Hatodik fejezet
Asztropata
Amikor a bolygó kormányzója közvetlenül a megérkezése után
fogadta, Jaq megérezte, hol van az a bizonyos biztonságos hely,
ahová az asztropatát dugták. Annak ellenére, hogy sohasem tudta
meghatározni az egyes személyek hollétét, a pszichotikus lelkek
szikrázására mindig érzékeny volt. Számára egy telepatikus
üzeneteket küldő asztropata olyan volt, mint a navigátoroknak az
A s t r o n o m i c a n .
A férfit Fennixnek hívták, és majdnem pontosan a kormányzó
fogadócsarnoka alatt, négy szint mélységben tartózkodott.
A fogadócsarnok előtt fél tucat, lézerpisztollyal felfegyverzett,
mustársárga uniformist viselő fáradt katona őrködött. Míg Lagnost
aludt, a világítás csak félerővel működött. Amikor a megtépázott
inkvizítor megjelent, és felvillantotta tenyértetoválását, az őrök
vigyázzba vágták magukat.
A Császár Kegyelme a tokjában maradt, és Jaq ahhoz is
ragaszkodott, hogy három társa mellette legyen.
A kormányzó egy hatalmas díványon elterülve, puha
szaténpárnákon fekve aludt. Gyermekkorú ágyasai úgy vették körül,
mint kölyökkutyák az anyjukat. A pávakalap egy ékkövekkel kirakott,
fényesre lakkozott, ember formájú rézoszlop tetején díszelgett.
Lagnost talán úgy okoskodott, hogy ha egy szektás orgyilkosnak
esetleg mégis sikerülne bejutnia a hálótermébe, elvakultságában és
sietségében az oszlopra és a kalapra nyitna tüzet.
Az Officio Assassinorum egyik tapasztalt tagja sem követte volna el
ezt a hibát; egy képzett orgyilkos az asztmatikus zihálás alapján
egyetlen pillanat alatt meghatározta volna a célszemély helyét.
De ugyan mit tudhatott egy ilyen, Lagnosthoz hasonló ember a
tapasztalt orgyilkosokról? Egyáltalán létezik olyan személy, aki
bármit tud róluk? Aki megismeri őket, legfeljebb egy-két
másodpercig nézhet farkasszemet a halállal.
Az őrök arcára agyaras hernyókat tetováltak, a dívány melletti
karosszékben ücsörgő tiszt (a fején csúcsos sapka, egyik fülében
karbunkulus fülbevaló volt) viszont a Virágszálak jelét viselte
magán. Nem állt fel az inkvizítor érkeztére, hosszú csövű
lézerpuskáját az övében dajkálva várta, hogy a lord felébredjen.
Lagnost hamar magához tért az álomból. Hunyorogva felnézett.
– Kerítettél egy navigátort, Sir Draco? Gondolom, a zömik mérnök.
Ez talán azt jelenti, hogy evakuálnunk kell a bolygót? Ilyen rossz
lenne a helyzet? – Tekintete a Jaq ruháján lévő szakadásokra
tévedt. – Úgy látom, valamiféle páncélt viselsz... Nem adnád át
nekem? A Császár hű kormányzójának mindenképpen életben kell
m a r a d n i a .
Lagnost halála a lojálisok számára valóban felért volna egy
kasztrálással. A kormányzó fürgén felült. Lélegeztető csöveiben
egyre gyorsabban szortyogott a levegő; a körülötte heverő fiatal
ágyasok szétrebbentek.
– Kedveskéim – nézett Lagnost a gyermekekre. Tudta, meg kell
válnia tőlük.
Meg kell válnia tőlük, a fiatal ágyasok pedig a Slaaneshben hívő
szektások játékszerei lesznek, és a kínok kínját kell kiállniuk, míg
végre a halálban szabadulásra lelnek.
– A páncélt! – ismételte Lord Lagnost követelőzően.
– Uram – mondta Jaq –, attól tartok, a ruhám nem illene termetes
testedre. Egyébként az inkvizítorok nem szoktak önként megválni
felszerelési tárgyaiktól. Haladéktalanul beszélnem kell az
asztropatáddal. Üzenetet kell küldenem a feletteseimnek.
Lagnost értetlenül pislogott.
– Te talán nem rendelkezel elég hatalommal, Sir Draco?
Jaq felemelte a kezét, és akaratereje egyetlen hullámával
felvillantotta tenyerén az Inkvizíció pecsétjét.
– Szent kötelességed, hogy engedelmeskedj nekem. Hozasd ide az
a s z t r o p a t á t !
Lagnost a navigátorra nézett, akinek a fülein, az ajkán és az állán
kikristályosult vér vöröslött.
– Attól tartok – mondta az inkvizítornak –, személyesen kell
lemenned az alsó helyiségbe, ha beszélni kívánsz az
asztropatámmal. Addig is, míg ezt megteszed, a navigátort valahol
másutt fogjuk szórakoztatni.
Az őröknek és a tisztnek fogalmuk sem volt arról, mire véljék a
kormányzó szavait. Lazán, csővel lefelé fordítva tartották
f e g y v e r ü k e t .
Jaq tudta, ha megöli vagy megöleti Lagnostot, kimondja a halálos
ítéletet a bolygón még elszórtan létező lojálisokra és a hitre. De
vajon mi mást tehetne ebben a helyzetben? Hogyan vághatná ki
m a g á t ?
Jaq Draco lassan beszélni kezdett.
– Lordom, van egy iszonyatos titok, amit kénytelen vagyok
megosztani veled.
Tudd meg, hogy a hipertérben hatalmas és erős démonok léteznek,
amelyek a Káoszt szolgálják. A Káosz maga az ellentéte
mindennek, amit józannak ítélhetünk, ami a civilizációt alkotja. A
Káosz ellentéte annak, amit valóságnak tartunk. Ezek a démonok,
ha romlott lelkek megidézik őket, képesek belépni a valós
kozmoszba. A Káosz egyik ocsmány istenének Slaanesh a neve.
Sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Slaanesh hívei és bálványozol
már itt, a te kormányzásod alatt élő bolygón is megjelentek...
A szavak olyan súlyosak voltak, az információ, amit közöltek, olyan
titkosnak számított, hogy a fényűzően berendezett szobában
mindenkinek meg kellett halnia, aki fültanúja volt Jaq vallomásának.
Ezt Ey'Lindi is tudta.
Az orgyilkos nő megvárta, míg egy közeli robbanás zaja egyetlen
röpke pillanatra magára vonja a katonák figyelmét. Valószínűleg
akkor is akcióba lépett volna, ha a lord, az ágyasai és a testőrei
nem szereznek tudomást a Káosszal kapcsolatos titokról, ám most,
miután az inkvizítor elárulta a dolgot, mindenképpen cselekednie
k e l l e t t .
Lagnost ekkor még nem tudhatta, hogy csupán másodpercek
vannak hátra az életéből. Oly érdeklődve figyelte az inkvizítor
szavait, oly nagy igyekezettel próbálta megérteni jelentésüket, hogy
a gyanú egyetlen apró szikrája sem lobbant fel elméjében.
Mielőtt megérkeztek a palotába, Ey'Lindi három ujjára felhúzta
azokat a miniatűr fegyvereket, amelyeket a tapasztalatlan szem
értékes ékszernek látott. A három, barokkos aprólékossággal
kidolgozott gyűrűről még a város legjobb, legtapasztaltabb
ékszerészei sem tudták volna megállapítani, hogy valójában
m i c s o d á k .
Ey'Lindi korábban már Zhord gondjaira bízta lézer- és tűpisztolyát, a
zömik pedig az övtáskájába dugta a fegyvereket. Az orgyilkos
nőnek így nem maradt más választása, a digitális gyilkokra kellett
h a g y a t k o z n i a . . .
Bummm! A városban felrobbant valami. A spontán fegyverszünet a
jelek szerint véget ért.
Az őrök először az ablakra pillantottak, majd összenéztek.
Ey'Lindi ugyanebben a pillanatban begörbített ujjakkal felemelte a
k e z é t .
A miniatűr tűpisztolyból kiröppenő lövedék Lagnost arcába fúródott.
A hájas test megremegett; úgy rázkódott, mintha a szervek
háborúznának a belsejében. A lélegeztető csövekben egyre
gyorsabban áramlott a levegő. Lagnost megijedt, kétségbeesetten
kapkodott lélegzet után. Egyik húsos keze felemelkedett. Letépte
nyakáról, kiszakította orrából a drágakövekkel díszített csövek
végét. Ha azt remélte, hogy ezzel könnyít a helyzetén, tévedett.
Egyre gyorsabban szedte a levegőt. A szívroham és a szélütés
majdnem ugyanabban a másodpercben következett be.
Egy egészen vékony lángcsóva suhant ki Ey'Lindi másik
gyűrűfegyveréből. A tűznyelv végignyalta a tiszt arcát, beégette
magát a húsa alá, és a torkán, a gégéjén keresztül lehatolva
szétperzselte a tüdejét.
A tiszt őrjöngve üvöltött a fájdalomtól.
Az egyik őr torkát könnyedén elmetszette a vékonyka lézersugár. A
fickó eltátotta a száját, vért köhögött fel.
Ey'Lindi ezek után elfelejthette digitális fegyvereit. A pici eszközök
csupán egyetlen töltet kilövésére voltak alkalmasak, további
használatuk előtt meg kellett volna tölteni a tárukat, új tűt, új adag
napalmot, új lézertöltetet kellett volna elhelyezni bennük.
Ey'Lindi a lézerrel elkövetett gyilkosság után előrevetődött.
Felrántotta karját, keze élével az egyik őr orrtőcsontjára csapott.
Könyöke halálos pontossággal ütötte szíven következő áldozatát.
Megpördült; a harmadik őrt egy köríves rúgással tette
ártalmatlanná. Sarka megreccsentette a fickó halántékát, a másik
keze pedig közben leütötte a negyedik katonát.
Az orgyilkos nő alig lélegzett gyorsabban a normálisnál.
A fogadócsarnokban hét hulla hevert. A katonáknak arra sem volt
idejük, hogy riadót kiáltsanak. A kormányzó fiatal ágyasai egymást
ölelve, egymáshoz bújva, tágra nyílt szemmel zokogtak. Számítani
lehetett rá, hogy hangoskodni kezdenek.
– Csak halkan, gyerekek – vicsorgott rájuk Zhord, és fenyegetőn
felemelte Ey'Lindi lézerpisztolyát. – Egy mukkanást se akarok
h a l l a n i !
A zömik nagybácsis stílusban förmedt rá a megszeppent kölykökre.
– Ezekkel mi legyen? – kérdezte halkan.
Petrov döbbenten végignézett a halottakon, azután az ágyasokra
p i l l a n t o t t .
– Nem érthették meg, amit mondtál – vetette oda Jaqnak. Nyelt
egyet. – Azt sem tudják, miről beszéltél. – Hangja olyan volt, mintha
a saját életéért könyörögne. – Én tudok néhány dolgot a hipertérről,
értem is egy kicsit. Időnként csápok nyúlnak ki belőle. Csápok,
amelyek az agyamat akarják körbeölelni... Viszont azokról még én
sem tudtam!
