Hatodik fejezet
Asztropata
Amikor a bolygó kormányzója közvetlenül a megérkezése után
fogadta, Jaq megérezte, hol van az a bizonyos biztonságos hely,
ahová az asztropatát dugták. Annak ellenére, hogy sohasem tudta
meghatározni az egyes személyek hollétét, a pszichotikus lelkek
szikrázására mindig érzékeny volt. Számára egy telepatikus
üzeneteket küldő asztropata olyan volt, mint a navigátoroknak az
A s t r o n o m i c a n .
A férfit Fennixnek hívták, és majdnem pontosan a kormányzó
fogadócsarnoka alatt, négy szint mélységben tartózkodott.
A fogadócsarnok előtt fél tucat, lézerpisztollyal felfegyverzett,
mustársárga uniformist viselő fáradt katona őrködött. Míg Lagnost
aludt, a világítás csak félerővel működött. Amikor a megtépázott
inkvizítor megjelent, és felvillantotta tenyértetoválását, az őrök
vigyázzba vágták magukat.
A Császár Kegyelme a tokjában maradt, és Jaq ahhoz is
ragaszkodott, hogy három társa mellette legyen.
A kormányzó egy hatalmas díványon elterülve, puha
szaténpárnákon fekve aludt. Gyermekkorú ágyasai úgy vették körül,
mint kölyökkutyák az anyjukat. A pávakalap egy ékkövekkel kirakott,
fényesre lakkozott, ember formájú rézoszlop tetején díszelgett.
Lagnost talán úgy okoskodott, hogy ha egy szektás orgyilkosnak
esetleg mégis sikerülne bejutnia a hálótermébe, elvakultságában és
sietségében az oszlopra és a kalapra nyitna tüzet.
Az Officio Assassinorum egyik tapasztalt tagja sem követte volna el
ezt a hibát; egy képzett orgyilkos az asztmatikus zihálás alapján
egyetlen pillanat alatt meghatározta volna a célszemély helyét.
De ugyan mit tudhatott egy ilyen, Lagnosthoz hasonló ember a
tapasztalt orgyilkosokról? Egyáltalán létezik olyan személy, aki
bármit tud róluk? Aki megismeri őket, legfeljebb egy-két
másodpercig nézhet farkasszemet a halállal.
Az őrök arcára agyaras hernyókat tetováltak, a dívány melletti
karosszékben ücsörgő tiszt (a fején csúcsos sapka, egyik fülében
karbunkulus fülbevaló volt) viszont a Virágszálak jelét viselte
magán. Nem állt fel az inkvizítor érkeztére, hosszú csövű
lézerpuskáját az övében dajkálva várta, hogy a lord felébredjen.
Lagnost hamar magához tért az álomból. Hunyorogva felnézett.
– Kerítettél egy navigátort, Sir Draco? Gondolom, a zömik mérnök.
Ez talán azt jelenti, hogy evakuálnunk kell a bolygót? Ilyen rossz
lenne a helyzet? – Tekintete a Jaq ruháján lévő szakadásokra
tévedt. – Úgy látom, valamiféle páncélt viselsz... Nem adnád át
nekem? A Császár hű kormányzójának mindenképpen életben kell
m a r a d n i a .
Lagnost halála a lojálisok számára valóban felért volna egy
kasztrálással. A kormányzó fürgén felült. Lélegeztető csöveiben
egyre gyorsabban szortyogott a levegő; a körülötte heverő fiatal
ágyasok szétrebbentek.
– Kedveskéim – nézett Lagnost a gyermekekre. Tudta, meg kell
válnia tőlük.
Meg kell válnia tőlük, a fiatal ágyasok pedig a Slaaneshben hívő
szektások játékszerei lesznek, és a kínok kínját kell kiállniuk, míg
végre a halálban szabadulásra lelnek.
– A páncélt! – ismételte Lord Lagnost követelőzően.
– Uram – mondta Jaq –, attól tartok, a ruhám nem illene termetes
testedre. Egyébként az inkvizítorok nem szoktak önként megválni
felszerelési tárgyaiktól. Haladéktalanul beszélnem kell az
asztropatáddal. Üzenetet kell küldenem a feletteseimnek.
Lagnost értetlenül pislogott.
– Te talán nem rendelkezel elég hatalommal, Sir Draco?
Jaq felemelte a kezét, és akaratereje egyetlen hullámával
felvillantotta tenyerén az Inkvizíció pecsétjét.
– Szent kötelességed, hogy engedelmeskedj nekem. Hozasd ide az
a s z t r o p a t á t !
Lagnost a navigátorra nézett, akinek a fülein, az ajkán és az állán
kikristályosult vér vöröslött.
– Attól tartok – mondta az inkvizítornak –, személyesen kell
lemenned az alsó helyiségbe, ha beszélni kívánsz az
asztropatámmal. Addig is, míg ezt megteszed, a navigátort valahol
másutt fogjuk szórakoztatni.
Az őröknek és a tisztnek fogalmuk sem volt arról, mire véljék a
kormányzó szavait. Lazán, csővel lefelé fordítva tartották
f e g y v e r ü k e t .
Jaq tudta, ha megöli vagy megöleti Lagnostot, kimondja a halálos
ítéletet a bolygón még elszórtan létező lojálisokra és a hitre. De
vajon mi mást tehetne ebben a helyzetben? Hogyan vághatná ki
m a g á t ?
Jaq Draco lassan beszélni kezdett.
– Lordom, van egy iszonyatos titok, amit kénytelen vagyok
megosztani veled.
Tudd meg, hogy a hipertérben hatalmas és erős démonok léteznek,
amelyek a Káoszt szolgálják. A Káosz maga az ellentéte
mindennek, amit józannak ítélhetünk, ami a civilizációt alkotja. A
Káosz ellentéte annak, amit valóságnak tartunk. Ezek a démonok,
ha romlott lelkek megidézik őket, képesek belépni a valós
kozmoszba. A Káosz egyik ocsmány istenének Slaanesh a neve.
Sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Slaanesh hívei és bálványozol
már itt, a te kormányzásod alatt élő bolygón is megjelentek...
A szavak olyan súlyosak voltak, az információ, amit közöltek, olyan
titkosnak számított, hogy a fényűzően berendezett szobában
mindenkinek meg kellett halnia, aki fültanúja volt Jaq vallomásának.
Ezt Ey'Lindi is tudta.
Az orgyilkos nő megvárta, míg egy közeli robbanás zaja egyetlen
röpke pillanatra magára vonja a katonák figyelmét. Valószínűleg
akkor is akcióba lépett volna, ha a lord, az ágyasai és a testőrei
nem szereznek tudomást a Káosszal kapcsolatos titokról, ám most,
miután az inkvizítor elárulta a dolgot, mindenképpen cselekednie
k e l l e t t .
Lagnost ekkor még nem tudhatta, hogy csupán másodpercek
vannak hátra az életéből. Oly érdeklődve figyelte az inkvizítor
szavait, oly nagy igyekezettel próbálta megérteni jelentésüket, hogy
a gyanú egyetlen apró szikrája sem lobbant fel elméjében.
Mielőtt megérkeztek a palotába, Ey'Lindi három ujjára felhúzta
azokat a miniatűr fegyvereket, amelyeket a tapasztalatlan szem
értékes ékszernek látott. A három, barokkos aprólékossággal
kidolgozott gyűrűről még a város legjobb, legtapasztaltabb
ékszerészei sem tudták volna megállapítani, hogy valójában
m i c s o d á k .
Ey'Lindi korábban már Zhord gondjaira bízta lézer- és tűpisztolyát, a
zömik pedig az övtáskájába dugta a fegyvereket. Az orgyilkos
nőnek így nem maradt más választása, a digitális gyilkokra kellett
h a g y a t k o z n i a . . .
Bummm! A városban felrobbant valami. A spontán fegyverszünet a
jelek szerint véget ért.
Az őrök először az ablakra pillantottak, majd összenéztek.
Ey'Lindi ugyanebben a pillanatban begörbített ujjakkal felemelte a
k e z é t .
A miniatűr tűpisztolyból kiröppenő lövedék Lagnost arcába fúródott.
A hájas test megremegett; úgy rázkódott, mintha a szervek
háborúznának a belsejében. A lélegeztető csövekben egyre
gyorsabban áramlott a levegő. Lagnost megijedt, kétségbeesetten
kapkodott lélegzet után. Egyik húsos keze felemelkedett. Letépte
nyakáról, kiszakította orrából a drágakövekkel díszített csövek
végét. Ha azt remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén, tévedett.
Egyre gyorsabban szedte a levegőt. A szívroham és a szélütés
majdnem ugyanabban a másodpercben következett be.
Egy egészen vékony lángcsóva suhant ki Ey'Lindi másik
gyűrűfegyveréből. A tűznyelv végignyalta a tiszt arcát, beégette
magát a húsa alá, és a torkán, a gégéjén keresztül lehatolva
szétperzselte a tüdejét.
A tiszt őrjöngve üvöltött a fájdalomtól.
Az egyik őr torkát könnyedén elmetszette a vékonyka lézersugár. A
fickó eltátotta a száját, vért köhögött fel.
Ey'Lindi ezek után elfelejthette digitális fegyvereit. A pici eszközök
csupán egyetlen töltet kilövésére voltak alkalmasak, további
használatuk előtt meg kellett volna tölteni a tárukat, új tűt, új adag
napalmot, új lézertöltetet kellett volna elhelyezni bennük.
Ey'Lindi a lézerrel elkövetett gyilkosság után előrevetődött.
Felrántotta karját, keze élével az egyik őr orrtőcsontjára csapott.
Könyöke halálos pontossággal ütötte szíven következő áldozatát.
Megpördült; a harmadik őrt egy köríves rúgással tette
ártalmatlanná. Sarka megreccsentette a fickó halántékát, a másik
keze pedig közben leütötte a negyedik katonát.
Az orgyilkos nő alig lélegzett gyorsabban a normálisnál.
A fogadócsarnokban hét hulla hevert. A katonáknak arra sem volt
idejük, hogy riadót kiáltsanak. A kormányzó fiatal ágyasai egymást
ölelve, egymáshoz bújva, tágra nyílt szemmel zokogtak. Számítani
lehetett rá, hogy hangoskodni kezdenek.
– Csak halkan, gyerekek – vicsorgott rájuk Zhord, és fenyegetőn
felemelte Ey'Lindi lézerpisztolyát. – Egy mukkanást se akarok
h a l l a n i !
A zömik nagybácsis stílusban förmedt rá a megszeppent kölykökre.
– Ezekkel mi legyen? – kérdezte halkan.
Petrov döbbenten végignézett a halottakon, azután az ágyasokra
p i l l a n t o t t .
– Nem érthették meg, amit mondtál – vetette oda Jaqnak. Nyelt
egyet. – Azt sem tudják, miről beszéltél. – Hangja olyan volt, mintha
a saját életéért könyörögne. – Én tudok néhány dolgot a hipertérről,
értem is egy kicsit. Időnként csápok nyúlnak ki belőle. Csápok,
amelyek az agyamat akarják körbeölelni... Viszont azokról még én
sem tudtam!
Azokról? Talán a Káosz isteneire gondol?
– Akkor most majd tudni fogsz róluk – vetette oda neki Zhord.
– Csak akkor – mondta Jaq –, ha elkerülhetetlen. Petrov folytatta a
r i m á n k o d á s t .
– Ezek a gyerekek, ezek a babák semmit sem értenek, és...
– Igen, babák! – kiáltotta Jaq. – Vagyis inkább bábok! Élő bábok.
Azt akarod, hogy a kéj szadista eszelősei elégítsék ki rajtuk
v á g y a i k a t ?
Petrov száraz torokkal nyelt egyet.
– Könyörületesnek kellene lennünk hozzájuk...
– Ez igaz. Ez való igaz. Kellene.
– Majd én megcsinálom – jelentkezett Ey'Lindi.
Egyetlen szökkenéssel a halott kormányzó élő játékszerei között
termett. Lecsapott kemény karommá feszített ujjaival, megszorított
egy-egy ideggócot, belebökött egy-egy nyakba. Villámgyorsan
dolgozott. Könyörületesen. A megmérgezett kormányzó körül
csakhamar ernyedt testecskék hevertek. Újra felkerült néhány
bejegyzés arra a listára, amelyen a beteg galaxis által az
Istencsászárnak bemutatott áldozatok neve szerepelt.
Ey'Lindi ezután a falhoz lépett, és vizsgálgatni kezdte a csempékből
kialakított arabeszkeket.
– Négy szinttel alattunk... – mormolta maga elé. Ujjai
fáradhatatlanul tapogatóztak.
Egy olyan kövér embernek, mint Lagnost volt, minden bizonnyal
nagy megerőltetést jelentett volna gyalog lemenni négy szint
mélységbe. Kellett tehát lennie valamilyen eszköznek – mondjuk
egy lebegőszéknek –, amelynek segítségével a kormányzó
lejuthatott asztropatája búvóhelyére. Ey'Lindi azokat a nyomokat
kereste a falon, amelyek elárulhatták, hol rejtették el ezt az eszközt.
– Ah!...
Az egyik faldísznek látszó fajanszgomb elfordult a keze érintésére.
A fal egyik jókora panelje hátracsúszott, azután felemelkedett.
Mögötte egy szűk helyiség volt, melynek falain frissen felfestett
rúnák sötétlettek.
Egy lift...
A rúnák mindegyike a hit szimbóluma volt. A kormányzó –
legalábbis ami szexuális szokásait illeti – eltorzult lelkű ember
lehetett, de azt senki sem foghatta rá, hogy nem tartotta tiszteletben
az Istencsászárt és a hozzá kapcsolódó eszméket. Lagnost minden
romlottsága ellenére a hitet védelmező bástya szerepét töltötte be a
Luxus Primeren. Vagy lehet, hogy a nemrég kinevezett pontifex
mundi ösztönzésére lett ennyire vallásos? Lehet, hogy Slaanesh
kultuszának szektásai, ismervén és kihasználván pederaszta
hajlamait, megpróbálták maguk mellé állítani? Talán az azóta már
meggyilkolt főpap volt az, aki visszatartotta Lagnostot a Káosz
i m á d a t á t ó l .
Lagnost hite nem lehetett szilárd, lelke nem lehetett makulátlanul
tiszta, hiszen ellenkezni próbált a inkvizítorral – nem teljesítette
rögtön a kérést, amikor Jaq közölte, hogy találkozni kíván a
kormányzói asztropatával.
Ellenkezni egy inkvizitorral! Hogy lehetett kormányzó egy ilyen
ostoba ember?
Ey'Lindi belépett a liftbe. Teste összeolvadt az árnyakkal. Zhord
mozdult, hogy kövesse, hogy ugyanúgy vele tartson, ahogy annak
idején a Sztálindrómon, abban a Vaszilarjov nevezetű városban.
Jaq visszatartotta a zömiket.
– Mi itt maradunk, Zhord. Ey'Lindi egyedül is képes megtalálni az
a s z t r o p a t á t .
Az igazat megvallva, nélkülünk jobban elboldogul.
A falpanel újra megmozdult, lejjebb ereszkedett.
– Mi a csoda ez a nő? – zihálta Petrov.
– Birodalmi orgyilkos – felelte Jaq könnyedén.
Birodalmi – vagy renegát? Vajon melyik? Ezekben az őrült időkben
a renegátig talán egyet jelentett a valódi hithűséggel.
Várakozás közben Jaq végrehajtott egy néma szertartást:
ajándékként az Istencsászárnak ajánlotta a kormányzó fiatal
ágyasainak halálát. Hogy életben tartsak és táplálják a soha véget
nem érő pszichikai őrszolgálatot teljesítő Császár lelkét, minden
egyes nap fiatal pszik ezrei áldozták fel magukat, vitális
esszenciájukat és életüket.
Azoknak a testét, akik vállalták ezt az áldozatot, a felszentelt papok
által működtetett szertartási kemencékben égették el. A szétégő
hús, a pernyévé váló csontok és szövetek sűrű, zsíros füstje
beleolvadt a Föld elviselhetetlenül szennyezett atmoszférájába; az
elhamvasztott testekből felszálló füst volt az, amely émelyítően
édeskéssé változtatta a kénes-savas levegőt.
Ezek a testek, amelyek Lagnost körül a selyemlepedőkön, szatén
vánkosokon hevertek, nem juthattak el a szent krematóriumba.
Addig fognak a fogadócsarnokban maradni, míg valamelyik alantas
szolga ki nem vonszolja őket. Halálukról, áldozatukról senki sem fog
tudomást szerezni, hacsak...
Hacsak Jaq őszinte, szívből fakadó imája, amelyben megemlékezett
róluk, nem hatol keresztül a téren, s nem jut el a Császárhoz. Vajon
ha a holtak dicsérete célba ér, kicsordul-e majd egy parányi
könnycsepp a Birodalom urának ráncredőkkel körülvett szeméből?
Vajon a Császár érez-e majd valami sajnálatfélét a gyermek
ágyasok iránt?
A szentimentalizmus, gondolta Jaq, a józan ész galád ellensége.
Odakint a sötétségbe burkolózó városban egyre kisebb
időközönként követték egymást a robbanások. A világítógömbök
fénye megremegett, elhalványult, majd folytatta a félhomállyal vívott
harcát.
Egy tiszt rontott be a fogadócsarnokba. A rossz világítás miatt csak
akkor vette észre, mi történt a kormányzóval, amikor már becsukta
maga mögött az ajtót, és előrébb lépett.
