HARLEKIN
- regény -
Első fejezet
Gyilkosságok
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
A Xerxes csillag Xenophon bolygója...
A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Erikson
inkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolban
fegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus és
Russ elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.
Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegez
b a r á t j á r a ?
Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakra
emlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszített
csőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.
Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésére
alkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, hanem
inkább Russ testtartása.
– A Császár nevére, mit?...
Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemét
akarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egy
őrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.
Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jól
ismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másik
ábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózott
az ismeretlenné vált férfi kezében.
Habár... nem is volt ismeretlen.
– Brodski? Te vagy az?
Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit a
barátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.
– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...
Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzett
Eriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De...
Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, és
h o g y a n ?
Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébe
csöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az oka
mindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csak
h a l l u c i n á l ?
– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!
Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Az
inkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre;
amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.
Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebb
emelte a Plazmapisztolyt.
És elvigyorodott.
Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódó
lövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbant
ki a pisztolyból, és Párává változtatta Olafson szemét, arcát, egész
f e j é t .
Afej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokat
eregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kell
bizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejének
helyére odahajította az Erikson-maszkot.
Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olcifson
egyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkal
körülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az Ordo
Malleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokba
ágyazott titkot.
A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsába
mélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte a
maszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.
– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíció
nagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.
A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékot
vetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szeme
és a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökre
emlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket,
amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége a
gyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésre
a szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhány
másik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak,
olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhette
önmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódról
árulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősített
szervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg a
mirigyek működését serkentő gépek.
Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak a
hosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetű
fogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosan
takarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. A
padlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az ember
azt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékból
van, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy a
fekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.
A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztal
mögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.
– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!
Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. A
jég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedett
el az Inkvizíció régi főhadiszállása.
Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (az
Antarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölött
éppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak még
ekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás –
bármilyen nagyítólencsét is használt.
A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisan
megkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. A
privilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másról
nem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákra
emlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.
A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek,
tornyok és erődítmények voltak ezek...
A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú,
mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákban
és csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek,
komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgáló
személyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezői
és őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze a
technikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akik
szüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.
Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgy
lefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindig
új veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakat
létrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára,
pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt,
amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagút
létezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.
Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volna
megvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, hol
helyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiai
laboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt sem
gyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy a
legmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket?
Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat?
Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős és
nagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokon
kívül léteznek
okkult levéltárak is?
Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését és
működését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még maga
a nagymester sem képes...
A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkal
kirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevont
lencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, a
másikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.
– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta be
Baal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunk
szívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyik
b é l n y ú l v á n y á b a n . . .
Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppen
ebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissé
merész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevény
kusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenül
sem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, az
íróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagy
zápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásához
elég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.
A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezető
folyosók egyikén került sor...
Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekben
őrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem ért
emberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket,
amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintával
rótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcok
olyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett a
legfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú,
vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.
Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték.
Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegen
fiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...
Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt,
amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia az
archívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbel
megvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgán
kívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói a
kőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésére
felkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet.
Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várva
céltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.
Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumot
tárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amit
Firenze egykor ismert, amiről tudott?
Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy a
kilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megérti
a parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs,
hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolult
dolgot képtelen lenne felfogni.
Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutott
az eszébe?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarak
villantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Az
ionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltalálták
a könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángra
lobbantották a perma pergament.
Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában a
lézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasba
c é l z o t t .
Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?
Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették a
megolvasztott vas cseppjeit.
Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek,
megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.
A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nem
hallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik irányba
mozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogy
e l h a l l g a t t a s s a .
Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következő
robbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottak
a könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek,
mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.
Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyit
eldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őt
azonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgy
működhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyre
koncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.
A polchegy megroppant.
Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtak
keresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkal
aláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészében
megremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falba
erősített pántoktól, dőlni kezdett.
Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogy
kitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egy
fali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után,
iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.
Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát.
A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. A
levegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegett
a rázúduló teher tonnányi ütései alatt.
Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikor
mögötte lángpokollá változott az archívum.
Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz a
kilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nem
volt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Azt
viszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogy
időközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát a
kövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.
Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. A
folyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. A
gépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve a
ráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedő
kapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.
A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást az
aprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, az
incidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hír
hallatán bárki gondolta volna.
– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön a
dolog – mondta Firenze.
Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen Baal
Firenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerint
megölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlen
vallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetett
k i f a g g a t n i .
Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetséges
lenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatott
labirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?
– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyos
értelemben véve téged is gyanússá tesz.
Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkül
v a l ó .
– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? –
tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volna
maga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.
Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszített
s e b h e l y e t .
– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.
– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a második
felfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették az
újranövesztett szemedet.
– Ezt tudom, nagyuram.
– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték a
sebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel is
jelezni akarták, hogy új ember lettél.
A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak a
minap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít az
idő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved.
A fájdalom időtlen és örök.
Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-e
vagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nem
emlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?
Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra,
elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mert
le akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort.
Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezett
világon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. A
felesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon minden
élet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.
Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófával
záruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történő
kihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották,
megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. A
kihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni sem
tudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők.
A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.
Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenöt
esztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezután
megfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztette
néhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majd
kiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen és
könyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalan
világot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorok
kiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívánta
tőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...
Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne a
kulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.
– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy a
meggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba került
az Örökkévalóság tervezettel...
– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.
– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztítását
fogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nem
lesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.
A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektro
tetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.
Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejével
aktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.
Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, a
másik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítorok
nagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra.
Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdt
ellenségei és üldözői.
Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette a
l e v e g ő t .
– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerint
a mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.
Firenze habozott.
– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkba
bújva öltek.
– Lehetséges...
– Vannak szkizmák az Ordón belül?
A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.
Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, ez
a minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője?
Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere?
Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorok
szemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?
Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat a
legalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetett
elűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talán
éppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran már
túlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarná
hangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogy
valamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, a
gyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak.
H a r l e k i n e k e t . . .
Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfit
látott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egy
Harlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentális
délibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.
– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepet
építenek a Sztálindróm körül...
– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...
Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még a
legalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg a
Sztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférája
sem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világ
közelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.
Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyára
szimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygó
közelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Az
eldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedig
akár a balvégzet emblémája is lehetett volna.
– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondta
Firenze. A nagymester bólintott.
– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.
– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.
– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenes
c s e l e k e d e t .
– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más,
mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségesei
követték el ezeket a szörnyűségeket?
A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválás
mintha megmoccant volna.
– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...
Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy az
eldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegének
pusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban van
ezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyen
természetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.
Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valaha
emberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegen
lényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyal
istenkáromló szertartásaikat...
A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.
– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – Az
Ordo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírta
volna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.
A nagymester eltüntette a tetoválását.
– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldák
hiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezni
ennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíció
nagymesteréhez illik.
Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direkt
módon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta,
ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának,
az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni a
hiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult,
labirintusszerű alagutakba.
Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyes
építmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonsági
rendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett,
hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz a
l a z a s á g .
– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezess
oda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az a
célja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.
Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegen
lények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...
De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent a
figyelem elterelés érdekében csinálnak?
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.
Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogy
személyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még a
Metaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazás
Firenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.
Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló elda
gyermekeket látott maga előtt.
A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.
– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi Szürke
Lovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erői
léptek működésbe a bolygó környékén.
– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentek
meg a Sztálindrom körül?
A nagymester széttárta a kezét.
– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehet
fosztani őket az emlékeiktől.
Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezet
Firenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan,
hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült a
nyomukra bukkanni.
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egy
Harlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, aki
inkább embernek tűnt, mint idegennek.
Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lények
megismerik a bánat és a gyász ízét.
Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehhez
tényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatban
már nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatok
l i s t á j á t .
Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölve
magából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel az
inkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy a
tudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel,
könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!
A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmával
robbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, a
forróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak;
borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetovált
arcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyvereket
tartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.
Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyik
világról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsó
bunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meg
hosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, aki
inkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.
Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlás
rejlett e két szóban!
– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!
A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellett
k e r í t e n i . . .
Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak.
Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.
A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunker
belsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezeti
szellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját,
lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeleteket
hasítottak ki az agyából.
– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetett
benneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki a
Császárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!
Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellett
ért a padlóra.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Gyilkosságok (I. fejezet)
Harlekin: Halál (XVI. fejezet)
Tizenhatodik fejezet
Párbaj
Ey'Lindit elkerülték a hálók.
Vagyis inkább Eye'ionahdot. Az Ulthwé aranysisakos
Temetőőreinek szemében Ey'Lindi egy őrpáncélt viselő elda volt.
Mozdulatlanul állt, és várt. Csak a szeme villogott. Társai úgy
hadonásztak, mintha láthatatlan ellenfelekkel verekednének. Hiába
erőlködtek, belegabalyodtak a hálókba. Megbotlottak, a földre
zuhantak.
Lex nem esett el. Fegyvere robbanógolyókat okádott magából, ám a
lövedékek már a fekete Temetőőrök és a vérvörös Boszorkák előtt a
földbe fúródtak. A robbanótöltetek aktiválódtak, de csak a talajt
szaggatták szét.
A kapitány terminátor páncéljára is ráhullottak a hálók. A szálak
összehúzódtak, a szövedék zsugorodni kezdett. Az eldák
szerencsére nem elemi rostokból szőtt hálókat lőttek ki rájuk,
amelyeknek szálai azonnal átmetszik az ember testét, hanem
egyszerű gabaly hálókat. Jaq, Zhord és Petrov már a földön
feküdtek. Meg sem moccantak. Rájöttek, ha védekezni próbálnak, a
hálók szálai még jobban rájuk feszülnek. Ha életben akartak
maradni, ha nem akarták, hogy kipréselődjön belőlük az élet, nem
m o z d u l h a t t a k .
A páncélos kapitány jobb helyzetben volt. Ahogy izmai
megfeszültek, a terminátor páncél szervo rostjai érzékelték és
utánozták teste mozdulatait. A gabaly hálókat azonban képtelen volt
leszaggatni magáról. Egyszerűen nem bírta felemelni fegyvert tartó
kezét. Még az ujját sem tudta megmozdítani, hogy levegye a
ravaszról. Megingott, tántorogni kezdett. Mintha egy óriás
dülöngélne egy lassított filmen. A hatalmas sárga-azúrkék légy
hiába próbált menekülni az apró pókok hálójából..
A fegyverébe dugott tár kiürült. A Temetőőrök, a csillámló Harlekin
és a Boszorkák egyre közelebb kerültek hozzá.
– Bátor tett volt! – kiáltott rá Eye'ionahd a támadókra elda nyelven.
A Harlekin ironikusan meghajolt. Maszkja akár a Kacagó Isten
á b r á z a t a .
Vajon a Harlekin látta, valójában ki rejtőzik a páncélban, az elda
testben? A félig lerombolt kupola alatt szerencsére elég sötét volt. A
szomszédos építmény felől átszűrődött némi fény, az égen kavargó
Szem is leküldte ocsmány világosságsugarait, a pókhálók zöldesen
f o s z f o r e s z k á l t a k .
Jaq, Zhord és Petrov fölé Boszorkák tornyosultak. Úgy hajtották le
fejüket, mintha sisakjuk agancsával akarnák átdöfni a férfiak testét.
Energiakardjukat úgy emelték fel, mintha kivégzéshez
készülődnének. Néhányuk körülfogta Lexet. Az űrgárdista lassan,
gyöngyfogát vicsorítva emelgette a tagjait. Hiába erőlködött. Az
eldák arra vártak, hogy alkalom kínálkozzon a megkínzott bika
e l e j t é s é r e .
– Ügyesen átjutottál a Hiperhálón, szertartásőr – mondta a Harlekin
E y e ' i o n a h d n a k .
Ey'Lindi megörült. Ezek szerint nem lepleződött le. A Harlekin látta
rajta, hogy nem a mestervilág felvigyázói közé tartozik, és azt hitte,
hogy a Sztálindróm mellett végrehajtott szertartást biztosító őrök
e g y i k e .
– Az Ulthwé gyászoló Temetőőreit meglepte és felbosszantotta
ezeknek a birodalmi harcosoknak az érkezése – folytatta a Harlekin.
Lex jelenléte talán nem csupán felbőszítette, hanem meg is
rémítette őket. Zavarba jöhettek, amikor felfedezték, de a problémát
gyorsan megoldották. Eye'ionahdnak támadt egy ötlete. Jaq felé
b i c c e n t e t t .
