Káoszgyermek
- regény -
Első fejezet
Rúnák
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
boomp3.com
– Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te
hitvány, ostoba ember!
A Harlekin kaméleon maszkján a megvetés és a gyűlölet jeleit
lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel,
pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta
volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített,
viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját.
Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletű,
karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy
embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors
eldához képest?
– Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin.
Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a
látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetőleg még mindig
az, ha valaha is annak számított...)
Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a
beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerű vizorja
eltakarta az arcát. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy véleményt
nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran
arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra
kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy
megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az
eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség
érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint
siralmas szükségszerűség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet
játszott a divinációt megkövetelő fiaskóban.
Fiaskó? Nem... katasztrófa.
* * *
Az űrből nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerű
katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy
méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen
terpeszkedett. Felszínéből, mint az aranypajzsokból a drágakövek,
kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi időben ezek legtöbbje sötét volt,
másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados
békekorszak során Ulthwé pszicho plasztik lidérccsontja képes
lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg
a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek.
A béke azonban csak álom maradt...
Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az
aprócska galaxis spirálra emlékeztető képződmény volt az a kapu,
amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen
keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem
az ösvény hajtotta előre az űrben, hanem dagadó étervitorlák
röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely
mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a
napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy
úgy tűnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni előle.
Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett.
Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott előre.
Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen
veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék őket a lidércőrök
fémből készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek
megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és
végérvényesen elpusztulnak.
Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten
inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló,
eszelős dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor
arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a
hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.
* * *
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját.
Hajában ezüstszínű tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott
volt, és külön jelentőséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a
pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi időben mindig lassan
és jelentőségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami
láthatatlan időszirup tengeren próbálna átgázolni, mielőtt végleg
m e g á l l .
Az övére akasztott erszényből előszedte a rúnaköveket. Az egyiket
rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan
bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami
egyszerűen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott
j ö v e n d ö l é s - s o r b a n .
– Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki
megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat!
Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
* * *
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és
féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt.
A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetően az
Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott.
Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra
lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete
Őrzőket és a Maszk-harcosokat.
Más régiók megőrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok
és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekből, amelyeknek fáit
mintha smaragdból faragták volna ki.
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztő erőt
sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont
magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypettyes,
krémszínű lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a
pszichopotens, kvázi élő magot iszap és homok vagy márvány,
esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok
és törmelékhalmok.
Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a
fává fejlődött lidérc csonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott
polgár lélekkövéből sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ
lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos,
gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni.
Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a
helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is
válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát.
Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor
részt vett valamilyen expedícióban.
(Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során
mentette ki a Káosz markából.)
A legősibb és legmagasabb lidérc csontfák már keresztüljutottak a
kupolán, kiemelkedve az űrbe. Az áttetsző, légmegtartó kupola
anyagból és energiából álló hibrid képződmény volt; elviselte, hogy
a fák átdöfik. A fák legfelső ágai valójában csápok voltak, amelyek
fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon
kívüli világ, az űr, a Semmi feketesége felé vezető utakat.
Az odafent sötétlő hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak
tűntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül
túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének
ocsmány, gennyszínű örvényeibe. A rémálomba illő irrealitás egyre
több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok
és szörnyek lakhelyévé.
Ha a szemből érkező támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem
csupán a védőket fogják megölni, hanem a lidérc csonterdőket is
elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez
bekövetkezik, tízezer esztendő öröksége semmisül majd meg;
tízezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de
nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamennyi
halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
* * *
– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette
ki Eldrad.
Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erők által
őrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek
ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek
örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy
megfelelő vezető kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de
soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé.
Főként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki.
Mégis megtette.
És ami még rosszabb: kirabolta.
A szikár varázsló, Ketshamine, rádőlt máguskardja markolatára, a
penge hegye belebökődött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja
akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek
voltak. Haja fekete, akár a szén. Bő köntösének ujját és sátorszerű
szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe
belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínűségek állandóan
örvénylő és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák
tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb
módon használja.
– Draco ellopta a Rhana Danára könyvét. – kiáltott fel Eldrad.
Igen, a sors mutálható könyve... eltűnt. Kikerült a Hiperhálóban lévő
Fekete Könyvtárból – és erről az az átkozott Jaq Draco tehet!
Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe.
De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelő utasítások
hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a
sors könyvében.
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja
magát a Birodalom előtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után?
Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán
rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak.
Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha
energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán
az anyagi valóságot körülölelő pszichikai erő óceánja volt;
hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a
lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe.
A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hő
sugárzott a jóskövekből. Narancsvörös meleg. Vörös forróság.
Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel:
– Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy
tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része,
amelynek köszönhetően talán megbomlik az elméje!
Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai
óceán felszínén lebegett.
– Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés
kibuggyant belőle.
Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki
pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínű jövők
hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelős azért, ha elveszti a józan
eszét. Ebből az következett, hogy az esemény beleillett az ok
okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett
megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már
nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy
Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amiből aztán
megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak ő
maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben.
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni
és összegyűjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még
azelőtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és
belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve
t ö r t é n t . . .
A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai
eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és
a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az
illuminátoknak kellett közölni velük.
A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú
őrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és
amikor a Káosz előrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a
Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egy-egy
aspektusa – megvívják az utolsó harcot.
Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk...
Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana
Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás
kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság
pusztulását. Rettenetes jövőkép, de még mindig jobb, mint a Káosz
diadala.
Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is
rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér
megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az
eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette
összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés
v i l á g á b a n .
Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik
nagyobb erőgóca, amelynek köszönhetően szétmállik majd minden,
ami valóságos és józan.
De volt egy másik alternatíva...
A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek
nevezhető az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerő: a Numen,
a fénylő ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd
beragyogja az emberi faj megújulását.
Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok
felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár
végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztődnek az elmetűzben, ha
megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a
megújulás főnixének. így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis
kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán
könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult
kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett
d i c s ő s é g ü k e t .
Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania
ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok
sűrű fátyla fedte.
Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét.
Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely
szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követően át kell
esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon
reagált rá.
Ha Dracónak most meg kellett őrülnie... Nos, ez sem azonos a
kudarccal, hiszen az eszelősséget csupán hártyányi távolság
választja el a démoni megszállottságtól. Az őrültség az a tágra tárt
kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak.
Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen
értékű dokumentum, a Rhana Danára könyve! Ez pedig felér egy
k a t a s z t r ó f á v a l .
Zephro agyában egy rémisztő gondolat öltött formát. Mi van akkor,
ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és
a Császár fiait? Ő az eldáknak köszönhette saját megváltását –
éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek
renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak
egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt
kiűzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket.
Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertőzték
a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai
parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át
stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövő egy bizonyos
pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A
szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak
vergődni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettől
tartottak) nem megtisztulást eredményező purgálási folyamat lesz,
hanem éppen ellenkezőleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának
szabadon bocsátása.
Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes
tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe.
De mi van akkor, ha ő nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van
akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik
kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak,
hogy összegyűjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi
őrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az ő saját
cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi,
megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát,
amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének előrébb
h o z a t a l a ?
Mi van akkor, ha ezek az émelyítően meggyőző eldák annyira
biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy
céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma
órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen,
hogy semmi se élje túl a szörnyűséget?
Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette
miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most
megvetették, őt hibáztatták.
Kivéve Ro-fhessit. Ő nem okolta semmiért.
Talán nem...
boomp3.com
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak.
Energia áramlott át rajtuk, a hipertérből a lidérccsontba, a
lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A
látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek.
– Hol fog megőrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon?
Mennydörgésszerű robaj, dobhártyarepesztő reccsenés...
Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakő robbant szét.
De... nem! A zaj fentről érkezett, a kupolából.
Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretű fa kidöfte koronáját az
űrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és
hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett,
aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülső lábai és ollója végén
fenyegető energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a
kupola anyagába.
Mögötte egy másik közeledő hajó sodródott.
Pillanatokkal korábban a két jármű még nem volt a kupola fölött.
Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevő
köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el őket az
elda őrök szeme elől.
Ahogy az első hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki
az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a
mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dőltek az
alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A
kiszökő atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló
k i á l t á s a . . .
A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a
felületén ejtett sebet, amely aztán a következő pillanatban, a
második hajó érkezésekor ismét felszakadt.
Az első behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt
minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés
f o l y t . . .
A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz
korábban még sosem indított támadást az erő e szentélye ellen.
Egy darabig a jóslás fontosabbnak tűnt, mint az erőszakos
behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az
Őrzők és a Maszk-harcosok biztos megfelelő módon fognak
reagálni a történtekre.
Eldrad rárikoltott a kövekre:
– Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tűt keresne a szénakazalban, vagy egy
bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blokkolta
volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki
sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét.
Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben
lévő, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek
számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan
kapuk, amelyekről az adott világokon élők semmit sem tudtak.
* * *
– Mutassátok!
Ami megmutatódott, az valami egészen más volt.
Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé
táruló képtől. Rémálomba illő tájat látott, vulkánokat és
lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremű sziklákat. A
komoran üres égbolton ezerszínű villámok cikáztak: a
természetellenes energia impotensségre kényszerített
megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs
legtetején fekete építmény állt. A toronyszerű épület legfelső részén
egy hatalmas kristály szemgolyó izzott.
Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerős volt
Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a
démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt
Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a
gyomorfacsaró érzetet.
Vajon a többiek is látták azt, amit ő? Többé már nem halogathatják
a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló,
boszorkánypengéjéből energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb
ereszkedő hajó irányába. A szaruhártya-perzselő villámok elérték az
űrjárművet, de egyetlen pillanat alatt eltérítődtek célpontjuktól,
belevágódtak az erdőbe, és parittyából kihajított kőként,
fenyegetően közeledtek a lidérc csonthoz.
Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet
megteremtett önmagának.
A Harlekinek előrántották suriken pisztolyaikat és lézerpisztolyaikat
az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színű ruháik alá rejtett
tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínű, élénk
árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az őket irányító
akarat kezében.
KÁOSZGYERMEK
A Fekete Őrzők már megjelentek a távolban, karjukkal hosszú
csövű lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínű sisakjaik mintha
csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló
ébenfekete termesz harcos testen. Éjszínű lobogóikon a szemet
lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván
kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és
vitriolszerűen pusztító szomorúság könnyét.
boomp3.com
A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elő. Ezek a kicsiny,
fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából
materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegő
lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A
pókokból összeállt szőnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a
fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott.
Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy működnek, mint a
pszichikai jelzőfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott
állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a
jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták,
idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához.
Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergő patakként futottak. A
nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és
megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés
ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog,
hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit
vonzotta magához!
Sürgető üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló
tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép...
Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc
a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon
páncélos káosz űrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek
elő, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek
segítették őket, Slaanesh teremtményei. Veszély,nagy ,
kimondhatatlanul nagy veszély...!
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerű harcosok
oszlopa lódult előre, amelyben minden egyes moccanó test olyan
volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz
szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak,
büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve
már átalakította őket. A Káosszal, amelynek azóta öröklétre szánt
zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek.
A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek Jelfelé
a hajdani űrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra,
aki csak láthatja őket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval
ebben az érzésben...
* * *
A legelső jármű alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott –
borotvaszerű uszonyokkal, az orrrészben rákollókkal ellátott
monstrum volt. Az utána következő hajó leereszkedés közben még
mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre
nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdőből.
Magasan a kupola fölött feltűnt, beúszott a látótérbe a harmadik
támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az űrben,
s a behatolók felé kúszott.
Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah!
Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az
Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet
a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manőverek
végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet.
Egy másodperccel később a harmadik behatoló fénygömbbé
változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejű volt, hogy
a fák körül hirtelen megjelenő sötét árnyékok megannyi kinyújtott
karomnak tűntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy
hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földből, a sziklákból.
Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tették a sötétség-rácsok
és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek.
Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésről... A stroboszkopikus
villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a
másik vidékét.
A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák,
fehér-vörös páncélba bújt eszelős nők közeledtek. Szentélyük
szellemével átitatottan ezek a nők bénító és agyzsibbasztó
sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltő vadállati pofához válik
hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elő.
Energiakardjuk vérszomjasan zümmög.
A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek,
ezek a hosszú combú és izmos fenekű, keményen formás és buján
csábító testű lények – ezek a halált osztó harcosok..! Ó, milyen
féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk
végén lévő rákollókkal szétcincálják az elda nőstényeket! Igen, már
alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket,
a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe!
És mögöttük ott Jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerű dudorok,
gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik
perverz alakú, robbanó tölteteket okádó fegyvereiket. És azok a
zászlók..! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon!
Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó
Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s
döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél
is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a
Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereiből záporozó
robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erős,
zöldre festett és temető fekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat
nem fenyegeti túl nagy veszély.
Suriken csillagokat lőnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a
káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem
törődnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek
megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy így időt
nyernek. És a megnyert időt ki is használják: közel kerülnek az
ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilőhetik rájuk kábító
pszicho konduktív tűiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégső
harceszközhöz nyúlnak – előveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb űrgárdistái léptek elő; a
páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte.
Ezek az űrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó,
milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll lemezeket ugyan
lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk
fölött pengeszerű díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké
– merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek
magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithű űrgárdisták
bármelyike eszelőssé válhatott volna – a dicsőséget és becsületet
kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott
győzelmeik förtelmes hadijelvényeit.
– Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi.
Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszűrgárdisták.
Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könnyű
páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek
felfelé és előre. Karmos ujjaikkal pusztító erejű fegyvereket
markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a
Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch
alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái
v o l t a k .
– Láttam az Őrtornyot – kiáltott fel Zephro.
Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a
Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az első látásra, azokon az
iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé
eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján
állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erődítménye volt.
Azoké, akik egykoron valódi, hithű űrgárdistának vallották magukat.
Mostanában a királyuk azon a küklopsz szemen át nézett keresztül
a hipertéren. Keresztülnézett, és kikémlelte a valóság birodalmát –
mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a
v i l á g o n . . .
Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakő.
Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden
kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgál
voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz
megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor,
ugyanazon a helyen indított támadást?
A Fekete Őrzők lőni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat
vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch űrgárdistái
lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A
lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a
gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig
megremegtek. Az egyik Őrző testét széttépte egy lövedék. Egy
másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védői – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók –
mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol
lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierő tagjai, akik odafentről
tudnának gránátesőt zúdítani az ellenségre?
* * *
A lidérc csonterdőben a Harlekinek egyik helyről a másikra
rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná
váltak. Rövid időre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból,
azután apró penge csillag felhőket. Ó, milyen kevesen voltak...!
És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik
támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta
el őket?
Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már
belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a
szent fák között!
Hol vannak a surikenvető ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek?
A Harlekinek előrerontottak.
A Harlekinek eltűntek, azután újra megjelentek.
* * *
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a
változás romboló jellegű áradatát, és így megzavarja magát a
f o l y t o n o s s á g o t .
A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének
elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a
jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött.
Káoszharcosait minden bizonnyal az az erőfeszítés vezérelte az
Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy
meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet
elrablóinak helyét.
Ó, milyen kegyetlen a sors!
Azok az alakváltó űrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az
Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál űrbe, és így
meglepték a bolygó védőit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók
cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetővé
tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítő
ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna
céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és
közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és
ezt a műveletet végre is tudták hajtani, mert az az erős pszichikai
jelzősugár vezette őket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra.
Azok a másikak, Slaanesh űrgárdistái, minden bizonnyal a
Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; ők vélhetőleg valamiféle
pszichikai „szagnyomot" követtek. A világukon már réges-rég nem
létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen
lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a
pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után?
Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik
káoszvilágról, egy őrülten torz és eszelősen hánykolódva haladó
bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok
akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A
Maszk-harcosok akkor és ott láttak a legőrültebb tájakat. Annak a
világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely
egy beteges fényű hold petyhüdt sarlóján ücsörgött.
Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a
támadók arról az öntörvényű, undorító és minden
törvényszerűségtől mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az
egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a
Hiperhálót a Káosz előtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése?
Valaki vagy valami az innenső oldalról indulva szakította át a zárat,
és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a
káoszlények ideáramlása.
A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebből azt a következtetést
lehetett levonni, hogy a pecsét feltörője nem lehet más, mint maga
Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor
elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat.
Az ő ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a
zárakat...
Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna
sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú
holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal
tovább kellett volna haladnia.
Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
* * *
boomp3.com
Az állatemberek előtt haladva Tzeentch űrgárdistái
keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen
oda, ahol a pókszőnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés
félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna
tölteni, az előrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna.
Döglődő, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A
pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen
torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szőrön és a bőrön,
hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás
lehetőségeiről. A káosz űrgárdisták azonban megállíthatatlanul
nyomultak előre. Megerősített páncéljukról lepattogtak a suriken
csillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerű
bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán
felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is.
Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az ősatyjuk. Magnus volt a
máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a
gárdistái, az ő ezer fia.
Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár
biológiai fiai, akiket Ő, a Földön Lakozó, nem ismert.
A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó
fivérek viszont már itt meneteltek.
Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te!
Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyűjtötte és
összpontosította a benne rejlő energiákat. Ketshamine újra
feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött:
segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a
nehézfegyverzet antigrav lebegőplatói?
Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a Józan eszét, váljon
valamelyik démon játékszerévé!
Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni.
De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás?
A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Danára
könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és
felderítők indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják
az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta
világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató
élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak.
Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal
hadonászva tántorgó fajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy
gyilkolni fog, hogy talán őt is megölik.
Végre-valahára a látóterében feltűnt egy antlgrav plató – a törzsek
között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen
széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegőt.
Még mindig van remény!
Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény!
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)
Második fejezet
Zarándokok
boomp3.com
boomp3.com
A Karesh nevű bolygó déli kontinensének vad zónáját sziklákkal
teleszórt legelők alkották. A felszabdalt felületű mezők alatt
mészkőbarlangok húzódtak; az egyik a Hiperháló kapuja volt.
A föld alatt foszforeszkáló mohák világlottak. A barlang másik
oldaláról a Hiperháló titokzatos, kékes-ködös fényé szüremlett át. A
gyanútlan szemlélő talán fel sem fedezte volna e világító folt és a
természetes mohafény közötti különbséget, de ennek így kellett
lennie. A kaput, a Hiperháló kapuját álcázni kellett.
Ám nem járt erre se gyanakvó, se gyanútlan szemlélő. Ugyan miért
is jött volna le bárki a bolygó felszínéről, vajon mi után kezdett volna
kutakodni? A mészkőbarlangok hatalmasak és kísértetiesek, a
céltalan kíváncsiság pedig ritkán vezet jóra.
Időnként megesett, hogy egy-egy kecskepásztor eljutott ide. Talán
valamelyik állatát követte, amelyről aztán kiderült, hogy belezuhant
egy szakadékba, esetleg túlságosan mélyre merészkedett egy
barlangba. A Hiperhálóra nyíló kapuval szemközt egy kisebb
kőrakás állt, amelyen három kecskekoponya szikkadt és fehéredett.
A szarvak védekezően meredtek a kék alagút felé, mintha arra
készülnének, hogy felöklelik azt, ami a másik oldalról előbukkan.
A koponyás halom arra utalt, hogy a helybéliek meglehetősen
primitívek. Lex, amikor ezt megállapította, rögtön azt javasolta, hogy
térjenek vissza a Hiperhálóba, és keressenek maguknak egy
fejlettebb világot. Jaq ekkor még mindig sokkos állapotban volt,
melybe Ey'Lindi halála miatt került, és úgy érezte, képtelen
meghozni bármiféle döntést, ezért Lex és Zhord vitatta meg a
k é r d é s t .
A Hiperhálóba való visszatérés azt jelentette volna, hogy ismét
kockázatot kell vállalniuk, szembe kell nézniük mindazzal, ami
esetleg odabent rájuk vár. Nekik viszont élelemre, innivalóra és
pihenésre volt szükségük. El kellett rejtőzniük. Gondolkozniuk
kellett. A kezükben volt a sors idegen eredetű könyve, melyet egy
olyan bonyolult nyelven írtak, amelyet egyikük sem értett. Ey'Lindi
talán el tudta volna olvasni, ám... ő már nem élt.
Ez a könyv volt a kulcs számos titokhoz. Példának okáért a Császár
fiaival kapcsolatos dolgokhoz. Mivel a könyv – állítólag – tartalmazta
a végső apokalipszisra vonatkozó próféciákat, majdnem biztos volt,
hogy van benne valami a fiúkról is. Feltéve, hogy ezek a császárfiak
egyáltalán léteznek. Mert ugye ebben sem lehettek egészen
biztosak, hiszen csak egy Harlekin állította, hogy valós személyek.
Egy Harlekin, na meg persze Zephro Cornellan. És az is könnyen
elképzelhető volt, hogy mindkét tábor képviselői hazudtak. Ez a
könyv lehetett volna a mindent eldöntő bizonyíték.
Olyasmit birtokoltak tehát, amivel semmit sem értek, hiszen nem
tudták elolvasni.
