HARLEKIN
- regény -
Első fejezet
Gyilkosságok
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
A Xerxes csillag Xenophon bolygója...
A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Erikson
inkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolban
fegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus és
Russ elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.
Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegez
b a r á t j á r a ?
Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakra
emlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszített
csőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.
Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésére
alkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, hanem
inkább Russ testtartása.
– A Császár nevére, mit?...
Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemét
akarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egy
őrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.
Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jól
ismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másik
ábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózott
az ismeretlenné vált férfi kezében.
Habár... nem is volt ismeretlen.
– Brodski? Te vagy az?
Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit a
barátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.
– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...
Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzett
Eriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De...
Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, és
h o g y a n ?
Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébe
csöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az oka
mindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csak
h a l l u c i n á l ?
– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!
Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Az
inkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre;
amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.
Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebb
emelte a Plazmapisztolyt.
És elvigyorodott.
Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódó
lövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbant
ki a pisztolyból, és Párává változtatta Olafson szemét, arcát, egész
f e j é t .
Afej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokat
eregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kell
bizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejének
helyére odahajította az Erikson-maszkot.
Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olcifson
egyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkal
körülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az Ordo
Malleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokba
ágyazott titkot.
A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsába
mélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte a
maszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.
– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíció
nagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.
A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékot
vetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szeme
és a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökre
emlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket,
amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége a
gyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésre
a szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhány
másik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak,
olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhette
önmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódról
árulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősített
szervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg a
mirigyek működését serkentő gépek.
Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak a
hosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetű
fogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosan
takarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. A
padlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az ember
azt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékból
van, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy a
fekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.
A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztal
mögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.
– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!
Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. A
jég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedett
el az Inkvizíció régi főhadiszállása.
Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (az
Antarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölött
éppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak még
ekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás –
bármilyen nagyítólencsét is használt.
A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisan
megkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. A
privilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másról
nem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákra
emlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.
A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek,
tornyok és erődítmények voltak ezek...
A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú,
mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákban
és csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek,
komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgáló
személyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezői
és őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze a
technikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akik
szüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.
Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgy
lefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindig
új veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakat
létrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára,
pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt,
amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagút
létezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.
Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volna
megvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, hol
helyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiai
laboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt sem
gyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy a
legmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket?
Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat?
Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős és
nagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokon
kívül léteznek
okkult levéltárak is?
Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését és
működését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még maga
a nagymester sem képes...
A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkal
kirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevont
lencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, a
másikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.
– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta be
Baal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunk
szívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyik
b é l n y ú l v á n y á b a n . . .
Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppen
ebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissé
merész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevény
kusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenül
sem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, az
íróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagy
zápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásához
elég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.
A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezető
folyosók egyikén került sor...
Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekben
őrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem ért
emberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket,
amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintával
rótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcok
olyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett a
legfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú,
vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.
Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték.
Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegen
fiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...
Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt,
amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia az
archívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbel
megvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgán
kívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói a
kőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésére
felkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet.
Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várva
céltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.
Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumot
tárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amit
Firenze egykor ismert, amiről tudott?
Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy a
kilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megérti
a parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs,
hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolult
dolgot képtelen lenne felfogni.
Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutott
az eszébe?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarak
villantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Az
ionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltalálták
a könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángra
lobbantották a perma pergament.
Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában a
lézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasba
c é l z o t t .
Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?
Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették a
megolvasztott vas cseppjeit.
Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek,
megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.
A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nem
hallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik irányba
mozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogy
e l h a l l g a t t a s s a .
Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következő
robbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottak
a könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek,
mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.
Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyit
eldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őt
azonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgy
működhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyre
koncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.
A polchegy megroppant.
Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtak
keresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkal
aláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészében
megremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falba
erősített pántoktól, dőlni kezdett.
Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogy
kitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egy
fali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után,
iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.
Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát.
A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. A
levegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegett
a rázúduló teher tonnányi ütései alatt.
Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikor
mögötte lángpokollá változott az archívum.
Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz a
kilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nem
volt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Azt
viszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogy
időközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát a
kövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.
Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. A
folyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. A
gépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve a
ráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedő
kapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.
A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást az
aprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, az
incidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hír
hallatán bárki gondolta volna.
– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön a
dolog – mondta Firenze.
Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen Baal
Firenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerint
megölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlen
vallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetett
k i f a g g a t n i .
Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetséges
lenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatott
labirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?
– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyos
értelemben véve téged is gyanússá tesz.
Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkül
v a l ó .
– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? –
tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volna
maga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.
Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszített
s e b h e l y e t .
– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.
– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a második
felfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették az
újranövesztett szemedet.
– Ezt tudom, nagyuram.
– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték a
sebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel is
jelezni akarták, hogy új ember lettél.
A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak a
minap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít az
idő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved.
A fájdalom időtlen és örök.
Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-e
vagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nem
emlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?
Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra,
elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mert
le akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort.
Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezett
világon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. A
felesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon minden
élet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.
Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófával
záruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történő
kihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották,
megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. A
kihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni sem
tudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők.
A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.
Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenöt
esztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezután
megfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztette
néhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majd
kiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen és
könyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalan
világot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorok
kiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívánta
tőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...
Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne a
kulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.
– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy a
meggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba került
az Örökkévalóság tervezettel...
– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.
– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztítását
fogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nem
lesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.
A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektro
tetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.
Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejével
aktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.
Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, a
másik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítorok
nagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra.
Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdt
ellenségei és üldözői.
Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette a
l e v e g ő t .
– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerint
a mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.
Firenze habozott.
– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkba
bújva öltek.
– Lehetséges...
– Vannak szkizmák az Ordón belül?
A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.
Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, ez
a minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője?
Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere?
Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorok
szemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?
Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat a
legalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetett
elűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talán
éppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran már
túlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarná
hangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogy
valamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, a
gyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak.
H a r l e k i n e k e t . . .
Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfit
látott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egy
Harlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentális
délibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.
– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepet
építenek a Sztálindróm körül...
– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...
Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még a
legalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg a
Sztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférája
sem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világ
közelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.
Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyára
szimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygó
közelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Az
eldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedig
akár a balvégzet emblémája is lehetett volna.
– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondta
Firenze. A nagymester bólintott.
– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.
– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.
– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenes
c s e l e k e d e t .
– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más,
mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségesei
követték el ezeket a szörnyűségeket?
A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválás
mintha megmoccant volna.
– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...
Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy az
eldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegének
pusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban van
ezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyen
természetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.
Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valaha
emberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegen
lényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyal
istenkáromló szertartásaikat...
A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.
– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – Az
Ordo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírta
volna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.
A nagymester eltüntette a tetoválását.
– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldák
hiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezni
ennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíció
nagymesteréhez illik.
Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direkt
módon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta,
ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának,
az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni a
hiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult,
labirintusszerű alagutakba.
Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyes
építmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonsági
rendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett,
hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz a
l a z a s á g .
– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezess
oda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az a
célja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.
Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegen
lények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...
De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent a
figyelem elterelés érdekében csinálnak?
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.
Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogy
személyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még a
Metaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazás
Firenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.
Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló elda
gyermekeket látott maga előtt.
A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.
– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi Szürke
Lovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erői
léptek működésbe a bolygó környékén.
– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentek
meg a Sztálindrom körül?
A nagymester széttárta a kezét.
– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehet
fosztani őket az emlékeiktől.
Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezet
Firenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan,
hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült a
nyomukra bukkanni.
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egy
Harlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, aki
inkább embernek tűnt, mint idegennek.
Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lények
megismerik a bánat és a gyász ízét.
Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehhez
tényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatban
már nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatok
l i s t á j á t .
Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölve
magából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel az
inkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy a
tudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel,
könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!
A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmával
robbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, a
forróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak;
borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetovált
arcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyvereket
tartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.
Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyik
világról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsó
bunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meg
hosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, aki
inkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.
Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlás
rejlett e két szóban!
– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!
A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellett
k e r í t e n i . . .
Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak.
Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.
A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunker
belsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezeti
szellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját,
lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeleteket
hasítottak ki az agyából.
– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetett
benneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki a
Császárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!
Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellett
ért a padlóra.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Gyilkosságok (I. fejezet)
Harlekin: Lázadás (III. fejezet)
Harmadik fejezet
Lázadás
Jaq végigfutott Caput City „Gyönyörök sétányának” nevezett útján.
Egyik kezében robbanógolyós pisztolyt, a másikban energiapálcát
t a r t o t t .
A pisztolyt ezüst rúnaberakásokkal díszített, kékesen irizáló titánium
lemezekkel borították. Az energiapálca dísztelen volt, tömör fekete
felületébe csupán néhány enigmatikus áramkört ágyaztak bele. A
pálcának az ember akkor vehette jó hasznát, ha véletlenül
összetalálkozott valamilyen káoszlénnyel. Jaq a pszichikai
támadóerejét kívánta megnövelni segítségével.
A kissé ormótlan pisztolyra hamarabb volt szükség, mint a pálcára.
Jaq rálőtt arra a három szektásra, akik az egyik felgyújtott,
kerámiafalú épületből maradt óriási cseréptörmelék-halom mögül
rontottak elő.
boomp3.com
Szemükben a gyűlölet lángja lobogott. Egyikük célzás nélkül
elsütötte acél magvas golyókkal töltött puskáját. A lövedék pendülve
lepattant a közeli terrakottafalról. A második férfi lánckarddal
hadonászott, két kézzel markolva a fegyver végét. Látszott rajta,
nincs hozzászokva a gyilkos szerszám használatához, csak
vaktában vagdalkozik, nem tudja, hogyan kellene forgatnia. A kard
fülsértően zümmögött; a pengén sebesen futottak a végtelenített
láncon elhelyezett borotvaéles fogak, de csak a levegőt hasíthatták
szét. A harmadik szektás – kigyúrt testű, csupa izom gorillára
emlékeztetett – felemelte félkezes lángszóróját, és kilőtt egy
vékonyka tűzcsóvát. Jaq arcát megperzselte a forróság, de az égő
folyadékcseppek közül egy sem jutott el a testéig.
Az ilyen lángszórók nem voltak igazán jó fegyverek. Lőtávolságuk
elég kicsi volt, apró tartályukba pedig csak minimális mennyiségű
gyúlékony folyadék fért bele. A csövükből előcsapó lángsugarak
látványosak voltak ugyan, de hamar lelohadtak. Akinek nem volt
más eszköze, az jobban tette, ha csak közvetlen közelről lőtt rá
ellenségére, különben csak a napalmot pazarolta.
Jaq pisztolya halk, puffanó hangokat hallatott. Néhány lövedék a
lángszórós férfi testében robbant fel. A látvány elképesztő volt: a
fickó úgy semmisült meg, mintha pokolgép aktiválódott volna a
mellkasában. Egyetlen másodpercig kocsonyaként remegett,
felpuffadt a teste, azután hirtelen szétfröccsent. Véres massza
maradt csak belőle.
Jaq egyik lövedéke gellert kapott egy keményre égett
oszlopmaradványon, az ég felé fordult, és beleveszett a városban
tomboló tüzekből felszálló füstrengetegbe.
A robbanógolyók a puskás férfit is szétszaggatták. Utoljára a
lánckardos szektás robbant szét.
Jaq fintorogni kezdett. A robbanógolyókat kiröpítő hajtógáznak
orrfacsaróan erős nitrátszaga volt.
– Túl hangos szerszám – jegyezte meg Ey'Lindi.
Igen, valóban az volt, de hatékony is. Valahányszor Jaq
megrántotta a ravaszt, a fegyver üvöltő hangot hallatott. Az ember
azt várta volna, hogy egy ilyen bömbölő pisztoly hatalmasat rúg, ám
nem ez volt a helyzet. Alig mozdult meg Jaq kezében, amikor a
csőből kiszáguldott a golyó. A kilövés utáni pillanatban beindult a
lövedék saját miniatűr „hajtóműve”, így iszonyatos sebességgel,
mégis halkan csapódott be a célpontba. A robbanás, ami ezután
következett, legalább olyan hangos volt, mint a ravasz meghúzása
utáni zaj.
Üvöltés. Koppanás. Süvítés. Puffanás. Robbanás.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M !
A robbanótöltetes pisztoly már akkor is hangos volt, ha csak
egyetlen lövést adtak le belőle. Hát még akkor, amikor egy egész
s o r o z a t o t !
Jaq pisztolyának külön neve is volt, amit a ravaszt körbefogó
fémpántba véstek bele. Császár Kegyelme.
Ey'Lindi egyik kezében lézerpisztolyt, a másikban mérgezett
lövedékekkel töltött tűpisztolyt tartott. Mindkettő finoman damaszkolt
fegyver volt. Mielőtt elindultak, az orgyilkosnő fekete szintetikus bőrt
permetezett magára. Derekára vörös orgyilkos övsálat kötött, amely
alatt több fegyvert és eszközt el lehetett rejteni.
Ey'Lindiből aranyszínű szemén és vörös övsálán kívül semmit sem
lehetett látni. Fekete szellemként mozgott, halálos lidércként haladt.
Szemhéja éjsötét volt. A tökéletes álcázás érdekében most még
barokkos gyűrűkre emlékeztető digitális fegyvereit sem viselte.
Jaq fekete ruhája alatt könnyű hálópáncélt viselt. Ey'Lindi nem
próbálta ilyen eszközzel védeni a testét. Szintetikus bőre éghetetlen
volt, nem eresztette át a mérgező gázokat sem, és nem
csökkentette mozgékonyságát. A torkán lenyomott egy filter
dugaszt, és a fülét is betömte.
Szerette a tűpisztolyt. A lézerpisztoly sugarát nagy távolságból
észre lehetett venni; a lobbanás különösképpen ködben vagy olyan
sűrű füstben volt feltűnő, amilyen Caput Cityben terjengett.
Orgyilkos ösztönei mégis azt súgták neki, hogy a toxikus tűkkel
megtöltött másik pisztolyon kívül ezt a nagyobb hatótávolságú
fegyvert is hozza magával.
Ey'Lindi hirtelen oldalra vetette magát, majd – látszólag célzás
nélkül – kétszer fellőtt az egyik tetőre. A lesben álló két szektás
teste görcsösen összerándult, amikor szétáradt bennük a
tűlövedékek idegmérge.