Azokról? Talán a Káosz isteneire gondol?
– Akkor most majd tudni fogsz róluk – vetette oda neki Zhord.
– Csak akkor – mondta Jaq –, ha elkerülhetetlen. Petrov folytatta a
r i m á n k o d á s t .
– Ezek a gyerekek, ezek a babák semmit sem értenek, és...
– Igen, babák! – kiáltotta Jaq. – Vagyis inkább bábok! Élő bábok.
Azt akarod, hogy a kéj szadista eszelősei elégítsék ki rajtuk
v á g y a i k a t ?
Petrov száraz torokkal nyelt egyet.
– Könyörületesnek kellene lennünk hozzájuk...
– Ez igaz. Ez való igaz. Kellene.
– Majd én megcsinálom – jelentkezett Ey'Lindi.
Egyetlen szökkenéssel a halott kormányzó élő játékszerei között
termett. Lecsapott kemény karommá feszített ujjaival, megszorított
egy-egy ideggócot, belebökött egy-egy nyakba. Villámgyorsan
dolgozott. Könyörületesen. A megmérgezett kormányzó körül
csakhamar ernyedt testecskék hevertek. Újra felkerült néhány
bejegyzés arra a listára, amelyen a beteg galaxis által az
Istencsászárnak bemutatott áldozatok neve szerepelt.
Ey'Lindi ezután a falhoz lépett, és vizsgálgatni kezdte a csempékből
kialakított arabeszkeket.
– Négy szinttel alattunk... – mormolta maga elé. Ujjai
fáradhatatlanul tapogatóztak.
Egy olyan kövér embernek, mint Lagnost volt, minden bizonnyal
nagy megerőltetést jelentett volna gyalog lemenni négy szint
mélységbe. Kellett tehát lennie valamilyen eszköznek – mondjuk
egy lebegőszéknek –, amelynek segítségével a kormányzó
lejuthatott asztropatája búvóhelyére. Ey'Lindi azokat a nyomokat
kereste a falon, amelyek elárulhatták, hol rejtették el ezt az eszközt.
– Ah!...
Az egyik faldísznek látszó fajanszgomb elfordult a keze érintésére.
A fal egyik jókora panelje hátracsúszott, azután felemelkedett.
Mögötte egy szűk helyiség volt, melynek falain frissen felfestett
rúnák sötétlettek.
Egy lift...
A rúnák mindegyike a hit szimbóluma volt. A kormányzó –
legalábbis ami szexuális szokásait illeti – eltorzult lelkű ember
lehetett, de azt senki sem foghatta rá, hogy nem tartotta tiszteletben
az Istencsászárt és a hozzá kapcsolódó eszméket. Lagnost minden
romlottsága ellenére a hitet védelmező bástya szerepét töltötte be a
Luxus Primeren. Vagy lehet, hogy a nemrég kinevezett pontifex
mundi ösztönzésére lett ennyire vallásos? Lehet, hogy Slaanesh
kultuszának szektásai, ismervén és kihasználván pederaszta
hajlamait, megpróbálták maguk mellé állítani? Talán az azóta már
meggyilkolt főpap volt az, aki visszatartotta Lagnostot a Káosz
i m á d a t á t ó l .
Lagnost hite nem lehetett szilárd, lelke nem lehetett makulátlanul
tiszta, hiszen ellenkezni próbált a inkvizítorral – nem teljesítette
rögtön a kérést, amikor Jaq közölte, hogy találkozni kíván a
kormányzói asztropatával.
Ellenkezni egy inkvizitorral! Hogy lehetett kormányzó egy ilyen
ostoba ember?
Ey'Lindi belépett a liftbe. Teste összeolvadt az árnyakkal. Zhord
mozdult, hogy kövesse, hogy ugyanúgy vele tartson, ahogy annak
idején a Sztálindrómon, abban a Vaszilarjov nevezetű városban.
Jaq visszatartotta a zömiket.
– Mi itt maradunk, Zhord. Ey'Lindi egyedül is képes megtalálni az
a s z t r o p a t á t .
Az igazat megvallva, nélkülünk jobban elboldogul.
A falpanel újra megmozdult, lejjebb ereszkedett.
– Mi a csoda ez a nő? – zihálta Petrov.
– Birodalmi orgyilkos – felelte Jaq könnyedén.
Birodalmi – vagy renegát? Vajon melyik? Ezekben az őrült időkben
a renegátig talán egyet jelentett a valódi hithűséggel.
Várakozás közben Jaq végrehajtott egy néma szertartást:
ajándékként az Istencsászárnak ajánlotta a kormányzó fiatal
ágyasainak halálát. Hogy életben tartsak és táplálják a soha véget
nem érő pszichikai őrszolgálatot teljesítő Császár lelkét, minden
egyes nap fiatal pszik ezrei áldozták fel magukat, vitális
esszenciájukat és életüket.
Azoknak a testét, akik vállalták ezt az áldozatot, a felszentelt papok
által működtetett szertartási kemencékben égették el. A szétégő
hús, a pernyévé váló csontok és szövetek sűrű, zsíros füstje
beleolvadt a Föld elviselhetetlenül szennyezett atmoszférájába; az
elhamvasztott testekből felszálló füst volt az, amely émelyítően
édeskéssé változtatta a kénes-savas levegőt.
Ezek a testek, amelyek Lagnost körül a selyemlepedőkön, szatén
vánkosokon hevertek, nem juthattak el a szent krematóriumba.
Addig fognak a fogadócsarnokban maradni, míg valamelyik alantas
szolga ki nem vonszolja őket. Halálukról, áldozatukról senki sem fog
tudomást szerezni, hacsak...
Hacsak Jaq őszinte, szívből fakadó imája, amelyben megemlékezett
róluk, nem hatol keresztül a téren, s nem jut el a Császárhoz. Vajon
ha a holtak dicsérete célba ér, kicsordul-e majd egy parányi
könnycsepp a Birodalom urának ráncredőkkel körülvett szeméből?
Vajon a Császár érez-e majd valami sajnálatfélét a gyermek
ágyasok iránt?
A szentimentalizmus, gondolta Jaq, a józan ész galád ellensége.
Odakint a sötétségbe burkolózó városban egyre kisebb
időközönként követték egymást a robbanások. A világítógömbök
fénye megremegett, elhalványult, majd folytatta a félhomállyal vívott
harcát.
Egy tiszt rontott be a fogadócsarnokba. A rossz világítás miatt csak
akkor vette észre, mi történt a kormányzóval, amikor már becsukta
maga mögött az ajtót, és előrébb lépett.
Az első percben értetlenül bámult a szakadt öltözetű inkvizítorra, a
kísérteties külsejű navigátorra, a lézerpisztolyt markoló zömikre meg
a testekre, a fiatal ágyasokra, akik úgy hevertek a dívány körül,
mintha hirtelen elnyomta volna őket az álom.
Azután meglátta a kiontott vért – nem volt sok belőle – meg az
ernyedten fekvő kormányzót, akinek az arcáról félig levált a
megszokott lélegeztető berendezés...
Zhord már éppen felemelte a pisztolyát, hogy lelője, amikor a tiszt
térdre roskadt.
Letérdelt és sírni kezdett. A fájdalom, a keserűség könnyei folytak a
szeméből. Abban a pillanatban meglátta a jövőt – amelyben nyoma
sem volt reménynek. Lagnost halálával odaveszett a reménység,
elveszett a város, és el az egész bolygó...
A férfi Jaq felé fordult, könnyei prizmáján át ránézett, és szánalomra
méltóan eltátotta a száját. Megértette, közvetve éppen a Császár
inkvizítora mondta ki a Luxus Primerre a halálos ítéletet.
– Megértelek – szólt hozzá Jaq már-már kedves hangon. –
Megértem, mit érzel. A helyedben én is sírnék.
– De... miért? – nyöszörgött a tiszt.
– Ezt te sohasem érthetnéd meg. Abban a pillanatban, amikor
világossá válnak előtted az okok, meg kellene halnod.
Így talán nem kell meghalnia? Nem kell együtt pusztulnia a
várossal, szülőbolygójával? A tiszt megértette, hiába küzdene,
hiába védekezne. A sorsa elől senki sem térhet ki.
– Legalább azt engedd meg, hogy végezzek magammal – kérlelte
az inkvizítort.
Jaq szelíden, szinte kedvesen megrázta a fejét. A tiszt már így is
éppen elég kegyben részesült, és különben sem hagyhatja, hogy
előhúzza a fegyverét.
– Zhord... – szólt oda halkan a zömiknek.
Zhord a lézerpisztolyával keresztüllőtte a tiszt szemét, A forró sugár
felszárította a könnyeket, örökre eltüntette a férfi fájdalmait.
Amikor Ey'Lindi visszatért, egy zöld köntösbe öltözött ernyedt testet
cipelt a vállán.
Fennix természetesen vak volt. (Az asztropatáknak, amikor
lélekforrasztással a Császárhoz csatlakoztatják őket, opálossá válik,
keményre fő a szemgolyójuk.)
Ey'Lindi ennek ellenére vezethette volna karon fogva is. Vagy talán
azért volt szükség arra, hogy a vállára vegye, mert Fennix
valamilyen fogyatékossága miatt nehezen mozog?
Persze lehet, hogy szó sincs ilyesmiről; lehet, hogy az asztropata ki
sem akart mozdulni a búvóhelyéről. Ha így állt a dolog, Ey'Lindi
egyszerűen és elegánsan megoldotta a problémát: felnyalábolta, és
a vállára vetette.
Fennix, az alakjából ítélve, nem lehetett nehéz. Vékony, már-már
vézna volt. Ey'Lindi olyan könnyedén tartotta a vállán, mint egy erős
felnőtt a porontyát. Az asztropata arcát csuklya takarta, de az idő
nem volt alkalmas arra, hogy szemügyre vegyék. Indulniuk kellett,
muszáj volt elhagyniuk a kormányzó palotáját. Ey'Lindi úgy mozgott,
mint valami ébenfekete robot, annyira sem érdekelte a vállára vetett
ember, mint az agymosott hordárt a gondjára bízott poggyász.
Jaq lelkét megtisztította a meditáció, elméjét tisztára söpörték a
Császár könnycseppjeivel kapcsolatos gondolatok. Érezte, ura saját
pszierejének – annak az erőnek, amelynek köszönhetően már
többtucatnyi világon győzelmet aratott a démonok fölött, mielőtt a
Harlekin-ember és a hidra felbukkanásának köszönhetően
bonyolultabbá vált az élete. A testére tetovált ábrák bizonyították a
harcokban elért sikereit. (Vereségeinek senki sem állíthatott volna
emléket; ha egyszer is kudarcot vallott volna a harcai során, már
nem élne, s nem lenne ép a lelke sem.)
Mielőtt elindultak a palotából, össze kellett szednie démonűző
psziereje utolsó cseppjét is. Az ember sohasem tudhatja, kivel,
mivel találkozik össze útközben... Létre kellett hoznia a
meggyőződés auráját, el kellett hitetnie a társaival és önmagával is,
hogy amit tesznek, amit tenni készülnek, helyes és jó.