– Ez itt, ez nagyon jól megfelelne a célnak. Őt meg lehetne
v i l á g o s í t a n i .
– Mennyit tud? – kérdezte a Harlekin.
Eye'ionahd agyában gyorsan követték egymást a gondolatok. Ő
nem Temetőőr, de nem is közönséges elda harcos. A Hiperhálón
keresztül érkezett ide, de nem Harlekin. Vajon neki mennyit lenne
szabad tudnia?
Mindent kockára kellett tennie. A lézerpisztolyos, kardos Boszorkák
hatszoros túlerőben voltak. A fekete Temetőőrök még mindig
készenlétben tartották hálópuskáikat, a hátukon pedig ott volt a
lézervetőjük, amit egy-két másodperc alatt kézbe kaphatnak. Mit ér
egy orgyilkos akrobatikus ügyessége, amikor ilyen fürge harcosok
ellen kell küzdenie?
Nyílt ellentámadás? Erre nem is gondolhat. Hazugság és logika. És
rengeteg szerencse. Csak ezek segíthetnek.
– Az inkvizítor tud a Sensej Lovagok őrszolgálatáról – mondta.
– Hah! Pompás trükk! Remek csel!
Trükk? Csel? Vajon jól fordította le a seachmall és a seachran
szavak jelentését?
Valahogy meg kellett tévesztenie a Harlekint. Így, szemtől szemben.
Nehéz lesz. Mesterségesen megnyújtott arca rezzenéstelen maradt.
Határozottan nézett a Harlekin vigyorgó maszkjára.
– Az inkvizítor bedőlt a cselnek – mondta óvatosan.
– Aiee! – rikoltott a Harlekin. – Te nem hiszel a Rhana Dandrában?
Eye'ionahd kétségbeesetten átkutatta memóriáját. Rhana Dandra?
Igen, egy végső harc a Káosz és a materiális univerzum között...
Rhana Dandra. ez volt rá a megfelelő elda kifejezés, aminek csak
most értette meg valódi jelentését.
– A Sensej Lovagok részt fognak venni a Rhana Dandrában –
mondta álságos határozottsággal.
A Harlekin maszkja megvonaglott.
– Csak a Főnix Urak fognak részt venni a Rhana Dandrában! Ha
egyáltalán sor kerül rá. Ha bekövetkezik, a Káosz és az univerzum
is el fog pusztulni. Mindennek meg kell semmisülnie, mert csak így
győzhetjük le a Káoszt.
Főnix Urak, Főnix Urak?... Ey'Lindi ebben a pillanatban annak örült
volna a legjobban, ha képes telepatikus úton tanácsot kérni
Petrovtól, aki rengeteg elda mesét ismer. A baj csak az, hogy
egyikük sem volt telepata.
– A Sensej Lovagok azt hiszik, hogy részt fognak venni a Rhana
Dandrában – helyesbítette előbbi kijelentését.
– Persze ezt a tévedésüket bele is építettük a tervünkbe. – A
Harlekin egyre mogorvább hangon beszélt.
– Vagyis... – kezdte Ey'Lindi. Szándékosan elhúzta a szót, hogy a
Harlekinnek ne legyen türelme kivárni, mit akar mondani, és
befejezze helyette a mondatot.
A Harlekin türelmetlenül megvonta a vállát.
– Vagyis az emberek haldokló császárának akaratereje végül
kudarcot fog vallani. Az ember illuminátok belehajszolják a
Sensejeket abba a klimatikus pszi örvénybe. A haldokló Császár és
a Sensejek összeolvadnak, együtt létrehoznak egy új és potens
inkarnációt, amelyet a Kacagó Isten Nagy Harlekinjei fognak
i r á n y í t a n i .
És a Rhana Dandrát el lehet halasztani. Hát te semmit sem értettél
a Feldúlt Világ szertartásból?
A Harlekin ráhibázott. Ey'Lindi tényleg nem értette a dolgot.
Az eldák tehát azt akarják elérni, hogy a birodalmi hatalom új
köntösbe bújtan újjászülessen, mégpedig azon illuminátok
felügyelete alatt és segédletével, akiket az eldák manipulálnak...
Az eldák soha többé nem tudják visszaállítani a galaxisban hajdani
helyzetüket, soha többé nem játszhatják el a büszke egyeduralkodó
szerepét. Civilizációjuk darabjaira hullott, és szétszóródott. A durva
emberi faj túltett rajtuk, lekörözte őket. Minden jel arra vallott, hogy
az emberiség összetűzésbe kerül a Káosszal. Ez a konfrontáció
galaktikus méretű pusztulást vonna maga után. A Sensejek
áldozata révén az apokalipszis bekövetkeztét el lehet halasztani. Az
eldák titokban a kezükben tartják majd az új hatalom kormányrúdját,
és megpörgetik a sors új kerekét...
Ó, mennyi hasonlóság volt a hidra-összeesküvés és az
illuminát-tervezet között! Rengeteg hasonlóság és rengeteg eltérés.
A hidra-konspiráció résztvevői az emberek, valamennyi ember
mentális szabadságát akarták feláldozni. A „jó” illuminátok ezzel
szemben csupán a Császár fiait...
A Harlekin felhevülve folytatta.
– És az Ifjú Király közben közelebb kerül a Véreskezű Isten
trónusához. És az Ifjú Király közben felemésztődik a szent
agóniában, hogy létrejöhessen belőle az új Isten!
Talán az elda mániás Petrov, talán ő képes lett volna kibogozni, mi
az értelme ennek a sok zagyvaságnak.
A Harlekin maszkja rémisztővé változott.
– Talán a Rhana Dandra közelebb van. mint hittük. A Főnix Urak
állítólag már a Hiperhálóban járnak. Láttál közülük akár egyet is,
míg eljutottál idáig?
– Nem – mondta Eye'ionahd.
– A jövendölések szerint a Főnix Urak most elhagyják a Tunyaság
Zsákutcáit, ahol eddig várták az évszázadok múlását.
Ey'Lindi agya olyan volt, akár a méhkas. Koponyájában
elviselhetetlenül döngtek az új információk. Főnix Urak? Ezek
valami nagy hősök lehetnek... A főnix valamiféle madár, amely egy
mesebeli világon él, és állítólag újjászületik a saját hamvaiból.
Az elda Maszk-harcosok ugyanúgy a páncéljuk megszállottjai
lehetnek, mint a Lexhez hasonló űrgárdisták. A Főnix Urak nyilván a
legőrültebbek mind között. Valószínűleg ősi páncélokat hordanak,
amelyeket egy régi hős hagyományozott rájuk. Viselik a vérteket, és
közben újra és újra felélesztik az egykori hősök szellemét, magukra
öltve azok személyiségét. Hogy mivel csinálják mindezt? Bizonyára
a lélekkövekkel – azokkal a kristályokkal és kavicsokkal,
amelyekben a halott eldák lelkei lakoznak.
Vajon mi a jelentése annak, hogy az egyik Harlekin elrabolta
Eye'ionahd lélekkövét?
Lehet, hogy a Sztálindróm orbitális pályáján keringő telepen
végrehajtott szertartás egyik célja éppen ezeknek a Főnix Uraknak
a megidézése volt? Ki akarták csalogatni őket onnan, ahol azt
várták, hogy az idő elteljen a normál galaxisban?
– Ah, a Tunyaság Zsákutcái – visszhangozta a nő. – A
Hiperhálónak azon keresztútjai, amelyeken megáll az idő, s nem
moccan... – Az idővel összefüggésbe hozott „tunyaság” szónak ez
volt a legvalószínűbbnek tűnő jelentése. Ey'Lindi tudta, vaktában
pufogtatja a szavakat, de folytatta. – Azok az ösvények, amelyeken
az idő eltorzul, ahol az idő visszafelé áramlik...
– Uigebealach – suttogta a Harlekin. – Ha a Nagy Harlekinek
megtalálták azt az ösvényt, ahol az idő visszafelé folyik, akkor
ennek az ösvénynek a pontos helye benne van a Rhana Danára
Jcönyuében, amelyet a Fekete Könyvtárban őriznek. Amikor a
Rhana Dandra elérkezik, magának az időnek is meg kell szűnnie...
– A titkos hely – morfondírozott a nő –, ahol újra létezhet az, ami
egyszer már volt...
Lehetséges volna, hogy az eldák misztikusan abban reménykednek,
hogy az idő visszaforgatásával egy, a valóságot megsemmisítő
kataklizma során képesek vissza állítani fajuk egykori dicsőségét?
Mi a valódi célja a Rhana Dandrának, a valóság és a Káosz
együttes megsemmisítésének? Le akarják nullázni a történelmet? Ki
akarják törölni a valóság és a Káosz keletkezése óta eltelt eónokat?
Lex még mindig nem adta fel a harcot. Páncélja szervói sivítva
erőlködtek, ahogy megpróbálta szétszaggatni az egyre szorosabban
ráfeszülő hálószálakat, ahogy megpróbálta kiszabadítani karját és
lábát. A háló nem akadályozta meg abban, hogy mozgassa a saját
testét. Talán azt akarta elérni, hogy a szálak túlfeszüljenek, és
maguktól pattanjanak el. Neki nem eshetett baja; mintha egy szikla
belsejébe zártan hadakozott volna a gabaly hálókkal. Kitartóan
küzdött, és számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb valami történni
fog: vagy a szétszaggatott hálók hullanak le róla, vagy a terminátor
páncél rendszerei mondják fel a szolgálatot.
Valóban történt valami. Hirtelen és egyszerre túlságosan sok
valami...
A Harlekin maszkja gyöngyszemen fehérré változott, leolvadtak róla
a vonások, a ráncok. Olyan volt az egész, mintha az arca
eltünésével véget akart volna vetni az Eye'ionahddal folytatott
társalgásnak, mintha valami miatt egyszeriben megváltozott volna a
véleménye az előtte álló, ostoba kérdéseket feltevő és még
ostobább válaszokat adó nőről. Kaméleonruhája is átalakult, hirtelen
az Iszonyat Szemének élénk, émelyítő árnyalatai jelentek meg rajta.
A Harlekin felemelte lézerpisztolyát, és célba vette a nő fejét.
A törmelékhalmok mögül előbukkant egy másik fekete csapat, a
Temetőőrök egy másik szakasza. Aranysisakjaik mögött egy
színpompás Harlekin közeledett. Ez az arc... Ezek a vonások!
Zephro Cornellan!
– Harlekin testvérem! – kiáltott fel Cornellan. – Még ne öld meg őt! –
Kezében valami furcsa tárgyat forgatott, amiről az a parittya jutott
Ey'Lindi eszébe, amelyet gyermekkorában vad szülőbolygóján
h a s z n á l t .
A Temetőőrök és a Boszorkák pattanásig feszült idegekkel, ugrásra
készen figyeltek. Ey'Lindi meg sem moccanhatott, mert félő volt,
hogy mozdulatai mögött támadó szándékot gyanítanak, és
egyszerre tucatnyian vetik rá magukat. A Temetőőrök a vállukra
akasztották hálóvetőiket, és maguk elé rántották hosszú csövű
l é z e r v e t ő i k e t .
Ey'Lindi meghökkent, amikor felfedezte, hogy mi az a tárgy, amit az
imént parittyának nézett. Egy szíjra akasztott, pöttyös kavics? Az ő,
vagyis Eye'ionahd lélekköve, melyet a Sztálindróm melletti telepen
rabolt el tőle az a Harlekin!
Cornellan megállt. Szemügyre vette a hálóba gabalyodott foglyokat
és a szálakkal küzdő űrgárdistái, majd Ey'Lindire nézett.
Nevetése akár a gúnyos csengőszó...
– Ezúttal nem te estél kelepcébe, kedveském! – mondta birodalmi
g ó t u l .
Ey'Lindi a legszívesebben mérget köpött volna erre az emberre,
erre a pojácára, aki egyszer – már több mint száz éve – fogságba
ejtette, a hidra gyűrűi közé lökte, és hagyta, hogy a bestia az
agyának gyönyör központ) át ingerelve elviselhetetlen eksztázisban
r é s z e s í t s e .
Cornellan a nő felé dobta a pöttyös kavicsot.
– Azt hiszem, ez a vacak a tiéd.