Nem vállalhatták annak kockázatát, hogy kapcsolatba lépnek
valamilyen birodalmi szervvel. Az Inkvizíció számos ügynököt állított
rá az eldák fajával kapcsolatos dolgok megfigyelésére és
tanulmányozására. Ezen ügynökök között sokan akár a fél karjukat
is odaadták volna, cserébe azért, hogy lehetőséget kapjanak a
könyv átvizsgálására. Mindemellett sajnos az Inkvizíciót belháború
szaggatta; soraiba beszivárogtak az összeesküvők. És az is igaz
volt, hogy Jaqot eretneknek és renegátnak bélyegezték.
Hol lehet az a pont a Hiperhálón belül, ahol vissza lehet forgatni az
időt? Állítólag létezett egy ilyen szegmense a világegyetemnek... Az
idő visszapörgetésével el lehetne jutni abba az intervallumba,
amikor Ey'Lindi még élt. Jaq érezte, jobban teszi, ha nem is
foglalkozik ezzel a gondolattal. Még a Nagy Harlekinek sem tudták,
hol ez a hely, sőt még azt sem jelenthették ki teljes bizonyossággal,
hogy valóban létezik. Oda csak olyasvalaki képes eltalálni, aki már
elérte a megvilágosodottság állapotát.
Egy egészen kivételes varázsló...
Olyan, mint például... a sors könyvének mestere? Olyan, mint...
valaki, aki már démoni befolyásolás alá került, aki megszállottá vált,
de sikerült megszabadítania, kipurgálnia magát?
– Még mindig sokkos állapotban vagy – mondta Lex komor
szigorúsággal Jaqnak, valahányszor az inkvizítor szóba hozta ezt a
t é m á t .
– Imádkozni fogok a megtisztulásért – felelte ilyenkor Jaq kábultan,
de sosem imádkozott.
– Ide hallgassatok! – bökte ki egyszer Zhord. – Valamikor,
eljutottam egy olyan földmívesvilágra, ahol olyan babonás népek
éltek, akik még a kereket is istenkáromlásnak tartották. Azt
gondolták, hogy a kerék az, ami az istentelen tudományt
szimbolizálja. Számukra azonos volt a boszorkányság
veszedelmeivel, értitek? De még azon a holdon is léteztek antigrav
lebegők, és még annak a nyavalyás kis fővárosnak is volt egy
nagyjából használható űrkikötője.
* * *
A Kareshről kiderült, hogy sokban hasonlít a Zhord által megemlített
földmíves holdhoz. Na persze a kereket nem tiltották be, de a
bennszülött parasztokra lerázhatatlan igaként nehezedett a
tudatlanság és a babonás rettegés.
Eltartott egy darabig, mire megtalálták a barlangból kivezető utat.
Már jó fél órája haladtak a felszínen, amikor megpillantottak egy
kecskepásztort. A fickó azonnal elmenekült, amikor meglátta őket.
Egy órával később a trió egy kicsiny, vályogtéglás viskók alkotta
faluhoz ért.
A megdöbbent parasztok ámulattal vegyes félelemmel bámultak Lex
emberfeletti alakjára. Érezni lehetett, milyen kérdések zakatolnak a
fejükben. Lehetséges-e, hogy ez a hatalmas, boltozatos mellkas
(Lex mellizmai alatt egyetlen összefüggő esont kupolává
változtatták a bordákat) egy emberi test része? És mik lehetnek
azok az izék, azok a lyukak ott, a gerinc mentén? (Ezek voltak azok
a csatlakozóaljzatok, amelyeken keresztül Lex teste
összekapcsolódhatott elvesztett páncéljávall) Megvető vigyorgással
néztek az apró termetű zömikre; a komor tekintetű Jaqra félve, az
inkvizítor hálópáncéljára pedig érdeklődve pillogtak. Ennek ellenére,
mivel a nyelvük viszonylag érthető volt, gyanítani lehetett, hogy
valamilyen kapcsolatot azért fenntartanak a Birodalommal.
Halványan emlékeztek azokra a mesékre, amelyekben iszonyatos
erejű idegenek időnként le-lecsaptak a szomszédos provinciára.
Ezek a lények halált okádó fegyverekkel rendelkeztek, és játszi
könnyedséggel pusztítottak el mindenkit, aki szembe mert szállni
v e l ü k .
Ezen a világon rettegtek a psziktől. A három koponyát, a
szarvjeleket a gonoszok visszarettentésére használták – azoknak a
teremtményeknek az elűzésére, amelyekről egyik bennszülött sem
beszélt. Áldozatokat mutattak be a névtelen fenyegetésnek, amely
valamikor iszonyatos lehetett, de addig nem okozhat különösebb
problémát, amíg sikerül távol tartani. Vajon lehetséges-e, hogy ez a
veszélyforrás azonos a Császárral? A parasztok ajándékokkal
halmozták el a kis csoport tagjait, és a „város” irányába terelték
őket. Jaq többek között kapott egy új bézsszínű köpenyt, Lex pedig
egy hatalmas, házi készítésű mellényt, amely korábban valamelyik
szokatlanul nagyra nőtt földműves tulajdonában volt.
A „város”, mint kiderült, ócska kis település volt, de legalább
rendelkezett leszállópályával. A parasztok a tágas területet
vágóhídként használták. Messze, a tengeren túl, az ínyencek egyik
legkedvesebb csemegéjének a kecskeagyvelő számított. A trió
tagjai itt, a városban tudták meg a világ nevét – ez az információ
olyasvalami volt, amivel a kecskepásztorok és a földtúrók nem is
foglalkoztak -: Karesh.
A fővárost Kareshvárosnak nevezték. Kéthetente egyszer légi úton
fagyasztott kecskeagyvelőt hoztak Kareshvárosba a távoli
provinciából. Ettől eltekintve a régió izoláltnak bizonyult. A
következő szállítmánynak néhány napon belül kellett elindulnia. A
leszállópálya melletti fogadóban a szállásért és az ellátásért elég
komoly árat számítottak; Zhord kénytelen volt megválni az egyik
ősétől rámaradt, finoman megmunkált kis ezüstamulettől.
A Rhana Danára könyvének borítójából kifeszegetett legkisebb
drágakővel Lexnek sikerült megvesztegetnie a teherszállító gép
pilótáját.
Egy másik pici drágakövet Kareshvárosban felszerelési tárgyakra
cseréltek. Lex és Zhord alaposan átvizsgálta azoknak a csillagközi
járatoknak a listáját, amelyek időnként érintették ezt a bolygót. Jaq
még mindig annak az érzelmi mocsárnak a mélyén volt, amelybe
szeretett orgyilkos-kurtizánjának halála után belesüppedt. Lehet,
hogy a megvilágosulás ösvényének és az igazságnak a fellelése
vált a rögeszméjévé? Esetleg az, hogy sikerül eljutnia arra az okkult
helyre, ahol elroppanthatja az idő gerincét, és visszahozhatja
Ey'Lindit az élők közé? Zhord és Lex időnként úgy érezte, ez utóbbi
magyarázat helytálló. Persze azt is tudták, hogy mindez a bánat és
a gyász következménye. Lex, aki már korábban találkozott egy Baal
Firenzéhez hasonló inkvizítorral, nagyra értékelte Jaqban, hogy
ennyire hű marad az igazsághoz. Mivel Ey'Lindi Jaq szolgálatában
vesztette életét, ennek a lojalitásnak bizonyos része a létező és élő
Ey'Lindi szimbólumává vált, azonos lett az emlékével.
Lex nagyon is jól megértette, hogy a közeli bajtársak elvesztése
milyen hatást képes gyakorolni az emberre. Bal kezének csontjaiba
– amelyekről savval maratta le a húst és a bőrt – annak idején ő
maga is belevéste két űrgárdistatársának nevét, azokét, akik
évtizedekkel korábban hullottak el mellőle.
Yeremi Valance és Biff Tundrish. Mindketten a necromundai
Traziorból valók voltak.
Kolostorerődjének kibernosebészei új ideghuzalokkal, új szintetikus
izomrostokkal és pszeudohússal látták el Lexet, miután
végrehajtotta magán az öncsonkítást, de a keze még most,
évtizedekkel később is viszketni kezdett az új húsburok alatt,
valahányszor eszébe jutott ez a két név.
A csillagközi kereskedő- és utasszállító hajó a Vega
Szabadvállalkozás nevet viselte. Megfelelőnek látszott arra, hogy a
fedélzetén elhagyják a Karesht. A hajóra vonatkozó információk
szerint kapitánya egy ősrégi, a többi által eretneknek tartott szabad
kartellhez tartozott. Ez nem zavarta a triót, sőt jobb kedvre derítette.
Egy ilyen kapitány bizonyára becsületes, tartja magát a régi
normákhoz, tehát nem túl valószínű, hogy meggyilkoltatja az
utasait, ha gyanítja, hogy azok poggyászai értékesek lehetnek.
Nem, ez a kapitány semmiképpen sem követne el ilyesmit, hiszen
tudja, ha megtenné, akkor esetleg elvesztené a szabad
kereskedésre feljogosító engedélyét, és még a legjobb esetben sem
lenne más választása, mint hogy beáll a Birodalom túl szabályzott
és túlságosan sok kötelezettséget kirovó rendszerben működő
kereskedőflottájába. Egy ilyen szabad és vállalkozó szellemű
embernek ez a halála lenne – az viszont minden hozzá hasonlót
jobb kedvre derítene, ha kapna egy akkora rubint, amelynek árából
féltucatnyi csillagközi fuvart ki lehetne fizetni.
Igen, ebben a kapitányban és a diszkréciójában meg lehetett bízni.
Jaqot nem is az utazás izgatta, hanem sokkal inkább a hajó úti
c é l j a .
A Sabulorb!
Ey'Lindi egyszer már járt ott. Ez három évvel azelőtt történt, hogy
találkozott Jaqkal. Éppen ezen a bolygón hajtotta végre legbátrabb
és legeredményesebb tetteit. Egy ocsmány génorzóhibrid áltestét
magára öltve beszivárgott az egyik génorzó fészekbe. Megölte a
pátriárkát, majd egyszerűen megszökött. És életben maradt!
Szóval... oda mennek, ahol annak idején Ey'Lindi járt. Ey'Lindi,
akinek akkor minden bizonnyal csurig volt a szíve félelemmel. Azt
fogják látni, amit ő látott.
Jaqot megszédítette a gondolat, hogy ott lesz, ahol egykoron
Ey'Lindi volt.