Félő volt, hogy a kormányzó emberein, ha megtudják, ha megsejtik,
mi történt a fogadócsarnokban, ha megérzik, hogy Lagnost már
nem él, éppen olyan iszonyatos csüggedtség és reményvesztettség
vesz erőt, mint a Zhord által meggyilkolt tiszten. Ebben az esetben
kártyavárként omlana össze Jaq minden terve. A hithű katonák
felhagynának az ellenállással, nem próbálnák visszaverni az
űrkikötőt ostromló szektások rohamait, ilyen körülmények között
pedig a Tormentum Malorum nem hagyhatná el a bolygót.
Ha idő előtt kiszivárog, hogy Lagnost nem él, mindennek vége...
Nem tűnt valószínűnek, hogy Lagnostnak van olyan gyermeke, aki
átvehetné tőle a kormányzói címet és feladatokat. Örököséül a
bolygótanács valószínűleg valamelyik unokaöccsét vagy más
rokonát jelölné ki, esetleg kinevezne egy régenst, aki képes
megfékezni a polgárháborút. De vajon van-e idő és lehetőség
ebben a helyzetben egy új kormányzó beiktatására?
A legcsekélyebb mértékig sem volt fontos, hogy Jaq távozása után
mi történik a Luxus Primeren. Ennek a bolygónak a sorsa a Nagy
Tervhez képest annyit sem számított, mint egy tollpihe súlya a
tonnányi acéllal megrakott mérlegen. Jaq azonkívül, hogy előre
meggyászolja, semmit sem tehetett ezért a világért.
A Sztálindrómot látogatása után nem sokkal elpusztították. A
bolygón, annak az átkozott, az exterminatust elrendelő üzenetnek
köszönhetően, az élet minden formája megsemmisült...
Lehet, hogy Jaq a világok elpusztítójává vált? Vajon akkor, amikor a
Luxus-epizód és a kormányzó meggyilkolásának híre eljut a Földre
(mert előbb-utóbb minden hír eljut a Földre!), az Inkvizíció
másodszor is kiátkozza egykori titkos inkvizítorát?
Jaq a maga módján részt vett a Császár agóniájában. Ez a
részvétel – ez a keserű áldozat – erőt adott neki még akkor is, ha az
a bizonyos ragyogó ösvény már régen eltűnt a szeme elől.
Össze kellett szednie az erejét, nem hagyhatta, hogy a közelben
ólálkodó démonok megérezzék, kétségek gyötrik a lelkét. A kétség
gyengít, a gyengék pedig vonzzák magukhoz a támadókat...
Kivonultak a néhai Lagnost fogadócsarnokából, és beleütköztek a
hithű katonák és felfegyverkezett polgárok egy csoportjába. A
kormányzói palota védői furcsálló pillantásokkal mérték végig őket.
Egy elrongyolódott ruhát viselő inkvizítor. Egy mogorva zömik. Egy
reszkető navigátor. Egy fekete gépasszony, a vállán egy
eszméletlen asztropatával.
Jaq felemelte a kezét, megjelenítette a tetoválását, és rákiáltott a
f e g y v e r e s e k r e .
– Lord Lagnost kapcsolatba lépett őfelségével, az Istencsászárral! –
Ez bizonyos értelemben igaz volt, feltéve, hogy Lagnost lelke nem
az elkárhozottak közé került.
– Ebben a szent percben senki sem zavarhatja meg Lord Lagnost
imádkozik a Mindenek Urához, és azon dolgozik, hogy elkészítse a
győzelmet eredményező haditervet. Az asztropatáját, miközben
megnyitotta a kapcsolat csatornáját a kormányzó és a Császár
között, sajnálatos módon baleset érte. Fel kell vinnünk őt a
hajónkra, hogy különleges ápolásban részesíthessük, és
visszahozhassuk az életbe. Lord Lagnost majd szól, amikor
elbúcsúzott Istenünktől...
Az ostobák! Minden szót igaznak hittek.
A fegyveresek áldó jeleket vetettek magukra, megcsókolták
amulettjüket. Álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy egy
inkvizítor hajlandó lehet az Istencsászár káromlására, hogy a
Mindenek Urának nevét használja hazugságai elleplezésére.
– Terjesszétek el a hírt! A Császár hatalmas lelke, hála illesse ezért,
hajlandó volt kapcsolatba lépni Lord Lagnosttal! A megváltás már
nem késik sokáig... – Jaq inkább fanatikus gyóntatónak, és nem
ravasz inkvizítornak érezte magát.
Ha hazudnod kell, csuda dolgokat mondj, és senki sem fog
kételkedni szavaidban!
* * *
A Tormentum Malorum lüktetve kilépett az űrbe, örökre maga
mögött hagyva a halálra ítélt világot.
Az üzemanyagnak – amit egy évszázaddal korábban a Bendercoot
nevű vörös törpecsillag negyedik bolygója körül orbitális pályán
keringő állomáson pumpáltak bele a tartályokba – már csak a
kétötöd része volt meg. Ha nem akarták elhasználni a biztonsági
tartalékot, a hajó az ugrási övezet elérése után csupán néhány
rövidebb hiperugrást hajthatott végre, vagy egyetlen közepes
nagyságút. A Luxus primeren nem lehetett tankolni, és az sem tűnt
valószínűnek, hogy a rendszer iparholdján vagy bányabolygóján
hozzá lehet jutni a megfelelő üzemanyaghoz.
Sürgősen csak egyetlen rövid ugrást kellett végrehajtani: át a
semmibe, a végtelen semmi egy másik részébe.
Oda, ahol Fennix nyugodtan belemerülhet az asztrális üzenetek
özönébe, ahol fáradságot és időt nem sajnálva elő tudja halászni az
információtengerből a Jaqot érdeklő adatot.
Azt az adatot, amely alapján el lehet majd dönteni, hogyan legyen
t o v á b b .
A feladat fontos volt, az idő nem számított. A Tormentum Malorum
fedélzetén elegendő élelem és elegendő sztázistartály volt.
Ahogy a karcsú, gyászfekete hajó elindult kifelé, Jaq tartózkodott
attól, hogy bele hallgasson a rádióadásokba, amelyek a
Luxus-rendszer kormányzatának pusztulásáról adtak hírt.
Fennix tartózkodott attól, hogy akár véletlenül is kapcsolatba lépjen
az ostrom alatt lévő kormányzói palotában maradt asztropatákkal,
egykori társaival.
A vak Fennix aszott, alacsony férfi volt, inkább majomra hasonlított,
mint emberre. Hosszúkás, hegyes füle a denevérére emlékeztetett,
hallása olyan éles volt, hogy a hangos zajok komoly fizikai fájdalmat
okoztak neki. Kivételes hallásának legfeljebb csak annyi köze volt a
telepatikus képességekhez, hogy ha nem tömi tele, a fülét vattával,
a zajok úgy elterelik a figyelmét, hogy semmit sem foghat fel a pszi
a d á s o k b ó l .
Figyelembe véve, hogy Fennixnek ilyen sok bajt okoztak érzékeny
fülei, és tekintettel vakságára, nem tűnt embertelennek, hogy
Lagnost – mint Ey'Lindi lakonikusan jelentette – egy aprócska,
hangszigetelt, sötét, földmélyi cellában tartotta. Fennix
biztonságban érezhette magát odalent, és minden zavaró
körülmény kizárásával folytathatta mestersége gyakorlását.
Abban semmi furcsaság sem volt, hogy a lélekforrasztás, a
Császárral való összekapcsolódás során, amikor megvakult, nem
vesztette el a hallását is. Senki sem vehetné hasznát az
asztropatáknak, ha nem hallanák meg a parancsokat, és nem
tudnák, milyen üzeneteket küldjenek. (Az efféle instrukciók
majdnem mindig olyan bonyolultak voltak, hogy az asztropaták
képtelenek lettek volna felfogni tartalmukat, ha pusztán a
tapintó-érzékükre kell hagyatkozniuk.) A telepatikus képesség és az
ilyen éles hallás együtt azonban inkább átok volt, mint áldás.
Fennix végtagjai véznának és gyengének látszottak ugyan, de ha
akart, mégis fürgén mozgott. Testén nem lehetett találni egyetlen
milligramm fölösleget sem; az egész emberke keményre aszalódott
izmokból és inakból állt.
Mint hamarosan kiderült, elég furcsa és rejtélyes szerzet volt.
Fennix hitte, hogy az útjukra bocsátott telepatikus üzenetek
sohasem vesztik el erejüket, örökké léteznek. Elképzelése szerint a
múlt, a jelen és a jövő valamennyi telepatikus üzenete kapcsolatban
áll az összes többivel, és néma hálót – ő „fészeknek” nevezte –,
észrevehetetlen szubmatériát alkot. Fennix biztosra vette, hogy a
halála pillanatában képes lesz teljes egészében felfogni ezt az
üzenethálót, s belemerül ebbe a végtelen, telepatikus Bábelbe.
Biztos volt abban, hogy a megsemmisülés másodperce számára
azonos lesz a megvilágosodás, a „mindent megértés” pillanatával.
Hitte, hogy a tér és a távolság egyetlen üzenetnek sem szabhat
határt. Szerinte az üzenetek – valamennyi üzenet! – szellemei
leválnak az eredetiről, és behatolnak a tér és az idő valamennyi
szeletébe. Szerinte a Császár Astronomicanja hatást gyakorolt az
üzenetekre, látszólagos határokat teremtett köréjük, így az emberek
úgy érezhették, a telepatikus kommunikációnak időtartama és
iránya van.
Lehet, hogy Fennix könnyű préda lenne a démonok számára?
Könnyű lenne őt letéríteni a hit ösvényéről? Elképzelhető, hogy
azok a bizonyos múltbeli és jövőbeli üzenetek, amelyeket állítása
szerint néha sikerült elcsípnie, valójában démoni hangok voltak?
Géniusz ő, vagy olyan gyenge bástya, amelyet a káoszlények
könnyen elfoglalhatnak és hídfőállásukká változtathatnak?
Az utazás negyedik napján Jaq meglátogatta Fennixet, akit Azul
Petrovval együtt abban az obszidián falú helyiségben szállásoltak
el, ahol a sztázistartályokat tárolták.
Jaq, ahogy belépett, azonnal visszahőkölt.
Petrov levette a fejéről a hiperszemét takaró fejkendőt!
A navigátorok erős esküvel fogadják, hogy csak akkor fedik fel
hiperszemüket, ha életveszélybe kerülnek, és más eszközzel nem
tudják megvédeni magukat. Petrovot a jelek szerint semmiféle
veszély nem fenyegette...
Fennix olyan közel ült hozzá, hogy szinte összeért az arcuk. A vak
asztropata egyenesen a navigátor ráncos homlokára meresztette
opálfehér szemét.
Jaq elfordította a fejét, hogy még véletlenül se láthassa meg azt,
amit Fennix vak szeme nem érzékelhetett.
Miféle hátborzongató kapcsolat jött létre Petrov és Fennix között?
Mit művelhetnek?
* * *
Fennixnek természetesen szüksége volt motivációra és
magyarázatra. Petrov oda vitte a hajót, ahová Jaq kívánta,
Fennixnek azonban értenie kellett annak az asztrális küldetésnek a
lényegét, amelynek részesévé vált. Tudnia kellett, hogy pontosan
mit kell keresnie, hogy a telepatikus üzenetóceánban melyek azok
az információk, amelyek fontosak lehetnek az inkvizítor számára.