Ey'Lindi elkapta a kavicsot. A szakadt szíjat összekötötték. A fejére
húzta, a nyakába akasztotta. Ostoba Cornellan! Ürügyet adott neki
arra, hogy megmozdulhasson, hogy használhassa a kezét! Most
már más mozdulatokat is tehet, nem kell attól tartania, hogy az
eldák azonnal megölik ezért.
– A kövedet azért loptuk el, hogy megvizsgáljuk a lelkedet, ami
benne van – magyarázta Cornellan. – El kell mondanom, nem
találtunk benne semmit. Üres kődarab, hitvány vacak, nem egyéb.
Úgy! Tehát az a másik Harlekin azért rabolta el tőle a követ, hogy
kiderítse, Eye'ionahd valóban elda, vagy csak eldának álcázott
v a l a m i .
– Már tudom – mondta Ey'Lindi –, hogy az illuminátjaid semmire
sem jók. Hazugság az egész. Hazugság minden szavad! – Ő is a
birodalmi gót nyelvet használta, mert azt szerette volna, hogy Jaq is
értse, amit mond, hogy az inkvizítor is megtudja azt, amit az elda
Harlekin elárult. Jaq moccanni sem bírt, de minden szót tisztán
hallhatott. – Ami a lovagok őrködését illeti... Ez is csalás, Cornellan!
Szemfényvesztés! Arra akarjátok felhasználni a halhatatlan fiakat,
amire a fiatal psziket használják, akiknek a lelkével a Császárt
táplálják! Fel akarjátok áldozni őket!
Meg akarjátok semmisíteni valamennyit!
A földön fekvő Zhord felnyögött – a hálók szálai egyre jobban
ráfeszültek a nyakára, már alig kapott levegőt. A zömik
rádöbbenhetett, hogy Cornellan őt is becsapta, neki is hazudott.
– Igaz ez, Cornellan? – kérdezte Jaq. Az ajkaira még nem tapadtak
rá a szálak...
– Igaz-e? – rikoltott fel a Harlekin-ember. – Milyen ostoba kérdés!
És én még azt hittem, méltó vagy rá, hogy illuminát legyél!
– Én pedig azt hittem – felelt Jaq –, hogy illuminát csak az lehet,
akiben egyszer már lakozott valamilyen démon.
– Így van. Az lehet illuminát, akit megszállt egy démon, és aki túlélte
ezt a megszállást. Aki segítség nélkül szabadult meg a gonosztól. –
Cornellan az inkvizítor fölé hajolt. – Neked azonban lettek volna
s e g í t ő i d .
– A Császár könnyeire! – mormolta Jaq elborzadva. Az illumtnátok,
akikben vegytiszta gyűlölet van a démonok iránt, arra készültek,
hogy prédaként egy ilyen káoszlény elé hajítsák a testét és a lelkét?
Azt akarták, hogy egy démon beleköltözzön. Mennyi időre? Egy
hétre? Egy évre? Száz esztendőre? És mindezt csupán azért, hogy
neki alkalma legyen kiűzni magából a megszállót. Minderre azért
lenne szükség, hogy beléphessen az illuminátok közé...
– De miért éppen én? – zihálta Jaq.
Cornellan csüggedten, ugyanakkor dühösen legyintett.
– Mert Eldrad Ulthran látta, hogy ez fog történni – mondta. – Mert
így van meg írva a Rhana Danára könyvében, amit a Fekete
Könyvtárban őriznek!
– A Császár fiai...
– A fiai? – vigyorgott Cornellan. – A Császárnak rengeteg fattya
van, de ezek egyedül semmit sem érnek. Együtt viszont, ha
egyesülnek, létrehozhatják a Fiút, az egyetlent. A Nument, a Új
Embert vezérlő fényt. Amikor a fiak feláldozódnak, ami kor elégnek
a transzcendencia tüzében, megújul az emberiség, és minden
démont elűzhetünk. Örökre. Illuminát vagyok, és az én szemem
előtt is megjelent a látomás. Láttam a lelkek máglyáját, Sir Jaq! Ha
megszállottá válsz, és kiűzöd magadból a démont, ha átéled a
borzalmat, és legyőzöd, te is mindent meg fogsz érteni.
– Ami pedig téged illet... – a Harlekin-ember Ey'Lindire vicsorgott –,
...te csak bajt okoztál!
Zephro megpróbált lecsillapodni. Nem engedhette meg magának,
hogy megszállottnak tűnjön a mentorai előtt, akik iránt a
legőszintébb hálát és csodálatot érezte.
Mentorai természetüknél fogva mindenben gyorsan döntöttek,
mindent gyorsan hajtottak végre. Lehet, hogy néha
elhamarkodottan cselekedtek, és talán kiszámíthatatlanok voltak, de
Zephro már régen kiismerte őket. Ismerte őket, és tudta, óvatosnak
kell lennie.
De talán az eldák is megértik, miért vesztette el a fejét. Régóta
munkálkodott ezen az ügyön, és már a siker kapujában érezhette
magát, amikor ez az átkozott orgyilkos egyetlen pillanat alatt
mindent összezavart. Csoda-e ezek után, hogy ingerültté vált?
Dédelgetett terve már majdnem megérlelte gyümölcsét, és
egyszeriben az egész növény kiszáradt. Pedig mindent Jaq
Dracóért, az ő érdekében tett!
Ha Draco megtapasztalja a megszállottságot, ha kiűzi magából a
démont, utána mindent másként fog látni. Megérti majd az ő terveit,
értékelni fogja bölcsességét.
Am most Draco az orgyilkos közbelépésének köszönhetően
összezavarodott, és nem akarja eljátszani a neki írt szerepet. Az
Inkvizíció beleprogramozta a démonok gyűlöletét és a kripli Császár
rothadó dicsőségének imádatát. A program aktiválódott az
elméjében, és kitörölte belőle a józan ész diktálta gondolatokat.
Ó, mindenről ez a hitvány orgyilkos tehet!
Zephro tudta, még nincs veszve minden, de ha sikert akar elérni,
meg kell nyugodnia.
– Dobd el a pisztolyaidat, imposztor! – szólt rá a Harlekin-ember az
orgyilkosra elda nyelven. – Készülj! Most bemutathatod minden
t u d á s o d a t .
Az egyik Boszorka előrébb lépett. A tokjába dugta lézerpisztolyát,
és metsző hangon felkiáltott.
– Kihívom! Enyém a dicsőség!
Ey'Lindinek nem volt más választása, le kellett tennie a fegyvereit.
Persze mindegyiktől nem vált meg – ő maga is egy élő fegyver
v o l t . . .
A Maszk-harcos megvillogtatta energiakardját. Páncélja vérszínű
volt, csak kerek térdvértjei világítottak csont fehéren. Fejét aranyló
sisak védte. A sisakot díszítő agancsok – valójában apró
villámvetők – halálos skorpiófarokként meredeztek. A sisak hátulja
alól fekete hajzuhatag bukott elő. A tincseket összefonták és
belakkozták, úgy néztek ki, akár egy medúza csápjai.
Milyen közel kell kerülnie a Boszorkának ahhoz, hogy Ey'Lindire
lőjön az agancs-fegyvereiből? Vajon a Boszorkák harci illemkódexe
nem tiltja meg neki, hogy rátámadjon egy látszólag fegyvertelen
emberre? A kardját mindenesetre úgy mozgatta, úgy lóbálta, hogy
egyértelműen látszott, egyetlen suhintással le akarja vágni Ey'Lindi
fejét. Vagy lehet, hogy csak az egyik kezét akarja lemetszeni,
azután a másikat, és csak a harmadik csapással távolítja el a
nyakról a fejet?
– Áruló! – ordított a Boszorka.
– Nem, imposztor – helyesbített Cornellan. – Ember, aki egy
metamorfikus szer segítségével öltött magára elda alakot. A teste
álca, nem egyéb.
– Aieeee... – A Boszorkát szemmel láthatóan felingerelte, hogy egy
ember, egy idegen, elda testet merészelt magára ölteni.
Az elda Harlekin, aki annyi titokról fellebbentette a fátylat Ey'Lindi
előtt, már átkozta magát meggondolatlansága miatt. Hogy
követhetett el ilyen szarvashibát? Éppen ő, egy magas rangú
mutatványos! Persze a gyanú már azelőtt felébredt benne, hogy a
Harlekin-ruhás ember megérkezett. Ám már akkor is késő volt.
Amikor felemelte a pisztolyát, a nő már mindent tudott.
– Boszorka nővérem! – kiáltotta. – Szépen kérlek, először az orrát
vágd le!
Lex abbahagyta a hiábavaló erőlködést. Mintha lemondott volna
arról, hogy képes lesz kiszabadulni a hálókból. Miközben a
Temetőőrök és a Boszorkák minden figyelmét lekötötte a készülődő
párbaj, esetleg mégis megpróbálhatná megfeszíteni a terminátor
páncél karjait; megpróbálhatná letépni magáról a szálakat.
Talán most sikerülni fog! Feltéve, hogy Ey'Lindi elég sokáig életben
tud maradni...
– Én nem kapok kardot? – kérdezte Ey'Lindi.
Cornellan elgondolkodott ezen, és a Harlekin is fontolóra vette a
d o l g o t .
– Becsület – mondta az Ulthwé egyik őre.
– Becsület! – visszhangozta a társa.
– I...gen – tette hozzá a Harlekin lassan.
– Ez a nő nagyon veszélyes! – figyelmeztette őket Cornellan. – Ne
adjatok neki fegyert!
A Harlekin nem hagyta, hogy az eldák védence parancsokat
osztogasson neki. Becsületesen, de ugyanakkor óvatosan akart
e l j á r n i .
– Adjatok neki egy kikapcsolt energiakardot! – mondta.
– Rendben, legyen nála egy kikapcsolt kard, de egyszerre két
Boszorkával küzdjön meg! – javasolta Cornellan.
– Sértegetsz? – vicsorgott rá a Boszorka, aki párbajra hívta
E y ' L i n d i t .
Az egyik Boszorka kihúzta kardjából az energiatelepet, és Ey'Lindi
lába elé dobta a fegyvert. Ey'Lindi nem hajolt le, nem vette fel.
– Le akarom vetni ezt az idétlen páncélt – mondta. – Csak zavar a
m o z g á s b a n .
Ezzel sikerült nyernie még egy kis időt. Az elda páncél persze nem
volt sem idétlen, sem ormótlan, és nem akadályozta a mozgásban.
Ey'Lindi a megjegyzéssel csak annyit akart elérni, hogy
elbizonytalanítsa a Boszorkát, aki az övéhez hasonló páncélt viselt.
El akarta ültetni az elda nőben a gondolatot, hogy talán tényleg
könnyebb lenne a harc a vért nélkül.
Volt még egy célja a páncélra tett megjegyzésnek. Valóban le
akarta venni a gyöngyfehér burkot, amely alatt fekete orgyilkos
dresszt viselt. Tudta, minél sötétebb a ruhája, annál nehezebb lesz
követni mozdulatait a félhomályban.
Cornellan óriási hibát követett el azzal, hogy életben hagyta őt.
Lehet, hogy percek múlva utoléri a halál, de ez semmit sem
változtat a lényegen. Cornellan döntésében nem játszhattak
szerepet az érzelmek, hiszen egyszer már majdnem megölette
Ey'Lindit. Mert az, hogy odadobta a hidrának, felért egy kivégzéssel.
Inkább arról lehetett szó, hogy Harlekin-kadétként figyelembe kellett
vennie az eldák természetét. Az eldák önhittek voltak, bíztak
önmagukban, és imádták az efféle látványos, becsületességet és
tisztességet sugárzó jeleneteket.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy talán már csak percek vannak
hátra az életéből, de volt még valami, amit meg akart tenni a
hátralévő időben. Végezni akart Cornellannal.
A Harlekin-ember megsejthette, mire készül, mert tisztes távolságba
húzódott tőle. De vajon van-e jelentősége néhány lépésnyi
távolságnak ilyen esetben? Akit egy Callidus-orgyilkos meg akar
gyilkolni, az halottnak tekintheti magát.
Ey'Lindi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a páncélt. Miután
levetkőzött, kihúzta magát. Fekete dressze szorosan a testéhez
t a p a d t .
– A vörös övkendő! Azt is le kell vennie! Az a trükktára! Digitális
fegyverek. Mérgek. Egy fojtóhurok.
– Le kell venni az övet!...
Legyen. Ey'Lindi arra gondolt, hogy harc közben bármikor
felkaphatja az övsálat, vagy kiveheti belőle valamelyik fegyverét.
