Tizenharmadik fejezet
Támadók
A Jaq szeme elé táruló látvány iszonyatos és felfoghatatlan volt.
Egy több kilométer széles, zöld mohával borított, kerek tálra
hasonlító építmény...
A tál fölött ott lebegett a Sztálindróm hullája, a bolygóé, amelynek
ciklonok által szálakra szaggatott és forgatott mérgező és sötét
felhőtömege úgy mozgott, úgy kavargott, akár egy eleven
f é r e g t e n g e r . . .
Jaq megszédült. Úgy érezte, mintha felfelé zuhanna, egyre
közelebb kerülne a rémisztő látomáshoz. Férgek, férgek – egy
lebegő, fekélyes szemgolyó felületén hemzsegő kukacarmada.
– A Császár könnyeire! – kiáltott fel hangosan.
Nem, nem illúzió volt, amit látott, hanem egy kivetített hologram, az
idegenek színpadának háttere.
A fantombolygóból, akár a fénylő bogarak a felpuffadt tetem
belsejéből, kéken cikázó fényvillámok közepette harcosok
özönlöttek elő. Lefelé tartottak... Ó, igen! Energiapáncélba öltözött
birodalmi űrgárdisták voltak. Egy szakasznyi űrgárdista. Egyre
közelebb kerültek a zöld tálhoz.
Genny sárga páncéljukat azúrkék minták díszítették. Mellvértjeiken
sasok terpesztgették szárnyaikat. Invázió... A halálszínházban
nemsokára megkezdődik a brutális színjáték.
Lézerlövedékek vágódtak ki az űrgárdisták fölött megjelenő elda
harcosok hosszú csövű fegyvereiből. A gárdisták óriási csizmái alatt
cseppfolyóssá vált a zöld gyep, amikor a talajra dobbantottak.
Egyikük megtántorodott – a combját védő burok deformálódott az
ütközéstől. A páncél szervói azonnal működésbe léptek,
felegyenesítették a meggörnyedő alakot. A gárdista sebzett lábbal is
folytathatta a harcot.
Az űrgárdisták levegőszaggató hangú robbanólövedékeket
eregettek maguk fölé. A repülő eldák szárnyai alól sivítva menekült
a levegő: a harcosok szemkápráztató gyorsasággal kitértek a rájuk
zúdított halál elől. Az egyik repülő elda megtorpant a levegőben,
egy pillanatig mozdulatlanul lebegett, azután zuhanni kezdett. A
becsapódás után csupán vörös csíkokkal tarkított kék massza
maradt belőle...
Repülő robogókon ülő Maszk-harcosok támadtak egy másik
űrgárdista szakaszra. Az egyik páncélon suriken csillagok kopogtak.
Befúrták magukat a gárdista jobb karjába. A kar elernyedt – a
csillagok átvágták mozgatókábeleit –, ám a gárdista nem adta fel a
küzdelmet. Felemelte a bal kezét, és lőtt. Az egyik robogó
tűzgomollyá változott, amely egy megcsonkított testet buggyantott
elő magából.
Az amfiteátrum pereme mögül távoli robbanás dörrenése
hallatszott. Abban az irányban, ahonnan a hang érkezett, kecses
tornyok nyúltak a magasba. Egy közeli égkupola alatt egy kis város
állt. Az épületek közül mocskos, zsíros füstkígyók emelkedtek fel –
minden bizonyal az űrgárdisták változtatták lángpokollá a telepnek
ezt a részét.
Az amfiteátrumban nyúlánk építmények tucatjai álltak. A közöttük
elhelyezett, rájuk aggatott színes zászlók megolvadtak, és ocsmány
lángcsápokká változtak. Némelyik épület valóságosnak látszott,
némelyik illuzórikusnak tűnt. A zöld mohával borított lankák
bizonyos pontjaira alacsony fekete falak rajzoltak rúnákat. Jaq nem
tudta, mi lehetett a falak eredeti rendeltetése, de látta, most elda
őrök és karcsú harcosok bújnak meg mögöttük, az érkező
űrgárdistákra szegezve fegyvereiket.
Az egyik űrgárdista osztag megrohamozott egy rúnafal fürtöt.
Hamar elfoglalták. Az apró diadallal talán nem csupán fedezéket
szereztek maguknak; talán ezután a rúna ereje is őket fogja
segíteni, s nem az eldákat... A fal tetején megjelent egy gazdagon
díszített zászló. Közepén egy páncélos ököl látszott, körülötte
koponyák helyezkedtek el.
Ököl? A Császári Öklök? Jaq már hallott erről az
űrgárdista-káptalanról. Tízezer évvel korábban a Császári Öklök
akkori egységei védelmezték a Császár palotáját Hórusz támadó
hordáival szemben. Jaq emlékezett rá, hogy az akkor életüket
vesztett Öklök páncélját ráhegesztették a Dicsőség Oszlopára.
Koponyájuk azóta is ott vigyorog a nyitott vizorok mögött...
Úgy tűnt, mintha egy háború és egy szent rítus – vagy egy bizarr
pantomim – folyna ugyanabban az időben ugyanazon a helyen. A
jelenetek egyszerre voltak magasztosak és irtózatosak; mintha két,
egymással ellentétben lévő hologramot vetítettek volna ki ugyanarra
a helyre.
Színpompás kosztümbe bújt fegyveres Harlekinek rontottak elő.
Meghökkentő gyorsasággal mozogtak, erő sugárzott belőlük.
Ugrottak. Pörögtek és forogtak. Hátborzongatóan melodikus
verseket kántáltak. Megérintették egymást, azután szétváltak. Az
egyik pillanatban... itt voltak, azután... már egészen másutt
bukkantak fel.
Ahogy a Harlekinek mozogtak, holo öltözékük és maszkjuk
megváltozott. A bohócokból félelmetes ragadozók lettek, a
nevetséges ripacsok iszonyatos, démonokra emlékeztető figurákká
v á l t a k .
Az egyik Harlekin a Császári Öklök sárga-azúrkék páncélját
jelenítette meg magán, azután egyetlen szempillantás alatt mozgó,
forgó, harcoló csontvázzá változott.
Egy másik Harlekin egyszerűen eltűnt. Áttetszővé vált, azután
szétfoszlott a levegőben, és a következő másodpercben a harctér
egy másik pontján jelent meg ismét. Vajon hogyan zavarták meg a
Harlekinek az őket figyelők érzékszerveit? Miféle ördögi tükrei voltak
a rájuk pillantó emberek félelmeinek, a lelküket sanyargató
f a n t o m o k n a k ?
Lézersugarakat lőttek, suriken záporokat zúdítottak az
ű r g á r d i s t á k r a .
Az egyik, a társainál is mozgékonyabb, koponyamaszkos,
csontdekorációs halálalak egy hatalmas, öblös torkú fegyvert tartott
a kezében, amiből ködszerű felhőt szórt maga köré. A felhő lebegve
elindult az egyik űrgárdista irányába. Amikor a páncéljához ért,
megváltozott: vékony huzalgomolyag lett belőle, amelynek maguktól
mozgó szálai belevágtak az űrgárdistába, megpróbáltak behatolni a
védőlemezek apró repedéseibe és sérüléseibe.
Egy másik Harlekin felemelte a karját, és vele együtt a rászíjazott
csövet. Ebből a csőből egyetlen drótszál vágódott ki a szörnypofától
jó százméternyire lévő űrgárdista felé. A drót olyan vékony volt,
hogy alig lehetett látni, a vége viszont – mintha szeme lenne –
megtalálta az Ököl kesztyűjén lévő ősrégi repedést. Az űrgárdista
karja megbénult... Lehet, hogy a húsa kocsonyává változott a
páncél alatt?
Az űrgárdista akkor is űrgárdista, ha egyik karja használhatatlanná
válik, ha az öklén kívül nem marad más fegyvere. A gárdisták
páncélja a legtöbb esetben erős, áthatolhatatlan burok. A sebesült
űrgárdisták a páncéljukba épített szerkezeteknek, átalakított
testüknek és szervezetük hormonális tuningolásának köszönhetően
általában képesek folytatni a harcot. Egy elda harcos viszonylag
könnyedén elbánhat akár több birodalmi gárdistával is, ám ha
egyetlen űrgárdistával kell megküzdenie, már komoly bajban van...
A támadó alakulatnak viszonylag kis veszteségek árán sikerült
megvetnie lábát a csata színterén.
Ki lehet abban a masszív terminátorpáncélban? Ki az, aki azt a
villámvetőt és azt az energiakesztyűt használja? Biztos egy
k ö n y v t á r o s .
Előtte pedig... Igen. Egy inkvizítor halad.
Az inkvizítor aranyszínű héjmellvértet és ágyékvédőt visel lobogó
fekete köpenye alatt. Fejét nem védi sisak. Egyik szeme helyén
video lencse csillog. Egyik orrlyukából cső mered elő. Arcán
beültetett zafírok zöldellnek.
– Purgálj, és ejts foglyokat! – üvölt rá az előrenyomuló
űrgárdistákra. Úgy osztogatja parancsait, mintha az alakulat
kapitánya nem lenne jelen.
Firenze mindig büszkébb volt annál, hogy magára öltse az
űrpáncélt, az űrgárdisták vértjéhez hasonlót pedig természetesen
nem vehetett fel. (Az ő bőre alá nem ültettek be héjkérget, az ő
testéből hiányoztak a megfelelő csatlakozóaljzatok.) Arra is
számítani kellett, hogy az akció nem lesz könnyű: ha túl sok
héjpáncéllemezzel borítja a testét, lelassulhat a mozgása, ráadásul
a szokatlan teher viselése hamar kifárasztaná.
Gyakorlatilag védtelen testtel irányítani a páncélba bújt
űrgárdistákat, az eleven rombológépeket – ez valahogy emberfeletti
megjelenést kölcsönzött az inkvizítornak. Az energiakarddal és
lézerpisztollyal felfegyverzett Firenze titokban mindig valami
ilyesmire vágyott.
Purgálj és ejts foglyokat... Látszatra egymásnak ellentmondó
p a r a n c s o k .
Mészárolj és ejtsd foglyul a Harlekineket, akik ismerik a Hiperháló
titkait. Ejts foglyul egy Nagy Harlekint, aki kaput tud nyitni az eldák
hipertéren keresztülvezető titkos járataira.
És közben semmisíts meg minden ellenállást.
Firenzéből olyan őszintén pezsgett elő a szenvedély, hogy
parancsaival új erőt csöpögtetett az űrgárdistákba.
Lexandro d'Arquebus kapitány lelkiismeretfurdalást érzett. Nem lett
volna szabad megengednie, hogy a Császári Öklök hűsége olyan
lázas, már-már őrült lelkesedéssé változzon, ami a legocsmányabb,
legfanatikusabb prédikátorokat jellemzi. Nekik nincs szükségük arra,
hogy valaki tüzes szavakkal felerősítse kötelességérzetüket és
elszántságukat. Nincs szükségük arra, hogy egy inkvizítor buzdítsa
őket harcra, hiszen tudják, mi a dolguk. Őket káptalanjuk
alapítójának, Rogal Dornnak a lelke vezérli, és természetesen az a
tudat, hogy bármit cselekszenek, azt Istenükért, a Császárért teszik.