– Köszönöm, hogy elraboltatok – mondta Jaqnak.
Az asztropata telepatikus érzékszerve segítségével képes volt
felfogni a körülötte lévők auráját. Meg tudta különböztetni egymástól
Jaq, Zhord és Ey'Lindi sziluettjét. (Ha Ey'Lindi a közelében
tartózkodott, azonnal reszketni kezdett, mintha erős izgalmi
állapotba került volna.)
– Aura az aurában – mondta. – Szörny a hölgyben.
Ezzel a megállapítással nem pusztán arra utalt, hogy Ey'Lindi
gyönyörű külseje veszedelmes gyilkost takar. Főként az ejtette
ámulatba, amikor felfedezte, hogy a nő testében milyen iszonyatos
implantok rejtőznek.
Implantok és még valami más is...
Azul Petrov természetesen egészen másnak látta Ey'Lindit. Nem
sokkal azután, hogy a Tormentum Malorum elhagyta a Luxus
Primert, Ey'Lindi visszavonult a hálófülkéjébe. Amikor ismét
megjelent, mintha kicserélték volna: bőre elefántcsont fehér volt,
irizáló selyemruhát viselt, amelyre hideg zöld fénnyel szikrázó
brossokat tűzött, lábára pedig kunkori orrú papucsot húzott. A
megszólalásig olyan volt, mint a legelegánsabb kurtizánok.
Petrov nem értette a dolgot. Ki lehet ez a nő? Ki ez a magas és
csinos (de még milyen csinos!) lány? Két Ey'Lindi utazik a hajón?
Két teljesen különböző nő, akik csupán abban hasonlítanak
egymásra, hogy ugyanolyan aranyló a szemük, és ugyanolyan piros
övsálat hordanak?
Ey'Lindi, miután leoldotta magáról a szintetikus bőrt, úgy döntött,
nem a testhez simuló orgyilkos dresszét, hanem inkább ezt a
kurtizánálcát veszi magára.
Külseje megváltozott, belül azonban az maradt, aki volt. Orgyilkos,
akinek a gégéjét egy hússzínű szelep helyettesíti...
Hosszú imádkozás és meditálás után Jaq – mintha forró parazsat
szórt volna a lelkére – elmondott Fennixnek és Petrovnak néhány
dolgot. Elmagyarázta Ey'Lindi dupla aurájának okát. (A nő
rezzenéstelen arccal hallgatta végig leleplezését.) Megemlítette az
agyakba fészkelődő hidrát. Elmondta, hogy néhány titkos inkvizítor
belekeveredett egy összeesküvésbe. Szót ejtett a
Harlekin-emberről. Bevallotta, hogy behatolt a császári palotába.
Kiejtette az Ordo Malleus, Baal Firenze és... Slaanesh nevét.
Az asztropata és a hemofíliás navigátor az eligazítás alatt és után
úgy reszketett, mintha a jeges űr költözött volna csontjaikba, a velő
helyére. Együtt imádkoztak Jaqkal. Ey'Lindi is imádkozott, bár ő
nem a Császárhoz, hanem a Callidus Szentélyhez intézte fohászát.
Egyedül Zhord nem érezte szükségét az imának. Ő ehelyett inkább
leköpdöste és tisztára törölgette a hajtóműveket.
A Tormentwn Malorum végrehajtotta az ugrást – átjutott a semmi
közepébe, az űrnek abba a részébe, amelynek nem volt
középpontja és határa. A csillagok csúf ékkövekként, iszonyatos
távolságban sodródtak a végtelen semmiben; hiába erőlködtek,
gyengécske fényükkel képtelenek voltak sebet ejteni a sötétség
testén. A csillagködök innen tejfehér vérsejteknek látszottak a
Semmi szörny véráramában.
Az ablakokat eltakaró, démonfejeket formázó spaletták távoli,
patetikus lámpásaival és fényesen ködlő fátylaival együtt a hajón
kívülre rekesztették a túlvilági áradatot.
A Tormentum Malorum öt utasa tort ült. Aszpikos grox nyelvet ettek,
és arctui kaviárt – az édes gyümölcsszószban megforgatott áttetsző
halpeték belsejében angolnaembriók voltak – meg bálnacsemetéből
készített sztéket. Az egészet dicsbogyó lével öblítették le.
A hajó fedélzetén megszokottnak számított az efféle gazdag menü,
ezúttal azonban a lakomának szertartási és áldozati jellege is volt.
Jaq a Császár tiszteletére rendezte a tort, akitől erőt akart kapni az
előtte álló feladat elvégzéséhez. Ilyen helyzetben nem lehetett
figyelembe venni a puritanitást előíró szabályokat. Jaq a lakoma
előtt újra cserélte a Luxus Primeren átélt csetepaték során
elrongyolódott ruháját. Zhord repesett a boldogságtól, hogy végre
istenigazából megtömheti a hasát. Ey'Lindi elegánsan, de
közömbösen evett; az ő számára egy patkány éppen olyan kiváló
proteinforrás volt, mint a legfinomabb ragu.
A tor után Fennix bevonult a hajó obszidián falú éjfekete
kápolnájába, és nekilátott, hogy a telepatikus üzenettengerből
kihalássza a Jaqot érdeklő információkat.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Asztropata (VI. fejezet)
Harlekin: Kinyilatkoztatások (VII. fejezet)
Hetedik fejezet
Kinyilatkoztatások
Majdnem három hónapba tellett, mire Fennix elvégezte a rábízott
feladatot. Ez idő alatt minden áldott nap kiélezte telepatikus
érzékszerveit, és addig kutakodott, addig „fülelt”, míg összeroskadt
a fáradtságtól.
A gondolatok végtelen számú hullámhosszán felfoghatatlanul sok
üzenet keringett az űrben, melyre rá lehetett hangolódni. Egyik
információhullám a másik után... Kereskedelmi üzenetek, katonai és
hivatali híradások, teológiai értekezések és viták. Adatáramlat.
Kérések, parancsok. Jóváhagyások, elutasítások. Üzenetek,
amelyeket a remény, a félelem vagy a kétségbeesés szült...
Olyan volt ez az egész – ahogy Fennix megfogalmazta –, mintha
minden egyes másodpercben több millió lámpa villanna bele egy
hatalmas tükörbe; mintha minden pillanatban kavicsok milliói
hullanának bele egy feneketlen tóba, végtelen számú fodrot és
hullámot gerjesztve a víz felszínén.
Egy bizonyos üzenet elküldése vagy felfogása, az egymástól
irdatlan távolságban lévő elmék közötti kapcsolat létrehozatala
gyerekjáték volt ehhez az áttekintéshez képest, amelyet Fennixnek
el kellett végeznie.
Tizenkét hét – nevetségesen kis szelete az időnek. Ennyi idő alatt
lehetetlen volt végrehajtani azt, amivel az asztrális telepátiáról
egyénien ezoterikus módon vélekedő asztropata megpróbálkozott.
Ezt a feladatot képtelenség volt kielégítően elvégezni; ezt csak
abbahagyni lehetett. Abbahagyni, és örülni az eredménynek, amikor
néhány tucat morzsa előcsillant a tömegből, és egymáshoz
illeszkedőnek bizonyult.
Fennix nem hasonlított az Administratum sifrírozóira, akik képesek
rá, hogy a szavak és jelek mechanikus ismételgetésével
megjegyezzenek és feldolgozzanak egy olyan adatsort, amelynek
értelméről fogalmuk sincs. Neki értenie kellett, hogy mit csinál. Nem
tudta volna meghatározni, mely információk lehetnek érdekesek, s
melyek nem, ha nem ismeri azt a hieratikus nyelvezetet, amelyen a
legfontosabb inkvizítor üzeneteket általában megfogalmazták...
Üzenet. Sürgős parancs, mely előírja, hogy az egyik inkvizítort – aki
éppen olyan világon tartózkodott, amelyről a hajó utasai közül még
senki sem hallott – haladéktalanul meg kell ölni...
Üzenet. Parancs egy hasonló orgyilkosság elkövetésére. A jelek
szerint az Inkvizíción belül felütötte fejét a gyanakvás...
Lehet, hogy az Inkvizíció háborút visel önmaga ellen? Lehetséges
volna, hogy a Megnevezetlen Rend (Jaq tudta egyedül, hogy az
Ordo Mallelusról van szó) ellentétbe kerültek a közönséges
inkvizítorok széles táborával? Hogy az Inkvizíció titkos része
háborúban áll a közismerttel? (Természetesen ez a közismertség
nem azt jelentette, hogy mindenki tudta, kik állnak az Inkvizíció
szolgálatában. Ez csupán annyit jelentett, hogy a Birodalom
polgárai tudtak az inkvizítorok létezéséről.)
Üzenet. Sztálindróm...
Űrben sodródó szikláknak álcázott robothírszerzők a bolygó körül. A
feladatuk az exterminatusszal elpusztított világ megfigyelése. A
robotok jelentése szerint a Sztálindróm közelében idegen hajók
jelentek meg. Elda űrbárkák.
Ha hinni lehet annak a Petrovtól hallott pletykának, annak a
feltételezésnek, amelyről a navigátorok pletykáltak... Lehetséges
lenne, hogy az elda Hiperháló egyik alagútjának kijárata éppen a
Sztálindróm rendszerében van? Elképzelhető, hogy ez a ki- és
bejárat elég nagy ahhoz, hogy átférjenek rajtuk az idegenek hajói?
A kijáratot már eónok óta nem használták. Rejtve maradt az
évezredek során, miközben emberek éltek a Sztálindrómon.
Hogyan lehetséges ez? Képtelenség lenne? Az eldák bukásuk és
eltűnésük előtt a galaxis urai voltak...
A halott Sztálindróm orbitális pályáján az eldák hatalmas
építkezésbe fogtak.
Miért éppen ott? Mi vonzotta az eldákat egy szétrombolt világhoz?
Mi vonzotta őket egy olyan bolygó közelébe, amelynek légköre
elégett a felszínét szétrágó tűzvihar során? És ez a tűzvihar sem
volt éppen hétköznapi. Hullák, szerves maradványok
öngyulladásából keletkezett, olyan állatok és emberek hulláiból,
akikkel az életfaló vírus végzett.
Üzenet. Egy bizonyos Baal Firenze expedíciós csapatot szervez
önként jelentkező űrgárdistákból. Az akció célja: a Sztálindróm
melletti űrállomás megtámadása, az idegenek hitellenes
cselekedeteinek megakadályozása...
Baal Firenze! Lehet, hogy két ember szolgálja e név alatt az
Inkvizíciót? Ha nem névazonosságról van szó, akkor ez a férfi nem
más, mint az a Firenze, aki bevezette Jaqot az Ordo Malleusba.
Jaq páholyának alpriorja. Jaq felettese. Az, aki a Sztálindrómra
küldte őt. A hidra-összesküvés tagja. Ha még él, ha még mindig
aktív, akkor minden bizonnyal megfiatalították. Legalább egyszer.
