Tizenegyedik fejezet
Illuminát
Zephro Cornellan az arca elé emelt kezének szétterpesztett ujjai
között a látnokra meredt.
A Ro-fhessi nevet viselő elda köntöse sokszínűen csillogott.
Hosszúkás, lószerű fején magas, maszkos, kristályokkal díszített
sisakot viselt, melynek szemnyílásai mélyén mintha ékkövek
ragyogtak volna. A derekára akasztott erszény – valószínűleg a
rúnaköveit tartotta benne – mellett drágakövekkel kirakott
pisztolytáskát viselt, amelyben egy cizellált suriken-pisztoly lapult.
– Újra találkoztunk – mondta Ro-fhessi. – Felébredtem. Sétáltam is.
A látnok egy látomás által vezérelve ment végig a Hiperhálón, az
úton, amely a távoli mestervilágtól, az Ulthwétól, és az Iszonyat
Szemétől idáig vezetett...
Zephro halkan felnevetett. Gyereknek érezte magát, ahogy
szétnyitott ujjai között a látnokot vizslatta.
Ro-fhessi is nevetett. Tökéletesen utánozta Zephro kacagását –
mintha azt akarta volna kideríteni, fel lehet-e fedezni a hangban a
hisztéria és az őrület jeleit.
Zephro azért nézett keresztül az ujjai között, mert meg akarta
vizsgálni a rájuk tapadt pókhálókat. A parányi hiper pókok abból a
bordából, abból a lidérccsontból emelkedtek ki, amely oldalról
megtámasztotta a hatalmas amfiteátrumot, aminek a tetején Zephro
á l l t .
A puhának tűnő krómoxid zöld mohával borított teraszok alatt ott
volt az a látszólag élő, adamantiumnál is keményebb csontváz,
amely a hold legbelső magjából sarjadt ki – abból a
mestervilágokhoz hasonló, bár azoknál jóval kisebb mesterséges
holdból, amely az önmaga által gerjesztett lágy plazmaszellő hátán
haladt az űrben. Abból a mesterséges holdból, amely egy bolygó
orbitális pályáján keringett.
Annak a bolygónak az orbitális pályáján, amelynek hologramja az
amfiteátrum szíve fölött lebegett; a bolygó mellett, amely leginkább
egy elfertőződött szemgolyóra emlékeztetett. Cornellan egyszer járt
ezen a fantomvilágon. Egyszer ott volt ezen a bolygón, melyet most
g y á s z o l t .
A Sztálíndróm...
A vihar kavarta hamufellegek alatt azon a bolygón megperzselt
sziklákon és pernye-sivatagokon kívül már semmit sem lehetett
találni. Tengerei, óceánjai mérgezett pöcegödrökké változtak. Néhai
városai (legalábbis az a néhány, amelyik túlélte a bomlásgáz
öngyulladása miatt bekövetkező bolygóméretű tűzvészt) halott,
megrepedezett korallszirtekre emlékeztettek. A Sztálindrómon
egyetlen mikroba sem maradt életben. Az életfaló vírus az utolsó
menetben önmagát is megemésztette...
A hiper pókok pszichikai hálói kellemesen csiklandozták Zephro
k e z é t .
Semmi szükség sem volt arra, hogy Ro-fhessi megvizsgálja a
nevetését, azt a kacajt, mellyel a rémületet akarta elkergetni maga
mellől. Ha a Káosz valamely teremtménye, amely még nem kövült
be az emlékek közé, ott ólálkodott volna Zephro lelkében, sokkal
több pici pók kristályosult volna elő a lidérccsontból. Annyi, hogy
hálójuk az egész testét belepné. Annyi, hogy mindenütt ott
nyüzsögnének, ott mászkálnának rajta, egészen addig, míg
keresztülolvadnak a bőrén, megölik a benne lévő gonoszt – és talán
őt is.
A pókok úgy döntöttek, először a kezét vizsgálják meg. Talán
Ro-fhessi hívta ide Őket? A látnok már nem volt transzban, már
megszakította a kapcsolatot mestervilága lidérc-csontjával, amely
megsúgta neki a jövendőt. Ro-fhessi már felkelt, sőt sétált is. És
pisztolyt kötött a derekára. Egy látnok, egy Ro-fhessi kaliberű látnok
csak akkor tesz ilyet, ha valóban válságosra fordul a helyzet, ha a
krízis komollyá válik.
Az ocsmány gömb, a Sztálindróm kivetített mása mögött repülő
harcosok teste villogott. Vadászó Sólymok! Pehelykönnyű kék
páncéljuk szinte beleolvadt a háttérbe, az amfiteátrum fölött
domborodó kupola sötétkék falába, amelynek komoran fénylő
szubsztanciája egy égbolt képzetét keltette. Egy égboltét, amelyen
egy szellem nap kúszott a pályáján, amelyen néhány tűfoknyi
csillagpötty szikrázott. A puha, sugárzó fény részben a Sztálindróm
napjától, részben pedig a lidérccsont energiájából származott. Az
álégbolton egy útszerű képződmény látszott. Messzire nyúlt, es
valójában nem is út volt, inkább valami csúcsos, űrbe nyúló toronyra
e m l é k e z t e t e t t .
A Sólymok szárnyainak toll lemezei olyan gyorsan vibráltak, hogy
szinte légneművé, kék köddé változtak. Tisztán lehetett hallani
metszően éles sivításukat. A Sólymok lefelé suhantak, hogy
találkozzanak az amfiteátrum aljából felemelkedő jet robogókkal.
A repülő robogókon Zord Bosszúállók ültek. Rugalmas kék páncélt
viseltek, sisakjukon sárkányos zászlók lobogtak. A robogók elülső
villája fölé suriken katapultokat szereltek.
A Sólymok hosszú lézervetőket ölelgettek; a fegyverek csövére
szalaglobogókat kötöttek.
A hajtóművek felüvöltöttek, a repülő robogók meredeken feljebb
emelkedtek, hogy elcsípjék a lecsapó Sólymokat. Sólymok és
Bosszúállók... ég és föld között a levegőben készültek az
összecsapásra, a halálos találkozásra.
A két harcos csapat tagjai légies könnyedséggel tértek ki egymás
útjából. A jet robogók feljebb emelkedtek, azután könnyedén
megfordultak, hogy lecsapjanak az alájuk került Sólymokra. A
Sólymok számíthattak erre, mert miután ők kerültek alulra, oldalra,
majd felfelé mozdultak, hogy ismét elkerüljék az összeütközést.
A manőverek folytatódtak. Ó, mennyi vidámság, mennyi
könnyedség és erő áradt a harcosok mozdulataiból! Élvezték a
tudást, aminek birtokában voltak, és élvezték a harcot is.
Szórakozásnak, játéknak tartották.
Zephro az amfiteátrum falának tetejéről jól láthatta a szomszédos
égkupola alatti elegáns várost. Ennek szentélyeiben hamarosan
egész seregnyi elda fog adoptálódni ahhoz a harcos Maszkhoz,
amelyet kiválasztott magának, az exarchák pedig – akik sohasem
tudják levetni szertartási páncéljukat, melynek belsejében ott
lapulnak az öltözékek előző tulajdonosainak lélekkövei – a
Véreskezű Isten oltára előtt végre fogják hajtani a rítusokat.
Ha sikerül... Mert ha most valaki felkapaszkodna valamelyik űrbe
nyúló torony tetejére, és belenézne a fürkész lencsékbe,
megláthatná azoknak a plazmafáklyáknak a fényét, amelyeket az
ugrási zóna felől a Sztálindróm irányába tartó birodalmi csatahajók
bocsátanak ki magukból. Még két nap, és a titáni bárkák egészen
közel érnek.
– A csata is a szertartás része lesz? – kérdezte Zephro a látnoktól.
– Vagy talán nem láttad előre, hogy meg fognak jelenni azok a
h a j ó k ?
Annak ellenére, hogy birodalmi csatahajók közeledtek a bolygó és
az orbitális pályáján keringő telep felé, folytatódtak a Kataklizma
Fesztivál előkészületei. A Maszkharcosok nekiláttak, hogy magukra
öltsék páncéljukat, és elfoglalják a csatában nekik kijelölt helyet.
Buzgott az elszántság; már alig várták, hogy megkezdődjön a
vérontás.
Az egyik Harlekin-trupp gimnasztikai gyakorlatokat végzett:
magasra ugrottak, hátra szaltókat csináltak, és olyan gyorsan
szökdécseltek, hogy még egy elda szeme is alig bírta követni
m o z d u l a t a i k a t .
A Harlekinek fénylő kosztümjét színes csíkok, pöttyök vagy
rombuszok díszítették. Némelyikük ruhája valóságos szín- és
mintaorgia volt. Szinte megszámlálni sem lehetett, hány csatot,
övet, sálat, kendőt meg szalagot aggattak magukra. Bámulatosak
és rikítóak voltak, pedig még nem is aktiválták a vizuálisdiszrupció
effektust, amely lehetővé tette számukra, hogy egész ruhatárnyi
illúzió-kosztümből válasszanak maguknak. Valamennyiük valódi
arcát olyan mimikri maszk takarta – némelyik gyönyörű, némelyik
mókás, némelyik pedig iszonyatos volt –, amit sohasem vetettek le
m a g u k r ó l .
A maszkos alakok balettjét a távolból egy arannyal és ezüsttel
ékített ruhát viselő magányos alak, egy Varázsló figyelte. Az arcát
takaró maszk éhesen, vérszomjasan vigyorgott.
A mutatványosok és a Harlekinek még véletlenül sem néztek a
Varázsló irányába. Rápillantani sem mertek, arra pedig, hogy
megszólítsák, még álmukban sem gondoltak. (Lidércnyomás volt
minden álom, amiben ő felbukkant...) A Varázsló sem beszélt
senkihez, legfeljebb akkor szólított meg egy-egy lelket, ha átkot
mondott rá.
A Varázsló jelenléte azt jelentette, hogy az elpusztított,
elfekélyesedett szemre emlékeztető bolygó környékén nemsokára
elszabadul a pokol, hogy megjelennek a démonok, amelyeket a
Kacagó Isten nevében ki fognak purgálni. Talán ez a purgálás
együtt jár majd azzal, hogy elpusztul az a fanatikus, durva, otromba
faj, amelynek egyedei „ember”-nek nevezik magukat. Mert ha a
hipertér feszülő méhéből előtörnek a Káosz istenei és
teremtményei, az azt jelenti majd, hogy ütött az emberi faj végórája.
A dolog éppen itt, a Sztálindróm mellett fog elkezdődni, ama bolygó
közelségében, amely annak a pusztulásnak a szimbólumává vált,
mely hamarosan átterjed az emberlakta világok millióira. Az emberi
fajra a jelek szerint ugyanaz vár, amit eónokkal korábban az
eldáknak kellett elszenvedniük.
Akkor, amikor az Iszonyat Szeme rányílt a materiális galaxisra, az
eldák tündöklő civilizációja a sötétség mélyére süllyedt. Ha az
ostoba emberek is belemerülnek a mindent elnyelő elmetűzbe, a
Káosz végtelen óceánja áradni kezd, és hullámai beterítik az egész
galaxist. Amikor ez megtörténik, a materiális kozmosz megszűnik
létezni, és minden, ami valós, egy örökkévalóságon keresztül a kín
és a gyötrelem iszonyatos nedvében fog pácolódni.
Zephro időnként szégyellte az emberi fajtól származó örökségét.
Időnként úgy érezte, hiába utánozza sikerrel az elda Harlekineket,
kiütközik rajta az, amit faja kéretlenül a nyakába varrt.
Zephro ruháján sárga szegélyű, sötétvörös és zöld szimmetrikus
rombuszok virítottak. Nyaka körül kerek habgallér fehérlett –
messziről nézve úgy tűnhetett, feje ezen a puha tálcán nyugszik.
Arcának felső részét fekete maszk takarta, ennek nyílásaiból
villogott elő zöld szeme. Tekintete olyan volt, akár valami éjszakai
kísértetállaté. Aranyszegélyes, háromszögletű fekete kalapján egy
karmazsinvörös tollforgó büszkélkedett, amely leginkább a
Maszk-harcosok sisakdíszére hasonlított. Lehet, hogy Zephro nem
volt egyéb, mint egy valódi elda nevetséges mása? Talán az eldák
úgy tekintettek rá, mint egy ártalrnatlansága miatt megtűrt állatkára?