* * *
A szállodai lakosztályban, miután az ablakokra ráhúzták a
plasztacél rolókat, Zhord felvetett egy lehetséges megoldást:
– Nézd, főnök, tény, hogy több mint egy évszázad telt már el azóta,
hogy Ey'Lindi azon a helyen járt. Ne feledkezz meg arról az egy
évszázadról, amit sztázisban töltöttél. Nohát... Lehet, hogy a
Sabulorbot azóta megint megfertőzték a génorzók. Sőt az is lehet,
hogy már annak idején sem takarodtak el róla.
A génorzók nagyon találékonyak és ügyesek. Mindenhol
megpróbálták kiépíteni hídfőállásaikat; mindenhol meg akarták vetni
a lábukat. A normális kinézetű hibridek révén megkíséreltek lopva
beszivárogni a társadalomba, titkon elrákosítani az amúgy
életképes struktúrákat, és miután eléggé erősnek érezték magukat,
már nyíltan is felléptek.
A plasztacél ablakrolókat virágmotívumok díszítették. A fémvirágok
kellős közepén elhelyezett piciny rácsok mögül folyamatosan
illatosító anyagok szivárogtak. A falakat díszes és drága tapéta
fedte, a mennyezet alatt körbefutó frízen is virágok látszottak. Az
egyik bekeretezett rézkarcon fátylasan és kihívóan táncoló nimfákat
lehetett látni, akik egy gőzölgő dzsungel közepén próbáltak
elcsábítani valakit.
– Vagy talán azt hiszed – kérdezte Zhord –, hogy miután Ey'Lindi
megölte a pátriárkát, köztudomásúvá vált a génorzó-veszedelem?
Ne felejtsd el, hogy Ey'Lindi titokban ment oda.
O, igen, valóban. Ey'Lindi látogatása valójában egy kegyetlen
kísérlet részét képezte – annak a kísérletnek a részét, amelyet az
Officio Assassinorum Director Secundusa vezényelt le. Ey'Lindi
véghezvitt „némi” pusztítást, de minden tette titkos volt, jelentést
csakis és kizárólag a rendháza Director Secundusának tett.
– Elképzelhető, hogy az a génorzó fészek még mindig létezik, és
most egy másik pátriárka vagy másik mágus vezetése alatt
türelmesen várakozik a lehetőségre – folytatta Zhord. – Az is lehet,
hogy már régen helyrehozták azokat a károkat, amelyeket Ey'Lindi
okozott nekik. Huh, még az is lehetséges, hogy azóta létrejött
néhány új fészkük vagy egységük. Milyen szolgálati utat kell
végigjárnia annak, aki közbe akar avatkozni? Kitől kell engedélyt
k é r n i ?
Lex elgondolkozott. A kolostorerődben hosszú-hosszú órákat töltött
azzal, hogy tanulmányozza a Császári Öklök, a rendje tradícióit.
Bizonyos fokig sikerült megismernie a szervezet bonyolult eljárási
rendszerét és struktúráját. Nagyon kevés ember tudta ezeket
egyáltalán felfogni, és még kevesebb, aki a részleteket is képes volt
m e g é r t e n i .
– Úgy emlékszem – válaszolta Lex –, hogy a szentélynek
értesítenie kell az Adeptus Terrát, amely informálja az
Administratumot. Ők aztán mobilizálják az űrgárdisták valamelyik
r e n d h á z á t . . .
Egy ilyen mérhetetlenül nagy galaxisban, ahol az alig egymillió
űrgárdistának ilyen rettenetesen sok feladatot kellett volna
elvégeznie, ahol minden egyes komolyabb ügy több milliárd
birodalmi hivatalnok kezén kellett keresztülhaladjon, a döntés –
annak ellenére, hogy a génorzók valóban komoly veszélyt
jelentettek –, a végső határozat meghozatala akár évekig
elhúzódhatott. A szükséges lépések megtétele, valamint az
esetleges eredmények elérése pedig akár évtizedekkel a döntés
után következhetett be.
Zhord töprengve vakargatta kerek, szőrös arcát.
– Az a direktor... Tarik Ziz, legyen átkozott a lelke... biztos, hogy ő
volt az, aki nem továbbította Ey'Lindi jelentését a megfelelő helyre.
Érthető, hiszen nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról a
förtelmes kísérletről, amit véghezvitt. Én azt hiszem, hogy egyelőre
még semmi sem történhetett, éppen ezért eléggé kockázatos lenne,
ha pont a Sabulorbon rendezkednénk be.
Jaq elhúzta a száját.
Ő ott akart járni, ahol annak idején Ey'Lindi járt...
* * *
Zhord és Lex meglátogatta a Szabadvállalkozás kapitányát,
felmentek hozzá a hajójára, amely az űrkikötőben rostokolt, és ki
akarták faggatni arról, amit a Sabulorb kereskedelmi lehetőségeiről
és politikai stabilitásáról tud. Természetesen azért, hogy ha minden
feltétel adott, akkor megbeszéljék vele, hogyan tudná átvinni őket
oda. Eleve arra készültek, hogy ha nincs minden rendben, akkor
megtárgyalják vele, szállítsa el őket egy másik világra.
Lex egy akkora rubint mutatott a kapitánynak, hogy az úgy érezte,
nincs értelme bármit is eltitkolnia látogatói elől. Lex a megbeszélés
során alig szólalt meg, a tárgyalást Zhordra hagyta.
Amikor visszatértek abba a lepusztult városba az óceán túlsó
partjára, Zhord segédletével Lex egy csipesszel kitépte a
homlokából azokat a fémcsíkokat, amelyek a szolgálati idejére
utaltak. A csíkokat betette egy erszénybe. Ügyelnie kellett a
külsejére – nem feledkezhetett meg arról, hogy inkognitóban van. A
jelzésektől való megszabadulás nem járt különösebb fizikai
fájdalommal (egy Ökölnek amúgy is el kell viselnie a fájdalmat, sőt
egy vérbeli Császári Ököl élvezi a szenvedést), de óriási lelki
traumát okozott volna neki, ha végleg meg kell válnia tőlük.
Lex testfelépítése és izomzata láttán mindenki, aki már találkozott
űrgárdistával, vagy aki látta a róluk készült propagandafilmeket,
könnyen megállapíthatta, hogy ő is ezek közé a legendás harcosok
közé tartozik. Az arca egyik felén lévő tetoválás (egy csontkéz,
amint éppen kiprésel pár csepp vért egy holdból) egy szakavatott
szemlélőnek azt is elárulta volna, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Ez a képzeletbeli szakértő, ha megpillantotta volna Lex homlokán a
nyolc friss sebhelyet, arra a következtetésre juthatott, hogy ezt az
űrgárdistái valami miatt kitaszították a rendjéből. Ha a fürkésző illető
valóban jól informált, vélhetően eltűnődik azon, vajon a kegyvesztett
harcost miért száműzték ahelyett, hogy valamilyen kísérleti műtétre
ítélték volna, vagy a szerveit felhasználták volna valami szent cél
é r d e k é b e n .
Szerencsére nem volt túlságosan nagy a valószínűsége annak,
hogy Lex összefut egy ilyen emberrel. Durva mellényében és
ágyékkötőjében, meztelen lábszárával olyan volt, hogy az
űrgárdistákat nem ismerők barbár rabszolgának nézhették, akinek a
tulajdonosa Jaq, bizalmas tótumfaktuma pedig Zhord.
Ha valaki vette volna a bátorságot arra, hogy áttanulmányozza a
Lex törzsén lévő régi hegeket, az űrgárdisták sebészei által
végrehajtott műtétek nyomait, azokat a sebhelyeket, amelyek extra
szervek beültetéséről árulkodtak – és ez a valaki mondjuk nem
ismeri az űrgárdisták köreiben mindennaposnak számító eljárásokat
–, akár arra is gondolhatott, hogy kegyetlenül megkorbácsolták, és
veréssel változtatták engedelmes rabszolgává, miután. fogságba
ejtették az otthonában, amely kétségtelenül valamelyik elmaradott
világon lehetett. Ha valaki észrevette volna a gerince mentén lévő
aljzatokat, azt is feltételezhette, hogy ezt a rabszolgát
építőmunkáknál alkalmazzák; valamilyen kiszolgáló kiborghoz,
munkagéphez, esetleg egy buldózerhez vagy daruhoz szokták
hozzácsatlakoztatni.
Ami pedig a homlokán lévő sebhelyeket illeti, a hozzá nem értők azt
hihették, hogy összetalálkozott egy sokfogú vágószerszámmal, de
szerencsére olyan keménynek bizonyult a koponyája, hogy csak
jelentéktelen sérüléseket szenvedett.
Annak érdekében, hogy még hihetőbbé tegye a barbár imázst, Lex
nyilvánosan nem a tőle megszokott folyékonysággal és elegáns,
parancsoló hangon beszélte a birodalmi gótot, hanem inkább azt a
szlenggel dúsított tájszólást használta, amelyet korábbi otthonában,
abban a bizonyos necromundai bolyvárosban beszéltek. Nem esett
nehezére a színjáték – az Öklök mindig is használták a fejüket.
Akinek pedig elég esze van, az bármilyen szerepet könnyedén
e l j á t s z h a t .
Zhord és Lex a talpraesett középkorú kapitánytól megtudta, hogy a
Sabulorb politikai szempontból minden bizonnyal stabilnak számít.
Legalábbis mostanság. Arról is értesültek, hogy keringenek olyan
pletykák, miszerint a génorzók betelepedtek arra a világra. Egeknek
hála, az űrgárdisták körülbelül hetvenöt szabvány-évvel ezelőtt már
megtisztították a bolygót. Igen, az űrgárdisták, és nem mások!
Pontosabban az Ultramarinok. A kapitány a jelek szerint még
gondolatban sem hozta kapcsolatba a purgálást végző űrgárdistákat
és a kabinjában, az orra előtt álló barbár óriást.
– Huh, és a bolygón ott maradt legalább egy pár azokból az
Ultramarinokból? – kérdezte Zhord. – Mondjuk azért, hogy
felállítsanak és működtessenek egy toborzóbázist...
Nem, az Ultramarinok semmi ilyesmit nem csináltak. A Sabulorb
városait helyre kellett állítani, hogy az élet és a gazdaság újra
beindulhasson. A purgálás ugyanis óriási pusztítással járt együtt,
nagyon-nagyon sokan meghaltak. De semmi gond, az már a múlt. A
planéta sikeresen keresztüljutott a felélesztés! fázison, és most már
viszonylag jól működik. Ez az esztendő különleges az ott élők
számára, hiszen ez a sabulorbi szentév. Csak úgy nyüzsögnek a
zarándokok, és mindegyiknek vaskos a bukszája.
A trió számára tökéletesen megfelelt, hogy a Sabulorb ebben az
évben rengeteg látogatót vár más világokról...