Megfiatalítás? Hiszen akkor ez a Firenze, ez az új Firenze semmit
sem tud az összeesküvésről! Csak akkor lehet tudomása a hidráról,
ha az összeesküvők mélyen belevájták karmukat Jaq rendjének
h ú s á b a .
Vagy akkor, ha Jaq Liber Secretoruma célhoz ért...
Firenze tehát aktív. Ez értékes információ.
Az eldák mozgolódni kezdtek a Sztálindróm körül. Firenze
megpróbál közbeavatkozni...
Firenze a reguláris űrgárdisták közül szedi össze a csapatát. (Hogy
lehet ilyen harcosokat közönségesnek nevezni?) A jelek szerint nem
fogja bevetni a Szürke Lovagokat, nem teszi azt, amit Jaq tett a
Zeus V.-nél. Talán Firenzének nem sikerült megszereznie az Ordo
elit lovagjait? Nem, nem erről van szó. A Szürke Lovagok általában
nem harcolnak közönséges idegenekkel. Őket a démonok ellen
szokás bevetni. Démonirtók. Lehet, hogy galaxis-szerte támadást
indítottak a démonok, és a Szürke Lovagoknak a Sztálindróm
mellett gyülekező eldák nélkül is éppen elég dolguk van. Firenze
küldetése talán jelentéktelennek számít a többi, valóban
nagyszabású akció mellett.
Jaqnak az ösztönei azt súgták, ez nem így van.
Azok a bizonyos parancsok, amelyekben inkvizítorok megölését
rendelték el...
Ezeket a gyilkosságokat biztos nem birodalmi orgyilkosok követték
e l !
Fennix talált egy érthetetlen nyelvű üzenetet, amely olyan
vehemens volt, hogy minden bizonnyal nagyon fontos lehetett. Az
üzenetet újra és újra közölték, így Fennix – bár nem volt sifrírozó –
képes volt elismételni belőle néhány részletet...
Ey'Lindi mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta ezeket a
t ö r e d é k e k e t .
Az üzenetet – amit Ey'Lindi lefordított – a Callidus kódjára lefordítva
küldték ki a telepatikus éterbe.
Előbbi jelentés nyugtázva: a pártütő Tarik Ziz az Örvénycsillag
harmadik bolygóján rejtőzik. Darvash bolygó. Előbbi jelentés
nyugtázva: az eretnek sebészek...
Ziz volt annak az orgyilkosszentélynek a Director Secundusa,
vagyis igazgató helyettese, amelyhez Ey'Lindi tartozott. Hogyan
válhatott Ziz pártütővé? Hogy szeghette meg esküjét? Lehet, hogy
az Officio Assassinorumon belül is éppen úgy háború dúl, mint az
Inkvizíción belül?
Ziz még életben volt. A magas rangú tisztségviselők ritkán
ismerhetik meg a halál nyugalmát. Firenzéhez hasonlóan
valószínűleg ő is keresztülment valamilyen megfiatalítási
p r o c e d ú r á n .
Ziz volt az, aki elrendelte, hogy Ey'Lindin hajtsák végre a kísérleti
jellegű műtéteket.
Lehet, hogy Ziz ezzel valami olyasmit tett, amit a Callidus vezetője
nem hagyott jóvá, amiről sejtelme sem volt? Lehet, hogy az
igazgató felfedezte ezt, és nem volt kedvére a dolog? Elképzelhető,
hogy Ziznek megtetszett egy bizonyos technika, és a gyakorlatban
is ki akarta próbálni. Talán az az implantáció, amelyet Ey'Lindin
elvégeztek, ellenkezett valamilyen szabállyal. Talán eretnekségnek
m i n ő s ü l t .
Az az implantáció, amely hatékonyabbá tette az orgyilkos
működését. Az emberi test a beléje ültetett műszerek és anyagok
segítségével pillanatok alatt szörnyalakká változhatott. Génorzóvá.
Démonná. Bármivé. Átváltozhatott, és közben megőrizte
m o z g é k o n y s á g á t .
Mi történne akkor, ha valaki becsempészne néhány ilyen alakváltó
orgyilkost a császári palotába? Mi lenne, ha ezek az orgyilkosok
hirtelen átváltoznának génorzóvá vagy tyranidává?
Kitörne a pánik.
Egy bizonyos orgyilkos – Ey'Lindi – a két dolog közül az egyiket már
megtette. Belépett a Császár tróntermébe, mégpedig úgy, hogy
teste belsejében ott rejtőzött egy génorzó hibrid alakja.
Tarik Ziz kegyvesztetté vált. Pártütőnek bélyegezték. Kitaszították.
Vagyis... sokkal valószínűbb, hogy elmenekült.
Három hónapig tartó asztropatikus nyomozás után ennyi információt
sikerült összegyűjteniük. Néhány kósza hírfonál a vastag szövetből.
– A Sztálindróm – mondta Jaq lassan Ey'Lindinek. – Az az elda
építmény az orbitálisán. Ennek biztos van valami jelentősége...
– Olyan nincs, hogy én betegyem a lábam egy olyan helyre! –
morgott Zhord. – Huh! Hülye eldák! Sznobok!
Az elegáns eldák és a faragatlan törpék között ősi volt az ellentét.
Zhordot talán arra sem lehetne rávenni, hogy közel menjen egy elda
é p í t m é n y h e z . . .
A zömik megvakarta a fejét. A haja időközben megnőtt, koponyája
most rövid szőrű festőecsetre emlékeztetett. A fejvakarása olyan
volt, mintha az agyát akarná megmasszírozni.
– A Harlekinek, hmm? Őrült fickók, akik hosszú és unalmas
előadásokat rendeznek, énekelnek meg táncolnak...
– Tulajdonképpen mit tudsz a Harlekinekről? – kérdezte Jaq.
– Nos, most el tudnám mondani nektek azt a rövidebb balladánkat,
amely éppen róluk szól... El tudnám mondani, de... Most nem jut
eszembe. Százezer szó.
Baal Firenze elindult – vagy nemsokára el fog indulni – a
Sztálindróm felé, hogy félbeszakítsa az eldák ceremóniáját. Amit
pedig Baal Firenze tett, az összefüggésben volt Jaq hosszúra nyúló
küldetésével.
Jaq a köntöse alá nyúlt, és elővette a Tarotját. Megsimogatta a
cserzett mutánsbőrt, amiben a paklit tartotta, de nem nyitotta szét.
Ebben a pillanatban sok minden megvilágosodott előtte – kivéve
talán egyetlen dolgot, de azzal kapcsolatban később is ráér
kifaggatni a Tarotot.
Az Inkvizíció tényelemzői a hitre veszélyt jelentő cselekedetnek
minősítették az eldák Sztálindróm melletti tevékenységét. Az
analitikusok szerint gyakorlatilag minden olyan esemény veszélyt
jelentett a hitre, amelynek során bizonyos idegen lények behatoltak
a kozmosznak abba a szegletébe, amely valamikor – esetleg nem is
oly régen – még a Birodalom alattvalói, az emberek lakhelyének
számított. Ennél nagyobb hitgyalázás már csak az lehetett, amire az
eldák a jelek szerint készültek. Nevezetesen: előre megfontolt
szándékkal végrehajtanak az érintett körzetben egy számukra szent
szertartást, mégpedig ama célzattal, hogy felhívják a figyelmet arra
a katasztrófára, amelyet a Sztálindróm kénytelen volt elszenvedni.
A múltban az eldák faji kataklizmát éltek át. Otthonvilágaik
mindegyike megsemmisült. A Sztálindróm a pusztulás olyan jelképe
volt, amely mellett az eldák meg mertek jelenni.
Az elda Harlekinek arra készültek, hogy végrehajtsanak egy
szertartást, amely valamilyen kapcsolatban van egy teljes bolygó
p u s z t u l á s á v a l . . .
Az eldák titkai és az emberi faj kínjai a jelek szerint olyan utak
voltak, amelyek éppen itt, a Sztálindróm mellett futottak össze.
Firenze, a hidra apostola, arra készült, hogy megakadályozza ezt a
szertartást. Az összeesküvésben résztvevők megfogalmazták, hogy
azt szeretnék, ha egy nap a galaxis egy pszichikai cunami, vagyis
egy elmetűz-szökőár során megszabadulna az idegen fajoktól és a
k á o s z l é n y e k t ő l .
De vajon magán Jaqon kívül kit lehet felelőssé tenni a Sztálindróm
p u s z t u l á s á é r t ?
– Amikor Firenze és harcosai megtámadják azt az orbitális
építményt – mondta Jaq óvatosan –, nagy lesz a felfordulás.
Megpróbálhatnánk bejutni a telep belsejébe. Mondjuk úgy, hogy egy
elda foglyainak álcázzuk magunkat...
– Egy elda Maszk-harcos foglyainak? – nyögött fel Zhord. – Ó,
szent őseim!
– Vagy ha az eldák kollaboránsainak adjuk ki magunkat. – Az
inkvizítor jelentőségteljesen Ey'Lindire nézett. – Ha sikerrel akarunk
járni, szükségünk van valakire, aki képes utánozni egy eldát.
Ey'Lindi ezt egyszer már megtette; a polimorfin használatával
átalakította a testét. Meg tudta csinálni – de csak mielőtt Tarik Ziz
parancsára implantként beépítették testébe a szénszálas rostokkal
megerősített, teleszkópos, formaemlékező szöveteket és a
rugalmas porcrendszert, amely kitinkeménységűre tudott
merevedni. Olyan különleges mirigyeket is kapott, amelyek képesek
voltak hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal
kiválasztani a szomatotróf növekedési hormonokat, és voltak
mirigyei a folyamat visszafordítására is. Az implantok beültetése
után azonban még a polimorfin segítségével sem volt képes arra,
hogy eldaszerűvé változtassa magát.
A megoldás szinte felkínálta önmagát, hiszen már tudták, hogy
Tarik Ziz és eretnek sebészei hol tartózkodnak.
– Téged szolgállak – jelentette ki Ey'Lindi egyszerűen. Arca nem
árulta el, hogy mit érez. – Annak a napnak Örvénycsillag a neve. A
világé Darvash.
Korábban hasonló helyzetben mindig azt mondta Jaqnak: szolgálok.
Most viszont ezt: téged szolgállak.
Jaq eddig visszafojtotta lélegzetét, de most kifújta a levegőt.
Megkönnyebbült, és sajnálta Ey'Lindit.
– Ó, ne! – kiáltott fel Zhord. – Ó, ne!
– De igen – mordult rá Ey'Lindi. – Meg akarok szabadulni ettől az
idegen dögtől, amely bennem van.
Talán arról álmodott, hogy megbosszulja magát Tarik Zizen, a
Director Secunduson, akinek már nem tartozott engedelmességgel?
Akihez már nem volt köteles hűségesnek lenni?
A Darvashon a jelek szerint élt néhány renegát sebész, akik
képesek voltak arra, hogy élve darabjaira szedjék Ey'Lindit, hogy
kivegyék belőle azt, amit egyszer beletettek. Ey'Lindi egy
alkalommal négyszemközt beszélt Jaqnak arról, hogy milyen
iszonyatos kínokat kellett kiállnia a műtét során. Most viszont arra
készült, hogy újra átélje a fájdalmakat, mégpedig kétes
körülmények között. Arra készült, hogy rávegye – vagy
rákényszerítse – Zizt, hajtsa vagy hajtassa végre rajta azt az
elképesztő szakmai hozzáértést, zsenialitást és brutalitást igénylő
beavatkozást, amelynek végén talán újra olyan lehet, mint egykor
v o l t .