Ez a karizmatikus Baal Firenze azonban már legalább két
őrmesterben és féltucatnyi Ökölben felforralta az indulatokat,
felpezsdítette a szenvedélyt. Ha majd visszatérnek
kolostorerődjükbe, ezeknek az űrgárdistáknak alázatos imákkal kell
bocsánatot kérniük azért, hogy elvesztették a fejüket. Fohászokkal
kell megtisztítaniuk magukat, mert lelkük bemocskolódott, amikor
hagyták, hogy Rogal Dorn és a Császár szellemén kívül más
irányítsa őket.
Az Öklök puritán, egyszerű életet éltek. Ha nézeteltérésük támadt
egymással, udvarias és szabályos párbajt vívtak. Mindig
megfontoltan, hideg fejjel cselekedtek, ez a Firenze azonban
belehajszolja őket az érzelmek örvényeibe. Az inkvizítor úgy
viselkedik, mintha valójában nem az lenne a célja, hogy küldetésük
sikeres legyen, mintha valami egészen mást szeretne elérni. Úgy
viselkedik, mintha nem lenne egészen tisztában azzal, hogy
kicsoda, micsoda, és arra számítana, hogy valamilyen bonyolult,
körmönfont módon, kerülő úton haladva sikerül megvilágosítania
önmagát. Csakis egy inkvizítor lehet ilyen összetett és nehezen
k i i s m e r h e t ő .
Lex kétségek között gyötrődve harcolt.
Sir Baal az űrgárdisták előtt nem ismételte el azt a parancsot, amit a
csatahajón neki és a könyvtárosnak adott. Nem mondta el, hogy le
akarja mészároltatni az idegenek gyermekeit. A csata közben sem
tett említést erről. Talán azért nem, mert az érkezési zóna
környékén egyetlen kölyök eldát sem lehetett látni. Talán azért nem,
mert észrevette, hogy Lex és Kempka mennyire viszolyog az
ötlettől. Talán rájött, ha bevallaná, mit akar, megszűnne az
őrmesterek és az Öklök iránta érzett tisztelete.
Ó, milyen vészjóslón lebegett a fantomholovilág a csatatér fölött!
Lehet, hogy ez a kép fokozatosan átalakul, átváltozik azzá a
vérszomjas démonná, amely a szellembolygó méhében létezik?
Ahogy Firenze felpillantott, mintha a kéjes vágy és a kegyetlenség
formája úszott volna keresztül a gömb felszíne fölött. Vagy csak ő
látta így? Az érzései űztek csúfot belőle?
– Hol vannak az idegen fattyak? – bömbölte. Tehát mégis
előhozakodik a mániájával...
– Melyik kapun menekültek el a kölykök? A kérdés most már
racionálisnak tűnt.
A város szélén lévő falon túl, az egyik épületben Firenze egy
tündöklő, ködös, kék alagutat talált. Nem tudta, nem tudhatta, hogy
ha belép a száján, hová jut.
– Hozzatok elém egy Harlekint, bátor harcosaim! Gazdagon
megjutalmazlak benneteket a Császár nevében!
Hát ez meg mi? Miért beszél a gazdagságról? Ugyan mi lehet
nagyobb jutalom egy Ököl számára, mint az, hogy tudja, minden
erejével a Császárt szolgálja? Egy Ököl akkor vallhatja gazdagnak
magát, amikor a kezében tartja faragószerszámát és hősi halált halt
bajtársa valamelyik simára csiszolt ujjcsontját. Honnan veszi a
bátorságot ez az inkvizítor ahhoz, hogy úgy tekintsen az
űrgárdistákra, ahogy ember a Császár reguláris hadseregének
katonáira tekint?
Egy Ököl akkor gazdag, amikor egy, a káptalanalapító Dorn
emlékének szentelt hadjárat során megsebesül és fájdalmat érez...
– Megjutalmazlak benneteket!
Azokat, akik a csatában hősiesen viselkednek, nem egy
inkvizítornak, hanem a kolostorerőd parancsnokának kell
megjutalmaznia. Hogyan merészeli ez a Baal Firenze nevezetű...
féreg... magának követelni a szent kiváltságot, amely egyedül
Minden Öklök Vezérét illeti meg?
Baal Firenze szava törvény. Lex Imperialis, a Császár szava, az Ő
r e n d e l e t e .
Lex – akinek a neve, ahogy Firenzétől megtudta, azt jelenti: törvény
– szava törvény volt a tíz őrmester és a kilencven űrgárdista
s z á m á r a .
Vagyis... már nincsenek kilencvenen.
Lex az arclemeze alján megjelenített egy monitort, és gyors
pillantást vetett a feltűnő adatsorokra. Az égő elda városban és
ebben a pokoli amfiteátrumban nyolcvankét űrgárdista volt életben.
Közülük tizenketten szenvedtek kisebb sérülést. Dietrich, Volker és
Zigmund már nem élt. Bátor emberek voltak. Dicső Öklök.
A helyzet nem volt rossz, ám ha összehasonlítjuk azzal, hogy a
Hannibálon a sátán-szukák elleni harcban egyetlen űrgárdista sem
esett el... És minden veszteség, még a legapróbb is, fájdalmas.
Persze ez még elfogadható. Már amennyire el lehet fogadni a halált,
a pusztulást.
Az idegenek közül jóval többen pusztultak el.
A Hannibálon a sátánszukák abnormálisan, őrültek módjára
viselkedtek; minden tettük arról árulkodott, hogy elvesztették
objektivitásukat. A féktelen dühöngés a racionális taktika ellensége.
Ezekben a Harlekinekben, Maszk-harcosokban és a telep őreiben is
ott pezsgett egyfajta eszelősség, ám ez jóval több veszélyt rejtett
magában, mint a sátánszukáké.
De bármilyen veszélyesek, bármilyen jó harcosok voltak, a
csatateret még mindig a páncélos Öklök uralták.
Lex szerette volna, ha a parancsnoki hullámhosszon megbeszélheti
Kempka könyvtárossal Firenze ügyét. Sajnos azonban az inkvizítor
mindkét fülcimpáján ott himbálóztak a kommunikátorcsipeszek.
Minden szót hallana, és talán az eretnekség megnyilvánulásának
tartaná Lex véleményét. Lehet, hogy nem is tévedne olyan nagyot...
Dorn, életem hajnala, áldj meg tiszta gondolatokkal, hogy lemálljon
rólam minden tisztátlanság...
Lexandro rálőtt egy kék energiamezővel védett Sólyomra, és
élvezettel figyelte, ahogy a toll lemezek lefoszlanak a sebzett
szárnyról. A Sólyom nem zuhant le, továbbrepült, de elvesztette
fürgeségét és ügyességét. A hátára erősített antigravitációs emelő
és a jet csomag nem sérült meg. Lex újra tüzelt, és...
Fegyvere halk kattanással válaszolt a ravasz megrántására. A tár
kiürült. Az ilyen figyelmetlenség valóban felér egy eretnek
cselekedettel... Gyors, begyakorlott mozdulatokkal kiejtette az üres
tárat, és a fegyverbe illesztett egy újat.
Jaq látta a cikcakkos rúnafal mögül kiszökkenő Harlekint. Nem elda
Harlekin volt, hanem egy Harlekin-ember! Zephro Cornellan. Itt volt!
Megjelent! Még az a nevetséges, háromszögletű csákója is ott volt
a fején!
Cornellan egy lézerpisztolyt tartott a kezében. Ruhája rikító
színekben villogott. Ő volt az, tényleg ő. Ez a hegyes áll, ez a
hosszú, horgas orr... A holoruha minden bizonnyal egy pontosan
olyan hálópáncélt takart, amilyet Jaq viselt csuklyás köpenye alatt.
Cornellan, az illuminátokra és a Császár fiaira vonatkozó titkok
birtokosa... Az istencsapás, amellyel a sors Jaqot büntette.
– Sir Zephro! – üvöltött Zhord, mielőtt Jaq rászólhatott volna. – Sir
Z e p h r o !
A Harlekin-ember eltűnt – csak egy karmazsinvörös tollbokréta és
széles, vigyorgó szája látszott belőle.
A bokréta és a száj is elhalványult.
A magasan lebegő gömbben alakok jelentek meg. Az, ami korábban
csupán egy fantomvilág volt, most színpaddá változott. Színpaddá,
melynek eseményei jelentéktelenné változtatták a telepen tomboló
csatát – vagy talán éppen ez a küzdelem tükröződött vissza
megnagyobbodva, mintegy kihangsúlyozva a tágas arénában folyó
öldöklés jelentőségét.
A globális színpadon óriás Harlekinek piruetteztek és szaltóztak.
Csontvázhalál szedett áldozatokat, hogy azután a vágy és a
kegyetlenség szörnyének lábai elé vesse őket, amely olyan
ocsmány, olyan obszcén és förtelmes volt, hogy élő ember ránézni
sem bírt. A Kacagó Istennek sikerült elkerülnie, hogy a szörny
figyelme ráterelődjön. A gonosz jelenés mögött és belsejében
delíriumosan sikoltozó eldák tömege vonaglott. A káoszisten testét
elda pszik alkották. Ahová a Kacagó Isten lépett, ott egy metszően
világító fényösvény jelent meg, amelyen villámok csaptak a
fenyegető démonszellem felé.
Lent a valódi Harlekinek eltűntek. Holoruháik színt és mintát
váltottak, a testek beleolvadtak a háttérbe. Mintha felugrottak volna
a levegőbe, hogy ők is részesei legyenek az odafönt látható
színjátéknak, beleolvadjanak a jelenetbe.
– Ez Slaanesh egyik megjelenési formája! – vicsorgott a könyvtáros.
Lex testét a páncélburkon belül jeges veríték áztatta. Dornnak hála,
az emberei sisakjába pszichikai védőpajzsokat is szereltek...
– Ezek az idegenek őrültek! – kiáltott fel Kempka.
Az eget bámuló Firenze megtántorodott. Szájából habos nyál
csorgott. Szórakozottan lenyalta.
– Ez valami kárhozatra ítélt átkozott istentelenség! Megjelenésével
szent hadjárattá változtatta akciónkat! – mondta. Hangja elárulta,
hogy meglepődött. Video lencséjén keresztül az égi színpadot
nézte. – Most már értem, miért és hogyan buktak el az eldák. Ezek
az átokfajzatok, ezek az eszement bolondok átadták magukat az
élvezeteknek. Gőgösek, végtelenül önhittek lettek. Előtörő vad
vágyaik megformáztak egy káoszlényt. Valamennyi istenük
elpusztult, kivéve azt a röhögő szellemet, amely nem más, mint a
szentség megcsúfolása...
– Ne beszélj ilyen dolgokról! – szólt közbe Lex.
A csillagfényes éjszakában magányosan álló, holoruhás, vicsorgó
maszkot viselő Varázsló is az eget fürkészte.