Az eldák kudarcot vallottak. Nem tudták megvédeni és fenntartani
magukat. Korábbi önhittségük és kielégíthetetlen vágyaik (egyre
őrültebb zenét, egyre sűrűbb bort, egyre több élvezetet kívántak)
lehetővé tette Slaanesh számára, hogy megjelenjen.
A remény egyetlen sugara azonban még mindig megmaradt, hiszen
létezik az emberek baja. Bárcsak le lehetne állítani a
hidra-tervezetet! Ha a Császár fiai közül elegendő számút fel
lehetne áldozni az Istencsászárnak az Ő pusztulása pillanatában,
hogy létrejöhessen a megváltó Numen... akkor a Káosz dühöngő
istenei visszavonulásra kényszerülnének.
Ah, azok az ártatlan Sensejek!.. Ó, a lovagok hosszú, a végső
pszichikai csatát megelőző őrszolgálatának kényelmes illúziója! A
Sensejek halhatatlanok, de hajlamosak megfeledkezni arról, mi
k ö z e l e g . . .
Senki sem tehet róla, a szükség diktálja úgy, hogy az illumínátok
feláldozzák a fiakat az elmeoltáron, amelyből majd a Numen
k i s a r j a d . . .
A Sólymok és a Bosszúállók fáradhatatlanul röpködtek egymás
körül. A Harlekinek szökdécseltek és piruetteztek. Az elegáns nézők
elindultak kifelé az amfiteátrumból. Lehet, hogy mire eljön a
szertartás ideje, a potenciális közönség valamennyi tagja magára
ölti vérszomjas Maszkját és a páncélját?
Lehet, hogy minderre a ceremónia végrehajtása végett van
szükség, nem pedig azért, mert fenyegető csatahajók közelednek?
Vajon az egész közönség, mindenki a csata és a szertartás
részesévé válik majd? Biztos lesz még annyi idő, hogy legalább a
gyerekeket kimenekítsék a hiperháló valamelyik alagútján át. Ha
mégsem, akkor talán Slaanesh újra diadalt arat majd a Kacagó
Isten fölött...
Lehet, hogy az eldák kockára teszik saját ivadékaik életét, mert egy
látnok azt jósolta, ennek így kell történnie, hogy csak így lehet
elhárítani a legnagyobb katasztrófát?
– Ezt nem láttad előre? – kérdezte Zephro. Állával az űrtorony felé
bökött, de a közelgő csatahajókra gondolt. – Szándékosan
építettétek meg ezt a színházat, hogy felcsalogassátok a színpadra
a Birodalmat?
– Minden színház – felelte Ro-fhessi – a háború színháza. A háború
természete olyan, hogy teátrálisan szeret megnyilvánulni.
Ez igaz. A Harlekinek komédiások, de közben iszonyatos harcosok
is. Zephro hosszú ideig élt velük – a pártfogásukba vették –, így
alkalma nyílt megfigyelni, mire képesek. Arra viszont számítani
lehetett, hogy a Harlekinek nem akaszkodnak össze a birodalmi
erőkkel. Megtehették, ez is a kiváltságaik közé tartozott.
Hogyan tudnak majd a Harlekinek harcolni, miközben eljátsszák a
nekik szánt szerepet a ceremóniában?
Egy elda számára, miután felöltött egy Maszkot, a háború azonnal
látványossággá, szórakozássá változott...
– Sokáig voltam a jövendölés transzában – mondta Ro-fhessi. – Te,
Zephro Cornellan, túl sokszor jártál a Tunyaság Zsákutcáinak
k ö z e l é b e n .
Zephro levette a kalapját, és ironikusan meghajolt.
– Ez igaz, látnok, de azért máshol is megfordultam már!
Az eldák Hiperhálója összekapcsolta a mestervilágokat, a
természetes bolygók sokaságát, no meg azokat a természetellenes
világokat, amelyeket erős tilalmakkal és pszichikai pecsétekkel
zártak el az anyagi univerzum élőlényei elől. Zephro és néhány
hozzá hasonlóan privilegizált illuminát megtanulta, hogyan lehet
járni és utazni a Hiperháló labirintusában. Szükségük volt erre a
tudásra, hiszen meg kellett találniuk a Császár fiait, össze kellett
zavarniuk az inkvizítorokat, akik mutánsnak tartották a fiakat, ezért
vadásztak rájuk, és fel kellett kutatniuk a fanatikussá vált
illuminátokat, akik kiagyalták a hidra-tervet, amelynek
végrehajtásával egyetlen masszává kívánták összeolvasztani az
emberiség valamennyi egyedének tudatát.
Néhány ritka kivételtől eltekintve a Hiperháló alagútjaiban az idő
lelassult, sőt néhol megszűnt létezni. Az utazókkal könnyen
megeshetett, hogy a sztázis csapdájában maradnak. A megfelelő
Jóslatok birtokában lévő pszik biztonsággal kikerülhették ezeket a
zsákutcákat, de ha akarták, belehajthattak valamelyikbe, és
megpihenhettek benne, miközben a normál univerzumban évek,
évtizedek, sőt évszázadok teltek el. Az Uigebealach, a Hiperháló
filozófiájának elmélete szerint léteznek olyan zsákutcák is,
amelyekben az idő visszafelé halad. A Nagy Harlekinek, akik a
Hiperhálóban vándoroltak, és akik ismerték a Fekete Könyvtár
helyét, éppen az ilyen reverziós alagutakat próbálták megtalálni.
Egy ilyen alagúton keresztül el lehetett volna jutni abba az időbe,
amikor az eldák birodalma még virágzott. Ha a Harlekinek képesek
lettek volna visszamenni a múltba, figyelmeztethették volna őseiket
a halálos veszedelemre, és megváltoztathatták volna az események
m e n e t é t .
Ha a Harlekineknek sikerült volna megtalálniuk akár egyetlenegy
ilyen reverziós alagutat, az eldák még mindig (vagyis inkább újra) a
galaxis urai lennének, civilizációjuk még mindig létezne, és az
emberférgek sohasem keveredtek volna ki a hipertér hurrikánjainak
m é l y é r ő l .
Mert éppen ez történt. Amikor Slaanesh megjelent ebben a
világegyetemben, a viharok lecsillapodtak, és az emberi fajnak
lehetősége nyílt a felbukkanásra...
Talán a Kacagó Isten ismerte azoknak az alagutaknak a helyét, ahol
visszafelé folyik az idő. (Feltéve, hogy egyáltalán léteznek ilyen
járatok...) Talán a Kacagó Isten nem kívánja megmutatni ezeket az
utakat a vándorló Harlekineknek: talán éppen elrejti előlük. Mert az
is lehetséges, hogy az alagutak felfedezése és használata a Káosz
győzelmét jelentené. Tízezer évnyi történelem, tíz évezrednyi
valóság válna semmivé. Az események mind fantomokká válnának.
Életek milliárdjai változnának élettelen életté. Ó, mennyire örülne
Tzeentch, a változások káoszistene egy ilyen felfedezésnek! Ha ez
bekövetkezhetne, gyönyörködhetne a pusztulásban, amelyet a múlt
alterálása eredményezne a jelenben.
Zephro időnként valóban megfordult a Tunyaság Zsákutcáinak
közelében, de sohasem tért ki feladatai elől. Két akció között, hogy
megpihenjen, néha tényleg átugrott az időn. Számára ezek az
utazások semmiben sem különböztek a hipertérben végrehajtott
ugrásoktól, csak éppen a normál térben sokkal több idő telt el, mint
amennyi az időalagútban haladó hajó fedélzetén. Ám ezekkel az
ugrásokkal semmiféle hatást nem gyakorolt a jelenre.
Arra a jelenre, amelyet egyetlen szóval lehetett jellemezni: krízis.
– Ennek a telepnek a felépítését és ennek a ceremóniának a
végrehajtását Eldrad Ulthran rendelte el – mondta Ro-fhessi.
Eldrad, az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka...
Ro-fhessi mentora.
Ő volt az, aki több mint egy évszázaddal korábban megmentette
Z e p h r ó t . . .
Az Ulthwé legtekintélyesebb látnoka csak akkor jelentette ki, hogy
valami megtörténik, ha megálmodta a jövendő rúnáit. Ha egyszer
kijelentett valamit, akkor annak meg is kellett történnie. Teljesen
mindegy volt, hogy egy birodalmi erődítmény ellen indított öngyilkos
rohamról, vagy egy, az eldákat lefitymáló zömik hadúr
megtámadásáról, vagy valamelyik káoszvilágra indított expedícióról
volt szó – a látnok parancsait akkor is végre kellett hajtani, ha az
események a jelenre negatív hatást gyakoroltak, mert ő tudta, hogy
a jövendőben mi lesz az eredményük. Elképzelhető volt, hogy a
jelen katasztrófájával meg lehet előzni egy jövőbeli még nagyobb
borzalmat. Lehetséges volt, hogy egy bizonyos célba csak egyetlen,
a jelenben rögösnek bizonyuló úton lehet eljutni. Az eldák még
akkor is adtak a szavára, ha jövendölései látszólag értelmetlenek,
az általa elrendelt akciók pedig veszélyesek voltak.
Ez volt az oka annak, hogy az emberek sokszor nem értették, mi
lehet az eldák tetteinek hátterében. A látszólagos értelmetlenség
legmélyén mindig ott lapult az értelem.
Maga Zephro Cornellan is éppen egy ilyen homályos jövendölésnek
köszönhette az életét, és azt, hogy illumináttá válhatott...
Mivel az Iszonyat Szeme közelében helyezkedett el, valamennyi
mestervilág közül az Ulthwé volt az, amelyet a leginkább fenyegetett
a Káosz. Történelme során többször megesett, hogy a Káosz
űrgárdistáinak vagy más, a hiperűrből felbukkant lényeknek a falkái
rontottak rá. Ezeket a támadásokat csak tragikus veszteségek után
lehetett visszaverni. Az Ulthwé ugyan egyre távolabb került az
Iszonyat Szegtől, de sebessége jóval a fényé alatt maradt. Sok ezer
esztendő kellett még ahhoz, hogy egy megközelítőleg biztonságos
zónába érjen.
Elhagyni az Uithwé kupolavárosait, dokkjait és űrtornyait? Hajóra
tenni lakóit, sztázisba fektetni mindenkit, és a Hiperháló egyik
örvénylő alagútján át átmenekülni valamelyik másik mestervilágra?
Vagy úgy irányítani az Ulthwét, hogy behatoljon az egyik járatba, és
valahol máshol jelenjen meg a normál térben?
Az eldák nem engedhették meg maguknak, hogy veszni hagyjanak
egy mestervilágot, egyik szentélyüket a végtelen éjszakában. Nem
engedhették meg, hogy az Uithwé neve is kikerüljön az életben
maradt mestervilágokat megemlítő litániából, lekerüljön a listáról,
amin ott szerepel a Bieltan és a Saimhann neve, meg az Alaitocé,
az Iyandené...
Iyanden? Egykor hatalmas mestervilág volt, mostanra azonban – a
tyranidák támadásának köszönhetően – elhagyatott roncshalommá
vált. Sárga egyenruhát viselő védői még mindig őrizték lerombolt
otthonukat. Iyanden neve még mindig része volt a litániának.
Maradjon is mindig így! És maradjon úgy, hogy az Uithwé nevét
mindig a túlélők közt említik!
A mestervilág teste, az Uithwé kupolavárosai és tornyai újra és újra
megsérültek a Káosz porontyainak támadásai során, ám a
lidérccsont lassan, de biztosan mindig regenerálta önmagát. Az
Uithwé virtuális élőlény volt. Lidérccsont szerkezete végtelen
áramköreinek belsejében ott lakoztak a rég elpusztult eldák, a világ
egykori lakóinak lelkei. Az Uithwé evakuálása egyet jelentett volna
azzal, hogy a jelenkor élői elhagyják őseiket, megválnak attól az
élőlénnyé alakított mesterséges szerkezettől, amelyet otthonuknak
v a l l h a t n a k .
Az Ulthwéról indultak útnak a Vadászskorpió Maszk-harcosok,
innen indult el maga Eldrad Ulthran és a varázsló, Ketshamine,
hogy kipurgálja Zephro világát, és ezzel megmentse őt a
borzalomtól...
Hogy megmentsék őt a borzalom kvintesszenciájától, a vegytiszta
iszonyattól. Hogy kimenekítsék a Horror nevet viselő bolygóról, arról
a világról, amelyet megfertőzött az Iszonyat Szeméből előcsorgó
káosznyálka; amely ezután már nem az anyagi univerzumhoz
t a r t o z o t t .