Az első percben értetlenül bámult a szakadt öltözetű inkvizítorra, a
kísérteties külsejű navigátorra, a lézerpisztolyt markoló zömikre meg
a testekre, a fiatal ágyasokra, akik úgy hevertek a dívány körül,
mintha hirtelen elnyomta volna őket az álom.
Azután meglátta a kiontott vért – nem volt sok belőle – meg az
ernyedten fekvő kormányzót, akinek az arcáról félig levált a
megszokott lélegeztető berendezés...
Zhord már éppen felemelte a pisztolyát, hogy lelője, amikor a tiszt
térdre roskadt.
Letérdelt és sírni kezdett. A fájdalom, a keserűség könnyei folytak a
szeméből. Abban a pillanatban meglátta a jövőt – amelyben nyoma
sem volt reménynek. Lagnost halálával odaveszett a reménység,
elveszett a város, és el az egész bolygó...
A férfi Jaq felé fordult, könnyei prizmáján át ránézett, és szánalomra
méltóan eltátotta a száját. Megértette, közvetve éppen a Császár
inkvizítora mondta ki a Luxus Primerre a halálos ítéletet.
– Megértelek – szólt hozzá Jaq már-már kedves hangon. –
Megértem, mit érzel. A helyedben én is sírnék.
– De... miért? – nyöszörgött a tiszt.
– Ezt te sohasem érthetnéd meg. Abban a pillanatban, amikor
világossá válnak előtted az okok, meg kellene halnod.
Így talán nem kell meghalnia? Nem kell együtt pusztulnia a
várossal, szülőbolygójával? A tiszt megértette, hiába küzdene,
hiába védekezne. A sorsa elől senki sem térhet ki.
– Legalább azt engedd meg, hogy végezzek magammal – kérlelte
az inkvizítort.
Jaq szelíden, szinte kedvesen megrázta a fejét. A tiszt már így is
éppen elég kegyben részesült, és különben sem hagyhatja, hogy
előhúzza a fegyverét.
– Zhord... – szólt oda halkan a zömiknek.
Zhord a lézerpisztolyával keresztüllőtte a tiszt szemét, A forró sugár
felszárította a könnyeket, örökre eltüntette a férfi fájdalmait.
Amikor Ey'Lindi visszatért, egy zöld köntösbe öltözött ernyedt testet
cipelt a vállán.
Fennix természetesen vak volt. (Az asztropatáknak, amikor
lélekforrasztással a Császárhoz csatlakoztatják őket, opálossá válik,
keményre fő a szemgolyójuk.)
Ey'Lindi ennek ellenére vezethette volna karon fogva is. Vagy talán
azért volt szükség arra, hogy a vállára vegye, mert Fennix
valamilyen fogyatékossága miatt nehezen mozog?
Persze lehet, hogy szó sincs ilyesmiről; lehet, hogy az asztropata ki
sem akart mozdulni a búvóhelyéről. Ha így állt a dolog, Ey'Lindi
egyszerűen és elegánsan megoldotta a problémát: felnyalábolta, és
a vállára vetette.
Fennix, az alakjából ítélve, nem lehetett nehéz. Vékony, már-már
vézna volt. Ey'Lindi olyan könnyedén tartotta a vállán, mint egy erős
felnőtt a porontyát. Az asztropata arcát csuklya takarta, de az idő
nem volt alkalmas arra, hogy szemügyre vegyék. Indulniuk kellett,
muszáj volt elhagyniuk a kormányzó palotáját. Ey'Lindi úgy mozgott,
mint valami ébenfekete robot, annyira sem érdekelte a vállára vetett
ember, mint az agymosott hordárt a gondjára bízott poggyász.
Jaq lelkét megtisztította a meditáció, elméjét tisztára söpörték a
Császár könnycseppjeivel kapcsolatos gondolatok. Érezte, ura saját
pszierejének – annak az erőnek, amelynek köszönhetően már
többtucatnyi világon győzelmet aratott a démonok fölött, mielőtt a
Harlekin-ember és a hidra felbukkanásának köszönhetően
bonyolultabbá vált az élete. A testére tetovált ábrák bizonyították a
harcokban elért sikereit. (Vereségeinek senki sem állíthatott volna
emléket; ha egyszer is kudarcot vallott volna a harcai során, már
nem élne, s nem lenne ép a lelke sem.)
Mielőtt elindultak a palotából, össze kellett szednie démonűző
psziereje utolsó cseppjét is. Az ember sohasem tudhatja, kivel,
mivel találkozik össze útközben... Létre kellett hoznia a
meggyőződés auráját, el kellett hitetnie a társaival és önmagával is,
hogy amit tesznek, amit tenni készülnek, helyes és jó.
Félő volt, hogy a kormányzó emberein, ha megtudják, ha megsejtik,
mi történt a fogadócsarnokban, ha megérzik, hogy Lagnost már
nem él, éppen olyan iszonyatos csüggedtség és reményvesztettség
vesz erőt, mint a Zhord által meggyilkolt tiszten. Ebben az esetben
kártyavárként omlana össze Jaq minden terve. A hithű katonák
felhagynának az ellenállással, nem próbálnák visszaverni az
űrkikötőt ostromló szektások rohamait, ilyen körülmények között
pedig a Tormentum Malorum nem hagyhatná el a bolygót.
Ha idő előtt kiszivárog, hogy Lagnost nem él, mindennek vége...
Nem tűnt valószínűnek, hogy Lagnostnak van olyan gyermeke, aki
átvehetné tőle a kormányzói címet és feladatokat. Örököséül a
bolygótanács valószínűleg valamelyik unokaöccsét vagy más
rokonát jelölné ki, esetleg kinevezne egy régenst, aki képes
megfékezni a polgárháborút. De vajon van-e idő és lehetőség
ebben a helyzetben egy új kormányzó beiktatására?
A legcsekélyebb mértékig sem volt fontos, hogy Jaq távozása után
mi történik a Luxus Primeren. Ennek a bolygónak a sorsa a Nagy
Tervhez képest annyit sem számított, mint egy tollpihe súlya a
tonnányi acéllal megrakott mérlegen. Jaq azonkívül, hogy előre
meggyászolja, semmit sem tehetett ezért a világért.
A Sztálindrómot látogatása után nem sokkal elpusztították. A
bolygón, annak az átkozott, az exterminatust elrendelő üzenetnek
köszönhetően, az élet minden formája megsemmisült...
Lehet, hogy Jaq a világok elpusztítójává vált? Vajon akkor, amikor a
Luxus-epizód és a kormányzó meggyilkolásának híre eljut a Földre
(mert előbb-utóbb minden hír eljut a Földre!), az Inkvizíció
másodszor is kiátkozza egykori titkos inkvizítorát?
Jaq a maga módján részt vett a Császár agóniájában. Ez a
részvétel – ez a keserű áldozat – erőt adott neki még akkor is, ha az
a bizonyos ragyogó ösvény már régen eltűnt a szeme elől.
Össze kellett szednie az erejét, nem hagyhatta, hogy a közelben
ólálkodó démonok megérezzék, kétségek gyötrik a lelkét. A kétség
gyengít, a gyengék pedig vonzzák magukhoz a támadókat...
Kivonultak a néhai Lagnost fogadócsarnokából, és beleütköztek a
hithű katonák és felfegyverkezett polgárok egy csoportjába. A
kormányzói palota védői furcsálló pillantásokkal mérték végig őket.
Egy elrongyolódott ruhát viselő inkvizítor. Egy mogorva zömik. Egy
reszkető navigátor. Egy fekete gépasszony, a vállán egy
eszméletlen asztropatával.
Jaq felemelte a kezét, megjelenítette a tetoválását, és rákiáltott a
f e g y v e r e s e k r e .
– Lord Lagnost kapcsolatba lépett őfelségével, az Istencsászárral! –
Ez bizonyos értelemben igaz volt, feltéve, hogy Lagnost lelke nem
az elkárhozottak közé került.
– Ebben a szent percben senki sem zavarhatja meg Lord Lagnost
imádkozik a Mindenek Urához, és azon dolgozik, hogy elkészítse a
győzelmet eredményező haditervet. Az asztropatáját, miközben
megnyitotta a kapcsolat csatornáját a kormányzó és a Császár
között, sajnálatos módon baleset érte. Fel kell vinnünk őt a
hajónkra, hogy különleges ápolásban részesíthessük, és
visszahozhassuk az életbe. Lord Lagnost majd szól, amikor
elbúcsúzott Istenünktől...
Az ostobák! Minden szót igaznak hittek.
A fegyveresek áldó jeleket vetettek magukra, megcsókolták
amulettjüket. Álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy egy
inkvizítor hajlandó lehet az Istencsászár káromlására, hogy a
Mindenek Urának nevét használja hazugságai elleplezésére.
– Terjesszétek el a hírt! A Császár hatalmas lelke, hála illesse ezért,
hajlandó volt kapcsolatba lépni Lord Lagnosttal! A megváltás már
nem késik sokáig... – Jaq inkább fanatikus gyóntatónak, és nem
ravasz inkvizítornak érezte magát.
Ha hazudnod kell, csuda dolgokat mondj, és senki sem fog
kételkedni szavaidban!
* * *
A Tormentum Malorum lüktetve kilépett az űrbe, örökre maga
mögött hagyva a halálra ítélt világot.
Az üzemanyagnak – amit egy évszázaddal korábban a Bendercoot
nevű vörös törpecsillag negyedik bolygója körül orbitális pályán
keringő állomáson pumpáltak bele a tartályokba – már csak a
kétötöd része volt meg. Ha nem akarták elhasználni a biztonsági
tartalékot, a hajó az ugrási övezet elérése után csupán néhány
rövidebb hiperugrást hajthatott végre, vagy egyetlen közepes
nagyságút. A Luxus primeren nem lehetett tankolni, és az sem tűnt
valószínűnek, hogy a rendszer iparholdján vagy bányabolygóján
hozzá lehet jutni a megfelelő üzemanyaghoz.
Sürgősen csak egyetlen rövid ugrást kellett végrehajtani: át a
semmibe, a végtelen semmi egy másik részébe.
Oda, ahol Fennix nyugodtan belemerülhet az asztrális üzenetek
özönébe, ahol fáradságot és időt nem sajnálva elő tudja halászni az
információtengerből a Jaqot érdeklő adatot.
Azt az adatot, amely alapján el lehet majd dönteni, hogyan legyen
t o v á b b .
A feladat fontos volt, az idő nem számított. A Tormentum Malorum
fedélzetén elegendő élelem és elegendő sztázistartály volt.
Ahogy a karcsú, gyászfekete hajó elindult kifelé, Jaq tartózkodott
attól, hogy bele hallgasson a rádióadásokba, amelyek a
Luxus-rendszer kormányzatának pusztulásáról adtak hírt.
Fennix tartózkodott attól, hogy akár véletlenül is kapcsolatba lépjen
az ostrom alatt lévő kormányzói palotában maradt asztropatákkal,
egykori társaival.
A vak Fennix aszott, alacsony férfi volt, inkább majomra hasonlított,
mint emberre. Hosszúkás, hegyes füle a denevérére emlékeztetett,
hallása olyan éles volt, hogy a hangos zajok komoly fizikai fájdalmat
okoztak neki. Kivételes hallásának legfeljebb csak annyi köze volt a
telepatikus képességekhez, hogy ha nem tömi tele, a fülét vattával,
a zajok úgy elterelik a figyelmét, hogy semmit sem foghat fel a pszi
a d á s o k b ó l .
Figyelembe véve, hogy Fennixnek ilyen sok bajt okoztak érzékeny
fülei, és tekintettel vakságára, nem tűnt embertelennek, hogy
Lagnost – mint Ey'Lindi lakonikusan jelentette – egy aprócska,
hangszigetelt, sötét, földmélyi cellában tartotta. Fennix
biztonságban érezhette magát odalent, és minden zavaró
körülmény kizárásával folytathatta mestersége gyakorlását.
Abban semmi furcsaság sem volt, hogy a lélekforrasztás, a
Császárral való összekapcsolódás során, amikor megvakult, nem
vesztette el a hallását is. Senki sem vehetné hasznát az
asztropatáknak, ha nem hallanák meg a parancsokat, és nem
tudnák, milyen üzeneteket küldjenek. (Az efféle instrukciók
majdnem mindig olyan bonyolultak voltak, hogy az asztropaták
képtelenek lettek volna felfogni tartalmukat, ha pusztán a
tapintó-érzékükre kell hagyatkozniuk.) A telepatikus képesség és az
ilyen éles hallás együtt azonban inkább átok volt, mint áldás.
Fennix végtagjai véznának és gyengének látszottak ugyan, de ha
akart, mégis fürgén mozgott. Testén nem lehetett találni egyetlen
milligramm fölösleget sem; az egész emberke keményre aszalódott
izmokból és inakból állt.
Mint hamarosan kiderült, elég furcsa és rejtélyes szerzet volt.
Fennix hitte, hogy az útjukra bocsátott telepatikus üzenetek
sohasem vesztik el erejüket, örökké léteznek. Elképzelése szerint a
múlt, a jelen és a jövő valamennyi telepatikus üzenete kapcsolatban
áll az összes többivel, és néma hálót – ő „fészeknek” nevezte –,
észrevehetetlen szubmatériát alkot. Fennix biztosra vette, hogy a
halála pillanatában képes lesz teljes egészében felfogni ezt az
üzenethálót, s belemerül ebbe a végtelen, telepatikus Bábelbe.
Biztos volt abban, hogy a megsemmisülés másodperce számára
azonos lesz a megvilágosodás, a „mindent megértés” pillanatával.
Hitte, hogy a tér és a távolság egyetlen üzenetnek sem szabhat
határt. Szerinte az üzenetek – valamennyi üzenet! – szellemei
leválnak az eredetiről, és behatolnak a tér és az idő valamennyi
szeletébe. Szerinte a Császár Astronomicanja hatást gyakorolt az
üzenetekre, látszólagos határokat teremtett köréjük, így az emberek
úgy érezhették, a telepatikus kommunikációnak időtartama és
iránya van.
Lehet, hogy Fennix könnyű préda lenne a démonok számára?
Könnyű lenne őt letéríteni a hit ösvényéről? Elképzelhető, hogy
azok a bizonyos múltbeli és jövőbeli üzenetek, amelyeket állítása
szerint néha sikerült elcsípnie, valójában démoni hangok voltak?
Géniusz ő, vagy olyan gyenge bástya, amelyet a káoszlények
könnyen elfoglalhatnak és hídfőállásukká változtathatnak?
Az utazás negyedik napján Jaq meglátogatta Fennixet, akit Azul
Petrovval együtt abban az obszidián falú helyiségben szállásoltak
el, ahol a sztázistartályokat tárolták.
Jaq, ahogy belépett, azonnal visszahőkölt.
Petrov levette a fejéről a hiperszemét takaró fejkendőt!
A navigátorok erős esküvel fogadják, hogy csak akkor fedik fel
hiperszemüket, ha életveszélybe kerülnek, és más eszközzel nem
tudják megvédeni magukat. Petrovot a jelek szerint semmiféle
veszély nem fenyegette...
Fennix olyan közel ült hozzá, hogy szinte összeért az arcuk. A vak
asztropata egyenesen a navigátor ráncos homlokára meresztette
opálfehér szemét.
Jaq elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassa meg azt,
amit Fennix vak szeme nem érzékelhetett.
Miféle hátborzongató kapcsolat jött létre Petrov és Fennix között?
Mit művelhetnek?
* * *
Fennixnek természetesen szüksége volt motivációra és
magyarázatra. Petrov oda vitte a hajót, ahová Jaq kívánta,
Fennixnek azonban értenie kellett annak az asztrális küldetésnek a
lényegét, amelynek részesévé vált. Tudnia kellett, hogy pontosan
mit kell keresnie, hogy a telepatikus üzenetóceánban melyek azok
az információk, amelyek fontosak lehetnek az inkvizítor számára.
– Köszönöm, hogy elraboltatok – mondta Jaqnak.
Az asztropata telepatikus érzékszerve segítségével képes volt
felfogni a körülötte lévők auráját. Meg tudta különböztetni egymástól
Jaq, Zhord és Ey'Lindi sziluettjét. (Ha Ey'Lindi a közelében
tartózkodott, azonnal reszketni kezdett, mintha erős izgalmi
állapotba került volna.)
– Aura az aurában – mondta. – Szörny a hölgyben.
Ezzel a megállapítással nem pusztán arra utalt, hogy Ey'Lindi
gyönyörű külseje veszedelmes gyilkost takar. Főként az ejtette
ámulatba, amikor felfedezte, hogy a nő testében milyen iszonyatos
implantok rejtőznek.
Implantok és még valami más is...
Azul Petrov természetesen egészen másnak látta Ey'Lindit. Nem
sokkal azután, hogy a Tormentum Malorum elhagyta a Luxus
Primert, Ey'Lindi visszavonult a hálófülkéjébe. Amikor ismét
megjelent, mintha kicserélték volna: bőre elefántcsont fehér volt,
irizáló selyemruhát viselt, amelyre hideg zöld fénnyel szikrázó
brossokat tűzött, lábára pedig kunkori orrú papucsot húzott. A
megszólalásig olyan volt, mint a legelegánsabb kurtizánok.
Petrov nem értette a dolgot. Ki lehet ez a nő? Ki ez a magas és
csinos (de még milyen csinos!) lány? Két Ey'Lindi utazik a hajón?
Két teljesen különböző nő, akik csupán abban hasonlítanak
egymásra, hogy ugyanolyan aranyló a szemük, és ugyanolyan piros
övsálat hordanak?
Ey'Lindi, miután leoldotta magáról a szintetikus bőrt, úgy döntött,
nem a testhez simuló orgyilkos dresszét, hanem inkább ezt a
kurtizánálcát veszi magára.
