Tizennyolcadik fejezet
Halál
Lex volt az, aki előállt az ötlettel, hogy a csapatnak aludnia kellene
egy keveset, mielőtt elindulnak a legendás Fekete Könyvtár felé.
Ésszerűnek tűnt a dolog. Pro primo: Petrovnak fogalma sem volt
arról, hogy a Hiperhálóban haladva mekkora utat kell megtenniük a
könyvtárig, és azt sem tudta, milyen veszélyeket rejthetnek az
alagutak. Rúnafaragásos hiperszeme – amelyre visszahúzta a
sálkendőt – csak az irányt érzékelte, azt nem, hogy milyen messze
van a cél. Elképzelhető volt, hogy néhány óra múlva eljutnak a
könyvtár bejáratához, de az is éppen ilyen valószínűnek tűnt, hogy
napokig vagy még tovább tart majd a dolog. Persze arra a
lehetőségre is fel kellett készülniük, hogy pillanatokon belül
o d a é r n e k .
Szükségük volt minden erejükre és szívósságukra. Az iramot a
csapat leggyengébb tagjához kellett igazítani. Ez a bizonyos
leggyengébb maga Petrov volt, akit borzasztóan megviselt a karja
elvesztése. Persze ennek az amputációnak megvolt az előnye is
Petrov a karját siratta, és közben nem is igen fogta fel, hogy
gyakorlatilag elvesztette a hiperszemét. Idegei pattanásig feszültek,
és félő volt, hogy összeroppan. Vigyázniuk kellett rá, hiszen nélküle
kudarcot vallottak volna.
Ami a csapat tagjainak idegállapotát illeti, senkit sem lehetett
nyugodtnak nevezni. A történtek még az Öklöket is megviselték. A
szakaszból a kapitányon és az őrmesteren kívül már csak hárman
maradtak. Először a Sztálindróm mellett harcoltak, majd az Ulthwén,
azután pedig szembe kellett nézniük a Káosz seregével... Fizikailag
is kimerültek, de inkább a lelkük fáradt el. Eddig még egyetlen
Ökölnek sem kellett elszenvednie azt, amiben nekik volt részük a
Szem e perverz, torz világán.
Lex tartott tőle, hogy az őrület már ott lappang az Öklök lelkében.
Magáért is aggódott. Az őrület, amit csak a hit fojt el, egy újabb,
túlságosan hamar bekövetkező megrázkódtatás során kitörhet, és
hatalmába keríthed az ember személyiségét.
Pro secundo: a könyvtárat állítólag vad és iszonyatos őrök
védelmezik. Igen, nekik most már a rendelkezésükre áll egy rúna,
amelyet iránytűként, kulcsként és talizmánként is lehet használni, de
vajon megfelelő védelmet nyújt-e majd az őrökkel szemben is?
Pro tertio Petrov szerint a könyvtár hatalmas labirintus.
Jaq Draco járása elárulta, hogy még mindig nem szűntek meg a
fájdalmai. Gyógyulása lelassult; pszichikai forrásait szinte teljesen
kimerítette, amikor energiasugarat lövellt a holdbéli szörnyre, a
Titánra és a darázslövedékekre. Az elcsigázott csapatnak
mindenképpen pihenőre volt szüksége. Túlságosan felpörögtek az
akció során, egy kicsit lazítaniuk kellett.
A Hiperháló egyik zsákutcájába értek. Az egyik mellékjárat
összeszűkült, majd egy kanyar után önmagába vezetett vissza.
Olyan volt, akár egy dróthurok.
Lehet, hogy a Hiperhálónak ezt a részét pszichikai erővel
csavarintották meg? Vagy a hurok természetes képződmény? A
háló állítólag folyamatosan egyre újabb ágakat növeszt, amelyeket
spontán módon összekapcsol a régebbiekkel.
Ha a Hiperhálót egy bizarr idegrendszerhez hasonlítjuk, akkor a
Fekete Könyvtár bizonyára az agy, amelyben minden tudás
e l r a k t á r o z ó d i k .
A zsákutca védhetőbbnek látszott, mint egy két irányból nyitott
alagútszakasz. Az űrgárdisták éberen alszanak; pihenés közben
agyuk egyik fele aktívan működik, míg a másik álomtranszba esik.
Az agymegosztás módszere máskor is előnyös lehet. Ha agyuk
egyik felét megbénítja valamilyen eszméletvesztést okozó méreg, a
másik félteke átveszi a test irányítását.
Pihenés előtt azonban mindkét agyfélteke számára a legfontosabb
az étkezés és a higiénia...
Az űrgárdisták megosztották négy társukkal a magukkal hozott étel
sűrítményeket. (Zhord a dzsekije egyik zsebében valamilyen
finomságot hozhatott magával, amit titkon falt be, nehogy adnia
kelljen valakinek.) Mindenki a saját vizét itta. Szó szerint: az Öklök,
Zhord, Jaq és Petrov egy-egy apró tartályt hordott a lábán. A tartály
összesűrítette a természetes úton távozó folyadékot, megtisztította,
és fogyaszthatóvá tette. „Nehéz víz”, így nevezték az italt.
Ha az utazás több napig tart, kénytelenek lesznek elhagyni a
Hiperhálót, hogy valami ismeretlen világon vagy valamelyik
mestervilágon feltöltsék készleteiket. Egy ilyen kitérő veszélyes
lehet, és az sem volt elképzelhetetlen, hogy miután visszatérnek a
hálóba, ugyanolyan messze lesznek céljuktól, mint amikor
e l i n d u l t a k .
– Egyetlen falat ételt sem szabad elpazarolnunk! – jegyezte meg
Zhord évődve, és kaján vigyorral Petrovra nézett. – Milyen jólesne
most egy darab jól átsült hús, mi, Azul? Nem kellett volna
eldobnunk azt a kart...
– Az túlságosan átsült – mondta a navigátor, aki nem sértődött meg
a morbid tréfán. A zömikek már csak ilyenek.
Ey'Lindi korábban már megvizsgálta Petrov csonkolt karját, és nem
talált rajta fertőzésre utaló nyomot. Az amputációt végrehajtó
őrmester lézerszikéje tökéletesen összeforrasztotta a sebet.
– Nem maradt volna abból semmi, csak szenes csont – sóhajtott fel
P e t r o v .
– Meg jó meleg velő!
– Mihez fogok kezdeni ezután? Feltéve, hogy sikerrel járunk. Csak a
Fekete Könyvtárhoz vezető utat fogom látni, semmi egyebet.
Máshova képtelen leszek eljutni a hipertérben.
– Ide hallgass, Azul – mondta Zhord egészen halkan. – Nem árt, ha
vigyázol magadra. Létezik egy bizonyos Ordo Malleus. Ennek a
rendnek nagyon fontos leszel. Értékes. Ennek az Ordónak minden
egyes tagja odaadná a szemét meg az összes fogát, ha a zsebében
lenne ez az elda rúna. Jaq Dracótól nem kell tartanod; ahhoz
képest, hogy inkvizítor, rendes ember. Más, mint a többi – ki is
ugrott a nyájból. A többi inkvizítor azonban... kegyetlenül elbánna
veled. Igen, ez a legmegfelelőbb szó erre. Kegyetlenség!
– A rúna... a zsebükben? – ismételte Petrov. – Gondolod, hogy a
szememet nélkülem is lehet használni?
– Azul, szerintem az lenne a legokosabb, hogy amikor ennek vége,
megkéred szépen az őrmestert, vágja ki a homlokodból a
hiperszemet. Aztán add oda Jaqnak. Ha megteszed, biztonságban
leszel. Senki sem fog vadászni rád.
– Kar nélkül, szem nélkül... Lehet, hogy belehalnék, ha kivágnák a
szemem. Az agyam része!
– Hát igen, ezt a kockázatot vállalnod kell, Azul. Ha viszont mégis
életben maradsz, senki sem akar majd megölni. Elbújhatsz
valamelyik eldugott bolygón.
– Szép kilátások.
– Egyedül nem tudod megvédeni magad. Kitől várhatsz segítséget?
A navigátoroktól? A Navis Nobilitae fickóitól?
– Lehetséges...
A zömik hiába suttogott, szavait nemcsak Azul Petrov, hanem Jaq
is hallotta.
Ha ennek a hiperszemnek köszönhetően eljut a Fekete Könyvtárba,
valószínűleg vissza tudja szerezni az Ordo bizalmát. Felmentik az
eretnekség vádja alól. Rehabilitálják...
Ó, ostoba vágyálmok! Az Inkvizíció szétszakadt, önmaga ellen
fordult. Mint Baal Firenze példája mutatja, még az Ordo Malleus is
megromlott. Ha sikerül bejutnia az eldák könyvtárába, ő lesz a
legmagányosabb ember az egész galaxisban! Mindenkitől
elidegenedik majd.
Ha így lesz... Ey'Lindi hiányozni fog neki. És egy kicsit talán Zhord
i s .
Mennyi fájdalmat okoz magának azzal, hogy szereti Ey'Lindit!
Micsoda istenverése a szerelem! Milyen eretnekség a vágyon
töprengeni, amikor a feladatra kellene koncentrálnia!
A feladatra?
Valójában mi az ő igazi feladata?
– A káptalanotok rendelkezik monstrumokkal? – kérdezte Ey'Lindi
az Öklök kapitányától.
Lex udvariasan válaszolt ennek a különös, egzotikus személynek,
ennek az idegen áltestbe bújt nőnek.
– Igen, a kincseink között van négy Furinbundus osztályú
rombolómonstrum, valamint három Kontemptor osztályú monstrum.
Szent örökségeink közé tartoznak.