A pszichikai érzékelés képességével megáldott Jaq úgy látta,
mintha egy hatalmas alak tornyosulna a város fölött lebegő
füstfelhőben. Az árnyalaknak bikaszerű ragadozófeje volt, dülledt
szemével mintha elégedetten figyelte volna az épületek között zajló
mészárlást. Két gigantikus karja fűrészes szélű rákollókban
végződött. A mellkasán egyetlen obszcén, tőgyszerű mell lógott.
A jelenés eltűnt egy füstgomoly mögött, de csak azért, hogy újra
e l ő b u k k a n j o n .
Vajon Jaqon kívül hányan fedezték fel?
– Látod, Ey'Lindi? – kérdezte Jaq arra a helyre mutatva, ahol egy
pillanattal korábban a szörny vigyorgott. – Megint itt van!
Ey'Lindi megrázta a fejét. Semmit sem látott, de hitt az inkvizítornak.
Mérgesen elsziszegte az orgyilkosok átkait; úgy ejtette ki a
szavakat, mintha abban bízna, hogy az átkok kárt tehetnek abban a
lényben, amelynek felbukkanását érzékszervei nem észlelték.
Valahol a városban egy romlott lelkű szektás mágus működhetett.
Valószínűleg embereket áldozott fel, lényeket idézett meg, és
rontásokat osztott szét, miközben imádkozva a Káosz Tarotjától kért
ú t m u t a t á s t .
Jaq az égre emelte energiapálcáját.
– Most ne figyelj ide! – parancsolt rá Ey'Lindire, aztán eszébe jutott
valami. Egy orgyilkos egyszerűen képtelen rá, hogy figyelmen kívül
hagyja a közvetlen közelében történő eseményeket. – Vagy...
próbálj ne rám figyelni! Hallgasd a zajokat! A robbanásokat! Bármit,
csak azt ne, amit én mondok!
Ey'Lindi kántáló énekbe kezdett. Valamilyen barbár dal primitív
sorait dúdolta, amelyet talán még a szülőbolygóján tanult – azon a
dzsungelvilágon, amelyet már soha többé nem fog viszontlátni.
Amelyre nem is akart visszatérni.
– Kotródj innét, démon! – üvöltötte Jaq. – Apage,
O'tlahst'tsso'akshami! Távozz, kéj kísértete! In nomine Imperatoris
ego te exorciso!
Egy, az energiapálcával felfokozott pszichikai erősugár kíséretében
az ég felé küldte parancsát. A füsttömeg közepén megformázódott
egy fakó, narancsszínű gömb. A fantom eltűnt.
Legalábbis egyelőre.
A nap során nem ez volt az első eset, hogy Jaqnak használnia
kellett az energiapálcáját. A démon eltüntetése előtt nem sokkal is
felemelte már, de önhibáján kívül elkésett a mozdulattal. Nem ő volt
az oka, hogy Vitalij meghalt az egyik táncoló démonlány karjai
k ö z ö t t . . .
Mert megjelent előttük egy hús-vér (káosz-hús, és káosz-vér, és
káosz-kitin) démonlány...
A bolygónak szüksége volt a megváltásra; szüksége volt arra, hogy
valaki megtisztítsa. Szüksége volt Jaq Dracóra, ám az inkvizítor
ennek ellenére nem maradhatott itt. Muszáj volt továbbmennie, de
előbb még találnia kellett egy új navigátort és egy első osztályú
a s z t r o p a t á t .
Nem menthette meg a Luxus Primert. Magasabb célokért kellett
küzdenie. Vagy... lehet, hogy a célt, amit el akart érni, csupán saját,
megszállottságtól eltorzult elméje jelölte ki számára? És ha
mégsem, mi a biztosíték arra, hogy nem hiábavalóak az
e r ő f e s z í t é s e i ?
Vitalij meghalt a démonlány édes-halálos ölelésében... Mennyivel
jobb lett volna, ha megengedi Ey'Lindinek, hogy rögtön végezzen a
navigátorral, miután megérkeztek a harctér közepén álló
űrrepülőtérre!
A Gyönyörök sétánya olyan széles volt, mint egy sugárút, és nem
igazán lehetett gyönyörűnek nevezni. Kerámiaépületeinek fala
megrepedt, leomlott. A járdán törmelékhalmok és holttestek
h e v e r t e k .
Úgy egy kilométernyi távolságban fegyverek ugattak. Egy köntösös
békebíró egy feketébe öltözött, védőmaszkos csendőrökből álló
csapat élén megrohamozta az egyik kiégett járművekből épített
barikádot. A torlasz tetején lézerágyú állt. A barikád védői nagy
hibát követtek el azzal, hogy éppen egy ilyen fegyverre bízták rá
magukat. A lézerágyú esetében sokáig tart a lövés utáni
újratöltődés; csövét csak nehezen lehet forgatni, így képtelenség
legyező alakú zárótüzet biztosítani vele. Minden jel arra vallott, hogy
a békebírónak és eltökélt harcosainak nem tart majd sokáig leverni
a torlaszvédők ellenállását.
A lojális és a rebellis erők küzdelme eleinte kiegyenlített volt, ám
egy idő múlva úgy tűnt, a felkelők fognak győzelmet aratni. A
lázongó szektások egyik nagyobb csapatának sikerült
visszaszorítania a kormányzó bolygóvédelmi egységeit. A
kormányzóhoz hű csapatok közül némelyik keményen harcolt
ugyan, de eredmény nélkül. Néhány szakasz fellázadt. A
Békebíróság egységeihez tartozó katonák döbbenetes bátorságról
tettek tanúbizonyságot, ám nem voltak elegen.
Az eklézsia főpapja, a pontifex mundi, akkor cselekedett volna
helyesen, ha bevárja az erősítésként érkező birodalmi gárdistákat,
mielőtt nyilvánosan kijelenti, hogy a bolygót megfertőzte az
eretnekség. Sajnos, az egyik gyóntatónak sikerült annyira
felbőszítenie, hogy külső segítség nélkül próbálta kigyomlálni a
vadhajtásokat. Ez a gyóntatópap felfedezte, hogy a lakosság
bizonyos köreiben népszerűvé vált a Slaanesh kultusz egyik válfaja.
A jelek szerint az emberek egy „A jobb életért” elnevezésű
mozgalom égisze alatt léptek be a szektába. Ezt követően rövid idő
alatt a kéj és a kín káoszistenének híveivé váltak.
Sorra megmutatkoztak a mozgalom működésének jelei, ám a
szektások közül senki sem gyanította, hogy az életkörülmények
javulása valójában mézesmadzag.
Amit Slaanesh ügynökei húznak el az orruk előtt. Folytatódott a
városok csinosítása, az utakat és a házak falait mozaiklapokkal
rakták ki, szökőkutakat építettek. Béke és bőség volt, még a
koldusok is jól éltek. A bordélyokat alapítványok támogatták, a
szolgáltatások ingyenesek lettek. Növekedett az egy főre jutó
élelmiszeradag. Törvényesítették a bűnvádi eljárásokban
vádlottként letartóztatott személyek kínvallatását.
Szaporodott a szektások száma.
Az időközben elhalálozott főpap helyére kinevezett új pontifex
mundi, miután tudomást szerzett a dologról, azonnal tudta, hogy
mivel áll szemben. Minden erejét és hatalmát latba vetve
megpróbálta visszaállítani hivatala tekintélyét és uralmát.