Ő volt a legmagányosabb valamennyi létező élőlény közül. Az ő
lelke nem lelhetett menedéket egy lélekkőben. Ha majd meghal,
lelke Slaanesh prédája lesz – hacsak a Kacagó Isten nem hajt
végre valami bámulatos trükköt, amivel ezt megakadályozhatja. Egy
erős elda lélek a halál után nem olvad bele a lelkek tengerébe, nem
válik eggyé a többivel úgy, ahogy a gyenge embereké. Az elda
lelkek megőrzik függetlenségüket. A halott Varázsló minden
valószínűség szerint a kegyetlen kéj játékszere lesz.
Örökkön-örökké, az idők végezetéig.
A Varázsló mindig magányosan élt. Egyedül járt. Egyedül gyilkolt.
Lehet, hogy ez a véres színjáték elhozza számára a megváltást?
A Kacagó Isten ma talán győzelmet arat. Talán... A Varázsló nem
tudhatta, ennek mekkora a valószínűsége. Az ilyesmi kiszámítása a
látnokok dolga.
A Slaanesh átkozott szerepét eltáncoló Varázsló útjából kitértek a
H a r l e k i n e k .
Piruettezve, szökdécselve rálőtt az egyik űrgárdistára. Igen, ez a
nap a halál táncának napja...
A Remetének kínzó gondolata támadt. Ez a véres valóságba fulladt
rítus... valahogy túlságosan is hasonlít az egykor élt eldák végzetes
s z e r t e l e n k e d é s é r e .
A Varázsló, aki nem szólhatott az élőkhöz, kísérteties hangon
dalolni kezdett.
A mohából felfelé szálló gázcsápok ködös fátylat szőttek a táj fölé,
de egyetlen pillanatra sem takarták el az égen fénylő holoképet.
Egy maszkos Harlekin jelent meg Ey'Lindi, vagyis a megcsonkított
őr véres öltözékét viselő Eye'ionahd előtt.
A páncél alatt Ey'Lindi mellkasába préselődött Zhord kavicsa. Az
érzés olyan kellemetlen volt, hogy a Harlekin megjelenése előtt
Ey'Lindi kihúzta a vért alól a drótszálon függő, medállá változtatott
k ő d a r a b o t .
A Harlekin csúfondáros hadonászással táncba hívta Ey'Lindit.
Mielőtt Ey'Lindi el tudta volna dönteni, hogy mit tegyen, a Harlekin
elkapta a kavicsát. A mozdulat villámgyors volt. A drótszál, akár egy
garrotte, Ey'Lindi tarkójába vágott, azután elpattant. Megremegett a
levegő – a Harlekin eltűnt. A következő másodpercben, amikor
megjelent, már távol volt. Futott, és magával vitte a zsákmányolt
lélekkövet. Petrov utánaeresztett egy lézersugarat – fény üldözte a
fénysebességgel mozgó célpontot –, de nem találta el. Ey'Lindi
megdörzsölte a nyakát.
Egy őr végignézte a jelenetet, majd hatalmas ugrásokkal, kiáltozva,
lézerpuskáját felemelve elindult a kis csoport felé. Ey'Lindi néhány
jól irányzottan kilőtt suriken koronggal fékezte meg.
Jaq meg mert volna esküdni arra, hogy titkon beadtak neki
valamilyen gombából erjesztett hallucinogén anyagot. A
Harlekinek... ezek a zavarba ejtő színek! Ez a léleksajdító zene! A
fegyverek döreje és kattogása! Az érzések és indulatok émelyítő
örvényei, amelyek megzavarták pszi érzékszerveit és a lelkét...
Lehet, hogy érzékszervei túlterhelődnek? Lehet, hogy agyát
szétrepesztik a beléje özönlő képek és hangok? Meg fog őrülni?
Vagy lehet, hogy ez az egész nemsokára a valóság új látomásává
v á l t o z i k ?
A fegyverek – akár a precíziós orvosi műszerek. Csakhogy ezek
nem a húst, hanem a tudatot szabdalták. Lézersugarak zuhogtak a
neuronokra. A lángcsóvák az idegpályákat perzselték. A
robbanások mennydörgő új gondolatok. A talaj remegése romba
dönti az eddig érvényesnek tartott fogalmakat...
– Tisztíts meg, Istenem! – kiáltotta Jaq.
Megtisztítani? Ő, a Földön lakozó Istencsászár, valójában nem
más, mint sok millió egymásnak ellentmondó, önállóan gondolkodó
tudatszilánk. Ő, akitől a segítséget reméli, olyan, akár egy
darabjaira hulló mozaikkép.
A moha lebegő, mindent eltakaró fátyollá szövődő gőzcsíkokat
e r e g e t e t t .
A csata a hologömbön lejátszódó jelenet katalizátora volt. Az az égi
színpad mintha magába szívná a lelkeket és a testeket. Jetrobogók
és Sólymok száguldottak az egymással küzdő istenségek, jelenések
és ripacsok örvénye felé, hogy kárt okozzanak, és maguk is
elpusztuljanak. A megváltás már nem várathat magára sokáig.
Magasan a hologömb és az űrtorony halvány sziluettje mögött egy
plazmafarkat vonszoló hajó jelent meg.
– Kobra – kommentálta Zhord a jelenséget. – Egészen közel van.
Jaq szinte teljesen megfeledkezett az égő csatahajókról, a
darabokra hulló lidérchajókról. Az űrben lezajló csata most még
távolibbnak, még felfoghatatlanabbnak tűnt, mint akkor, amikor a
monitoron figyelte.
A következő pillanatban egy lövés kitépte Jaq kesztyűs kezéből a
Császár Kegyelmét. A lövedék ereje majdnem szétzúzta az ujjait.
Keze lüktetett és megbénult. Egy levegőt ionizáló lézersugár
sistergett el mellette. Ózonszag csapott az orrába. Az egyik
Maszk-harcos tüzet nyitott a betolakodókra. Az őr páncélját viselő
Ey'Lindi elda szavakat kiáltott. (Ne lőj, ezek a barátaink!) A
Maszk-harcos meghökkent, rájuk nézett. Oldalról robbanótöltetek
csapódtak a testébe. A levegőbe emelkedett, és holtan vagy halálos
sebtől szenvedve a földre rogyott.
Az egyre sűrűbbé váló ködből egy űrgárdista bukkant elő. Ó lőtte ki
Jaq kezéből a Császár Kegyelmét, és ő volt az, aki harcképtelenné
tette a Maszk-harcost. Kapitányi rangjelzést viselt.
A kapitány mögött egy terminátor páncélos űrgárdista közeledett,
oldalról pedig másik két sárga-azúrkék páncélos harcos bukkant
e l ő .
Mögöttük egy köpenyes férfi hadonászott energiakardjával és
lézerpisztolyával. Sisakot nem viselt, egyik szeme helyén video
lencse villogott, arcán zafírkövek csillogtak.
– Firenze! – ordított rá Jaq.
Zhord közben felvette a földről Jaq fegyverét. Az inkvizítor
megdörzsölte elzsibbadt kezét, megpróbált életet masszírozni az
u j j a i b a .
A kapitány a legszabályosabb birodalmi gótot használva szigorúan
dörrent rájuk a hangszóróin keresztül.
– Senki ne mozduljon!
– Eretnek! – üvöltötte Firenze, amikor felfedezte Jaqot. Video
lencséjéről vakító villogássá változva tükröződött vissza az égi
színpadon lezajló jelenet. Az inkvizítor oldalra kapta a fejét, és a Jaq
mellett várakozó nőre nézett.
– Idegenekkel kollaborálsz? – bömbölte. – Mit műveltek elda
cimboráid az elmémmel? Mit tettek velem száz évvel ezelőtt?
Jaqnak fogalma sem volt róla, hogy Firenze miről beszél. Semmit
sem tudott, és ez már-már fizikai fájdalmat okozott neki.
A tudatlanság a legtöbb esetben áldás a galaxisban élő
embertömegek számára. Boldogok és áldottak a mit sem sejtők,
azok, akik nem tudnak a démonokról, a génorzó szörnyetegekről, a
Császár tudatszilánkosodásáról és a többi borzalomról!
Jaq számára azonban a tudatlanság inkább átok volt.
Mit művelhettek az eldák Firenzével? Mi történt egy évszázaddal
ezelőtt? Talán semmi. Lehet, hogy Firenze hazudik, vagy
egyszerűen csak téved.
Lehet, hogy Firenze az elda Harlekineket hibáztatja valamiért?
Azokat a Harlekineket, akik együttműködtek Zephro Cornellannal?
Vagy manipulálták őt? Felhasználták a Harlekin-embert?
Jaq félresöpört minden óvatosságot.
– Nem emlékszel rá, Firenze, milyen szerepet játszottál a
hidra-összeesküvésben? – kérdezte. – A Birodalom elleni
s z ö v e t k e z é s b e n ?
Firenze eszelős arccal nézett rá.
– Renegát! – csattant fel, de hangjából hiányzott a meggyőződés
szenvedélye. – Valóban tollba mondtad a Liber Secretorumot, a
Titkok Könyvét, ami tönkretett engem?
A négy űrgárdista és Firenze lassan egyre közelebb került Jaqhoz.
Olyan óvatosan, olyan megfontoltan lépkedtek, mintha a renegát
inkvizítor szavai kimondásuk után a földbe mélyednének, és
taposóaknákká változnának.
A köd közben egyre sűrűbb lett. A detonációk és a Harlekin-muzsika
hangja tompa dobogássá válva jutott a fülükbe. A telep távolabbi
pontjain repülő eldák és űrgárdisták küzdöttek, de Jaq közvetlen
környezete a béke szigetévé változott. A csaták néha ilyenek;
időnként a legfergetegesebb összecsapások közepette is van
egy-egy hely, ahol az ellenfelek megpihenhetnek, ahol partra
mászhatnak az öldöklés folyamából.
Lex megremegett. Páncélja felerősítette mozdulatait; a terminátor
egység hevesen megrázkódott.
Mi ez az egész? Mi lehet ez a Birodalom elleni összeesküvés? És
kik az összeesküvők? Ez a furcsa találkozás... magát a hitet
kérdőjelezi meg. Ez talán még Kempka könyvtárost is összezavarta.
Ó, bárcsak itt lenne velük egy káplán, akitől tanácsot kérhetnének!
Egy káplán minden bizonnyal rájuk parancsolna, hogy megingás
nélkül teljesítsék a Császár iránti kötelességüket, és egyetlen
pillanatra se térjenek le a Rogal Dorn dicső neve és emléke által
beragyogott útról. De... vajon tényleg az a helyes, ha ezt teszik?
Itt ez a rivális inkvizítor, akivel váratlanul összetalálkoztak. Az Öklök
küldetésének szempontjából nem lehet jelentősége annak, hogy itt
van. Az Öklök azt a feladatot kapták, hogy ejtsenek fogságba
néhány elda Harlekint, akiből ki lehet szedni a legendás-misztikus
Hiperhálóra vonatkozó titkos információkat. Az Öklök feladata az,
hogy vessenek véget annak az iszonyú ceremóniának, amelyet a
színváltó holo ruhát viselő idegenek rendeztek.
Lexandro Ökleinek bátor tettei azonban a jelek szerint részévé
váltak ennek a véres szertartásnak. Mintha emberei egy érthetetlen
és felfoghatatlan, titkos és rejtélyes ügy oltárán áldozták volna fel
magukat és a megölt ellenséget.
Szolgálj, ne kérdezz!