– Szolgálok – mondta Ey'Lindi.
Szakított egyáltalán a szentélyével? Ha Ziz azt hiszi majd, hogy
Ey'Lindi még mindig a Callidust szolgálja, amelynek tagjai a vérét
kívánják, újabb problémával kell szembenézniük. Ey'Lindinek el kell
hitetnie vele, hogy Jaqnak dolgozik, nem pedig a halálosztó céhnek.
– Örvénycsillag – ismételte meg Ey'Lindi tompa hangon Azul
Petrovnak. – A Darvash bolygó.
A navigátor összevonta a szemöldökét. Soha életében nem hallott
erről a napról, erről a világról. Nem meglepő. Ha a hely közismert
lenne, Ziz valószínűleg nem ott próbál elrejtőzni.
Az egyik aranyszegélyes monitorra Petrov rákérte az Ismert Világok
Közlönyét. Ujja hegyével megbökte a megjelenő pici ikonokat, és
gyorsan végiglapozta a megjelenő információkat. Megtalálta a
koordinátákat, amelyeket remélhetőleg pontosan jegyeztek be.
Megtalálta a tájékoztató jellegű feljegyzéseket, amelyek
megkönnyíthették a navigálást.
– Khm! Te beszéled az eldák nyelvét, igaz? – kérdezte a zömik
E y ' L i n d i t ő l .
Ey'Lindi bólintott. Egyik korábbi megbízatása előtt kénytelen volt a
fejére húzni a hipnosisakot, hogy megtanulja ezt a dallamos nyelvet.
Az orgyilkosok soha nem töröltették ki fejükből a nyelveket,
amelyeket egyszer sikerült az agyukba plántálni. A nyelvtudás
fegyver. Potenciálisan minden fegyver.
– A Császár legyen velünk! – sóhajtott Jaq.
Már csak azért fohászkodott, hogy az Örvénycsillag ne sok ezer
fényév távolságban legyen. Ha messze van, még a hipertérben is
hetekig tart majd, míg odaérnek. Az időtorzulásnak köszönhetően
Firenze közben megérkezhet a Sztálindrómhoz, mégpedig jóval
azelőtt, hogy a Tormentum Malorum felbukkanna.
A távolság és az idő volt az egyik kérdés. Az üzemanyag a másik.
– Darvash – szólalt meg újra Petrov határozott hangon.
Nem, nincs messze. Azt a semmit, amelyben pillanatnyilag
lebegtek, csupán a végtelen egy töredéke választja el attól a
bolygótól.
Egy héttel később a Tormentum Malorum kecsesen beröppent az
Örvénycsillag rendszerébe. A vöröses narancsszínű nap olyan
gyorsan forgott, hogy nem gömbnek, inkább tojásdadnak látszott: a
sarkoknál benyomódott, derékban pedig kiterebélyesedett.
A Darvash bolygó is gyorsan mozgott. Egy napja csupán tíz
szabványóráig tartott. Sivatagvilág volt, rozsdaszínű és okkersárga;
bronzos sárgabarack, erodálódott kráterekkel teleszórt grépfrút.
Felszínén gyakoriak voltak a homokviharok, amelyek során eltűntek
a tereptárgyak, átalakult a táj. Érdekes, hogy egy ilyen bolygó meg
tudta tartani maga körül a légkörét. Levegője tiszta, belégzésre
alkalmas volt – már amikor nem volt tele fullasztó, kavargó
homokkal és porral. Ezen a világon mozdulni sem lehetett
szűrőmaszk és védőszemüveg nélkül. (Jaq örült ennek; a maszk és
a szemüveg elsőrangú álcázó eszköz.)
A közlönyben talált feljegyzések szerint az atmoszféra bizonyos
értelemben véve mesterséges volt: a homokban élő fotofagikus
mikrobák és nano organizmusok különös elem átalakítással oxigént
és nitrogént termeltek.
Valamikor a távoli múltban, mielőtt az emberi faj elözönlötte a
csillagmezőket, valami – vagy valaki – ellátogatott a poros-kráteres
Darvashra, és elszórta ezeket a parányi élőlényeket, hogy lássanak
munkához, tegyék lakhatóvá a bolygót.
A telepteremtő folyamat idejekorán abbamaradt. A bolygón itt-ott
hatalmas épületek terpeszkedtek. Belül boltívekkel és oszlopokkal
alátámasztott, molekuláris szinten össze tapasztott homokból
készített falaik keményebbek voltak az adamantiumnál. Ezeknek az
ősi építményeknek az árnyékában húzódtak meg a tükrökkel és
üvegkábelekkel megvilágított bolyszerű városkupolák, a
foszforeszkáló gombát és algát termő élelmiszerkertekkel körülvett
t e l e p e k .
A jelek szerint a Daxvash volt az a világ, amely otthont adott a
„ h o m o k t á n c o s o k n a k ” . . .
Csupán egyetlen űrkikötője volt, de amikor az ember tele akarja
tölteni a hajója üzemanyagtartályait, nincs is többre szüksége.
Landolás előtt két olyan probléma is akadt, amelyre Jaqnak
megoldást kellett találnia. Maga mellé szólította Ey'Lindit, és
behúzódott vele az alvófülkéjébe.
Amióta elhatározták, hogy megkeresik Taxik Zizt, Ey'Lindi alig
szólalt meg. Talán már nekilátott, hogy felkészítse lelkét a rá váró
megpróbáltatásra? (Tudta, hogy fájdalmas lesz a dolog, mégis
rettegett attól, hogy esetleg nem kerül rá sor.) Vagy talán azt
tervezgette, hogy hű marad a szentélyéhez, és végezni fog Zizzel,
miután kihasználta? Talán eszébe jutott, hogy Ziz a nyilvánvaló
megfiatalítása előtt omega danos harcmester volt? Ey'Lindi nem
beszélt arról, mi jár a fejében. Alig szólt, de közben önmagát
gyötörve végrehajtotta a teljesítő képességét szinten tartó
g y a k o r l a t o k a t .
– Ó, én bátor orgyilkosom! – mormolta Jaq, amikor egyedül
maradtak. – Mi a véleményed, hagyjuk életben az asztropatánkat
azután, hogy ennyi mindent meg tudott rólunk?
Fennix, ha akarta, a Birodalomban bárkinek eljuttathatta a rájuk
vonatkozó információkat. Nem tudták volna leleplezni. Jaq képtelen
volt megfeledkezni arról, hogy korábbi asztropatája, Parsheen
mama, becsapta.
Ey'Lindi elgondolkodott a válaszon. Még mindig csábos
selyemruháját és a kunkori orrú papucsot viselte. Teste, amely
egyszer – csupán egyetlenegyszer – élvezetben részesítette Jaqot,
csodálatos volt. Az inkvizítort kirázta a hideg, valahányszor arra
gondolt, hogy ezt a gyönyörűséget könyörtelenül darabokra kell
vagdosni ahhoz, hogy megszabadítsák a korábban a belsejébe
ültetett szörnytől.
Vajon mekkora az esélye annak, hogy a deimplantálás sikerül? Ha
el kellene válnia Ey'Linditől... Jaq erre még gondolni is alig mert.
– Van valami bizarr kapcsolat Fennix és Azul Petrov között –
mondta Ey'Lindi.
– Arra gondolsz, hogy szemezgetnek?
– Igen. A vak szem bámulja a hiperszemet.
Jaq is éppen erre gondolt. Fekete drágakő, buggyantott tojás...
– Nem egészséges ez a kapcsolat, Jaq. Perverz.
Lehet, hogy ugyanolyan, amilyen Jaq és Ey'Lindi között létrejött?
Olyan, de mégis más?
Mert Ey'Lindi és Jaq között létezett egy olyan kapcsolat, amelyet
egyikük sem tudott nyíltan kifejezésre juttatni. Ey'Lindi azért nem,
mert az volt, ami. Jaq azért nem, mert ő elvben semmi mással sem
foglalkozhatott, csak az emberiség megváltásával; ő senki iránt sem
rajonghatott, kivéve az Istencsászárt...
– A navigátorunkat nagyon megviselné Fennix halála – mondta
Ey'Lindi. – Egyébként Fennixnek egyre inkább szenvedélyévé válik
a mi igazság utáni hajszánk.
Jaq komoran bólintott.
– És nekünk bíznunk kell abban, hogy ez a szenvedély garantálja a
h ű s é g é t .
Ey'Lindi majdnem elmosolyodott. Majdnem.
– A szenvedély, bármilyen fajtájú legyen is, majdnem mindig
garantálja a hűséget.
Vajon ezzel arra a szenvedélyre utalt, melyet ő érzett Jaq iránt?
Ebben a hazugsággal, álnoksággal és csalással teletömött
univerzumban talán ez volt a legtöbb, amivel egy ember kifejezhette
egy másik ember iránti vonzalmát és hűségét.
– Egyébként, Jaq, lehetséges, hogy a jövőben még szükséged lesz
Fennixre. Lehet, hogy telepatikus üzeneteket kell küldened, és
akkor nem árt, ha kéznél van egy asztropata.
Üzenetet? Ugyan kinek? Talán a Császár gigantikus, skizoid
elmeszilánkjainak? Jaq felsóhajtott.
– A zömik ügyét is meg kellene beszélnünk.
Ó, igen, Zhord, aki olyan rejtélyes és kissé kétes körülmények
között bukkant fel a Luxus Primeren!
– Nem akartam idő előtt felhozni ezt a kényelmetlen kérdést.
Várnom kellett.
Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Petrov nem másnak
dolgozik. Hogy nem beépített ember. – Jaq egy kis lakozott,
rúnaberakásos ládikára mutatott. – Úgy terveztem, hogy beadom
Zhordnak a Veritast, és kifaggatom. Csak most fedeztem fel, hogy
eltűntek a megmaradt ampullák.
Ey'Lindi bólintott.
– Zhordra nincsenek hatással az ilyen védőrúnák.
– Ezek szerint valami más módon kell rábírnunk az igazság
b e v a l l á s á r a .
Lehet, hogy kénytelenek lesznek megkínozni a zömiket? Ha igen,
ezt neki és Ey'Lindinek kell végrehajtania. Jaq hordozható
hazugságvizsgálója, a könnyű rudakból összerakható kínpad ott
maradt a káoszvilágon, ám egy inkvizítor és egy orgyilkos ilyen
berendezés nélkül is célt érhetett.
– Ó, miért lopta el a maradék Veritast? Tudnia kellett, hogy gyanúba
keveredik, ha eltűnnek az ampullák! Tanultál kínvallatást a
szentélyedben, Ey'Lindi?
– Ismerem a fájdalmat – felelte a nő egyszerűen.
– Igen, a fájdalmat... és azt, hogyan kell legyőzni. Zhord ehhez nem
ért, hacsak az elmúlt száz év során nem tanította meg neki valaki.