Kudarcot vallott. Amikor Jaq megérkezett a bolygóra, már nem élt,
és halott volt a gyóntató is, aki magyarázatot talált az erkölcsi züllés
okaira.
A Luxus sárga, majdnem sáfrányszínű nap volt. Neve fényt és
pompát jelentett, de bizonyos szómagyarázók szerint orgiát és
züllést is. A fényéből táplálkozó bolygó, a Luxus Primer fő terménye
a gabona volt. Egyetlen hatalmas kontinensén elképesztő
mennyiségű mag termett; a betakarítási munkákat óriási robotok
végezték. A kontinens közelében lévő termékeny szigeteken
szarvasmarhát és birkát tenyésztettek. A bolygó lakói valódi húst és
növényi eredetű ételeket fogyaszthattak. Az előállított élelem egy
részét a naphoz közel keringő, légkör nélküli bányabolygóra
exportálták, de ki tudták elégíteni a forró világ egyetlen gigantikus
iparteleppé változtatott holdjának (amely körülbelül akkora volt, mint
a Föld körül keringő Luna) igényeit is. A Luxus Primer termékeiből
még a távoli Földre is jutott.
A termékeny kontinens közepén gyűrű alakú hegylánc emelkedett.
A hegység közepén egy kietlen homokpuszta terült el.
Az óceán felől érkező esőfelhők sohasem jutottak túl a hegyeken. A
körbezárt sivatagban eredetileg testükben drágaköveket növesztő,
mérges fullánkú rovarok éltek, de az emberek megjelenése után
éppen itt épültek fel a Luxus Primer csillogó kerámiavárosai.
A birodalmi átlaghoz képest ezek a városok idilli helyek voltak,
elegánsak és nyugalmasak. Az új pontifex mundi megérkezése után
úgy vélte, egy ilyen világon csakis ártatlan lelkek élhetnek, hitükben
erős emberek, akik sohasem lépnének fel ellenségesen az egyház
képviselőivel szemben.
A pontifex mundi rosszul becsülte fel a helyzetet, és Caput City
birodalmi békebírái is tévedtek.
Az új mozgalom eleinte békésen működött, azután kifakadt az
elfertőződött seb, és mindent elöntött a rebellió gennye. Olyan
váratlanul történt az egész, hogy még a kormányzót is meglepte a
dolog. Lord Lagnost pipogya fráter volt, csak azért lehetett az övé a
családja által évszázadok óta birtokolt kormányzói szék, mert atyja
csupán egyetlen örököst hagyott hátra. Akkor sem tudott volna
hathatósan feltépni a lázadókkal szemben, ha számít egy ilyen
fordulatra. De nem is számított – erről árulkodott az, hogy védelmi
csapatának katonáit jobbára csak kábító fegyverekkel szerelték fel.
Nem is jutott volna mindegyiküknek halált okozó eszköz.
Természetesen Caput Cityben is voltak fegyverraktárak, hiszen itt is
számítani kellett arra, hogy idegen lények támadnak a bolygóra.
(Ilyen támadásra már vagy ezer éve nem került sor.) A lázadás
kitörése után nem sokkal a szektások kettőt is elfoglaltak a
legnagyobbak közül.
A szektások rengetegen voltak! „A jobb életért” mozgalom a jelek
szerint nem csupán a Slaanesh bálványozás maszkja volt, égisze
alatt több más Káosz-kultusz is megfért. Az egyik gonosz hívei
egyesültek a másik káoszlény követőivel, hogy közösen győzhessék
le azt, ami jó...
A pontifex mundi és a gyanakvó gyóntató hamarosan életét
vesztette, ám Lord Lagnostnak egyelőre sikerült visszavernie a
lázadók támadásait. Az űrkikötőben és bíbor-arany bevonatú
gyönyörű palotájában még mindig ő volt az úr.
A védelmi csapatok egyik szakasza tűnt fel az utcán. Négy férfi.
Mustársárga tunikájuk tépett és mocskos volt. Az arcukat borító
koszréteg ellenére tisztán látszott a szájuk melletti, anyajegyre
emlékeztető, bíborszínű húsevő növényt ábrázoló aprócska
tetoválás. A jel is arra vallott, hogy a Luxus Primer az elpuhult
világok közé tartozik: a bolygóvédelmi erők katonái „Lord Lagnost
Virágszálai”-nak nevezték magukat. Mind a négyen puskát tartottak
a kezükben, egyiküknél pedig egy robbanógolyós pisztoly is volt,
amely úgy nézett ki, mintha a Császár Kegyelme kisöccse lenne.
A Virágszálak hüledezve bámultak rá az aranyló szemű, fekete
szintetikus bőrbe öltözött, náluk jóval magasabb Ey'Lindire. A nő
láttán kéjsóváran füttyentettek.
– Észt a hosszú sziszamiszát!
– Fekete perszai macka!
– Dorombolj egy kicit nekünk!
– Add meg magad! Húszd vissza a karmockáidat, sziszuszka, és
maradj isz úgy! Cica? Macska? Mi az ördög az a macska?
Ó, igen! Parsheen mamának, a sztálindrómi asztropatának volt egy
állatkája, amit macskának nevezett. Állandóan azt simogatta, azt
cirógatta, annak a karmait próbálgatta. Hogy az milyen érzékeny,
önző, egoista kis dög volt! Pontosan olyan, mint a gazdája,
Parsheen mama, aki továbbította Jaq parancsát. Azt a parancsot,
amelyben a titkos inkvizítor elrendelte az exterminatust. Annak
ellenére elküldte az üzenetet, hogy Jaq meggondolta magát.
Parsheen mama annyira egoista volt, hogy elpusztította
szülőbolygóját. Bosszúból.
– Perszai...
Az biztos a macska nevű faj egyik alfajának neve lehet.
– Sziszamisza! Sziszamisza!
A Virágszálak a Luxus Primeren éppen divatos selypegő-pösze
kiejtéssel beszélték a birodalmi gótot. Az „is” helyett „isz”-t mondtak,
a „macska” helyett pedig „macká”-t. A finnyás affektálásra
emlékeztető akcentus valószínűleg az évszázados puhányság
következménye volt. A szavak furcsa dallama szinte megdelejezte
az embert; mintha mindegyik azt jelentené, hogy „ne félj”, vagy hogy
„nem lesz semmi baj”.
– Lord Lagnoszt nevében! Add meg magad, sziszamisza! Ész te
isz, férfiú!
Ey'Lindit valószínűleg démonnak, a csuklyás inkvizítort pedig
minden bizonnyal mágusnak nézték.
– A Császár nevében! Segítsetek minket feladatunk teljesítésében!
– kiáltott rájuk Jaq. – Őfelsége nevében! Segítsetek!
Még be sem fejezte a mondatot, amikor feltámadt benne a gyanú.
Vajon mi oka lenne annak, hogy ezek az emberek démonnak nézik
Ey'Lindit, őt magát pedig mágusnak? Még a legelvakultabb
szektások, akik hisznek a démonok létezésében, még ők sem
kerülhettek kapcsolatba valódi mágusokkal.
Lehet, hogy ez a négy férfi nemrég látott valamit, ami legalább
olyan félelmetes volt, mint a füstből előbukkanó egymellű
démonasszony, amelynek jelenlétét egyedül Jaq érzékelhette.
De ha így van, ha tényleg láttak valami ilyesmit... akkor nem így
kellene viselkedniük!