Egy Ököl azonban felteheti a kérdéseket, amelyek aggasztják. Az
Öklök kapitányának kötelessége feltennie kérdéseit. Ő nem
hagyhatja cserben és bizonytalanságban a harcosait. Nekik meg
kell őrizniük magabiztosságukat és hitüket, hiszen a Birodalmat kell
m e g v é d e n i ü k .
Habár... bármilyen legyőzhetetlenek is a harcos terminátorlovagok,
túlságosan kevesen vannak ahhoz, hogy valamennyi
veszedelemmel felvegyék a harcot, ami a Birodalmat fenyegeti.
Kevesen vannak, és a halottak helyére igen nehezen lehet
utánpótlást találni. Lehet, hogy a csatahajókat a rajtuk szolgáló több
tízezer embert és az Öklöket egy inkvizítorok közötti vendetta miatt
áldozzák fel?
Lehet, hogy a sztálindrómi csata és az idegen telep
megrohamozása tulajdonképpen csak arra jó, hogy meggyengítse a
B i r o d a l m a t ?
Mintha válasz lenne a Lex agyában felszínre bukkanó bizonytalan
kérdésekre, jobbról hirtelen egy sárga-azúrkék páncélt viselő
űrgárdista lépett elő a ködből.
Azután balról is érkezett egy.
Egyre több alak tűnt fel.
Ezek nem Öklök voltak, nem lehettek azok! Az Öklök szélesebb,
sokkal ormótlanabb páncélt viselnek!
Lex telepatikus módon átváltott infravörösre.
Az újonnan érkezett álűrgárdisták valójában elda Harlekinek voltak.
Az átkozott, holo ruhás kaméleonok! Az egyik még az űrgárdistákra
jellemző csőrös maszkot is megjelenítette magán.
A maszk egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt félelmetesen
vigyorgó-vicsorgó elda fejjé változott, azután csontkoponyává
alakult, majd ismét csőrös sisak lett belőle.
A másik Harlekin nem viselt sem maszkot, sem sisakot. Az arca, a
feje fedetlen volt – legalábbis annak látszott. Vonásai
emberszerűnek tűntek. A fején váratlanul megjelent egy
háromszögletű, tollbokrétás kalap, amely mintha a valódi
űrgárdisták páncélsisakjának kigúnyolása lett volna.
A Harlekin-ember affektáló hangon felkiáltott:
– Erre gyere, Sir Jaq! – mutatta az irányt, és elsütötte
l é z e r p i s z t o l y á t .
Firenze üvöltése egyszerre volt dühös és fájdalmas. Az inkvizítor
jobb karja lángolt. Lézerpisztolya a földre hullott. Eszelősen
csapkodott energiakardjával; mintha saját sérült karját akarta volna
amputálni. Az egyik Ököl a páncéljából tűzfojtó habot fújt rá. Firenze
aranycsillogású páncéljára fehér bőrrétegként tapadt rá a vegyszer.
A szája is habzott – de az a hab belülről csorgott.
Kempka könyvtáros elsütötte villámvetőjét. A célpontja, kiszemelt
áldozata eltűnt előle.
Az egyik Ököl páncéljára suriken korongok záporoztak. Az
űrgárdista lőtt, és újra lőtt. A köd fátyla mögött valami felsikított.
A „Sir Jaq”-nak nevezett férfi egyik társa navigátor volt. Ráncos,
rovarszerű arca fölött széles, sálkendővel takart homlok
domborodott. A mellette álló denevérfülű, majomszerű fickó kezébe
nyomott egy lézerpisztolyt, majd erősen megfogta a vénség karját.
A majomember szorosan átölelte a navigátor nyakát. A navigátor
tántorogva arrébb vonszolta a majomembert – talán biztonságba
akarta vinni. Biztonság a csatatér közepén? Abba az irányba indult,
amerre az előbb az a kalapos álűrgárdista mutatott. A lézerpisztoly
hasznavehetetlen fadarabként együtt himbálózott a majomember
k a r j á v a l .
„Sir Jaq” másik társa egy páncéldzsekis zömik volt. Két fegyvert
markolt, és idegesen toporgott. Lőjön? Ne lőjön? Kire lőjön?
Öngyilkosság lenne, ha valamelyik űrgárdistái venné célba?
Vagy inkább Firenzére tüzeljen? Látszott rajta, szeretné megölni az
inkvizítort, de.. Talán ismerte Firenzét. Talán már régóta gyűlölte...
Egy újabb rejtély! Egy újabb talány!
Közben a fejük fölött és körülöttük a ködben láthatatlanul tovább
folyt az idegenek borzalmas, elmeháborító szertartása.
Ey'Lindi megmozdult. Felemelte surlken pisztolyát, hogy rálőjön az
egyik terminátor páncélos alakra, arra az űrgárdistára, aki rájuk
parancsolt, hogy ne mozduljanak. A kapitányra.
A kapitányra, aki furcsa módon habozni látszott. Testtartása,
mozdulatai legalábbis arról árulkodtak, hogy nem tudja, mit tegyen.
Persze elég nehéz megérteni egy páncélos alak testbeszédét...
Az űrgárdisták vezére a legveszélyesebb. Vajon meg lehetne
bénítani? Ártalmatlanítani lehet a villámvetőjét, hogy Jaq
megszökhessen? Mert az lenne a legjobb, ha Jaq is eltűnne a
közelből. Petrov már megkezdte a visszavonulást – úgy vitte
magával Fennixet, mint egy aggódó anya a gyermekét –, de velük
senki sem törődött. Petrov bízott Zephro Cornellanban, a
Harlekin-emberben, aki egyszer megszégyenítette Ey'Lindit...
Ha támad, az űrgárdisták minden bizonnyal megölik.
A ködből tűzcsóva lobbant elő. Lézersugarak szabdalták szét a
levegőt. Előzizegett egy vékony drótszál is, de olyan gyorsan
húzódott vissza, mintha megsértődött volna, hogy senkit sem
zsigerelhet ki, senkitől sem rabolhatja el az életét.
Ahogy Ey'Lindi kilőtte az első néhány surikent, Jaq felordított:
– Ne!
Ey'Lindi gondolkodás nélkül engedelmeskedett neki.
Semmi szükség sem volt rá, hogy Ey'Lindi feláldozza magát. Főleg
nem most, hogy annyi fájdalom árán végre újra önmaga lehetett. Ha
most meghalna, Jaq küldetése értelmetlenné válna.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindiben megbízhat... És még kiben? Talán
Zhordban, aki Zephro Cornellannak dolgozott? A Császár
széthasadt lelkében? Vagy senkiben, csak önmagában? Talán ő a
legmagányosabb ember az egész galaxisban.
Az, aki csak magában bízik, nem lehet normális, és félő, hogy a
csábítások áldozatává, a Káosz prédájává válik.
Ey'Lindi nem eresztette le a suriken pisztolyt, de nem is lőtt ki több
korongot. A kapitány rászegezte villámvetőjét. A surikenek
jelentéktelen sérüléseket okoztak a páncélján.
A könyvtáros látta, hogy a kapitány meg akarja ölni az elda nőt.
Abbahagyta a lövöldözést – a ködben rejtőző célpontokat, az itt-ott
felvillanó fantomokat úgysem találhatta el –, és a kapitány felé
f o r d u l t .
Jaq ebben a pillanatban elmenekülhetett volna. Firenze nem figyelt
rá, és különben is túlságosan messze volt tőle ahhoz, hogy kárt
tegyen benne az energiakardjával.
Parancsával Jaq halálra ítélte Ey'Lindit. A nőt nem zavarta a dolog.
Ha így megoldja a helyzetet, érdemes áldozatot hozni.
Jaq nem bízott Ey'Lindi zsákmányolt páncéljában, és tudta, testét
most nem fújta tele az orgyilkosok által kedvelt ellenálló szintetikus
b ő r r e l .
Ahogy a kapitány meghúzta fegyvere ravaszát, Jaq az orgyilkos nő
elé vetette magát.
– Ne! – rikoltotta újra.
Két robbanógolyó csapódott Jaq bordáinak. Mindkettő felrobbant.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Támadók (XIII. fejezet)
Harlekin: Halál (XVI. fejezet)
Tizenhatodik fejezet
Párbaj
Ey'Lindit elkerülték a hálók.
Vagyis inkább Eye'ionahdot. Az Ulthwé aranysisakos
Temetőőreinek szemében Ey'Lindi egy őrpáncélt viselő elda volt.
Mozdulatlanul állt, és várt. Csak a szeme villogott. Társai úgy
hadonásztak, mintha láthatatlan ellenfelekkel verekednének. Hiába
erőlködtek, belegabalyodtak a hálókba. Megbotlottak, a földre
zuhantak.
Lex nem esett el. Fegyvere robbanógolyókat okádott magából, ám a
lövedékek már a fekete Temetőőrök és a vérvörös Boszorkák előtt a
földbe fúródtak. A robbanótöltetek aktiválódtak, de csak a talajt
szaggatták szét.
A kapitány terminátor páncéljára is ráhullottak a hálók. A szálak
összehúzódtak, a szövedék zsugorodni kezdett. Az eldák
szerencsére nem elemi rostokból szőtt hálókat lőttek ki rájuk,
amelyeknek szálai azonnal átmetszik az ember testét, hanem
egyszerű gabaly hálókat. Jaq, Zhord és Petrov már a földön
feküdtek. Meg sem moccantak. Rájöttek, ha védekezni próbálnak, a
hálók szálai még jobban rájuk feszülnek. Ha életben akartak
maradni, ha nem akarták, hogy kipréselődjön belőlük az élet, nem
m o z d u l h a t t a k .
A páncélos kapitány jobb helyzetben volt. Ahogy izmai
megfeszültek, a terminátor páncél szervo rostjai érzékelték és
utánozták teste mozdulatait. A gabaly hálókat azonban képtelen volt
leszaggatni magáról. Egyszerűen nem bírta felemelni fegyvert tartó
kezét. Még az ujját sem tudta megmozdítani, hogy levegye a
ravaszról. Megingott, tántorogni kezdett. Mintha egy óriás
dülöngélne egy lassított filmen. A hatalmas sárga-azúrkék légy
hiába próbált menekülni az apró pókok hálójából..
A fegyverébe dugott tár kiürült. A Temetőőrök, a csillámló Harlekin
és a Boszorkák egyre közelebb kerültek hozzá.
– Bátor tett volt! – kiáltott rá Eye'ionahd a támadókra elda nyelven.
A Harlekin ironikusan meghajolt. Maszkja akár a Kacagó Isten
á b r á z a t a .
Vajon a Harlekin látta, valójában ki rejtőzik a páncélban, az elda
testben? A félig lerombolt kupola alatt szerencsére elég sötét volt. A
szomszédos építmény felől átszűrődött némi fény, az égen kavargó
Szem is leküldte ocsmány világosságsugarait, a pókhálók zöldesen
f o s z f o r e s z k á l t a k .
Jaq, Zhord és Petrov fölé Boszorkák tornyosultak. Úgy hajtották le
fejüket, mintha sisakjuk agancsával akarnák átdöfni a férfiak testét.