Külseje megváltozott, belül azonban az maradt, aki volt. Orgyilkos,
akinek a gégéjét egy hússzínű szelep helyettesíti...
Hosszú imádkozás és meditálás után Jaq – mintha forró parazsat
szórt volna a lelkére – elmondott Fennixnek és Petrovnak néhány
dolgot. Elmagyarázta Ey'Lindi dupla aurájának okát. (A nő
rezzenéstelen arccal hallgatta végig leleplezését.) Megemlítette az
agyakba fészkelődő hidrát. Elmondta, hogy néhány titkos inkvizítor
belekeveredett egy összeesküvésbe. Szót ejtett a
Harlekin-emberről. Bevallotta, hogy behatolt a császári palotába.
Kiejtette az Ordo Malleus, Baal Firenze és... Slaanesh nevét.
Az asztropata és a hemofíliás navigátor az eligazítás alatt és után
úgy reszketett, mintha a jeges űr költözött volna csontjaikba, a velő
helyére. Együtt imádkoztak Jaqkal. Ey'Lindi is imádkozott, bár ő
nem a Császárhoz, hanem a Callidus Szentélyhez intézte fohászát.
Egyedül Zhord nem érezte szükségét az imának. Ő ehelyett inkább
leköpdöste és tisztára törölgette a hajtóműveket.
A Tormentwn Malorum végrehajtotta az ugrást – átjutott a semmi
közepébe, az űrnek abba a részébe, amelynek nem volt
középpontja és határa. A csillagok csúf ékkövekként, iszonyatos
távolságban sodródtak a végtelen semmiben; hiába erőlködtek,
gyengécske fényükkel képtelenek voltak sebet ejteni a sötétség
testén. A csillagködök innen tejfehér vérsejteknek látszottak a
Semmi szörny véráramában.
Az ablakokat eltakaró, démonfejeket formázó spaletták távoli,
patetikus lámpásaival és fényesen ködlő fátylaival együtt a hajón
kívülre rekesztették a túlvilági áradatot.
A Tormentum Malorum öt utasa tort ült. Aszpikos grox nyelvet ettek,
és arctui kaviárt – az édes gyümölcsszószban megforgatott áttetsző
halpeték belsejében angolnaembriók voltak – meg bálnacsemetéből
készített sztéket. Az egészet dicsbogyó lével öblítették le.
A hajó fedélzetén megszokottnak számított az efféle gazdag menü,
ezúttal azonban a lakomának szertartási és áldozati jellege is volt.
Jaq a Császár tiszteletére rendezte a tort, akitől erőt akart kapni az
előtte álló feladat elvégzéséhez. Ilyen helyzetben nem lehetett
figyelembe venni a puritanitást előíró szabályokat. Jaq a lakoma
előtt újra cserélte a Luxus Primeren átélt csetepaték során
elrongyolódott ruháját. Zhord repesett a boldogságtól, hogy végre
istenigazából megtömheti a hasát. Ey'Lindi elegánsan, de
közömbösen evett; az ő számára egy patkány éppen olyan kiváló
proteinforrás volt, mint a legfinomabb ragu.
A tor után Fennix bevonult a hajó obszidián falú éjfekete
kápolnájába, és nekilátott, hogy a telepatikus üzenettengerből
kihalássza a Jaqot érdeklő információkat.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Asztropata (VI. fejezet)
Harlekin: Könyvtár (XIX)
Tizenkilencedik fejezet
Könyvtár
A Hiperháló és a könyvtár közötti megdőlt, kifacsarodott térben állva
Jaq kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Le kellett volna venned a fejkendődet! – vicsorgott rá Zhord a
navigátorra. A zömik csosszantott egy párat, aztán toporzékolni
kezdett tehetetlen dühében. A szemébe könnyek tolultak.
Jaq szeme száraz volt. Száraz, akár a sivatag. Nem tudott sírni.
Hogyan is sírhatna az ember ebben a bánat-univerzumban, ahol
már annyi könnyet ontottak, hogy ha összegyűjtenék, valamennyi
csillagot bele lehetne fojtani a szomorúság tavába.
Sírni csak annak szabad, aki szenved. A Császáron kívül pedig
senki sem ismeri igazán a fájdalmat.
– Lőnöm kellett volna – motyogta Lex. – Megölhettem volna.
– Kit? – kérdezte Zhord. – Kicsodát?
– Ey'Lindit...
– Ő így is halott, izomagyú!
Jaq térdre ereszkedett Ey'Lindi mellett. Élő sírkő a halott fölött.
– El kell válnod tőle, főnök! – mondta Zhord sürgetően. – Gyorsan,
g y o r s a n !
Légy gyakorlatias!
Igen, el kell hagyniuk ezt a kísérteties helyet, ezt az előcsarnokot,
ahol egy hátborzongató geometria különböző síkjai ütköznek össze.
– Még mindig elda – mormolta Jaq, mintha arra számítana, hogy
kiderül, Ey'Lindi csak ugratta. – Nem önmaga.
Lehetséges volna, hogy valójában nem Ey'Lindi halt meg, csak egy
á l i d e g e n ?
– Biztos van egy kis polimorfin az övében...
Mi történne akkor, ha beadná a szert a halott orgyilkosnak?
Emberré változna? Még egyszer, utoljára megjelennének az arcán a
saját vonásai? Jaq úgy érintette meg Ey'Lindi parókájának hosszú
fekete tincsét, mintha le akarná szakítani a helyéről.
Idegen testben, eldának álcázva kellett meghalnia!
De talán így a legjobb. Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint
más lenni, mint ami valójában volt. Kihasználni azt a Harlekinekével
vetekedő kaméleonképességet, amelynek segítségével
belebújhatott mások bőrébe.
Ha Jaq képes lett volna beadni a polimorfint, mielőtt Ey'Lindi
meghalt, a nő teste talán olyan flexibilis lenne, hogy a puszta
akaraterejével helyre tudná hozni sérüléseit. De sajnos túlságosan
gyorsan halt meg ahhoz, hogy végre lehessen hajtani rajta ezt az
iszonyatos kísérletet. Jaq érezte, ha nem így lenne, próbát tenne.
Igen, bármit elkövetne azért, hogy megmenthesse!
– Részvétem, Sir Jaq – mondta Lex mély, együtt érző hangon. –
Megértem, milyen veszteséget szenvedtél.
V e s z t e s é g ?
Jaq már régen elvesztette szent hivatalát. Elvesztette az Ordót is,
aminek többé nem volt a tagja. Elvesztette imádott hajóját, amelyet
azóta bizonyára darabokra robbantottak az eldák dokkját elpusztító
birodalmi erők.
Most pedig elvesztette a... segítőtársát.
– Mi lenne, ha magunkkal vinnénk ezt a hiperlándzsát? – kérdezte a
zömik Lextől. – Tudnád használni? Nagyon régi lehet, és nagyon
erős. Mit gondolsz, kihúzzuk? Szerinted mit kellene tennünk?
– Neeem! – Az univerzális fájdalom és bánat üvöltése tört elő Jaq
torkából. Ki húzni a pengét Ey'Lindi szétzúzott bordái és
homogenizált szervei közül? – Nem! – kiáltotta. – Vele nem
bánhatunk úgy, mint egy megszigonyozott tengeri állattal!
Egyikük sem fog rátaposni Ey'Lindire, hogy leszorítsa a testet,
miközben kirántja belőle a fegyvert. Még a Főnix Úrnő sem követhet
el ilyen kegyeletsértést! Még ő is hiába jelenne meg, hogy
visszaszerezze a lándzsáját... Ez a penge már Ey'Lindié!
Jaq komor elszántsággal a zömikre meresztette a szemét. Zhord
tulajdonképpen elérte azt, amit akart: durva javaslatával sikerült
megakadályoznia, hogy az inkvizítor még mélyebbre süllyedjen a
bánat mocsarába.
– Tovább kell mennünk, főnök... Ha maradunk, hiábavaló volt
Ey'Lindi áldozata...
– Áldozat! – fröcskölte Jaq dühödten. – Legyen átkozott ez az
ocsmány univerzum! Legyen átkozott ez a kegyetlen világ!
– Ó, szent őseim! Ne csináld ezt, Jaq. Nem tudhatjuk, ki hallja, amit
mondasz. Gondolkozz! Nem is ismernéd Ey'Lindit, ha a kozmosz
nem olyan lenne, amilyen!
– A halál mindenütt jelen van – jegyezte meg Lex vigasztalóan. –
Egyszer mindenki meghal... kivéve persze az Istencsászárt.
– És kivéve az állítólagos fiait – csattant fel Jaq. – Az állítólagos
fiait! Mert én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ezek a
fiak. Hol, a kozmosz mely részén őrködnek? Hol vannak a Sensej
Lovagok? Hová viszik az illuminátok új, megvilágosodott társaikat?
Talán a Keleti Perem egyik világára? Oda, ahonnan már nem látni
az Astronomicant? Vagy valamelyik űrbárkára? Egy hipertérben
sodródó roncstömegre?
– Honnan tudjam, főnök?
Jaq ismét úgy viselkedett, akár egy valódi inkvizítor. A viselkedése
olyan volt, ám szavai üresek maradtak. Bizonytalanság –
kétségbeesés. Kérdések, amelyekre talán nincs válasz...
– Lehetséges – mondta Zhord –, hogy a Rhana Danára könyvében
erről is szó van. A könyv pedig itt van, valahol itt, ebben a
k ö n y v t á r b a n .
Jaq felnyögött.
– Melyikünk fogja elolvasni az elda szöveget most, hogy az én... az
én... Most, hogy Ey'Lindi halott? Mi értelme van ezután annak, hogy
megtaláljam ezt a Rhana Demdra-kódexet?
Ezt már Petrov sem hagyhatta szó nélkül.
– Nem érdekel a kódex? Pedig... mi másért hagytam, hogy barbár
módon tönkretegyék, telekaristolják a hiperszememet, ha nem
azért, hogy elvezesselek ide, ennek az állítólag fontos kódexnek a
k ö z e l é b e ?
A barbár külsejű férfi, aki barbár módon telekaristolta Azul Petrov
szemét, megpróbált uralkodni magán.
– A faragásaim némelyike olyan jól sikerült, hogy helyet kaptak a
kolostorerőd galériájában!
Vajon hány ezer, hányszor tízezer fényévnyire vannak most ezek a
f a r a g v á n y o k ?
– Ó, így már mindjárt más. Megtisztelve érzem magam! – Azul
Petrov hangja keserű volt. – Egy biztos: ha nem megyünk be ebbe
a könyvtárba, hiába tettem tönkre magam.
– Rhana Dandra, Rhana Dandra... – kántálta Jaq. – A Tunyaság
Zsákutcái... ahol a Főnix Urak és a Főnix Úrnők lézengenek, arra
várva, hogy elteljenek az évszázadok!
Ha a Főnix harcosoknak részt kellett venniük a Rhana Dandrában,
akkor az a bizonyos könyv talán tartalmaz valami információt a
Tunyaság Ösvényeiről, és... Igen, esetleg a Hiperháló más,
titokzatos helyeiről is.
– ...ahol az idő visszafordul! – kiáltotta Jaq. – Vissza az Ey'Lindi
halála előtti pillanathoz!
Zhord megrázkódott.
– Az a bizonyos idő-visszafordító hely nem más, csak legenda. Még
az eldák számára is mesebeli dolog, főnök! Ez abszurdum!
Abszurdum! Nem forgathatod vissza az idő és a történelem kerekét!
– Nagyon talán nem. De egy kicsit igen. Csak annyira, hogy Ey'Lindi
é l j e n !
Lehet, hogy Jaq megőrült?
– Ó, bárcsak megvilágosodtam volna!... – hördült fel. – A tudás a
kulcs. Az okkult tudás.
– Az én szemem, az én tönkretett szemem is kulcs, a fene essen
ebbe az egészbe!...
Zhord, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit jelent a „kegyelet”
szó, lekapta fejéről a sapkáját, és ránézett Ey'Lindi testére. Zhord, a
vörös szakállú törpe, aki önmagát is rászedve megpróbálta
becsapni az inkvizítort. Aki manipulálni akarta Jaqot. Mert Jaqon
ebben a pillanatban csak valamilyen körmönfont csellel lehetett
segíteni, csak valami hazugsággal lehetett elráncigálni őt a
kétségbeesés szakadékának pereméről – annak a szakadéknak a
széléről, amelyet Ey'Lindi halála még mélyebbre változtatott.
– Azulnak igaza van – mondta Zhord. (Lex torkából majdnem
előbuggyant egy fenyegető hörgés...) – Nem abban, amit a
barbárságról mondott. Szent őseimre, nem abban! Hanem abban,
amit erről a francos könyvről meg az időről mondott.
Ez itt a lényeg, főnök.
Zhord óvatosan kinyújtotta a kezét, és megráncigálta a szakállas
inkvizítor ruhájának ujját. Olyan volt, mint egy groteszk külsejű
gyerek, aki megpróbálja felállítani részegségében földre rogyott
a p j á t .
Jaq nem állt fel. Talán ölbe akarja venni Ey'Lindit? Magával akarja
cipelni? Így, hogy a nő melléből kimered ez az undorító lándzsa?
Nem. Jaq nem emelte fel Ey'Lindi testét. Előrehajolt, és
megcsókolta a nő kezét – azt a kezet, amelyet a halál görcse a
lándzsa nyelére dermesztett.
Az inkvizítor szelíd mozdulattal levette Ey'Lindi derekáról az orgyilko
sövet, amelyben ott lapultak a gyűrűfegyverek, a mérgek és a
garrotte-ok. Elrongyolódott köpenye alatt a saját derekára erősítette.
– Itt jobb helyen lesz, huh? – mormolta Zhord. – Huh! Megőrzöd
neki, mi? Átadod neki, miután megtaláltad azt az idő-teret...
Jaq magához vette az Ey'Lindi nyakában függő pöttyös kavicsot is.
Ha Ey'Lindi valóban elda lett volna, és ha a kavics valódi lélekkő,
akkor a halott lelke ott lenne a legbelsőbb mátrixában... De a kavics
egyszerű kavics volt, amit Zhord csak azért szedett fel valahol, hogy
az ujjai közt morzsolgatva levezesse vele az idegességét.
Jaq megcsókolta a követ, a nyakába akasztotta, és erőlködve felállt.
– Nem adhatom meg magam az érzelmeknek – vicsorogta. – Nem,
amíg az összeesküvők megpróbálják szétterjeszteni a kozmoszban
a hidrát! Nem, amíg az illuminátok konspirálnak! De ezt az övet és
ezt a követ... ezeket örökre megőrzöm... Most pedig – kihúzta
magát – behatolunk a Fekete Könyvtárba, és kifosztjuk!
Miért teszi ezt? Szent vagy profán okok miatt? Közben végig az
Istencsászárra fog gondolni? Vagy Ey'Lindiért teszi? Bosszút akar
állni érte? Eszelős rekviemnek szánja az akciót?
A könyvtár nagyjából olyan volt, amilyennek az agonizáló Azul a
víziójában látta. Vagy... lehetséges, hogy a behatolók éppen
olyannak látták a helyet, amilyennek Petrov leírta? A képzeletük
formázta meg a falakat, a termeket?
Az épület valamilyen pszicho aktív anyagból, a Hiperháló
szubsztanciájából állt, és éppen olyanná formázódott, amilyennek
Azul előre elképzelte. Azul Petrov képes volt arra, amit még a
Harlekinek sem tudtak megtenni: látta, elképzelte, és tudatával
megformázta a Fekete Könyvtárat.
Vagyis a Fekete Könyvtár egyik változatát. Mert léteztek – létezniük
kellett – olyan Fekete Könyvtáraknak is, amelyek nem mutatkoztak
meg Azul Petrov előtt. Némelyikben a könyvek tömör kődarabok
lehetnek – némelyikben talán fehéren izzó fémlemezekből vannak a
kötetek lapjai.
Rúnákkal telerótt gerincű, plasztikba, adamantiumba és keményített
selyembe kötött könyvek. Különálló kötetek. Sorozatok. Liberek és
kódexek. Rézverettel, lidérccsont berakással díszített borítók és
gerincek. Bőr- és mutánsbőr bevonatok. Faragott adamantiumból
készült dobozokban lapuló feljegyzések.
Az ébenfekete polcok és falak háttere előtt sorakozó, saját okkult
fényüket sugárzó könyvek. A ragyogásban valószínűleg könnyen el
lehetett olvasni a szövegeket. A kötetek radioaktívnak tűntek, s félő
volt, hogy elsorvasztják a gerincüket, a lapjaikat megérintő ujjakat.
Bizonyos szekciók padlóját és polcait évezredek során
megvastagodott porréteg borította. Talán itt tartották azokat a
könyveket, amelyekről kiderült, hogy használhatatlanok, hogy
csupa-csupa téveszmét tartalmaznak. Vagy az is lehet, hogy álca
az egész, és éppen a legfontosabb dokumentumokat rejtették el a
portakaró alatt...
Fekete folyosók, termek, beugrók és fülkék. Szobák.
Szkriptóriumok. Lépcsősorok és árkádsorok. Jelek, utalások.
Díszek. Frízek. Domborművek. A sötétben alig látható, alig kivehető
díszítések. Árnyakkal takart mozaikok a mennyezeten – az éjszaka
és a titokzatosság zenitje.
Sötétség és a kötetekből sugárzó fény végig a mély és széles,
messzeségbe vesző csarnokokban.