Felkészült, és kézbe vette a rézmarkolatú kardot. Párszor a
levegőbe suhintott vele, hogy megállapítsa, milyen a súlyeloszlása.
Ellenfele kardjának pengéje körül ködszerű, kék energiaréteg
zümmögött, amely szívdobbanásnyi idő alatt képes átvágni a
kikapcsolt kard acélját.
– Rajta! – mondta a Harlekin türelmetlenül. Maszkja átváltozott:
mintha egy koponyát húzott volna a fejére. Szemei helyén vérvörös
foltok izzottak.
A Boszorka felordított. Ey'Lindi visszaüvöltött rá. Minden erejét
beleadta a kiáltásba. Körözni kezdtek. Felsőtestükkel apró cselező
mozdulatokat tettek. A Boszorka felugrott – olyan kecses volt, akár
egy balerina –, körbefordult a levegőben, és lecsapott.
Ey'Lindi számított erre. Lehajolt, és oldalra vetődött. Tenyerét a
földre tette, ellökte magát, és az ellentétes irányba szökkent. A
Boszorka pengéje csak a levegőt hasította szét.
A Boszorka ismét felrikoltott. Ey'Lindi újra válaszolt. Az elda nő
hangja kissé megzavarta, ám Callidus-reflexei még mindig
tökéletesen működtek. Egyik kezét a földre téve szaltózott egyet.
Kardja hegye megbökte a Boszorka csont fehér térdvértjét. A
páncél erős volt, a penge lecsúszott, de... a találatnak így is nagy
lélektani jelentősége volt.
Ey'Lindi a Boszorka kardjának markolatához szorította fegyvere
tompábbik véget. Az energiapenge közvetlenül az arca előtt
zümmögött. A Boszorka csúf maszkja alig arasznyira vicsorgott. A
elda nő félelmetes gyorsasággal mozgott. Lehet, hogy most fog
tüzet nyitni az agancsfegyveréből? Ey'Lindi oldalra vetette magát.
Gurult, lefékezett, és talpra akart szökkenni.
A Boszorka már mellette állt, és csapásra emelte a kardját. Ó, igen,
először bizonyára Ey'Lindi orrát akarja lemetszeni... Az orra hegyét
akarja leolvasztani a Penge energiaburkával. Ha megcsúszik a
keze, nem csak az orrot, hanem a fél arcot is levágja majd.
Ahogy az energiakard lecsapott, Ey'Lindi maga elé tartotta a
fegyverét. Az energiapenge hátborzongató reccsenéssel érintette
meg az acélt. Ey'Lindi kardja szétmállott. A vibráció olyan erős volt,
hogy megsajdult a csuklója. A kezében tartott markolatból jó
kétarasznyira állt ki a penge csonkja.
Ey'Lindi kivárt egy pillanatig, majd egy hirtelen, szinte folyékony
mozdulattal előredöfött. A Boszorka hónalját vette célba, azt a
pontot, ahol a vállvért a mellvérthez csatlakozik. Csonka
pengéjének fogazott éle beleharapott az elda nő húsába, és
átvágott egy izmot.
A Boszorka kezéből kirepült az energiakard, a törmelékkel borított
földre csattant, és magától kikapcsolódott. Ey'Lindi oldalra nyúlt,
hogy megszerezze és bekapcsolja. A harcképtelenné tett Boszorkát
nem akarta megölni. Ő Cornellant szerette volna elintézni. Örökre...
Ahogy ujjai rázáródtak a kard markolatára, agydermesztő ütés
csattant a fején. Elterült – szárnyaszegetten lezuhant madár volt,
szabad prédája a fürge sasnak.
Ez az automatikus mozdulat, ez az elterülés mentette meg az
é l e t é t .
A levegőt mennydörgésszerű robaj rázta meg.
RAARK RAARK RAARK BRAUM BRAUM BRAUM
R A A A R K A R A A A R K A R A A A R K A
B R A U M A B R A U M A B R A U M A B R A U M A
V i l l á m v e t ő k !
Ey'Lindi felemelte a fejét, és a nyakát tekergetve felpillantott.
Majdnem egy teljes szakasznyi Ököl, közel tíz csodálatos, genny
sárga páncélt viselő lovag nyomult előre, válogatás nélkül
lemészárolva a Temetőőröket és a Boszorkákat.
A támadás meglepetésszerű volt. Az eldáknak mozdulni sem
maradt idejük. A lövedékek darabokra szaggatták testüket.
Az Öklök egyre közelebb értek. A Boszorkák rikoltottak, ám a
terminátor páncélok sisakjai megvédték az űrgárdistákat a szonikus
támadástól. Az egyik Temetőőr furcsa fegyveréből tűzsugár robbant
ki. A lángnyelv körbenyalta az egyik Öklöt; lézersugarak csaptak a
páncéljára. Az eleven fáklyává változott, megvakított űrgárdista
rendületlenül továbbtiport, míg végül beleütközött egy törött
lidérccsont bordába.
A Temetőőrök és a Boszorkák menekülni próbáltak. Az életükért
futottak. Cornellan és a Harlekin egyszerűen eltűnt. Az űrgárdisták
körbefogták a hálókba gabalyodott Lexet meg a fogságba ejtett
férfiakat, és néhány másodperc alatt kialakítottak egy előírásszerű
védelmi kordont.
– Óvatosan, Öklök! – kiáltott rájuk Lex. – Vigyázzatok, az a fekete
nő velünk van!
Ey'Lindi átkutatta a hozzá legközelebb heverő halott Temetőőrök
maradványait. Sikerrel járt: talált két szórófejes palackot.
Mindkettőben olyan oldószer volt, amivel szét lehetett foszlatni a
hálókat. (Az eldák, akik valószínűleg a búvóhelyükre akarták vinni a
foglyokat, nem akartak cipekedni. Bizonyára azt tervezték, leoldják
róluk a hálók egy részét, hogy használni tudják a lábukat.)
Lex hamarosan kiszabadult. Nem sokkal később Jaqról, Zhordról és
Petrovról is lefejtették a szálakat. Zihálva kapkodtak levegő után, és
fájdalmas mozdulatokkal, sziszegve-nyögve próbáltak életet
dörzsölni elgémberedett tagjaikba.
Az űrgárdisták őrmestere felnézett az égre, a csillagok helyén
vöröslő irreális jelenésre.
– Hol vagyunk, kapitány?...
– Az Ulthwé nevű mestervilágon, Wagner. Az ott fent az Iszonyat
Szeme. Hogy kerültök ide? Hogy találtatok meg minket? Hogyan
tudtatok követni bennünket? – Az Iszonyat Szeme... – Jelentést,
őrmester! Jelentést!
* * *
A Sztálindróm orbitális pályáján keringő elda telep lerohanása
közben Wagner egyik emberének sisakja súlyosan megrongálódott.
Goethe testvér arclemezét suriken korongok nyitották fel, de
szerencsére a koponyájában nem tettek kárt.
Egy sebesen mozgó elda ugrott ki a fedezékéből. Feje körül
szénfekete hajzuhatag kavargott, fekete köpenyén egyetlen
ezüstszínű rúna csillogott, amely legalább akkora volt, mint egy
felnőtt zömik. A Varázsló egy hosszú, hegyes pengével Goethére
mutatott. A fegyverből energiasugarak törtek elő. Goethe testvér
megtántorodott. A Varázsló megfordult, és beszáguldott az egyik
közeli épületbe.
Nem sokkal ezután Goethe hallucinálni kezdett. Fantomokat látott.
Megérzései támadtak. Mintha megpillantotta volna a jövőt.
Wagner gyanította, hogy a sérült sisak nem védte meg Goethét a
Varázsló pszichikai támadásától. Mert az az energiasugár, amelyet
a fekete fickó megeresztett, valószínűleg pszi fegyver volt. Olyan
pszi eszköz, amely felébresztette a Goethe lelke mélyén szunnyadó
képességeket. Az űrgárdista pszivé változott, így olyan dolgokat is
érzékelt, amelyekről társai tudomást sem vettek. A szakasz
elvesztette Goethét, de nyert egy pszi társat...
A Varázslót követő szakasz benyomult a kék ködbe, amiről kiderült,
hogy a Hiperháló egyik alagútja. Amikor belevesztek a kékségbe, az
egyik elágazásnál Goethe kijelentette, hogy egy Császári Ököl van
előttük. Érezte az űrgárdista hormonjait. Wagner szakasza követte
Goethét, aki a hormonszagot követve határozottan haladt előre.
Ha Lex vizora nem lett volna nyitva, Goethe talán nem tudja követni
a szagát a Hiperhálóban...
– Goethéből egy nap még könyvtáros lesz – jelentette ki Lex.
Wagner válasz helyett rámutatott arra a mozdulatlan terminátor
páncélra, amelyet még mindig fehér lángok rágtak. Éppen Goethe
volt az, akit az idegenek megsemmisítettek.
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – Nyissátok fel a páncélt, és
emeljétek ki a testéből a progenoid mirigyeket.
Végre kellett hajtaniuk a szent cselekedetet, mielőtt még... Mielőtt
micsoda? Visszavonulnak? Hová? És hogyan?
– Hab, lézerszike, sztázisdoboz! Rajta, őrmester!
– Igen, uram!
– Az egyik elda energiakarddal felvághatjátok a páncélját. Gyerünk!
Ey'Lindi gyorsan elmondta Jaqnak, amit a Harlekintől sikerült
megtudnia. Zhord, aki végighallgatta a beszámolót, dühében az
öklével verte vörös sörtés fejét.
– Ó, az a sarlatán! Hogy valamennyi Sensejt fel akarják áldozni? A
hazug! – Zhord hangját szűkölővé változtatta az önvád. – De ha ez
a módja annak, hogy létre jöjjön a Numen és a fénylő ösvény...
Az eldák – vagy legalábbis néhányuk – abban reménykednek, hogy
sikerül átvenniük a galaxis kormány kerekét...
Néhány elda abban reménykedik, hogy képes lesz visszaforgatni az
időt!... Vajon lehetséges ez?
A Főnix Urak a Hiperhálóban járnak...
– A Főnix Urak állítólag ősi, háborút imádó fanatikusok – mondta
Petrov. – Legalábbis ezt hallottam. Nincs otthonuk, nincs
szentélyük, ahová visszatérhetnének.
Aki a Főnix Urak páncélját viseli, olyanná válik, mint a hadistenek.
Vándorolnak, azután eónokra eltűnnek. Biztos a Tunyaság
Zsákutcáin sétálgatnak. Hallottam néhányukról... Neveket is
ismerek. Karandras, a kegyetlen Árnyékvadász. Jain Zar, a
Csendvihar. Ő nőnemű, és állítólag olyan tripla pengéket hajigál,
amelyek mindig visszaröppennek a kezébe...
A Véreskezű Istennek feláldoznak egy Ifjú Királyt...
– A vasisten egy szentélyben trónol – mondta Petrov. – Háború
idején lángforróvá változik. Egy kiválasztott Maszk-harcos
meztelenre vetkőzik, és belép a szentélybe. Senki sem tudja, mi
történik vele, de a szentély előtt hallani lehet a sikolyait. Legalábbis
így beszélik...
A Rhana Dandra könyve, amit a Fekete Könyvtárban, a próféciák
gyűjtőhelyén őriznek. Egy könyv, amelyben a szöveg úgy változik,
ahogy a világ eseményei... Egy könyv, amelyben Cornellan szerint
Jaq Draco neve is szerepel...
– Nos – mondta Petrov –, vajon nincs valami hasonlóság a
Harlekinek és az inkvizítorok között, Jaq Draco? Mindegyikük a
Káosz ellensége. Vajon nem fordult már elő, hogy néhány inkvizítort
bekötött szemmel és erős őrséggel ugyan, de beeresztettek a
Fekete Könyvtárba?
Jaq megdöbbent.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – kérdezte
h e v e s e n .
Jaq az Ordo Malleus tagja volt. Valamikor legalábbis a rend
kötelékébe tartozott. Ennek ellenére nem tudott arról, hogy a
Harlekinek és a titkos inkvizítorok között létrejött volna bármilyen
ehhez hasonló kapcsolat.
Az efféle információkat az Eretnekség Pecsétje alatt kellene tartani!
Igen, az Inquisato Rellnquo tiltása alatt! Jaq megszédült.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – ismételte meg
a kérdést.
