte Zhord, és meglóbálta a Császár Békéjét.
Jaq felemelte az energiapálcát.
– Ne lőj, míg nem használom ezt! Lehet, hogy ki tudom purgálni.
Talán még meg tudom tisztítani.
– Te könnyen beszélsz. Rajtad páncél van. Szerencsére Lexre nem
adtak rá káoszpáncélt...
– Parancsolom, hogy ne használd a fegyveredet! Ha megteszed,
végzek veled!
– Ó, őseim, talán jobb lenne, ha te ölnél meg! Akkor nem kellene
átélnem azt, ami ezután következhet...
Mi következhet ezután?
Gyakorlatilag mindegy, hogy Jaqnak mit sikerül elérnie Lexszel
kapcsolatban. Tegyük fel, hogy vissza tudja adni neki a józan eszét.
És? Lesz még két kéz, két izmos kéz, egy harcos, aki elsüthet egy
fegyvert. Ezzel semmi sem oldódik meg, hiszen nemsokára
páncélos káoszűrgárdisták ellen kell harcolniuk.
Harcolni – egy plazmaágyú ellen?
– Szabadon eresszem a Halálbohócot? – kérdezte Rakel.
Micsoda? Fegyvert adni egy Harlekin kezébe? Szövetkezni azzal a
Bohóccal? Ő hajlandó lenne arra, hogy fogva tartói oldalán küzdjön
annak megakadályozása érdekében, hogy a sors könyve a Káosz
katonáinak kezére kerüljön?
Naiv és kétségbeesett lépés lenne.
Lex a kitört ablak maradványain keresztül lépett be. Bal keze
megragadta a keretet. Az a kéz... Mintha önálló akarata lenne.
Mintha le akarná lassítani, vissza akarná tartani az óriást.
Arca maszk merev volt, gyilkos düh keményítette vonásait.
Rávicsorgott a kezére.
A kéz eleresztette az ablakkeretet, ökölbe szorult, és állon vágta
gazdáját.
– Ez... önmaga ellen küzd!
A kéz odaintett Jaqnak, hogy ne használja az energiapálcát. Jaq
hátrább lépett, de továbbra is készenlétben állt.
– Démon van benne... és még sincs!
A kéz olyan mozdulatot tett, mintha kinyitna egy könyvet, aztán a
pince irányába mutatott. Intett, hogy Jaq menjen oda.
A kéz körül furcsa nimbusz jelent meg, kvázi foszforeszkáló
nyomokat hagyott a levegőben, amelyek mintha irányjelző nyilak
lettek volna.
Lex kapkodva, sürgetően megismételte a mozdulatot. A dolog
nagyon fontos volt, gyorsan kellett cselekedni, mert lehet, hogy a
hajón maradt renegátok figyelemmel kísérik.
– Az alagsor nem a legbiztonságosabb hely, amikor a plazmaágyú
kilövi töltetét.
Ha lemegyünk, élve eltemetődünk, és ugyanúgy megsülünk, mintha
fent maradnánk. Vagyis... sokkal lassabban.
A fénylő bal kéz – egy egész dicsőséges kéz, nem csupán egy ujj –
Jaq felé mozdult. Nem az energiapálcát akarta elvenni tőle, csak azt
kérte, hogy az inkvizítor fogja meg energiakesztyűs kezével.
A fénylő bal kéz átlátszóvá vált, olyan volt, mint az alabástrom a
röntgensugár alatt. Látszottak a csontjai, amelyekre szavakat
faragtak, neveket, alig olvasható, alig látható apró, de pontos és
határozott vonalú betűkkel. Jaq közelebb hajolt, de nem volt idő
arra, hogy alaposabban szemügyre vehesse az írást.
Megfogta a kezet. A következő pillanatban villámok vették körül a
páncélját, és a vértezet, a teljes fémszerkezet, ismét színt váltott,
újra dicsőségesen vörös és aranyszínű lett. Ha a renegátok most
figyelik őket, biztosan meghökkennek, sőt elbizonytalanodnak
ennek az okkult ízű, rejtélyes átváltozásnak a láttán. És ezzel a
házban tartózkodók újabb értékes másodperceket szerezhetnek.