A könyvtárban sötét árnyak mozdultak. Negatív aurák. Sziluettek. A
hely egyszerre volt üres és zsúfolt. A megjelenni látszó lények egy
másik síkban léteztek. Talán egy másik időben. Abban a
könyvtárban, amelyet Azul nem láthatott.
Mik lehetnek ezek? Kik ők? Nagy Harlekinek talán?
A lények megérezték, hogy valaki behatolt a titkos termekbe. Talán
meg akarták állítani a betolakodókat. Talán nem sikerült
materializálódniuk. Majdnem megjelentek, de mégsem. Talán az idő
akadályozta meg őket ebben. A könyvtárban több időpatak
csörgedezhetett egymás mellett, egymást fölött, egymást fedve. Az
egyik időpatakban Jaq és társai továbbhaladtak a könyvtár mélye
felé. Egy másik időpatakban a könyvtár többi látogatója mozgott,
azok a lények, amelyek meg akarták akadályozni, hogy az emberek
még beljebb jussanak. Őrök voltak? Egyszerű olvasók? Tudósok?
Árnyak, amelyeken olyan egyszerű volt keresztülhatolni, akár a ritka
l e v e g ő n .
Egy Nagy Harlekin állta el az útjukat. Az alak alig volt tömörebb,
mint a pókháló. Megrebbent. Átformázódott, és ismét megjelent.
Egy köpenyes, szakállas, bekötött szemű inkvizítort láttak, aki
csakis az Ordo Malleus egyik privilegizált tagja lehetett. Ember volt,
akit a csillámló ruhákat viselő Harlekinek vezethettek be ide. Kísérői
mögötte álltak. Az inkvizítor és a Harkinek egy másik időpatak
vonalát követték. Talán valamikor a múltban léteztek. léteznek.
Tehát igaz, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok tudásukkal
segítik – segítették – egymást a démoni erők ellen vívott harcban. A
titkos inkvizítorok talán már többször is ellátogattak erre a helyre.
Természetesen kísérők társaságában, akik gondosan ügyeltek rá,
hogy ne láthassák, amit nem szabad látniuk.
Jaqot senki sem irányította. Őt nem terelgették...
– A szemedben lévő rúna vezetett ide minket – mormolta Jaq a
navigátornak. – Ez a rúna a jelek szerint képes megváltoztatni az
időt. Legalábbis itt, a Hiperhálóban. Az időt... szeletekre hasogatták,
azután újra összerakták.
Ha az Azul Petrov hiperszemébe bevésett rúna képes alterálni az
időt... Vajon segíthet-e Jaqnak abban, hogy megtaláljon egy
bizonyos ösvényt? Nem valószínű. Lehet, hogy csak a könyvtárhoz,
azon belül pedig az egyik könyvhöz vezető utat ismeri...
– Megérkeztünk – súgta Azul. – Ez az. A szemem felismeri.
Egy arabeszkdoboz belsejében, egy ében pódium tetején vaskos
kötet hevert. A borítóját díszítő drágakövek, a smaragdok, topázok
és turmalinok földöntúli ragyogássá változtatták a könyvből
kisugárzó fényt.
A címét gyémántokkal rakták ki. Rhana Dandra. A tündöklő rúnák
jelentése nem lehetett más.
Harlekin-árnyak jelentek meg. Izgatottan mozogtak, hevesen
integettek. Nem állíthatták meg az inkvizítort és társait.
Petrov elvégezte a feladatát, elnavigálta társait a könyvhöz. Kezeit a
dobozra tette, és megpróbálta összeszedni az erejét. Felsóhajtott.
A doboz fedelét talán mágiával, talán technikai eszközökkel zárták
le; esetleg mindkettővel. Ahogy Petrov föléje hajolt, ahogy feltolta
homlokán a kendőt, és rávillantotta a hiperszembe vésett rúnát, a
fedél kinyílt. Felemelkedett.
A közelben egy magas olvasóállvány állt. Szénfekete folt, az alakja
leginkább egy Sólyomra, egy széttárt szárnyú Maszk-harcosra
emlékeztetett. Az elejét régi, megfakult zászló takarta, amelyre
fekete sávokat, a sávok elé pedig egy támadáshoz felemelt farokkal
álló skorpiót festettek. Jaq kiemelte a dobozból a nehéz könyvet, és
ráfektette az ébenszárnyakra.
Kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte.
A pergamenlapokat bonyolult rúnák borították. Szövegek,
lábjegyzetek, egészen apró jelekkel írt kiegészítések. Jaq egyik jelet
sem ismerte. Az egyik, különös fényt sugárzó rúnasor a szeme
láttára alakult át. A jelek felemelkedtek, azután új szöveggé
rendeződve visszaereszkedtek a lapra. Igen, a jövőnek számtalan
variációja lehetséges. A könyv a jelen eseményeinek megfelelően
folyamatosan változtatta a saját, jövőre vonatkozó szövegrészeit.
Jaq óvatosan becsukta a könyvet, és végigsimított a borító
ékkövein. Lehet, hogy mindegyik egy-egy rég halott elda lélekköve?
– Egy egész vagyont megérnek ezek a kövek – mormolta Azul.
Tényleg kapzsiság csendült elő a hangjából? – Ennyi kinccsel az
ember megváltoztathatja a sorsát...
– Huh! – mordult fel Zhord. – Hát persze, ez a Sors Könyve.
Hatalmas, rémisztő denevéreknek látszó Harlekin-sziluettek jelentek
meg. Hadonásztak. Integettek.
– Lehet, hogy szükségünk lesz némi vagyonra – mondta Jaq.
Aktiválta a tenyerén az inkvizítortetoválást, azután csüggedten
eltüntette a rajzot. – Nem valószínű, hogy a Birodalomtól anyagi
támogatást fogok kapni.
– Évekig eltarthat, mire az ember el tud olvasni egy ilyen könyvet –
jegyezte meg Lex.
– Ti, nagyfiúk, sokáig éltek, igaz? – kérdezte Zhord.
– Igen. Ha nem ölnek meg minket. Sokáig fogok élni, de lehet, hogy
ugyanaz a sorsom, mint a fivéreimnek, akik most ott fekszenek a
Hiperhálóban. Még a mirigyeiket sem tudtam kiemelni belőlük! Ott
hevernek, a mirigyeikkel, kiszolgáltatva az arra járó dögevők
k é n y é n e k - k e d v é n e k .
Lex nagy nehezen lecsillapította magát, és megértette a zömik
kérdésének lényegét.
– Továbbra is veletek maradok – mondta. – Most, hogy az
orgyilkosotok halott, szükségetek lesz egy erős emberre, aki
megvéd titeket.
– A zömikek tudnak vigyázni magukra! Jaq sem riad vissza egy kis
verekedéstől. De rendben, maradj velünk. Kösz. Megtisztelsz
minket a jelenléteddel... Ugye, most udvarias voltam?
– Örülök, hogy maradsz, Lex – mondta Jaq. – Valóban megtisztelsz
minket ezzel.
Lex komoran bólintott.
– Még túl sok megválaszolatlan kérdés van. Egy hadjáratnak csak
akkor van vége, ha az Angelus szürkületkor megcsendül Dorn
tiszteletére. – Ez valószínűleg valami közmondás volt, melynek
valódi jelentését csak a Császári Öklök ismerhették.
– Vajon dezertőrnek számítok-e akkor, ha nem találom meg a
módját, hogyan térhetnék vissza a káptalanomhoz? Az öklömben itt
viszket a kötelességtudat... Úgy érzem, az Istencsászár nevében
meg kell védenem új társaimat. Titeket. De... kíváncsi lennék, mi a
valódi célod, Jaq Draco? Az, hogy
Őt szolgáld? Hogy kiderítsd, milyen gonosz összeesküvéseket
szőttek ellene? Hogy megfékezd az összeesküvőket? Vagy hogy
visszaszerezz valamit, ami elveszett? Feltámassz egy halott... – Lex
nem találta a számára idegen, furcsa szót. – ...egy halott ágyast?
Nem... Szeretőt. Egy társat.
Jaq kínlódva próbálta megőrizni az önuralmát.
– Lehetséges – mondta. – Talán egy és ugyanaz az út vezet a
megvilágosodás és Ey'Lindi visszaszerzése felé.
– Egy varázsló könnyen megtalálná az utat, amelyen egyszerre
lehet eljutni mindkét célba – mondta Zhord. – Más nem.
– Ha így van, akkor varázslóvá kell válnom!
Zhord izgatott lett.
– Ezzel a könyvvel varázsló leszel? Igazi varázsló? Mágus? Nem
fogsz beleesni abba a hibába, hogy... Nem válsz megszállottá?
– Meg fogom ragadni a Káoszt. Ezekkel a kezekkel! – mutatta Jaq.
Kezében még mindig ott tartotta a Rhana Danára könyvét. –
Megragadom, és addig feszítem hátra a fejét, míg elroppan a
gerince. Ha erre lesz szükség, megteszem!
– Ó, szent őseim! Jobban érezném magam, ha becsomagolnánk
valamibe azt a könyvet.
– Megkeresem... megtalálom azt a fénylő ösvényt, amelyet egyszer
már megpilantottam, a vía luminosát, és...
– Huh! Csomagoljuk már el azt a könyvet, jó? – A könyvtár karbon
sötétjében egyre több árnyék jelent meg.
– Becsomagolni? – ismételte Jaq. Hogy csomagolja be ezt a
csillogó talizmánt, melynek segítségével talán még a Káoszt is
l e g y ő z h e t i ?
– Csomagoljuk be!
A zömikek irigy szerzetek, még akkor sem hajlandók megválni a
dzsekijüktől, ha arról van szó, hogy egy szent könyvet kell
belecsomagolni. Lex gyakorlatilag meztelen volt, így nem maradt
más, csak Jaq köpenye vagy Azul ruhája.
Azul egész végig az ékköves könyvet figyelte.
– Bedugom a ruhám alá – mondta. Zhord megrázta a fejét.
– Jaq a pszi, nem te.
– Talán a hiperszem nem pszichikai szerv?
Kérdésére senki sem válaszolt. Társai úgy viselkedtek, mintha nem
nyerték volna vissza hallásukat a Főnix Úrnő támadása után.
– Legalább azt engedjétek meg, hogy megérintsem azokat a
köveket, mielőtt elcsomagoljátok!
Vajon a könyv a Fekete Könyvtáron kívül is sugározni fogja
magából ezt a kísérteties fényt? Akár igen, akár nem, el kell
rejteniük. Be kell csomagolniuk valamibe, mert már a borítója is ér
annyit, hogy az űrkalózok odaadják érte bármelyik bolygó
kormányzójának elrabolt lányát.
Azul ujjai tétován megsimogatták a topázokat, a turmalinokat.
Felemelte a kezét, és megérintette az állán pirosló rubint.
– Uh, főnök... – mormolta Zhord.
Lehet, hogy a könyv borítója felszította a navigátorban a mohó vágy
tüzét? Jaqnak a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy az emberi
kapzsiság esetleg kockázatot jelenthet, és veszélybe sodorja a
küldetését. Megváltozott, szinte éterivé vált, ahogy magához ölelte
a könyvet. Átalakult; úgy érezte, hatalmas erő birtokába került.
(Pedig ha jobban belegondolunk, nem volt más, mint a galaxis
történelmének legügyesebb, legmerészebb tolvaja.)
Petrov keze az állán vöröslő rubinról lassan felcsúszott a
homlokára, a sálkendőre. Talán arra készül, hogy a tönkretett
harmadik szemével is ránézzen a drágakövekre? Azokra a
topázokra és smaragdokra, amelyek talán lélekkövek?
Jaq a könyvet magához szorítva a nyakához nyúlt, és megérintette
Ey'Lindi pöttyös kavicsát. Összehasonlította a drágakövekkel. Az
okkult erejű drágaságok ragyogásában úgy látta, mintha a kavics
belsejében megjelentek volna Ey'Lindi lelkének szikrái...
Lexnek feltűnt a navigátor különös viselkedése. Egy Ököl mindig
használja a fejét. Megvizsgálja a jeleket, értékeli őket, gondolkozik,
azután cselekszik. Számára mindegy, hogy űrbárkákon van,
bolyvárosokban, természetes őserdőkben vagy városnak nevezett
mesterséges dzsungelekben. A folyamat mindig ugyanaz: vizsgálat,
értékelés, gondolkozás, cselekvés.
Ahogy Azul keze megérintette a sálkendőt, Lex felemelte a
fegyverét, és lőtt.
R A A A R K - K R R U M P
A dörej visszhangja megrázta a könyvek lidércfényével megvilágított
labirintust. Az árnyak közül mintha óriási denevérek rebbentek volna
e l ő .
Azul hátratántorodott, nekidőlt az olvasóállványnak. Ruháján
hatalmas, nedves, egyre terjedő vérfolt vöröslött. Az olvasóállványra
terített zászló a derekához ért, a festett skorpió mintha a combjába
vágta volna farok fullánkját. A széttárt szárnyak megtámasztották a
haldokló testet.
Jaq összerezzent. Ha nincs nála a könyv, talán előrántja a Császár
Kegyelmét, és rálő Lexre.
– Azul szeme! A szeme! – ordította. – Ha meghal...
Ha Azul Petrov meghal, ha vele együtt elvész a rúna is, mi mutatja
majd az utat? Jaqnak szüksége volt Petrovra, a szemébe vésett
jelre. Azul Petrov haldoklott. Vagy talán már nem is élt. Jaq vádlón
az űrgárdistára emelte az ujját.
– Firenze ügynöke vagy!
– Nem...
Mielőtt Jaq valami ostobaságot csinálhatott volna, Zhord megfogta a
c s u k l ó j á t .
– Nem, nem, főnök! Az izomagyú jól csinálta. Petrov kinyírt volna
minket a hiper szemével.
Lex fegyverének csöve lustán kígyózó füstöt eregetett. Az óriás
b ó l i n t o t t .
– Attól tartok, Jaq, Zhordnak igaza van.
– De...
– Ezek a drágakövek... Ez a látvány túl sok volt neki. – A kis fickó
megrugdosta a haldokló (vagy halott) navigátort. – Igaz, Azul? Ki
akartál csinálni minket a hiper szemeddel, hogy nyugodtan a hónod
alá csapd a könyvet, és leléphess a kinccsel. Így van? Gondoltál a
jövődre, mi?
Petrov mellkasa masszává változott a véres ruha alatt. Nem
válaszolt – nem tudott felelni.
– A hiperszeme!...
– Az olyan kemény anyagok, mint amilyen a hiperszem, nem
rothadnak el – mondta Lex. – Ha jó erősen becsukjuk a szemünket,
ki tudjuk vágni, azután becsomagoljuk a kendőjébe.
– Mi hasznát vesszük a szemnek, ha nem tudunk belenézni?
Lex elgondolkozott.
– Petrov szeme talán az utolsó őr volt, amely a könyvet védte.
Ékkő, amelynek az volt a feladata, hogy megölje a tolvajt. Talán a
rúna parancsolta így... Én nem értek a drágakövekhez, egyszerű
csontfaragó vagyok, de azt hiszem, ha megcsiszoljuk a szem
hátulját, lencsét készíthetünk belőle. Olyan lencsét, amelyen bárki
k e r e s z t ü l n é z h e t .
– Lencsét, ami mindig megmutatja az idevezető utat!
– Lehet, hogy ezt a rúnát másra is lehet használni?
– Ó, igen! Egy mágus nagy hasznát veheti.
Jaq megremegett.
– A navigátor Fennix barátja volt. Talán több is annál. A rúnaszem
talán átkot hoz ránk..
– Ha ezt a lencsét a mi élő szemünk elé tesszük, talán
beleláthatunk a hipertérbe. Talán ölni tudunk majd a
p i l l a n t á s u n k k a l . . .
Jaq ajka eszelős vigyorra húzódott.
– Talán megvéd majd a démonoktól. Lehet, hogy egy démon azt
hiszi majd, hogy megkaparintotta a lelkemet... egészen addig a
pillanatig, amíg tükörbe nem nézek!
– Neked mi a véleményed, Azul? – Zhord újra belerúgott a
n a v i g á t o r b a .
Petrov halott volt.
Lex kiemelte Azul Petrov homlokából a hiperszemet.
Szorosan behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a
szemhéja legalább annyi védelmet nyújtson neki, mint a
terminátorpáncél vizora. Erre volt némi esély hiszen Petrov már
nem élt.
Kitapogatta a szemet, és faragópengéjével kivágta a helyéről. A
rúnafaragásos ékkövet ezután gondosan becsomagolta a fekete
k e n d ő b e .
– Rendben. Végeztem. Kinyithatjátok a szemeteket.
Lex az inkvizítor felé nyújtotta a kis csomagot. Jaq megrázta a fejét.
– Tedd az erszényedbe, Zhord. Legyen nálad. Ezután bíznunk kell
e g y m á s b a n .
– Jól van. – A kis fickó Lexre nézett. – Ha eljutunk valami bolygóra,
és találunk egy asztropatát, a segítségével könnyen megtalálhatod
a kolostorerődödet. De nem muszáj visszamenned oda.
– Dorn segítsen engem!
Jaq letette a könyvet, és levetette a köpenyét. A hálópáncélban
pikkelyes gyíkembernek, káoszmutánsnak látszott. A könyvet
belecsomagolta a köpenybe. A sűrű szövésű fekete anyag elfojtotta
a lapokból sugárzó fényt.
Zhord bosszús morgással még egy utolsó pillantást vetett a halott
n a v i g á t o r r a .
– Huh! Jó sok nyomot hagyunk magunk után. Hullanyomot.
T é v e d e t t .
Ez volt az a hely, ahol beléptek a könyvtárba? Úgy tűnt, igen.