– Ez... nem információ. Csak pletyka. Összeraktam azokat a
történeteket, amelyeket a navigátoroktól hallottam. De nehogy azt
hidd, hogy bárkinek bármit elárultam abból, amire rájöttem! Nem,
ezt nem merném megtenni. Már csak azért sem, mert te azonnal
kivégeznél eretnekség miatt. Tudom ám, hogy mennek az ilyen
d o l g o k !
Jaq felnyögött.
Lehet, hogy az elda Harlekinek Zephro Cornellan közvetítésével
egész végig próbára tették őt? Kóstolgatták? Lehetséges, hogy
eközben arra használták, hogy zavart keltsen az Inkvizícióban és az
Ordo Malleusban? Vajon tényleg az a céljuk mindezzel, hogy ő, Jaq
Draco, elszenvedje a démoni megszállottságot, azután
megtisztuljon, és illumináttá válva az eldák érdekeit szolgálja?
Jaq a tenyerébe öklözött.
– Ha meg tudnánk találni ezt a Fekete Könyvtárat, és benne a
Rhana Dandra könyvét!
– Az lenne az igazi, ha el tudnánk lopni – szólt közbe Zhord. – Ezzel
megmutatnánk ezeknek a sznoboknak, ki a legény a gáton! Huh!
Rhana Dandra. Biztos látnokok ezrei rajzoltak bele bonyolult
rúnákat. Jó vastag lehet, és tele betűkkel! Már a könyvtár
megtalálása is komoly feladat, de tegyük fel, hogy sikerül. Ám mit.
kezdünk a könyvvel? Ki olvassa majd el?
– Én nem olvasok elda nyelven – mondta Ey'Lindi. – Csak
beszélem. Ha kell, meg tudnám tanulni a dolgot, de ahhoz
segítségre lenne szükségem.
Zhord keserűen vihogott.
– Egy olyan barát segítségére, mint mondjuk Zephro Cornellan, aki
le akart fejeztetni téged?
– Én már láttam elda rúnákat – mondta Petrov. – Elég bonyolultak.
Sok ezer különböző forma. Én nem beszélem a nyelvüket, csak pár
elnevezés elda formáját ismerem. Ez pedig nem sok. – A szürke
arcú navigátor megcsóválta a fejét.
– Akkor is meg kell találnunk ezt a Fekete Könyvtárat! – jelentette ki
Jaq határozottan. Elővette a Tarotját, azután visszadugta a zsebébe
a paklit. Melyik laptól kérjen tanácsot? Milyen imával kérje a
Császár segítségét? Lehet, hogy újra megjelenik majd előtte a
fénylő ösvény?
Az idő és a hely nem volt megfelelő ilyesmire. Az elátkozott Ulthwén
voltak, és alig néhány perce sikerült elkergetniük a Temetőőröket
meg a Boszorkákat. Az eldák hamarosan visszatérnek. És többen
fognak jönni, mint ahányan voltak. Az Ulthwé lakói számára
valószínűleg egyre ment, hogy a Káosz űrgárdistái vagy a hithű
Császári Öklök hatoltak be felségterületükre. Ellenségnek tartották
mindkét csapatot.
Wagner őrmester visszatért a kapitányához. Páncélja égetthús-bűzt
á r a s z t o t t .
– Ez a tűz valószínűleg ragacstűz, uram. A habbal nem tudjuk
eloltani. A lángok egyszerre emésztik fel a páncélt és a tartalmát.
Goethe megsült. Nem tudom ki emelni a mirigyeit.
– Akkor itt kell hagynunk. Meg kell találnunk az utat, amin
visszajutunk a telepre.
Feltéve, hogy a galaxis másik pontján felépített, sok száz fényévnyi
távolságban lévő telep még mindig létezik. Feltéve, hogy Lex
csapatának többi szakasza még mindig ott tartózkodik. Feltéve,
hogy a Káosz nem vette át a ceremónia irányítását. Feltéve, hogy
legalább egy birodalmi csatahajó épen maradt a Sztálindróm körül
folyó harcok után.
– Mi legyen ezekkel a civilekkel? – kérdezte Wagner. Jaq és a társai
nem voltak ugyan civilek, de az őrmester ezt nem tudhatta biztosan.
– Veletek tartunk – mondta Jaq –, hogy elintézzük az ügyünket Baal
F i r e n z é v e l .
– Ó, persze! – mondta Lex. – Velünk jöttök. Vagyis inkább mi
megyünk veletek. A Tarot-lapod, ha fordítva tartod, talán
megmutatja a visszafelé vezető utat.
A pakli lapjait átitatta a Császár szelleme. De vajon megmutatják-e
az utat a lapok, amelyeket Cornellan egyszer már bemocskolt?
Egy fordított kártya a pusztulásba vezetheti az embert. Egy fordított
kártya talán az Iszonyat Szemének egyik förtelmes káoszvilágára
irányítaná őket.
Megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák... De el kell
hagyniuk a bolygót. Ki kell kerülniük a mesebeli Ulthwé szektorából.
Amikor már felsorakoztak a romok között kéklő alagút szájánál, egy
fekete Temetőőr ugrott elő a törött, pókhálós lidérccsont fal mögül.
A kezében szellemtüzet okádó fegyvert tartott...
A fegyver felugatott, ám csövéből nem lángok csaptak ki: fényes
gömböket böfögött elő magából.
Abban a pillanatban, amikor az űrgárdisták robbanógolyói cafatokra
tépték a Temetőőrt, a másik oldalról veszett Boszorka-rikoltás
h a l l a t s z o t t .
A ragacstűzcsóva Azul Petrov karját találta el. Jobb karjának alsó
része az ujja végétől a könyökéig egyetlen lánggomollyá változott.
Ruhája olvadt plasztikként csorgott le a földre. A ragacstűz a húsát
r á g t a .
A Petrovhoz legközelebb álló űrgárdista gyorsan habot fújt a
navigátorra, de csak annyit ért el vele, hogy a tűz nem terjedt át a
szürke köntösre és a ráaggatott szalagokra.
Ezt a tüzet semmivel sem lehetett eloltani. A lángok berágták
magukat Petrov bőre, húsa alá, szétperzselték az idegeit, és
lassanként felemésztették a csontjait.
Petrov eszelős magas hangon sikoltozott.
Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)
Káoszgyermek
- regény -
Első fejezet
Rúnák
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
boomp3.com
– Kudarcot vallottál – sziszegett rá a Harlekin Zephróra. – Te
hitvány, ostoba ember!
A Harlekin kaméleon maszkján a megvetés és a gyűlölet jeleit
lehetett felfedezni. Még mintha kaleidoszkopikus, övekkel,
pántokkal, szalagokkal és csatokkal teli kosztümje is gúnyolni akarta
volna Zephro Cornellan zöld és vörös háromszögekkel díszített,
viszonylag szolid, de általa már így is harlekinesnek tartott ruháját.
Zephro valóban csak egy bohóc volna ebben a háromszögletű,
karmazsinvörös tolldísszel ellátott kalapban? Tényleg csak egy
embermajom lenne, otromba és lomha a szikrázó és villámgyors
eldához képest?
– Szóval megvilágosodtál? – gúnyolódott a Harlekin.
Zephro lélekben összerezzent. Most folyamodjon Ro-fhessihez, a
látnokhoz, patrónusához, barátjához? (Remélhetőleg még mindig
az, ha valaha is annak számított...)
Ro-fhessi egyetlen jelzéssel sem árulta el, hogy hallotta a
beszélgetést. Kristályokkal kirakott sisakján lófejszerű vizorja
eltakarta az arcát. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy véleményt
nyilvánítson; most nem tehette meg, hiszen mentora, Eldrad Ulthran
arra készült, hogy kivesse a rúnákat. Minden gondolatát a jóslásra
kellett összpontosítania. Zephro örülhetett volna, hogy
megengedték neki a ceremónia megfigyelését – bármi legyen is az
eredménye. A Harlekinek egyik csoportjából sugárzó ellenségesség
érthetetlen és elfogadhatatlan volt.
Lehet, hogy Zephro jelenléte éppen annyira volt privilégium, mint
siralmas szükségszerűség, amit annak köszönhetett, hogy szerepet
játszott a divinációt megkövetelő fiaskóban.
Fiaskó? Nem... katasztrófa.
* * *
Az űrből nézve az Ulthwé mestervilág egy díszes, korallszerű
katedrálisra emlékeztetett, akkora kiterjedéssel, mint egy
méretesebb hold, csak nem gömb alakú volt, hanem vízszintesen
terpeszkedett. Felszínéből, mint az aranypajzsokból a drágakövek,
kupolák dudorodtak ki. Az utóbbi időben ezek legtöbbje sötét volt,
másokban kísérteties fény ragyogott. Egy több évszázados
békekorszak során Ulthwé pszicho plasztik lidérccsontja képes
lehetett kijavítani és energizálni magát, egészen addig a fokig, míg
a pajzs újra izzani, a drágakövek ismét fényleni kezdenek.
A béke azonban csak álom maradt...
Az égitest közvetlen közelében fény- és árnyéktömeg örvénylett. Az
aprócska galaxis spirálra emlékeztető képződmény volt az a kapu,
amely az Ulthwéról a Hiperhálóra nyílt. Aki vagy ami ezen
keresztüllépett, eljuthatott a távoli csillagokhoz. A mestervilágot nem
az ösvény hajtotta előre az űrben, hanem dagadó étervitorlák
röpítették messze a nagyobb és rettenetesebb forgatagtól, amely
mögötte több tucat fényévnyire helyezkedett el. Ezekben a
napokban az Iszonyat Szeme látszólag olyan ütemben tágult, hogy
úgy tűnt, a kozmosz vándora nem lesz képes elszökni előle.
Itt, ebben az intersztelláris öbölben csupán kevés energia létezett.
Az Ulthwé csak lassan vitorlázhatott előre.
Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy vállalva a felmérhetetlen
veszélyt, kiássák a szellemköveket, és beültessék őket a lidércőrök
fémből készült haditestébe? Ha ezek a mesterséges testek
megsemmisülnek, a beléjük plántált lelkek menthetetlenül és
végérvényesen elpusztulnak.
Vajon mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a hadisten
inkarnációját felébresszék? A megtestesülés – az Avatar – tomboló,
eszelős dühében halált hoz majd az ellenfelekre, de ugyanakkor
arra a területre is, ahol a csata lezajlik; még akkor is, ha a
hadszíntér nem más, mint a már oly sokszor feldúlt Ulthwé.
* * *
Eldrad Ulthran letette a botját és a kardját. Leemelte sisakját.
Hajában ezüstszínű tincsek csillogtak. Minden mozdulata határozott
volt, és külön jelentőséggel bírt – azért is, hogy kihangsúlyozza a
pillanat szentségét, de azért is, mert az utóbbi időben mindig lassan
és jelentőségteljesen mozgott. Olyan volt az egész, mintha valami
láthatatlan időszirup tengeren próbálna átgázolni, mielőtt végleg
m e g á l l .
Az övére akasztott erszényből előszedte a rúnaköveket. Az egyiket
rádobta a lecsupaszított lidérccsontra, azután formálisan
bejelentette, mire vonatkozóan akarja végrehajtani a jóslást, ami
egyszerűen a legutolsó volt az ugyanebben a témában végrehajtott
j ö v e n d ö l é s - s o r b a n .
– Jaq Draco inkvizítor! – mondta Eldrad. – Draco, aki
megszentségtelenítette a Fekete Könyvtárat!
Igen, igen, ez a bizonyos fiaskó. Ez a bizonyos katasztrófa...
* * *
Eldrad és Ro-fhessi, Zephro Cornellan, a varázsló Ketshamine és
féltucatnyi Harlekin a Kristálylátnokok Kupolájában volt.
A Káosz csapatai által végrehajtott támadásoknak köszönhetően az
Ulthwé számos zónája kietlen pusztasággá, romhalmazzá változott.
Ezeket a komor és félelmetes helyeket csak egyetlen dologra
lehetett felhasználni: itt részesítették hadikiképzésben a Fekete
Őrzőket és a Maszk-harcosokat.
Más régiók megőrizték pompás eleganciájukat – formás piramisok
és karcsú tornyok emelkedtek ki a ligetekből, amelyeknek fáit
mintha smaragdból faragták volna ki.