Lex fiatalkorában, a kolostorerőd szkriptóriumában számtalan áldott
órát töltött a monstrumok felépítésének tanulmányozásával. Egy
nap, valamikor a távoli jövőben, a megvívott csatákban szerzett
győzelmei elismeréseként végtagjaitól megfosztott testét talán
behelyezik az egyik ilyen szerkezet belsejébe. Szerves implant,
organikus agy lesz a szent gépben, amelyhez hozzákapcsolják az
idegvégződéseit. Ott lebeg majd a tartósító folyadékban, abban a
keramittartályban, amelyet a Mars körül keringő Adeptus
Mechanicus valamelyik hatalmas plazmacentrifugájában edzett és
formázott adamantium burok vesz körül.
Ő, a „huck”-nak becézett, végtelen tisztelettel övezett Kontemptor
két dupla csövű, szinkronizált villámvetője!... Ó, a másik kincs, a
„Düh” villámvetői és lézerágyúi! Ó, azok a hatalmas mozgatóművek,
a tartályok és a forgó aktuátorok!
Lex szemét kis híján elfutotta a könny, amikor eszébe jutottak az
Öklök kolostor erődjében őrzött gyönyörű és szent kincsek, amikor
megjelentek előtte a szkriptóriumok és a librárium, a testnevelési
csarnokok és pályák, a műtők és a lőterek, és... Dorn kápolnája.
Vajon visszafog még térni ebbe a szent otthonba?
De mi az oka annak, hogy ez a különös, bátor nő éppen a
monstrumok felől érdeklődik?
– Van köztük olyan, amelyikre hatcsövű nehéz géppuskát
s z e r e l t e k ?
– Nincs, hölgyem. Sem a Kontemptoron, sem a Furinbunduson
nincs efféle fegyver...
– A francba!
– ...de természetesen rájuk lehet tenni.
– Áruld el, Lex, azonkívül, hogy nehézfegyverrel szétlőjük, hogyan
lehet kárt tenni a monstrumokban? Mi a legsebezhetőbb pontjuk?
Ey'Lindi még mindig azon töri afejét, hogyan állhatna bosszút Tarik
Zizen... Lex elgondolkozott.
– Ha megsérül a hűtőrendszer és az elhasznált üzemanyag
maradványait eltávolító kompresszor, a monstrum belseje túlhevül...
Feltéve, hogy a hibák észlelésekor nem áll le. A belső aktuátorok
megolvadhatnak, sőt el is éghetnek. Ennek következtében
felmelegszik a monstrum pilótáját körülvevő amniotikus folyadék.
Extrém esetben a pilóta teste megfő. Ha ez bekövetkezik, a
monstrumból fekete füst fog szivárogni, ugyanis a belső hidraulikus
szerkezetek szigetelése gyakran hibás. Ez a hiba egyébként
csökkenti a monstrum erejét és mobilitását.
– Ezt a hűtőrendszert meg a kompresszort nem lehet valamilyen
egyszerű módon lefojtani? Mondjuk úgy, hogy az ember teletömi
ronggyal a nyílásaikat.
Lex felnevetett.
– Csak egy bolond próbálna rongyokkal rátámadni egy monstrumra!
Persze el kell ismernem, ez meglehetősen váratlan akció lenne.
Ey'Lindi folytatta.
– Milyen szűrőberendezések akadályozzák meg, hogy mérgező
gázok és toxinok jussanak a monstrum belsejébe?
– Neked csak annyit kell tenned, Ey'Lindi – kottyantott közbe Zhord
–, hogy előadsz egy sztriptízt a monstrum előtt. Garantálom, hogy a
pilóta belehal az izgalomba! Ha mégsem, amikor a pilóta eléggé
elkábul, ugorj fel a hátára, és a ruháidat tömd a hűtőrendszer
nyílásaiba. Ezután már csak fél órát kell ott ücsörögnöd a tetején,
hogy eléggé felforrósodjon a helyzet. Ha a monstrum burka égetni
kezdi a feneked, biztos lehetsz benne, hogy a pilótának annyi.
Lexet bosszantotta Zhord bárdolatlansága.
– Elég a szóból, zömik! – mordult rá, majd Ey'Lindi felé fordult. –
Mellesleg, hölgyem, csodálatos volt a párbaj, amit az Ulthwén vívtál.
– Lex nem szokott hozzá, hogy nőkkel beszélgessen, ezért csak
nehezen buktak ki belőle az elismerő szavak. – A stílusod egészen
eredeti. Megizzasztottad az ellenfeledet. Mi, Öklök is szoktunk
párbajozni. A talpunkat hozzárögzítjük a külön erre a célra
kialakított párbajblokkokhoz, amelyek nem teszik lehetővé a
v i s s z a v o n u l á s t .
Ey'Lindi furcsálló tekintettel nézett Lexre.
– A Harlekinnel vívott szópárbajod is lenyűgöző volt – tette hozzá a
kapitány. – az Öklök is használják az agyukat, és tisztelik azokat,
akiknek megvan a magukhoz való esze.
Ey'Lindi bólintással köszönte meg a kapitány dicséreteit.
– Tudod, hogy most udvarolni kezdtél neki? – kérdezte a zömik
Lextől. – Vigyázz, nehogy féltékennyé tedd Jaqot!
– Neked elment az eszed, zömik! – jelentette ki Lex. – Ami a
féltékenységet illeti Véleményem szerint sok közönséges emberi
lény és zömik irigyli az űrgárdistákat testi és lelki tisztaságuk,
valamint megerősített testük miatt.
– Huh! Helyben vagyunk! A test, az valóban fontos!
– Pofa be, Zhord! – mondta Ey'Lindi. – Elég ebből. Callidus vagyok.
– Egy inkvizítor ágyasa vagy! – vágta rá Zhord leplezett, de
nyilvánvaló irigységgel.
– Te, Zhord – kérdezte Ey'Lindi váratlanul –, véletlenül nem volt egy
feleséged, Alcit Grizzynek hívtak?
– De volt! – kiáltotta a zömik. – Volt, esküszöm! Görbüljek meg, ha
nem volt!
A mozdulat, amivel Jaq a pici tömjénes dobozból kieresztett egy
kevés illatos füstöt, olyan volt, mintha a lakását illatosítaná be az
imádott nő érkezése előtt.
– Imádkozzunk elalvás előtt – mondta. – Az ima balzsam a léleknek,
és elűzi a rémálmokat.
Milyen ima lehetett az, amelyet egy arany trónprotézisbe zárt
skizoid roncsnak címeznek?
Ezt a roncsot meg kell menteni! Át kell alakulnia, Numenként újjá
kell születnie, hogy vezethesse az Új Embereket. De hogyan
lehetne ezt elérni? A Rhana Dandra máglyájával, amire rávetjük az
Istencsászárt és a fiakat is? Tűzzel lehet új rendet teremteni?
Tűzzel, amelyből főnixként egy sokkal erősebb, kevésbé elkínzott
Isten születik majd? Egy olyan isten, aki anélkül hogy tudna róla, az
elda Harlekinek hűbérese?
Jaq mégis imádkozott, és annak ellenére, hogy nem volt űrgárdista
káplán, az életben maradt Öklök utánamondták a szavakat. Lehet,
hogy ezek a szavak már régen elvesztették valódi tartalmukat, az
emberek többsége talán rutinszerűen ismételgette, ám a hiper
alagútban imádkozó kis csoport tagjaiból nem hiányzott sem az
áhítat, sem a vallásos szenvedély.
Az utazók az ima után lefeküdtek, és álomba vagy nyitott vizoraik
mögött félálomba merültek.
Lex egy darabig még halkan beszélgetett Wagnerrel. Mivel Kempka
könyvtáros nem volt mellette, az őrmesternek mondta el Baal
Firenzével kapcsolatos aggályait.
Azul Petrov azokkal a szavakkal ringatta álomba magát, amelyek a
lelkek tengerében lévő Fennixtől érkeztek hozzá.
Kis idő múlva mindenki elcsendesült, s az alagútban csak az alvók
szuszogását lehetett hallani.
Jaq felriadt.
A kék ködben egy masszív, aranyberakásos vörös páncélt viselő
alak állt, A széles vállakat védő vértlemezekre horogkereszteket
festettek, bojtokat akasztottak: térdvédői koponyákat formáztak,
ágyékvértje arany szkarabeusz volt.
A vállak mögött vérvörös denevérszárnyként egy kétélű bárd
m e r e d e z e t t .
Az arcot őszes szakáll keretezte. Az érzéki ajkak keserűen
megkeményedtek. A jégkék szemekből melankólia sugárzott.
Jaq önmagát látta. Olyan páncélt viselt, amilyet még soha.
Megjelenése majdnem olyan volt, mint a terminátor vértes
ű r g á r d i s t á k é .
Ez a másik Jaq vajon a megvilágosodott Jaq? Az, aki illumináttá
v á l t ?
– Fordulj vissza! – reccsent rá a páncélos Jaq. – Ne menj tovább!
Nem szabad! Higgy nekem, Olviára esküszöm, hogy igazat
m o n d o k !
Olvia? A páncélos Jaq fájdalmasan ejtette ki a nevet.
A fekvő Jaq lelke mélyén mintha fellobbant volna egy metsző fényű,
perzselő lángú fáklya. Emlékezett...
...a Fekete Hajóra, amely valamikor a Földre vitt egy Jaq Draco
nevű naiv, fiatal pszit...
...arra a halálra ítélt lányra, akit megpróbált megvigasztalni az
iszonyatos hajó fedélzetén, amely szinte vibrált rettegő utasainak
félelem gerjesztette pszi hullámaitól.
Olvia. Igen. Egy lány.
Az egyetlen nő, akivel Ey'Lindi előtt intim kapcsolatot létesített.
Rövid volt az együttlétük, de emléke örök marad.
Már alig tudta felidézni Olvia ovális arcát.
Mi lehet az oka, hogy ez a páncélos Jaq-utánzat éppen Olvia
nevére esküdözik? Talán ennek a titkos, rövid szerelmi ügynek a
megemlítésével akarja bebizonyítani, hogy ő valóban Jaq Draco?
– Menj vissza! – ismételte a látomás.