Energiakardjukat úgy emelték fel, mintha kivégzéshez
készülődnének. Néhányuk körülfogta Lexet. Az űrgárdista lassan,
gyöngyfogát vicsorítva emelgette a tagjait. Hiába erőlködött. Az
eldák arra vártak, hogy alkalom kínálkozzon a megkínzott bika
e l e j t é s é r e .
– Ügyesen átjutottál a Hiperhálón, szertartásőr – mondta a Harlekin
E y e ' i o n a h d n a k .
Ey'Lindi megörült. Ezek szerint nem lepleződött le. A Harlekin látta
rajta, hogy nem a mestervilág felvigyázói közé tartozik, és azt hitte,
hogy a Sztálindróm mellett végrehajtott szertartást biztosító őrök
e g y i k e .
– Az Ulthwé gyászoló Temetőőreit meglepte és felbosszantotta
ezeknek a birodalmi harcosoknak az érkezése – folytatta a Harlekin.
Lex jelenléte talán nem csupán felbőszítette, hanem meg is
rémítette őket. Zavarba jöhettek, amikor felfedezték, de a problémát
gyorsan megoldották. Eye'ionahdnak támadt egy ötlete. Jaq felé
b i c c e n t e t t .
– Ez itt, ez nagyon jól megfelelne a célnak. Őt meg lehetne
v i l á g o s í t a n i .
– Mennyit tud? – kérdezte a Harlekin.
Eye'ionahd agyában gyorsan követték egymást a gondolatok. Ő
nem Temetőőr, de nem is közönséges elda harcos. A Hiperhálón
keresztül érkezett ide, de nem Harlekin. Vajon neki mennyit lenne
szabad tudnia?
Mindent kockára kellett tennie. A lézerpisztolyos, kardos Boszorkák
hatszoros túlerőben voltak. A fekete Temetőőrök még mindig
készenlétben tartották hálópuskáikat, a hátukon pedig ott volt a
lézervetőjük, amit egy-két másodperc alatt kézbe kaphatnak. Mit ér
egy orgyilkos akrobatikus ügyessége, amikor ilyen fürge harcosok
ellen kell küzdenie?
Nyílt ellentámadás? Erre nem is gondolhat. Hazugság és logika. És
rengeteg szerencse. Csak ezek segíthetnek.
– Az inkvizítor tud a Sensej Lovagok őrszolgálatáról – mondta.
– Hah! Pompás trükk! Remek csel!
Trükk? Csel? Vajon jól fordította le a seachmall és a seachran
szavak jelentését?
Valahogy meg kellett tévesztenie a Harlekint. Így, szemtől szemben.
Nehéz lesz. Mesterségesen megnyújtott arca rezzenéstelen maradt.
Határozottan nézett a Harlekin vigyorgó maszkjára.
– Az inkvizítor bedőlt a cselnek – mondta óvatosan.
– Aiee! – rikoltott a Harlekin. – Te nem hiszel a Rhana Dandrában?
Eye'ionahd kétségbeesetten átkutatta memóriáját. Rhana Dandra?
Igen, egy végső harc a Káosz és a materiális univerzum között...
Rhana Dandra. ez volt rá a megfelelő elda kifejezés, aminek csak
most értette meg valódi jelentését.
– A Sensej Lovagok részt fognak venni a Rhana Dandrában –
mondta álságos határozottsággal.
A Harlekin maszkja megvonaglott.
– Csak a Főnix Urak fognak részt venni a Rhana Dandrában! Ha
egyáltalán sor kerül rá. Ha bekövetkezik, a Káosz és az univerzum
is el fog pusztulni. Mindennek meg kell semmisülnie, mert csak így
győzhetjük le a Káoszt.
Főnix Urak, Főnix Urak?... Ey'Lindi ebben a pillanatban annak örült
volna a legjobban, ha képes telepatikus úton tanácsot kérni
Petrovtól, aki rengeteg elda mesét ismer. A baj csak az, hogy
egyikük sem volt telepata.
– A Sensej Lovagok azt hiszik, hogy részt fognak venni a Rhana
Dandrában – helyesbítette előbbi kijelentését.
– Persze ezt a tévedésüket bele is építettük a tervünkbe. – A
Harlekin egyre mogorvább hangon beszélt.
– Vagyis... – kezdte Ey'Lindi. Szándékosan elhúzta a szót, hogy a
Harlekinnek ne legyen türelme kivárni, mit akar mondani, és
befejezze helyette a mondatot.
A Harlekin türelmetlenül megvonta a vállát.
– Vagyis az emberek haldokló császárának akaratereje végül
kudarcot fog vallani. Az ember illuminátok belehajszolják a
Sensejeket abba a klimatikus pszi örvénybe. A haldokló Császár és
a Sensejek összeolvadnak, együtt létrehoznak egy új és potens
inkarnációt, amelyet a Kacagó Isten Nagy Harlekinjei fognak
i r á n y í t a n i .
És a Rhana Dandrát el lehet halasztani. Hát te semmit sem értettél
a Feldúlt Világ szertartásból?
A Harlekin ráhibázott. Ey'Lindi tényleg nem értette a dolgot.
Az eldák tehát azt akarják elérni, hogy a birodalmi hatalom új
köntösbe bújtan újjászülessen, mégpedig azon illuminátok
felügyelete alatt és segédletével, akiket az eldák manipulálnak...
Az eldák soha többé nem tudják visszaállítani a galaxisban hajdani
helyzetüket, soha többé nem játszhatják el a büszke egyeduralkodó
szerepét. Civilizációjuk darabjaira hullott, és szétszóródott. A durva
emberi faj túltett rajtuk, lekörözte őket. Minden jel arra vallott, hogy
az emberiség összetűzésbe kerül a Káosszal. Ez a konfrontáció
galaktikus méretű pusztulást vonna maga után. A Sensejek
áldozata révén az apokalipszis bekövetkeztét el lehet halasztani. Az
eldák titokban a kezükben tartják majd az új hatalom kormányrúdját,
és megpörgetik a sors új kerekét...
Ó, mennyi hasonlóság volt a hidra-összeesküvés és az
illuminát-tervezet között! Rengeteg hasonlóság és rengeteg eltérés.
A hidra-konspiráció résztvevői az emberek, valamennyi ember
mentális szabadságát akarták feláldozni. A „jó” illuminátok ezzel
szemben csupán a Császár fiait...
A Harlekin felhevülve folytatta.
– És az Ifjú Király közben közelebb kerül a Véreskezű Isten
trónusához. És az Ifjú Király közben felemésztődik a szent
agóniában, hogy létrejöhessen belőle az új Isten!
Talán az elda mániás Petrov, talán ő képes lett volna kibogozni, mi
az értelme ennek a sok zagyvaságnak.
A Harlekin maszkja rémisztővé változott.
– Talán a Rhana Dandra közelebb van. mint hittük. A Főnix Urak
állítólag már a Hiperhálóban járnak. Láttál közülük akár egyet is,
míg eljutottál idáig?
– Nem – mondta Eye'ionahd.
– A jövendölések szerint a Főnix Urak most elhagyják a Tunyaság
Zsákutcáit, ahol eddig várták az évszázadok múlását.
Ey'Lindi agya olyan volt, akár a méhkas. Koponyájában
elviselhetetlenül döngtek az új információk. Főnix Urak? Ezek
valami nagy hősök lehetnek... A főnix valamiféle madár, amely egy
mesebeli világon él, és állítólag újjászületik a saját hamvaiból.
Az elda Maszk-harcosok ugyanúgy a páncéljuk megszállottjai
lehetnek, mint a Lexhez hasonló űrgárdisták. A Főnix Urak nyilván a
legőrültebbek mind között. Valószínűleg ősi páncélokat hordanak,
amelyeket egy régi hős hagyományozott rájuk. Viselik a vérteket, és
közben újra és újra felélesztik az egykori hősök szellemét, magukra
öltve azok személyiségét. Hogy mivel csinálják mindezt? Bizonyára
a lélekkövekkel – azokkal a kristályokkal és kavicsokkal,
amelyekben a halott eldák lelkei lakoznak.
Vajon mi a jelentése annak, hogy az egyik Harlekin elrabolta
Eye'ionahd lélekkövét?
Lehet, hogy a Sztálindróm orbitális pályáján keringő telepen
végrehajtott szertartás egyik célja éppen ezeknek a Főnix Uraknak
a megidézése volt? Ki akarták csalogatni őket onnan, ahol azt
várták, hogy az idő elteljen a normál galaxisban?
– Ah, a Tunyaság Zsákutcái – visszhangozta a nő. – A
Hiperhálónak azon keresztútjai, amelyeken megáll az idő, s nem
moccan... – Az idővel összefüggésbe hozott „tunyaság” szónak ez
volt a legvalószínűbbnek tűnő jelentése. Ey'Lindi tudta, vaktában
pufogtatja a szavakat, de folytatta. – Azok az ösvények, amelyeken
az idő eltorzul, ahol az idő visszafelé áramlik...
– Uigebealach – suttogta a Harlekin. – Ha a Nagy Harlekinek
megtalálták azt az ösvényt, ahol az idő visszafelé folyik, akkor
ennek az ösvénynek a pontos helye benne van a Rhana Danára
Jcönyuében, amelyet a Fekete Könyvtárban őriznek. Amikor a
Rhana Dandra elérkezik, magának az időnek is meg kell szűnnie...
– A titkos hely – morfondírozott a nő –, ahol újra létezhet az, ami
egyszer már volt...
Lehetséges volna, hogy az eldák misztikusan abban reménykednek,
hogy az idő visszaforgatásával egy, a valóságot megsemmisítő
kataklizma során képesek vissza állítani fajuk egykori dicsőségét?
Mi a valódi célja a Rhana Dandrának, a valóság és a Káosz
együttes megsemmisítésének? Le akarják nullázni a történelmet? Ki
akarják törölni a valóság és a Káosz keletkezése óta eltelt eónokat?
Lex még mindig nem adta fel a harcot. Páncélja szervói sivítva
erőlködtek, ahogy megpróbálta szétszaggatni az egyre szorosabban
ráfeszülő hálószálakat, ahogy megpróbálta kiszabadítani karját és
lábát. A háló nem akadályozta meg abban, hogy mozgassa a saját
testét. Talán azt akarta elérni, hogy a szálak túlfeszüljenek, és
maguktól pattanjanak el. Neki nem eshetett baja; mintha egy szikla
belsejébe zártan hadakozott volna a gabaly hálókkal. Kitartóan
küzdött, és számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb valami történni
fog: vagy a szétszaggatott hálók hullanak le róla, vagy a terminátor
páncél rendszerei mondják fel a szolgálatot.
Valóban történt valami. Hirtelen és egyszerre túlságosan sok
valami...
A Harlekin maszkja gyöngyszemen fehérré változott, leolvadtak róla
a vonások, a ráncok. Olyan volt az egész, mintha az arca
eltünésével véget akart volna vetni az Eye'ionahddal folytatott
társalgásnak, mintha valami miatt egyszeriben megváltozott volna a
véleménye az előtte álló, ostoba kérdéseket feltevő és még
ostobább válaszokat adó nőről. Kaméleonruhája is átalakult, hirtelen
az Iszonyat Szemének élénk, émelyítő árnyalatai jelentek meg rajta.