Zephro világát egykor „Hurrá”-nak nevezték el első telepesei, akik
így akarták kifejezni örömüket, amelyet a termékeny és kellemes
bolygó okozott nekik.
Egy kisebb hipervihar több ezer évre elszigetelte a bolygót az
univerzum többi részétől. A Hurrát ez idő alatt nem mocskolta be
sem a barbarizmus, sem a brutalitás. Éppen ellenkezőleg: a
civilizáció olyan művészeti ágakat termelt ki magából, amelyeknek
alkotásait még az eldák is elismerték. (Természetesen kivételesnek
tartották, hogy az emberek képesek ilyen teljesítményekre.) Talán
éppen ez okozta a Hurrá pusztulását. Talán ha vadabb lett volna, ha
elkorcsosul, vagy ha lakói puritanizmust erőltetnek magukra,
minden másként alakul. Éppen akkor, amikor a hipertéri vihar végre
elcsitult, a romlottság és a korrupció olyan alattomosan támadta
meg a kulturált Hurrát, ahogy a penész az édes-éretté rothadó
g y ü m ö l c s ö t . . .
A Káosz pedig ott ólálkodott a közelben...
Zephro még mindig fel tudta idézni, milyen érzés volt, amikor pszi
képességeinek bimbói kifakadtak. Bármilyen érzéki fantazmagóriát,
bármilyen képet meg tudott jeleníteni; bármilyen gondolatot képes
volt kivetíteni magából. Szórakoztatta barátait, később nagy
közönség előtt is fellépett. Zajos sikereket aratott. Képes volt rá,
hogy képzeletéből előrántson néhány nimfát, hogy a maga fizikai
valójában megjelenítsen egy kéjgerjesztő succubust.
Meggazdagodott, ünnepelt hírességgé, a társasági élet kedvencévé
vált. Része lehetett a valódi, fizikai élvezetek valamennyi
elképzelhető változatában. Az orgiákon szerzett élményeit azután
ismét csak arra használta, hogy még pompásabb szórakozásban
részesítse imádóit.
Azután... a fájdalom, mintha a boldogságfőzethez szükséges fűszer
lenne, fokozatosan beszivárgott a képzeletébe.
Először éppen csak egy csipetnyi.
Azután egyre több.
A bolygón divattá vált az erotikus kegyetlenkedés. A Hurrá nevét
Horrorra változtatták.
A fantázia-brutalitás egyre elterjedtebb, egyre kedveltebb lett.
Zephróból illuzionista kín mester lett. Megidézte a fájdalmat okozó
lények minden elképzelhető formáját. Teremtményei eleinte
ártatlannak tűntek, hiszen csak azokat kínozták meg, akik önként
vállalták a szórakozásnak ezt a formáját.
Az először megidézett lények nem élvezték, hogy fájdalmat
okoznak, ám később... A succubusoknak is kéjt okozott az emberek
g y ö t r e l m e .
Az emberek egyre jobban rászoktak a kínzás okozásával és
elviselésével szerzett élvezetre. Egymáson is gyakorolták azt, amit
a színpadon láttak. Eleinte akadtak önként jelentkezők, olyan nők és
férfiak, akik vállalták, hogy kielégítik mások vágyait. Sokan közülük
örökre eltűntek. Mások iszonyatosan megcsonkítva kerültek elő.
A folyamat ekkor már megállíthatatlan volt. A lavina elindult, és
egyre mélyebbre sodorta a Horror lakóit.
Zephro egy nap, miközben egy minden addiginál kegyetlenebb lényt
akart megidézni, elvesztette teste fölött az uralmat. A lélek
megformázódott, de nem az ő teremtménye volt. A kísértetsátán
nem vetítődött ki a fejéből, az agyában maradt, hatalmába kerítette
a tudatát. Zephro lába, keze, csípője nem úgy mozgott, ahogy ő
akarta. A lény vad volt, vérszomjas és iszonyatosan kegyetlen.
Slaanesh! Slaanesh! Zephro minden szívdobbanása, pulzusának
minden lüktetése ezt a nevet vibrálta.
Az agyába költözött, szünet nélkül fészkelődő lény selypegő hangon
istentelen szavakat kántált.
Q ' t l a h s i t s u ' a k s h o . . .
Q ' q h a ' s h y ' y t h l i s . . .
O ' q h a ' t h a s h i ' i . . .
Mi lehet az, amit ostoba módon megidézett?
Hamarosan megtudta. A lényről álmodott, és a társairól.
Éjjel és nappal, folyamatosan ezt az álmot látta. Démoni megszállás
alatt sínylődő teste legyengült. Tudata idegenné vált a saját
a g y á b a n .
Képtelen volt eldönteni, mi rettenetesebb: az, amit a teste művel,
vagy a szűnni nem akaró álom.
Érzékien halálos démonlányokról álmodott. Félig embernek, félig
skorpiónak látszó, mérget fröcskölő ördögökről, karcsú lábú, kék
nyelvű strucc-lovakról álmodott, amelyeknek a hátán pucér
ördögszukák ülnek...
Úgy tűnt, hogy ezek a démonlányok és ezek az ördögök az ő
testén, az ő húsán – amely valójában már nem az övé volt –
keresztül próbálnak utat találni maguknak ebbe a világba. Talán
éppen a gyomrán, a belein át vágnak kaput maguknak, esetleg a
végbeléből bújnak majd elő, hogy megérkezésük után azonnal
visszanyerjék teljes nagyságukat.
O, hogy küzdött a tudata e lehetőség ellen!
Ám a lény, amely benne lakozott, könnyű győzelmet aratott fölötte.
Zephro nem, tudta, képes lesz-e még valaha visszanyerni önmaga
fölött az uralhat. Minden pszichikai erejét latba vetette a harc során,
de hiába. Teste cserbenhagyta ; nyáladzott és maga alá csinált,
reszketett és görcsölt, izzadt és kínlódott. Képtelen volt kiűzni
magából a megszálló démont.
A lény valamennyi helyre elvitte, ahol korábban sikeres előadást
tartott. Díszhelyről nézte végig a foglyok szenvedését, kínzóik
kéjelgését, ám közben minden sikoly sebet ejtett a lelkén, minden
csepp kicsordult vér őt gyötörte. Belemenekülhetett volna az
eszelősség puha, ködös világába, de tudta, ha ezt tenné, a démon
végleg leigázná, és mindörökre elnyelné a lelkét.
Valahogy kibírta a megpróbáltatásokat. Megedződött a fájdalmak
során, amelyeket önnön, kínzókamrává átalakított testében kellett
e l v i s e l n i e .
A vergődés, a harc heteken, hónapokon keresztül tartott. Amikor
ébren volt, a látomások még könyörtelenebbek voltak, mint az
á l m a i .
Miközben a bolygó – amely már a Horror nevet viselte –
fővárosának utcáin tántorgott, tisztán látta maga előtt a
démonszukákat és a sátánfajzatokat. Megismerte, felfedezte őket a
város többi megszállottá vált lakójának testében.
Mert egyre szaporodtak a hozzá hasonlók, és ahogy nőtt a számuk,
úgy vált a város fokozatosan fertővé. Zephro látta a romlás virágait
– a házak tövében ekkor már kibelezett hullák hevertek –, de nem
tiporhatta le őket, hiszen még ahhoz sem volt elég ereje, hogy a
saját fejében legyőzze a gonoszt.
Azután... az egyik dísztéren álló szökőkút víz helyett vért fröcskölt.
Zephro ekkor döbbent rá, hogy valódi démonok jelentek meg a
világán, olyan káoszfajzatok, amelyek az emberiség még
megfertőzetlen tagjait akarják rabszolgasorba kényszeríteni.
A rabszolgák maguk is harcba szálltak a még érintetlenekkel. Arcuk
eltorzult, szemük hosszúkássá változott. Fegyvert, fűrészfogas
pengéjű, zöld tűzzel világító kardokat markolva rohamozták meg a
kövekből és felfordított járművekből épített barikádok mögött
meghúzódó muskétásokat, pisztolyosokat és íjászokat.
Maga Zephro is kardot szorongatva futott a Káosz egyik
r o h a m c s a p a t á b a n .
Ördögök jelentek meg; némelyik négy lábon járt, némelyik
felegyenesedve vonszolta ízeit rovarlábra emlékeztető
posványszínű testét. Ó, milyen ocsmány bűz áradt belőlük! Ha
valamelyikük közelébe egy még tiszta ember került, azonnal
kiböffentette hosszú nyelvét. Az, akit egy ilyen nyelv megérintett,
maga is eszelőssé, romlottá vált, és hisztérikusan nekilátott korábbi
bajtársai lemészárlásának. Volt, akivel a démonok farka végzett: a
hegyes nyúlványok halálos görcsöt okozó mérget fecskendeztek az
áldozatok testébe.
Elöl az elfajzottá változtatott ember rabszolgák, középütt az
ördögök, hátul pedig a tetovált testű, pikkelypáncélos démonlányok,
akik egyetlen pillanatra sem szálltak le hátasukról. A szukák
rákollókat csattogtattak, strucckarmos lábakkal rugdalóztak. A
bűzös, iszapszagú ködfelhő mélyéről egymás után rántották át ebbe
a világba a vérengző sátánfajzatokat.
A z u t á n . . .
Megérkeztek az eldák.
A Vadászskorpiók első pillantásra a Horroron dúló gonosz új,
iszonyatos manifesztációinak tűntek.
Rovartestre emlékeztető páncélt viseltek, és csúcsos, zöld sisakot,
amelyre fekete szalagokat aggattak. (Zephro később tudta csak
meg, hogy az Ulthwén a fekete a gyász és a szomorúság színe.)
Zümmögő energiakardokkal hadonásztak, a hajlékony csövekre
emlékeztető karvértekre lőfegyvereket erősítettek. Sisakjukkal
egybeolvadó maszkjukból rágócsáphoz hasonló nyúlványok
meredtek ki; szájuk olyan volt, akár a rovarok fejének elülső része.
A zöld harcosok nem csatlakoztak a rabszolgák, a démonszukák és
az ördögök vérgőzös emberirtásához. Éppen ellenkezőleg: velük
vették fel a harcot.
Halálos párbaj vette kezdetét.
Milyen gyorsan mozogtak! A Vadászskorpiók a testüket védő merev
páncéllemezek ellenére szemkápráztató fürgeséggel küzdöttek.
Magasra emelkedett az egyik energiakard, zümmögése metsző
visítássá változott, amikor mono molekuláris fűrészfoga átmetszett
egy kitinréteget, majd egy csontot. A visítás még hangosabb lett,
amikor a penge húshoz ért. A pisztolyokból apró, sebesen pörgő
fémkorongok száguldottak ki, amelyek könnyedén keresztülhatoltak
az útjukat álló testeken. A rágócsápok pedig...
Az egyik Skorpió megállt egy ördög előtt. Olyan tétován viselkedett,
mintha megzavarta volna a káoszlényből áradó bűz. Az ördög
kinyújtotta a nyelvét, és meglendítette a farkát. A következő
pillanatban a Skorpió rágócsápjából parányi tűk zápora zuhogott rá.
Fény villant. Az ördög testén fortyogó, megolvadt plazma jelezte, hol
találtak célba a tűk. A szarvakkal koronázott sátánfej eleje szétnyílt,
a farok azonban még mindig nem ernyedt el – egészen addig
mozgott, míg egy láncfűrész keresztül nem zümmögte rajta magát.
A démonszukák most már leszálltak hátasukról, és kétujjú
strucclábukat megvetve, hegyes-éles farkukkal és rákollóikkal
csapkodva ellentámadást indítottak. Hátasaik előreiramodtak, és
közben korbácsként csapkodtak hihetetlenül hosszúra nőtt
nyelvükkel. Az egyik Vadászskorpiót két oldalról érte a támadás.
Valami kirántotta alóla a lábait. Miközben a földre dőlt, egy
démonszuka rátiport páncéllal védett csuklójára. Recsegés. Fémes
ropogás. A csukló összeroppant. Egy másik páncéltrikós
démonnőstény a farkát emelte fel. A csúf, tarajos nyúlvány alatt
formásan domborodott a feneke. Mielőtt a farok lecsapott volna,
ágyékon rúgta a földre zuhant harcost, majd lehajolt, és a páncélon
támadt résbe vájta a fogait. A harcos rángatózni kezdett.
Pisztolyából az ég felé száguldottak a surikenek, a rágócsápjaiból
előrobbanó tűk semmit sem találtak el.