Ey'Lindi felszisszent...
Lord Lagnost két Virágszála mosolyogva, bólogatva előrelépett,
és... Anélkül, hogy egyetlen mozdulattal elárulták volna, mire
készülnek, mindketten rálőttek Jaqra.
Jaq két kemény ütést érzett a mellén. Hanyatt vágódott.
Jaq már a kis híján katasztrófával végződő landolás után megtudta,
hogy az űrkikötő ellen indított legelső támadás során a szektások
végigkutatták a navigátorok lakónegyedét, és lemészároltak
mindenkit, aki az útjukba került.
A Luxus Primeren a népes navigátornemzetségek közül egyik sem
alapított rendházat, legalábbis hivatalosan nem. Ennek ellenére a
fogadókban és hotelekben rengeteg intersztelláris navigátor és
közönséges bélrendszeri pilóta lakott. A felfegyverzett csőcselék
ezeket a helyeket rohanta le. A jelentések szerint néhány navigátor
védekezni próbált: levették fejükről a sálkendőt, felfedték hiper
szemüket, és gyilkos pillantásokat vetettek támadóikra. A lázadók
azonban túlságosan sokan voltak, csak maroknyi navigátornak
sikerült elkerülnie a halált, csak páran tudtak elmenekülni.
A navigátorok felperzselt negyedével szomszédos
kereskedőnegyedben a csőcselék felkutatta és kivégezte azokat a
vak asztropatákat, akik abból éltek, hogy pszichikai módszerekkel
kereskedelmi célzatú üzeneteket küldtek a nagy élelmiszerkartellek
számára. A szektások megtámadták a birodalmi eklézsia templomát
is, és megölték az Adeptus Ministorum asztropatáját. (Erre az
akcióra közvetlenül a pontifex mundi és a gyóntató meggyilkolása
után került sor.)
A szektások célja egyértelmű volt: el akarták szigetelni a Luxus
rendszerét a Birodalom többi részétől.
A testileg és lelkileg egyaránt megviselt Lord Lagnost meleg
fogadtatásban részesítette a palotájába érkező birodalmi inkvizítort.
Egészen megnyugodott, amikor Jaq megmutatta neki a tetoválását,
a külső inkvizítorok jelét.
Külső inkvizítor! Hah! Lord Lagnost nem sokat tudott az
univerzumról és a benne ténykedő szervezetekről, számára csupán
egyetlen Inkvizíció létezett. A hozzá hasonló bolygó-kormányzók –
és valljuk meg: a hétköznapi inkvizítorok többsége – még csak nem
is sejtették, hogy létezik egy belső Inkvizíció is, egy démonvadász
elit, amelynek legfőbb feladata a vizsgálatokat és purgálást végző
személyek felügyelete és megtisztítása. Ők még véletlenül sem
szerezhettek tudomást az Ordo Malleus létéről.
Általában már az Inkvizíció puszta említése rettegést váltott ki az
emberekből. Érthető. Létezik a kozmoszban olyan élőlény,
amelynek ne lenne oka tartani egy tüzetes átvilágítástól? Az
Inkvizíció látóterébe kerülőkön rendszerint iszonyatos félelem vett
erőt, ám azok, akik olyan helyzetbe kerültek, mint a Luxus Primer
hithű védői, mindig örömmel üdvözölték az inkvizítorok
m e g j e l e n é s é t .
Lord Lagnost öröme csak akkor lett volna nagyobb, ha Sir Draco
néhány századnyi birodalmi gárdistával vagy (ezt még kimondani
sem merte) űrgárdistával érkezik a bolygóra. Mivel azonban az
inkvizítor egyedül jelent meg, sietve rendelkezésére bocsátotta a
védelmi erők több egységét. Sir Draco gárdisták helyett a
kormányzóhoz és dinasztiájához hű katonák élén szállhatott
szembe a lázadókkal.
Az asztmásan ziháló elhízott kormányzó, Lord Lagnost,
méhszárnyszerű formákkal szegélyezett színváltó köntöst viselt. A
fején ékkövekkel kirakott bársonykalap díszelgett; a fejfedő alakja
pávára hasonlított, amely legyező alakban széttárja farktollait.
Lagnost rugalmas aranygallérja alól drágakövekkel ékített csövek
kígyóztak az arca elé; ezeken keresztül kapta a levegőt. Az áttetsző
csövek görbe agyarakként kanyarodtak fel az áll előtt, végük
betömte az orrlyukakat. Belsejükben miniatűr kopoltyúkra
emlékeztető, apró pumpákkal működtetett szűrőlemezek mozogtak;
halk, fütyülő hangok kíséretében ezek adagolták be az orrba a friss
levegőt. A csőagyarak alatt a gallér előtt amulett füzérek csillogtak a
n y a k o n .
Lord Lagnost palotájának falait égetett csempékből kirakott
mozaikképek, bonyolult arabeszkek díszítették. A vastag, puha
szőnyegeket gyapjú- és selyemszálakból szőtték. Valamennyi
szőnyeg zöld volt, de árnyalatuk eltért; az embernek, amikor
végigpillantott rajtuk, olyan érzése támadt, hogy gondozott pázsittal
és mohatakaróval borított rétre jutott.
A csodás falak mellett selyemruhás fiúk és lányok – pederaszta
vágyak kielégítésére alkalmas, a csatazajtól és a felfordulástól
halálra rémült örömfiúk és ágyasok – reszkettek. Lagnost ügyet sem
vetett rájuk, miközben ziháló parancsokat osztogatott a
jelentéstételre eléje siető tiszteknek.
Jaq közölte Lagnosttal, hogy találkozni kíván a kormányzói
a s z t r o p a t á v a l .
Kiderült, hogy az asztropata egy biztonságos bunkerben
tartózkodik, onnan próbál katonai segítséget kérni a Birodalomtól,
azoktól a császári hajóktól, amelyek talán éppen a Luxus közelében
cirkálnak. A kormányzó abban reménykedett, hogy az
asztropatának sikerül kapcsolatba lépnie egy hajóval, amelynek
fedélzetén birodalmi gárdisták, esetleg űrgárdisták teljesítenek
s z o l g á l a t o t .
Ó, a balga! Hogyan fordulhat meg a fejében olyan ostobaság, hogy
az űrgárdistáktól vár segítséget? Hogyan gondolhat arra, hogy a
legendás harcosok, akik eleven bástyákként állják útját a kozmosz
mélyéről érkező idegen szörnyeknek, hajlandóak lesznek erejüket
és idejüket egy ilyen szánalmas kis bolygón dúló belviszály
elcsitítására pazarolni? Ezt még akkor sem tennék meg, ha
véletlenül éppen néhány száz fényévnyi távolságban lennének a
Luxus rendszerétől.
A galaxis hatalmas, a világok száma végtelen. A Császárhoz és a
hithez hű harcosok kevesen vannak. A gigantikus Birodalomban
teljes naprendszerek semmisülhetnek meg úgy, hogy csak
évtizedekkel – esetleg évszázadokkal – később tűnik fel valakinek a
hiányuk. A pusztulás felfedezése után pedig újabb évtizedek,
évszázadok pereghetnek le, mire a probléma megoldására képes
csapatok megérkeznek a katasztrófa sújtotta körzetbe.