A Kristálylátnokok Kupolája szent szépséget és rémisztő erőt
sugárzott magából. Ez volt az a hely, ahol az Ulthwé lidérccsont
magvát lecsupaszították, ahol semmi sem takarta az aranypettyes,
krémszínű lidérccsontokat. A mestervilág más pontjain a
pszichopotens, kvázi élő magot iszap és homok vagy márvány,
esetleg mozaikpadlók takarták... vagy pedig egyes helyeken romok
és törmelékhalmok.
Itt, az Ulthwé meztelen esszenciájából milliószámra emelkedtek ki a
fává fejlődött lidérc csonthajtások. Mindegyik fa egy-egy halott
polgár lélekkövéből sarjadt, hogy a lelkek egyesüljenek a világ
lényegével és lényével. A kupolában található tisztásokon számos,
gyökérrel kapaszkodó, kikristályosodott testet lehetett felfedezni.
Ezek voltak azok a látnokok, akik teljes mértékben ráhangolódtak a
helyre, akik már azzá váltak, amivé hamarosan Eldrad Ulthrannak is
válnia kell. Eldrad már hosszú évek óta nem hagyta el a kupolát.
Évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára kiment az Ulthwéra, amikor
részt vett valamilyen expedícióban.
(Egy évszázaddal korábban Zephrót is egy ilyen expedíció során
mentette ki a Káosz markából.)
A legősibb és legmagasabb lidérc csontfák már keresztüljutottak a
kupolán, kiemelkedve az űrbe. Az áttetsző, légmegtartó kupola
anyagból és energiából álló hibrid képződmény volt; elviselte, hogy
a fák átdöfik. A fák legfelső ágai valójában csápok voltak, amelyek
fáradhatatlanul kutatták az átlátszó, halvány fénnyel világító burkon
kívüli világ, az űr, a Semmi feketesége felé vezető utakat.
Az odafent sötétlő hatalmas tavon a csillagok piciny lámpásoknak
tűntek. Sok már menthetetlenül beleveszett a kupolán keresztül
túlságosan is jól látható jelenségnek, az Iszonyat Szemének
ocsmány, gennyszínű örvényeibe. A rémálomba illő irrealitás egyre
több napot nyelt magába, egyre több világot változtatott démonok
és szörnyek lakhelyévé.
Ha a szemből érkező támadók végül leigázzák az Ulthwét, nem
csupán a védőket fogják megölni, hanem a lidérc csonterdőket is
elpusztítják, darabokra zúzzák a különös anyagot. Ha ez
bekövetkezik, tízezer esztendő öröksége semmisül majd meg;
tízezer év során felhalmozódott halál utáni élet válik semmivé – de
nem a szimpla megsemmisülésbe omlik bele, ó, nem! Valamennyi
halott lelke beleszippantódik majd a Káosz pszichotikus viharaiba...
* * *
– Draco megtalálta a Fekete Könyvtárat, és belehatolt! – jelentette
ki Eldrad.
Igen, valóban. A Hiperháló mélyén elrejtett, iszonyatos erők által
őrzött objektum, amelynek pontos helyét csakis a Nagy Harlekinek
ismerték; a démonokkal kapcsolatos tudás tárháza, amelynek
örökkön-örökké rejtve kellett volna maradnia, ahová csakis egy
megfelelő vezető kíséretében lehetett volna eljutni... Draco soha, de
soha nem találhatta volna meg, nem léphetett volna be a falai közé.
Főként nem így, egyedül, olyasvalaki nélkül, aki utat mutat neki.
Mégis megtette.
És ami még rosszabb: kirabolta.
A szikár varázsló, Ketshamine, rádőlt máguskardja markolatára, a
penge hegye belebökődött a lidérccsontba. Ketshamine maszkja
akár egy rettenetes, napszítta koponya; vonásai kifürkészhetetlenek
voltak. Haja fekete, akár a szén. Bő köntösének ujját és sátorszerű
szoknyáját ugyanazok a rúnák díszítették, amelyeket a jóskövekbe
belemetszettek. Valamikor látnok volt, a valószínűségek állandóan
örvénylő és változó áramlatait fürkészte, de lemondott a próféciák
tanulmányozásáról, hogy pszichikai erejét egy sokkalta halálosabb
módon használja.
– Draco ellopta a Rhana Danára könyvét. – kiáltott fel Eldrad.
Igen, a sors mutálható könyve... eltűnt. Kikerült a Hiperhálóban lévő
Fekete Könyvtárból – és erről az az átkozott Jaq Draco tehet!
Zephro volt az, aki belekeverte Dracót az eldák ügyeibe.
De nem ok nélkül! És nem önkényesen, nem megfelelő utasítások
hiányában tette. Nem anélkül, hogy Draco neve benne lett volna a
sors könyvében.
– Draco azért lopta el a Rhana Dandra könyvét, hogy rehabilitálja
magát a Birodalom előtt? Hová vitte? Mi történhet ezek után?
Eldrad a kérdések kimondása után eldobott néhány követ, aztán
rájuk nézett, a mintázatra, amelyet a lidérccsonton heverve alkottak.
Transzba esett. A rúnák ekkor már úgy ragyogtak, mintha
energiacsatornákká változtak volna – és ez az energia nem pusztán
az anyagi valóságot körülölelő pszichikai erő óceánja volt;
hozzátársult a rég halott látnokok szellemenergiája, amely a
lidérccsonttal való közvetlen kapcsolat révén jutott át a jóskövekbe.
A rúnák felmelegedtek, és közben megváltozott a formájuk. Hő
sugárzott a jóskövekből. Narancsvörös meleg. Vörös forróság.
Eldrad magas, kísérteties hangon kiáltott fel:
– Miközben kirabolta a Fekete Könyvtárat, Draco átélt egy
tragédiát... Olyan rettenetes megrázkódtatásban volt része,
amelynek köszönhetően talán megbomlik az elméje!
Tragédia? Ez új információ volt. Egy részlet, amely a pszichikai
óceán felszínén lebegett.
– Miféle tragédiát? – Zephro nem akart megszólalni, de a kérdés
kibuggyant belőle.
Ro-fhessi türelmetlen mozdulattal csendre intette az embert, aki
pártfogoltjai közé tartozott. Eldrad belemeredt a valószínű jövők
hálójába. Draco „tragédiája” volt a felelős azért, ha elveszti a józan
eszét. Ebből az következett, hogy az esemény beleillett az ok
okozati összefüggések áramába. Csak a megtörténtét lehetett
megállapítani, a természetét és a rá vonatkozó részleteket már
nem.
A félelem a markába szorította Zephrót. Az eldák tervezték el, hogy
Dracót ki kell tenni a démoni megszállottságnak, amiből aztán
megváltódhat. Az inkvizítor megvilágosodottá válik, akárcsak ő
maga, és immúnis lesz a Káosszal szemben.
Draco az illuminátok közé fog tartozni, és ezáltal segíthet felkutatni
és összegyűjteni a Császár eddig ismeretlen fiait. A Császár még
azelőtt nemzette ezeket a fiúkat, hogy a teste megnyomorodott, és
belekerült a színarany trónprotézisbe. Ez több mint tízezer éve
t ö r t é n t . . .
A Császár nem tudott arról, hogy a fiai halhatatlanok. Pszichikai
eszközökkel és módszerekkel nem szerezhetett róluk tudomást, és
a fiúk sem tudták azt, hogy valójában kicsodák. A tényeket az
illuminátoknak kellett közölni velük.
A fiúkból Sensej Lovagok válnak, akik végrehajtják a hosszú
őrszolgálatot. Amikor a Császár már nem bírja tovább a létezést, és
amikor a Káosz előrenyomul, hogy eleméssze a kozmoszt, ezek a
Sensej Lovagok – akik közül mindegyik a Császár egy-egy
aspektusa – megvívják az utolsó harcot.
Vagy legalábbis meg kellene majd vívniuk...
Az eldák a valóság és a Káosz közötti utolsó csatát Rhana
Dandrának nevezték. A sorskönyvben leírták, hogy az összecsapás
kozmikus kataklizmát fog eredményezni, a Káosz és a valóság
pusztulását. Rettenetes jövőkép, de még mindig jobb, mint a Káosz
diadala.
Káosz! Négy nagyobb istene létezett; négy gonosz, egymással is
rivalizáló uralkodó, és rajtuk kívül még ott volt a hipertér
megszámlálhatatlanul sok potens entitása. Amikor tízezer éve az
eldák büszke csillagjáró civilizációja pszichotikus görcsök közepette
összeomlott, az ocsmány Slaanesh istenség realizálódott a létezés
v i l á g á b a n .
Ha a gyengébb emberi faj is összeomlik, színre lép a Káosz ötödik
nagyobb erőgóca, amelynek köszönhetően szétmállik majd minden,
ami valóságos és józan.
De volt egy másik alternatíva...
A hipertér pszichikai óceánjában, az által táplálva, ami nemesnek
nevezhető az emberi fajban, ki fog alakulni egy jóságerő: a Numen,
a fénylő ösvény, az Új Ember számára világító fény, amely majd
beragyogja az emberi faj megújulását.
Ó, milyen szakadékony ez a reménykötél! Az elda látnokok
felfogták, hogy a Numen csak akkor bír létrejönni, ha a Császár
végleg kudarcot vall, ha fiai elemésztődnek az elmetűzben, ha
megsemmisülnek, hogy halálukkal életet adjanak a megváltás és a
megújulás főnixének. így befolyást lehet gyakorolni az apokalipszis
kimenetelére. A világ megmenekülhet, és a látnokok aztán
könnyedén elkormányozhatják a megvilágosodottan megújult
kozmoszt, az eldák pedig visszaszerezhetik rég elvesztett
d i c s ő s é g ü k e t .
Jaq Dracónak kicsiny, de létfontosságú szerepet kellett játszania
ebben a folyamatban. A szerep valódi és pontos mibenlétét a titok
sűrű fátyla fedte.
Most pedig Draco elrabolta a sors könyvét.
Talán csak bosszúból tette. Rájött, hogy létezik egy terv, amely
szerint neki démonok áldozatává kell válnia, és ezt követően át kell
esnie a purifikáción. Megismerte az igazságot, és negatív módon
reagált rá.
Ha Dracónak most meg kellett őrülnie... Nos, ez sem azonos a
kudarccal, hiszen az eszelősséget csupán hártyányi távolság
választja el a démoni megszállottságtól. Az őrültség az a tágra tárt
kapu, amelyen keresztül a démonok bárkibe behatolhatnak.
Ám Draco felügyelet nélkül maradt, és nála volt a felbecsülhetetlen
értékű dokumentum, a Rhana Danára könyve! Ez pedig felér egy
k a t a s z t r ó f á v a l .
Zephro agyában egy rémisztő gondolat öltött formát. Mi van akkor,
ha az eldák valójában nem kontrollálják az illuminátok többségét és
a Császár fiait? Ő az eldáknak köszönhette saját megváltását –
éppúgy, ahogy a többi illuminát. Ennek ellenére tény, hogy léteztek
renegát illuminátok, akik azon mesterkedtek, hogy létrehozzanak
egy pszichikai fegyvert, egy olyan eszközt, amellyel egy füst alatt
kiűzhetik a kozmoszból az ocsmány Káoszt és az idegen lényeket.
Ezek a renegátok fáradhatatlanul dolgoztak, és sorra megfertőzték
a Birodalom világait azzal a bizonyos alattomos pszichikai
parazitával. A hidra képes volt arra, hogy évszázadokon át
stagnáljon, mintegy aludjon, hogy aztán a jövő egy bizonyos
pillanatában tudati rabszolgaságba kényszerítse az emberi fajt. A
szellemi nyomorba döntött milliárdok halálos görcsben fognak
vergődni, és ennek következménye (legalábbis a látnokok ettől
tartottak) nem megtisztulást eredményező purgálási folyamat lesz,
hanem éppen ellenkezőleg: a Káosz ötödik nagyhatalmának
szabadon bocsátása.
Zephro annak érdekében, hogy szabotálja ezt a veszedelmes
tervet, beépült a hidra-összeesküvésbe.
De mi van akkor, ha ő nem egyéb, mint egy szimpla báb? Mi van
akkor, ha léteznek számára ismeretlen, titkos illuminátok, akik
kipurgálták magukból a Káoszt, és szintén azon munkálkodnak,
hogy összegyűjtsék a Császár fiait, hogy megszervezzék a valódi
őrszolgálatot? Mi van akkor, ha az eldák tevékenysége és az ő saját
cselekedetei csupán arra jók, hogy álcázzák a valódi,
megvilágosodott személyek által végrehajtott kutatómunkát,
amelynek célja a Numen valóra váltása, bekövetkeztének előrébb
h o z a t a l a ?