Lehet, hogy a renegátok azt hiszik, maga Tzeentch manifesztálódott
a házban. Biztos erre gondolnak, hiszen csakis Tzeentch lehet
képes arra, hogy ilyen különös változásokat, ilyen látszólag nemes
metamorfózist idézzen elő...
A kéz segített Jaqnak a páncél mozgatásában. Az inkvizítort a
dicsőség keze vezérelte.
– Maradj, Zhord, maradj! – adta ki a parancsot Jaq. – Rakel is... A
renegátoknak látniuk kell, hogy valaki idefent marad. Ha mind
kimegyünk, azonnal elindulnak és bejönnek.
– Ó, őseim...!
Rakel döbbenten, levegő után kapkodva bámult a két varázslóra,
akik lassú, de határozott léptekkel elhagyták a helyiséget.
Milyen tágra nyíltak a türkizkék szemek! Milyen eszelősen vigyorgott
a Bohóc amikor meglátta Lexet és Jaqot! Jaqot abban a csodálatos
páncélban. Jaqot, akit Lex vezetett. Lex, akinek fénylő keze
foszforeszkáló csíknyomokat hagyott a levegőben. Ó, hogy rángatta
a Bohóc, Marb'ailtor a láncait...!
– Deamhan diabhal! – suttogta reszketve. Az óriás démonbűzt
árasztott magából, de a keze, az a világító kéz mintha égő, eleven
fáklya lett volna, amely képes sakkban tartani minden gonoszságot.
Ez a páncél, ez csak egy fantazmagória Olyan, mintha sima
selymet terítettek volna borotvaéles pengékre. Látszat. Csalás.
Megtévesztés. Valamilyen komoly, nagyjelentőségű dolog történt.
Valami, aminek még nincs vége. De mi? Micsoda? A Bohóc érezte,
a halál mosolyog rá az árnyékok közül, és úgy fogja elragadni, hogy
nem is tudja, mi történt körülötte.
Lex és Jaq nem foglalkozott Marb'ailtorral.
A Rhana Dandra könyve nyitva volt. Lex, még mindig ragyogó
kezével, megfogta. Fénylő ujjai úgy mélyedtek bele a
pergamenkötegbe, akár a szakácsnőké a dagasztott nyers
tésztába. Ahogy felemelte a kezét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az
ujjai végén rúnák foszforeszkálnának... A lapokon lévő jelek
megmoccantak .
Marb'ailtor felüvöltött – a könyvet féltette, amelyben Lex látszólag
kárt tett.
Lex a dicsőség kezével Jaq energiapálcája felé intett, azután
magára mutatott. A másik keze, a megszállott keze, megragadta az
inkvizítor vállvértjét. A kéz és a vállvért között vöröses és
aranyszínű fényívek jelentek meg, amelyek egyetlen másodperccel
később már el is tűntek. A megszállott kéz mintha magába
szippantotta volna a páncél hősi színeit; a vértek megfeketedtek,
lehámlott róluk a vörös és az arany.
Jaq páncélja szögletes lett, és elsötétült.
Az inkvizítor megértette. Lex megpróbálta átplántálni belé a démoni
megszállottságot. Valahogy úgy, ahogy a villám keresztülcikázik a
konduktoron. És mindezt azért, hogy feltöltse őt energiával.
Jaq az űrgárdista melléhez szorította az energiapálcát.
– Add meg magad, e testben lakozó démon! Szállj át belém! Ego te
exorciso ! – És elsütötte a pálcát.
A villám hátrataszította Lexet, s nekivágta az ajtónak. Az űrgárdista
lassan oldalra dőlt. A dicsőséges kéz foszforeszkáló csíkot húzott a
kőfalra. Lex a padlóra omlott, arrébb gurult, a hátára fordult.
Szemében felcsillant a megváltottság fénye, ahogy – még mindig
élve – Jaqra nézett.
* * *
Jaq oldalra perdült, és talán elesett volna, ha nincs rajta a páncél.