A háromnegyed évszázada lezajlott pusztítást előre lehetett volna
látni. Az Ultramarinok huszonöt évvel azután érkeztek meg a
bolygóra, hogy Ey'Lindi ott járt. A Birodalom ezek szerint nem
reagált túl gyorsan az orgyilkos jelentésére, bár a válasz ez
alkalommal korántsem késett olyan sokáig, mint sok más esetben.
Talán a hivatalnokok hibáztak, és rossz helyre továbbították a
jelentést. De az is lehet, hogy Tarik Ziz titokban tartotta az
információt. Esetleg valami egészen más forrásból, és nem
Ey'Linditől származott a Sabulorb fertőzöttségének híre?
Bárhogy történt is, bármik voltak is az okok, huszonöt év alatt a
génorzók megerősödhettek, így válaszuk a tisztogatni érkező
űrgárdisták támadására elképesztően heves volt. De teljesen
mindegy, a Sabulorb már tiszta, tökéletesen tiszta.
* * *
A Kareshről a Sabulorbra való utazás legelső szakaszában végre
kellett hajtani egy kezdő plazmameghajtásos ugrást, hogy a
kiindulóponttól eljussanak a Karesh rendszerének perifériájára, a
hiperugró zónába. Ez a szökkenés több mint három napig tartott;
ezután a tényleges hipertéri ugrás következett, amely csupán húsz
percig. Ez alatt az idő alatt a hajó több fényévnyi távolságot tett
meg. A Szabadvállalkozás a Lekkerbek-rendszer peremén jutott
vissza a normál térbe.
A rendszerbe való behatolás több napig tartott, csakúgy, mint az
onnan való kijutás. Egy második hipertéri ugrás végrehajtását
követően eljutottak a Sabulorb rendszerének szélére. Mivel a
Sabulorb napja hatalmas vörös óriás volt, majdnem egy teljes hétre
volt szükség ahhoz, hogy a hajó bejusson a rendszer belsejébe.
Mindent összevéve a Lekkerbek-rendszerben tett kis kitérőt is
beleszámítva a teljes út majdnem három hétig tartott.
* * *
Ez idő alatt Jaq ki sem mozdult a három egymás melletti kabinból
kialakított lakosztályból. Lex is úgy döntött, nem mutogatja magát a
hajó legénységének, ám Zhord bejárta az egész bárkát, és – ahogy
egy ilyen gépőrült zömiktől elvárható – mindenbe beleütötte az
orrát, mindent megvizsgált.
A fedélzeten tartózkodó utasok között több tucat zarándok volt, s a
Lekkerbek-rendszerben újabbak is csatlakoztak hozzájuk.
Mindannyian izgatottak voltak, szerettek volna jelen lenni, amikor
lehull a fátyol a Császár Igaz Arcáról. Ez volt ugyanis az a
ceremónia, amelyet minden ötvenedik szabványévben
végrehajtottak a Sabulorbon, Shandabar Cityben.
Zhord, hogy ne zavarja a hívő utasokat, hogy ne okozzon nekik
csalódást, nem tett fel túlságosan sok, a szertartás természetére
vonatkozó kérdést. A zarándokok között sokan voltak olyanok, akik
egy fél életen át takarékoskodtak, hogy összegyűjtsék az utazáshoz
szükséges összeget. Szilárdan hitték, hogy ha megpillantják Istenük
valódi arcát, akkor minden kétséget kizáróan örök életű lesz a
lelkük, és nagy áldásban részesülnek. Ezek a lelkes emberek
buzgalmukban még véletlenül sem gyanakodtak; meg voltak
győződve arról, hogy Zhord, emberkerülő ura és az az ugyancsak
ritkán mutatkozó rabszolga is hasonló céllal igyekszik a Sabulorbra,
mint ők.
Zhord a társaival folytatott privát beszélgetések során olyan gúnyos
megjegyzéseket tett a zarándokokra és általában véve a
zarándoklatokra, hogy Jaq kénytelen volt figyelmeztetően
r á m o r d u l n i .
– Te talán szívesen vennéd, kis ember, ha valaki kigúnyolná a te
szent zömik őseidet? Te őket tiszteled, őket imádod. Nem szabad
csúfot űznünk ezeknek az embereknek a hitéből.
Lex helyeslően bólintott erre a megjegyzésre. A lakosztálynak
abban a részében, amelyet egyedül ő birtokolt, gyakran imádkozott
Rogal Dornhoz, a Császári Öklök ősatyjához, a rendház
megalapítójához; ahhoz az emberistenhez, aki létrehozta az Öklök
egységét – azt az egységet, amelyhez ő látszólag hűtlen lett. És
Dornon keresztül indirekt módon ő is a Földön Lakozóhoz, az
Istencsászárhoz fohászkodott.
Lex rengeteg időt töltött a Sabulorb – általános tudnivalók című
kiadvány tanulmányozásával. A kis irományt a kapitánytól szerezte,
aki jó pénzért árusította a zarándokoknak. Zhordnak természetesen
grátisz adott egyet – a rubin, amelyet a zömiktől kapott, nagyon
szép és egészen kivételes volt.
A füzetecske alig tartalmazott valami információt a szentéwel
kapcsolatos ceremóniáról. A zarándokoknak nem is volt szükségük
ilyesféle tájékoztatóra, ők amúgy is jól ismerték a dolgot. Az
ismertető inkább a bolygót mutatta be, és éppen ezek az
információk voltak azok, amelyek felkeltették Lex érdeklődését. Ő
ugyanis megszokta, hogy csata előtt minden fontos vagy fontosnak
tűnő adatot összegyűjtsön – sosem lehet tudni, hogy egy-egy
részletnek mikor lesz kimondhatatlanul nagy jelentősége.
A Sabulorb tíz földi év alatt kerülte meg gigászi napját. Minden
egyes évszaka három szabványévig tartott. Lakói viszont,
természetesen, földi években mérték az időt.
– Ez rendes tőlük – jegyezte meg Zhord –, meg logikus is, mert ha
nem így tennék, akkor még belegondolni is rossz, milyen
összevisszaság lenne itt, amikor az emberek koráról van szó. „Huh,
már majdnem kétéves vagyok, hamarosan megnősülök... Oh,
drágaságom, én már nyolcéves vagyok, nekem már nincs sok hátra
ebből az életből...”
Viszonylag kis tengely dőlésszögének köszönhetően a Sabulorbon
minden évszak nagyjából egyforma volt: hűvös. A napja ugyan
óriási volt, ám diffúz, így nem sugárzott magából valami sok hőt.
A Sabulorb három nagy kontinensének legnagyobb részét hideg
sivatagok borították, a sarkvidékeit soha el nem olvadó jégsapkák
fedték, A homokkő sivatagokat csak néhol váltották fel a kavicsvagy
homoksivatagok; itt-ott veszedelmes porsivatagok terültek el.
A folyók hosszú csatornákként húzódtak keresztül a kontinenseken,
egyik édesvizű tengertől a másikig.
Az ember azt hihette, hogy ezeket a folyókat valamikor a távoli
múltban mesterségesen alakították ki, és a tengerek medrét
hihetetlenül nagy mennyiségű robbanóanyaggal hozták létre, hogy a
sivatagokban látható kőhalmok nem egyebek, mint a robbantások
során keletkezett törmelékhegyek. Azt is könnyű lett volna elhinni,
hogy a vizet, a tengerek és a folyók vizét, a bolygó kérge alól
szivattyúzták fel a felszínre.
A szárazföldeken néhol ősrégi épületmaradványokra emlékeztető
erodálódott tömböket lehetett találni. Persze az is elképzelhető volt,
hogy ezek a valamik természetes képződmények. A tengerekben –
az útmutató leírása szerint – algák és óriási kiterjedésű
hínárszőnyegek termelik az oxigént. A vizekben halak élnek,
valamint olyan békafelék, amelyek hínárral táplálkoznak. A
szárazföldön kamelopárdok és törpe kamelopárdok hatalmas
csordái legelésznek, főként a folyók mellett – érthető, hiszen itt
találnak maguknak ennivalót. A kamelopárdok négylábú, púpos,
kígyónyakú lények, melyeket időnként megtámadnak a pikkelyes
irhájú ragadozók, a homokfarkasok.
– Huh – mondta Zhord. – Úgy látom, az élet túlságosan egyszerű
ezen a Sabulorbon...
Mi lehetett a biológiai kapocs a tengeri kétéltűek és a szárazföldön
élő növényevők között? Létezett egyáltalán ilyesmi? A
kamelopárdok és a homokfarkasok, vagyis a zsákmányállatok és a
ragadozók között meglévő egyensúly is túlságosan szimplának tűnt,
a tápláléklánc pedig olyan egyszerű volt, hogy talán az egész
kozmoszban nem lehetett hasonlót fellelni.
– Ezt a bolygót úgy hozták létre. Valaki vagy valami...
A Sabulorbon egyetlen új életforma sem fejlődött ki, nem is
fejlődhetett. A vörös óriás tágulással vált óriássá. Ha ez a nap
kisebb és forróbb lenne, akkor a Sabulorb egész felszíne keményre
fagyott sivatag volna. A nap, miközben tágult, bizonyára magába
olvasztotta a melegebb, hozzá közelebb keringő bolygókat.
Elképzelhető, hogy mikor az ezeken a planétákon élő intelligens
élőlények látták a közelgő végveszélyt, átalakították, lakhatóvá
tették maguknak a távolabbi pályán keringő Sabulorbot.
Vagy talán, ha igazak a romokkal kapcsolatos pletykák, a Sabulorb
hasonlatos a Darvashhoz, ahhoz a sivatagvilághoz, amelyiken Tarik
Ziz rejtőzködik. (Ó, hogy főzzék meg élve Zizt abban az ocsmány
robothacukájában! Ha másért nem, hát Ey'Lindi emlékére..)
Eónokkal ezelőtt a Darvash valamilyen planetáris változáson ment
keresztül, amelynek hátterében valamelyik ősibb, nagyobb
intelligenciájú faj állt. A Darvashon ezek az ősök hátrahagytak
bizonyos emlékeket, építményeket és létesítményeket; ott a múlt
tanúi nem váltak erodálódott romokká, mint a Sabulorb felszínén.
– Szerintem a szlannok látogattak el ide, valamikor nagyon régen –
jegyezte meg Lex. – A tengerekben található békafélék léte
legalábbis erre utal...
Évtizedekkel korábban a kolostorerőd egyik gigantikus hangárjában
Lex kadétként végignézte, ahogy egy varangyszerű szlann
hadimágust, egy láncokkal körbetekert förmedvényt, átkísérnek a
hóhérsebészekhez. A szlannokról nagyon keveset tudtak. A jelek
szerint ez a faj még az eldáknál is régibb volt, sőt egyesek szerint
éppen ők voltak azok, akik valamikor nagyon-nagyon régen
felemelték magukhoz az eldák civilizációját. Egyesek azt vallották,
hogy a Földön is ők ültették el az élet csíráját. Mostanság azonban
ki sem mozdultak a galaktikus pólus északi részén lévő otthonukból.