A Harlekin felemelte lézerpisztolyát, és célba vette a nő fejét.
A törmelékhalmok mögül előbukkant egy másik fekete csapat, a
Temetőőrök egy másik szakasza. Aranysisakjaik mögött egy
színpompás Harlekin közeledett. Ez az arc... Ezek a vonások!
Zephro Cornellan!
– Harlekin testvérem! – kiáltott fel Cornellan. – Még ne öld meg őt! –
Kezében valami furcsa tárgyat forgatott, amiről az a parittya jutott
Ey'Lindi eszébe, amelyet gyermekkorában vad szülőbolygóján
h a s z n á l t .
A Temetőőrök és a Boszorkák pattanásig feszült idegekkel, ugrásra
készen figyeltek. Ey'Lindi meg sem moccanhatott, mert félő volt,
hogy mozdulatai mögött támadó szándékot gyanítanak, és
egyszerre tucatnyian vetik rá magukat. A Temetőőrök a vállukra
akasztották hálóvetőiket, és maguk elé rántották hosszú csövű
l é z e r v e t ő i k e t .
Ey'Lindi meghökkent, amikor felfedezte, hogy mi az a tárgy, amit az
imént parittyának nézett. Egy szíjra akasztott, pöttyös kavics? Az ő,
vagyis Eye'ionahd lélekköve, melyet a Sztálindróm melletti telepen
rabolt el tőle az a Harlekin!
Cornellan megállt. Szemügyre vette a hálóba gabalyodott foglyokat
és a szálakkal küzdő űrgárdistái, majd Ey'Lindire nézett.
Nevetése akár a gúnyos csengőszó...
– Ezúttal nem te estél kelepcébe, kedveském! – mondta birodalmi
g ó t u l .
Ey'Lindi a legszívesebben mérget köpött volna erre az emberre,
erre a pojácára, aki egyszer – már több mint száz éve – fogságba
ejtette, a hidra gyűrűi közé lökte, és hagyta, hogy a bestia az
agyának gyönyör központ) át ingerelve elviselhetetlen eksztázisban
r é s z e s í t s e .
Cornellan a nő felé dobta a pöttyös kavicsot.
– Azt hiszem, ez a vacak a tiéd.
Ey'Lindi elkapta a kavicsot. A szakadt szíjat összekötötték. A fejére
húzta, a nyakába akasztotta. Ostoba Cornellan! Ürügyet adott neki
arra, hogy megmozdulhasson, hogy használhassa a kezét! Most
már más mozdulatokat is tehet, nem kell attól tartania, hogy az
eldák azonnal megölik ezért.
– A kövedet azért loptuk el, hogy megvizsgáljuk a lelkedet, ami
benne van – magyarázta Cornellan. – El kell mondanom, nem
találtunk benne semmit. Üres kődarab, hitvány vacak, nem egyéb.
Úgy! Tehát az a másik Harlekin azért rabolta el tőle a követ, hogy
kiderítse, Eye'ionahd valóban elda, vagy csak eldának álcázott
v a l a m i .
– Már tudom – mondta Ey'Lindi –, hogy az illuminátjaid semmire
sem jók. Hazugság az egész. Hazugság minden szavad! – Ő is a
birodalmi gót nyelvet használta, mert azt szerette volna, hogy Jaq is
értse, amit mond, hogy az inkvizítor is megtudja azt, amit az elda
Harlekin elárult. Jaq moccanni sem bírt, de minden szót tisztán
hallhatott. – Ami a lovagok őrködését illeti... Ez is csalás, Cornellan!
Szemfényvesztés! Arra akarjátok felhasználni a halhatatlan fiakat,
amire a fiatal psziket használják, akiknek a lelkével a Császárt
táplálják! Fel akarjátok áldozni őket!
Meg akarjátok semmisíteni valamennyit!
A földön fekvő Zhord felnyögött – a hálók szálai egyre jobban
ráfeszültek a nyakára, már alig kapott levegőt. A zömik
rádöbbenhetett, hogy Cornellan őt is becsapta, neki is hazudott.
– Igaz ez, Cornellan? – kérdezte Jaq. Az ajkaira még nem tapadtak
rá a szálak...
– Igaz-e? – rikoltott fel a Harlekin-ember. – Milyen ostoba kérdés!
És én még azt hittem, méltó vagy rá, hogy illuminát legyél!
– Én pedig azt hittem – felelt Jaq –, hogy illuminát csak az lehet,
akiben egyszer már lakozott valamilyen démon.
– Így van. Az lehet illuminát, akit megszállt egy démon, és aki túlélte
ezt a megszállást. Aki segítség nélkül szabadult meg a gonosztól. –
Cornellan az inkvizítor fölé hajolt. – Neked azonban lettek volna
s e g í t ő i d .
– A Császár könnyeire! – mormolta Jaq elborzadva. Az illumtnátok,
akikben vegytiszta gyűlölet van a démonok iránt, arra készültek,
hogy prédaként egy ilyen káoszlény elé hajítsák a testét és a lelkét?
Azt akarták, hogy egy démon beleköltözzön. Mennyi időre? Egy
hétre? Egy évre? Száz esztendőre? És mindezt csupán azért, hogy
neki alkalma legyen kiűzni magából a megszállót. Minderre azért
lenne szükség, hogy beléphessen az illuminátok közé...
– De miért éppen én? – zihálta Jaq.
Cornellan csüggedten, ugyanakkor dühösen legyintett.
– Mert Eldrad Ulthran látta, hogy ez fog történni – mondta. – Mert
így van meg írva a Rhana Danára könyvében, amit a Fekete
Könyvtárban őriznek!
– A Császár fiai...
– A fiai? – vigyorgott Cornellan. – A Császárnak rengeteg fattya
van, de ezek egyedül semmit sem érnek. Együtt viszont, ha
egyesülnek, létrehozhatják a Fiút, az egyetlent. A Nument, a Új
Embert vezérlő fényt. Amikor a fiak feláldozódnak, ami kor elégnek
a transzcendencia tüzében, megújul az emberiség, és minden
démont elűzhetünk. Örökre. Illuminát vagyok, és az én szemem
előtt is megjelent a látomás. Láttam a lelkek máglyáját, Sir Jaq! Ha
megszállottá válsz, és kiűzöd magadból a démont, ha átéled a
borzalmat, és legyőzöd, te is mindent meg fogsz érteni.
– Ami pedig téged illet... – a Harlekin-ember Ey'Lindire vicsorgott –,
...te csak bajt okoztál!
Zephro megpróbált lecsillapodni. Nem engedhette meg magának,
hogy megszállottnak tűnjön a mentorai előtt, akik iránt a
legőszintébb hálát és csodálatot érezte.
Mentorai természetüknél fogva mindenben gyorsan döntöttek,
mindent gyorsan hajtottak végre. Lehet, hogy néha
elhamarkodottan cselekedtek, és talán kiszámíthatatlanok voltak, de
Zephro már régen kiismerte őket. Ismerte őket, és tudta, óvatosnak
kell lennie.
De talán az eldák is megértik, miért vesztette el a fejét. Régóta
munkálkodott ezen az ügyön, és már a siker kapujában érezhette
magát, amikor ez az átkozott orgyilkos egyetlen pillanat alatt
mindent összezavart. Csoda-e ezek után, hogy ingerültté vált?
Dédelgetett terve már majdnem megérlelte gyümölcsét, és
egyszeriben az egész növény kiszáradt. Pedig mindent Jaq
Dracóért, az ő érdekében tett!
Ha Draco megtapasztalja a megszállottságot, ha kiűzi magából a
démont, utána mindent másként fog látni. Megérti majd az ő terveit,
értékelni fogja bölcsességét.
Am most Draco az orgyilkos közbelépésének köszönhetően
összezavarodott, és nem akarja eljátszani a neki írt szerepet. Az
Inkvizíció beleprogramozta a démonok gyűlöletét és a kripli Császár
rothadó dicsőségének imádatát. A program aktiválódott az
elméjében, és kitörölte belőle a józan ész diktálta gondolatokat.
Ó, mindenről ez a hitvány orgyilkos tehet!
Zephro tudta, még nincs veszve minden, de ha sikert akar elérni,
meg kell nyugodnia.
– Dobd el a pisztolyaidat, imposztor! – szólt rá a Harlekin-ember az
orgyilkosra elda nyelven. – Készülj! Most bemutathatod minden
t u d á s o d a t .
Az egyik Boszorka előrébb lépett. A tokjába dugta lézerpisztolyát,
és metsző hangon felkiáltott.
– Kihívom! Enyém a dicsőség!
Ey'Lindinek nem volt más választása, le kellett tennie a fegyvereit.
Persze mindegyiktől nem vált meg – ő maga is egy élő fegyver
v o l t . . .
A Maszk-harcos megvillogtatta energiakardját. Páncélja vérszínű
volt, csak kerek térdvértjei világítottak csont fehéren. Fejét aranyló
sisak védte. A sisakot díszítő agancsok – valójában apró
villámvetők – halálos skorpiófarokként meredeztek. A sisak hátulja
alól fekete hajzuhatag bukott elő. A tincseket összefonták és
belakkozták, úgy néztek ki, akár egy medúza csápjai.
Milyen közel kell kerülnie a Boszorkának ahhoz, hogy Ey'Lindire
lőjön az agancs-fegyvereiből? Vajon a Boszorkák harci illemkódexe
nem tiltja meg neki, hogy rátámadjon egy látszólag fegyvertelen
emberre? A kardját mindenesetre úgy mozgatta, úgy lóbálta, hogy
egyértelműen látszott, egyetlen suhintással le akarja vágni Ey'Lindi
fejét. Vagy lehet, hogy csak az egyik kezét akarja lemetszeni,
azután a másikat, és csak a harmadik csapással távolítja el a
nyakról a fejet?
– Áruló! – ordított a Boszorka.
– Nem, imposztor – helyesbített Cornellan. – Ember, aki egy
metamorfikus szer segítségével öltött magára elda alakot. A teste
álca, nem egyéb.
– Aieeee... – A Boszorkát szemmel láthatóan felingerelte, hogy egy
ember, egy idegen, elda testet merészelt magára ölteni.
Az elda Harlekin, aki annyi titokról fellebbentette a fátylat Ey'Lindi
előtt, már átkozta magát meggondolatlansága miatt. Hogy
követhetett el ilyen szarvashibát? Éppen ő, egy magas rangú
mutatványos! Persze a gyanú már azelőtt felébredt benne, hogy a
Harlekin-ruhás ember megérkezett. Ám már akkor is késő volt.
Amikor felemelte a pisztolyát, a nő már mindent tudott.
– Boszorka nővérem! – kiáltotta. – Szépen kérlek, először az orrát
vágd le!
Lex abbahagyta a hiábavaló erőlködést. Mintha lemondott volna
arról, hogy képes lesz kiszabadulni a hálókból. Miközben a
Temetőőrök és a Boszorkák minden figyelmét lekötötte a készülődő
párbaj, esetleg mégis megpróbálhatná megfeszíteni a terminátor
páncél karjait; megpróbálhatná letépni magáról a szálakat.
Talán most sikerülni fog! Feltéve, hogy Ey'Lindi elég sokáig életben
tud maradni...