A kormányzói asztropatát tehát biztonságba helyezték. Vajon miféle
erősítést hívhat? Kitől kérhet segítséget? A Luxus Primer
kormányzója csupán abban reménykedhet, hogy a véletlenül
idetévedt inkvizítor, Sir Draco, és egzotikusan buja testű kísérője
képes lesz megoldást találni a problémára.
Sir Draco a navigátorától nem várhatott segítséget. Gugol le sem
tudta venni a szemét a kormányzó gyermekháreméről. Szünet
nélkül ostoba verseket mormolt, amelyek egyre pikánsabbak, sőt
obszcénebbek lettek. A szétharapott alsó ajkából kicsorgó vér
groteszk, vérvörös szakállt festett az állára. Szája sarkából nyál
csorgott.
Jaq hanyatt vágódott a megrepedezett kerámialapokon.
Amint a lövedék a testéhez ért, a hálópáncél megmerevedett. Az
egymásba szőtt termo plasztik szálak megkeményedtek, és
felfogták a két ütést. A Virágszálak szerencsére csupán egyszerű
acél magvas golyóval töltötték meg fegyverüket, nem
repeszsöréttel. A két, pörölycsapásnak is beillő ütés ledöntötte
Jaqot a lábáról. Fekve kellett maradnia, addig nem állhatott fel,
amíg páncélja szálai nem ernyednek el ismét. A karját azonban így
is tudta mozgatni. A katonákra emelte a Császár Kényelmét. A
fickók közben oldalra fordultak, és célba vették Ey'Lindit.
Minden bizonnyal halottnak hitték a földön heverő férfit. Jaq mellén
éppen a tüdő fölötti részen szakadt fel a fekete köntös.
Lehet, hogy most a magas, aranyló szemű, fekete „sziszamiszát”
akarják telenyomni acéllal? Vagy egyszerűen csak le akarják
fegyverezni? A jelek szerint elég durva módot választottak ahhoz,
hogy megfosszák a nőt fegyvereitől: a karjára céloztak puskájukkal.
Biztos azt hitték, egy megcsonkított ellenféllel már könnyebb dolguk
l e s z . . .
A hibát akkor követték el, amikor a dekoratív külső miatt nem vették
észre, kicsoda, micsoda az ellenfelük.
Habár nem is sejthették, hogy az orgyilkos nőnek nincs szüksége
kezekre ahhoz, hogy végezzen velük. Nem tudhatták, hogy Ey'Lindi
testének bármelyik részével képes kipréselni belőlük az életet; nem
tudhatták, hogy ha szétharapja egyik implant fogát, mérget tud
köpni rájuk. Fogalmuk sem lehetett, hogy Ey'Lindi meg tud
feledkezni a fájdalomról, és még súlyos sérülten is képes embert
ö l n i .
A Virágszálaknak nem sok esélyük volt arra, hogy megtudják,
mekkorát tévedtek.
Az idegmérget tartalmazó tűk a négy katona közül kettőt már a
földre kényszerítettek. Izmaik görcsbe rándultak, moccanni sem
bírtak. Szerveik egymás után felmondták a szolgálatot. Agyukon
még keresztülvillanhatott néhány gondolat, de másra már nem
voltak képesek.
Az Ey'Lindi lézerpisztolyából kivágódó sugarak masszává
olvasztották a másik két Virágszál arcát, és...
...a vitához a Császár Kegyelme is hozzáfűzte halálos
m e g j e g y z é s e i t :
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M . . .
Ilyen érvekkel nem lehetett vitatkozni, bár már semmi szükség sem
volt arra, hogy Jaq használja fegyverét. A két megmérgezett
egyenruhás holtan hevert a földön. A másik kettő még úgy
rángatózott, mintha lenne bennük élet. Koponyájuk átlyukasztott,
kiégetett, bekormozódott acélhéjra emlékeztetett.
A Császár Kegyelme cafatokra szaggatta a védelmi erők renegát
katonáit. A kiömlő vér, a járdára toccsanó szervek és az égett hús
bűze összekeveredett a lövedékek hajtógázának csípős szagával.
Jaq mellén puhává változott a páncél. Felült, hogy megvizsgálja
fekete ruhájának szakadásait. A lyukak alól kilátszott a
termoplasztik háló, amely olyan szorosan tapadt rá, hogy azt
lehetett volna hinni, ez a hüllőpikkelyes irhára emlékeztető réteg a
b ő r e .
Ezt az ősrégi hálópáncélt egykor egy elda viselte, tőle enigmatikus
faja mementójaként került az Inkvizíció birtokába.
Jaqnak eszébe jutott, hogy Ey'Lindi egyszer, amikor átalakította a
testét, éppen elda nősténnyé változott...
Ey'Lindi többé már nem volt képes arra, hogy polimorfin
befecskendezésével elda formájúvá gyúrja magát. Azután, hogy a
Callidus orgyilkos szentély sebészei végrehajtották rajta azt az
iszonyatos kísérleti beavatkozást, már nem sikerült volna neki a
d o l o g .
Génorzó hibriddé viszont bármikor át tudott változni. Testébe
beültették az átalakuláshoz szükséges implantokat, amelyek a
polimorfin hatására drasztikusan megváltoztatták húsa tömegét és
formáját. (Bizonyos változtatásokat pusztán az akaraterejével is
végre tudott hajtani magán, ám ahhoz, hogy génorzó hibriddé
váljon, már szüksége volt az implantokra és a polimorfin
s e g í t s é g é r e . )
Egy elda testpáncél – az a faj állította elő, amelynek
legegzotikusabb egyedeit Harlekin néven ismerték...
Vándorló harcos-mutatványosok...
Jaqnak eszébe jutott a Harlekin-ember, aki a Sztálindrómon az
orránál fogva vezette. Az az eszelőssége ellenére is végtelenül
ravasz emberbohóc rákényszerítette akaratát Ey'Lindire. Addig
mesterkedett, míg Jaq is részese lett a hidra-összeesküvésnek.
Zephro Cornellan a legendás elda Harlekinek öltözékét hordta, és
mindent elkövetett, hogy viselkedésüket is utánozza. (Olyan
gyorsan akart mozogni, mint a fürgeségükről híres eldák. Ez
bizonyos esetekben sikerült is neki; némelyik szökkenését még a
valódi Harlekinek is megirigyelték volna.) Mit is mondott Cornellan?
Nem azt, hogy a szíve mélyén alapvetően idegennek érzi magát?
Nem azt, hogy idegen az emberek között? Hogy más, mint az
emberi faj egyedei? Nem azt, hogy az emberek nem érdemelnek
mást, mint hogy zsinórra kötött bábokként mozgassák őket? Nem
azt, hogy ő idegen a konspiráció résztvevői számára? Hogy más,
mint az összeesküvők?...
A rengeteg megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság
megfájdította Jaq fejét. A melle is sajgott; a hálópáncél ugyan
megvédte, de a bőre így is felhorzsolódott.
Találniuk kell egy navigátort! Találniuk kell egyet még akkor is, ha a
háború lázában égő város minden zugát át kell kutatniuk érte!
Ráfújt a fegyvere csövére, saját lelkével erősítve a pisztolyét, majd
gyorsan elormogott egy áldást.
– A tétovázás mindig halált okoz – mondta Ey'Lindinek.
A négy renegát is a tétovasága miatt pusztult el. A habozás Vitalij
esetében is végzetesnek bizonyult...