Mivel a szlannokat mindenki veszedelmesen erősnek és
hatalmasnak tartotta, a Birodalom sosem zaklatta őket.
– Igen, a szlannok, szerintem...
Jaq nem foglalkozott sem a szlannokkal, sem a Sabulorbon létező
életformák eredetével, Zhord azonban érdeklődve hallgatta Lex
f e j t e g e t é s é t .
– Elég okos vagy ahhoz képest, hogy ekkorára megnőttél – mondta.
Lex erre fenyegetően felnevetett, és hogy valamivel visszavágjon,
halkan eldarált egy gúnyos mondókát:
– Kicsi zömik, nagy ember kihallgassa őtet, nagy ember levadássza
ő t e t . . .
– Na, ha vadászni van kedved, hát állok elébe! – felelte Zhord
sértődötten, de nem túlságosan kihívóan.
A kapitánytól bonuszként kapott hipnokapszula segítségével
megtanulták a sabulorbi dialektust. A többi utasnak ezért a
szolgáltatásért külön fizetnie kellett.
A sabulorbi nyelv tele volt légyennel.
„Hadd légyen nékem alamizsna adva.”
„Hadd légyen eme kamelopárd meglovagolva.”
A dialektust egészében véve valami különös régiesség, pátosz
jellemezte; az embernek olyan érzése támadt, mintha a szent korok
hagyatéka, az időtlenség záloga lenne.
* * *
Jaq fejében egyfolytában Ey'Lindi járt, és a vele kapcsolatos
gondolatok, az emlékek iszonyú kínokat okoztak neki. Valahányszor
meggyújtott egy-egy füstölő rudacskát a kabinjában, a füst mindig
úgy kanyargott, úgy szállt, olyan szellemszerű volt, mintha a Halál
Hölgyének sziluettjét próbálná megformálni.
Ez a megszállottság ugyanolyan erős volt benne, mint az a másik,
amiért annak idején még az eretnekség ösvényére is képes volt
r á l é p n i .
Lehetséges, hogy már nem ép az elméje?
Vagy talán... azzal, hogy engedte Ey'Lindi emlékének, hogy kísértse
és kínozza, hogy megszállja, hogy minden más gondolatot
kiszorítson az agyából – talán ezzel a múlt és a nő felé irányította
minden energiáját, minden pszichikai energiáját, azt az erőt,
amellyel a hozzá hasonló inkvizítorok csodákra voltak képesek?
Megengedte a halálos vágy démonának, hogy legyőzze azt a
másik, szintén benne lakozó démont, és ezáltal megvilágosodottá
változtassa. Talán így lesz immúnis a Káoszra, így lesz képes arra,
hogy megfejtse a Rhana Dandra könyvének titkait, és a
megszerzett információkat a jó cél érdekében felhasználja. Igen, a
jó cél érdekében – és talán arra is, hogy visszahozza Ey'Lindit...
Nem, erre a lehetőségre gondolnia sem szabad! Nem engedheti
meg, hogy Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya, aki
most az ő barbár rabszolgájának szerepét játssza, gyanítani kezdje,
hogy még mindig az ő régen kimondott vad szavai visszhangzanak
a fejében.
Ki kell purgálnia magából ezeket a gondolatokat. El kell zárnia őket
agyának egyik eldugott rekeszébe. Igen, az ötlet, hogy vissza lehet
és vissza kell hozni Ey'Lindit a halálból, nem más, mint őrült
fantazmagória, megvalósíthatatlan rémálom.
Jaq felidézte azt a két alkalmat, amikor Ey'Lindi a teste köré fonta
halálos, tetovált karjait és lábait; felidézte az eksztázis pillanatait,
amelyeknek nem csupán a gyönyör okozása és megszerzése volt a
célja, hanem valami más is.
Valami, ami mindennél magasztosabb és magasabb cél.
Ey'Lindi jól szolgálta őt, és ezáltal a Birodalmat is. Jól? Kiválóan!
Hadd maradjon hát az emléke itt, az agyában, az idegeiben, hadd
maradjon meg továbbra is a megszállottság, amely életben tartja és
megmozgatja a tudatát; hadd legyen személyes ikon, fétis, amely
ugyanúgy táplálja majd őt energiával, mint ahogy Rogal Dorn
táplálja Lexet. Igen, maradjon csak itt, és taszítsa ki őt a józanság,
az épelméjűség határára, lökje át azon túlra, és hozza vissza
m e g t i s z t u l v a .
Ez nem lehet eretnekség, ezt nem lehet másként nevezni, mint az
Istencsászár, a Földön Lakozó iránti odaadásnak és hűségnek.
Jaq, amikor egyedül volt, hosszasan eljátszadozott azzal a zsinegre
erősített pöttyös kaviccsal, amelyet most a nyakában hordott.
Kavics? Ey'Lindi lélekköve! Az eldákat nem tudta sokáig
megtéveszteni. Az eldák lelke valóban beleköltözik a kövekbe, ám
az embereké nem. Ez a „lélekkőnek” nevezett valami nem más,
mint egy hétköznapi, pöttyös kavics...
Ennek ellenére elképzelhető, hogy Jaq számára amulettként fog
működni. Elképzelhető, hogy fókuszálni fogja pszichikus tudatát,
felgerjeszti azt az agonizáló szenvedéllyel, a kínzó emlékekkel.
Ha Ey'Lindinek volt valami rezonáns párja a világban, akkor az nem
lehetett más, mint az Orgyilkos-lap Jaq Tarot-paklijában. Az
Adeptio-sorba tartozó lap, amely egyszer oly meghökkentően
emlékeztetett Ey'Lindire. Vajon még mindig emlékeztet rá? Vagy
lehet, hogy Ey'Lindi halála után megfakult vagy eltűnt a figura?
Jaq a csuhája alól elővette a pettyes mutánsbőrbe csomagolt
Tarot-paklit. Lehunyta a szemét – érezni és koncentrálni akart –,
majd kihúzott egy lapot a többi közül.
boomp3.com
Igen, ez az! Az Adeptio Orgyilkosa. Rövidre nyírt hollófekete haj,
aranyfényű szempár. Ey'Lindi arcának széles, elefántcsontszínű
felülete. Csábos mellein keresztben tetovált bogarak, dekorációnak
sem utolsó régi sebhelyek. Ó, mennyire karcsú, gyönyörű, elegáns
és csodálatos fegyver volt! Egy élő fegyver... Jaq úgy érezte, mintha
vér csorogna a szeméből. Ey'Lindi képe a pszichoaktív
folyékonykristály-lapon viaszszínű volt, és merev. A tekintete üres.
Ő maga volt a halál. A megsemmisülés.
A kártyák Ó, ostobaság! Zephro Cornellan gúnyos képe még mindig
ott lapult valahol a pakliban. Zephro, aki álcájában beszivárgott a
Harlekinek közé. Cornellan talán még arra is képes lehet, hogy az őt
ábrázoló kártyán keresztül megfigyelje Jaqot.
Ha a trió el akart rejtőzni, ha azt akarták, hogy senki ne találjon
rájuk, akkor nem elég, ha kiveszi a többi közül a Harlekin-lapot. Meg
kell semmisíteni! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe? Ah,
igen. A tragédia óta valahogy nem úgy működött az agya, ahogy
kellett volna.
Ám ha egy lap megsemmisül, megsérül a pakli integritása.
Mielőtt elcsomagolta a kártyákat, Jaq az egyik belső zsebébe
csúsztatta Ey'Lindi képmását. Vele szemben nem volt szüksége
védelemre; semmi baja sem lehet abból, hogy legalább így a
közelében van. Az Orgyilkos-lap tökéletes ikon volt, fétis, egy
mementó mori.
* * *
A Szabadvállalkozás felkészült, hogy végrehajtsa a második
hipertéri ugrást.
Jaq, Lex és Zhord a kabinfülkéket összekapcsoló szűk kis
társalgóban várta a figyelmeztető szirénák megszólalását. Az
utasok és a legénység tagjai hadd gondoljanak csak a legtisztább
dolgokra, miközben a hajó keresztülvág az elkárhozott lelkek
tengerén, ahol ragadozók ólálkodnak!
Jaq levette a nyakából a zsinegre erősített kavicsot, és a
hulladékmegsemmisítő nyílása fölé tartotta, de úgy, hogy Lex és
Zhord jól láthassa.
– Megtisztítom magam az őrülettől – mondta. – Megszabadulok
mindentől, ami elterelheti a figyelmemet.
– Aú, ne csináld már, főnök! – tiltakozott Zhord. Lex azonban
ünnepélyesen, sőt komoran bólintott.
– Tedd csak meg. Én is kivettem magamból a szolgálati rudaimat.
Jaq eleresztette a zsineget; a kavics belehullott a megsemmisítőbe,
majd hamvai szétszóródtak az űrben.
– És még valamit elhatároztam – folytatta Jaq. – Ez komolyabb
lépés... Meg kell semmisítenem a Tarot-paklimat, mert lehet, hogy
Cornellan éppen ezen keresztül fog a nyomunkra bukkanni.
Ebben a pillanatban megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
behatolt az immatérium szürke világába, ráállt a hipertér pszichikai
áramlataira. Talán nem fognak rátámadni azok a förtelmes lények,
amelyek máris karmolászni kezdték a burkolatát. Talán szerencséje
lesz, és nem sodródik bele valamilyen örvénycsapdába, nem lesz
belőle tehetetlenül hánykolódó űrroncs, olyan bárka, amely
mumifikálódott hullákat szállít a fedélzetén...
Vajon helyesen teszi Jaq, ha megszabadul a kártyáitól? Lehet, hogy
a pakli hamvai nem jutnak ki egyenesen a hipertérbe; lehet, hogy a
hajó energiapajzsai visszafogják a port, és csak akkor szóródik szét
a vákuumban, amikor a Szabadvállalkozás ismét visszatér a
v a l ó s á g b a .
Jaq beledobta a megsemmisítő torkába a saját lapját – a Főpapot.
A Főpapot, aki trónon ült, és egy pöröly nyelét markolta. Jégkék
szemek. Sebhelyes, kemény arc. Nem túl dús, őszülő bajusz és
szakáll. Ha ez a lap megsemmisül, az a Harlekin-ember éppen úgy
nem tudja majd megtalálni az egykori inkvizítort, ahogy a
trónprotézisbe zárt Istencsászár sem képes rábukkanni legendás
f i a i r a .