Jaq megérezte a pszichikai támadást, az akaratereje gyökerei ellen
indított rohamot. A páncélos Jaq minden eszközt felhasznált arra,
hogy visszafordítsa...
Ez az alak... nem lehet más, mint a Fekete Könyvtárhoz vezető út
őreinek egyike. Az embert semmi sem rettentheti meg jobban annál,
mint hogy találkozik fenyegető és ellenséges önmagával.
– Ego te exorciso! – kiáltotta Jaq, és kieresztett a pálcájából egy
s u g a r a t .
A fantom kétségbeesetten felkiáltott; a vörös-arany páncél a
levegőbe emelkedett és hátrasodródott. Egyre távolabb került, s
végül eltűnt.
Jaq társai közül senki sem moccant. Hogy lehet az, hogy semmit
sem hallottak meg?
Felébredt. Lehet, hogy csak ebben a pillanatban tért magához? A
páncélos Jaq-utánzat csak álom volt. Rémálom. Saját elméjének
mélyén megteremtődött az az alak, az a fantom, amelyben testet
öltöttek elfojtott félelmei.
Ha a kísértet a tudatalattijából bukkant fel, akkor miért nem
Ey'Lindire esküdözött? Miért éppen a már-már feledésbe merült
mára? Fortélyos szellem volt, aki pszichikai csapdába akarta csalni.
Meg kell próbálnia visszaaludni. Muszáj pihennie...
A félálomban lévő űrgárdisták elméjének mindkét fele éber lett.
Ey'Lindi tudat alatt hallotta az alvó harcosok légzését, azután pedig
szuszogásuk hiányát. Az űrgárdisták lezárták sisakjukat.
Ey'Lindi felemelte a fejét.
A zsákutca bejáratánál egy riasztó külsejű, hajlott hátú alak állt.
Aranyszegélyes, csont fehér sisakja alól kilógtak hosszú, hószín
haja tincsei. A maszk egy sztázisba merevedett vadállat pofájára
emlékeztetett – egészen addig, míg az ajkak közül ki nem szakadt
az irtózatos, megsemmisítő erejű rikoltás. A karcsú testet fekete
páncél védte. A lábvért alsó része kecskepatához hasonlított. Az
alak háta mögött... hosszú, fehér farok tekergett, amelyet
középtájon vérvörös fémpánt fogott körbe.
A lény energiakardot tartott a kezében. A kéken vibráló penge
karhosszú volt. A másik kézben egy hárompengés, körfűrészre
emlékeztető tárgy kéklett.
A nő leginkább az elda Boszorkákra hasonlított. Az ősük lehetett,
minden Boszorkák esszenciája. Az, hogy csupán pengékkel volt
felfegyverezve, valahogy primitivvé változtatta. Halálosan primitívvé.
Ősi, elementáris erejű hősnővé.
Nesztelenül, rezzenés nélkül állt. Várt.
Ey'Lindi egyetlen pillanat alatt magához tért.
Az Öklök megmozdultak. A páncélok halkan csikorogtak. A
fegyverek lassan felemelkedtek.
A tripla penge hirtelen kiröppent a lény kezéből. Energiaburokkal
körülvett hajítókorongok voltak. Átmetszették az egyik Ököl vizorát –
a csőrszerű arclemez üvegként törött össze –, majd mintha
szárnyuk lenne, visszaröppentek a fehér hajú nő kesztyűs kezébe.
Félelmetes pengék, halálosztó sólymok...
A nő elkapta őket, és mielőtt az Öklök fegyverei kiokádták volna
magukból a robbanótölteteket, fázist váltott.
– Tüzet szüntess!
A támadó eltűnt.
Az egyik Ököl megtántorodott és összeroskadt. Lex letépte a vizora
maradékát, és a sisak belsejére irányította a vállára erősített
l á m p á t .
A penge átmetszette az Ököl homlokát. A sebből véresen csorgott
elő az agyvelő.
Az Ököl még élt, de soha többé nem lesz képes rá, hogy
értelmesen gondolkodjék. Szájából nyál csorgott. A szeme tompává
v á l t .
– A Főnix Urak állítólag itt járkálnak a Hiperhálóban – mondta
Ey'Lindi halkan. – A Harlekin legalábbis ezt mondta. Főnix Urak...
és Főnix Úrnők.
– Azt hiszem, éppen most figyelmeztettek minket, hogy forduljunk
vissza – állapította meg Zhord.
Jaq erőt vett magán, és hallgatott. Ey'Lindi nem értett egyet a
z ö m i k k e l .
– Ó, nem! Ha így lenne, a Főnix Úrnő Azul homlokát vágta volna
szét, hogy megsemmisítse a rúnát. Hogy találnánk meg a Fekete
Könyvtárat a rúna nélkül?
– Ezzel most azt akarod mondani – suttogta Zhord –, hogy ennek a
hölgynek a kísérőink nem tetszettek? Hogy szerinte az űrgárdisták
nem léphetnek be abba a becses könyvtárba?
– Talán egyikünk sem tetszik neki. Talán egyikünk sem léphet be
oda. Kivéve persze Jaqot és Azult.
– Huh, ettől most egy kicsit jobban érzem magam. Hülye, sznob
eldák! Gondolom, te megfelelő társa vagy Jaqnak, de egy zömik
valószínűleg még azt sem érdemli meg, hogy megöljék.
Lex megköszörülte a torkát.
– Az űrgárdisták nemkívánatos személyek lennének? Bárcsak itt
lenne még néhány társam! Az egyeden ésszerű megoldás az, ha
mind a négyen veletek tartunk.
Mi, Öklök, ha magunkra maradnánk, eltévednénk a Hiperhálóban.
Ami engem illet, még akkor is bemegyek ebbe a Fekete Könyvtárba,
ha elkárhozom! – fogadkozott. – Óvatosabbnak kell lennünk. Fel kell
készülnünk a meglepetésszerű támadásokra.
Egy tripla penge, amely visszatér tulajdonosához, miután átszakítja
egy terminátor páncél keramitcsőrét... Ez tényleg sok meglepetést
okozott. Jaq a kapitány karvértjére tette a kezét.
– Sokak szemében máris kárhozottak vagyunk – mondta. – De el
kell viselnünk a szenvedést. Tűrnünk kell, ahogy Istencsászárunk is
t ű r .
– Igen. Tűrnünk kell...
– A kapitány négy Ökölről beszélt – mondta Zhord. – Én úgy látom,
öten vannak.
Lex már nem számolt azzal a harcossal, akinek az állapotáról
mindent elárult a homlokán végigfutó vastag vörös csík.
– Átsegítsem a halálba, és kivegyem a progenoidjait? – kérdezte
Wagner halkan.
– Huh! Amikor megérkezünk a könyvtárba, lesz nálunk pár dolog,
amit szent áldozatként felajánlhatunk...
Lex néhány másodperces tétovázás után kijelentette:
– Nem, azonnal indulnunk kell.
Talán már nem hitt benne, hogy az őrmesterrel és a két Ököllel
együtt vissza fog térni a valós űr egy távoli zónájában sodródó
kolostorerődbe? Ha nem térnek vissza, felesleges kiemelni a
halottból a becses mirigyeket.
Lex elvett a sebesült űrgárdistától egy tartalék tárat. A harcost
Webernnek hívták, de ő már erre sem emlékezett...
Lex minden ceremónia és látható bűntudat nélkül egy
homloklövéssel átsegítette Webernt a halálba.
Webern két, életben maradt testvére Stadler és Scholl volt.
Scholl lett a következő, aki meghalt. Nem sokkal Webern után.
A ködből egy alak viharzott elő. Félelmetes rikoltásával még a
sisakkal védett fejeket is megzavarta. A Boszorkák visongása
suttogás volt ehhez a hanghoz képest.
A hangtámadás után bénító csend következett. Az emberek
elbizonytalanodtak. A ravaszokon tartott ujjak néhány értékes
pillanatra megdermedtek. A vihar sokkhullámán, akár egy szökőár
tetején egy lándzsa, egy halálos penge sodródott a csapat felé.
Scholl hanyatt vágódott. A vihar elvonult.
A védtelen fülekből vér csorgott.
Lex letérdelt Scholl mellé.
Scholl mellvértje felszakadt. Lex megfordította a testet. A páncél
hátulján az elülsőhöz hasonló lyuk tátongott.
A Főnix Úrnő energiaszikéje keresztülhatolt Scholl mellvértjén, a
bőre alatti páncélrétegen, keramittal megerősített bordáin, a
mellkasán, mesterségesen megkeményített gerincén, azután a
hátvérten és a hátulsó légző csöveken.
A hosszú nyelű szike továbbrepült, az elvonuló vihar magával
r a g a d t a .
Schollnak nem maradtak tartalék tárai. Az őrmester kivette
fegyveréből a lőszert. Schollnak már csak három robbanógolyója
volt.
Ezután Stadler halt meg.
A ködből ismét előbukkant a tripla korongpenge. A fegyver
megpattant a hiperalagút falán.
Az űrgárdisták vállvértje egy magasságban van a fülükkel. Messziről
nyak nélküli, csupa váll, csupa fej mutánsnak látszanak. Stadler
hirtelen hátrafordult – mintha megérezte volna a veszély közeledtét.
A sebesen pörgő pengetrió a rugalmas nyakkorongot vágta át, amin
a sisakja alja támaszkodott. A nyakkorong után belemerült Stadler
testébe, majd a tarkója alatt előbukkant, és visszaszállt oda,
ahonnan érkezett.
Stadler sisakos feje előrebiccent, mintha szégyenkezne valamiért.
Álla a mellvért széttárt szárnyú sas madarához ért. A sisak oldala és
a vállvértek közül vér fröccsent a levegőbe, s a fej előrébb csúszott.
A páncél megtántorodott és előrezuhant; a sisakos fej oldalra gurult.
– Legközelebb... legközelebb elkapjuk azt a szukát! – fogadkozott
L e x .
Wagner őrmester visszhangként ismételte a szavait.