Ey'Lindi teste azonban eltűnt. Talán a Főnix Úrnő vitte magával? A
lándzsáját akarta visszaszerezni, vagy a trófeát kívánta begyűjteni?
Nem, ez nem az a hely. Itt nincsenek vérnyomok. Ey'Lindi valahol
másutt van.
Nem is baj... Jaq nem bírta volna elviselni a teste látványát.
A Hiperhálóban haladva rengeteg világba eljuthattak. Rengeteg
olyan világba, ahol az eldák nyíltan vagy titokban megépítették a
kék. ködös alagutak kijáratait.
Merre induljanak? Hol rejtőzzenek? A kérdést talán nem ők döntik
el. Talán ott kell megbújniuk, ahol kibukkannak a hiperalagútból.
Csak a szerencsében bízhattak. A véletlen jóindulatában. Azul
szemétől és a Rhana Danára könyvétől most nem várhattak
s e g í t s é g e t .
Egymás mellett haladva, óvatos léptekkel, fegyvereiket
készenlétben tartva eltávolodtak a Fekete Könyvtártól. Jaq Draco, a
félig meztelen óriás és a zömök törpe elindult a hosszúnak ígérkező
ú t o n .
Jaq Draco úgy érezte, Zhordon és Lex d'Arquebuson kívül van még
egy társa, aki kéretlenül szegődött melléje. A gyász.
2007. december 3., hétfő
Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)
INKVIZÍTOR
-regény -
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
Inkvizíciós biztonsági kód:
Kizárólag az Ordo Malleus Titkos Nagymestereinek
FIGYELMEZTETÉS!
Ami alább következik, az az úgynevezett Liber Secretomm, avagy
Titkok Könyve, Jaq Draco, a renegát inkvizítor tollából.
Ezt a könyvet talán egyfajta fegyvernek szánták, hogy aláássák vele
hitünket és kötelességtudatunkat. A Libernek esetleg az lehet a
célja, hogy bizalmatlanságot és viszályt szítson rendünk Titkos
Nagymesterei között, és belülről aknázza alá az Ordo Malleus
szervezetét. Elképzelhető az is, hogy a szerző magának az
Istencsászárnak a motivációival kapcsolatban akart kételyeket
elhinteni. Nem tudjuk.
Ám ha ez a könyv az igazságot tartalmazza, mint ahogy azt állítja
magáról, minden Titkos Nagymestert elővigyázatosságra intünk.
Akárhogyan is legyen, aki jogosultan olvassa az alább következő
Liber Secretorumot, a történelem egyik legsötétebb
összeesküvéséről szerez majd tudomást. Aki jogosulatlanul teszi,
arra totális agymosás vár. Mindkét esetben figyelmeztettük a
veszélyre!
Prológus
Higgyenek nekem. Az igazságot akarom megírni, úgy, ahogy azt
jómagam is átéltem.
Hogy mit jelent az inkvizítor? Sokan azt válaszolnák: mutánsok
irtója, eretnekek pörölye, idegenek ostora, boszorkányvadász,
kínzómester. A valódi válasz azonban: az igazság kutatója, bármily
iszonyatos legyen is az az igazság.
Az Ordo Malleus tagjaként én már titkos inkvizítor vagyok. Ám az
igazság, amiről le kell rántanom a leplet, még a mi tiszteletreméltó
rendünk tagjai által ismerteknél is mélyebb és sötétebb titkok
feltárásával jár.
A történetemben találnak egy beszámolót az utazásról, amit
egyenesen az Iszonyat Szemébe tettem. Nem is szólva
behatolásomról a Császár tulajdon tróntermébe, éjjel-nappal
gondosan őrzött palotájában a Földön, amit maguk talán
hihetetlennek tartanak, de nekem sikerült.
Igen, sikerült – és akkor rádöbbentem, hogy a Császárnak még
saját maga előtt is lehetnek titkai szilánkokra hasadt agyában;
persze elképzelhető, hogy maguk ezt sem hiszik el. De ez a helyzet.
Ha kell, megesküszöm rá.
A történetem egy szunnyadó veszedelemről szól, ami talán
magukban az emberekben lapul.
Esetleg önökben is, bár ha így van, kétlem, hogy tudnának róla.
Egy olyan galaxisban, ahol több mint egymillió világ ad otthont
emberi lényeknek – vagy az emberi lények különféle változatainak
–, ahol ez a sokaság csupán a világok jéghegyének csúcsa, és ahol
ez a szörnyűséges jéghegy maga is a Káosz mélységes
óceánjában úszik, sokféle titoknak kell lennie. És ugyanakkor: titkok
őrzőinek, titkok árulóinak, titkok felfedezőinek. Az egész univerzum
titkok szövevénye, melyek közül nem egy borzalmas és iszonyú.
Birtokába jutni egy titoknak nem áldás, nem rejtett drágakő. Az
ilyesmit inkább egy ékköves szelencében leselkedő mérges
varangyhoz lehet hasonlítani.
Nekem azonban most ki kell nyitnom ezt a dobozt, hogy egy
pillantást vessenek a tartalmára. El kell árulnom a titkomat, vagy
legalábbis annyit, amennyit tudok róla.
Higgyenek nekem.
Nekem! Énnekem!
Elég furcsa, hogy egy titkos inkvizítornak így föl kell fednie saját
kilétét. A magától értetődő biztonsági megfontolásoktól eltekintve,
ugyan ki kételkedhet benne, hogy milyen hatalmas fegyver lehet
egy igazi név? Mi másért folyamodnak a démonok a
legnyakatekertebb trükkökhöz, csak hogy ne kelljen tulajdon áruló
ajkukon kiokádni valódi nevüket? Mert például aki ismeri
Thlyy'gzul'zhaell nevét, az magához kötheti és megidézheti ezt a
fekete lelkű szörnyet... persze csak addig, amíg Thlyy'gzul'zhaell
fölül nem kerekedik; mert akkor jaj az oktalan démonidézőnek!
Természetesen egy rosszindulatú démon örömmel ad felvilágosítást
rivális társa nevéről...
Bár nem vagyok démon, jómagam is a csontjaimban érzem, hogy
ostobaság lenne nyakra-főre hivatkozni a nevemre a tulajdon
számmal; a végén még engem idéznének meg és kötnének
magukhoz ellenséges, bár emberi erők. Ezért az énből a
történetemben ő lesz. Én, Jaq Draco, úgy fogom elmesélni Jaq
Draco történetét, mintha valami türelmesen szemlélődő légy volnék
a falon, és betáplálom ebbe az adatkristályba Jaq Draco élményeit,
hátha majd egyszer a Malleus vagy az Inkvizíció valamelyik
nagymestere bizonyítani tudja jelentésem igazát, és elszánja rá
magát, hogy lépéseket tegyen az ügyben.
Maguk ebben az esetben (bárkik is legyenek, bárhol és bármikor)
talán egy eligazítás részeseiként olvassák a szavaimat, valami
öngyilkos küldetésre készülve.
Üdvözöllek hát, inkvizítor társ, űrgárdista-parancsnok, Titkos
Nagymester – akárki légy is.
Először röviden be kell mutatnom Jaq Draco útitársait, akik nélkül
kétségtelenül kudarcot vallott volna. Hárman voltak: Ey'Lindi, az
orgyilkos; Vitalij Gugol, a navigátor; és Zhord. (A kis Zhord, a zömik;
ne nézzék le ezt a vakmerő, találékony félembert, ne csúfolják ki
bohókás hóbortjai miatt!) Mikor Draco ennek a három társának a
kíséretében leszállt a Sztálindrómon, független kereskedőnek
álcázta magát; gyakran használta ezt az inkognitót. Gugol volt a
pilótája, Zhord a fedélzeti mérnöke. Ey'Lindi látszólag a kereskedő
ágyasa volt, bár valójában... elvégre egy titkos inkvizítornak
szüksége van egy titkos orgyilkosra, nemde?
Ekkortájt a világegyetem egyik legcsúfabb mérges varangya készült
előugrani a szelencéjéből, egy Harq Obispal nevű jóval
közismertebb inkvizítor energikus böködésének hatására. Draco
éber őrséget tartott, nehogy valami varangyivadék észrevétlenül
meghúzódva életben maradjon. Ezenkívül persze Obispalt is
figyelte, amiről Obispalnak voltaképpen nem lett volna szabad
tudnia, bár kétségkívül örült volna a nézőközönségnek, hiszen
Obispal igazi előadóművész volt...
1.
Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak,
melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a
planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még
újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi
férgek, bolhák és tetvek otthona lenne.
Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba
tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges
városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.
A Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé
magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott,
mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelő.
Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének
tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek
– külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy
egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.
Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a
Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a
Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt
korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában
pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a
kékeszöld dzsungelben, ahol a plazma-ágyúkat meg a záró
bombákat tesztelték. Az őserdőket csata droidok, tipró-rombolók és
halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne
jöjjenek a gyakorlatból.
A főváros. Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb
fővonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és
öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek
haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár
egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...
A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél
téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre
Vaszilarjov déli szélén, Ey'Lindi így szólt:
– Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.
– A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne
számíts.
Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt
elszalasztani a mókából.
– Ilyen ruhában, Ey'Lindi? – húzta a szót Gugol.
És a navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő színjátszó,
szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv
tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.
Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett
védtelen – kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró
digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár gyorsan ható
vegyszerrel teli fiola.
Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey'Lindi alakját,
ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos
valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai
megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy
meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve-keményítve
magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát
ásított.
Ám közben figyelte Ey'Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.
Ey'Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak,
termete sudár. A magassága arra szolgált, hogy elterelje a figyelmet
a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt
hollófekete hajjal keretezett arca furamód lapos és jellegtelen volt –
olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsont fehér
vonásai szépséget sugároztak, de nem tartalmazták, mintha valami
ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.
Ey'Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad
dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő
növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb
vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés
fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét
az Orgyilkosok Képzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál
sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga
egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta:
Én, Lindi! Éééjn,Litndí! Én, Lindi! Éééjn, Lind! Hétéves korában
megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után
Ey'Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt
hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta.
Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt
elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet
most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.
Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq.
Akárcsak maga Jaq.
Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert
szabad látnia Ey'Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak
sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey'Lindit az
ágyába csalogatni. Ey'Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint
egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat.
Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a
homloka köré tekert fekete fejkendő alól.
Ami a rőt szakállú zömiket illeti, aki Ey'Lindinek csak a csípőjéig ért,
és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld
overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is
lehetett más, csak reménytelen.
– Ey'Lindi...
– Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem
akart kötekedni Jaqkal?
– Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi
remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak
kell szólítanod.
Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó,
különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.
– Nos, Jaq?
– A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy is alakuljon a helyzet,
gyakorlás közben használd a józan eszedet. Ne vess be látványos
kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a
figyelmet.
– Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit
a Birodalmat is segíteném vele, nem?
– Pillanatnyilag nem ez a szándékom.
Gugol bágyadtan intett a kezével.
– Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész
Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában
semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár
fürtökben sodródnak a hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy
világot, amit megfertőzhetnek.
Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt
eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan
támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus
politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala,
a hiperűr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából a
Thlyy'gzul'zhaell fajtájából, amik mind-mind a valóság eltorzítására
törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen
hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt
szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezőleg. Még az a
természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, az is elég
rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje
meg.
– Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a
génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.
Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey'Lindi lerúgta magáról a cipőjét.
Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta
csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a
levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán
különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és
meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan
fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte.
Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a
pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb
tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon
kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.
A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt
csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.
Ey'Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára
ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete szintetikus bőrrel
fújja le a testét. Elegáns, nagyívű mozdulatokat tett, de egy
pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen
hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan
mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey'Lindi
izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem
ugyanarra irányul.
Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte a figyelmét, amit valami
szarvas pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére
akasztott a falon.
Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a
kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek;
miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra
tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták
mind mást és mást mutattak.
A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét
lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme
sarkából, a tudata pereméről – Ey'Lindit, a ruganyos testű
ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsont fehér.
Az orgyilkos éppen a torok-és fülcsatlakozókat helyezte fel
magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud
majd.
Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok
alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott
körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska,
mindegyik a maga jelenetével.
Összetűzés egy siklógyár telephelyén...
Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke
barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen
szorongattak egy gárdista őrállást. A gárdisták hűséges egység
voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, de... vesztésre álltak.
Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a
hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel,
fűrészes élű kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány
hibrid a tiszta vérű génorzók rettenetes erejű gyilkos karmával
büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát,
egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.
De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq
összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy
másikat...
Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy
faként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve...
A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen
emberinek tűnt, sőt ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a
hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek
látszanak, de tiszta vérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a
rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még
a hipnotikus tenyész kötelék hatalma alatt álltak.
Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amellyel a
város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant
és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott
a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat
vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának
kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az őserdő széle
felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.
A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel
egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadó sereg volt. Még a
lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott
plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriási
üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt
lángok borították el. A por égett; és égett persze a lapnegyed
valamennyi lakója, feltéve, ha valahogy átvészelte otthonának
mélybe zuhanását.
Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a
végső, tomboló, öngyilkos fázisába jutott.
– Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő...
Eleven fegyvernek tervezték őket – világosította föl Gugol Zhordot.
– Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény
agyából pattanhatott ki!
– Huh.
– Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A
génorzók ön magukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe
jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a
keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más
fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos
daganat.
Utazásai során galaxis szerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt
hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az
ilyen kósza szóbeszédet.
Talán – vetette föl Zhord – egy Káoszvihar sodorta őket elő a
szülőhelyükről, akárhol volt is az. Úgy tűnik, hogy a tiszta vérűek
nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak
biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott
lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver!
Huh!
– De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak
és a szeretetnek!
A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a
saját zömik dialektusában.
– Nana, Zorro – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a
birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon
a nyelven. – ...mint minden civilizált lény.
– Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak. Az én nevem Zhord.
– A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen
az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.
– Huh. Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel
ki.
Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színű tunikája...
Ey'Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta,
az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán,
az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja
a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások
vakító fényétől; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza
amúgy is hihetetlen szívósságát.
Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait
miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk
mintázatú gyűszű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető
mind-mind ritka és értékes jokaero munka volt.
Jaq egy újabb fazettára koncentrált...
Egy csővasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő
közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles
ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a
lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek
teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett
állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték,
vagy akik a vérszívó kékdenevérét?
Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak
tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett
különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is
nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila
szalamandra jelével – szintén hűségesek. Mert a fekete
baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a
harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolva az
egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyész állomány
sarjai – viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a
nehézfegyverek kezelőinek. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult
rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg
az utolsó is el nem hanyatlott.
Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a
teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen
elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már
megbizonyosodott a hűségesek pirruszi győzelme felől...
Újabb fazetta: császárképekkel teleragasztott gépóriásokkal teli,
bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok
közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint
elevenen...
Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy
másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus
tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú
főemlősök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb
szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen
erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.
Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú
majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen
készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki –
mint valamennyi zömik – született technikus tehetség volt,
rámutatott, hogy ennek a rovarszem képernyőnek a
megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi képesség a
tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók,
akiknek intelligensnek kell lenniük. Legalábbis néhány.
A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma.
Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek,
krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó
növényeken élősködő legyek, valamint állegyek, amelyek a
mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre
egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli
őt, és amit lát és hall, azt mindet visszasugározza a
rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol
lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró,
rezgőkristályos készülékek?
– Indulok! – jelentette be Ey'Lindi.
Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc,
vagy olyan kétértelműen, mint egy diplomata. Közvetlenül az
életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb
beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív, törzsi
társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül
távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár.
Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát;
kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt
folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az
orgyilkosnőt.
Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed
képernyőméretig. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a
kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva
eltávolodott, mintha üldöznék.
– Huh, megyek én is. – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját,
megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az
övén függő gránátokat, melyeket „szőlőfürtnek” becézett, és loholt a
nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte,
nem úgy, mint Ey'Lindi távozásakor.
– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a
díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc
fegyvere. Ratatatata!
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak
jelezni akarta Ey'Lindinek, hogy követi.
Gugol kuncogva felnevetett.
– Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey'Lindinek
meg azért, hogy hosszú.
– Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.
– Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey'Lindit... mintha az egeret
bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy
atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni
egy 'huh'-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske
sincs a közelben, a kis fickó személyében Ey'Lindi valóságos
istennőnek tűnhet.
És a tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az
enyémben is.
– Halálistennő – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd.
Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!
A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal
telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta,
mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis
teratoszaurusz koponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s
a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a
szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett
álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette
az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát
alatt. Ey'Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey'Lindi, mi
egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes
bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész
nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa
magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín
szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sőt
szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.
Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes
jelenetet gyors egymás utánban, míg el nem jutott addig a
kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták:...
Harq Obispal!
2.
A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövővel, a másikban
energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj
pillantásokat vetve mindenfelé.
Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szőrös
csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor.
Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó
halálfejek díszítették. Mocsár vadászcsizmája bokában elnyesett,
kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján
fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában
kommunikátort viselt.
Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén
lépkedett. Ezek a roham osztagosok a bolygón állomásozó
helyőrségekből kerültek ki, nem idegen világokról való űrgárdisták
voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erővel
sugárzott belőle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy
vöröses, tarjagos szélű forradást viselt – már-már sebezhetetlennek
tűnt.
Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs
szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc
bolyváros dőlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A
veszteségek? Harmincmillió civil és katona? Több ezer, egyenként
milliárdos lélekszámú városból...