A Császár lelke átjárta ezeket a lapokat. Az ábrákat Ő maga
tervezte. Ha a hittől fűtött zarándokok látták volna, ahogy Jaq
hamuvá változtatja a Császár lapját!... Vajon mit tettek volna akkor,
ha az a zord és vak arc, az aranytrónusba zárt béna test mása a
szemük előtt válik semmivé?
Jaq az Űrgárdista-laptól is megszabadult. Lexandro d'Arquebus
kapitány legyen névtelen! A kártya ábrája már túlságosan
hasonlított Lexre: olajbarna test, félelmetes sebhelyek. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű. Sötét pillantású, értelmes szempár.
G y ö n g y f o g a k .
A Zömik-lapot szintén a nyílásba ejtette.
– Aúúú! – mondta a kis fickó olyan hangon, mintha gázok zavarnák
a gyomrát.
Az semmit sem számított, hogy a lap zömikje hasonlított-e Zhordra
vagy sem. Tulajdonképpen minden zömik egyforma: hatalmas
krumpliorr, kövérkés, rózsás arc, bozontos, vörös szakáll és
biciklikormányra emlékeztető bajusz. Zhord vörös haja már újra
kinőtt, és éppen olyan dús, éppen olyan boglyaszerű volt, mint
bármelyik zömiké.
A zömikek, akik elhagyták otthonviláguk rendszerét – általában
azért, hogy a Birodalmat szolgálják –, nagyjából ugyanúgy
öltözködtek: zöld overall, steppelt, vörös pufi dzseki, ellenzős sapka
és hatalmas, ormótlan bakancs.
Jaq szinte rá sem nézett a Harlekin-lapra. A tűzbe vele, váljon
hamuvá, jusson ki a semmibe! El vele, el, el, minél hamarabb!
A kártyák egymás után hullottak bele a megsemmisítő nyílásába.
A Discordia-sor Démon-lapja következett. Jaq habozott, nem dobta
rögtön a nyílásba.
– Látsz valamit, főnök? – kérdezte Zhord, aztán ő is észrevette a
dolgot. Felnyögött.
A múltban ennek a lapnak a rajza átváltozott, meghökkentően
emlékeztetni kezdett a hidrára: kocsonyás, remegő csáptömeg volt
– talán azért, mert a Harlekin-lap hatást gyakorolt rá. Most viszont
ismét szimpla démon lett, egyszerű és tiszta, már ha egy ilyen dolog
képes tiszta lenni. Vicsorgó agyarak, kegyetlenül meredező karmok.
A kép megremegett, és hirtelen átváltozott. A csúf arc felfúvódott. A
nyak összezsugorodott. A fej belesüppedt a törzsbe. A görbe
szarvak kiegyenesedtek.
Jaq ösztönösen létrehozott maga körül egy védelmi aurát, de a
lapot nem dobta el.
– Hajítsd már ki! – nyögte Zhord.
A démon megmozdult, és vonaglani kezdett. Bőrén gúnyos arcok
jelentek meg, hogy azután egyetlen pillanattal később semmivé
váljanak. Teste különböző pontjain ajkak formázódtak, melyek
szétnyíltak, mintha mondani akarnának valamit. Kegyetlen,
pengevékony ajkak. Húsos, érzéki ajkak. Eltorzult ajkak.
Szétnyíltak, majd összecsukódtak, hogy azután valahol másutt
ismét szétnyíljanak.
Lex megdöbbenve bámult a démonra, és az arcán valami olyasmi
tükröződött, amit nem lehetett másnak nevezni, mint elismerésnek.
– Dorn nevére, pusztítsd el!
Jaq a tiltott kódexekből, amelyeket az Ordo Malleus pszichikai
védőpajzsokkal leárnyékolt laboratóriumában egyszer lopva
végigtanulmányozott, jól ismerte ezt a képet.
Ez volt Tzeentch, Mindenek Megváltoztatója, a Sors állítólagos
t e r v e z ő m é r n ö k e .
Amikor eszébe jutott, hogy valamikor régen a Földön, a belső
Inkvizíció szívében már látta ezt az ocsmány és veszedelmes
délibábot, Jaq keblében a borzalom mellett feltámadt valami
másfajta érzés is: a nosztalgia.
Tzeentch testesítette meg az anarchiát és a torzulást, a felfordulást
és a változást; ő volt az, aki állítólag elszakította az események
fonalát, és más eseményeket kötözött hozzá az így kapott csonka
szálakhoz. Maga a Változás az, amivel Jaqnak fel kellett vennie a
harcot? Hát nem a Slaanesh és hívei által képviselt perverzió?
Ezzel kell szembenéznie ahhoz, hogy megkereshesse az utat
ahhoz a helyhez, amely valahol a Hiperhálóban van? Ahhoz a
helyhez, ahol meg lehet változtatni az idő és a történelem menetét?
Ahhoz a helyhez, ahol Ey'Lindi még mindig él?
Ahhoz a helyhez, ahonnan kiindulva lehetőség nyílik arra, hogy
visszahozza őt a halálból...
Jaq szívét marokra szorította a csüggedtség. Lexet mintha
megbénította volna a szeme elé táruló látvány, mintha az undorító
kép minden erőt kiszívott volna tagjaiból. Zhord kis híján felvihogott,
de aztán mégsem tette, ehelyett inkább locsogni kezdett – a
démonok megidézésének veszélyeiről beszélt, ami főként akkor
fenyegeti az embert, ha a hipertérben próbálkozik meg ezzel az
egyébként is kockázatos dologgal.
Jaqot bosszantotta a locsogás.
– Már létrehoztam egy védelmi aurát! – vicsorgott rá a zömikre. –
És készenlétben van az energiapálcám! – A kártyalapra meredt.
Lehet, hogy Tzeentch az ura a megvilágosodáshoz vezető út, a
megvilágosodást eredményező változások első stációjának? Lehet,
hogy Tzeentch valamelyik felsőbbrendű démonával, a Változás
valamelyik ravasz és játékos, de végtelenül könyörtelen és gonosz
urával kell megküzdenie? Vajon erre utal az, amit a kártyán lát? Jaq
érezte, akár ez a helyzet, akár nem, lelkének magját mindenképpen
el kell rejtenie, érintetlenül kell megőriznie...
Ó, kísértések!
A démon feje körül füst gomolygott, furcsa mintázatokat hozva létre.
Mintákat és formákat, amelyeket jeleknek, szimbólumoknak,
valamiféle jövendölés elemeinek is fel lehetett fogni.
A kártya talán nem egyéb, mint a Jaqra váró veszedelmek
lakmusza. Egy jelzés – annak felvillantása, amivel az útján
találkozni fog. Egy figyelmeztető jel...
A józan ész visszavette a hatalmat a tudat fölött. Igen, Zhordnak
igaza van. Ha ez a helyzet nem változik meg valamilyen formában,
ha ennek az egésznek nem vet véget valaki, akkor tiszta gondolatok
helyett a borzalom keményszik rá burokként a Szabad
vállalkozásra. Lehet, hogy ezek a borzalmak máris nekiláttak
romboló munkájuknak, máris a réseket és a bejáratokat keresik a
hajótest gondosan összehegesztett paneljei között? Rózsaszínű,
hosszú karú villanások száguldanának végig a hajón, mindent
belepne az az iszonyatos köd... Legalábbis a Codex Daemonicus
szerint hasonló esetben erre lehetett számítani.
El kell hamvasztani ezt a kártyalapot!
El kell hamvasztani? Ezt csak kimondani könnyű.
De... most már mindegy. A paklit úgysem használhatja többé. Kihez
fohászkodjon, kitől kérjen útmutatást most, hogy elégette a
Császár-lapot, a pakli legerősebb lapját? Talán a Halál Hölgyéhez?
Lex torkából artikulálatlan hang buggyant elő. Lassan Jaq felé
mozdult, de úgy, mintha adamantiumból öntött láncokat kellene
leszaggatnia magáról.
– Halld szavam! – kiáltott fel Jaq. – Halld inkvizítorod, urad és
parancsolód szavát! – Lex megtorpant; talán örült is annak, hogy
abbahagyhatja a mozgást. – Ha valaha is hasznát akarom venni a
Rhana Danára könyvének, akkor kapcsolatba kell lépnem
valamilyen okkult erővel. Kiképeztek rá, hogy szembe tudjak nézni
minden ilyesmivel. Ez a kártya figyelmeztethet engem. Olyan ez,
mint valami sugárzásmérő – tette hozzá Zhord felé fordulva.
Jaq gondosan visszacsomagolta a mutánsbőrbe a kártyát; abba a
mutánsbőrbe, amelyben korábban a teljes paklit tartotta.
– Tessék, biztonságban van...
A többi lapot odavetette az enyészetnek.
Egy űrgárdista-kapitánytól a Káosz megpillantásakor nem is lehetett
elvárni másféle reakciót. Lex csak azt tette, amit tennie kellett. Nem
volt ő terminátor könyvtáros, pszichikus specialista, és mivel már
részt vett néhány bevetésben, pontosan tudta, mire képes a Káosz.
Tzeentch megmutatkozása felszította benne a dühöt és az
elszántságot, a látvány rágni kezdte belülről, akár valami
gyermekkorból visszamaradt, újra feléledő rémálom, és úgy érezte,
mindenképpen tennie kell valamit. Hosszú, hegyes és éles körmével
úgy karmolt bele hatalmas bal öklébe, mintha le akarná szaggatni
róla a bőrt, a húst, mintha le akarná csupaszítani a csontot.
Fájdalmat akart okozni magának...
Lex spirituálisan eltávolította magát ettől a rövid jelenettől. Jaq
tisztán hallotta az óriás fohászát:
– Eletem fénye, létem Dornja...!
Lex az inkvizítorra nézett; már higgadtabb volt, mint korábban. Lelki
trauma gyötörte, de sikerült túltennie magát rajta. Egyetlen szóval
sem említette meg, min megy keresztül.
– Tudásod vezérel engem – mondta Jaqnak.
– Nagyon körültekintő leszek – felelte Jaq. – Mindenben, amit tenni
f o g u n k .
Igen, körültekintő lesz, és óvatos – arra mindenképpen ügyelni fog,
hogy a társai ne gyűlöljék meg, ne idegenedjenek el tőle.
Ami pedig a valódi óvatosságot illeti... Nos, amíg az ember egy
sziklaormon állva figyeli a lábai alatt örvénylő és fortyogó tengert,
talán képes arra, hogy egy idő után előre kiszámítsa a víz minden
mozgását, a hullámok minden változását. Ám ha egyszer
elrugaszkodik a sziklától, búcsút kell mondania mindennek, amit
stabilitásnak és biztonságnak, előre kiszámíthatóságnak neveznek.
Kis idő múlva ismét megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
biztonságban volt – már a Sabulorb rendszerének peremén járt.
* * *
Álmában egy káoszjelenés gyötörte Jaqot...