Az energiapálca kihullt kesztyűs kezéből. Belekapaszkodott az
olvasóállványba, így visszanyerte egyensúlyát. Lenézett a mozgó,
változó rúnákra: az írásjelek úgy vándoroltak, úgy löttyentek oldalra,
akár a folyékony higany.
Mit akar közölni vele ez a könyv? És egyáltalán... Ő mit akar
megtudni belőle?
A sorsát. A jövőjét.
Azt, hogy hol van az a hely, ahol meg lehet csavarintani az időt.
Ahol visszájára lehet fordítani...
Vagy azt, hogy hol az a hely, ahol egy lelket vissza lehet hozni a
h a l á l b ó l . . .
A megváltás helyét. A megtisztulásét.
Azt, hogy hol van az a hely a hipertérben, ahonnan a fénylő ösvény
kiindul. Miért akarja ezt tudni? Hogy elmenjen oda, és ezzel
felébressze a szendergő Nument. A káoszivadék talán felkel majd,
és megkezdi istenné válását, magához ragadja a hatalmat, és talán
önmaga egyik töredékét bele inkarnálja abba a megvilágosodott
halandóba, aki meglátogatta, míg káoszbölcsőjében feküdt.
Igen, lehetséges, nagyon is lehetséges, hogy ez az egész nem
más, mint megalomániás fantáziálás.
De mégis... Ha feltámaszt valakit, ha visszahoz valakit a halálból
azon a szent és különleges helyen, akkor tettével valószínűleg
csillámló hullámokat gerjeszt, amelyek végighaladnak a hipertér és
a kozmosz egész szövetén...
Ha feltámaszt valakit, aki olyan értékes, mint Ey'Lindi...
Igen, ó, igen!
A személyes szenvedélyek és a kozmikus megváltás – mindkettőt
egyszerre szolgálja ezzel a tettével. A Birodalom megmenekülhet és
átalakulhat, ugyanúgy, ahogy Ő, a Földön Lakozó is. Gyógyító
balzsamot vihet annak a megsebzett istennek, eltüntetheti a
sérüléseit a fény gyermekével.
Jaq semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy Ey'Lindi
feltámadjon, reinkarnálódjon. A nő olyan volt számára, mint az egyik
testrésze; elvesztése felért egy amputációval. Szellemszerű
jelenlétének intenzivitása nem fakult meg.
Furcsa hangok ólálkodtak az elméjében, de az érzékszervei
valahogy élesebbé váltak. Vakító fénnyel jelent meg előtte egy
mondat – egy körívet leíró mondat az egyik oldalon, egy szósor,
amely saját testét felfalni akaró féregként visszakanyarodott
önmagába. A legelső szó egy komprimált kód volt, amely most
aktiválódott, és azonnal megjelenítette az utána következőket, az
utasítássort. Mert a szavak utasítások voltak, egyszerű parancsok.
Irányjelzések. Cél, Ceart Lár – bal, jobb, közép. Irányok a
Hiperhálóban. Irányok, amelyeket követve Jaq sorsa
b e t e l j e s e d h e t e t t .
Amikor a rúna megjelent az agonizáló Azul Petrov előtt – az a rúna,
amely elárulta a Fekete Könyvtárba vezető utat –, a kezdőpont, mint
kiderült, pontosan az a hely volt, ahol Petrov abban az adott
pillanatban éppen tartózkodott.
Ennek a kígyómondat esetében is így kellett lennie.
Jaq acélkesztyűs ujjával lehúzta a védőlemezt a monoklijáról.
A mondat abban a pillanatban bonyolultabbnak tűnt; elágazások
jelentek meg rajta. Már nem is mondat volt, hanem egy bonyolult
jelháló. Amit Jaq a lencsén látott, az nem magyarázott meg semmit,
de sok mindent szemléltetett. A jelek között fényleni kezdett egy bizonyos útvonal. A vonal időnként visszatért önmagához, keresztezte magát, kétszer átszelt egy nagyobb tengelyt, amely nem lehetett más, mint a lidérchajók által használt csatorna.