Hogy tudna egy ember harcba szállni a száguldó viharral, a
hurrikánnal? A Főnix Úrnő pengetriója átvágja a páncélt.
Szikehegyű lándzsája keresztüldöfi az Öklök vértjét. Az elda
Boszorkák hitvány imitációi ennek az elementáris erejű lénynek.
Talán még egy emberfeletti képességekkel és testtel rendelkező
halandó sem gondolhat arra, hogy legyőz egy ilyen félistennőt.
Lex a lefejezett test fölé hajolt. Ó, milyen buzgón imádkozott Rogal
Dornhoz, az Öklök ősatyjához, az Első Lovaghoz! Szálljon át bele
Dorn lelke, hogy olyan bátor és erős legyen, amilyen az Alapító volt
– aki valószínűleg méltó ellenfele lett volna ennek a rettenetes
idegennek, a Főnix Úrnőnek.
– Érzem, már közel vagyunk – mondta Azul.
Az időtlen Hiperháló anyaga egyre bonyolultabb lett. A kék ködben
oldalt, fönt és lent is a geometria szabályait semmibe vevő
építmények szellemszerű körvonalai rajzolódtak ki. A fénylő köd
megritkult, az alagútban messzebbre lehetett látni. A kékség
megsűrűsödött, és a tátongó mélységek, a semmi fölött és mellett
oszlopokká, hidakká, árkádokká és bástyaszerű építményekké
v á l t o z o t t .
Milyen könnyen eltévedtek volna ezeken az önmagukba
visszakanyarodó Möbius-ösvényeken, ha nincs náluk a vezérlő
r ú n a !
Látomásszerű égi város... Lefelé és lefelé vezető, önmagukba
gabalyodó lépcsősorok, mélyedések és kiszögellések, amelyek
körül borzalmak várnak a vándorra. Lebegő ördög-arcok – az ember
éppen csak a szeme sarkából láthatja őket, mert ha feléjük néz,
rögtön eltűnnek. Óriási kezek. Karmok. Csápok. Kupolaméretű
testetlen szemek. Ha megtalálod a módját, és fókuszba hozod,
materiális létbe húzod ezeket az alakokat, azonnal megsemmisülsz,
vagy végtelen kínszenvedés vár rád.
Ez lenne a Fekete Könyvtár? Ez a város? Hiszen ennek nincsenek
kapui, nincsenek védelmet biztosító harcosai és gépei! Lehet, hogy
a Hiperháló az egyetlen hozzá vezető út mentén fokozatosan
hozzámutálódott a könyvtárhoz?
Talán az Azul szemében lévő rúna nélkül valamilyen más
környezetet, más pszicho aktív építményeket érzékelnének. Talán
férgek csupán egy megkövült bálna testében, amelybe más férgek
százezer bonyolult, egymást keresztező járatot fúrtak. Talán
aprócska bogarak egy gigantikus űrbárka, egy számtalan
hajóroncsból összeállt haláltelep belsejében... Jaq fejében ezekhez
hasonló gondolatok kavarogtak, miközben megállás nélkül haladtak
előre – egyre csak előre.
A kék fantomépítmények lassanként violaszínűvé változtak, majd a
fenyegető viharfelhő mályvaszínét öltötték magukra.
A fény és a létezés fojtogató határára érkeztek. A mályvaárnyalat
bíborrá változott, de a még sötétebb messzeségben már ott
ragyogott a csillagok gömb nebulája – mintha valahol a távolban
egy ablak nyílna a közönséges univerzumra.
Az egyik eszelős szögben megdőlő oszlopcsarnokban megjelent a
Főnix Úrnő.
Feszülten állt kecskelábra hasonlító aranycsizmáiban, készen arra,
hogy oldalra ugorjon. Eltűnt, és egy pillanattal később, amikor ismét
megjelent, már sokkal közelebb volt a csoporthoz. Ismét eltűnt, és
újra megjelent – még közelebb. Még néhány másodperc, még
néhány eltűnés és megjelenés, és az emberek között fog állni!
Ott fog állni közöttük, és hosszú pengéjével halált fog osztani...
Fekete páncélja szinte egybeolvadt a bíbor háttérrel. Sisakjának
bokrétája felfelé meredt – ettől még magasabbnak, már-már
óriásinak látszott. Maszkja vicsorra húzódott ajkai közül hang
buggyant elő. Ez most nem dermesztő sikoltás volt, hanem
elnyújtott, trillázó dallam. Provokatív és gúnyos.
Wagner őrmester elméjét talán az zavarta meg, hogy elszakadt a
századától, hogy elvesztette társait. Egyetlen másodperccel sem
bírt tovább uralkodni magán. Talán nem bírta elviselni a tudatot,
hogy a Főnix Úrnő egyre közelebb kerül hozzájuk; talán elébe akart
menni. Az Úrnő elé, a halála elé.
Wagner felbőszített bikaként bődült fel, és letérve a rúna
ösvényéről, teljes sebességre kapcsolva támadott.
A Főnix Úrnő ellibbent előle.
Gigantikus kezek materializálódtak. Kezek és óriási, kapálózó ujjak.
Mindegyik ujj egy nyáladzó, eszelős fejben végződött. Az eltátott
szájakból nyelvek nyúltak ki – nyelvek, melyek olyan hosszúak
voltak, mint Wagner karjai, s amelyeken olyan ragacsos szirup
gyöngyözött, mint a húsevő növények levelein.
A könyvtár okkult őrzői...
Ujjaik összezárultak Wagner körül. A nyelvek végignyalták a
páncélját, ráfonódtak a testére, s egyszerre négy vagy öt irányba
h ú z t á k .
Lex hitetlenkedve figyelte, ahogy Wagner páncélja lassan-lassan
megreped. A nyelveken csillogó folyadék meglágyította a keramitot.
A kapitány a rádión keresztül hallotta Wagner hörgését – olyan
hangokat adott ki magából, mint a szárazföldi csapatszállító
járművek, amikor hernyótalpaik csúszós bazaltrétegen pörögnek. A
páncél megnyúlt, és vele együtt átformálódott a benne lévő test is.
Wagner hörgése halálsikollyá változott.
Lex a legszívesebben kikapcsolta volna a rádióját; nem akart tanúja
lenni a testvére, az őrmester, egy Ököl szenvedéseinek.
Az elnyújtott agóniában Wagner talán megpillantotta Dorn fényét. A
halál pillanatában majdnem mindegyik Ököl meglátja a ragyogást.
Talán isteni kinyilatkoztatásban volt része, és találkozott az
Alapítóval... Ez az élmény minden bizonnyal transzcendentális
élvezetté változtatta számára a fizikai szenvedést.
Wagner tehát talán boldog volt, de... ez az ocsmány,
természetellenes kéz egy Öklöt szakított szét! Játszi könnyedséggel
tette, és olyan lassan, olyan kéjjel, ahogy a vásott kölykök
kihuzigálják a pókok lábait.
– Dorn legyen veled! – kiáltotta Lex, és lőtt.
A lövedék Wagner meggyengített hátvértjének közepébe csapódott
be. Áthatolt a kemény burkon, és a páncél belsejében robbant szét.
A páncél hátulsó része kidomborodott. Wagner a szó legszorosabb
értelmében darabokra szakadt. A gigantikus kéz nyelvei különböző
irányokba húzták a karjait, a lábait. Törzse felemelkedett.
Abban a pillanatban, amikor a vándorok figyelme a szétszakadó
őrmesterre irányult, a sikoltó vihar közöttük termett. Megvillant a
pengetrió, és belemetszett Lex páncéljába. Szikraeső. Itt is... ott is...
m i n d e n h o l .
A vihar továbbrohant. Ey'Lindi megpördült, rálőtt a lézerpisztolyából.
Csak a fény lehet olyan gyors, hogy utoléri a vihart! Az istennő
hangja mintha megváltozott volna; fenyegető rikoltásai közé dühödt
(vagy talán fájdalmas?) vijjogás keveredett.
Lex teste nem sérült meg. A diagnosztizáló-műszerek vörös rúnákat
villantottak fel előtte. A jelek megfakultak, eltűntek. Valami
rettenetes súly a földhöz tapasztotta; úgy érezte, mintha a végtagjai
ólommá váltak volna. A pengetrió átvágta a terminátor páncél
vezérlőkábeleit, csatlakozóit, a rostkábeleket. Páncélja nem reagált
teste mozgására.
A páncélja halott volt.
Lex erőlködve, mintha egy irdatlan nagy fatörzset próbálna
felemelni, megmozdította kesztyűs kezét, hogy kinyissa a vizorát.
– Zömik! – bömbölte. – Segíts levetkőzni!
A Főnix Úrnő sikolyaitól félig megsüketült Zhord leolvasta a kapitány
szájáról a szavakat, de nem bírt megmozdulni. Ey'Lindi megértette,
mire van szüksége Lexnek. Intett a zömiknek, és egy pillanattal
később már mindketten ott térdeltel Lex mellett, hogy leráncigálják
róla a páncélját, leválasszák testét a rendszerről, ki vegyék a
csavarokat. Egyikük sem ismerte a terminátor páncélok felépítését,
eltartott egy darabig, mire végeztek.
Lex testét csak egy hálószerű, feszes kezeslábas fedte. Izmos óriás
volt, képén; bőrén régi sebhelyek tucatjai húzódtak.
Az egyik fenekén egy kis jel, egy ökölbe szorított kéz látszott. A
tetoválás fölött helyezkedtek el a gerincbe ültetett csatlakozóaljzatok
– ezekbe dugták be a páncél vezérlő kábelek végét. Zhord alaposan
szemügyre vette az űrgárdista testét. Egy törpe csak ámuldozni tud,
ha egy ilyen robusztus emberhegyet, egy ilyen izmokbc és inakból
álló kolosszust lát.
– Huh, a páncélod nélkül egy kicsit kisebb vagy!