Az Inkvizíciónkban – vallotta be Jaq – tanulmányozzuk a kínzások
történetét. Az emberi faj történelme valójában nem más, mint a
kínvallatás történelme. Mivel az Inkvizíció legfőbb célja az
eretnekség minden megnyilvánulási formájának gyors felszámolása,
ezért elismeri a fájdalom hatékonyságát, és javasolja a kínvallatás
használatát. A baj az, hogy a kínzások során eltorzulhat a valóság.
A megkínzott személyek ugyanis hajlamosak kitalálni bizonyos
hazugságokat, remélve, hogy ezek előadása hamar megszabadítja
őket a fizikai fájdalomtól. A kínzás sajnálatos módon kétessé
változtatja a megszerzett információkat.
– Zhordot a képzeletével kell megkínozni – mondta Ey'Lindi. – Azt
kell elérni valahogy, hogy a saját fantáziája okozzon neki
s z e n v e d é s t .
– Úgy gondolod?...
– Engem is kínoz a képzeletem, Jaq. Azt a szörnyfantomot, amely
bennem van, hamar ki kell vágni a testemből. Sohasem fogom
elfelejteni, mennyire megkínzott a gyönyör, amit Zephro Cornellan
keze alatt éreztem. Az a dolog... nem fejlesztettem ki magamban
azokat a képességeket, amelyek lehetővé teszik, hogy ellenálljak
ilyesminek. – Elhallgatott, és amikor folytatta, hangja suttogóvá
változott. – Te segítettél hozzá ahhoz, hogy megtisztuljak a
történtek után.
Jaq megremegett. Vajon Ey'Lindi ezzel most arra a példa nélküli
esetre céloz, amikor szeretkeztek? Vajon arra az eseményre
gondol, amelynek során lélekben megtisztult, miközben teste
megismerte az eksztázist?
– Biztos Zhord volt a tettes – mondta Jaq. – Nem hiszem, hogy
Petrov jött be ide, és ő vitte el a Veritast. Ugyan mi oka lett volna
r á ?
Petrovnak ahhoz, hogy ezt a tettet végrehajtsa, legelőször azt
kellett volna tudnia, hogy egyáltalán mi az a Veritas. Tudnia kellett
volna, hogy Jaq az igazságot tartotta azokban a kapszulákban,
amelyeket csakis az arra kijelölt ember – jelen esetben az inkvizítor
használhatott fel.
– És mi a helyzet velem? – kérdezte Ey'Lindi félénken.
Erről a kérdésről Jaqnak eszébe jutott egy örök bölcsesség. Az
ember soha senkit sem ismerhet meg igazán. Az épeszű emberben
mindig ott a kételkedés, amely talán hozzásegíti a hosszabb
élethez, ám ugyanakkor örök magányra kárhoztatja.
Az ember még önmagát sem ismerheti meg teljesen. Még a
Császár – áldott legyen az Ő neve – sem ismeri énje valamennyi
s z i l á n k j á t . . .
Zhord a hajtóműveknél tartózkodott, és miközben a gépeket
fényesítgette, egy zömik balladát dúdolgatott.
A hatalmas hordóra emlékeztető csarnok állott, felforrósodott
levegőjét nehézzé tette a felszentelt olaj és az ionizáció szaga. Az
elektro gyertyák sárgás, erőtlen fénysugarakat szórtak a
védőrúnákkal ékített turbinákra, a kondenzátorokra, az
akkumulátorokra. A berendezéseket Utáni pókok által szőtt hálóra
emlékeztető kábelkötegek kapcsolták a hatalmas hiper tárcsákhoz.
A díszes kapcsolókon és gombokon különböző ikonok ragyogtak.
Mivel a Tormentum Malorum a rendszeren belüli áramlatokat
kihasználva közeledett a célbolygóhoz, a főhajtóművek egészen
halkan, készenléti állapotban duruzsoltak, csak a folyamatosan
dolgozó gravitációgenerátor adott ki magából erősebb hangokat.
Jaq lezárta a hátuk mögött az adamantium zsilipkaput. A
navigátorhoz és az asztropatához egyetlen szó sem juthatott el a
b e s z é l g e t é s b ő l .
Az inkvizítor elkapta a zömiket. Zhord képtelen volt kiszabadulni a
bilincs kezek szorításából, erejéből csak arra tellett, hogy sarkával a
padlót rugdossa.
– Mi a baj? – nyögte. – Mi történt?
Ey'Lindi az övsálából elővett egy selyemkendőt, amivel gyorsan
bekötötte Zhord szemét. Ezután lerángatta róla a dzsekijét – ügyelt
rá, nehogy közben kicsúszhasson az inkvizítor kezéből –, majd az
overallját és szürke vászonból varrott alsóneműjét.
Zhord meztelenségét csak vörös szakálla és a köldöke alatti,
szintén vörös szőrfolt takarta.
– Ó, szent őseim!...
Ey'Lindi ujjai úgy mozogtak, akár egy mesterségéhez kiválóan értő
kurtizáné. Akár egy kéjt osztó kéjhölgyé...
A képzelet minden értelmes lény legádázabb ellensége.
Ey'Lindi szelíden megérintette Zhord egyik ideggócát. Ó, hogy
rikoltott a kis fickó! Hogy ömlött belőle a szó! Hamar bevallotta, hogy
ő vette el a Veritast, ő öntötte bele az egyik olajtartályba. A
mindenkit igazmondásra bíró szer azóta már ott kavargott valahol a
Tormentum Malorum berendezéseiben.
– Hát nem furcsa? – kérdezte Jaq. – Milyen hamar kiderül az
i g a z s á g !
Ey'Lindi sem az ujjaival, sem a nyelvével, sem a fogával nem
okozott fájdalmat Zhordnak. A saját képzelete volt az, ami a zömiket
megkínozta, ami ki kényszerítette belőle a vallomást.
Visongva, reszketve könyörgött kegyelemért.
– Hidd el, ha mondom, Jaq... főnök, hogy Cornellan keresett meg...
Nem, nem a Luxus-rendszerben, már korábban! És hidd el, ő
tényleg egy illuminát.
Mi a szent szél lehet az az „illuminát”?
– Cornellan valamikor pszi volt, csak megszállták a démonok –
folytatta Zhord kérés nélkül. – Sikerült neki megszabadulnia az
ártóktól. Elmulasztotta a meg szállottságát. Egyedül csinálta, az
akaraterejével meg néhány elda Harlekin segítségével...
– Aha!
– ...és persze a Numennek is rengeteget köszönhet! Illuminát lett.
Numen? Hát az meg mi lehet?
Zhord felvisított.
– A fénylő ösvény! A Numen jóságos és roppant nagy erő, ami
egyszer hatalomra fog jutni.
Egy újabb démonisten?
– Nem, egyszer majd a Numenből lesz a sugárzó Erő... Esküszöm,
főnök! De még egészen kicsi, embrió, amely most próbál megnőni.
Cornellan legalábbis ezt mondta róla. És ez éppen az ellenkezője
annak, ami akkor történne, ha a Homo sapiens befuccsolna. És
pontosan az ellenkezője annak is, ami akkor történt, amikor az
eldák eltűntek és megsemmisültek... Legalábbis azt hiszem. Persze
nem vagyok teljesen biztos ebben, de az eldák pusztulását és
bukását gyakorlatilag Slaanesh okozta, mert túlságosan gőgösek,
sznobok és felvágósak voltak, mert túlságosan fontosnak tartották
az élvezeteket, meg azért, mert rabjaivá váltak a kéjnek...
Zhord hatalmasat nyögött; úgy viselkedett, mintha irtózatos
fájdalmai lennének.
– Persze ez engem egyáltalán nem lep meg. Azoknak az átkozott
elda sznoboknak meg kellett bukniuk, és kész. A Harlekinjeik
szemmel tartják Slaanesht, mert Slaanesh olyan, hogy
valamennyiüket, még a megmaradtakat is felemésztené, ha alkalma
nyílna rá. Azt hiszem, a Harlekinek bizonyos helyzetekben
egyszerűen nem merik elvállalni ezt a megfigyelési feladatot, ezért
időnként felbérelnek vagy rávesznek bizonyos élőlényeket, hogy
végezzék el helyettük; kémleljék ki az olyan szektákat, mint amilyen
például a Luxus Primeren működő volt. Én is ezt csináltam azon a
bolygón. Kémkedtem nekik. Persze nem a sznob eldáknak, elvégre
én büszke zömik vagyok! Nem, nem az ő spionjuk voltam, hanem
Cornellané. Sikerült rábeszélnie a feladat elvégzésére, én pedig
annál is inkább vállaltam, mert tudtam, éppen abban a rendszerben
vagy legalábbis a közelségében fogtok felbukkanni... és Cornellan
volt az, aki irányított benneteket, mert a lator illuminátok azok, akik
irányítják ezt az egész hidra-marhaságot, és az inkvizítorok is
belekeveredtek, de szépen, ahogy azt már ti is tudjátok, és ezért a
fejükre kell koppintani, és...
Lator illuminátok? Hidramarhaság? Zhordból ömlött a szó. Lehet,
hogy direkt csinálja? Levegőt sem vesz, annyit beszél... Talán
öngyilkosságot akar elkövetni? A szavakkal kipréseli magából az
utolsó korty levegőt is?
– Igen, tudjátok meg, hogy az illuminátok immúnisak a hipertér
erőire, ezért képesek rá, hogy manipulálják a hipertér energiáját...
Így hozták létre a hidrát. Mert ők hozták létre, abban a reményben,
hogy egyszer majd sikerül a galaxisban élők, valamennyi ember
elméjét összeforrasztani, esetleg még a Káoszt is sikerül
megszelídíteni és rabszolgaságba kényszeríteni... De elszámították
magukat, mert ha ez sikerülne, akkor a Numen soha nem
születhetne meg, és a fénylő ösvény soha nem ragyoghatna fel,
és... akkor az történne, hogy az emberiség kínjából táplálkozva
feltámadna az ötödik nagy káoszisten, az, amelyiktől az eldák
rettegnek... Legalábbis Cornellan ezt mondta... És az eldák tudják,
ha erre sor kerülne, akkor ugyanaz történne, mint legutóbb, amikor
Slaanesh feltámadt, de ez most rosszabb lenne még annál is, ez
lenne a vég, mert akkor már nemcsak az Iszonyat Szeméből
csorogna káosz a galaxisba, hanem az egész galaxis az egyik
végétől a másikig maga lenne a Káosz... És az olyan illuminátok,
mint Cornellan, most azon munkálkodnak, hogy inkább a Numen
szülessen meg... Most persze megkérdezhetitek, hogy ez hogyan
fog lezajlani; hát úgy, hogy meg kell találni és meg kell védeni a
Császár fiait, azokat, akiket azelőtt nemzett, hogy tetemét bezárták
abba az arany trónprotézisbe...
– Tartózkodj az istenkáromlástól, zömik!
– ...mert ezek a fiúk halhatatlanok, de egyikük sem tudja, hogy ki
volt az apjuk, ó, szent őseim...
– Vigyázz a szádra!
– ...és most már az Istencsászár sem tud róluk, a fiairól... semmit
sem tud róluk, mert pszi szempontból „üresek”, és éppen ez az oka
annak, hogy olyan sokáig képesek voltak elrejtőzni...