Hát persze! Annak az energiától feszülő helynek a Hiperhálóban, annak a huroknak, amelyet állítólag a Nagy Harlekinek kerestek...
nem volt egy kifejezett és határozott helye. Mindenütt megjelenhetett; az ember bárhonnan, bármilyen kiindulópontról eljuthatott hozzá – feltéve, hogy pontosan haladt végig az útvonal kombinációkon.
Nem csoda, hogy a Harlekinek sosem találták meg ezt a helyet.
Potenciálisan bárhol lehetett, de soha nem bukkantak rá, mert azok,
akik keresték, nem ezt a Pontosan meghatározott kombinációt
követték. Józan elmével senki sem vállalkozott arra, hogy
keresztezze a nagy lidérchajó-tengely széles alagútját.
Jaq tágra nyílt szemmel bámult. Az útvonalon felfedezett egy kis
rést. Aztán valamivel arrébb egy másikat.
Vajon ezek a rések, ezek a folytonossághiányok azt jelentik, hogy a
kutatónak valahol el kell hagynia a Hiperhálót, és egy másik helyen
vissza kell térnie bele? A mestervilágon, ahol egymás közelében
számos Hiperháló-kapu létezett, csak a véletlen segíthette hozzá a
bátor vállalkozót ahhoz, hogy megtalálja azt, amelyikre szüksége
van. Ezek a rések... ezek egy olyan bolygót jelölnek, ahol nem egy
és nem sok, hanem két kapu van. Az egyiken ki kell lépni, a planéta
felszínén eljutni a másikhoz amelyen keresztül ismét be kell hatolni
a Hiperhálóba...
A Fekete Könyvtár rúnáját lecsiszolták a hiperszemről. Jaq most
érezte, hogy az energiával feltöltött helynek – annak, amelyet
keresett – a rúnája pszichikailag vékony fekete vonalakkal
rárajzolódik a hiperszemből metszett lencsére.
És ahogy ez megtörtént, a lapról eltűntek a rejtett mélységek.
Jaq ráhúzta a lencsére a védőlemezt – a lelkes rovargyűjtő csukja
rá ilyen óvatosan a doboza fedelét a ritka és értékes zsákmányra.
Most már, ha úgy akarja, bármikor keresztülnézhet a lencsén, és
akkor... akkor meg fogja látni rajta az útvonalat.
Vajon az útvonalmondat lekopott a lapról? Vagy esetleg rajta
maradt, és mások is megtalálhatják? Jaq durva mozdulattal kitépte
a könyvből a lapot, majd összesodorta.
Lex a padlón kuporgott. A mellén jókora, koromnak látszó folt
sötétlett, de a jelek szerint nem érzett fájdalmat, vagy legalábbis
nem törődött a testére égetett sebbel.
Jaq odadobta az összesodort lapot az űrgárdistának.
– Dugd a hálópáncélodba. Ne veszítsd el. Segíts kijutnom ebből az
átkozott páncélból! Siess, nincs sok időnk!...
A Halálbohóc vágyakozva nézte a pergamentekercset. Talán azt
hitte, hogy fogva tartója, ez a mágus, valami felbecsülhetetlen
értékű és kimondhatatlanul nagy jelentőségű próféciára bukkant rá,
valami olyasmire, amihez képest a könyv többi része semmit sem
ér. Ezt hihette, ez járhatott a fejében, de nem szólt, semmit sem
csinált. Nem vette észre, hogy Jaq valójában mit fedezett fel, és
nem látta azt sem, hogy az útvonal rárajzolódott a lencsére – ahogy
azt sem érzékelte, hogy a villa közelében leereszkedett egy
káoszhajó. Orrcimpái remegtek, még mindig érezte a démonbűzt.
Nem is csoda, hiszen az egyik forrása ott volt a közvetlen
közelében, a cellájában.
* * *
Miközben Lex segített lehántani a vérteket, Jaq titokban
megvizsgálta magát, a lelkét.
Tisztának tűnt, józannak – annak ellenére, hogy találkozott a
K á o s s z a l .