Egyre több sátánfajzat jelent meg a harctéren. Az ördögök és a
hátasok ostobák voltak a démonnőstényekhez képest, ám bűzükkel,
döféseikkel és korbácsnyelvükkel félelmetes pusztítást végeztek.
Egy másik Skorpió is megtántorodott. Részegként dülöngélt, és
közben ölelésre tárta a karját. Vajon miféle illúzió változtatta
áldozattá? Az agyában megjelenő látomás talán olyan erős és élénk
volt, hogy semmi mást nem fogott fel. Az egyik démonnőstény
rákollója a fejére csattant.
A fűrészfogas kardokkal felfegyverzett rabszolgák ereje semmi volt
a zöldbe öltözött idegenekéhez képest. Egymás után zuhantak a
földre. A páncéljukon ütött lyukakból zöldes vörös tűz csorgott;
mintha a Skorpiók lövedékei egyszerre olvasztották volna meg a
páncél és a test anyagát.
Zephro küzdött, hogy talpon maradjon, és megpróbálta
mozdulatlanná dermeszteni kardot tartó kezét. A fegyvert akarta
legyőzni, azt akarta megakadályozni, hogy a penge lecsapjon a
közelébe kerülő Skorpiókra.
– Ölj meg! Végezz velem! – sikoltott rá az egyik Skorpióra, aki csak
ránézett, és gyorsan elhúzódott a közeléből.
Azután megérkezett az a lény, akit Zephro később az Eldrad Ulthran
néven ismerték meg.
Bal kezében finoman kidolgozott, aprólékosan díszített botot tartott,
jobbjában gazdagon díszített kardot. Sisakjának taréja egy
kicsorbult fejsze pengéjére emlékeztetett. Fekete köpenye
élénksárga rúnákkal ékített lobogó volt. Aura vette körül –
mesterséges erőtér és saját energiája. Kardjával Zephróra mutatott.
A látnok mellett egy koponyamaszkos alak állt. Szoknyaszerű
ruhájának redőit karhosszú rúnák díszítették. Fényhajókat
ábrázoltak, amelyek az éjszaka sötétjén próbáltak keresztülhatolni.
Sisakja csúcsán hosszú hajcsomó lobogott – messziről füstcsíknak
lehetett nézni.
Zephro később a varázsló nevét is megtudta. Ketshamine.
Ketshamine egy purgálópengét tartott a kezében, amely akkora volt,
mint ő maga. A fegyver lapján fényes rúnák domborodtak, a dupla
kosaras markolatra gyűrűket fűztek.
A varázsló Zephróra mutatott a purgálópengével. Zephro
megremegett – a benne élő démon haragra gerjedt.
Mintha suhogó jégpengék hasítottak volna Zephro testébe,
elválasztva a bőrt az izomtól, az izmot a csonttól, kihasítva a velőt a
csontok üregéből, a barázdákat az agyából. Kereső, kutató,
immatériumból lévő csápok hatoltak bele, hogy kivegyék belőle azt,
ami nem odavaló.
Az energia – olyan hideg volt, hogy izzani látszott – kimetszette
belőle lénye esszenciáját, meghámozta a lelkét, lecsupaszította a
t u d a t á t .
A beleköltözött lény fájdalmasan vonított.
Zephro támadást indított ellene. Olyan volt, mintha önmagát akarta
volna megszülni. Érezte, hogy saját akaratának maradványa
megpróbálja lerázni magáról az iszonyatos parazitát.
– Távozz, távozz! – üvöltötte.
A varázsló a könyörtelen vonású maszk mögül őt figyelte.
A purgálópenge jéghidat képezett kettejük között. Ha Zephro a
kívülről kapott segítséggel sem lett volna képes megtisztítani magát,
elpusztul, teste és lelke cafatokra szakad. Szerencsére az
agonizálva leélt hónapok után is maradt még annyi ereje, hogy az
idegen energiát és a sajátját egyesítve összeszorítsa a démont.
Hirtelen – bár külsőre semmit sem változott – Zephro világra hozta
önmagát. Mintha fonákjára fordította volna magát. A hűvösség
nyugtató gyógyírként ivódott a testébe. Szabad volt. A démon,
amely benne lakozott, végre szétfoszlott. Újra a sajátja lett a teste.
A kard, amit a kezében tartott, a rabszolgájává változott. Felemelte,
és az egyik démonszuka felé csapott. A penge keresztüldöfte a
démoni testet, és hozzászögezte az egyik nyelvlógató hátas
combjához. Zephro előrevetődött, és felkapta a földről a suriken
pisztolyt, amit az egyik elesett Skorpió ejtett el. Rálőtt az egyik
rabszolgára – a férfi kardot tartó jobb karján skarlátvörös
szalagokként fordult ki a felhasított bőr alól a hús –, azután egy
medúzára emlékeztető káoszlényre.
A tisztaságukat megőrzött emberek, a muskétások és a
pisztolyosok kimerészkedtek a barikádjuk mögül. Reménykedő
arccal az ellenségre ürítették fegyvereik tárát, azután csövön
ragadták a muskétákat, rudakat emeltek fel a földről, hogy
folytassák a harcot.
A villámgyorsan mozgó Skorpiók egyetlen pillanatra sem hagyták
abba az öldöklést.
Zephro többet kapott, mint önmagát. Megvilágosodott, illumináttá
vált. Már addig is komoly pszi képességekkel rendelkezett, de most
úgy érezte, mintha egy tejfehér hártya emelkedne fel a szeme elől –
elméje szeme elől –, egy lepel, amely eddig eltakarta előle a
valóságot. Megértette, hogy felelőtlenül használva képességét
valami olyasmit idézett meg, ami mindig is jelen volt, de amit csak
most láthatott maga valójában. A démoni megszállottságtól való
szabadulás pengévé vált, szikévé, amely szétmetszette a
függönyöket, tisztára kaparta valós és elmebeli retináját; amely
lehetővé tette számára, hogy mindent olyannak érzékeljen, amilyen.
Nyersnek. Durvának. Erőszakosnak. Félelmetesnek.
Kifejlődött benne egy fényes, jeges belső pajzs, amely megvédte a
Káosztól, amely tükör volt a felbukkanó káoszlények számára.
Később az Ulthwén a vidám ripacsoktól, a Harlekinektől mást is
megtanult. Tőlük tudta meg, miként összpontosíthatja megtisztított
tekintetét a kozmosz mélységeire, az örvénylő események
tajtékjaira és mocskos habjára.
A galaxis a maga csillagfelhőivel, sok milliárd napjával, élettől
lüktető bolygóival törékeny tutaj volt csupán az immateriális hipertér
tengerén. Négy nagy hatalmú káoszisten már a tutaj közelébe
sodródott. A negyedik – Slaanesh – akkor jelent meg, amikor az
eldák gőgössé és élvhajhásszá váltak. Az antiistenek célja az volt,
hogy erőszakkal vagy kórságokkal, kéjjel vagy kínzásokkal
megkaparintsák a valóságos világ fölötti hatalmat, eltorzítsák, saját
képükre formálják, lidércnyomásos álommá változtassák. A galaxis
már nem volt érintetlen, testén megjelent egy tumor – az Iszonyat
Szeme –, ahonnan a fertőzés továbbterjedhetett.
Az emberi faj egyszer, amikor a Császár kebelbarátját, Hóruszt
megrontotta a Káosz, kis híján odaveszett. Hórusz legyőzése
érdekében a Császár szinte teljes egészében feláldozta önmagát,
vagyis önmagának azt a részét, amit „emberi”-nek lehetett nevezni.
Miben lehetett ezek után az emberiség reménye, ha nem a brutális
elnyomásban? Az elnyomás, a zsarnokság azonban csak addig
lehet működőképes, amíg a trónprotézisbe zárt Istencsászár. Ha ő
elpusztul, az emberi faj megfosztódik az irányt mutató, reményt adó
fénysugártól, és félő, hogy eltéved a pszichikai rémálomból, a
megkínzott lelkek salakjából táplálkozó sötétben, amely
megszülheti, erre a világra hozhatja a Káosz ötödik istenét.
De még nem veszett el minden remény.
A fénylő ösvény...
Az az ösvény, amely az áldott jóságból áll össze sugárzó fény- és
csodalénnyé. Az eljövendő Numenné, az Új Ember, az átalakított és
megváltoztatott emberiség istenévé.
Ha meg lehetne találni és össze lehetne terelni a Császár
zabigyerekeit, azokat, akik már elérték a megvilágosodást...
Zephro akkor találkozhatna olyanokkal, akik hasonlóak hozzá.
Illuminátokkal, akiket – ahogy őt is – megszállt és hatalmába kerített
a Káosz, de akik egyedül vagy külső segítség igénybevételével
kiűzték magukból a gonoszt.
Az amfiteátrum falain rikító színű zászlókat helyeztek el. A
Sztálindróm ott lebegett az építmény fölött. A Sólymok és a
Bosszúállók folytatták az álküzdelmet. A teraszokon gyakorolni
kezdett a többi Maszk-harcos is. Itt voltak a Vadászskorpiók, a
Rikoltó Boszorkák. A némán figyelő Varázsló előtt ott bohóckodtak a
Harlekinek.
– Gondolom – mondta Zephro a látnoknak –, hogy a ceremónia és a
birodalmiak támadásának végeredménye még évtizedekig, talán
évszázadokig nem lesz észrevehető...
– Mindig nyitva áll az út a Tunyaság Zsákutcái felé – felelte
Ro-fhessi szelíden. Ott mindig kivárhatod a számodra megfelelő
időt, megvilágosodott barátom!
B a r á t o m ?
Zephro valóban a barátja lehetett az eldáknak? Akár egynek is?
Ó, igen. Semmi kétség.
Bizonyos fokig legalábbis. Bizonyos mértékig.
Bár a jelenlegi krízishelyzetben az ismerősei közül egyetlen
Maszk-harcos elda sem pazarolna időt szentimentalizmusra,
miközben megpróbál tökéletes gyilkossá és tökéletes túlélővé válni.
(Hogy milyen tökéletessé, azt a birodalmiak hamarosan a saját
bőrükön tapasztalhatják.)
Vajon milyen mértékig irányítják Zephrót a látnokok, akiknek
titokzatos látomásai sokszor még a legmegvilágosodottabb emberi
lényt is összezavarják?
A hozzá hasonló iluminátok összegyűjtötték a Császár fiait, és
hadjáratot indítottak az Inkvizíció ellen; ennek célja azon
inkvizítorok összezavarása volt, akik esetleg felléphettek az általuk
mutánsnak tartott fiak ellen. A renegát iluminátok közben folytatták
gonosz tervük végrehajtását: megfertőzték a gyanútlan világokat a
hidra-tudattal, és rábírták a hatalomra éhes inkvizítorokat meg a
titkos inkvizítorokat, hogy dolgozzanak nekik. Vajon az elda
látnokok őszintén a szívükön viselik az emberi faj sorsát? Aggódnak
életben maradásáért?
Zephro bánatára a legtöbb elda barbárnak tartotta az emberiséget,
az embereket pedig olyan kártékony vírusoknak, amelyek a sok
millió világ testén élősködnek. Az emberiség bukása a galaxis
szempontjából nézve katasztrófa lenne. Ha nincsenek emberek,
hogy jöhetne létre a Numen, a fénylő ösvény? Ha nincsenek
emberek, akiknek utat mutathatna, a fénylő ösvény semmiben sem
különbözne a bűzös mocsarak fölött ragyogó ignisjatuustl a
l i d é r c f é n y t ő l .
Zephrónak hinnie kellett, hogy a Numen manifesztálódik. Hinnie
kellett, hogy az Új Ember mindenhol megjelenik, hogy a férfiak és
nők ugyanúgy megvilágosodnak, mint ő, és ugyanúgy immúnissá
válnak a Káosszal szemben.
– Ro-fhessi – mondta Zephro –, mennyi a valószínűsége annak,
hogy Jaq Draco eljön ide?
Draco eddig nagy hasznára volt az illuminátoknak, igaz, nem tudott
erről. Ha Draco életben maradt, ha megőrizte magát, a Sztálindróm
valószínűleg úgy vonzza majd magához, akár a jelzőfény az
eltévedt hajókat. Feltéve, hogy tudomást szerzett a Harlekinek
tervezett szertartásáról. Az is elképzelhető, hogy Eldrad Ulthran
éppen azért a Sztálindróm mellett rendelte el a Kataklizma Fesztivál
megrendezését, hogy ide, a fényhez csaljon egy Jaq Draco
nevezetű molylepkét. Draco csak akkor válhat illumináttá, ha
végigszenvedi és túléli a démoni megszállottságot...