Mi van akkor, ha ezek az émelyítően meggyőző eldák annyira
biztosak a Rhana Dandra apokalipszisének bekövetkeztében, hogy
céljuk csupán az, hogy a Császár fiai is elpusztuljanak a kataklizma
órájában, hogy a Káosz és a kozmosz pusztulása garantált legyen,
hogy semmi se élje túl a szörnyűséget?
Zephro nem adhat teret az elméjében ilyen kételyeknek! Draco tette
miatt valahogy elidegenedett korábbi társaitól. A Harlekinek most
megvetették, őt hibáztatták.
Kivéve Ro-fhessit. Ő nem okolta semmiért.
Talán nem...
boomp3.com
A rúnák örvénylettek és ragyogtak. A kövek fehér-forrón izzottak.
Energia áramlott át rajtuk, a hipertérből a lidérccsontba, a
lidércmagból a hipertérbe. Még a lidérccsontfák is megrázkódtak. A
látnokok kristályszobrai által alkotott ligetek vibrálni kezdtek.
– Hol fog megőrülni Draco? – kérdezte Eldrad. – Melyik világon?
Mennydörgésszerű robaj, dobhártyarepesztő reccsenés...
Zephro egy pillanatig azt hitte, valamelyik rúnakő robbant szét.
De... nem! A zaj fentről érkezett, a kupolából.
Azon a helyen, ahol az egyik titáni méretű fa kidöfte koronáját az
űrbe, egy hajó jelent meg. Körvonalai furcsán változtak és
hullámzottak. Az egyik pillanatban szkarabeuszra emlékeztetett,
aztán már olyan volt, mint egy rák. Elülső lábai és ollója végén
fenyegető energianyalábok villantak, hogy aztán beletépjenek a
kupola anyagába.
Mögötte egy másik közeledő hajó sodródott.
Pillanatokkal korábban a két jármű még nem volt a kupola fölött.
Vagyis... De igen, ott voltak, csak éppen láthatatlanná tevő
köpenybe burkolóztak, valamilyen mágikus pajzs takarta el őket az
elda őrök szeme elől.
Ahogy az első hajó keresztülrobbantotta a kupolát, plazma lövellt ki
az orrából. Szuperforró gáz fröccsent a masszív fára, aztán a
mellette magasodóra is. Szétzúzott fatörzsek dőltek az
alacsonyabbakra, amelyek megroppantak a hatalmas súly alatt. A
kiszökő atmoszféra sikolya akár a megsebzett fák agonizáló
k i á l t á s a . . .
A sikoltás másodpercek alatt fütyüléssé halkult, a kupola bezárta a
felületén ejtett sebet, amely aztán a következő pillanatban, a
második hajó érkezésekor ismét felszakadt.
Az első behatoló lassan leereszkedett. Forogva plazmát szórt
minden irányba, csak azt a helyet kímélte meg, ahol a jövendölés
f o l y t . . .
A jövendölés, amely még ekkor sem szakadt félbe. A Káosz
korábban még sosem indított támadást az erő e szentélye ellen.
Egy darabig a jóslás fontosabbnak tűnt, mint az erőszakos
behatolók elleni védekezés. Talán nem is lesz szükség ilyesmire; az
Őrzők és a Maszk-harcosok biztos megfelelő módon fognak
reagálni a történtekre.
Eldrad rárikoltott a kövekre:
– Hol? Melyik világon? Mutassátok!
Tényleg, hol? Mintha egy tűt keresne a szénakazalban, vagy egy
bolhát a vérmedve bundájában. A sors könyve mintha blokkolta
volna az érzékelést, mintha megvakította volna a látnokot, aki
sehogy sem bírta meghatározni az inkvizítor hollétét.
Draco a Fekete Könyvtárból a Hiperhálóba menekült, a hipertérben
lévő, energia-alagutak által alkotott labirintusba, amelynek
számtalan kijárata és bejárata volt az emberlakta világokon – olyan
kapuk, amelyekről az adott világokon élők semmit sem tudtak.
* * *
– Mutassátok!
Ami megmutatódott, az valami egészen más volt.
Zephrónak hányingere támadt, és szédülni kezdett a szeme elé
táruló képtől. Rémálomba illő tájat látott, vulkánokat és
lávasíkságokat, csipkézett és szaggatott peremű sziklákat. A
komoran üres égbolton ezerszínű villámok cikáztak: a
természetellenes energia impotensségre kényszerített
megnyilvánulási formái. Az egyik kísértetiesen toronyló csúcs
legtetején fekete építmény állt. A toronyszerű épület legfelső részén
egy hatalmas kristály szemgolyó izzott.
Ó, igen, ez a fajta hányinger, ez a rosszullét nagyon is ismerős volt
Zephro számára. Nem volt ez más, nem is lehetett egyéb, csakis a
démoni behatások gerjesztette érzéstömeg. Zephro, a tapasztalt
Zephro, miután erre rájött, egyetlen akarathullámmal elsodortatta a
gyomorfacsaró érzetet.
Vajon a többiek is látták azt, amit ő? Többé már nem halogathatják
a támadásra való reagálást. Ketshamine, a varázsló,
boszorkánypengéjéből energiatölteteket eresztett az egyre lejjebb
ereszkedő hajó irányába. A szaruhártya-perzselő villámok elérték az
űrjárművet, de egyetlen pillanat alatt eltérítődtek célpontjuktól,
belevágódtak az erdőbe, és parittyából kihajított kőként,
fenyegetően közeledtek a lidérc csonthoz.
Tisztán látszott: a hajó azon a gigászi seben akar landolni, amelyet
megteremtett önmagának.
A Harlekinek előrántották suriken pisztolyaikat és lézerpisztolyaikat
az övükre akasztott, vakítóan fényes, rikító színű ruháik alá rejtett
tokokból. Ó, igen, a ruháik... ezek a szivárványszínű, élénk
árnyalatok! És ezek a Harlekinek! Egy-egy fegyver az őket irányító
akarat kezében.
KÁOSZGYERMEK
A Fekete Őrzők már megjelentek a távolban, karjukkal hosszú
csövű lézerpuskákat dédelgetve. Aranyszínű sisakjaik mintha
csillámló darázsfejek lettek volna a két lábon, felegyenesedve álló
ébenfekete termesz harcos testen. Éjszínű lobogóikon a szemet
lehetett látni – azt a szemet, amely Ulthwé szenvedéseit látván
kibuggyantotta magából a végtelen és fájdalmas, szenvedélyes és
vitriolszerűen pusztító szomorúság könnyét.
boomp3.com
A lecsupaszított lidérccsontból pókok özönlöttek elő. Ezek a kicsiny,
fehér lények magából a csontból, a lidérccsont anyagából
materializálódtak. Ezer pók. Tízezer. Több tízezer apró, hemzsegő
lény, és mind felvonul a mestervilág pszichikai védelmére! A
pókokból összeállt szőnyeg megrepedt, s a hasadás vége éppen a
fehéren izzó forró rúnakövek irányába mutatott.
Hát persze! Ezek a kövek, ezek a rúnakövek úgy működnek, mint a
pszichikai jelzőfények. Az aktivitás olyan magas és felfokozott
állapotában léteznek, hogy csak úgy sugározzák magukból a
jeleket. Biztos éppen ezek voltak azok, amelyek idecsalták,
idecsábították a portyázókat a Kristálylátnokok Kupolájához.
Pókok rohantak át a kövek fölött; sistergő patakként futottak. A
nyomukban még több pók következett, és azok után újabbak és
megint újabbak, hogy eltakarják, elfojtsák a rúnákat. A jövendölés
ezek szerint véget ért. Milyen szánalmas, milyen gyászos dolog,
hogy nem az olyannyira remélt igazságot, hanem a Káosz alattvalóit
vonzotta magához!
Sürgető üzenet szakította félbe Zephro önmagába forduló
tudatának gondolatmenetét. Egy üzenet és egy kép...
Egy kupolával borított puszta, valahol az Ulthwé másik részén. Harc
a Hiperháló egyik kapujánál. Harc, amelyben az egyik oldalon
páncélos káosz űrgárdisták küzdöttek! Káoszharcosok özönlöttek
elő, és csak nyomultak megfékezhetetlenül. Halálos démonettek
segítették őket, Slaanesh teremtményei. Veszély,nagy ,
kimondhatatlanul nagy veszély...!
Közben megindult egy másik támadás is: emberszerű harcosok
oszlopa lódult előre, amelyben minden egyes moccanó test olyan
volt, mintha valamilyen beteges és torz, degenerált elme perverz
szüleménye lenne. Embereknek látszottak, valamikor azok is voltak,
büszkék és nemesek, de találkoztak a Káosszal, amely tízezer éve
már átalakította őket. A Káosszal, amelynek azóta öröklétre szánt
zászlóhordozói, veszedelmes és pusztulást ontó eszközei lettek.
A harci zászlók olyan groteszken, olyan obszcénül merednek Jelfelé
a hajdani űrgárdisták hátáról, hogy mindenkinek felfordul a gyomra,
aki csak láthatja őket. És Zephro osztozott a többi szemtanúval
ebben az érzésben...
* * *
A legelső jármű alakja stabilizálódott. A hajó szögletessé változott –
borotvaszerű uszonyokkal, az orrrészben rákollókkal ellátott
monstrum volt. Az utána következő hajó leereszkedés közben még
mindig vibrált, változtatta formáját, és ahogy landolni készült, egyre
nagyobb részeket perzselt fel maga alatt a szent erdőből.
Magasan a kupola fölött feltűnt, beúszott a látótérbe a harmadik
támadó. De már az Ulthwé egyik lidérchajója is megjelent az űrben,
s a behatolók felé kúszott.
Magas vitorlái belefúródtak a ritkás éterbe. Éter? Hah!
Teljességében szemlélve az egész nem volt egyéb, mint az
Iszonyat Szemének sugárzó nyomása – ez volt az a közeg, amelyet
a lidérchajó felhasznált a haladásához és a manőverek
végrehajtásához. A fedélzetén egy fúziós ágyú nyitott vakító tüzet.
Egy másodperccel később a harmadik behatoló fénygömbbé
változott. A helyén felvillanó világosság-tumor olyan erejű volt, hogy
a fák körül hirtelen megjelenő sötét árnyékok megannyi kinyújtott
karomnak tűntek – karmoknak, amelyek talán arra is képesek, hogy
hatalmas csonkokat markoljanak ki az imádott földből, a sziklákból.
Zephrót még jó néhány pillanatig félvakká tették a sötétség-rácsok
és a hihetetlenül fényes csíkok által létrehozott képek.
Nos, hát ennyit a pszichikus késztetésről... A stroboszkopikus
villanások között megpillantotta azt a pusztaságot, Ulthwénak azt a
másik vidékét.
A Maszk-harcosok reagáltak az invázióra. Rikoltozó Boszorkák,
fehér-vörös páncélba bújt eszelős nők közeledtek. Szentélyük
szellemével átitatottan ezek a nők bénító és agyzsibbasztó
sikításokat hallatnak. A maszkjuk üvöltő vadállati pofához válik
hasonlatossá. Lézerpisztolyukból energia buggyan elő.
Energiakardjuk vérszomjasan zümmög.
A démonettek rárontottak a Boszorkákra. Ó, ezek a démonettek,
ezek a hosszú combú és izmos fenekű, keményen formás és buján
csábító testű lények – ezek a halált osztó harcosok..! Ó, milyen
féltékenyek a Boszorkákra! Mily sóváran vágyják, hogy a karjuk
végén lévő rákollókkal szétcincálják az elda nőstényeket! Igen, már
alig várják, hogy hegyes, kitines farkuk végét, a tarajos kinövéseket,
a csontpengéket belemerítsék valamelyik Boszorka puha testébe!
És mögöttük ott Jönnek a káoszharcosok. Rákpáncélszerű dudorok,
gömbök és tumorok domborodnak a páncéljukon. Lövésre emelik
perverz alakú, robbanó tölteteket okádó fegyvereiket. És azok a
zászlók..! Ó, mennyi bizarr, dekadens és eltorzultan erotikus ikon!