– Én nem kapok kardot? – kérdezte Ey'Lindi.
Cornellan elgondolkodott ezen, és a Harlekin is fontolóra vette a
d o l g o t .
– Becsület – mondta az Ulthwé egyik őre.
– Becsület! – visszhangozta a társa.
– I...gen – tette hozzá a Harlekin lassan.
– Ez a nő nagyon veszélyes! – figyelmeztette őket Cornellan. – Ne
adjatok neki fegyert!
A Harlekin nem hagyta, hogy az eldák védence parancsokat
osztogasson neki. Becsületesen, de ugyanakkor óvatosan akart
e l j á r n i .
– Adjatok neki egy kikapcsolt energiakardot! – mondta.
– Rendben, legyen nála egy kikapcsolt kard, de egyszerre két
Boszorkával küzdjön meg! – javasolta Cornellan.
– Sértegetsz? – vicsorgott rá a Boszorka, aki párbajra hívta
E y ' L i n d i t .
Az egyik Boszorka kihúzta kardjából az energiatelepet, és Ey'Lindi
lába elé dobta a fegyvert. Ey'Lindi nem hajolt le, nem vette fel.
– Le akarom vetni ezt az idétlen páncélt – mondta. – Csak zavar a
m o z g á s b a n .
Ezzel sikerült nyernie még egy kis időt. Az elda páncél persze nem
volt sem idétlen, sem ormótlan, és nem akadályozta a mozgásban.
Ey'Lindi a megjegyzéssel csak annyit akart elérni, hogy
elbizonytalanítsa a Boszorkát, aki az övéhez hasonló páncélt viselt.
El akarta ültetni az elda nőben a gondolatot, hogy talán tényleg
könnyebb lenne a harc a vért nélkül.
Volt még egy célja a páncélra tett megjegyzésnek. Valóban le
akarta venni a gyöngyfehér burkot, amely alatt fekete orgyilkos
dresszt viselt. Tudta, minél sötétebb a ruhája, annál nehezebb lesz
követni mozdulatait a félhomályban.
Cornellan óriási hibát követett el azzal, hogy életben hagyta őt.
Lehet, hogy percek múlva utoléri a halál, de ez semmit sem
változtat a lényegen. Cornellan döntésében nem játszhattak
szerepet az érzelmek, hiszen egyszer már majdnem megölette
Ey'Lindit. Mert az, hogy odadobta a hidrának, felért egy kivégzéssel.
Inkább arról lehetett szó, hogy Harlekin-kadétként figyelembe kellett
vennie az eldák természetét. Az eldák önhittek voltak, bíztak
önmagukban, és imádták az efféle látványos, becsületességet és
tisztességet sugárzó jeleneteket.
Ey'Lindi tisztában volt azzal, hogy talán már csak percek vannak
hátra az életéből, de volt még valami, amit meg akart tenni a
hátralévő időben. Végezni akart Cornellannal.
A Harlekin-ember megsejthette, mire készül, mert tisztes távolságba
húzódott tőle. De vajon van-e jelentősége néhány lépésnyi
távolságnak ilyen esetben? Akit egy Callidus-orgyilkos meg akar
gyilkolni, az halottnak tekintheti magát.
Ey'Lindi lassú mozdulatokkal lehámozta magáról a páncélt. Miután
levetkőzött, kihúzta magát. Fekete dressze szorosan a testéhez
t a p a d t .
– A vörös övkendő! Azt is le kell vennie! Az a trükktára! Digitális
fegyverek. Mérgek. Egy fojtóhurok.
– Le kell venni az övet!...
Legyen. Ey'Lindi arra gondolt, hogy harc közben bármikor
felkaphatja az övsálat, vagy kiveheti belőle valamelyik fegyverét.
Felkészült, és kézbe vette a rézmarkolatú kardot. Párszor a
levegőbe suhintott vele, hogy megállapítsa, milyen a súlyeloszlása.
Ellenfele kardjának pengéje körül ködszerű, kék energiaréteg
zümmögött, amely szívdobbanásnyi idő alatt képes átvágni a
kikapcsolt kard acélját.
– Rajta! – mondta a Harlekin türelmetlenül. Maszkja átváltozott:
mintha egy koponyát húzott volna a fejére. Szemei helyén vérvörös
foltok izzottak.
A Boszorka felordított. Ey'Lindi visszaüvöltött rá. Minden erejét
beleadta a kiáltásba. Körözni kezdtek. Felsőtestükkel apró cselező
mozdulatokat tettek. A Boszorka felugrott – olyan kecses volt, akár
egy balerina –, körbefordult a levegőben, és lecsapott.
Ey'Lindi számított erre. Lehajolt, és oldalra vetődött. Tenyerét a
földre tette, ellökte magát, és az ellentétes irányba szökkent. A
Boszorka pengéje csak a levegőt hasította szét.
A Boszorka ismét felrikoltott. Ey'Lindi újra válaszolt. Az elda nő
hangja kissé megzavarta, ám Callidus-reflexei még mindig
tökéletesen működtek. Egyik kezét a földre téve szaltózott egyet.
Kardja hegye megbökte a Boszorka csont fehér térdvértjét. A
páncél erős volt, a penge lecsúszott, de... a találatnak így is nagy
lélektani jelentősége volt.
Ey'Lindi a Boszorka kardjának markolatához szorította fegyvere
tompábbik véget. Az energiapenge közvetlenül az arca előtt
zümmögött. A Boszorka csúf maszkja alig arasznyira vicsorgott. A
elda nő félelmetes gyorsasággal mozgott. Lehet, hogy most fog
tüzet nyitni az agancsfegyveréből? Ey'Lindi oldalra vetette magát.
Gurult, lefékezett, és talpra akart szökkenni.
A Boszorka már mellette állt, és csapásra emelte a kardját. Ó, igen,
először bizonyára Ey'Lindi orrát akarja lemetszeni... Az orra hegyét
akarja leolvasztani a Penge energiaburkával. Ha megcsúszik a
keze, nem csak az orrot, hanem a fél arcot is levágja majd.
Ahogy az energiakard lecsapott, Ey'Lindi maga elé tartotta a
fegyverét. Az energiapenge hátborzongató reccsenéssel érintette
meg az acélt. Ey'Lindi kardja szétmállott. A vibráció olyan erős volt,
hogy megsajdult a csuklója. A kezében tartott markolatból jó
kétarasznyira állt ki a penge csonkja.
Ey'Lindi kivárt egy pillanatig, majd egy hirtelen, szinte folyékony
mozdulattal előredöfött. A Boszorka hónalját vette célba, azt a
pontot, ahol a vállvért a mellvérthez csatlakozik. Csonka
pengéjének fogazott éle beleharapott az elda nő húsába, és
átvágott egy izmot.
A Boszorka kezéből kirepült az energiakard, a törmelékkel borított
földre csattant, és magától kikapcsolódott. Ey'Lindi oldalra nyúlt,
hogy megszerezze és bekapcsolja. A harcképtelenné tett Boszorkát
nem akarta megölni. Ő Cornellant szerette volna elintézni. Örökre...
Ahogy ujjai rázáródtak a kard markolatára, agydermesztő ütés
csattant a fején. Elterült – szárnyaszegetten lezuhant madár volt,
szabad prédája a fürge sasnak.
Ez az automatikus mozdulat, ez az elterülés mentette meg az
é l e t é t .
A levegőt mennydörgésszerű robaj rázta meg.
RAARK RAARK RAARK BRAUM BRAUM BRAUM
R A A A R K A R A A A R K A R A A A R K A
B R A U M A B R A U M A B R A U M A B R A U M A
V i l l á m v e t ő k !
Ey'Lindi felemelte a fejét, és a nyakát tekergetve felpillantott.
Majdnem egy teljes szakasznyi Ököl, közel tíz csodálatos, genny
sárga páncélt viselő lovag nyomult előre, válogatás nélkül
lemészárolva a Temetőőröket és a Boszorkákat.
A támadás meglepetésszerű volt. Az eldáknak mozdulni sem
maradt idejük. A lövedékek darabokra szaggatták testüket.
Az Öklök egyre közelebb értek. A Boszorkák rikoltottak, ám a
terminátor páncélok sisakjai megvédték az űrgárdistákat a szonikus
támadástól. Az egyik Temetőőr furcsa fegyveréből tűzsugár robbant
ki. A lángnyelv körbenyalta az egyik Öklöt; lézersugarak csaptak a
páncéljára. Az eleven fáklyává változott, megvakított űrgárdista
rendületlenül továbbtiport, míg végül beleütközött egy törött
lidérccsont bordába.
A Temetőőrök és a Boszorkák menekülni próbáltak. Az életükért
futottak. Cornellan és a Harlekin egyszerűen eltűnt. Az űrgárdisták
körbefogták a hálókba gabalyodott Lexet meg a fogságba ejtett
férfiakat, és néhány másodperc alatt kialakítottak egy előírásszerű
védelmi kordont.
– Óvatosan, Öklök! – kiáltott rájuk Lex. – Vigyázzatok, az a fekete
nő velünk van!
Ey'Lindi átkutatta a hozzá legközelebb heverő halott Temetőőrök
maradványait. Sikerrel járt: talált két szórófejes palackot.
Mindkettőben olyan oldószer volt, amivel szét lehetett foszlatni a
hálókat. (Az eldák, akik valószínűleg a búvóhelyükre akarták vinni a
foglyokat, nem akartak cipekedni. Bizonyára azt tervezték, leoldják
róluk a hálók egy részét, hogy használni tudják a lábukat.)
Lex hamarosan kiszabadult. Nem sokkal később Jaqról, Zhordról és
Petrovról is lefejtették a szálakat. Zihálva kapkodtak levegő után, és
fájdalmas mozdulatokkal, sziszegve-nyögve próbáltak életet
dörzsölni elgémberedett tagjaikba.
Az űrgárdisták őrmestere felnézett az égre, a csillagok helyén
vöröslő irreális jelenésre.
– Hol vagyunk, kapitány?...
– Az Ulthwé nevű mestervilágon, Wagner. Az ott fent az Iszonyat
Szeme. Hogy kerültök ide? Hogy találtatok meg minket? Hogyan
tudtatok követni bennünket? – Az Iszonyat Szeme... – Jelentést,
őrmester! Jelentést!
* * *
A Sztálindróm orbitális pályáján keringő elda telep lerohanása
közben Wagner egyik emberének sisakja súlyosan megrongálódott.
Goethe testvér arclemezét suriken korongok nyitották fel, de
szerencsére a koponyájában nem tettek kárt.
Egy sebesen mozgó elda ugrott ki a fedezékéből. Feje körül
szénfekete hajzuhatag kavargott, fekete köpenyén egyetlen
ezüstszínű rúna csillogott, amely legalább akkora volt, mint egy
felnőtt zömik. A Varázsló egy hosszú, hegyes pengével Goethére
mutatott. A fegyverből energiasugarak törtek elő. Goethe testvér
megtántorodott. A Varázsló megfordult, és beszáguldott az egyik
közeli épületbe.
Nem sokkal ezután Goethe hallucinálni kezdett. Fantomokat látott.
Megérzései támadtak. Mintha megpillantotta volna a jövőt.