Kisebb? Lex még így is magasabb volt Jaqnál és Ey'Lindinél. Nem,
nem volt ki sebb, inkább védtelenebb. A páncélja nélkül
határozottan sebezhetőnek látszott.
Ey'Lindi barbár szülőbolygóján ő lett volna a bajnokok bajnoka, aki a
térdéi képes elroppantani ellenfelei gerincét. Lexet most így
félig-meddig meztelenül valóban körbelengte a barbárság aurája. A
kezében egy robbanó golyókkal megtöltött pisztolyt tartott, de
vadembernek látszott. A homlokába ültetett szolgálati kitüntetések,
a fémcsíkok mintha valami primitív beavatási szertartás emlékei
lettek volna.
– Egy pisztolyos bivaly! – mormolta Zhord.
Lex barna, sebhelyes arcán arisztokratikus mosoly suhant át. Lerítt
róla, hog hisz önnön felsőbbrendűségében, s jóval többre tartja
magát a zömiknél. Keze viszketni kezdett. Nemesi délcegséggel
ráordított a bíborszínű árnyakra.
– Lexandro d'Arquebus a Necromundáról tisztelettel szolgálatra
jelentkezik, te szuka!
A Főnix Úrnő talán nem értette a birodalmi gótot, ám Lex
hanghordozása el árulta a szavak értelmét.
Eljutott az Ulthwéra, és harcolt a lakóival. Harcolt az Iszonyat
Szemében, és végig ment a Hiperháló egyik alagútján. Eljutott az
eldák legtitkosabb kincstárához Egyetlen Császári Ököl sem
dicsekedhet ilyen hőstettekkel!
De mit érnek a hőstettek? Elvesztette az embereit. Elvesztette a
páncélját. Má nem volt parancsnok többé, és nem ismerte a
hazafelé vezető utat. Azzal, hogy be mutatkozott az árnyaknak,
valójában a büszkeségén esett sebeket próbálta össze hegeszteni.
Lex magához vette a számára minden kincsnél többet érő
faragópengét, kézbe fo gott egy lézerpisztolyt, és felkapta a földről
az utolsó teli tárat. Mindent a hálódress alá dugott. Ha még magára
aggat néhány fegyvert vagy műszert, pontosan úgy nézet volna ki,
mint egy óriásira nőtt félig meztelen hordár, egy agyatlan,
teherhordásra tenyésztett rabszolga.
– Ez a könyvtár! – kiáltotta Azul. – A fekete részei olyanok, akár
kulcslyukak. Olyan lyukak, amelyekbe beleillik a rúnám!
A nebula ablak a sötétség és csillagokra emlékeztető számtalan
fénypötty labirintusává vált. Kerék alakú útvesztő volt, bejárata
éppen a vándorok előtt helyezkedett el. Ha elindulnak a kerék agya
felé, talán valamelyik galaxis spirálra jutnak el. A könyvtár sok ezer,
sok millió folyosója, terme és szobája fölöttük és alattuk, körülöttük
helyezkedett el. Teteje nem volt, és sötétség borította. A fények,
amelyek csillagoknak látszottak, valójában foszforeszkáló kötetek
milliárdjaiból eredtek. Ebben a téren kívüli térben az utazók
hamarosan úgy érezték, mintha a világ kilencven fokban elfordulna,
és visszanyerné egyensúlyát. Amit egy perce még élére állított
kerékhez hasonlító labirintusnak láttak, most körülöttük volt,
ugyanazon a síkon állt, mint ők.
Talán a Fekete Könyvtárat csak így lehet megközelíteni: fentről, egy
bizonyos szögből. Talán azok, akik vízszintesen haladva
közelednek felé, azok mind végzetes hibát követnek el.
Ezt a könyvtárat úgy kell megközelíteni, ahogy az álombeli – ahogy
a rémálombeli – helyeket. Lebegve. A normálistól eltérő logika
szerint. Okkult, misztikus módon.
Jaq gyanította, hogy ha nem lett volna birtokukban a rúna, akkor a
könyvtár egy egészen más manifesztálódását tapasztalják meg.
Vagy az is lehet, hogy a jelenség, ami akkor a szemük elé tárul,
összezavarja és az őrület vermébe taszítja őket.
Ez lehet a legtitkosabb könyvtár, ami csak létezik. Vagy ami a
létezés közelében áll. Nem csupán a Hiperháló bonyolultsága védi,
hanem saját enigmatikus szerkezete is.
A könyvtár fölöttük, alattuk, körülöttük volt. Már csak tíz-tizenkét
lépést kell megtenniük, és bejutnak. Most jó a szög, ha ebben az
irányban haladnak tovább, beléphetnek a falai közé...
A tér émelyítő lendülettel ismét megdőlt.
A csapat tagjai között fülhasogató visítással újra megjelent a Főnix
Úrnő. Hosszú energiapengéjét belevágta Ey'Lindibe, aki az előbb
sebet ejtett a testén, a büszkeségén.
Ey'Lindi megtántorodott, és a hasára nézett. Mindkét kezével
megragadta a lándzsa nyelét, és kihúzta magából a pengét. Ha nem
teszi, a fegyver keresztülhatol a testén, és rettenetes kárt okoz
benne. Így viszont... talán sikerül megmentenie a gerince épségét.
Talán a szívét is.
A megfékezett fegyver forogni kezdett a hossztengelye mentén. Vér
és szövet cafatok fröccsentek ki a sebből. A hatalmas szike
megállás nélkül forgott, és mint egy fúró, egyre több darabot
metszett ki Ey'Lindiből.
Ey'Lindi tenyerét megégette a gyorsan forgó nyél, de akaratereje és
izmai megfeszítésével sikerült lelassítania.
A nyél megállt. Ey'Lindi hanyatt dőlt.
A Főnix Úrnő eltűnt. Ey'Lindi mozdulatlanul hevert; testéből obszcén
árbocként meredt ki az energialándzsa fekete nyele.
Az orgyilkos ujjai elernyedtek.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Halál (XVIII.fejezet)
Harlekin: Könyvtár (XIX)
Tizenkilencedik fejezet
Könyvtár
A Hiperháló és a könyvtár közötti megdőlt, kifacsarodott térben állva
Jaq kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Le kellett volna venned a fejkendődet! – vicsorgott rá Zhord a
navigátorra. A zömik csosszantott egy párat, aztán toporzékolni
kezdett tehetetlen dühében. A szemébe könnyek tolultak.
Jaq szeme száraz volt. Száraz, akár a sivatag. Nem tudott sírni.
Hogyan is sírhatna az ember ebben a bánat-univerzumban, ahol
már annyi könnyet ontottak, hogy ha összegyűjtenék, valamennyi
csillagot bele lehetne fojtani a szomorúság tavába.
Sírni csak annak szabad, aki szenved. A Császáron kívül pedig
senki sem ismeri igazán a fájdalmat.
– Lőnöm kellett volna – motyogta Lex. – Megölhettem volna.
– Kit? – kérdezte Zhord. – Kicsodát?
– Ey'Lindit...
– Ő így is halott, izomagyú!
Jaq térdre ereszkedett Ey'Lindi mellett. Élő sírkő a halott fölött.
– El kell válnod tőle, főnök! – mondta Zhord sürgetően. – Gyorsan,
g y o r s a n !
Légy gyakorlatias!
Igen, el kell hagyniuk ezt a kísérteties helyet, ezt az előcsarnokot,
ahol egy hátborzongató geometria különböző síkjai ütköznek össze.
– Még mindig elda – mormolta Jaq, mintha arra számítana, hogy
kiderül, Ey'Lindi csak ugratta. – Nem önmaga.
Lehetséges volna, hogy valójában nem Ey'Lindi halt meg, csak egy
á l i d e g e n ?
– Biztos van egy kis polimorfin az övében...
Mi történne akkor, ha beadná a szert a halott orgyilkosnak?
Emberré változna? Még egyszer, utoljára megjelennének az arcán a
saját vonásai? Jaq úgy érintette meg Ey'Lindi parókájának hosszú
fekete tincsét, mintha le akarná szakítani a helyéről.
Idegen testben, eldának álcázva kellett meghalnia!
De talán így a legjobb. Ey'Lindi semmit sem szeretett jobban, mint
más lenni, mint ami valójában volt. Kihasználni azt a Harlekinekével
vetekedő kaméleonképességet, amelynek segítségével
belebújhatott mások bőrébe.
Ha Jaq képes lett volna beadni a polimorfint, mielőtt Ey'Lindi
meghalt, a nő teste talán olyan flexibilis lenne, hogy a puszta
akaraterejével helyre tudná hozni sérüléseit. De sajnos túlságosan
gyorsan halt meg ahhoz, hogy végre lehessen hajtani rajta ezt az
iszonyatos kísérletet. Jaq érezte, ha nem így lenne, próbát tenne.
Igen, bármit elkövetne azért, hogy megmenthesse!
– Részvétem, Sir Jaq – mondta Lex mély, együtt érző hangon. –
Megértem, milyen veszteséget szenvedtél.
V e s z t e s é g ?
Jaq már régen elvesztette szent hivatalát. Elvesztette az Ordót is,
aminek többé nem volt a tagja. Elvesztette imádott hajóját, amelyet
azóta bizonyára darabokra robbantottak az eldák dokkját elpusztító
birodalmi erők.
Most pedig elvesztette a... segítőtársát.
– Mi lenne, ha magunkkal vinnénk ezt a hiperlándzsát? – kérdezte a
zömik Lextől. – Tudnád használni? Nagyon régi lehet, és nagyon
erős. Mit gondolsz, kihúzzuk? Szerinted mit kellene tennünk?
– Neeem! – Az univerzális fájdalom és bánat üvöltése tört elő Jaq
torkából. Ki húzni a pengét Ey'Lindi szétzúzott bordái és
homogenizált szervei közül? – Nem! – kiáltotta. – Vele nem
bánhatunk úgy, mint egy megszigonyozott tengeri állattal!