– Viszont – folytatta Jaq – a kapkodás még ennél is nagyobb bajt
e r e d m é n y e z h e t .
Vajon sikerül rábukkanniuk egy megfelelő navigátorra?
Ey'Lindi a Császár Kegyelmére nézett.
– Túl hangos – ismételte idegesen. Ebben a dzsungellé változott
városban ő is átalakult: olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint
egy erdőlakó vadember asszonya.
A fegyver valóban lehetett volna halkabb. A lövedék tulajdonképpen
a cső elhagyása után gyorsult fel. A popSWUSSSpuffBAMM
hangsorozat elkerülhetetlen volt, ám a RAARK-ra nem lett volna
szükség. Az első üvöltő zaj valójában a lélektani hadviselés
eszköze volt; az ellenség megrémisztésére szolgált, sokkot okozott
az áldozatnak, akinek ekkora már csak pillanatok maradtak az
é l e t é b ő l .
Jaq hangos akart lenni; a legszívesebben úgy mozgott, úgy harcolt
volna, mint a Sztálindróm megtisztítását végző inkvizítor. Harq
Obispal nem lapult meg, nem settenkedett, nem törődött azzal,
hogy ki vagy mi veszi észre közeledtét. Megállíthatatlanul tört előre.
Hasonló viselkedéssel nagy hatást gyakorolhatna Lord Lagnostra.
Ha így haladna Caput City romjai között, senki sem gyanakodna,
még véletlenül sem derülne ki titkos célja. Talán az lenne a legjobb,
ha szerezne egy vadul zümmögő lánckardot, amely metsző hangon
felsikít, valahányszor belevájja pengefogait az áldozatba. Sajnos, a
Tormentum Malorum fegyvertárában nem volt egyetlen lánc- vagy
energiakard sem.
Ey'Lindi a megjegyzésével arra utalt, hogy a fegyver dörgése rájuk
tereli az ellenség figyelmét. Félő volt, hogy az egyes szakaszok
legyilkolása után nem sokkal össze kell csapniuk a következő
ellenséges osztaggal, amely a hangokat követve talál rájuk.
A halottan, szétszaggatottan, megperzselten heverő Virágszálak
nem őrjöngtek, nem vett erőt rajtuk a harci düh. Az igazat megvallva
meglehetősen gyáván viselkedtek.
Ó, ha ilyen egyszerűen és gyorsan végeztek volna Gugollal!... Talán
még megmenthették volna a lelkét.
Miután kétszakasznyi lojális katona élén kisietett a kormányzó
palotájából, Jaq és Ey'Lindi azonnal elindult a navigátorok romba
döntött lakónegyede felé. Ekkor még Gugol is ott botladozott a
n y o m u k b a n .
Vajon hová menekülhet egy navigátor Caput Cityben? Hol találhat
menedéket? Hol húzhatja meg magát? A fejére kötött fekete
sálkendő azonnal elárulná, kiféle, miféle, ha pedig megszabadul
tőle, halálos pillantású harmadik szeme leplezné le.
Jaq és Ey'Lindi menet közben rákényszerült, hogy öljön. Néha,
amikor volt idő rá, kifaggatták áldozataikat, mielőtt végeztek velük.
A két szakasz mellé kirendelt tiszt végül nem bírta tovább, nem
tudta megfékezni kíváncsiságát, és megkérdezte tőlük, miért van
szükségük navigátorra. Nem értette a dolgot, hiszen Jaq mellett
még ott volt Gugol, akiről lerítt, hogy hiper szemmel rendelkező
mutáns. A tiszten látszott, kételkedik abban, hogy Jaq azért érkezett
a bolygóra, hogy megmentse a Császár híveit, és közreműködjön a
lázadás leverésében.
– Hát nem érted? – ordított rá Jaq a firtató kérdés elhangzása után.
– Minden navigátort meg kell mentenünk, akit csak tudunk! Ha nem
tesszük, a világotok elszigetelődik a Birodalomtól!
A tisztet nem elégítette ki a magyarázat. Megkérdezte, hogy Jaq
navigátorának valamelyik rokonát, Gugol kiterjedt családjának egyik
tagját keresik-e.
– Nefanda curiositas! – vicsorgott rá Jaq.
A tisztnek gondolkodás nélkül kellett volna teljesítenie az inkvizítor
parancsait; még akkor sem kérdezősködhetett volna, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy egyre jobban eltávolodnak az ostrom alatt
lévő palotától és az űrkikötőtől.
Nem sokkal ezután egy orvlövész lézerirányzékos mérgező
nyíllövedékkel halálra sebezte a túl kíváncsi tisztet. Jaq titokban
örült a dolognak; a fickó így legalább nem jelenthette Lord
Lagnostnak, milyen gyanú támadt fel benne.
– Így halnak meg az eretnekek! – üvöltött rá Jaq a halott tiszt
embereire. – Aki kétkedik, az elpusztul. Qui dubitat,mortt.
Ó, mennyire gyűlölte magát, amikor e szent szavakkal támasztotta
alá saját hazugságát! Habár... ha jobban megvizsgáljak a dolgot, a
kíváncsi tiszt tényleg eretnek módjára viselkedett, hiszen
kérdéseivel elárulta, kétségbe vonja egy inkvizítor szándékait. Ez a
tény már önmagában felért egy istenkáromlással. Az
elhanyagolható részletkérdés, hogy okkal gyanakodott, hiszen
Jaqnak esze ágában sem volt megmenteni Caput Cityt és a Luxus
Primert. Ő egy sokkal nagyobb és magasztosabb célért.. küzdött: az
emberiség létéért harcolt. Természetesen ezt nem magyarázhatta
el a tisztnek. Csak az ostobák adják ki titkaikat, és a fickó különben
sem foghatta volna fel, miről van szó.
A tiszt halála után nem sokkal Vitalij rátámadt a katonákra.
Felugrott egy törmelékhalom tetejére, és sebesen körbeforgott.
Selyemruhájába belekapott a szél. Énekelni kezdett:
– Szívdobbanás, szívdobbanás, itt vagyok,itt vagyok! Halált osztó
szemeimmel pislantok, pislantok!
Letépte kopasz fejéről a sálkendőt.
Jaq azonnal elfordította a tekintetét. Ey'Lindi összerogyott, és
kínlódva vonaglani kezdett a földön.
Lehet, hogy meghal?
Gugol hiper pillantása korbácsként csapott végig a katonákon. Az
egyik férfi kiáltani próbált, torka azonban összeszorult. Fuldokolva
esett össze, néhány pillanattal később már nem élt. Társa úgy dőlt a
földre, mintha egy láthatatlan kéz a szívébe markolt volna. Egy
másik férfi vért hányt. A negyedik katona szeme úgy pattant ki a
helyéről, mintha összepréselték volna a koponyáját...
Ey'Lindi vergődve egy darab fényes csempeszilánk felé kúszott –
ezzel a tükörrel akarta megfékezni az iszonyú tekintetű Gugolt.
Amikor ujjai közé kaparintotta a csempét, felugrott, és lehunyt
szemmel, orgyilkos ösztöneire bízva magát, Gugol felé vetődött.
Jaqtól ugyan nem kapott rá parancsot, de készen állt rá, hogy a
navigátor elé tartsa a tükröt. Gugollal, miután saját hiper szemének
pillantása megbénítja az idegeit, könnyű lett volna végezni.