A találkozás felébresztett benne egy érzést, amely az agyától
legtávolabb lévő testrészében, a jobb lába nagyujjában vert tanyát.
Csak itt érezte biztonságban magát, csak itt nem tartott attól, hogy a
józanságát megőrző elme rátalál.
Amint felfedezte a jelenlétét, ez a furcsa hangulat, amely valaminek
a közelségére utalt, duzzadni kezdett, és kinyújtotta hosszú
csápjait. A nyúlványok felfelé kapaszkodtak, és mindent
megbénítottak, elzsibbasztottak, amihez hozzáértek. A jobb lába
érzéketlenné vált, nem engedelmeskedett az akaratának, oldalra
rúgott. Nem az inkvizítor, hanem az a valami irányította, ami ott
rejtőzött benne.
A lába először csak térdig zsibbadt el, aztán combtőig. Az idegen
egyre feljebb hatolt benne, úgy emelkedett, mint zivatar idején a
csatornák vízszintje. A gyorsan elmormogott imák nem sokat értek.
Ez a hipertérből származó energiaizé mindenképpen, bármi áron a
hatalmába akarta keríteni a testet, amelybe beleszorult. Birtokolni
akarta, használatba venni.
Jaq a kezének még mindig tudott parancsolni. Megtehette volna,
hogy önmaga ilyen fordítja az energiapálcáját, de tudta, ezzel
komoly sebet ejtene a testén. Lexet előbb megvédte a keze, az a
világító, dicsőséges bal kéz. Az űrgárdistából kipurgálódott a
démon, kiszökkent belőle – hála az energiapálcának, a bal kéznek
és az Istencsászárnak! –, és mivel nem maradhatott pucéran, test
nélkül ezen a világon, rögtön beleugrott egy másik élőlénybe.
J a q b a . . .
Jaqnak most önmagából, a saját zsigereiből és velejéből kellett
kitépnie a démont, innen kellett visszazavarnia a hipertérbe.
Még a torka és a hangja is a sajátja volt. Odakiáltott Lexnek:
– Ne nézz a lencsére! Tarts egy vértet az arcom elé! Pajzsként
fogd. Egy csillogó vértet, amely olyan, mint a tükör!
Lex megértette, hogy az inkvizítor mit kíván tőle. Felkapta az egyik
vállvértet, és Jaq arca elé tartotta.
A sima, fényes fémfelületre rárajzolódott Jaq torz tükörképe. Egy
szakállas arc... amely előtt hirtelen megjelent a kétfedelű monokli.
Az inkvizítor lehúzta róla a fedelet, a szeme elé tartotta, és a
hiperszem maradványán keresztül ránézett a saját tükörképére. A
lencsére rajzolódott rúnát látta, a finom vonalakat – az útjelzést.
Aztán... Mintha energiasugár csapott volna az agyába. Nyers és
durva hipertéri energia. Majdnem olyan volt, mint a testébe költözött
démon, de szerencsére ez nem rendelkezett saját akarattal, sem
t u d a t t a l .
Akár a partra kicsapó hullám, az energiasugár, miután az agyába
ért, azonnal visszahúzódott, és beleszívott a lelkébe. A halandók
ilyenkor szoktak elszakadni az életüktől vagy a józan eszüktől... A
szívóenergia magához cuppantotta a démont, amely folyamatosan
és állhatatosan, meghökkentően gyorsan egyre feljebb haladt az
inkvizítor testében.
Az idegen hozzátapadt a hiper szemlencsén keresztül érkezett,
visszavonulni kívánó energiatömeghez. Hozzátapadt, és sikoltva,
identitását elveszítve lesodródott vele.
A távozó energiadagály kiszívta Jaqból a behatolót.
Jaq ráhúzta a lencsére a két fedelet, és mély lélegzetet vett.
Lex ledobta a padlóra a vállvértet, majd összecsapta a Rhana
Dandra könyvét. Acélkemény körmével kifeszegette a borítóból az
értékes drágaköveket, s a kincset a hálópáncélja övén függő
erszénybe gyömöszölte. Előre gondolkozott. Ha sikerül élve
kijutniuk a villából, akkor nem sok holmit vihetnek magukkal,
legfeljebb a fegyvereiket. Szükségük lesz felszerelésre; szükségük
lesz valamire, ami értékes.