Örökkévaló Kapitány. Vándorló Inkvizítor. Szájról szájra terjedő
mesék szólnak azokról a misztikus és rejtélyes alakokról, akik az
évezredek során fe lfelbukkantak... De ezek nem lehetnek egyebek,
mint a képzelet szüleményei! Vajon ezek a legendák bizonyítékul
szolgálhatnak mindarra, amiről Zhord locsog?
Jaq megszédült, elvesztette az egyensúlyát, és közben magával
húzta a zömiket. Ey'Lindi körme ugyanekkor belemélyedt Zhord
testének egyik érzékeny részébe. A kis fickó fájdalmasan felüvöltött
– most valóban érezhetett valami fizikai kínt.
Illuminátok. A Császár fiai... Jaq eddig még sohasem hallott róluk.
Elképzelhető, hogy az Ordo Malleus rendelkezik olyan
feljegyzésekkel, amelyek ezekre a személyekre vonatkoznak?
Lehetséges, hogy az eretnekség pecsétjével zárta el ezeket az
adatokat? Jaq nem tartotta valószínűnek.
– ...és még az általad oly szentnek tartott Inkvizíció is vadászik a
fiúkra, mert ti, inkvizítorok, mind ártalmas és gonosz mutánsoknak
tartjátok őket. Az igazat megvallva a Császár fiai ugyanezt hiszik
magukról, ám az illuminátok megkeresik őket, és elmondják nekik
az igazat, hogy a fiúk megváltoztassák véleményüket, és
csatlakozzanak egy különleges lovagrendhez. Az illuminátok ezeket
a kiokosított Császár fiakat Sensejnek nevezik. Ezek a Sensejek
valamennyien a Lovagi Őrszolgálat részévé válnak. Ez az
őrszolgálat akkor fog lépni, amikor a Császár egyszer majd
megsemmisül, és a Káosz beáramlik a Birodalomba. Azt hiszem, a
Császár halála után ezek a Sensejek fogják átvenni a hatalmat...
Ennek így kell történnie, hiszen bennük ott vannak az Ő génrúnái. A
Sensejek maguk terméketlenek, de az biztos, hogy a Császár
ivadékai, akiket Ő hagyott maga után, szerte a galaxisban.
Persze ez már nagyon régen volt, mert mint bizonyára ti is tudjátok,
amikor a Császár sok ezer évvel ezelőtt megküzdött a Káosz
armadáival, győzedelmeskedett ugyan de megsérült. Akkor
helyezték az arany trónprotézisbe. Életben maradt, de ki kellett
purgálnia magából minden gyengéd érzést, mindent, ami emberi
volt... És ezek az érzések kiözönlöttek a pszi-térbe... akarom
mondani: a hipertérbe... De a Császárból kiszakadt részek és
érzések, minden, ami egykor az övé volt, újra egyesülni akar, hogy
közösen megalkossák a Nument. Azt a Nument, amely fényes
ösvényt jelöl ki számunkra. A Sensej Lovagok, amikor a Császár
végképp kileheli a lelkét, ennek a Numennek a létrejöttét fogják
e l ő s e g í t e n i . . .
Sensej Lovagok!... Jaq összezavarodott. Lehet, hogy mielőtt az
Ordo Malleus tagja lett, ő maga is becserkészett és megsemmisített
egy ilyen lényt, a mindenható Istencsászár egyik gyermekét? Mi a
bizonyíték arra, hogy ez nem történt meg? Honnan, miről lehet
felismerni a lovagokat? Eddig soha, egyetlenegyszer sem hallott a
l é t e z é s ü k r ő l .
– ...a Császárnak sohasem szabad tudomást szereznie fiai. a
Sensej Lovagok létéről. Még így sem, hogy a lovagok nem pszik. A
Császár nem tudhatja meg, hogy léteznek, mert félő, hogy akkor
egy kis időre velük akar foglalkozni. Ha pedig velük foglalkozik,
akkor talán ellágyul. Az Ő ellágyulása pedig a pusztulását és a
Káosz térhódítását eredményezheti. A Sensej Lovagok pedig még
nem készültek fel egészen, és lehet, hogy így a Numen beleveszne
a Káosz örvényébe...
Illuminátok... Sensej Lovagok... Lehet, hogy az egészből egyetlen
szó sem igaz? Talán minden hazugság, ami csupán azért ilyen
bonyolult, hogy hihetőbb legyen?
– ...a lator illuminátok türelmetlenek. Annak ellenére azok, hogy
tervük, a hidra-terv megvalósulása évszázadokat vesz igénybe.
Tudjátok, az illuminátok egynémelyike meglehetősen fanatikus lett a
szenvedések után, amelyekben a Káosz karmai közt volt részük. A
többi illuminát, közöttük Zephro Cornellan, attól fél, hogy a
hidra-összeesküvés katasztrofálisan sikerül, és hogy amikor eléri
célját, akkor az őrszolgálat még nem fog készen állni a hatalom
átvételére. Ezért van az, hogy a „jó” illuminátok megpróbálják
elszabotálni a hidra-tervezetet, és megpróbálnak zavart kelteni. A
helyzeten még az is sokat ront, hogy titkos inkvizítorok is
belekeveredtek az összeesküvésbe. Ez volt az oka annak, hogy
Cornellan az orrodnál fogva vezetett téged, Jaq, és...
– Elég! – üvöltött rá Jaq.
Tegyük fel, hogy ezek az illuminátok valóban léteznek. Tegyük fel,
hogy kozmikus méretekben fanatikusak. Rendben. Ám ha ez mind
igaz, akkor miért higgyük el, hogy vannak „jó” illuminátok, olyanok,
akik azt az őrszolgálatot vigyázzák, amely egyszer majd átveszi a
Császár feladatait, amely egyszer majd az Isten helyébe lép?
Lehet, hogy ez az egész illuminát dolog egy olyan összeesküvés
része, amely még a hidra-tervezetnél is gonoszabb! Feltéve, ha
egyáltalán léteznek ilyen illuminátnak nevezett lények...
Mivel nem állt rendelkezésére egyetlen csöppnyi Veritas sem, Jaq
képtelen volt meghatározni, mennyi az igazság mindabban, amit
Zhordtól hallott. Lehet, hogy a zömik azért semmisítette meg a
szert, mert tudta, előbb-utóbb úgyis kihallgatják? Talán nem akarta,
hogy bebizonyosodjon, igazat mond-e, vagy hazudik.
boomp3.com
Hogyan lehetne eldönteni, mennyi volt az igazság mindabban, amit
kifecsegett? Talán magát Zephro Cornellant kellene kikérdezni
minderről... Igen, ez az egyetlen jó megoldás, mert lehet, hogy
Zhord azt hiszi, igazat mond, közben – a legnagyobb jó szándéka
ellenére – hazugságokkal traktálja őket.
– Utoljára mikor találkoztál Cornellannal?
Jaqnak eszébe jutott, hogy Zhord erre a kérdésre korábban már
megfelelt. Találkoztak, mert Cornellant érdekelte, mennyire és
hogyan fertőzte meg Slaanesh a illuminátokat.
– Honnan tudnak az eldák a Luxus Primerről?
– Zephro azt mondta, az eldák egynémelylke képes belelátni a
j ö v ő b e . . .
Aha! Tehát a Harlekin ember Zhord számára már csupán „Zephro”!
Vajon hogy jöhetett létre közöttük ez a bensőséges kapcsolat?
Minden jel arra vallott, hogy Zhord szíves örömest segített az eldák
egyik ember ügynökének. Annak ellenére megtette, hogy a zömikek
sznobnak, gőgösnek, felfuvalkodott hólyagnak tartották az eldákat.
– Hogyan kommunikáltál Cornellannal?
Talán egy futár útján, aki történetesen ember volt?
– Tudtad, hogy mit terveznek az eldák a Sztálindrómnál? – folytatta
Jaq a faggatózást. (Ó, igen, az ő Sztálindrómjánál, annál a
bolygónál, amelyet az ő parancsára pusztítottak el. Annál a világnál,
amelynek megsemmisítését ő engedélyezte...)
– Nem, nem, nem, főnök! Tényleg nem! Őszintén!
Jaq, valahányszor a megérzéseire hagyatkozott, előbb-utóbb mindig
kiderített valamit, ami fontos volt, amiből még bonyolultabb
összefüggésekre és kapcsolatokra lehetett következtetni...
Ha Zhord mindent elmondott Cornellannak Jaqról, akkor a Veritas is
szóba kerülhetett. Jaq szinte hallotta a Harlekin-ember gúnyos
hangon kiadott parancsát:
– Ó, szabadulj meg annak a szernek a maradékától, kedves Zhord
p a j t á s o m !
Adjunk esélyt az igazság eme bajnokának, hogy ez egyszer a saját
józan esze segítségével derítse ki azt, amire kíváncsi!
Lehet, hogy Zhord még azt is elmondta Cornellannak, hogy Ey'Lindi
képes volt eldává változni? Hogy elég jól magára tudta ölteni az
idegen lények alakját ahhoz, hogy megtévessze az embereket?
Hiába a trükkös vallatás, Zhordból ennél már úgysem lehet többet
k i s z e d n i .
– Elég... – Jaq eleresztette a zömiket, és levette szeméről a kötést.
Zhord megtántorodott, majdnem elesett. Erős, de zsibbadt kezével
maga elé nyúlt, hogy eltakarja meztelenségét. Végignézett magán,
és meghökkenve nyugtázta, hogy nem esett baja.
Ey'Lindi prédára leső ragadozóként állt mellette.
– Huh! – kiáltott elégedetten a zömikre, aki már az orgyilkos nő
leheletétől is majdnem hanyatt vágódott.
Zhord az alsóneműje meg az overallja után kapott. Vacogott a foga.
– E...ez mind az...jó ügyért t...történt, főnök...
Jó ügyért?
Mi az, hogy jó?
– A fénylő ösvény, főnök... Jaq mélyet sóhajtott.
– Ó, te naiv kis fickó! Az egyetlen jóság, amely létezik, az az
Istencsászár! Mert ebben az univerzumban a jóság azonos egy
örökkön örökké haldokló skizoid Istennel.
Jaq már abban sem volt biztos, hogy ezt a gondolatot képes lesz
elfogadni. De a kétkedése, a szkepticizmusa adta meg hitének az
e r ő t .
Zhord egész teste úgy kivörösödött, mintha végigperzselték volna
egy lángszóróval. A félelem szinte szétvetette az idegeit, az izmait.
Rettenetesen izzadt. Amíg a kötés a szemén volt, valószínűleg azt
képzelte, faggatói élve fogják elégetni.
A zömik egyetlen karcolás nélkül megúszta a furcsa kihallgatást.
Ey'Lindi, aki a kínzás gyakorlati részét végezte, nem ejtett rajta
s e b e t .
Nem akarta bántani a zömiket; már csak arra vágyott, hogy őrajta
ejtsenek sebeket. Testét, ha egy kis szerencséje van, hamarosan
felnyitják, szétszaggatják, és... végre megszabadulhat attól a
fórtelemtől, amelyet beleültettek.