Egyikük sem fog rátaposni Ey'Lindire, hogy leszorítsa a testet,
miközben kirántja belőle a fegyvert. Még a Főnix Úrnő sem követhet
el ilyen kegyeletsértést! Még ő is hiába jelenne meg, hogy
visszaszerezze a lándzsáját... Ez a penge már Ey'Lindié!
Jaq komor elszántsággal a zömikre meresztette a szemét. Zhord
tulajdonképpen elérte azt, amit akart: durva javaslatával sikerült
megakadályoznia, hogy az inkvizítor még mélyebbre süllyedjen a
bánat mocsarába.
– Tovább kell mennünk, főnök... Ha maradunk, hiábavaló volt
Ey'Lindi áldozata...
– Áldozat! – fröcskölte Jaq dühödten. – Legyen átkozott ez az
ocsmány univerzum! Legyen átkozott ez a kegyetlen világ!
– Ó, szent őseim! Ne csináld ezt, Jaq. Nem tudhatjuk, ki hallja, amit
mondasz. Gondolkozz! Nem is ismernéd Ey'Lindit, ha a kozmosz
nem olyan lenne, amilyen!
– A halál mindenütt jelen van – jegyezte meg Lex vigasztalóan. –
Egyszer mindenki meghal... kivéve persze az Istencsászárt.
– És kivéve az állítólagos fiait – csattant fel Jaq. – Az állítólagos
fiait! Mert én már abban sem vagyok biztos, hogy léteznek ezek a
fiak. Hol, a kozmosz mely részén őrködnek? Hol vannak a Sensej
Lovagok? Hová viszik az illuminátok új, megvilágosodott társaikat?
Talán a Keleti Perem egyik világára? Oda, ahonnan már nem látni
az Astronomicant? Vagy valamelyik űrbárkára? Egy hipertérben
sodródó roncstömegre?
– Honnan tudjam, főnök?
Jaq ismét úgy viselkedett, akár egy valódi inkvizítor. A viselkedése
olyan volt, ám szavai üresek maradtak. Bizonytalanság –
kétségbeesés. Kérdések, amelyekre talán nincs válasz...
– Lehetséges – mondta Zhord –, hogy a Rhana Danára könyvében
erről is szó van. A könyv pedig itt van, valahol itt, ebben a
k ö n y v t á r b a n .
Jaq felnyögött.
– Melyikünk fogja elolvasni az elda szöveget most, hogy az én... az
én... Most, hogy Ey'Lindi halott? Mi értelme van ezután annak, hogy
megtaláljam ezt a Rhana Demdra-kódexet?
Ezt már Petrov sem hagyhatta szó nélkül.
– Nem érdekel a kódex? Pedig... mi másért hagytam, hogy barbár
módon tönkretegyék, telekaristolják a hiperszememet, ha nem
azért, hogy elvezesselek ide, ennek az állítólag fontos kódexnek a
k ö z e l é b e ?
A barbár külsejű férfi, aki barbár módon telekaristolta Azul Petrov
szemét, megpróbált uralkodni magán.
– A faragásaim némelyike olyan jól sikerült, hogy helyet kaptak a
kolostorerőd galériájában!
Vajon hány ezer, hányszor tízezer fényévnyire vannak most ezek a
f a r a g v á n y o k ?
– Ó, így már mindjárt más. Megtisztelve érzem magam! – Azul
Petrov hangja keserű volt. – Egy biztos: ha nem megyünk be ebbe
a könyvtárba, hiába tettem tönkre magam.
– Rhana Dandra, Rhana Dandra... – kántálta Jaq. – A Tunyaság
Zsákutcái... ahol a Főnix Urak és a Főnix Úrnők lézengenek, arra
várva, hogy elteljenek az évszázadok!
Ha a Főnix harcosoknak részt kellett venniük a Rhana Dandrában,
akkor az a bizonyos könyv talán tartalmaz valami információt a
Tunyaság Ösvényeiről, és... Igen, esetleg a Hiperháló más,
titokzatos helyeiről is.
– ...ahol az idő visszafordul! – kiáltotta Jaq. – Vissza az Ey'Lindi
halála előtti pillanathoz!
Zhord megrázkódott.
– Az a bizonyos idő-visszafordító hely nem más, csak legenda. Még
az eldák számára is mesebeli dolog, főnök! Ez abszurdum!
Abszurdum! Nem forgathatod vissza az idő és a történelem kerekét!
– Nagyon talán nem. De egy kicsit igen. Csak annyira, hogy Ey'Lindi
é l j e n !
Lehet, hogy Jaq megőrült?
– Ó, bárcsak megvilágosodtam volna!... – hördült fel. – A tudás a
kulcs. Az okkult tudás.
– Az én szemem, az én tönkretett szemem is kulcs, a fene essen
ebbe az egészbe!...
Zhord, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit jelent a „kegyelet”
szó, lekapta fejéről a sapkáját, és ránézett Ey'Lindi testére. Zhord, a
vörös szakállú törpe, aki önmagát is rászedve megpróbálta
becsapni az inkvizítort. Aki manipulálni akarta Jaqot. Mert Jaqon
ebben a pillanatban csak valamilyen körmönfont csellel lehetett
segíteni, csak valami hazugsággal lehetett elráncigálni őt a
kétségbeesés szakadékának pereméről – annak a szakadéknak a
széléről, amelyet Ey'Lindi halála még mélyebbre változtatott.
– Azulnak igaza van – mondta Zhord. (Lex torkából majdnem
előbuggyant egy fenyegető hörgés...) – Nem abban, amit a
barbárságról mondott. Szent őseimre, nem abban! Hanem abban,
amit erről a francos könyvről meg az időről mondott.
Ez itt a lényeg, főnök.
Zhord óvatosan kinyújtotta a kezét, és megráncigálta a szakállas
inkvizítor ruhájának ujját. Olyan volt, mint egy groteszk külsejű
gyerek, aki megpróbálja felállítani részegségében földre rogyott
a p j á t .
Jaq nem állt fel. Talán ölbe akarja venni Ey'Lindit? Magával akarja
cipelni? Így, hogy a nő melléből kimered ez az undorító lándzsa?
Nem. Jaq nem emelte fel Ey'Lindi testét. Előrehajolt, és
megcsókolta a nő kezét – azt a kezet, amelyet a halál görcse a
lándzsa nyelére dermesztett.
Az inkvizítor szelíd mozdulattal levette Ey'Lindi derekáról az orgyilko
sövet, amelyben ott lapultak a gyűrűfegyverek, a mérgek és a
garrotte-ok. Elrongyolódott köpenye alatt a saját derekára erősítette.
– Itt jobb helyen lesz, huh? – mormolta Zhord. – Huh! Megőrzöd
neki, mi? Átadod neki, miután megtaláltad azt az idő-teret...
Jaq magához vette az Ey'Lindi nyakában függő pöttyös kavicsot is.
Ha Ey'Lindi valóban elda lett volna, és ha a kavics valódi lélekkő,
akkor a halott lelke ott lenne a legbelsőbb mátrixában... De a kavics
egyszerű kavics volt, amit Zhord csak azért szedett fel valahol, hogy
az ujjai közt morzsolgatva levezesse vele az idegességét.
Jaq megcsókolta a követ, a nyakába akasztotta, és erőlködve felállt.
– Nem adhatom meg magam az érzelmeknek – vicsorogta. – Nem,
amíg az összeesküvők megpróbálják szétterjeszteni a kozmoszban
a hidrát! Nem, amíg az illuminátok konspirálnak! De ezt az övet és
ezt a követ... ezeket örökre megőrzöm... Most pedig – kihúzta
magát – behatolunk a Fekete Könyvtárba, és kifosztjuk!
Miért teszi ezt? Szent vagy profán okok miatt? Közben végig az
Istencsászárra fog gondolni? Vagy Ey'Lindiért teszi? Bosszút akar
állni érte? Eszelős rekviemnek szánja az akciót?
A könyvtár nagyjából olyan volt, amilyennek az agonizáló Azul a
víziójában látta. Vagy... lehetséges, hogy a behatolók éppen
olyannak látták a helyet, amilyennek Petrov leírta? A képzeletük
formázta meg a falakat, a termeket?
Az épület valamilyen pszicho aktív anyagból, a Hiperháló
szubsztanciájából állt, és éppen olyanná formázódott, amilyennek
Azul előre elképzelte. Azul Petrov képes volt arra, amit még a
Harlekinek sem tudtak megtenni: látta, elképzelte, és tudatával
megformázta a Fekete Könyvtárat.
Vagyis a Fekete Könyvtár egyik változatát. Mert léteztek – létezniük
kellett – olyan Fekete Könyvtáraknak is, amelyek nem mutatkoztak
meg Azul Petrov előtt. Némelyikben a könyvek tömör kődarabok
lehetnek – némelyikben talán fehéren izzó fémlemezekből vannak a
kötetek lapjai.
Rúnákkal telerótt gerincű, plasztikba, adamantiumba és keményített
selyembe kötött könyvek. Különálló kötetek. Sorozatok. Liberek és
kódexek. Rézverettel, lidérccsont berakással díszített borítók és
gerincek. Bőr- és mutánsbőr bevonatok. Faragott adamantiumból
készült dobozokban lapuló feljegyzések.
Az ébenfekete polcok és falak háttere előtt sorakozó, saját okkult
fényüket sugárzó könyvek. A ragyogásban valószínűleg könnyen el
lehetett olvasni a szövegeket. A kötetek radioaktívnak tűntek, s félő
volt, hogy elsorvasztják a gerincüket, a lapjaikat megérintő ujjakat.
Bizonyos szekciók padlóját és polcait évezredek során
megvastagodott porréteg borította. Talán itt tartották azokat a
könyveket, amelyekről kiderült, hogy használhatatlanok, hogy
csupa-csupa téveszmét tartalmaznak. Vagy az is lehet, hogy álca
az egész, és éppen a legfontosabb dokumentumokat rejtették el a
portakaró alatt...