Ro-fhessi megvonta a vállát.
– Soha nem beszélhetünk sok színűségről. Soha sem számíthatjuk
ki, hogy egy esemény bekövetkeztének hány százalékos esélye
van. Csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk B'hdeidir
spektrumának világosabb és sötétebb árnyalatait.
Ó, igen, a tazánok és a lehetségesek émelyítő örvényét, amelyből
csakis a látnokok olvashatnak ki valami értelmeset...
A Sztálindróm maradványai körül keringő telep folytatta a
felkészülést a szertartásra... és a hamarosan bekövetkező
mészárlásra.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Illuminát (XI. fejezet)
2007. december 3., hétfő
Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)
INKVIZÍTOR
-regény -
A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek
Inkvizíciós biztonsági kód:
Kizárólag az Ordo Malleus Titkos Nagymestereinek
FIGYELMEZTETÉS!
Ami alább következik, az az úgynevezett Liber Secretomm, avagy
Titkok Könyve, Jaq Draco, a renegát inkvizítor tollából.
Ezt a könyvet talán egyfajta fegyvernek szánták, hogy aláássák vele
hitünket és kötelességtudatunkat. A Libernek esetleg az lehet a
célja, hogy bizalmatlanságot és viszályt szítson rendünk Titkos
Nagymesterei között, és belülről aknázza alá az Ordo Malleus
szervezetét. Elképzelhető az is, hogy a szerző magának az
Istencsászárnak a motivációival kapcsolatban akart kételyeket
elhinteni. Nem tudjuk.
Ám ha ez a könyv az igazságot tartalmazza, mint ahogy azt állítja
magáról, minden Titkos Nagymestert elővigyázatosságra intünk.
Akárhogyan is legyen, aki jogosultan olvassa az alább következő
Liber Secretorumot, a történelem egyik legsötétebb
összeesküvéséről szerez majd tudomást. Aki jogosulatlanul teszi,
arra totális agymosás vár. Mindkét esetben figyelmeztettük a
veszélyre!
Prológus
Higgyenek nekem. Az igazságot akarom megírni, úgy, ahogy azt
jómagam is átéltem.
Hogy mit jelent az inkvizítor? Sokan azt válaszolnák: mutánsok
irtója, eretnekek pörölye, idegenek ostora, boszorkányvadász,
kínzómester. A valódi válasz azonban: az igazság kutatója, bármily
iszonyatos legyen is az az igazság.
Az Ordo Malleus tagjaként én már titkos inkvizítor vagyok. Ám az
igazság, amiről le kell rántanom a leplet, még a mi tiszteletreméltó
rendünk tagjai által ismerteknél is mélyebb és sötétebb titkok
feltárásával jár.
A történetemben találnak egy beszámolót az utazásról, amit
egyenesen az Iszonyat Szemébe tettem. Nem is szólva
behatolásomról a Császár tulajdon tróntermébe, éjjel-nappal
gondosan őrzött palotájában a Földön, amit maguk talán
hihetetlennek tartanak, de nekem sikerült.
Igen, sikerült – és akkor rádöbbentem, hogy a Császárnak még
saját maga előtt is lehetnek titkai szilánkokra hasadt agyában;
persze elképzelhető, hogy maguk ezt sem hiszik el. De ez a helyzet.
Ha kell, megesküszöm rá.
A történetem egy szunnyadó veszedelemről szól, ami talán
magukban az emberekben lapul.
Esetleg önökben is, bár ha így van, kétlem, hogy tudnának róla.
Egy olyan galaxisban, ahol több mint egymillió világ ad otthont
emberi lényeknek – vagy az emberi lények különféle változatainak
–, ahol ez a sokaság csupán a világok jéghegyének csúcsa, és ahol
ez a szörnyűséges jéghegy maga is a Káosz mélységes
óceánjában úszik, sokféle titoknak kell lennie. És ugyanakkor: titkok
őrzőinek, titkok árulóinak, titkok felfedezőinek. Az egész univerzum
titkok szövevénye, melyek közül nem egy borzalmas és iszonyú.
Birtokába jutni egy titoknak nem áldás, nem rejtett drágakő. Az
ilyesmit inkább egy ékköves szelencében leselkedő mérges
varangyhoz lehet hasonlítani.
Nekem azonban most ki kell nyitnom ezt a dobozt, hogy egy
pillantást vessenek a tartalmára. El kell árulnom a titkomat, vagy
legalábbis annyit, amennyit tudok róla.
Higgyenek nekem.
Nekem! Énnekem!
Elég furcsa, hogy egy titkos inkvizítornak így föl kell fednie saját
kilétét. A magától értetődő biztonsági megfontolásoktól eltekintve,
ugyan ki kételkedhet benne, hogy milyen hatalmas fegyver lehet
egy igazi név? Mi másért folyamodnak a démonok a
legnyakatekertebb trükkökhöz, csak hogy ne kelljen tulajdon áruló
ajkukon kiokádni valódi nevüket? Mert például aki ismeri
Thlyy'gzul'zhaell nevét, az magához kötheti és megidézheti ezt a
fekete lelkű szörnyet... persze csak addig, amíg Thlyy'gzul'zhaell
fölül nem kerekedik; mert akkor jaj az oktalan démonidézőnek!
Természetesen egy rosszindulatú démon örömmel ad felvilágosítást
rivális társa nevéről...
Bár nem vagyok démon, jómagam is a csontjaimban érzem, hogy
ostobaság lenne nyakra-főre hivatkozni a nevemre a tulajdon
számmal; a végén még engem idéznének meg és kötnének
magukhoz ellenséges, bár emberi erők. Ezért az énből a
történetemben ő lesz. Én, Jaq Draco, úgy fogom elmesélni Jaq
Draco történetét, mintha valami türelmesen szemlélődő légy volnék
a falon, és betáplálom ebbe az adatkristályba Jaq Draco élményeit,
hátha majd egyszer a Malleus vagy az Inkvizíció valamelyik
nagymestere bizonyítani tudja jelentésem igazát, és elszánja rá
magát, hogy lépéseket tegyen az ügyben.
Maguk ebben az esetben (bárkik is legyenek, bárhol és bármikor)
talán egy eligazítás részeseiként olvassák a szavaimat, valami
öngyilkos küldetésre készülve.
Üdvözöllek hát, inkvizítor társ, űrgárdista-parancsnok, Titkos
Nagymester – akárki légy is.
Először röviden be kell mutatnom Jaq Draco útitársait, akik nélkül
kétségtelenül kudarcot vallott volna. Hárman voltak: Ey'Lindi, az
orgyilkos; Vitalij Gugol, a navigátor; és Zhord. (A kis Zhord, a zömik;
ne nézzék le ezt a vakmerő, találékony félembert, ne csúfolják ki
bohókás hóbortjai miatt!) Mikor Draco ennek a három társának a
kíséretében leszállt a Sztálindrómon, független kereskedőnek
álcázta magát; gyakran használta ezt az inkognitót. Gugol volt a
pilótája, Zhord a fedélzeti mérnöke. Ey'Lindi látszólag a kereskedő
ágyasa volt, bár valójában... elvégre egy titkos inkvizítornak
szüksége van egy titkos orgyilkosra, nemde?
Ekkortájt a világegyetem egyik legcsúfabb mérges varangya készült
előugrani a szelencéjéből, egy Harq Obispal nevű jóval
közismertebb inkvizítor energikus böködésének hatására. Draco
éber őrséget tartott, nehogy valami varangyivadék észrevétlenül
meghúzódva életben maradjon. Ezenkívül persze Obispalt is
figyelte, amiről Obispalnak voltaképpen nem lett volna szabad
tudnia, bár kétségkívül örült volna a nézőközönségnek, hiszen
Obispal igazi előadóművész volt...
1.
Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak,
melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a
planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még
újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi
férgek, bolhák és tetvek otthona lenne.
Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba
tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges
városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.
A Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé
magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott,
mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelő.
Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének
tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek
– külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy
egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.
Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a
Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a
Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt
korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában
pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a
kékeszöld dzsungelben, ahol a plazma-ágyúkat meg a záró
bombákat tesztelték. Az őserdőket csata droidok, tipró-rombolók és
halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne
jöjjenek a gyakorlatból.
A főváros. Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb
fővonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és
öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek
haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár
egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...
A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél
téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre
Vaszilarjov déli szélén, Ey'Lindi így szólt:
– Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.
– A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne
számíts.
Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt
elszalasztani a mókából.
– Ilyen ruhában, Ey'Lindi? – húzta a szót Gugol.
És a navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő színjátszó,
szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv
tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.
Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett
védtelen – kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró
digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár gyorsan ható
vegyszerrel teli fiola.
Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey'Lindi alakját,
ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos
valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai
megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy
meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve-keményítve
magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát
ásított.
Ám közben figyelte Ey'Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.
Ey'Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak,
termete sudár. A magassága arra szolgált, hogy elterelje a figyelmet
a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt
hollófekete hajjal keretezett arca furamód lapos és jellegtelen volt –
olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsont fehér
vonásai szépséget sugároztak, de nem tartalmazták, mintha valami
ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.
Ey'Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad
dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő
növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb
vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés
fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét
az Orgyilkosok Képzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál
sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga
egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta:
Én, Lindi! Éééjn,Litndí! Én, Lindi! Éééjn, Lind! Hétéves korában
megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után
Ey'Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt
hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta.
Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt
elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet
most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.
Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq.
Akárcsak maga Jaq.
Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert
szabad látnia Ey'Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak
sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey'Lindit az
ágyába csalogatni. Ey'Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint
egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat.
Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a
homloka köré tekert fekete fejkendő alól.
Ami a rőt szakállú zömiket illeti, aki Ey'Lindinek csak a csípőjéig ért,
és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld
overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is
lehetett más, csak reménytelen.
– Ey'Lindi...
– Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem
akart kötekedni Jaqkal?
– Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi
remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak
kell szólítanod.
Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó,
különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.
– Nos, Jaq?
– A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy is alakuljon a helyzet,
gyakorlás közben használd a józan eszedet. Ne vess be látványos
kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a
figyelmet.
– Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit
a Birodalmat is segíteném vele, nem?
– Pillanatnyilag nem ez a szándékom.
Gugol bágyadtan intett a kezével.
– Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész
Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában
semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár
fürtökben sodródnak a hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy
világot, amit megfertőzhetnek.
Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt
eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan
támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus
politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala,
a hiperűr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából a
Thlyy'gzul'zhaell fajtájából, amik mind-mind a valóság eltorzítására
törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen
hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt
szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezőleg. Még az a
természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, az is elég
rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje
meg.
– Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a
génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.
Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey'Lindi lerúgta magáról a cipőjét.
Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta
csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a
levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán
különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és
meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan
fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte.
Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a
pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb
tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon
kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.
A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt
csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.
Ey'Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára
ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete szintetikus bőrrel
fújja le a testét. Elegáns, nagyívű mozdulatokat tett, de egy
pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen
hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan
mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey'Lindi
izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem
ugyanarra irányul.
Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte a figyelmét, amit valami
szarvas pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére
akasztott a falon.
Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a
kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek;
miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra
tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták
mind mást és mást mutattak.
A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét
lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme
sarkából, a tudata pereméről – Ey'Lindit, a ruganyos testű
ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsont fehér.
Az orgyilkos éppen a torok-és fülcsatlakozókat helyezte fel
magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud
majd.
Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok
alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott
körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska,
mindegyik a maga jelenetével.
Összetűzés egy siklógyár telephelyén...
Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke
barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen
szorongattak egy gárdista őrállást. A gárdisták hűséges egység
voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, de... vesztésre álltak.
Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a
hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel,
fűrészes élű kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány
hibrid a tiszta vérű génorzók rettenetes erejű gyilkos karmával
büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát,
egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.
De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq
összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy
másikat...
Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy
faként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve...
A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen
emberinek tűnt, sőt ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a
hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek
látszanak, de tiszta vérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a
rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még
a hipnotikus tenyész kötelék hatalma alatt álltak.
Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amellyel a
város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant
és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott
a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat
vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának
kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az őserdő széle
felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.
A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel
egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadó sereg volt. Még a
lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott
plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriási
üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt
lángok borították el. A por égett; és égett persze a lapnegyed
valamennyi lakója, feltéve, ha valahogy átvészelte otthonának
mélybe zuhanását.
Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a
végső, tomboló, öngyilkos fázisába jutott.
– Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő...
Eleven fegyvernek tervezték őket – világosította föl Gugol Zhordot.
– Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény
agyából pattanhatott ki!
– Huh.
– Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A
génorzók ön magukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe
jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a
keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más
fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos
daganat.
Utazásai során galaxis szerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt
hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az
ilyen kósza szóbeszédet.
Talán – vetette föl Zhord – egy Káoszvihar sodorta őket elő a
szülőhelyükről, akárhol volt is az. Úgy tűnik, hogy a tiszta vérűek
nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak
biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott
lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver!
Huh!
– De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak
és a szeretetnek!
A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a
saját zömik dialektusában.
– Nana, Zorro – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a
birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon
a nyelven. – ...mint minden civilizált lény.
– Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak. Az én nevem Zhord.
– A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen
az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.
– Huh. Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel
ki.
Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színű tunikája...
Ey'Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta,
az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán,
az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja
a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások
vakító fényétől; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza
amúgy is hihetetlen szívósságát.
Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait
miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk
mintázatú gyűszű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető
mind-mind ritka és értékes jokaero munka volt.
Jaq egy újabb fazettára koncentrált...
Egy csővasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő
közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles
ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a
lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek
teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett
állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték,
vagy akik a vérszívó kékdenevérét?
Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak
tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett
különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is
nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila
szalamandra jelével – szintén hűségesek. Mert a fekete
baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a
harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolva az
egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyész állomány
sarjai – viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a
nehézfegyverek kezelőinek. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult
rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg
az utolsó is el nem hanyatlott.
Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a
teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen
elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már
megbizonyosodott a hűségesek pirruszi győzelme felől...
Újabb fazetta: császárképekkel teleragasztott gépóriásokkal teli,
bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok
közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint
elevenen...
Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy
másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus
tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú
főemlősök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb
szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen
erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.
Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú
majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen
készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki –
mint valamennyi zömik – született technikus tehetség volt,
rámutatott, hogy ennek a rovarszem képernyőnek a
megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi képesség a
tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók,
akiknek intelligensnek kell lenniük. Legalábbis néhány.
A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma.
Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek,
krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó
növényeken élősködő legyek, valamint állegyek, amelyek a
mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre
egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli
őt, és amit lát és hall, azt mindet visszasugározza a
rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol
lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró,
rezgőkristályos készülékek?
– Indulok! – jelentette be Ey'Lindi.
Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc,
vagy olyan kétértelműen, mint egy diplomata. Közvetlenül az
életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb
beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív, törzsi
társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül
távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár.
Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát;
kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt
folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az
orgyilkosnőt.
Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed
képernyőméretig. Ey'Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a
kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva
eltávolodott, mintha üldöznék.
– Huh, megyek én is. – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját,
megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az
övén függő gránátokat, melyeket „szőlőfürtnek” becézett, és loholt a
nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte,
nem úgy, mint Ey'Lindi távozásakor.
– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a
díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc
fegyvere. Ratatatata!
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak
jelezni akarta Ey'Lindinek, hogy követi.
Gugol kuncogva felnevetett.
– Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey'Lindinek
meg azért, hogy hosszú.
– Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.
– Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey'Lindit... mintha az egeret
bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy
atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni
egy 'huh'-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske
sincs a közelben, a kis fickó személyében Ey'Lindi valóságos
istennőnek tűnhet.
És a tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az
enyémben is.
– Halálistennő – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd.
Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!
A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal
telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta,
mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis
teratoszaurusz koponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s
a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a
szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett
álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette
az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát
alatt. Ey'Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey'Lindi, mi
egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes
bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész
nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa
magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín
szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sőt
szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.
Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes
jelenetet gyors egymás utánban, míg el nem jutott addig a
kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták:...
Harq Obispal!
2.
A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövővel, a másikban
energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj
pillantásokat vetve mindenfelé.
Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szőrös
csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor.
Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó
halálfejek díszítették. Mocsár vadászcsizmája bokában elnyesett,
kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján
fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában
kommunikátort viselt.
Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén
lépkedett. Ezek a roham osztagosok a bolygón állomásozó
helyőrségekből kerültek ki, nem idegen világokról való űrgárdisták
voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erővel
sugárzott belőle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy
vöröses, tarjagos szélű forradást viselt – már-már sebezhetetlennek
tűnt.
Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs
szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc
bolyváros dőlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A
veszteségek? Harmincmillió civil és katona? Több ezer, egyenként
milliárdos lélekszámú városból...
Jaq elmélázva felidézte magában egy ősrégi hadvezér szavait, aki a
letűnt Föld egyik középső királyságában élt és működött: „Egy
ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét
adja a tisztaság ügyéért?”
Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette
egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny
génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány
évtized múlva kezdődik elölről az egész. A képzett, harcedzett
űrgárdisták alapos munkát végeznének, ők sosem engednének a
háború rákfenéjének – a küzdelembe belefáradt katonák azonban
sokszor annyira vágynak már a szörnyű hadjárat befejezésére,
hogy megelégednek a valószínűleg teljes győzelemmel, ami
gyakorlatilag minősíthetetlen kudarc.
A sugárúton járművek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az
ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a
karbantartó függőfolyosók és energia kábelek szövevénye finom
pókhálónak tűnt csupán.
Sok világítótest ki volt lőve vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan
behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott
közlekedőívekről baljós füst szállt a magasba; mindenfelé
rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek tönkrelőtt
ipartelepekre.
Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába.
Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva
verődött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg
ordítozna.
– Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi
mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli
szívvel égetünk és irtunk!
Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a
harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy,
hogy jobb karja fénylő körfűrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a
gyilkosan zümmögő fegyvert a levegőbe, és ügyes mozdulattal
elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett
volna, a marsallbotot forgatva.
Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.
Obispal bőségesen hagyott magának időt a tisztogatásra, még el is
nyújtotta kissé a műveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan,
kormányhű csapatainak a támogatásával nem a fővárosban kezdte
meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán
pusztítva égetve vonult egyikből a másikba. Irtó hadjárata teljes
körű zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó
génorzó ivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta
folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sőt még a gárdisták
közé is.
Ha Obispal a fővárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet,
hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba
menekülnek a közlekedő-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén,
az őserdőn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár
ugyanakkor úgy tűnt, sok fölösleges rombolással jár.
Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a
vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyűrű középpontja felé
hajtanák őket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és
ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó
hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk,
és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól.
Tűzbe repülő bogarak...
Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a
feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges
munkások és termelésirányítók most először pillantották meg a
hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztik maszkot viselve
lapultak meg közöttük.
Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyőt, amely
lézervetőkkel és energia kardokkal tombolt az egyik alsó szinten.
Görnyedt tartásuk széteső félben lévő emberekre utalt, akik lassan
belecsúsznak a vérengző vadállat szerepébe. A hordában
hátborzongatóan gyönyörű emberi lények vezényelték a pokoli
dühöngést.
– Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –, de
teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.
Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit
sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaikképernyőn keresztül.
De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerő hősködésre
sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló
hiperűrpilótától.
– Pletykákat? – érdeklődött inkább. – Mennyire hangosak ezek a
pletykák?
Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe.
Sokat pletykálnak a navigátorok? Te is pletykálsz?
– A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak.
Akad, ami igaz, akad, ami félig, akad, ami koholmány. A történetek
változnak, miközben elmesélik őket. – Gugol hangjába különös, félig
könyörgő, félig pimasz tónus költözött.
A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most
ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember,
mint akinek tűnik... és Gugolnak szüksége volt erre az
emlékeztetőre.
Jaq, aki meglehetősen sikeres független kereskedőnek adta ki
magát, redőzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg buggyos
karmazsin nadrágot, amit lábszár-középig érő csizmájába tűrt. A
zubbony jó bő volt, itt hordta a lőfegyvereket, a csizma pedig
sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett
volna persze egy valódi kereskedőhöz is.
Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát.
– Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik.
– Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság?
– Ez nekem túl kifinomult, Jaq.
Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a
hiperűr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem
engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben
akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperűr maga volt a végső
hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak
benne. Ugyanakkor azonban a hiperűr volt a létezés végső alapja.
Vitalij Gugol egyenesen igyekezett minél kifinomultabbnak
mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyűrben
és a hiperűrben töltött idő vésett az arcára idő előtt. Ezek unott,
kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben
egyenesen kölyökszerű lett volna.
Bensőleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhető volt – fogékony
a botor lelkesedésre, mint azt az Ey'Lindi iránt érzett vonzódása is
mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni
az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben
Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehető
bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az űr színe. A fekete
kifinomult szín. (És a fekete volt Ey'Lindi harci színe is.)
Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja őt Gugol. A
kereskedőruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem
minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség
szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges
ellentétben állt szkeptikus, jéghideg, kék szemével. Egyrészt
bizonyára úgy tűnt, hogy Jaq képes az iróniára, és meglehetősen
rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért,
hogy csapdába csalja beszélgetőpartnerét. Másrészt belülről gránit
keménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó
magamutogatóknál is keményebbnek, mint Obispal – mert Jaq
őrzője volt azoknak, akik az emberiséget őrizték; ő volt a felügyelők
f e l ü g y e l ő j e .
Valóban elég kemény vagyok? – tűnődött Jaq. Vagy én is
sebezhető lennék?
– Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák
módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell
maradnia a világok sokasága, az emberek előtt, nehogy
szétterjedjen a zűrzavar. Kivéve persze a vezetőket. Azokat
szükségképp be kell avatni.
– Ha a köznép tudná, hogy...
– Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék,
hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zűrzavar a Káosz rokona. A tudás
zűrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerősebb
pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz
Jaq Draco ezekben az alapelvekben?
Fazettanegyed... Ey'Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften
lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hosszú
szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon.
A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elől menekülő
bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt,
hogy ki jut el a középső expresszsávra, ahol a páni félelemben
menekülő massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres
volt, megsebesülhetett valahol; mások különféle batyukat
szorongattak. Gyakran előfordult, hogy egy menekülőt, akinek egyik
lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette
lévőn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltűnt a talpak
könyörtelen tengere alatt.
Vízpára szitált az elromlott tűzvédelmi szórófejekből. Odafönt
elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az
energiakábelek.
Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak
felé a mozgójárdán.
Ey'Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas
ugrásokkal továbbfutott.
A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli első
kerekét, és két keréken száguldott tovább.
– Ne vigyelek el valahová? – bömbölte.
Ey'Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a
kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék
átcsússzon egy lassúbb sávra. A manőver nem sikerült. A tricikli
kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A
zömikből csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott;
valóságos labdává gömbölyödött össze, ide-oda pattogott, és vagy
fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey'Lindi egy
pillanatra megtorpant.
Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le
magát, és a sapkáját kereste.
Ey'Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt
akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét
nekiiramodott.
Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé
tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban, az
orgyilkos után.
Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együtt érzően,
már-már barátian felkuncogott.
Ey'Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögéből.
Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötőutakon rohant tovább,
villámként kerülgetve a menekülőket, akik riadtan hőköltek hátra a
futó, arctalan, szénfekete nő elől. A kémlégy ott cikázott mögötte a
mind szűkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci
zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták,
ősrégi csatornákat szaggatva szét.
Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát.
– Íme, a Gonosz egyik atyja.
Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérű génorzót valamilyen
rosszul megvilágított, fullasztóan szűk raktárház ládákkal
szegélyezett oldalfolyosóin.
Mennyire mindennaposnak tűnt az a két ember az egyszerű
munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit
esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettő. És eltekintve
a tébolyult, féltő szeretettől üvegesen csillogó szemüktől.
Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan
érzések fűzték hozzá őket, melyek a szeretetnek és a családi
köteléknek legkegyetlenebb torzképei voltak.
A roppant szörnyeteg örök támadópózba görnyedve járt, úgy, hogy
a gerincén sorakozó tüskék fenyegetően felmeredtek. Hosszúkás
koponyája lapultan előreállt, tépőfogairól ragacsos nyál csöpögött. A
felső két karja olyan karmokban végződött, amik fel tudták tépni a
páncélt; kitines kül takarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a
páncél. Tagjait rostos ínszalagok fonták körül. Szájából elővillant a
szarus állagú csőnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába a
génállományát.
Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejű
tekintetétől, noha csak a képernyő közvetítésével látta, és
pszichikailag immúnis volt rá.