Wagner gyanította, hogy a sérült sisak nem védte meg Goethét a
Varázsló pszichikai támadásától. Mert az az energiasugár, amelyet
a fekete fickó megeresztett, valószínűleg pszi fegyver volt. Olyan
pszi eszköz, amely felébresztette a Goethe lelke mélyén szunnyadó
képességeket. Az űrgárdista pszivé változott, így olyan dolgokat is
érzékelt, amelyekről társai tudomást sem vettek. A szakasz
elvesztette Goethét, de nyert egy pszi társat...
A Varázslót követő szakasz benyomult a kék ködbe, amiről kiderült,
hogy a Hiperháló egyik alagútja. Amikor belevesztek a kékségbe, az
egyik elágazásnál Goethe kijelentette, hogy egy Császári Ököl van
előttük. Érezte az űrgárdista hormonjait. Wagner szakasza követte
Goethét, aki a hormonszagot követve határozottan haladt előre.
Ha Lex vizora nem lett volna nyitva, Goethe talán nem tudja követni
a szagát a Hiperhálóban...
– Goethéből egy nap még könyvtáros lesz – jelentette ki Lex.
Wagner válasz helyett rámutatott arra a mozdulatlan terminátor
páncélra, amelyet még mindig fehér lángok rágtak. Éppen Goethe
volt az, akit az idegenek megsemmisítettek.
– Őrmester! – adta ki a parancsot Lex. – Nyissátok fel a páncélt, és
emeljétek ki a testéből a progenoid mirigyeket.
Végre kellett hajtaniuk a szent cselekedetet, mielőtt még... Mielőtt
micsoda? Visszavonulnak? Hová? És hogyan?
– Hab, lézerszike, sztázisdoboz! Rajta, őrmester!
– Igen, uram!
– Az egyik elda energiakarddal felvághatjátok a páncélját. Gyerünk!
Ey'Lindi gyorsan elmondta Jaqnak, amit a Harlekintől sikerült
megtudnia. Zhord, aki végighallgatta a beszámolót, dühében az
öklével verte vörös sörtés fejét.
– Ó, az a sarlatán! Hogy valamennyi Sensejt fel akarják áldozni? A
hazug! – Zhord hangját szűkölővé változtatta az önvád. – De ha ez
a módja annak, hogy létre jöjjön a Numen és a fénylő ösvény...
Az eldák – vagy legalábbis néhányuk – abban reménykednek, hogy
sikerül átvenniük a galaxis kormány kerekét...
Néhány elda abban reménykedik, hogy képes lesz visszaforgatni az
időt!... Vajon lehetséges ez?
A Főnix Urak a Hiperhálóban járnak...
– A Főnix Urak állítólag ősi, háborút imádó fanatikusok – mondta
Petrov. – Legalábbis ezt hallottam. Nincs otthonuk, nincs
szentélyük, ahová visszatérhetnének.
Aki a Főnix Urak páncélját viseli, olyanná válik, mint a hadistenek.
Vándorolnak, azután eónokra eltűnnek. Biztos a Tunyaság
Zsákutcáin sétálgatnak. Hallottam néhányukról... Neveket is
ismerek. Karandras, a kegyetlen Árnyékvadász. Jain Zar, a
Csendvihar. Ő nőnemű, és állítólag olyan tripla pengéket hajigál,
amelyek mindig visszaröppennek a kezébe...
A Véreskezű Istennek feláldoznak egy Ifjú Királyt...
– A vasisten egy szentélyben trónol – mondta Petrov. – Háború
idején lángforróvá változik. Egy kiválasztott Maszk-harcos
meztelenre vetkőzik, és belép a szentélybe. Senki sem tudja, mi
történik vele, de a szentély előtt hallani lehet a sikolyait. Legalábbis
így beszélik...
A Rhana Dandra könyve, amit a Fekete Könyvtárban, a próféciák
gyűjtőhelyén őriznek. Egy könyv, amelyben a szöveg úgy változik,
ahogy a világ eseményei... Egy könyv, amelyben Cornellan szerint
Jaq Draco neve is szerepel...
– Nos – mondta Petrov –, vajon nincs valami hasonlóság a
Harlekinek és az inkvizítorok között, Jaq Draco? Mindegyikük a
Káosz ellensége. Vajon nem fordult már elő, hogy néhány inkvizítort
bekötött szemmel és erős őrséggel ugyan, de beeresztettek a
Fekete Könyvtárba?
Jaq megdöbbent.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – kérdezte
h e v e s e n .
Jaq az Ordo Malleus tagja volt. Valamikor legalábbis a rend
kötelékébe tartozott. Ennek ellenére nem tudott arról, hogy a
Harlekinek és a titkos inkvizítorok között létrejött volna bármilyen
ehhez hasonló kapcsolat.
Az efféle információkat az Eretnekség Pecsétje alatt kellene tartani!
Igen, az Inquisato Rellnquo tiltása alatt! Jaq megszédült.
– Hogy jutottál birtokába ennek az információnak? – ismételte meg
a kérdést.
– Ez... nem információ. Csak pletyka. Összeraktam azokat a
történeteket, amelyeket a navigátoroktól hallottam. De nehogy azt
hidd, hogy bárkinek bármit elárultam abból, amire rájöttem! Nem,
ezt nem merném megtenni. Már csak azért sem, mert te azonnal
kivégeznél eretnekség miatt. Tudom ám, hogy mennek az ilyen
d o l g o k !
Jaq felnyögött.
Lehet, hogy az elda Harlekinek Zephro Cornellan közvetítésével
egész végig próbára tették őt? Kóstolgatták? Lehetséges, hogy
eközben arra használták, hogy zavart keltsen az Inkvizícióban és az
Ordo Malleusban? Vajon tényleg az a céljuk mindezzel, hogy ő, Jaq
Draco, elszenvedje a démoni megszállottságot, azután
megtisztuljon, és illumináttá válva az eldák érdekeit szolgálja?
Jaq a tenyerébe öklözött.
– Ha meg tudnánk találni ezt a Fekete Könyvtárat, és benne a
Rhana Dandra könyvét!
– Az lenne az igazi, ha el tudnánk lopni – szólt közbe Zhord. – Ezzel
megmutatnánk ezeknek a sznoboknak, ki a legény a gáton! Huh!
Rhana Dandra. Biztos látnokok ezrei rajzoltak bele bonyolult
rúnákat. Jó vastag lehet, és tele betűkkel! Már a könyvtár
megtalálása is komoly feladat, de tegyük fel, hogy sikerül. Ám mit.
kezdünk a könyvvel? Ki olvassa majd el?
– Én nem olvasok elda nyelven – mondta Ey'Lindi. – Csak
beszélem. Ha kell, meg tudnám tanulni a dolgot, de ahhoz
segítségre lenne szükségem.
Zhord keserűen vihogott.
– Egy olyan barát segítségére, mint mondjuk Zephro Cornellan, aki
le akart fejeztetni téged?
– Én már láttam elda rúnákat – mondta Petrov. – Elég bonyolultak.
Sok ezer különböző forma. Én nem beszélem a nyelvüket, csak pár
elnevezés elda formáját ismerem. Ez pedig nem sok. – A szürke
arcú navigátor megcsóválta a fejét.
– Akkor is meg kell találnunk ezt a Fekete Könyvtárat! – jelentette ki
Jaq határozottan. Elővette a Tarotját, azután visszadugta a zsebébe
a paklit. Melyik laptól kérjen tanácsot? Milyen imával kérje a
Császár segítségét? Lehet, hogy újra megjelenik majd előtte a
fénylő ösvény?
Az idő és a hely nem volt megfelelő ilyesmire. Az elátkozott Ulthwén
voltak, és alig néhány perce sikerült elkergetniük a Temetőőröket
meg a Boszorkákat. Az eldák hamarosan visszatérnek. És többen
fognak jönni, mint ahányan voltak. Az Ulthwé lakói számára
valószínűleg egyre ment, hogy a Káosz űrgárdistái vagy a hithű
Császári Öklök hatoltak be felségterületükre. Ellenségnek tartották
mindkét csapatot.
Wagner őrmester visszatért a kapitányához. Páncélja égetthús-bűzt
á r a s z t o t t .
– Ez a tűz valószínűleg ragacstűz, uram. A habbal nem tudjuk
eloltani. A lángok egyszerre emésztik fel a páncélt és a tartalmát.
Goethe megsült. Nem tudom ki emelni a mirigyeit.
– Akkor itt kell hagynunk. Meg kell találnunk az utat, amin
visszajutunk a telepre.
Feltéve, hogy a galaxis másik pontján felépített, sok száz fényévnyi
távolságban lévő telep még mindig létezik. Feltéve, hogy Lex
csapatának többi szakasza még mindig ott tartózkodik. Feltéve,
hogy a Káosz nem vette át a ceremónia irányítását. Feltéve, hogy
legalább egy birodalmi csatahajó épen maradt a Sztálindróm körül
folyó harcok után.
– Mi legyen ezekkel a civilekkel? – kérdezte Wagner. Jaq és a társai
nem voltak ugyan civilek, de az őrmester ezt nem tudhatta biztosan.
– Veletek tartunk – mondta Jaq –, hogy elintézzük az ügyünket Baal
F i r e n z é v e l .
– Ó, persze! – mondta Lex. – Velünk jöttök. Vagyis inkább mi
megyünk veletek. A Tarot-lapod, ha fordítva tartod, talán
megmutatja a visszafelé vezető utat.
A pakli lapjait átitatta a Császár szelleme. De vajon megmutatják-e
az utat a lapok, amelyeket Cornellan egyszer már bemocskolt?
Egy fordított kártya a pusztulásba vezetheti az embert. Egy fordított
kártya talán az Iszonyat Szemének egyik förtelmes káoszvilágára
irányítaná őket.
Megválaszolatlan kérdések, megoldatlan problémák... De el kell
hagyniuk a bolygót. Ki kell kerülniük a mesebeli Ulthwé szektorából.
Amikor már felsorakoztak a romok között kéklő alagút szájánál, egy
fekete Temetőőr ugrott elő a törött, pókhálós lidérccsont fal mögül.
A kezében szellemtüzet okádó fegyvert tartott...
A fegyver felugatott, ám csövéből nem lángok csaptak ki: fényes
gömböket böfögött elő magából.
Abban a pillanatban, amikor az űrgárdisták robbanógolyói cafatokra
tépték a Temetőőrt, a másik oldalról veszett Boszorka-rikoltás
h a l l a t s z o t t .
A ragacstűzcsóva Azul Petrov karját találta el. Jobb karjának alsó
része az ujja végétől a könyökéig egyetlen lánggomollyá változott.
Ruhája olvadt plasztikként csorgott le a földre. A ragacstűz a húsát
r á g t a .
A Petrovhoz legközelebb álló űrgárdista gyorsan habot fújt a
navigátorra, de csak annyit ért el vele, hogy a tűz nem terjedt át a
szürke köntösre és a ráaggatott szalagokra.
Ezt a tüzet semmivel sem lehetett eloltani. A lángok berágták
magukat Petrov bőre, húsa alá, szétperzselték az idegeit, és
lassanként felemésztették a csontjait.
Petrov eszelős magas hangon sikoltozott.