Fekete folyosók, termek, beugrók és fülkék. Szobák.
Szkriptóriumok. Lépcsősorok és árkádsorok. Jelek, utalások.
Díszek. Frízek. Domborművek. A sötétben alig látható, alig kivehető
díszítések. Árnyakkal takart mozaikok a mennyezeten – az éjszaka
és a titokzatosság zenitje.
Sötétség és a kötetekből sugárzó fény végig a mély és széles,
messzeségbe vesző csarnokokban.
A könyvtárban sötét árnyak mozdultak. Negatív aurák. Sziluettek. A
hely egyszerre volt üres és zsúfolt. A megjelenni látszó lények egy
másik síkban léteztek. Talán egy másik időben. Abban a
könyvtárban, amelyet Azul nem láthatott.
Mik lehetnek ezek? Kik ők? Nagy Harlekinek talán?
A lények megérezték, hogy valaki behatolt a titkos termekbe. Talán
meg akarták állítani a betolakodókat. Talán nem sikerült
materializálódniuk. Majdnem megjelentek, de mégsem. Talán az idő
akadályozta meg őket ebben. A könyvtárban több időpatak
csörgedezhetett egymás mellett, egymást fölött, egymást fedve. Az
egyik időpatakban Jaq és társai továbbhaladtak a könyvtár mélye
felé. Egy másik időpatakban a könyvtár többi látogatója mozgott,
azok a lények, amelyek meg akarták akadályozni, hogy az emberek
még beljebb jussanak. Őrök voltak? Egyszerű olvasók? Tudósok?
Árnyak, amelyeken olyan egyszerű volt keresztülhatolni, akár a ritka
l e v e g ő n .
Egy Nagy Harlekin állta el az útjukat. Az alak alig volt tömörebb,
mint a pókháló. Megrebbent. Átformázódott, és ismét megjelent.
Egy köpenyes, szakállas, bekötött szemű inkvizítort láttak, aki
csakis az Ordo Malleus egyik privilegizált tagja lehetett. Ember volt,
akit a csillámló ruhákat viselő Harlekinek vezethettek be ide. Kísérői
mögötte álltak. Az inkvizítor és a Harkinek egy másik időpatak
vonalát követték. Talán valamikor a múltban léteztek. léteznek.
Tehát igaz, hogy a Harlekinek és a titkos inkvizítorok tudásukkal
segítik – segítették – egymást a démoni erők ellen vívott harcban. A
titkos inkvizítorok talán már többször is ellátogattak erre a helyre.
Természetesen kísérők társaságában, akik gondosan ügyeltek rá,
hogy ne láthassák, amit nem szabad látniuk.
Jaqot senki sem irányította. Őt nem terelgették...
– A szemedben lévő rúna vezetett ide minket – mormolta Jaq a
navigátornak. – Ez a rúna a jelek szerint képes megváltoztatni az
időt. Legalábbis itt, a Hiperhálóban. Az időt... szeletekre hasogatták,
azután újra összerakták.
Ha az Azul Petrov hiperszemébe bevésett rúna képes alterálni az
időt... Vajon segíthet-e Jaqnak abban, hogy megtaláljon egy
bizonyos ösvényt? Nem valószínű. Lehet, hogy csak a könyvtárhoz,
azon belül pedig az egyik könyvhöz vezető utat ismeri...
– Megérkeztünk – súgta Azul. – Ez az. A szemem felismeri.
Egy arabeszkdoboz belsejében, egy ében pódium tetején vaskos
kötet hevert. A borítóját díszítő drágakövek, a smaragdok, topázok
és turmalinok földöntúli ragyogássá változtatták a könyvből
kisugárzó fényt.
A címét gyémántokkal rakták ki. Rhana Dandra. A tündöklő rúnák
jelentése nem lehetett más.
Harlekin-árnyak jelentek meg. Izgatottan mozogtak, hevesen
integettek. Nem állíthatták meg az inkvizítort és társait.
Petrov elvégezte a feladatát, elnavigálta társait a könyvhöz. Kezeit a
dobozra tette, és megpróbálta összeszedni az erejét. Felsóhajtott.
A doboz fedelét talán mágiával, talán technikai eszközökkel zárták
le; esetleg mindkettővel. Ahogy Petrov föléje hajolt, ahogy feltolta
homlokán a kendőt, és rávillantotta a hiperszembe vésett rúnát, a
fedél kinyílt. Felemelkedett.
A közelben egy magas olvasóállvány állt. Szénfekete folt, az alakja
leginkább egy Sólyomra, egy széttárt szárnyú Maszk-harcosra
emlékeztetett. Az elejét régi, megfakult zászló takarta, amelyre
fekete sávokat, a sávok elé pedig egy támadáshoz felemelt farokkal
álló skorpiót festettek. Jaq kiemelte a dobozból a nehéz könyvet, és
ráfektette az ébenszárnyakra.
Kinyitotta a könyvet, és lapozgatni kezdte.
A pergamenlapokat bonyolult rúnák borították. Szövegek,
lábjegyzetek, egészen apró jelekkel írt kiegészítések. Jaq egyik jelet
sem ismerte. Az egyik, különös fényt sugárzó rúnasor a szeme
láttára alakult át. A jelek felemelkedtek, azután új szöveggé
rendeződve visszaereszkedtek a lapra. Igen, a jövőnek számtalan
variációja lehetséges. A könyv a jelen eseményeinek megfelelően
folyamatosan változtatta a saját, jövőre vonatkozó szövegrészeit.
Jaq óvatosan becsukta a könyvet, és végigsimított a borító
ékkövein. Lehet, hogy mindegyik egy-egy rég halott elda lélekköve?
– Egy egész vagyont megérnek ezek a kövek – mormolta Azul.
Tényleg kapzsiság csendült elő a hangjából? – Ennyi kinccsel az
ember megváltoztathatja a sorsát...
– Huh! – mordult fel Zhord. – Hát persze, ez a Sors Könyve.
Hatalmas, rémisztő denevéreknek látszó Harlekin-sziluettek jelentek
meg. Hadonásztak. Integettek.
– Lehet, hogy szükségünk lesz némi vagyonra – mondta Jaq.
Aktiválta a tenyerén az inkvizítortetoválást, azután csüggedten
eltüntette a rajzot. – Nem valószínű, hogy a Birodalomtól anyagi
támogatást fogok kapni.
– Évekig eltarthat, mire az ember el tud olvasni egy ilyen könyvet –
jegyezte meg Lex.
– Ti, nagyfiúk, sokáig éltek, igaz? – kérdezte Zhord.
– Igen. Ha nem ölnek meg minket. Sokáig fogok élni, de lehet, hogy
ugyanaz a sorsom, mint a fivéreimnek, akik most ott fekszenek a
Hiperhálóban. Még a mirigyeiket sem tudtam kiemelni belőlük! Ott
hevernek, a mirigyeikkel, kiszolgáltatva az arra járó dögevők
k é n y é n e k - k e d v é n e k .
Lex nagy nehezen lecsillapította magát, és megértette a zömik
kérdésének lényegét.
– Továbbra is veletek maradok – mondta. – Most, hogy az
orgyilkosotok halott, szükségetek lesz egy erős emberre, aki
megvéd titeket.
– A zömikek tudnak vigyázni magukra! Jaq sem riad vissza egy kis
verekedéstől. De rendben, maradj velünk. Kösz. Megtisztelsz
minket a jelenléteddel... Ugye, most udvarias voltam?
– Örülök, hogy maradsz, Lex – mondta Jaq. – Valóban megtisztelsz
minket ezzel.
Lex komoran bólintott.
– Még túl sok megválaszolatlan kérdés van. Egy hadjáratnak csak
akkor van vége, ha az Angelus szürkületkor megcsendül Dorn
tiszteletére. – Ez valószínűleg valami közmondás volt, melynek
valódi jelentését csak a Császári Öklök ismerhették.
– Vajon dezertőrnek számítok-e akkor, ha nem találom meg a
módját, hogyan térhetnék vissza a káptalanomhoz? Az öklömben itt
viszket a kötelességtudat... Úgy érzem, az Istencsászár nevében
meg kell védenem új társaimat. Titeket. De... kíváncsi lennék, mi a
valódi célod, Jaq Draco? Az, hogy
Őt szolgáld? Hogy kiderítsd, milyen gonosz összeesküvéseket
szőttek ellene? Hogy megfékezd az összeesküvőket? Vagy hogy
visszaszerezz valamit, ami elveszett? Feltámassz egy halott... – Lex
nem találta a számára idegen, furcsa szót. – ...egy halott ágyast?
Nem... Szeretőt. Egy társat.
Jaq kínlódva próbálta megőrizni az önuralmát.
– Lehetséges – mondta. – Talán egy és ugyanaz az út vezet a
megvilágosodás és Ey'Lindi visszaszerzése felé.
– Egy varázsló könnyen megtalálná az utat, amelyen egyszerre
lehet eljutni mindkét célba – mondta Zhord. – Más nem.
– Ha így van, akkor varázslóvá kell válnom!
Zhord izgatott lett.
– Ezzel a könyvvel varázsló leszel? Igazi varázsló? Mágus? Nem
fogsz beleesni abba a hibába, hogy... Nem válsz megszállottá?
– Meg fogom ragadni a Káoszt. Ezekkel a kezekkel! – mutatta Jaq.
Kezében még mindig ott tartotta a Rhana Danára könyvét. –
Megragadom, és addig feszítem hátra a fejét, míg elroppan a
gerince. Ha erre lesz szükség, megteszem!
– Ó, szent őseim! Jobban érezném magam, ha becsomagolnánk
valamibe azt a könyvet.
– Megkeresem... megtalálom azt a fénylő ösvényt, amelyet egyszer
már megpilantottam, a vía luminosát, és...
– Huh! Csomagoljuk már el azt a könyvet, jó? – A könyvtár karbon
sötétjében egyre több árnyék jelent meg.