– A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –,
és a nagyatyja is...
Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet,
vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár
nőstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira
elborzasztó külsejűek. A tenyészet negyedik nemzedékének
egyedei már teljesen emberinek tűnnek majd, csak a szemükben
lángoló fanatikus fény teszi őket mássá.
Ám az ilyen lények elsőszülött ivadékai ismét csak tiszta vérű
génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös
elkerülhetetlenséggel folytatódni fog.
Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreiből álló
családközösség titokban megfertőzi a társadalmat, s a tenyészet
éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És
valahol, egy titkos, fényűzően berendezett rejtekhelyen a burjánzó
testű pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását,
mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét...
Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát,
majd visszahúzódik búvóhelyére...
Jaq rövid időre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által
továbbított képet a vetítőernyő mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata
csápjait, és... Érezte, hogyan sűrűsödik a harc Vaszilarjovban,
hogyan veszít a lendületéből, és hogyan összpontosul
elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre
északra. Itt gyűltek össze az életben maradt tiszta vérűek és
szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak
Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey'Lindi a másikból...
Megint egy fazettanegyed... A sötét, magasított megfigyelőfülke
valami laboratórium-féleségre nézett. A vészfények villogásában
ősrégi berendezések szikráztak és füstölögtek, melyeket kezelőik
magukra hagytak. A pulzáló fény mozdulat közben merevítette ki a
támadásra gyülekező szörnyetegeket.
Jaq egy gondolattal utasítást adott a kémlégynek, hogy váltson
infravörösre.
Odafönt a fülkében, a szintetikus bőr fekete álcájában láthatatlanul,
Ey'Lindi kuporgott. A plasztacél ajtót beékelte maga mögött, hogy
zárva maradjon. A megfigyelőablak kétségkívül páncélüveg volt. O
pedig csak kuporgott. Rejtőzik? Bezárta volna magát egy viszonylag
biztonságos búvóhelyre?
Az orgyilkos módszeresen az övébe rejtette jokaero fegyvereit.
Utána oldószert fújt egy pontra a karján, és egy tűt szúrt a
szintetikus bőrön keletkező lyukba. Befecskendezett magának
valamit. Aztán még mélyebbre görnyedt, a lábát maga alá húzva,
mintha ugrásra készülne.
Nemsokára púpok türemkedtek ki a gerincvonala mentén. A feje
megnyúlt, az ujjai karmokká forrtak össze.
– Mi történik vele? – kiáltott Gugol. – Megfertőződött? Jaq
megborzongott.
– Meg kell mondanom, hogy komolyan veszi a kihívást.
– Mi történik vele, ember? – Gugol karon ragadta Jaqot, és
elborzadva meredt a szörnyeteggé változó Ey'Lindire.
– Polimorfint fecskendezett be magának.
– Polimorfil... Az valami fájdalomcsillapító, ugye?
– Nem.
Az orgyilkosokat ellenállóvá teszik a fájdalommal szemben. Ey'Lindi
azonban bizonyára gyötrelmesen szenvedhetett, ahogy a teste
akarata parancsa előtt meghajolva igyekezett átalakítani magát.
Gugol hisztérikusan kuncogott.
– Az orgyilkosoknak az a szere, ugye? Amit arra használnak, hogy
új külsőt öltsenek. Hogy álcázzák magukat. Hogy valaki másnak a
szerepében tetszelegjenek. Egy másik ember szerepében, Jaq!
Hallottam már a polimorfinról, Jaq. Az nem változtathatja meg
ennyire valakinek a testét! – Ujjával vad mozdulattal bökött a
képernyőre. – És ilyen gyorsan sem!
– Ey'Lindi most valódi génorzók közelében tartózkodik – motyogta
Jaq. – Az alakjukra koncentrál, közvetlenül érzékeli őket...
– Az nem számít!
– Nos, a szintetikus bőr is segít felgyorsítani a reakciót. Élénkebbé
teszi az egész anyagcseréjét, felpezsdíti az életerejét. Erre is
alkalmas, nemcsak a védelemre.
– Hazudsz, Jaq!
– Uralkodj magadon. Van még egy másik ok... Azt viszont nincs
jogod tudni, érted?
Gugol szempillája megrebbent, és a hüvelykujját rágta, hogy
elnyomja magában az aggodalmat – vagy a pánikot? De nem
tágított, és gondterhelten hadart tovább.
– Hallottam, hogy az orgyilkosok, ha kell, kificamítják a saját
tagjaikat, sőt a csontjaikat is eltörik, hogy kígyók módjára
áttekergőzhessenek a szűk csöveken...
– Nincs jogod bármit is kérdezni! Quieta esto, nefanda curiositas,
esto quieta! – A zengzetes szent szavak úgy hatottak Gugolra, mint
egy arculcsapás.
Jaq maga is csak azóta ismerte a titkot, hogy teljesítették a kérését,
amivel az Officio Assassinorumhoz fordult, és rendelkezésére
bocsátottak egy orgyilkost, akinek voltak már tapasztalatai génorzók
által megfertőzött világokkal kapcsolatban, ugyanakkor alkalmas
volt rá, hogy kifinomult ágyasnak álcázza magát.
Ey'Lindit régebben kísérleti műtétnek vetették alá, melynek során
szénszálas rostokkal megerősített, teleszkópos, formaemlékező
szöveteket ültettek a testébe, és rugalmas porc-rendszerrel is
ellátták, amely szükség esetén kitinkeménységűre tudott merevedni.
így génorzóhibridnek álcázhatja magát, és tud is úgy viselkedni,
mintha az lenne; utána pedig visszaszippanthatja magába az
implantátumokat, megpuhíthatja, össze zsugoríthatja és a
szervezetébe olvaszthatja azokat.
Különleges mirigyeket ültettek a testébe, amik képesek voltak
hosszú időn át tárolni és szükség esetén nagy gyorsasággal
kiválasztani azokat a szomatotróf növekedési hormonokat, melyek
általában a hosszú csontok kifejlődését és a fehérjeszintézist
szabályozzák a gyermeki szervezetben. Voltak mirigyei a folyamat
visszafordítására is. A mesterséges implantátumok testének eleven,
szerves részei voltak. Ami pedig a mérleg másik serpenyőjét illeti, a
saját húsa, vére és csontja részben már mesterséges protézis volt.
Mindez a polimorfinnal és Ey'Lindi már-már kaméleonszerű
önálcázó képességével együtt – talán volt némi szerepe a
szintetikus bőrnek is, bár ezt Jaq igazán nem tudta biztosan –
hátborzongatóbb és gyorsabb átváltozást eredményezett a nő
esetében, mint akármelyik orgyilkos társánál: a teste alapjaiban
alakult át valami olyasmivé, ami legalábbis hasonlított egy igazi
génorzóra.
Jaq tudta, hogy Ey'Lindi az orgyilkosok Callidus Szentélyének
beavatottja, amely a ravasz megoldásokra specializálta magát, és
hogy a Callioidus orvosi laboratóriumában végrehajtott kísérlet talán
az önálcázás tudományának veszedelmes és gyötrelmes zenitjét
jelenti. Ennyit tártak föl előtte; és ő úgy ítélte meg, hogy az lesz a
legjobb, ha nem kíváncsiskodik tovább. Alaposan meggyőzték
annak idején a diszkréció előnyeiről.
Feltehető, hogy Ey'Lindi előző bevetése sikerrel járt, és a Callidus
Szentély igazgatója hajlott rá, hogy ismét „élesben” tegye próbára
őt... Vagy az is meglehet, hogy a bevetés kudarcot vallott, de
Ey'Lindi túlélte. Elképzelhető lenne, hogy azóta elvetették a
végletekig menő és némileg specializált kísérlet ötletét? Talán
Ey'Lindi az egyetlen életben maradt végtermék. Jaq tudta, hogy
nem érdemes túl behatóan firtatni az Officio Assassinorum titkait, ha
az ilyen apró részletekről nem esett szó az eligazításán.
Jaq tehát mindenről tudott... elméletileg. Az átalakulás gyorsasága
és teljessége azonban még így is megdöbbentette.
– Génorzó lesz belőle – hadarta Gugol. – Nem így van? Ugye? Az
lehetetlen, hogy tökéletes másolatot hozzon létre...
Valóban az volt. Ey'Lindin nem alakult ki az alsó pár kar meg a
csontos, mozgékony farok. Túlzás lett volna elvárni, hogy két fölös
végtag sarjadjon ki a bordáiból, vagy hogy a farok csontja ilyen
abnormálisan meghosszabbodjon. Jaq azt is elképzelhetetlennek
tartotta, hogy ugyanolyan erőssé vált, mint egy tiszta vérű génorzó
– bár persze a saját ereje sem volt csekély, még eredeti alakjában
sem.
A félhomályos derengésben azonban majdnem úgy nézett ki, mint
egy igazi génorzó. Legalábbis emlékeztetett egy sérült génorzóra,
amelynek a páncélja megfeketedett és több helyütt megolvadt a
tűzben, néhány végtagját pedig elvesztette; talán lézerre] nyesték le
őket, talán egy robbanás csonkította meg. Egy génorzó, amely
nagyon is él még, és képes használni gyilkos felső karmait. A
szintetikus bőr továbbra is körülburkolta – egyszerűen megnyúlt,
hogy befogadja az új testet –, és betapasztva tartotta a száját. Az
arcát, az állkapcsát mind-mind a Callidus műtőjében ültették a
szervezetébe...
Egy sérült génorzó... vagy egy hibrid. Egyik vagy másik... A
hibrideket egész sor különféle torzulás csúfíthatta el. Ha hibridnek
nézik, vajon képes lesz-e hosszú időre elbolondítani egy génorzó
ivadékot vagy a pátriárkájukat? Talán ez a pont volt az, gondolta
Jaq, ahol a Callidus kísérlete csődöt mondott... persze ha tényleg
nem sikerült.
– Ez... ez lenne az a nő, akivel megosztjuk a szállásunkat? – Gugol
hangjában érzelmek csatája dúlt: fekete döbbenet, rémült bámulat,
valami szívből jövő, csalódással vegyes szomorúság, és – igen! –
egy különös fajta iszonyat, amely élénken és izgatón borzolta az
idegrendszerét. A látvány Jaqot is mélyen felkavarta.
Ey'Lindi saját bőre már merevedni kezdett a mesterséges, fekete
bőrréteg alatt. Szívós, kitines vázat növesztett, ahogy a hormon
stimulálta sejtek sorra átalakították magukat, és szaruszerű
anyaggá keményedtek.
– Próbálták ezt már valaha orgyilkosok? – kiáltott a navigátor. –
Hogy kiforgassák a belső szerveiket, és ilyen iszonyúan eltorzítsák
magukat? És mindezt a háborús zóna kellős közepén?
– Curiositas, esto quieta!
– Ő mondta, hogy gyakorlásra van szüksége. – Ha Gugol azt
remélte, hogy ezzel engesztelő hangot üt meg, tévedett.
A fekete szörnyeteg, amely Ey'Lindi volt, kilökte az ajtót, és egy
füsttől homályos széles folyosón termett. Néhány felfegyverzett
hibrid kószált a környéken, talán eltévedtek. Vajon az igazi
génorzók idegen gondolatai járnak most Ey'Lindi fejében? Azon
tűnődik, hogyan reagálnának azok? Talán a közös tenyész tudatnak
valami furcsa védőillatát árasztja magából? Rávetette magát a
hibridekre, és mire észbe kaptak volna, már halomra is gyilkolta
őket a karmaival.
A köpönyeges férfi, aki a hibrideket kísérte, leesett állal meredt rá.
Eltátotta a száját, hogy némán tiltakozzon a dolgok rendjének e
perverz megváltozása láttán. Ey'Lindi lecsípte a fejét.
Jó néhányan látták, amint eszeveszetten vágtatva száguld a kihalt,
füstös alagutakban, de senkinek sem szúrt szemet a két kar meg a
farok hiánya, a betapasztott száj, a skarlátszínű öv. Vagy a
legrosszabb esetben csak akkor figyeltek föl ezekre az árulkodó
jelekre, amikor már késő volt. Ey'Lindi a város félreesőbb
mellékútjain haladt, és nem merészkedett a hűséges csapatok
közelébe.