Jaq elmélázva felidézte magában egy ősrégi hadvezér szavait, aki a
letűnt Föld egyik középső királyságában élt és működött: „Egy
ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét
adja a tisztaság ügyéért?”
Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette
egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny
génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány
évtized múlva kezdődik elölről az egész. A képzett, harcedzett
űrgárdisták alapos munkát végeznének, ők sosem engednének a
háború rákfenéjének – a küzdelembe belefáradt katonák azonban
sokszor annyira vágynak már a szörnyű hadjárat befejezésére,
hogy megelégednek a valószínűleg teljes győzelemmel, ami
gyakorlatilag minősíthetetlen kudarc.
A sugárúton járművek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az
ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a
karbantartó függőfolyosók és energia kábelek szövevénye finom
pókhálónak tűnt csupán.
Sok világítótest ki volt lőve vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan
behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott
közlekedőívekről baljós füst szállt a magasba; mindenfelé
rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek tönkrelőtt
ipartelepekre.
Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába.
Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva
verődött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg
ordítozna.
– Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi
mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli
szívvel égetünk és irtunk!
Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a
harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy,
hogy jobb karja fénylő körfűrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a
gyilkosan zümmögő fegyvert a levegőbe, és ügyes mozdulattal
elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett
volna, a marsallbotot forgatva.
Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.
Obispal bőségesen hagyott magának időt a tisztogatásra, még el is
nyújtotta kissé a műveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan,
kormányhű csapatainak a támogatásával nem a fővárosban kezdte
meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán
pusztítva égetve vonult egyikből a másikba. Irtó hadjárata teljes
körű zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó
génorzó ivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta
folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sőt még a gárdisták
közé is.
Ha Obispal a fővárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet,
hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba
menekülnek a közlekedő-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén,
az őserdőn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár
ugyanakkor úgy tűnt, sok fölösleges rombolással jár.
Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a
vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyűrű középpontja felé
hajtanák őket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és
ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó
hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk,
és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól.
Tűzbe repülő bogarak...
Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a
feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges
munkások és termelésirányítók most először pillantották meg a
hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztik maszkot viselve
lapultak meg közöttük.
Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyőt, amely
lézervetőkkel és energia kardokkal tombolt az egyik alsó szinten.
Görnyedt tartásuk széteső félben lévő emberekre utalt, akik lassan
belecsúsznak a vérengző vadállat szerepébe. A hordában
hátborzongatóan gyönyörű emberi lények vezényelték a pokoli
dühöngést.
– Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –, de
teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.
Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit
sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaikképernyőn keresztül.
De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerő hősködésre
sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló
hiperűrpilótától.
– Pletykákat? – érdeklődött inkább. – Mennyire hangosak ezek a
pletykák?
Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe.
Sokat pletykálnak a navigátorok? Te is pletykálsz?
– A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak.
Akad, ami igaz, akad, ami félig, akad, ami koholmány. A történetek
változnak, miközben elmesélik őket. – Gugol hangjába különös, félig
könyörgő, félig pimasz tónus költözött.
A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most
ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember,
mint akinek tűnik... és Gugolnak szüksége volt erre az
emlékeztetőre.
Jaq, aki meglehetősen sikeres független kereskedőnek adta ki
magát, redőzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg buggyos
karmazsin nadrágot, amit lábszár-középig érő csizmájába tűrt. A
zubbony jó bő volt, itt hordta a lőfegyvereket, a csizma pedig
sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett
volna persze egy valódi kereskedőhöz is.
Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát.
– Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik.
– Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság?
– Ez nekem túl kifinomult, Jaq.
Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a
hiperűr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem
engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben
akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperűr maga volt a végső
hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak
benne. Ugyanakkor azonban a hiperűr volt a létezés végső alapja.
Vitalij Gugol egyenesen igyekezett minél kifinomultabbnak
mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyűrben
és a hiperűrben töltött idő vésett az arcára idő előtt. Ezek unott,
kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben
egyenesen kölyökszerű lett volna.
Bensőleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhető volt – fogékony
a botor lelkesedésre, mint azt az Ey'Lindi iránt érzett vonzódása is
mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni
az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben
Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehető
bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az űr színe. A fekete
kifinomult szín. (És a fekete volt Ey'Lindi harci színe is.)
Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja őt Gugol. A
kereskedőruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem
minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség
szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges
ellentétben állt szkeptikus, jéghideg, kék szemével. Egyrészt
bizonyára úgy tűnt, hogy Jaq képes az iróniára, és meglehetősen
rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért,
hogy csapdába csalja beszélgetőpartnerét. Másrészt belülről gránit
keménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó
magamutogatóknál is keményebbnek, mint Obispal – mert Jaq
őrzője volt azoknak, akik az emberiséget őrizték; ő volt a felügyelők
f e l ü g y e l ő j e .
Valóban elég kemény vagyok? – tűnődött Jaq. Vagy én is
sebezhető lennék?
– Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák
módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell
maradnia a világok sokasága, az emberek előtt, nehogy
szétterjedjen a zűrzavar. Kivéve persze a vezetőket. Azokat
szükségképp be kell avatni.
– Ha a köznép tudná, hogy...
– Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék,
hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zűrzavar a Káosz rokona. A tudás
zűrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerősebb
pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz
Jaq Draco ezekben az alapelvekben?
Fazettanegyed... Ey'Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften
lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hosszú
szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon.
A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elől menekülő
bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt,
hogy ki jut el a középső expresszsávra, ahol a páni félelemben
menekülő massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres
volt, megsebesülhetett valahol; mások különféle batyukat
szorongattak. Gyakran előfordult, hogy egy menekülőt, akinek egyik
lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette
lévőn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltűnt a talpak
könyörtelen tengere alatt.
Vízpára szitált az elromlott tűzvédelmi szórófejekből. Odafönt
elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az
energiakábelek.
Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak
felé a mozgójárdán.
Ey'Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas
ugrásokkal továbbfutott.
A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli első
kerekét, és két keréken száguldott tovább.
– Ne vigyelek el valahová? – bömbölte.
Ey'Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a
kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék
átcsússzon egy lassúbb sávra. A manőver nem sikerült. A tricikli
kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A
zömikből csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott;
valóságos labdává gömbölyödött össze, ide-oda pattogott, és vagy
fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey'Lindi egy
pillanatra megtorpant.
Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le
magát, és a sapkáját kereste.
Ey'Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt
akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét
nekiiramodott.
Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé
tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban, az
orgyilkos után.
Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együtt érzően,
már-már barátian felkuncogott.
Ey'Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögéből.
Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötőutakon rohant tovább,
villámként kerülgetve a menekülőket, akik riadtan hőköltek hátra a
futó, arctalan, szénfekete nő elől. A kémlégy ott cikázott mögötte a
mind szűkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci
zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták,
ősrégi csatornákat szaggatva szét.
Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát.
– Íme, a Gonosz egyik atyja.
Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérű génorzót valamilyen
rosszul megvilágított, fullasztóan szűk raktárház ládákkal
szegélyezett oldalfolyosóin.
Mennyire mindennaposnak tűnt az a két ember az egyszerű
munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit
esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettő. És eltekintve
a tébolyult, féltő szeretettől üvegesen csillogó szemüktől.
Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan
érzések fűzték hozzá őket, melyek a szeretetnek és a családi
köteléknek legkegyetlenebb torzképei voltak.
A roppant szörnyeteg örök támadópózba görnyedve járt, úgy, hogy
a gerincén sorakozó tüskék fenyegetően felmeredtek. Hosszúkás
koponyája lapultan előreállt, tépőfogairól ragacsos nyál csöpögött. A
felső két karja olyan karmokban végződött, amik fel tudták tépni a
páncélt; kitines kül takarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a
páncél. Tagjait rostos ínszalagok fonták körül. Szájából elővillant a
szarus állagú csőnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába a
génállományát.
Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejű
tekintetétől, noha csak a képernyő közvetítésével látta, és
pszichikailag immúnis volt rá.
– A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –,
és a nagyatyja is...
Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet,
vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár
nőstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira
elborzasztó külsejűek. A tenyészet negyedik nemzedékének
egyedei már teljesen emberinek tűnnek majd, csak a szemükben
lángoló fanatikus fény teszi őket mássá.
Ám az ilyen lények elsőszülött ivadékai ismét csak tiszta vérű
génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös
elkerülhetetlenséggel folytatódni fog.
Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreiből álló
családközösség titokban megfertőzi a társadalmat, s a tenyészet
éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És
valahol, egy titkos, fényűzően berendezett rejtekhelyen a burjánzó
testű pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását,
mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét...
Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát,
majd visszahúzódik búvóhelyére...
Jaq rövid időre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által
továbbított képet a vetítőernyő mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata
csápjait, és... Érezte, hogyan sűrűsödik a harc Vaszilarjovban,
hogyan veszít a lendületéből, és hogyan összpontosul
elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre
északra. Itt gyűltek össze az életben maradt tiszta vérűek és
szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak
Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey'Lindi a másikból...
Megint egy fazettanegyed... A sötét, magasított megfigyelőfülke
valami laboratórium-féleségre nézett. A vészfények villogásában
ősrégi berendezések szikráztak és füstölögtek, melyeket kezelőik
magukra hagytak. A pulzáló fény mozdulat közben merevítette ki a
támadásra gyülekező szörnyetegeket.
Jaq egy gondolattal utasítást adott a kémlégynek, hogy váltson
infravörösre.
Odafönt a fülkében, a szintetikus bőr fekete álcájában láthatatlanul,
Ey'Lindi kuporgott. A plasztacél ajtót beékelte maga mögött, hogy
zárva maradjon. A megfigyelőablak kétségkívül páncélüveg volt. O
pedig csak kuporgott. Rejtőzik? Bezárta volna magát egy viszonylag
biztonságos búvóhelyre?
Az orgyilkos módszeresen az övébe rejtette jokaero fegyvereit.
Utána oldószert fújt egy pontra a karján, és egy tűt szúrt a
szintetikus bőrön keletkező lyukba. Befecskendezett magának
valamit. Aztán még mélyebbre görnyedt, a lábát maga alá húzva,
mintha ugrásra készülne.
Nemsokára púpok türemkedtek ki a gerincvonala mentén. A feje
megnyúlt, az ujjai karmokká forrtak össze.
– Mi történik vele? – kiáltott Gugol. – Megfertőződött? Jaq
megborzongott.
– Meg kell mondanom, hogy komolyan veszi a kihívást.
– Mi történik vele, ember? – Gugol karon ragadta Jaqot, és
elborzadva meredt a szörnyeteggé változó Ey'Lindire.
– Polimorfint fecskendezett be magának.
– Polimorfil... Az valami fájdalomcsillapító, ugye?
– Nem.
Az orgyilkosokat ellenállóvá teszik a fájdalommal szemben. Ey'Lindi
azonban bizonyára gyötrelmesen szenvedhetett, ahogy a teste
akarata parancsa előtt meghajolva igyekezett átalakítani magát.
Gugol hisztérikusan kuncogott.
– Az orgyilkosoknak az a szere, ugye? Amit arra használnak, hogy
új külsőt öltsenek. Hogy álcázzák magukat. Hogy valaki másnak a
szerepében tetszelegjenek. Egy másik ember szerepében, Jaq!
Hallottam már a polimorfinról, Jaq. Az nem változtathatja meg
ennyire valakinek a testét! – Ujjával vad mozdulattal bökött a
képernyőre. – És ilyen gyorsan sem!
– Ey'Lindi most valódi génorzók közelében tartózkodik – motyogta
Jaq. – Az alakjukra koncentrál, közvetlenül érzékeli őket...
– Az nem számít!
– Nos, a szintetikus bőr is segít felgyorsítani a reakciót. Élénkebbé
teszi az egész anyagcseréjét, felpezsdíti az életerejét. Erre is
alkalmas, nemcsak a védelemre.
– Hazudsz, Jaq!
– Uralkodj magadon. Van még egy másik ok... Azt viszont nincs
jogod tudni, érted?
Gugol szempillája megrebbent, és a hüvelykujját rágta, hogy
elnyomja magában az aggodalmat – vagy a pánikot? De nem
tágított, és gondterhelten hadart tovább.
– Hallottam, hogy az orgyilkosok, ha kell, kificamítják a saját
tagjaikat, sőt a csontjaikat is eltörik, hogy kígyók módjára
áttekergőzhessenek a szűk csöveken...
– Nincs jogod bármit is kérdezni! Quieta esto, nefanda curiositas,
esto quieta! – A zengzetes szent szavak úgy hatottak Gugolra, mint
egy arculcsapás.
Jaq maga is csak azóta ismerte a titkot, hogy teljesítették a kérését,
amivel az Officio Assassinorumhoz fordult, és rendelkezésére
bocsátottak egy orgyilkost, akinek voltak már tapasztalatai génorzók
által megfertőzött világokkal kapcsolatban, ugyanakkor alkalmas
volt rá, hogy kifinomult ágyasnak álcázza magát.
Ey'Lindit régebben kísérleti műtétnek vetették alá, melynek során
szénszálas rostokkal megerősített, teleszkópos, formaemlékező
szöveteket ültettek a testébe, és rugalmas porc-rendszerrel is
ellátták, amely szükség esetén kitinkeménységűre tudott merevedni.
így génorzóhibridnek álcázhatja magát, és tud is úgy viselkedni,
mintha az lenne; utána pedig visszaszippanthatja magába az
implantátumokat, megpuhíthatja, össze zsugoríthatja és a
szervezetébe olvaszthatja azokat.
Különleges mirigyeket ültettek a testébe, amik képesek voltak
hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal
kiválasztani azokat a szomatotróf növekedési hormonokat, melyek
általában a hosszú csontok kifejlődését és a fehérjeszintézist
szabályozzák a gyermeki szervezetben. Voltak mirigyei a folyamat
visszafordítására is. A mesterséges implantátumok testének eleven,
szerves részei voltak. Ami pedig a mérleg másik serpenyőjét illeti, a
saját húsa, vére és csontja részben már mesterséges protézis volt.
Mindez a polimorfinnal és Ey'Lindi már-már kaméleonszerű
önálcázó képességével együtt – talán volt némi szerepe a
szintetikus bőrnek is, bár ezt Jaq igazán nem tudta biztosan –
hátborzongatóbb és gyorsabb átváltozást eredményezett a nő
esetében, mint akármelyik orgyilkos társánál: a teste alapjaiban
alakult át valami olyasmivé, ami legalábbis hasonlított egy igazi
génorzóra.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindi az orgyilkosok Callidus Szentélyének
beavatottja, amely a ravasz megoldásokra specializálta magát, és
hogy a Callioidus orvosi laboratóriumában végrehajtott kísérlet talán
az önálcázás tudományának veszedelmes és gyötrelmes zenitjét
jelenti. Ennyit tártak föl előtte; és ő úgy ítélte meg, hogy az lesz a
legjobb, ha nem kíváncsiskodik tovább. Alaposan meggyőzték
annak idején a diszkréció előnyeiről.
Feltehető, hogy Ey'Lindi előző bevetése sikerrel járt, és a Callidus
Szentély igazgatója hajlott rá, hogy ismét „élesben” tegye próbára
őt... Vagy az is meglehet, hogy a bevetés kudarcot vallott, de
Ey'Lindi túlélte. Elképzelhető lenne, hogy azóta elvetették a
végletekig menő és némileg specializált kísérlet ötletét? Talán
Ey'Lindi az egyetlen életben maradt végtermék. Jaq tudta, hogy
nem érdemes túl behatóan firtatni az Officio Assassinorum titkait, ha
az ilyen apró részletekről nem esett szó az eligazításán.
Jaq tehát mindenről tudott... elméletileg. Az átalakulás gyorsasága
és teljessége azonban még így is megdöbbentette.
– Génorzó lesz belőle – hadarta Gugol. – Nem így van? Ugye? Az
lehetetlen, hogy tökéletes másolatot hozzon létre...
Valóban az volt. Ey'Lindin nem alakult ki az alsó pár kar meg a
csontos, mozgékony farok. Túlzás lett volna elvárni, hogy két fölös
végtag sarjadjon ki a bordáiból, vagy hogy a farok csontja ilyen
abnormálisan meghosszabbodjon. Jaq azt is elképzelhetetlennek
tartotta, hogy ugyanolyan erőssé vált, mint egy tiszta vérű génorzó
– bár persze a saját ereje sem volt csekély, még eredeti alakjában
sem.
A félhomályos derengésben azonban majdnem úgy nézett ki, mint
egy igazi génorzó. Legalábbis emlékeztetett egy sérült génorzóra,
amelynek a páncélja megfeketedett és több helyütt megolvadt a
tűzben, néhány végtagját pedig elvesztette; talán lézerre] nyesték le
őket, talán egy robbanás csonkította meg. Egy génorzó, amely
nagyon is él még, és képes használni gyilkos felső karmait. A
szintetikus bőr továbbra is körülburkolta – egyszerűen megnyúlt,
hogy befogadja az új testet –, és betapasztva tartotta a száját. Az
arcát, az állkapcsát mind-mind a Callidus műtőjében ültették a
szervezetébe...
Egy sérült génorzó... vagy egy hibrid. Egyik vagy másik... A
hibrideket egész sor különféle torzulás csúfíthatta el. Ha hibridnek
nézik, vajon képes lesz-e hosszú időre elbolondítani egy génorzó
ivadékot vagy a pátriárkájukat? Talán ez a pont volt az, gondolta
Jaq, ahol a Callidus kísérlete csődöt mondott... persze ha tényleg
nem sikerült.