Az Ulthwé Skorpióharcosai a hadrend szárnyain támadnak. Támadó
Skorpiók! Milyen gyorsak, milyen villámgyorsak, amikor lecsapni s
döfni kell! A gyorsaság nem csupán a támadásnál, a védekezésnél
is jól jön: a Skorpiók szinte játszi könnyedséggel kerülik ki a
Káoszhoz pártolt renegátok fegyvereiből záporozó
robbanótölteteket. Fürgeség, mozgékonyság – és persze az erős,
zöldre festett és temető fekete csíkokkal ékített páncél; a Skorpiókat
nem fenyegeti túl nagy veszély.
Suriken csillagokat lőnek ki pisztolyaikból. A csillagok lepattannak a
káoszlények páncéljáról. A támadó Skorpiók látják ezt, de nem
törődnek a sikertelenséggel. Nekik az is elég, hogy a lövedékek
megzavarják a Káosz harcosait; nekik az is elég, hogy így időt
nyernek. És a megnyert időt ki is használják: közel kerülnek az
ellenséghez, olyan közel, hogy a sisakjukból kilőhetik rájuk kábító
pszicho konduktív tűiket. Ha pedig ez sem használ, hát a legvégső
harceszközhöz nyúlnak – előveszik a lánckardokat...
A leereszkedett hajóból a Káosz újabb űrgárdistái léptek elő; a
páncélos alakokat falkányi állatfajzat kísérte.
Ezek az űrgárdisták nehézlövegeket és lézerágyúkat cipeltek. Ó,
milyen félelmetes az energiapáncéljuk! A váll lemezeket ugyan
lekerekítették, de a többi panel kegyetlenül hegyes volt. Sisakjuk
fölött pengeszerű díszek meredeztek. Mozdulataik mint a robotoké
– merevek és szögletesek. Istenkáromló totemeket viseltek
magukon, olyanokat, amelyek láttán a józan és hithű űrgárdisták
bármelyike eszelőssé válhatott volna – a dicsőséget és becsületet
kigúnyoló szimbólumokat, hajdani csatatestvéreik fölött aratott
győzelmeik förtelmes hadijelvényeit.
– Tzeentch renegátjai! – kiáltott fel Ro-fhessi.
Az állatfajzatok gyorsabbak voltak, mint a káoszűrgárdisták.
Bozontos és loncsos, görbe lábú lények; torz testüket csak könnyű
páncél fedte. Csapottan domborodó homlokukból szarvak meredtek
felfelé és előre. Karmos ujjaikkal pusztító erejű fegyvereket
markoltak. A derekukon szablyák függtek. Patáik rábélyegezték a
Káosz nyomait a lidérccsontra. Ó, igen, ezek valóban Tzeentch
alattvalói – a Torzság Urának, a Változás pusztító istenének szolgái
v o l t a k .
– Láttam az Őrtornyot – kiáltott fel Zephro.
Igen, igen, Zephro pszichikai szemével valóban megpillantotta a
Küklopszok Tornyát. Felismerte, rögtön az első látásra, azokon az
iszonyatos vázlatképeken, amelyeket Ro-fhessi a tudata elé
eresztett. Az a torony az Iszonyat Szemében, a Varázsló Planétáján
állt. A bolygó a Változás Urának hódoló varázslók erődítménye volt.
Azoké, akik egykoron valódi, hithű űrgárdistának vallották magukat.
Mostanában a királyuk azon a küklopsz szemen át nézett keresztül
a hipertéren. Keresztülnézett, és kikémlelte a valóság birodalmát –
mohón, arra vágyva, hogy trófeákat szerezzen magának ezen a
v i l á g o n . . .
Trófeákat – olyanokat, mint például néhány szent rúnakő.
Azok a káoszgárdisták, akik megtámadták a vadont, minden
kétséget kizáróan Slaaneshnek, a Perverz Vágy istenének szolgál
voltak. Vajon a véletlen hozta így, vagy valamilyen gonosz
megállapodás eredményezte, hogy mind a két csoport ugyanakkor,
ugyanazon a helyen indított támadást?
A Fekete Őrzők lőni kezdtek lézerfegyvereikkel; az állatfajzatokat
vették célba, a torz lényeket és azok urait. Tzeentch űrgárdistái
lézersugarakkal és robbanótöltetekkel viszonozták a tüzet. A
lövedékek közül sok a fákat találta el. A töltetek szétrobbantak, a
gigászi fatörzsek koronájuk csúcsától gyökerük legvégéig
megremegtek. Az egyik Őrző testét széttépte egy lövedék. Egy
másik mellkasát és hasát lézersugár metszette ketté...
A vadon védői – azok a Boszorkák és azok a Skorpiók –
mindannyian közelharcra alkalmas egységek voltak. Vajon most hol
lehetnek a Cirkáló Sólymok, a légierő tagjai, akik odafentről
tudnának gránátesőt zúdítani az ellenségre?
* * *
A lidérc csonterdőben a Harlekinek egyik helyről a másikra
rebbentek. Amikor mozgásba lendültek, gyakorlatilag láthatatlanná
váltak. Rövid időre megállva lézersugarakat lövelltek ki magukból,
azután apró penge csillag felhőket. Ó, milyen kevesen voltak...!
És hol lehetnek a Maszk-harcosok? Hol, hol? Talán egy másik
támadás vonta el a figyelmüket, az ellenség egy másik helyre csalta
el őket?
Hol vannak a lézerszórók antigravitációs platói? Iszonyat már
belegondolni is, hogy ilyen fegyvereket kell használni ezek között a
szent fák között!
Hol vannak a surikenvető ágyúk? Hol vannak a lidérclövegek?
A Harlekinek előrerontottak.
A Harlekinek eltűntek, azután újra megjelentek.
* * *
Tzeentch arra vágyott, hogy szabadjára eressze a kozmoszban a
változás romboló jellegű áradatát, és így megzavarja magát a
f o l y t o n o s s á g o t .
A Varázslók Bolygója királyának éreznie kellett a sors könyvének
elveszítését. Neki már korábban fel kellett fognia azokat a
jövendöléseket, amelyeket Eldrad Ulthran szavakba öntött.
Káoszharcosait minden bizonnyal az az erőfeszítés vezérelte az
Ulthwéhoz, amelyet Eldrad annak érdekében tett, hogy
meghatározza a Rhana Dandra könyvének és a szent kötet
elrablóinak helyét.
Ó, milyen kegyetlen a sors!
Azok az alakváltó űrhajók a hipertéren keresztül érkeztek ide. Az
Ulthwé közvetlen közelében bukkantak ki a normál űrbe, és így
meglepték a bolygó védőit. Az Ulthwé körül állandóan lidérchajók
cirkáltak. A közelben nem volt egyetlen csillag sem, amely lehetővé
tette volna a tér meggörbítését, aminek következtében a közelítő
ellenséges hajók hirtelen több milliárd kilométernyire kerültek volna
céljuktól. A támadók tudták, hogy hajóiknak váratlanul és
közvetlenül a mestervilág felszíne fölött kell materializálódniuk, és
ezt a műveletet végre is tudták hajtani, mert az az erős pszichikai
jelzősugár vezette őket, amelyet Eldrad „bocsátott ki” számukra.
Azok a másikak, Slaanesh űrgárdistái, minden bizonnyal a
Hiperhálón keresztül jöttek, más úton; ők vélhetőleg valamiféle
pszichikai „szagnyomot" követtek. A világukon már réges-rég nem
létezhetett használható hiperkapu; a járatokat nagyon régen
lezárták és lepecsételték. Vajon mi gyengíthette meg ezeket a
pecséteket? Mi hagyhatott csapást maga után?
Egy korábbi behatolás, amelynek következtében az egyik
káoszvilágról, egy őrülten torz és eszelősen hánykolódva haladó
bolygóról vadság és ocsmányság áramlott át. A Maszk-harcosok
akkor és ott visszaszorították a káoszgárdistákat. A
Maszk-harcosok akkor és ott láttak a legőrültebb tájakat. Annak a
világnak az egén megpillanthatták a gonoszság démonát, amely
egy beteges fényű hold petyhüdt sarlóján ücsörgött.
Egészen biztos, hogy Slaaneshnek ezek a harcosai, ezek a
támadók arról az öntörvényű, undorító és minden
törvényszerűségtől mentes világról érkeztek. De hogyan, amikor az
egyik elda adeptus lepecsételte az átjárót? Vajon mi nyitotta fel a
Hiperhálót a Káosz előtt? Mi más, ha nem a pecsét feltörése?
Valaki vagy valami az innenső oldalról indulva szakította át a zárat,
és behatolt abba a világba. A résen keresztül aztán megindult a
káoszlények ideáramlása.
A nyom visszavezetett az Ulthwéhoz. Ebből azt a következtetést
lehetett levonni, hogy a pecsét feltörője nem lehet más, mint maga
Jaq Draco, aki akkor hajtotta végre ezt a végzetes tettet, amikor
elmenekült a mestervilágról, hogy megtalálja a Fekete Könyvtárat.
Az ő ostobasága vagy rosszindulata volt az, ami megrepesztette a
zárakat...
Draco! Legyen átkozott, és ismét csak átkozott! Nem kellett volna
sokáig ott tátania a száját azon a világon, amelynek sarló alakú
holdján az a démon ücsörgött! Ha pedig már odament, azonnal
tovább kellett volna haladnia.
Ó, milyen károkat, milyen pusztulást okozott ezzel a tettével!
* * *
boomp3.com
Az állatemberek előtt haladva Tzeentch űrgárdistái
keresztülvonultak a ligeteken. A rúnakövek felé tartottak, egyenesen
oda, ahol a pókszőnyeg alatt a sziklák hevertek. A jövendölés
félbeszakadt. Ha a lézerágyúkat gyorsabban fel lehetett volna
tölteni, az előrenyomulás még ennél is hamarabb lezajlott volna.
Döglődő, haláltusájukat vívó állatfajzatok – a Harlekinek áldozatai. A
pókok megpróbálták beleolvasztani magukat ezekbe a förtelmesen
torz testekbe, megpróbálták átrágni magukat a szőrön és a bőrön,
hogy eltereljék a haldoklók figyelmét az életben maradás
lehetőségeiről. A káosz űrgárdisták azonban megállíthatatlanul
nyomultak előre. Megerősített páncéljukról lepattogtak a suriken
csillagok és a lézernyalábok. Hangszóróikból csikorgásszerű
bömböléssel áramlott a Tzeentch, Tzeentch csatakiáltás. Aztán
felhangzott a Magnus, Magnus, Magnus fiai kántálás is.
Ó, igen, Magnus volt rendjük alapítója, az ősatyjuk. Magnus volt a
máguskirályuk, aki a Küklopszok Tornyában élt. Magnus... és a
gárdistái, az ő ezer fia.
Az eldák tervében fontos szerepet kaptak a haldokló Császár
biológiai fiai, akiket Ő, a Földön Lakozó, nem ismert.
A Császár fiai távol voltak – egy másik vérvonalból származó
fivérek viszont már itt meneteltek.
Ó, ocsmányságnak és pusztításnak iróniája, te!
Eldrad Ulthran felemelte Ulthmar Botját, összegyűjtötte és
összpontosította a benne rejlő energiákat. Ketshamine újra
feltöltötte boszorkánypengéjét, majd pszichikai üzenetet küldött:
segítséget kért. Hol voltak a Maszk-harcosok? Hol voltak a
nehézfegyverzet antigrav lebegőplatói?
Draco! Legyen örökké átkozott! Veszítse el a Józan eszét, váljon
valamelyik démon játékszerévé!
Nem, inkább mégse! Jaq Dracót meg kell találni.
De hogyan, amikor most magát az Ulthwét fenyegeti ez a támadás?
A többi mestervilág folytathatja a keresését. A Rhana Danára
könyvének elvesztése csapás az eldák egész fajára. Kémek és
felderítők indulnak majd útnak. A Harlekin mutatványosok átkutatják
az egész Hiperhálót, egymás után végigfürkészik az emberlakta
világokat, kockáztatni fogják az életüket, és közben szemkápráztató
élményben részesítik azokat, akikkel találkoznak.
Zephro felemelte lézerpisztolyát, s csövét egy jatagánnal
hadonászva tántorgó fajzat felé fordította. Felkészült arra, hogy
gyilkolni fog, hogy talán őt is megölik.
Végre-valahára a látóterében feltűnt egy antlgrav plató – a törzsek
között közeledett. Mögötte Sólymok szálltak. Szárnyuk élesen
széthasította, színes gázörvénnyé változtatta a levegőt.
Még mindig van remény!
Csekélyke, gyengécske, de... akkor is remény!