– Megvilágosodtál? – kérdezte tőle Jaq, aki még mindig a történtek
hatása alatt állt.
Lex úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. Az ostoba kérdést. Mert
hogyan is válhatna ő megvilágosodottá, amikor sosem rendelkezett
olyan képességekkel, mint a pszik. Nem, itt most csoda történt.
Csoda, amelynek bekövetkeztét a csontjaiba vésett neveknek
köszönhette, annak, hogy halott bajtársainak lelke a segítségére
sietett, és hogy képes volt kapcsolatba kerülni Rogal Dornnal, a
ragyogó fénnyel.
– És te? – kérdezett vissza.
Jaq nem tudta, mit felelhetne. Analizálta magát, de nem vette észre,
hogy különösebben megvilágosodott volna. Ó, igen, tisztán
belelátott a sors könyvébe, de ehhez talán az a dicsőséges kéz
segítette hozzá, amely most már nem fénylett. Ó, igen.
féligmeddig beleköltözött valamilyen démon, itt volt a testében, de
nem kaparintotta meg a lelkét.
Nem, ez még nem a valódi megvilágosodottság. Azt csak akkor
érheti el, amikor eljut arra az energiától vibráló helyre; amikor
feltámasztja és reinkarnálja Ey'Lindit.
Fent, a villa első szintjén, megszólalt egy robbanótöltetes fegyver,
aztán válaszként felhangzott a nehézfegyverek kerepelése. A
renegátok ezek szerint visszatértek a házba. És csak Zhord meg
Rakel van odafönt!
Ahogy Jaq és Lex felrohant a lépcsőn, magára hagyva a Bohócot és
pillanatnyilag feledve a könyvet, odaföntről és a házon kívülről olyan
robbanássorozatok hallatszottak, amelyek forrására nem volt
logikus magyarázat...
* * *
Mégis volt magyarázat.
És ez a magyarázat egyszerre volt csodálatos és iszonyatos.
A káoszűrgárdisták kiözönlöttek hajójukból, és ismét támadást
indítottak a ház ellen. Zhord megvárta, amíg félútig jutnak, majd
tüzet nyitott. Becsülettel akart meghalni – és meg akart halni, mert a
másik lehetőség valahogy nagyon nem tetszett neki.
A lövéseire mennydörgésszerű robajt kapott válaszul. Aztán, pár
pillanattal később, repülő gépezetek jelentek meg a levegőben,
közvetlenül a káoszhajó fölött. Felfegyverzett gépek.
Kétszemélyesek. Zhord sebüben féltucatnyit számolt össze.
Elda Viperák voltak – valamivel nagyobbak, mint a jet siklók.
Egyikenmásikon suriken katapultot helyeztek el, de volt, amelyikre
suriken ágyúkat. Három Vipera nehéz plazmafegyvert is cipelt,
mintegy ráadásként. A másik hármon lézerágyúk voltak. A pilóták és
a lövészek a mestervilág Őrzői közé tartoztak; sápadt zöld
lidércpáncélt és sötétzöld sisakot viseltek. A Viperákon zöld zászlók
lobogtak.
A hetedik Vipera távol maradt a hajótól; a lövész helyén valamiféle határozatlan körvonalú színpompás lény ült. A harmadik Harlekinnek ezek szerint sikerült eljutnia a Hiperháló-kapuhoz, kapcsolatba lépnie a többi eldával, és most visszatért az erősítéssel.
Erősítéssel... vagy bosszúálló osztaggal? Lehet, hogy rájött, hogy
mi volt a színház ellen intézett támadás hátterében? Annak ellenére
megérzett valamit, hogy Jaq előrelátóan pszichikai védőburkokat
alakított ki? Megérezte, esetleg kitalálta, hogy a történteknek
valamilyen köze van az elveszett sorskönyvhöz?