– Ez... ez lenne az a nő, akivel megosztjuk a szállásunkat? – Gugol
hangjában érzelmek csatája dúlt: fekete döbbenet, rémült bámulat,
valami szívből jövő, csalódással vegyes szomorúság, és – igen! –
egy különös fajta iszonyat, amely élénken és izgatón borzolta az
idegrendszerét. A látvány Jaqot is mélyen felkavarta.
Ey'Lindi saját bőre már merevedni kezdett a mesterséges, fekete
bőrréteg alatt. Szívós, kitines vázat növesztett, ahogy a hormon
stimulálta sejtek sorra átalakították magukat, és szaruszerű
anyaggá keményedtek.
– Próbálták ezt már valaha orgyilkosok? – kiáltott a navigátor. –
Hogy kiforgassák a belső szerveiket, és ilyen iszonyúan eltorzítsák
magukat? És mindezt a háborús zóna kellős közepén?
– Curiositas, esto quieta!
– Ő mondta, hogy gyakorlásra van szüksége. – Ha Gugol azt
remélte, hogy ezzel engesztelő hangot üt meg, tévedett.
A fekete szörnyeteg, amely Ey'Lindi volt, kilökte az ajtót, és egy
füsttől homályos széles folyosón termett. Néhány felfegyverzett
hibrid kószált a környéken, talán eltévedtek. Vajon az igazi
génorzók idegen gondolatai járnak most Ey'Lindi fejében? Azon
tűnődik, hogyan reagálnának azok? Talán a közös tenyész tudatnak
valami furcsa védőillatát árasztja magából? Rávetette magát a
hibridekre, és mire észbe kaptak volna, már halomra is gyilkolta
őket a karmaival.
A köpönyeges férfi, aki a hibrideket kísérte, leesett állal meredt rá.
Eltátotta a száját, hogy némán tiltakozzon a dolgok rendjének e
perverz megváltozása láttán. Ey'Lindi lecsípte a fejét.
Jó néhányan látták, amint eszeveszetten vágtatva száguld a kihalt,
füstös alagutakban, de senkinek sem szúrt szemet a két kar meg a
farok hiánya, a betapasztott száj, a skarlátszínű öv. Vagy a
legrosszabb esetben csak akkor figyeltek föl ezekre az árulkodó
jelekre, amikor már késő volt. Ey'Lindi a város félreesőbb
mellékútjain haladt, és nem merészkedett a hűséges csapatok
közelébe.
Fazettanegyed... A fújtató Zhord egy kupolás térre néző szűk
árkádhoz érkezett. Három széles út indult innen, mindhármon
gyilkos harc dúlt és fojtó füst szállongott. Robbanások lángoltak föl,
mint nóvák a csillagközi porködben. Lökéshullámok gyűrűztek lefelé
a város valamelyik magasabb szintjéről, ami éppen ekkor változott
sivár romhalmazzá. A falak és a boltíves mennyezet csikorogni
kezdett. A csata addig verte az épületek dobjait, míg fel nem
hasadtak.
Füstölgő miazma terjengett a világítógömbök körül, vörhenyes
fénybe vonva a jelenetet, mintha vérvörös napnyugta támadna a
város szívében, mielőtt a végső éjszaka kioltja és bekebelezi.
Hatalmas robbanás rázta meg a plasztacél pilléreket. Levegőbe
repült egy lőszergyár? Az utak mennyezete berogyott, a
tartóoszlopok elroppantak. A kupola hirtelen ízekre robbant, akár
egy tojáshéj, és összeomlott. Odafentről járművek, gépi
berendezések és egész épületek zúdultak a térre, tüzes nyaklánccal
ékesen.
Zhord feliszkolt egy rámpán, sarkában törmelék záporozott, roppant
porfelhőket kavarva.
Félfazetta... Obispal megpillantott egy tiszta vérű génorzót, amely
valamivel odébb egy mocskos, boltíves folyosón próbált meglapulni,
amit bezárt ruhaüzletek szegélyeztek. A génorzó lassan elsántikált,
mintha sebesült lenne, egyik acéloszloptól a másikig osonva.
Az inkvizítor meglóbálta energiakardját, odakiáltott a gárdistáknak,
és a menekülő idegen után vetette magát. Vajon puszta
vakmerősködés volt Obispal részéről, hogy nem eresztett egy
sorozat robbanógolyót a szörnyetegbe, amely képtelen volt a
lőfegyverek kezelésére? Vagy vérszomj? Személyesen akarta
darabokra szabdalni az energiakardjával – kard karom ellen –, úgy,
hogy mindenki lássa.
A folyosó zsákutcának bizonyult. A túlsó végét megperzselt
törmelékhalom torlaszolta el. Mikor az inkvizítor észrevette ezt,
szélesen elvigyorodott. Igaz, nem sokáig...
Valahol egy láthatatlan kéz meghúzott egy kart, mire egy rétegzett
acélból készült válaszfal zuhant le mögötte, elvágva őt a
gárdistáitól. Obispal megpördült.
– Vágjátok át sugárbárddal, de gyorsan! – bömbölte.
A génorzó már nem menekült; kimeresztett karmokkal rohant feléje.
Obispal szembenézett vele; ezúttal már krómacél sorozatlövőjét
kapta kézbe, mely csak úgy okádta a forró ólmot a szörnyre. Sok
robbanógolyó célt tévesztett; mások lepattantak a kltines páncélról.
Az egyik telibe talált, s a fülsértő robbanás pillanatokon belül pépes
kocsonyát csinált a lény páncélozott fejéből.
A mennyezeten csattanva nyíltak ki az aknafedelek. Tucatnyi hibrid
és egy újabb tiszta vérű ugrott a folyosóra. A hibridek egyre csak
jöttek. Egy egész veszett falka rontott Obispalra, összevissza
lövöldözve különféle fegyverekből; torz arcukra kiült a gyűlölet.
Lézersugarak, lángnyelvek és közönséges golyók tépték-perzselték
az inkvizítor palástját, de az alatta viselt energiapáncélnak hála,
sértetlen maradt. A feje védtelen volt. Egy zsonglőr ügyességével
kapcsolta a sorozatlövőt automatára. A kiürült töltényhüvelyek úgy
szóródtak szerteszét, akár a gabonaszemek egy mezőgazdasági
világon betakarításkor. Fél kézzel a sorozatlövőt kezelte, a másikkal
hihetetlen gyorsasággal lengette az arca előtt a sustorgó
energiakardot, mintha darazsakat akarna elhessegetni legyezővel.
A robbanások döreje fülsiketítő volt a boltív alatt. Obispal palástja
tüzet fogott.
Ahogy Obispal az egyik zárt üzlet elé hátrált, odabentről valami
szétszakította az acélrostélyt. Aztán kinyúlt egy génorzó karom, és
berántotta az inkvizítort a résen.
3.
Aztán kirepült a résen lángoló palástja, amiben akadt még néhány
kézigránát. Ezek a tömeg képébe robbantak. Obispal energiakardja
kecses ívet írt le a levegőben, majd a padlóra esve egyet-kettőt
pördült, elvágva néhány lábat. A kémlégy – és vele a képeket
továbbító minikamera – hirtelen a széttépett rostély mögött ásító
sötétségben termett, majdnem ugyanakkor, mikor a tiszta vérű
átugrott tenyész rokonai testén, hogy utat törjön a falkának.
Kimeresztett karmát az övével vetekedő gyilkos karmok söpörték
félre, aztán a fejébe mélyedtek, úgyhogy a tiszta vérű felrikoltott, és
sebesülten lógva maradt az acélrostélyon, eltorlaszolván a rést.
Infravörösben tiszta lett a kép. Az Ey'Lindi-szörnyeteg volt az, aki
biztonságba rántotta az inkvizítort. Ő tette harcképtelenné a
génorzót, amely megpróbálta követni. Most egyszerűen lefogta
Obispalt, karom hossznyi távolságra tartva magától a lefegyverzett
férfit.
A magas, fülsértő sivítás csakis néhány sugárbárd hangja lehetett,
amint vajként vágják keresztül a válaszfalat odakint.
Obispal szabadulni igyekezett.
– Micsoda? – kiáltotta. – Ki ez? Te nem vagy génorzó. Nem vagy
hibrid sem. Ki vagy?
Mennyit láthatott vajon Obispal? Ey'Lindi nem felelt. Még ha akart
volna is, hogyan tehette volna tépőfogas pofájával, amit szintetikus
bőr tapasztott be?
Odakintről most, fegyverropogás, sikoltások, sistergés. A gárdisták
áttörtek a válaszfalon.
– Ááááá!... – Obispal hangjából érződött, hogy csak egy hajszál
választotta el az igazság megsejtésétől.
– Vigyázat odabent! – hallatszott. A megnyomorított tiszta vérűbe
lézertűz vágott. A karom elengedte Obispalt, és ellökte. Ey'Lindi
sarkon fordult, és felviharzott egy acéllépcsőn. Obispal őrjöngő
dühében jókorát rúgott a falba elefántcsizmájával, aztán
összeszedte magát, megkereste a sorozatlövőjét, és felkészült
megmentén fogadására.
– Kissé hálátlan a fickó, nemde? – húzta a szót Gugol.
– Csapdába sétált – mondta Jaq. – Az óvatlanokra mindenütt
csapdák várnak az egész világegyetemben. Obispal egy pillanatra
óvatlan volt, és tudja ezt. Azt is tudja, hogy tudja valaki más is, és
ez megalázó. Az utolsó percben alábecsülte a génorzókat, mintha
csak a játékszerei lennének. A hadjárata egészen mostanáig simán
ment.
– Igen, simán – visszhangozta Gugol gúnyosan. A főképernyő körül
kavargó apró fazettákat tanulmányozta, és a rémséges pusztulást,
amit mutattak. – Egész városok dőltek romba, milliók haltak szörnyű
halált. Ragyogó.
– A Sztálindróm nemsokára megtisztul, Vitalij. Nem ez a
legrosszabb, ami egy világgal megtörténhet.
– Mi lehet rosszabb még ennél is?
– Az exterminatus – suttogta Jaq, csak úgy önmagának.
– Micsoda?
– Semmi. Vaszilarjov nem fog teljesen elpusztulni. A háború
hullámai még minket sem érnek el itt, a szállodában.
– Megnyugtató tudat.
– A Káosz dagálya nem fenyegeti többé a Császárt.
A génorzónak álcázott Ey'Lindi görnyedt tartásban rohant sötét
csatornákban és karbantartó alagutakban. Ősrégi lépcsőkön
kapaszkodott fel, amelyek olyan hosszan emelkedtek csigavonalban
nyirkos falú központi aknájuk körül, hogy önmaguk semmibe tűnő
pontjává zsugorodtak össze. Tátongó szakadékok fölött átívelő
hídállványokon kelt át. Újabb lépcsőket talált, és leereszkedett
rajtuk. A szellőzőaknákból sikátorokba bújt át, onnan pedig vissza a
csatornákba. Csak időnként futott össze a mészárlásból menekülő
városlakókkal, akik bölcs előrelátással ilyen rejtekhelyeken húzták
meg magukat. Ezeket félrelökte, és továbbrohant, szemmel látható
megkönnyebbülésükre. A nagyobb utakról továbbra is beszűrődött a
tömeges menekülés moraja és ordítozása, s baljós dobszóval
kísérte a rovarszerű test ízeinek szakadatlan percegését.
Egy elágazásnál megállt, mintha figyelne valamire.
Fazettanegyed... Zhord egy veszedelmesen keskeny rámpafélén
loholt a gigászi ember-massza fölött, és lihegett:
– Huh, huh, huh.
Odalent egyre magasabbra duzzadt az ár, mintha az
emberfolyamnak valamilyen gát állta volna útját. A mozgójárda
bizonyára működésképtelen lett a ránehezedő iszonyú súlytól,
különben a tömeg egyik felét hátrafelé húzta volna.
Testek szorultak egymásnak fuldokolva. A tömeg egyenesen álló
hullákat sodort magával. A legügyesebb menekülők az élők és
holtak feje fölött ugrálva igyekeztek biztonságba jutni, míg egy
bokaficam vagy egy dühösen utánuk kapó kéz fel nem buktatta
őket. Ilyenkor csapkodó karokkal terültek el az emberi koponyák
hullámzó tengerén.
Félő volt, hogy az út falai szétrepednek. Az egyre csak özönlő
férfiak és nők nyomására egymásba gubancolódott, összetört testek
emelkedtek ki a masszából kúp alakú halmokban. Az elgyötört hús
elképesztő áradata egyetlen, ezerfejű lénynek tetszett, amely
tébolyultan sajtolta mind összébb magát, míg a szemek kiugrottak
az üregükből, a bőr felhasadt, a véredények falai megrepedtek. Ha
Zhord belezuhan ebbe...
Máris egyre növekvő emberfák fenyegették a rámpáját, ahogy a
túlélők foggalkörömmel mászva-kapaszkodva utat törtek maguknak
fölfelé. A világítócsövek villogni kezdtek, mintha várható volna, hogy
a kínnak és a borzalomnak eme poklához rövidesen a sötétség is
társulni fog.
– Miért nem használtok kábítógázt? – kiabálta túl Zhord a
nyögéseket és a sikoltozást, mintha valami felelős tisztviselőhöz
beszélne. – Azt akarja a kormányzótok, hogy még több embere
nyuvadjon meg?
Kinyílt egy aknafedél. Egy fekete karom ragadta meg Zhordot. Egy
kitinpáncélos fekete kar egyszerűen felkapta, és az undok
szörnytesthez ölelte. A kis ember feje egy kiálló állkapocshoz
szorult.
Zhord zömik nyelven nyöszörgött valamit; nyilván megbánta már
vakmerő kiruccanását a háborús zónába.
Aztán Jaq és Gugol hallotta, amint reszkető hangon imádkozni
kezd; a birodalmi gót nyelvet használta, mintha abban
reménykedne, hogy így a galaxis túlsó végére is eljut a szava:
– Ó, drága őseim! Ne engedjétek, hogy eláruljam a fajtám!
Ezt akár a saját nyelvén is mondhatta volna. Birodalmi gótul az
Istencsászárhoz kellett volna segítségért fohászkodnia. Gugolból
kirobbant a nevetés.
– Szegény bugris biztos azt hiszi, most fogja megkapni a
génorzócsókot. Ó, la belle dame sans merci.
– Ne használj eretnek varázsigéket – mondta Jaq szigorúan.
– Nem használtam. Ez egy idézet valami antik versből. Azt jelenti...
szóval egy halálos hölgyre utal. Ey'Lindire.
– Ebben az esetben egy nagyon halálos hölgyre – helyeselt Jaq.
– Zhord barátunk irányában persze nincsenek ilyen szándékai. Bár
bele fog telni némi időbe, mire a kis bugris észreveszi.
Ey'Lindi visszaugrott a karbantartó járatba, és továbbrohant,
amilyen gyorsan csak tudott. Zhordot a karmai között dédelgette; a
zömik úgy zokogott, akár egy kisgyerek.
– Valami különleges, titkos helyre viszi, a sorsdöntő csókra –
tűnődött Gugol. – Legalábbis a kis bugris most ezt hiszi. Utána
örökre meg kell tartóztatnia magát a nőktől, nehogy rontást vigyen a
népe vérébe.
– Megtartóztatni? Te tréfálsz. A génorzók áldozatai elfelejtik, hogy
megfertőzték őket. A génorzó nemcsak csókol, hipnotizál is.
– Szóval az áldozat egyszerűen párosodni akar?
– Igen, közönséges halandókkal. És rájuk is átragasztja ugyanezt a
bűbájt.
Az újszülött hibrid kisbabák hasonló módon hipnotizálják a szüleiket,
hogy szépséget lássanak ott, ahol csak torz csúfság van...
Hajjaj – sóhajtott Gugol –, ideges barátunk még mindig nem figyelt
fel néhány fontos részletre. Fogadok, hogy a gatyájába vizelt.
Ey'Lindi Zhordot magához szorítva aknamerevítő gerendák
félhomályos szövevényében cikázott, sötét alagutakon szaladt
végig.
– Még így is – mormolta a navigátor – milyen csodálatos lehet a
karjaiban pihenni...
– Csak nem vagy költő, Vitalij? – kérdezte Jaq. – Mintha elpirultál
volna...
– Összehozok ezt-azt, ha van útközben szabadidőm – vallotta be
Gugol. – Néhány verset az űrről. A szerelemről. A halálról. Ha
igazán tetszenének, le is firkantanám őket.
És valószínű, hogy igazán tetszenek, gondolta Jaq.
– Óvakodj – mondta – a romantikától.
Ey'Lindi egy kicsiny, elhanyagolt raktárhelyiségbe ért, ami zsúfolásig
tömve volt poros, pókhálós szerszámokkal. Egy állványon
világítógömb égett halvány, narancssárga fénnyel.
Ey'Lindi belökte az ajtót a vállával, és kissé hirtelen, de nem durván
lerakta a zömiket. Zhord odébb botladozott pár lépéssel. Mivel
semmi más lehetősége nem maradt, szinte dacosan nézett
farkasszemet a vélt szörnyeteggel.
– Huh! Nem fogod megtenni. Huh, inkább megölöm magam.
– Milyen szemérmes és bátortalan! – Gugol hangjában nemcsak
gúny volt, hanem valami hihetetlen, epekedő vágyakozás is.
Az álgénorzó szintetikus bőrrel betapasztott pofájára bökött. Aztán a
karmával – amit aligha ilyen finom mozdulatokra szántak – lecsípte
magáról az övet, meglengette a zömik orra előtt, és a belső oldalára
erősített felszerelési tárgyakra mutatott.