Abban a másodpercben, amikor Ey'Lindi felugrott, Jaq megérezte,
hogy egy démon próbál materializálódni a város fölött. Minden
erejét összeszedte, hogy ezt megakadályozza.
– Elment, elment, elment... – kántálta Ey'Lindi.
Valóban: Gugol, mielőtt az orgyilkos a közelébe ért volna,
leszökkent a törmelékhalomról, és futásnak eredt. Úgy rohant,
mintha éhes kutyák lennének a sarkában, pengeszárnyú denevérek
röpködnének a feje körül. Üvöltése egyre messzebbről érkezett.
– Slishy, Slishy, Slishy!
Jaq ellépett az egyik haldokló katona mellett. Egy kéz markolta meg
a csizmáját; az ujjak görcsbe rándultak. Kiszabadította magát, és
rákiáltott a túlélőkre:
– Maradjatok itt, és végezzetek a haldoklókkal. Könyörületből...
Ey'Lindivel a nyomában Gugol után vetette magát. Futás közben
készenlétbe helyezte az energiapálcáját.
E l k é s e t t .
Nagyon elkésett.
Vitalij egy rózsaszínű csempelapokkal burkolt udvaron egy aranyló
táncosnőt ábrázoló mozaikkép előtt találkozott össze azzal az
iszonyatos lénnyel, aki után megbomlott elmével vágyakozott.
A démonlány materializálódott.
Slaanesh egyik nőstény teremtménye volt, aki átjutott erre a világra.
Káoszlény volt, a perverz kéj és a halálos szenvedés démona.
Egyetlen melle volt csupán, de combja és csípője olyan formás,
akár az istennőké. A romlottság aurája vette körül. Szőke
hajzuhataga szinte teljesen eltakarta zölden villogó,
természetellenesen hosszúkás szemét. Szétnyitotta duzzadt,
vágyakat ébresztő ajkait. Átölelte Vitalijt, és duruzsolva-dorombolva
hozzádörgölte testét. Lábának pikkelyes karmait, a karját
helyettesítő rákollókat semmi sem takarta el, de... Vitalij ekkor már
ezzel sem törődött.
A navigátor hiperszemének pillantása nem semmisítette meg a
démonlányt, de nem volt ebben semmi különös, hiszen ő maga is a
hipertérből származott, egy másik dimenzióból, a Káosz isteneinek
világából. Vitalij hiper szeme nem tett benne kárt, sőt inkább erőt
adott neki ahhoz, hogy testet öltsön az anyagi világban.
Kéjesen remegve ölelte a navigátort. Borotvaéles rákollói a férfi
fekete selyemruhája alá furakodtak, szétszabdalták a finom
szövetet, majd nekiláttak, hogy felhasogassák az alatta fehérlő bőrt.
Vitalij testén véres rajzolatok vöröslöttek, bonyolult jelek, amelyek
talán a démonlány titkos nevét jelentették.
A káoszlény rátette névjegyét a navigátorra, hogy birtokba vehesse
a lelkét.
Jaqon hirtelen iszonyatos erejű vágyhullám csapott végig.
E m l é k e k . . .
Látta magát, ahogy ott fekszik a meztelen Ey'Lindi mellett; látta
magukat, ahogy szeretik egymást a Tormentum Maloum fedélzetén
lévő alvókamrában. Csupán egyszer került sor erre... Képzeletében
megelevenedtek Ey'Lindi tetoválásai. A rovarok futkosni kezdtek. A
harapásra tátott pofájú kígyó felkúszott a lábszárán. A
szkarabeuszok éhesen rágták a sebhelyeket, amelyeket addig
testükkel takartak. A szőrös pók delejezőn mozgatta hosszú lábait,
készen arra, hogy kiszívja Jaqból az életerőt.
Képzeletében Ey'Lindi már nem ember volt. Hatalmas darázzsá
változott, teste tele volt parazitákkal. A mohó élősködők csipkedni,
harapdálni kezdték Jaqot, fájdalmat és közben gyönyört okozva.
A feltoluló torz képek megszentségtelenítették annak az egyetlen,
valóban gyönyörű éjszakának az emlékét.
Kérdések... Lehet, hogy Ey'Lindi is valami hasonlót él át a
démonlány előtt? Lehet, hogy az ő elméjében is ilyen förtelmessé
változtak szeretkezésük emlékei? Lehet, hogy ő is kínként éli meg
újra azt a néhány őszintén szenvedélyes, szeretettel teli pillanatot?
Ha igen... ám legyen! A szelídség a kötelességtudat ellensége.
Vajon nem követett el hitellenes cselekedetet azzal, hogy
megpróbált vigaszra lelni valamiben? Vajon ő milyen extázist élne
át, ha Ey'Lindi lassan megfojtaná, vagy tízszer, százszor a testébe
vágna egy pengével?
Miközben Jaq felemelte energiapálcáját, a démonlány széttárta
lábait. Combjai között előrecsusszant hegyes végű, kitines farka.
A farok lándzsaként mélyedt Gugol testébe. Vitalij lábujjhegyre
emelkedett, s a borotvaéles kitinnyúlvány még mélyebben
csusszant be a szervei közé. Az agóniával vegyes gyönyör
pillanatában a navigátor felsikoltott.
– Süshy!
Jaq energiapálcája aktiválódott. A démonlány körül erővonalak
kavarogtak; a színesen egymásra rétegződő aurák kihangsúlyozták,
hogy nem erre a világra való lény, hogy nincs helye ebben az
u n i v e r z u m b a n .
Metsző hangon felrikoltott. Szoprán kiáltása talán rémületet, talán
gúnyt fejezett ki.
Az energiarétegek szétrobbantak. A démonlány teste is átalakult:
lapossá vált, egyetlen, furcsa szögben meghajló lemez lett belőle. A
sík felületű lap, megszegve minden létező geometriai szabályt, a
végtelenbe nyúlt, majd apró, émelyítően fényes ponttá zsugorodott.
A pont eltűnt, csak egy fájdalmas szellemkép maradt utána.
Vitalij teteme felnyitott hassal hullott a földre. A széttépett
selyemruha cafatjai fekete falevelekként takarták be a testét.
Halott volt, már nem lehetett visszahozni az életbe. A démonlány
elrabolta a lelkét, hogy valahol máshol folytassa immateriális
fantomja kínzását.
Jaq hangosan imádkozott a hulla fejénél. Ey'Lindi a navigátor
lábánál kuporgott, készen arra, hogy azonnal végezzen Vitalijjal, ha
esetleg az életet megcsúfoló zombiként megmoccan.
– Sajnálom – mormolta.
– Én is – mondta Jaq.
Visszamentek arra a helyre, ahol Gugol rátámadt a lojális
katonákra. A túlélők időközben elmenekültek. Az egyik áldozat még
mindig nyöszörgött. Ey'Lindi könyörületesen kitörte a nyakát.
Füst kavargott a Gyönyörök sétánya fölött.
– Hangos – ismételte Ey'Lindi, de már nem Jaq fegyveréről beszélt,
hanem a közeledő, fokozatosan üvöltéssé erősödő motorzúgásról.
A zsírosan kavargó füst fátyla mögül három jármű bukkant elő; a
motorizált triciklik meghökkentő gyorsasággal gurultak a
törmelékhalmok között. Az elülső kereküket tartó villára dupla csövű
géppuskát szereltek...