Bizonyára nem gondolt arra, hogy a Halálbohócot nem ölték meg,
hanem fogságba ejtették. Ha ezt tudja, akkor valószínűleg még egy
Viperát hoz magával, amelyre a kiszabadított fogoly majd felülhet.
A Viperák a vihar farkának, a legutolsó, legritkább homokfalnak a
fedezékében repültek el a városig. Talán észlelték, hogy egy
káoszhajó ereszkedett le a bolygónak erre a pontjára? Ha nem,
akkor valószínűleg az a démoni aura keltette fel a figyelmüket,
amelyen pszi érzékszerveikkel képtelenek voltak keresztülhatolni.
Nem, nem történhet meg, hogy a sorskönyv a Káosz markába kerül!
Az egyik Vipera plazmaágyúból és lézerágyúból nyitott tüzet az
önmagát háznak álcázó hajóra. A pilóták és a lövészek látták, hogy
a renegát űrgárdisták ebből az objektumból vonultak ki a másik,
valódi ház ellen, és rögtön rájöttek, hogy mivel állnak szemben. Az
egyik objektum ház. A másik... a Káosz hajója!
A plazmatöltetek nekivágódtak a célpontnak. Forrósághullámok
izzították a levegőt, mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hajó
egyes részei ionizált, szuperforró gázfelhőkké váltak. A lézerágyúk
energiavillámai komoly sebeket ejtettek rajta; az álcázó réteg eltűnt
róla. A dobozszerű bárkát már semmi sem takarta el; tisztán
látszott, hogy az orránál elhelyezett gigászi fogókarok egyikének
vége lerobbant a helyéről. A plazmaágyú csöve szétnyílt. A hajótest
egy része felhasadt. A hátáról levált az egyik pengetaréj, a levegőbe
emelkedett, és úgy lebegett, akár egy förtelmes ragadozó madár.
Lejjebb ereszkedett, aztán oldalra libbent, és belecsapódott az egyik
szomszédos házba, átszakítva a tetőt. A hegye valószínűleg
megsértett valamilyen energiaegységet, mert egy pillanattal később
a ház egész teteje felemelkedett. A robbanás után kisebb tűzgolyó
szállt az ég aljára; ezt sűrű, fekete füstoszlop követte.
A hajó felső plazmaágyúja kiböffentett egy lövedéket. Az egyik
Vipera fortyogó gázfelhővé változott a levegőben.
A plazmaágyúknak a lövések leadása után szükségük van egy kis
időre, hogy elegendő energiát szívjanak magukba a
tápegységekből. A Viperák pilótái a hajó és a villa közötti nyílt
terepen haladó renegátok felé fordították gépeiket. A Káosz
űrgárdistáira suriken korongok záporoztak. A Viperák irányába
lentről nehéz robbanótöltetek és mini rakéták száguldottak. Az egyik
Vipera-lövész lezuhant a gépéről. A Káosz harcosai átlyuggatott,
megpörkölődött páncéllal tántorogtak.
Zhord vaktában kilőtt a kertbe.
Ez volt az a pillanat, amikor a hajó jobb oldalán lévő plazmaágyú
ellőtt a lángoló ház mellett. A kertet körbefogó fal semmivé lett, s
láthatóvá vált a mögötte húzódó utca. Fél lánctalpas páncélozott
járművek, a tetejükön rakétakilövőkkel és géppuskákkal... A tankok
mellett ébenfekete, tükörarcú katonák loholtak – lézerpuskás
arbitrátorok.
A falat szétbontó plazmatöltet egy része közéjük csapott, és
áldozatokat szedett. A fél lánctalpasok megtorpantak, majd
felgyorsítva keresztülszáguldottak a lassanként szétfoszló forró
gázfelhőkön. Mielőtt a hajó hátulsó plazmaágyúja feltöltődhetett
volna, a páncélosok átcsattogtak a kerten, és pozícióba álltak a
földön hasaló bárka mellett.
Vajon mire gondoltak az arbitrátorok, amikor meglátták az idegen
lények által vezetett repülő szerkezeteket, valamint az eldákat, akik
szűnni nem akaró elszántsággal támadták a szögletes páncélú,
undorító külsejű űrgárdistákat?