– Becsomagolni? – ismételte Jaq. Hogy csomagolja be ezt a
csillogó talizmánt, melynek segítségével talán még a Káoszt is
l e g y ő z h e t i ?
– Csomagoljuk be!
A zömikek irigy szerzetek, még akkor sem hajlandók megválni a
dzsekijüktől, ha arról van szó, hogy egy szent könyvet kell
belecsomagolni. Lex gyakorlatilag meztelen volt, így nem maradt
más, csak Jaq köpenye vagy Azul ruhája.
Azul egész végig az ékköves könyvet figyelte.
– Bedugom a ruhám alá – mondta. Zhord megrázta a fejét.
– Jaq a pszi, nem te.
– Talán a hiperszem nem pszichikai szerv?
Kérdésére senki sem válaszolt. Társai úgy viselkedtek, mintha nem
nyerték volna vissza hallásukat a Főnix Úrnő támadása után.
– Legalább azt engedjétek meg, hogy megérintsem azokat a
köveket, mielőtt elcsomagoljátok!
Vajon a könyv a Fekete Könyvtáron kívül is sugározni fogja
magából ezt a kísérteties fényt? Akár igen, akár nem, el kell
rejteniük. Be kell csomagolniuk valamibe, mert már a borítója is ér
annyit, hogy az űrkalózok odaadják érte bármelyik bolygó
kormányzójának elrabolt lányát.
Azul ujjai tétován megsimogatták a topázokat, a turmalinokat.
Felemelte a kezét, és megérintette az állán pirosló rubint.
– Uh, főnök... – mormolta Zhord.
Lehet, hogy a könyv borítója felszította a navigátorban a mohó vágy
tüzét? Jaqnak a jelek szerint eszébe sem jutott, hogy az emberi
kapzsiság esetleg kockázatot jelenthet, és veszélybe sodorja a
küldetését. Megváltozott, szinte éterivé vált, ahogy magához ölelte
a könyvet. Átalakult; úgy érezte, hatalmas erő birtokába került.
(Pedig ha jobban belegondolunk, nem volt más, mint a galaxis
történelmének legügyesebb, legmerészebb tolvaja.)
Petrov keze az állán vöröslő rubinról lassan felcsúszott a
homlokára, a sálkendőre. Talán arra készül, hogy a tönkretett
harmadik szemével is ránézzen a drágakövekre? Azokra a
topázokra és smaragdokra, amelyek talán lélekkövek?
Jaq a könyvet magához szorítva a nyakához nyúlt, és megérintette
Ey'Lindi pöttyös kavicsát. Összehasonlította a drágakövekkel. Az
okkult erejű drágaságok ragyogásában úgy látta, mintha a kavics
belsejében megjelentek volna Ey'Lindi lelkének szikrái...
Lexnek feltűnt a navigátor különös viselkedése. Egy Ököl mindig
használja a fejét. Megvizsgálja a jeleket, értékeli őket, gondolkozik,
azután cselekszik. Számára mindegy, hogy űrbárkákon van,
bolyvárosokban, természetes őserdőkben vagy városnak nevezett
mesterséges dzsungelekben. A folyamat mindig ugyanaz: vizsgálat,
értékelés, gondolkozás, cselekvés.
Ahogy Azul keze megérintette a sálkendőt, Lex felemelte a
fegyverét, és lőtt.
R A A A R K - K R R U M P
A dörej visszhangja megrázta a könyvek lidércfényével megvilágított
labirintust. Az árnyak közül mintha óriási denevérek rebbentek volna
e l ő .
Azul hátratántorodott, nekidőlt az olvasóállványnak. Ruháján
hatalmas, nedves, egyre terjedő vérfolt vöröslött. Az olvasóállványra
terített zászló a derekához ért, a festett skorpió mintha a combjába
vágta volna farok fullánkját. A széttárt szárnyak megtámasztották a
haldokló testet.
Jaq összerezzent. Ha nincs nála a könyv, talán előrántja a Császár
Kegyelmét, és rálő Lexre.
– Azul szeme! A szeme! – ordította. – Ha meghal...
Ha Azul Petrov meghal, ha vele együtt elvész a rúna is, mi mutatja
majd az utat? Jaqnak szüksége volt Petrovra, a szemébe vésett
jelre. Azul Petrov haldoklott. Vagy talán már nem is élt. Jaq vádlón
az űrgárdistára emelte az ujját.
– Firenze ügynöke vagy!
– Nem...
Mielőtt Jaq valami ostobaságot csinálhatott volna, Zhord megfogta a
c s u k l ó j á t .
– Nem, nem, főnök! Az izomagyú jól csinálta. Petrov kinyírt volna
minket a hiper szemével.
Lex fegyverének csöve lustán kígyózó füstöt eregetett. Az óriás
b ó l i n t o t t .
– Attól tartok, Jaq, Zhordnak igaza van.
– De...
– Ezek a drágakövek... Ez a látvány túl sok volt neki. – A kis fickó
megrugdosta a haldokló (vagy halott) navigátort. – Igaz, Azul? Ki
akartál csinálni minket a hiper szemeddel, hogy nyugodtan a hónod
alá csapd a könyvet, és leléphess a kinccsel. Így van? Gondoltál a
jövődre, mi?
Petrov mellkasa masszává változott a véres ruha alatt. Nem
válaszolt – nem tudott felelni.
– A hiperszeme!...
– Az olyan kemény anyagok, mint amilyen a hiperszem, nem
rothadnak el – mondta Lex. – Ha jó erősen becsukjuk a szemünket,
ki tudjuk vágni, azután becsomagoljuk a kendőjébe.
– Mi hasznát vesszük a szemnek, ha nem tudunk belenézni?
Lex elgondolkozott.
– Petrov szeme talán az utolsó őr volt, amely a könyvet védte.
Ékkő, amelynek az volt a feladata, hogy megölje a tolvajt. Talán a
rúna parancsolta így... Én nem értek a drágakövekhez, egyszerű
csontfaragó vagyok, de azt hiszem, ha megcsiszoljuk a szem
hátulját, lencsét készíthetünk belőle. Olyan lencsét, amelyen bárki
k e r e s z t ü l n é z h e t .
– Lencsét, ami mindig megmutatja az idevezető utat!
– Lehet, hogy ezt a rúnát másra is lehet használni?
– Ó, igen! Egy mágus nagy hasznát veheti.
Jaq megremegett.
– A navigátor Fennix barátja volt. Talán több is annál. A rúnaszem
talán átkot hoz ránk..
– Ha ezt a lencsét a mi élő szemünk elé tesszük, talán
beleláthatunk a hipertérbe. Talán ölni tudunk majd a
p i l l a n t á s u n k k a l . . .
Jaq ajka eszelős vigyorra húzódott.
– Talán megvéd majd a démonoktól. Lehet, hogy egy démon azt
hiszi majd, hogy megkaparintotta a lelkemet... egészen addig a
pillanatig, amíg tükörbe nem nézek!
– Neked mi a véleményed, Azul? – Zhord újra belerúgott a
n a v i g á t o r b a .
Petrov halott volt.
Lex kiemelte Azul Petrov homlokából a hiperszemet.
Szorosan behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy a
szemhéja legalább annyi védelmet nyújtson neki, mint a
terminátorpáncél vizora. Erre volt némi esély hiszen Petrov már
nem élt.
Kitapogatta a szemet, és faragópengéjével kivágta a helyéről. A
rúnafaragásos ékkövet ezután gondosan becsomagolta a fekete
k e n d ő b e .
– Rendben. Végeztem. Kinyithatjátok a szemeteket.
Lex az inkvizítor felé nyújtotta a kis csomagot. Jaq megrázta a fejét.
– Tedd az erszényedbe, Zhord. Legyen nálad. Ezután bíznunk kell
e g y m á s b a n .
– Jól van. – A kis fickó Lexre nézett. – Ha eljutunk valami bolygóra,
és találunk egy asztropatát, a segítségével könnyen megtalálhatod
a kolostorerődödet. De nem muszáj visszamenned oda.
– Dorn segítsen engem!
Jaq letette a könyvet, és levetette a köpenyét. A hálópáncélban
pikkelyes gyíkembernek, káoszmutánsnak látszott. A könyvet
belecsomagolta a köpenybe. A sűrű szövésű fekete anyag elfojtotta
a lapokból sugárzó fényt.
Zhord bosszús morgással még egy utolsó pillantást vetett a halott
n a v i g á t o r r a .
– Huh! Jó sok nyomot hagyunk magunk után. Hullanyomot.
T é v e d e t t .
Ez volt az a hely, ahol beléptek a könyvtárba? Úgy tűnt, igen.
Ey'Lindi teste azonban eltűnt. Talán a Főnix Úrnő vitte magával? A
lándzsáját akarta visszaszerezni, vagy a trófeát kívánta begyűjteni?
Nem, ez nem az a hely. Itt nincsenek vérnyomok. Ey'Lindi valahol
másutt van.
Nem is baj... Jaq nem bírta volna elviselni a teste látványát.
A Hiperhálóban haladva rengeteg világba eljuthattak. Rengeteg
olyan világba, ahol az eldák nyíltan vagy titokban megépítették a
kék. ködös alagutak kijáratait.
Merre induljanak? Hol rejtőzzenek? A kérdést talán nem ők döntik
el. Talán ott kell megbújniuk, ahol kibukkannak a hiperalagútból.
Csak a szerencsében bízhattak. A véletlen jóindulatában. Azul
szemétől és a Rhana Danára könyvétől most nem várhattak
s e g í t s é g e t .
Egymás mellett haladva, óvatos léptekkel, fegyvereiket
készenlétben tartva eltávolodtak a Fekete Könyvtártól. Jaq Draco, a
félig meztelen óriás és a zömök törpe elindult a hosszúnak ígérkező
ú t o n .
Jaq Draco úgy érezte, Zhordon és Lex d'Arquebuson kívül van még
egy társa, aki kéretlenül szegődött melléje. A gyász.