Askandar urának, Lord Egremontnak háreme száz
négyzetkilométernyi területet foglalt el a gigantikus metropolis,
Askandargrad szívében. Két nappal ezelőttig a háremet a nagy
város közepén felépített Tiltott Város falai vették körül. A Tiltott
Városnak a fele azóta rommá vált. Mindenütt tüzek lobogtak. A
komor égre füstgomolyok törtek fel, elhomályosítva a két napot, a
narancsvörös nagyobbikat és a fehéren fénylő kisebbiket.
Északról és nyugatról a pusztítás ikercsápjai vájták Askandargrad
testét; a megállíthatatlanul előretörő nyúlványok a kincset, a
háremet akarták megszerezni.
A hárem és a metropolis közötti masszív, de már több helyütt áttört
és meggyengült fal – amelyen valamikor csupán egyetlen kapu,
egyetlen bejárat volt – külső oldala mellett Lord Egremont kecsesen
nyújtózkodó palotája eleven pokollá változott. Aki akár egyetlen
pillantást vetett erre képre, az rögtön arra gondolt, hogy Askandar
urának, a kormányzónak, jobb volna, ha már nem élne.
Halott volt az elit eunuchgárda több száz tagja. És halottak voltak a
véderő katonái. És halottak voltak a háremhölgyek is. Már
amelyiknek szerencséje volt...
Az egykoron bámulatos fürdőház romjai között Jaq az eunuchgárda
három tagjával kuporgott. Az eunuchok jól megtermett emberek
voltak, skarlátvörös bőrmellényükön kívül semmi sem takarta
felsőtestüket. Izmos karjukon aranypántok csillogtak. Buggyos,
csíkos nadrágjuk övére az egyik oldalon ormótlan hálópisztolyt
akasztottak, a másik oldalon energiakardjuk hüvelye himbálózott.
Az ilyen fegyverek mindössze arra voltak jók, hogy fenntartsák a
rendet a máskor oly békés háremben. A hálópisztolyt legfeljebb arra
lehetett használni, hogy elfogják a behatolókat, az energiakardot
pedig arra, hogy lefejezzék őket.
Mégis elegendőnek bizonyultak. Egészen eddig.
Az eunuchok uniformisa tépett és mocskos volt. A három közül az
egyik elvesztette borotvált koponyájának búbjáról a kontyba kötött
hajtincset – egy lángszóró tüze perzselte le róla. Fejbőre
megpörkölődött, undorítóan vöröses rózsaszínűvé változott. A társa
egy obszcén dekorációkkal ellátott, förtelmes külsejű
robbanótöltetes puskát dajkált a karjai közt. A fegyver
hadizsákmány volt, az egyik megölt behatolótól szedte el.
A fürdőház elefántcsontfa teteje belezuhant a hosszúkás fehér
márványmedence illatosított vizébe. A zsindely és a csempék alatt
meztelen testek hevertek. A fürdőzők közül sokan azonnal
szörnyethaltak. Voltak, akik vízbe fúltak. A nemrég még csodálatos
testek törötten, szétzúzódva, víz alá merülve feküdtek. Az áldozatok
közül néhányan még mindig rángatóztak, sebesülten vonaglottak. A
romok alatt akadtak még páran, akik kétségbeesett igyekezettel
próbálták kiszabadítani magukat, de erejük már csak arra maradt,
hogy levegőt vegyenek.
Az egyik oldalfal egy része leomlott. A nyíláson keresztül a
törmeléktorlasz mögül Jaq és a három eunuch ki-kilesett a fürdőház
előtti plázára, a nemrég még kecses és gyönyörű terrakotta urnák
és virágágyások maradványai között zajló eszeveszett tombolásra.
Lehet, hogy a sikoltozó, reszkető rabnők képzelődtek, miközben
azok a groteszk és félelmetes lények lassan és perverz módon
birtokba vették a testüket? Slaanesh káosz űrgárdistái minden
bizonnyal hallucinogén gázgránátokat használtak. De nemcsak
azokat, hanem robbanótöltetes puskákat, olvasztókat, iszonyatos
lánckardokat és nehézfegyvereket is. A gáz hatására a nők úgy
láthatták és érezhették, hogy támadóik szépek, durva érintésük
lágy, mellvértjük és váll lemezeik pasztellszínű köntös. Vagy
mégsem? Vajon létezik egyáltalán olyan anyag, amelynek hatására
ezek a szörnyetegek visszaváltozhatnak azzá, amik egykoron
v o l t a k ?
A támadók némelyike sietve megszabadult néhány vértjétől, így
láthatóvá váltak a groteszk módon mutálódott testek és ágyékok, a
szokásos méret kétszeresére, háromszorosára duzzadt nemi
szervek. Az óriási hímtagok tulajdonosai nyáladzva, összehúzott
szemmel vetették magukat a szerencsétlen nőkre.
Voltak olyanok is, akiknek nem kellett levedleniük páncéljukat.
Káoszivadékok materializálódtak, bárányméretű, póklábú és
démontestű lények, kíváncsian tapogatózó érzékeny csápokkal és
fallikus kacsokkal. Jaqnak, ahogy figyelte őket, olyan érzése támadt,
mintha álmodna. Kígyószerű köldökzsinór kötötte ezeket a
szörnyeket uruk duzzadt ágyékú testőreihez. Az őrök a háttérbe
húzódva álltak; üvöltöttek és nyüszítettek a gyönyörtől, miközben
arra biztatták az ivadékokat, hogy hágják meg, szentségtelenítsék
meg áldozataikat, juttassák el őket a gyönyör csúcspontjára, oda,
ahonnan már csak egyetlen irányba, a halál felé lehet
t o v á b b h a l a d n i .
A hisztérikussá vált nők egy csoportja körül fűrészes pengéjű
bárdok nyelét szorongató állatemberek őrködtek. Egy technikus
káoszgárdista irányította az ember formájú rabszolgákat.
Páncéljából számtalan antennaszerű rudacska meredt ki. Vállvértjei
olyanok voltak, mintha gigászi behajlított ujjak lennének.
Rémálomba illő sisakot viselt, amely leginkább egy ló fejére
hasonlított; a szeme vörösen izzott.
Az egyik bozontos állatember nyálat fröccsentve felhördült, és
elhajította bárdját. Kinyújtotta egyik mancsát, és magához rántott
egy nőt.
A technikus gárdista azonnal az alkarjára csatolt vezérlőpanel egyik
kapcsolójához kapott.
Az engedetlen rabszolga nyakán szétrobbant a fémgallér, a fej
leválasztódott a nyakról, és hátrafelé billenve leesett. Végiggurult a
földön a foglyok között. Amikor megállt, a lefejezett állatember még
mindig talpon maradva tántorgott.
boomp3.com
Valamivel arrébb az eunuchgárda két tagja hevert; mindkettőjük
testét megcsonkították. Az egyik mellé letérdelt egy rikító színű
páncélt viselő káoszmedikus, aki előhúzott egy hatalmas pengéjű
szikét, felvágta a vergődő ember hasát, és érdeklődve kotorászni
kezdett a vonagló zsigerek között. Hirtelen mozdulattal kiszakított a
helyéről valami mirigyfélét, amelyet aztán sietve beletett a
combjához szíjazott fémedénybe. Ebből a mirigyből valamilyen
drogot fognak majd kivonni, olyan anyagot, amellyel fokozni lehet a
perverz eksztázist.
A Jaq mellől figyelő eunuchoknak ez már túlságosan sok volt.
– Hasim! – nyögött fel az egyik. – A barátom volt...
Mielőtt Jaq bármit tehetett volna, a fickó felpattant, majd felugrott a
márványtörmelék-halom tetejére. Egyik kezében hálópisztolyt, a
másikban energiakardot tartott.
A kard pengéjének energiamezője kéken ködlött a levegőben. A
pisztoly nevetségesnek látszott széles csőrével, a ragacsos
hálóképző anyagot tartalmazó idétlen tartállyal. Az eunuch elsütötte
a pisztolyt. Keze megrándult. A fegyver csövéből gubancosnak
látszó szálköteg röppent ki, mely a levegőben szétnyílt, és hálóvá
változva elzúgott a medikus feje mellett, rátapadva az egyik
technikusra. A szálak, miután célba értek, pillanatok alatt
összehúzódtak és megfeszültek.
A medikus felkapta a földről lánckardját. A penge zúgni kezdett,
olyan hangot adva ki magából, mint a feldühített gyilkos darazsak.
Az éles fogak láthatatlanul pörögtek körbe a penge hossztengelye
m e n t é n .
A férfi egyik kezét a háta mögé dugva szemmel látható élvezettel
közelítette meg a balga eunuchot.
O, milyen fülhasogató hangot ad ki magából egy lánckard, amikor
összecsap egy energiakarddal! Az energiatöltet elektromoskék
robbanása kitépte helyéről a lánckard fogalt, s félreköpte őket. A
medikus fémmel borított karja hevesen megrándult, aztán remegni
kezdett, de úgy, hogy Jaq arra gondolt, pillanatokon belül
széthasad. Semmi kétség: ez a fájdalom földöntúli boldogság volt a
medikus számára.
A medikus hátrált, aztán ismét előrecsapott. A két penge újból
t a l á l k o z o t t .
A medikus a háta mögül előrántotta a hatalmas sebészszikét, és
villámgyors mozdulattal beledöfte az eunuch hasába. A kard
kihullott ellenfele kezéből, és a földre esett a hálópisztoly is. A
hárem őrzője hátratántorodott, s mindkét kezével megragadta a
hasából kimeredő szike nyelét.
Elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Agonizálva vonaglott a
földön. A medikus elégedett, már-már boldog üvöltéssel ugrott
előre. Tudta, egy ilyen seb nem okoz gyors halált; már látta, még
lehetősége lesz arra, hogy felboncolja az élő embert.
Persze a többi mutáns űrgárdista rögtön abba az irányba fordult,
amerről az ostoba eunuch érkezett. Megfeledkeztek arról, amiben
éppen a perverz gyönyört keresték, és készenlétbe helyezték
f e g y v e r e i k e t .
Közben a pisztolyból kilőtt háló rákötött a technikus páncéljára. A
szálak egyike az alkarjára csatolt vezérlődobozra feszült.
Talán ő maga állított a kapcsolókon, azzal a szándékkal, hogy
gyilkos dühöt gerjesszen a romba döntött fürdőházban eddig
jobbára tétlenül ácsorgó rabszolgákban, talán a vezérlőre feszülő
szál volt az oka...
Az egyik állatember nyakán szétrobbant a nyakörv. A bozontos fej
levált a nyakról.
Felrobbant a következő pánt is.
Aztán a harmadik, majd a negyedik...
* * *
Jaq hideg verítékben fürödve riadt fel az emlék-álomból.