Ez is hamar kiderült. A harckocsik és a gyalogos rendfenntartók
tüzet nyitottak mindenre és mindenkire, aki megzavarta a Császár
b é k é j é t .
TUB-TUB-TUB-TUB – makogtak a géppuskák. A levegőben
lézersugarak cikáztak, s amikor valamilyen acélfelülethez
csapódtak, a legcsodálatosabb tűzijátékot megszégyenítő
szikrazuhatagok közepette romboltak. A renegátok páncélja
azonban hihetetlenül erős volt; a géppuskagolyók egyszerűen
lepattogtak róluk.
A harc háromszoros intenzitással folyt. Jaq villája több találatot
kapott, a falak ingataggá váltak, a törmelékdarabok közé a betört
ablakokból kiröppenő üvegszilánkok keveredtek. A detonációk zaja
fülsiketítő volt.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta Zhord.
Jaq felkapott egy köpenyt, és ráterítette a hálópáncéljára.
– A csontom! – ordította Lex. Mi lesz a combcsonttal, amelyet a
káptalanjának faragott meg, s akkor fogja átadni az Öklöknek, ha
megint köztük lesz. Ha valaha eljön ez a pillanat... Nem, azt a
csontot bármilyen áron magával viszi!
Egy kósza lézersugár meggyújtotta a függönyöket. A lángok a
mennyezetet nyaldosták.
– Itt kell hagynod a cubákodat, nagykutya! – üvöltötte Zhord.
Lex dühödten felhördült.
– És mi lesz a Bohóccal? – kérdezte Rakel.
– Mi lenne? Itt hagyjuk, és megsül! – felelt neki a zömik. – És az a
francos könyv is. Legyen valami, amivel ezek a röpködő fickók
foglalkozhatnak, ha végeztek. Ha végeznek egyáltalán... Ha sikerül
legyőzniük a renegátokat és a tükörfejűeket...
Az arbitrátorok érkezése és támadása megzavarta a káosz
űrgárdistákat; szinte teljesen megfeledkeztek a légi veszélyről. A
hajó lüktetni kezdett, plazmacsíkokat eregetett magából. Sérülései
ellenére felszálláshoz készült. Pilótája nem foglalkozott a
renegátokkal, sorsára akarta hagyni azt a néhányat, amelyik még
életben volt.
* * *
Akkora volt a felfordulás, hogy Jaq és társai viszonylag könnyen
eljutottak a csatatérré vált kert szélére. Hála a homokfelhőknek és a
füzekből fel-felcsapó füstnek, senki sem vette észre őket.
Az égen hirtelen megjelent egy kicsiny nap a Sabulorb saját vörös
óriása mellett. Egy picinyke nap – a káoszhajó plazmafáklyája.
Az űrjármű egyik stabilizátor szárnya leszakadt, a másik megsérült.
Kormányozhatatlanná vált. Csak úgy menekülhetett el, ha
egyenesen felfelé emelkedik. Ez a gyors emelkedés azonban nem
bizonyult valami szerencsésnek, hiszen az űrben sem
változtathatott irányt. A vörös napóriás irányába tartott... Nem térhet
ki, nem tudja megcsinálni! Néhány nap múlva, vagy talán valamivel
hamarabb belekerül a csillag vonzásába, és akkor...
Vajon milyen mélyen fog behatolni a forrón lángoló külső
gázgyűrűbe, mielőtt szétrobban?
Vagy lehet, hogy a pilóta végső kétségbeesésében aktiválni fogja a
hiper hajtóművet? Ostobaság! Ha megteszi, akkor nem csupán a
hajóját, de az azt körülvevő űr-burkot is megsemmisíti, és ezzel
elindít egy rengéshullámot a vörös napóriás irányába.
Egy ilyen hatalmas égitest esetében egy ekkora rengéshullám
parányinak tűnhet, de... Talán óriási hatása lesz. Egy haldokló
pillangó utolsó szárnyrebbentése is kavarhat vihart.