A kis ember szemében végre derengeni kezdett a felismerés fénye.
Tétován megközelítette a szörnyalakot, és egy kis flakon után nyúlt.
Ey'Lindi bólintott lószerű fejével. Igen, az oldószer.
Zhord lefújta vele. Ey'Lindinek először a szája nyílt ki hangos
csattanással, közszemlére téve a tőrszerű fogakat. Rászlszegett a
zömikre. Csak nem akarta kényszeríteni az idegen torkot és a
nyelvet helyettesítő peterakó csövet, hogy emberi hangokat adjon
ki? Zhord folytatta a munkát, most már csak néha-néha rezzent
össze közben. Lefújta a mellét, a karját, a hátát, míg a szintetikus
bőr mindenütt feloldódott. így, csupaszon az Ey'Lindi-szörny – ha
ugyan lehet – még gonoszabbnak nézett ki.
– Szüksége volt a kis bugris kezére – mosolygott Gugol
csúfondárosan. – Ezért kapta el. Mihelyt befecskendezi neki az
ellenszerét annak a polimicsodának, faképnél hagyja majd, hadd
találjon haza egyedül.
Ey'Lindi azonban nem mutatott az injekciós készülékre, és Zhordot
sem hagyta ott. Megint fölkapta, egyetlen csapással kifordította a
sarkából az ajtót, és folytatta az útját Vaszilarjov sivár, kietlen
zsigereiben. Ő olyan magasságokat tudott megmászni, olyan
mélységekbe volt képes leereszkedni, amelyekkel a zömik aligha
boldogulna el egymaga, legalábbis nem ilyen gyorsan.
– A fenébe is, ez a Zhord már egész otthonosan viselkedik! Nem
gondolod, Jaq, hogy élvezi az utazást Ey'Lindi karjában? Azt
hiszem, Ey'Lindi csak azért cipeli, hogy legyen, aki beszél helyette,
ha igazolnia kellene magát!
– A féltékenység, Vitalij, a romantika velejárója...
A smaragd lakosztály ajtaja kitárult, és az Ey'Lindi-szörny száguldott
be rajta. Lerakta Zhordot. A zömik megigazította a zubbonyát,
leveregette róla a koszt, megfésülte az ujjával gyömbérszín
szakállát, és megpöckölte a lófarkát, mintha légy szállt volna rá. Egy
pillanatig urasan mosolygott Ey'Lindire, aztán meggondolta magát.
– Huh, huh, jó kis rajcsúr volt.
– Figyeltük – mondta Gugol. – Virtuóz bemutató volt, kedvesem! –
és kecsesen meghajolt az orgyilkos felé.
– Megmondtam, hogy ne produkáld magad – emlékeztette Jaq az
orgyilkost. – Most Obispal tudja, hogy más birodalmi ügynökök is
vannak ezen a világon, akiket nem ismer. Másrészt viszont életben
maradt, ami talán nyugtatólag hat az önbizalmára.
Ey'Lindi közelebb jött, és letérdelt Jaq elé. Bocsánatot akar kérni?
Nem, csak a génorzó-álcáját mutatja be neki tanulmányozásra.
Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megcirógatta kitines, szilaj arcát.
Gugol izgatottan füttyentett. Jaq le volt nyűgözve, hiába próbálta
elnyomni magában az érzést. Megérintheti – megsimogathatja –
Ey'Lindit ebben a gyilkos, idegen álöltözetben, mintha az orgyilkos
ártalmatlan kiscica volna, ő pedig fel lenne mentve a kötelesség és
a józan ész mindennapos, kicsinyes megkötései alól. Ebben az
alakban Ey'Lindi talán veszedelmesebb, mint bármikor; és mégis,
éppen ezért visszafogja magát, elnyomja reflexeit, nem megy át
azonnal támadásba.
Megvizsgálta a kitinpáncélt, a szívós, ruganyos lábakat; közben
tudta, hogy intim módon vizsgálgatja Ey'Lindit, ugyanakkor pedig
mégsem. Alig volt tudatában a többieknek. Ey'Lindi zavaros,
sziszegő hangokat adott ki.
– Ennie kell, főnök – mondta Zhord. – Hogy legyen energiája,
mielőtt visszaváltozna.
– Te megérted őt? – kérdezte Gugol hitetlenkedve.
– Hogy megértem-e? Megértem-e? Huh! Ugyan ki láthat egy ilyen
nőszemély lelkébe? Ostoba zajokat csap a szájával, én meg
igyekszem értelmezni. Elvégre – vigyorgott Zhord ravaszkásan – én
kissé tovább élveztem a társaságát, mint ti ketten. Most, nemrég.
– Rendeljek valami különlegeset a szobapincértől? – érdeklődött
Gugol hűvösen. – Mondjuk egy egészben kisütött igazi birkát?
Feltéve persze, hogy a séfek meg a kukták még életben vannak,
nem szöktek el, és nem kénytelenek látástól vakulásig szintetikus
ételt kotyvasztani annak a rengeteg menekültnek. A hölgyünk
bankettet óhajt. Vagy ez túl hivalkodó lenne? Nemkívánatos
figyelmet keltenénk vele?
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy kiszolgálhatja magát a mi
készletünkből is.
Amit Ey'Lindi már meg is tett: farkasétvággyal tömte magába a
halat, húst és szárnyast a sztázisdobozokból, amiket Jaq hajójáról
hoztak a szállodába a Tormentum Malorumról, mely a sztálindrómi
látogatásuk idejére a Zafírsas nevet viselte. Bármilyen gazdag
bolygó volt is a Sztálindróm, igazi élelemhez nem szükségképpen
lehetett hozzájutni egy bolyvilágon, még a Birodalmi Hotelekben
sem, különösen háborús időkben.
Jaq figyelmét nem kerülte el, milyen lehangoltan nézi Zhord, hogyan
tűnnek el az általa bizonyára finomabbnál finomabbnak ítélt
ínyencfalatok a válogatás nélkül habzsoló szörnyeteg pofájában.
Élvezte vajon Ey'Lindi az egzotikus borjúhús ízét, a füstölt
naphalfilét, a lédús groxvese-pecsenyét? Vagy arra képezték ki,
arra kondicionálták a szervezetét, hogy bármiféle rendelkezésre álló
táplálékon el tudjon élni, algán, csótányokon, patkányokon, kit
érdekel? Érzékeli vajon a különbséget?
Zhord érzékelte volna.
Ami persze nem volt egészen meglepő.
A zömikek zord bányavilágok barlangjaiban és zsúfolt, szűkre vájt
összekötő varrataiban fejlődtek ki az emberi fajból. Ezeken a
bolygókon semmi nem volt, csak ásványok. A zömikek tömzsik,
szívósak és magabízók lettek. A genetikai külön fejlődés évezredei
során, mikor a hiperűrviharok elvágták világaikat a galaxis többi
részétől, rákényszerültek, hogy saját maguk állítsák elő az
élelmüket meg a levegőjüket. Megismerték az éhínséget – és még
mindig nem felejtették el azokat a nehéz időket. A zömikek
viszontagságos körülmények között érezték igazán elemükben
magukat. Gyakran részesítették előnyben a zordabb világokat a
kényelmesebbekkel szemben.
De enni szerettek, méghozzá kiadósan, ha megtehették.
Mesterséges hidroponikus kertjeik híresek voltak tápláló
terményeikről, és miután újra felvették a kapcsolatot a
Birodalommal, ásványvagyonuk jókora hányadát egzotikus
élelmiszerek importálására költötték. Mindennapos étrendjük ugyan
hidroponikusan termelt zöldségfélékből állt, ezeket azonban a
legváltozatosabb fűszerekkel és mártásokkal ízesítették; ez sokkal
csábítóbb volt az újrahasznosított szintetikus élelemnél, amivel a
többi zsúfolt világ lakossága túlnyomórészt kénytelen volt beérni. Ha
a legcsekélyebb lehetőségük nyílt rá, a zömikek étvágya – Zhord
után ítélve – a legkifinomultabb ínyencekével vetekedett.
Ó, igen, Jaq látta az éhes csillogást a zömik szemében. Nem irigy
mohóság volt az. A maga nyers, keresetlen módján Zhord udvarias
volt, sőt egyenesen lovagias. Tisztában volt vele, hogy először az
orgyilkosnak kell ennie, hiszen szörnyen kimerítette magát.
Csakhogy neki is megmegkordult a gyomra, és becsülni tudta a jó
konyhát.
– Te is egyél valamit, Zhord! – szólította fel Jaq. – Eredj; ez
úgyszólván parancs.
A kis ember hálásan kiválasztotta magának a sztázisdobozokból
egy nagyranőtt futómadár füstölt alsócombját.
Ínyenc módjára bólintott.
A Tormentum Malorwn fedélzetén rengeteg ilyen ínycsiklandozó
csemege volt még felhalmozva. Az inkvizítorok azt rekvirálnak
maguknak, amit akarnak – és Jaq bőséges készletekkel szerelte föl
a hajóját. Mert Jaq távolról sem tett egyenlőségjelet a spártai szigor
és a spártai étrend közé. Ez hamis, álszent puritanizmus lett volna,
ugyanaz, ami az ő ifjú éveit is megmérgezte.
Persze ettől még lehetett szimpatizálni azoknak a vezeklőknek az
érzelmeivel, akik minden földi gyönyört megtagadtak maguktól, mert
a Császár, az emberiség megváltója, az összes világi örömből ki
van rekesztve, és évezredek óta kuporog roppant trónprotézisébe
zárva...
Noha Jaq, független kereskedőnek álcázva magát, úgy tett, mintha
ágyast tartana, az igazság az volt, hogy harmincöt életéve során
csupán egyetlen nővel hált együtt – jóformán kísérleti alapon, hogy
legalább megismerkedjen a szex kéjes görcseivel.
Azok, akik engednek a szenvedélynek, elvesztik az önuralmukat.
Jaq hasonlóképpen megvonta a határt a bornál is, ami elködösítheti
az ember érzékszerveit, és fölösleges veszélybe sodorhatja.
Így hát az, hogy válogatott ínyencfalatokkal zsúfolta tele a hajó
élelmiszerraktárát, az ő szemében ugyancsak messze esett az
elpuhultságtól. Inkább a kenetteljes, mazochista önsanyargatást
utasította el vele, ami beszűkítheti a perspektíváit.
Gugol, Zhorddal ellentétben, szinte észre sem vette, mit eszik. Hogy
lehet egy állítólagos költő ennyire tekintet nélkül az ízekre? Ó, talán
aki túl sokat fürkészte a hiperűr mélyét, az valamilyen éteribb síkon
létezik... kivéve persze, ha Ey'Lindi a közelben van.
Zhord azonban egyetlen harapás után lerakta a füstölt combot.
– Valami baj van? – kérdezte a navigátor.
– Arra az összetiport tömegre gondolok, a romba dőlt utcákra.
Milliók haltak szörnyet, én meg itt tömöm a fejem. Miért nem
eresztett valaki kábítógázt azokra a pánikba esett menekülőkre?
– Áldozatok voltak a tisztaság oltárán – mormolta Jaq.
– Inkább egyszerűen áldozatok, minden cifrázás nélkül, egy
fenemód véres oltáron, ha megbocsátasz. Huh!
– Valóban így gondolod? – tűnődött Jaq. Ilyen sok hulla; és aztán
még egy-kettő, porcukornak a halál zabkásájára.
Zhord bűntudatos képpel felragadta a combot, és beleharapott.
Ey'Lindi végre úgy tűnt, teleette magát.
Jaq felhagyott a mélázással, és eltöprengett rajta, engedi-e Ey'Lindi,
hogy végignézze a visszaváltozását, amint a szörnyeteg szétolvad,
s átalakul egy tökéletes, hibátlan női testté. Ám Zhord kérdő
tekintettel bökött az állával Ey'Lindi hálószobája felé, az orgyilkos
pedig bólintott lószerű fejével. Zhord félrelökte a madárcsontot,
fölkapta Ey'Lindi selyemruháját, stóláját és tűsarkú cipőjét a
padlóról, ahol a távozása óta hevertek, és megindult a hálószoba
ajtaja felé. A szörnyeteg követte.
– Én mondom!... – tiltakozott Gugol. Zhord sarkon fordult, és
rámeredt.
– És mit mondasz, huh?
A navigátor könyörgő pillantást vetett Jaqra.
Jaq a saját indítékain tűnődött, miért akar tanúja lenni, ahogy az
álgénorzó visszaalakul nővé. Bosszantó, kétértelmű indítékok
voltak. Egy inkvizítor nem lehet bizonytalan. A finomságokra és a
paradoxonokra persze fel kell készülnie, de csak úgy, ha közben
következetes marad. Bölcsebb lesz, ha kerüli a kísértést. Intett
Zhordnak, hogy menjen csak tovább.
Mikor a hálószobaajtó becsukódott, Gugol durcás képet vágott, és
nagy érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az egyik körmét.
Jaq a kémlegyeire összpontosított.
A pusztítás a vége felé járt. Obispal diadalittasan fejezte be a
hadjáratot. Hamarosan már csak a romok, a halál és a
megnyomorított lelkek maradnak.
Jaq egyelőre kikapcsolta a képernyőt, és lazított, bár volt valami,
ami továbbra sem hagyta nyugodni.
Mikor Ey'Lindi kilépett a hálószobából, ismét selyemmel és
drágakövekkel ékesen, mint Jaq ágyasa, az arca a kifejezéstelen
fensőbbségtudat tanulmányképe lehetett volna; bár amikor Zhord
kissé kábán kibotorkált utána, a szemében egy futó pillanatra
megcsillant a kajánság szikrája.
– Imádkozzunk – mondta Jaq. – Adjunk hálát Istencsászárunknak,
aki őrködik felettünk, amiért megtisztult végre ez a bolygó, és
eltávozott tőle az űr szülte gonosz...
Miközben az ismerős szavakat idézte, Jaq azon törte a fejét,
voltaképpen miért is kapta az utasítást, hogy tartózkodjon
Sztálindrómon, míg megtisztítják. A páholya alpriorja, Baal Firenze
jelölte ki őt erre a küldetésre, bizonyára valamelyik Titkos
Nagymester parancsára.
– Ügyelj rá, hogy semmi tisztátalan ne maradjon! – mondta Baal
Firenze.
Jaqot az ejtette gondolkodóba, hogy a génorzók oly véresen elfojtott
lázadása természetes veszedelem volt. A génorzók nem voltak a
Káosz ivadékai. Az indítékaik viszonylag egyszerűek voltak:
szaporodni, megvédeni magukat a külső fenyegetéstől, és
csontossá merevíteni a társadalmi rendet – lehetőleg a saját
ellenőrzésük alatt –, hogy mindig elegendő emberi gazdaállat álljon
a rendelkezésükre.
Csakhogy Jaq az Ordo Malleus tagja volt, képzett démonvadász. Az
ő rendje elsősorban a Káosznak a hiperűrben lapuló erőivel
foglalkozott, melyek megszállhatják a mentális képességekkel
rendelkező, sebezhető egyéneket, és az iszonyat eszközévé
torzíthatják őket.
A Sztálindrómon egyáltalán nem ez volt a helyzet. Miért kell akkor
biztosítani egy nem pszichikai jellegű bevetést?
– Végy oltalmadba minket Khorne és Slaanesh, Nurgle és Tzeentch
gaz fondorlataival szemben...
Ezeket a szavakat halkan mondta ki, csak önmagának. Egy
közönséges zömik, egy navigátor, de még egy orgyilkos sem
hallhatja a Káosz őshatalmainak tiltott nevét.
A társai továbbra is lehajtva tartották a fejüket. A nevek legfeljebb
ismeretlen, rituális szövegrészeknek tűnhettek nekik.
Vagy, gondolta komoran, valami hátborzongatóan ősi
költeménynek.
– És védj meg minket azoktól, akik emberi örökségünk eltorzítására
törnek – folytatta.
Miért éppen a Sztálindróm, miért?
Igaz, a rendje az inkvizíció egészének titkos felügyeleti szerve is
volt. Elképzelhető, hogy Harq Obispal őrjöngő – bár sikeres –
túlzásaiban egyesek a megszállottság jelét látják, a hiperűr démoni
hatalmainak nyomát? Aligha, gondolta Jaq. És tehetetlennek sem
lehet Obispalt tekinteni, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban,
mikor vakon csapdába rohant a boltív alatt, megingott kissé az
ítélőképessége.
A cinikus lélek persze azt is állíthatná, hogy voltaképpen Obispal
fellépése váltotta ki a lázadást, így hát őt terheli a felelősség az
egész rombolásért, ártatlan kívülállók millióinak haláláért. De
hagyhatták volna békén tovább tenyészni és undokul tekergőzni ezt
a viperafészket? Nyilvánvalóan nem. Ámbár Obispal körültekintőbb
sebészi stratégiát is alkalmazhatott volna; nem feltétlenül kell az
egész testet darabokra szabdalni ahhoz, hogy megtaláljuk és
eltávolítsuk a fertőzött szervet...
A zömik megjegyzése az áldozatról meg a véres oltárról aggasztotta
Jaqot. Milliók halálsikolya hívó szóként szólhat a Káoszhoz, része
lehet valami hatalmas idézésnek.
– És védj meg minket önmagunktól – tette hozzá Jaq, amivel végre
magára vont egy kíváncsi pillantást: Zhordét.
Most már Jaq is rettentő éhes volt.
Alapos megfontolással vacsorázott, szarvasgombával töltött
bárányembriót választva magának, amihez dicsbogyólevet kortyolt.