Fazettanegyed... A fújtató Zhord egy kupolás térre néző szűk
árkádhoz érkezett. Három széles út indult innen, mindhármon
gyilkos harc dúlt és fojtó füst szállongott. Robbanások lángoltak föl,
mint nóvák a csillagközi porködben. Lökéshullámok gyűrűztek lefelé
a város valamelyik magasabb szintjéről, ami éppen ekkor változott
sivár romhalmazzá. A falak és a boltíves mennyezet csikorogni
kezdett. A csata addig verte az épületek dobjait, míg fel nem
hasadtak.
Füstölgő miazma terjengett a világítógömbök körül, vörhenyes
fénybe vonva a jelenetet, mintha vérvörös napnyugta támadna a
város szívében, mielőtt a végső éjszaka kioltja és bekebelezi.
Hatalmas robbanás rázta meg a plasztacél pilléreket. Levegőbe
repült egy lőszergyár? Az utak mennyezete berogyott, a
tartóoszlopok elroppantak. A kupola hirtelen ízekre robbant, akár
egy tojáshéj, és összeomlott. Odafentről járművek, gépi
berendezések és egész épületek zúdultak a térre, tüzes nyaklánccal
ékesen.
Zhord feliszkolt egy rámpán, sarkában törmelék záporozott, roppant
porfelhőket kavarva.
Félfazetta... Obispal megpillantott egy tiszta vérű génorzót, amely
valamivel odébb egy mocskos, boltíves folyosón próbált meglapulni,
amit bezárt ruhaüzletek szegélyeztek. A génorzó lassan elsántikált,
mintha sebesült lenne, egyik acéloszloptól a másikig osonva.
Az inkvizítor meglóbálta energiakardját, odakiáltott a gárdistáknak,
és a menekülő idegen után vetette magát. Vajon puszta
vakmerősködés volt Obispal részéről, hogy nem eresztett egy
sorozat robbanógolyót a szörnyetegbe, amely képtelen volt a
lőfegyverek kezelésére? Vagy vérszomj? Személyesen akarta
darabokra szabdalni az energiakardjával – kard karom ellen –, úgy,
hogy mindenki lássa.
A folyosó zsákutcának bizonyult. A túlsó végét megperzselt
törmelékhalom torlaszolta el. Mikor az inkvizítor észrevette ezt,
szélesen elvigyorodott. Igaz, nem sokáig...
Valahol egy láthatatlan kéz meghúzott egy kart, mire egy rétegzett
acélból készült válaszfal zuhant le mögötte, elvágva őt a
gárdistáitól. Obispal megpördült.
– Vágjátok át sugárbárddal, de gyorsan! – bömbölte.
A génorzó már nem menekült; kimeresztett karmokkal rohant feléje.
Obispal szembenézett vele; ezúttal már krómacél sorozatlövőjét
kapta kézbe, mely csak úgy okádta a forró ólmot a szörnyre. Sok
robbanógolyó célt tévesztett; mások lepattantak a kltines páncélról.
Az egyik telibe talált, s a fülsértő robbanás pillanatokon belül pépes
kocsonyát csinált a lény páncélozott fejéből.
A mennyezeten csattanva nyíltak ki az aknafedelek. Tucatnyi hibrid
és egy újabb tiszta vérű ugrott a folyosóra. A hibridek egyre csak
jöttek. Egy egész veszett falka rontott Obispalra, összevissza
lövöldözve különféle fegyverekből; torz arcukra kiült a gyűlölet.
Lézersugarak, lángnyelvek és közönséges golyók tépték-perzselték
az inkvizítor palástját, de az alatta viselt energiapáncélnak hála,
sértetlen maradt. A feje védtelen volt. Egy zsonglőr ügyességével
kapcsolta a sorozatlövőt automatára. A kiürült töltényhüvelyek úgy
szóródtak szerteszét, akár a gabonaszemek egy mezőgazdasági
világon betakarításkor. Fél kézzel a sorozatlövőt kezelte, a másikkal
hihetetlen gyorsasággal lengette az arca előtt a sustorgó
energiakardot, mintha darazsakat akarna elhessegetni legyezővel.
A robbanások döreje fülsiketítő volt a boltív alatt. Obispal palástja
tüzet fogott.
Ahogy Obispal az egyik zárt üzlet elé hátrált, odabentről valami
szétszakította az acélrostélyt. Aztán kinyúlt egy génorzó karom, és
berántotta az inkvizítort a résen.
3.
Aztán kirepült a résen lángoló palástja, amiben akadt még néhány
kézigránát. Ezek a tömeg képébe robbantak. Obispal energiakardja
kecses ívet írt le a levegőben, majd a padlóra esve egyet-kettőt
pördült, elvágva néhány lábat. A kémlégy – és vele a képeket
továbbító minikamera – hirtelen a széttépett rostély mögött ásító
sötétségben termett, majdnem ugyanakkor, mikor a tiszta vérű
átugrott tenyész rokonai testén, hogy utat törjön a falkának.
Kimeresztett karmát az övével vetekedő gyilkos karmok söpörték
félre, aztán a fejébe mélyedtek, úgyhogy a tiszta vérű felrikoltott, és
sebesülten lógva maradt az acélrostélyon, eltorlaszolván a rést.
Infravörösben tiszta lett a kép. Az Ey'Lindi-szörnyeteg volt az, aki
biztonságba rántotta az inkvizítort. Ő tette harcképtelenné a
génorzót, amely megpróbálta követni. Most egyszerűen lefogta
Obispalt, karom hossznyi távolságra tartva magától a lefegyverzett
férfit.
A magas, fülsértő sivítás csakis néhány sugárbárd hangja lehetett,
amint vajként vágják keresztül a válaszfalat odakint.
Obispal szabadulni igyekezett.
– Micsoda? – kiáltotta. – Ki ez? Te nem vagy génorzó. Nem vagy
hibrid sem. Ki vagy?
Mennyit láthatott vajon Obispal? Ey'Lindi nem felelt. Még ha akart
volna is, hogyan tehette volna tépőfogas pofájával, amit szintetikus
bőr tapasztott be?
Odakintről most, fegyverropogás, sikoltások, sistergés. A gárdisták
áttörtek a válaszfalon.
– Ááááá!... – Obispal hangjából érződött, hogy csak egy hajszál
választotta el az igazság megsejtésétől.
– Vigyázat odabent! – hallatszott. A megnyomorított tiszta vérűbe
lézertűz vágott. A karom elengedte Obispalt, és ellökte. Ey'Lindi
sarkon fordult, és felviharzott egy acéllépcsőn. Obispal őrjöngő
dühében jókorát rúgott a falba elefántcsizmájával, aztán
összeszedte magát, megkereste a sorozatlövőjét, és felkészült
megmentén fogadására.
– Kissé hálátlan a fickó, nemde? – húzta a szót Gugol.
– Csapdába sétált – mondta Jaq. – Az óvatlanokra mindenütt
csapdák várnak az egész világegyetemben. Obispal egy pillanatra
óvatlan volt, és tudja ezt. Azt is tudja, hogy tudja valaki más is, és
ez megalázó. Az utolsó percben alábecsülte a génorzókat, mintha
csak a játékszerei lennének. A hadjárata egészen mostanáig simán
ment.
– Igen, simán – visszhangozta Gugol gúnyosan. A főképernyő körül
kavargó apró fazettákat tanulmányozta, és a rémséges pusztulást,
amit mutattak. – Egész városok dőltek romba, milliók haltak szörnyű
halált. Ragyogó.
– A Sztálindróm nemsokára megtisztul, Vitalij. Nem ez a
legrosszabb, ami egy világgal megtörténhet.
– Mi lehet rosszabb még ennél is?
– Az exterminatus – suttogta Jaq, csak úgy önmagának.
– Micsoda?
– Semmi. Vaszilarjov nem fog teljesen elpusztulni. A háború
hullámai még minket sem érnek el itt, a szállodában.
– Megnyugtató tudat.
– A Káosz dagálya nem fenyegeti többé a Császárt.
A génorzónak álcázott Ey'Lindi görnyedt tartásban rohant sötét
csatornákban és karbantartó alagutakban. Ősrégi lépcsőkön
kapaszkodott fel, amelyek olyan hosszan emelkedtek csigavonalban
nyirkos falú központi aknájuk körül, hogy önmaguk semmibe tűnő
pontjává zsugorodtak össze. Tátongó szakadékok fölött átívelő
hídállványokon kelt át. Újabb lépcsőket talált, és leereszkedett
rajtuk. A szellőzőaknákból sikátorokba bújt át, onnan pedig vissza a
csatornákba. Csak időnként futott össze a mészárlásból menekülő
városlakókkal, akik bölcs előrelátással ilyen rejtekhelyeken húzták
meg magukat. Ezeket félrelökte, és továbbrohant, szemmel látható
megkönnyebbülésükre. A nagyobb utakról továbbra is beszűrődött a
tömeges menekülés moraja és ordítozása, s baljós dobszóval
kísérte a rovarszerű test ízeinek szakadatlan percegését.
Egy elágazásnál megállt, mintha figyelne valamire.
Fazettanegyed... Zhord egy veszedelmesen keskeny rámpafélén
loholt a gigászi ember-massza fölött, és lihegett:
– Huh, huh, huh.
Odalent egyre magasabbra duzzadt az ár, mintha az
emberfolyamnak valamilyen gát állta volna útját. A mozgójárda
bizonyára működésképtelen lett a ránehezedő iszonyú súlytól,
különben a tömeg egyik felét hátrafelé húzta volna.
Testek szorultak egymásnak fuldokolva. A tömeg egyenesen álló
hullákat sodort magával. A legügyesebb menekülők az élők és
holtak feje fölött ugrálva igyekeztek biztonságba jutni, míg egy
bokaficam vagy egy dühösen utánuk kapó kéz fel nem buktatta
őket. Ilyenkor csapkodó karokkal terültek el az emberi koponyák
hullámzó tengerén.
Félő volt, hogy az út falai szétrepednek. Az egyre csak özönlő
férfiak és nők nyomására egymásba gubancolódott, összetört testek
emelkedtek ki a masszából kúp alakú halmokban. Az elgyötört hús
elképesztő áradata egyetlen, ezerfejű lénynek tetszett, amely
tébolyultan sajtolta mind összébb magát, míg a szemek kiugrottak
az üregükből, a bőr felhasadt, a véredények falai megrepedtek. Ha
Zhord belezuhan ebbe...
Máris egyre növekvő emberfák fenyegették a rámpáját, ahogy a
túlélők foggalkörömmel mászva-kapaszkodva utat törtek maguknak
fölfelé. A világítócsövek villogni kezdtek, mintha várható volna, hogy
a kínnak és a borzalomnak eme poklához rövidesen a sötétség is
társulni fog.
– Miért nem használtok kábítógázt? – kiabálta túl Zhord a
nyögéseket és a sikoltozást, mintha valami felelős tisztviselőhöz
beszélne. – Azt akarja a kormányzótok, hogy még több embere
nyuvadjon meg?
Kinyílt egy aknafedél. Egy fekete karom ragadta meg Zhordot. Egy
kitinpáncélos fekete kar egyszerűen felkapta, és az undok
szörnytesthez ölelte. A kis ember feje egy kiálló állkapocshoz
szorult.
Zhord zömik nyelven nyöszörgött valamit; nyilván megbánta már
vakmerő kiruccanását a háborús zónába.
Aztán Jaq és Gugol hallotta, amint reszkető hangon imádkozni
kezd; a birodalmi gót nyelvet használta, mintha abban
reménykedne, hogy így a galaxis túlsó végére is eljut a szava:
– Ó, drága őseim! Ne engedjétek, hogy eláruljam a fajtám!
Ezt akár a saját nyelvén is mondhatta volna. Birodalmi gótul az
Istencsászárhoz kellett volna segítségért fohászkodnia. Gugolból
kirobbant a nevetés.
– Szegény bugris biztos azt hiszi, most fogja megkapni a
génorzócsókot. Ó, la belle dame sans merci.
– Ne használj eretnek varázsigéket – mondta Jaq szigorúan.
– Nem használtam. Ez egy idézet valami antik versből. Azt jelenti...
szóval egy halálos hölgyre utal. Ey'Lindire.
– Ebben az esetben egy nagyon halálos hölgyre – helyeselt Jaq.
– Zhord barátunk irányában persze nincsenek ilyen szándékai. Bár
bele fog telni némi időbe, mire a kis bugris észreveszi.
Ey'Lindi visszaugrott a karbantartó járatba, és továbbrohant,
amilyen gyorsan csak tudott. Zhordot a karmai között dédelgette; a
zömik úgy zokogott, akár egy kisgyerek.
– Valami különleges, titkos helyre viszi, a sorsdöntő csókra –
tűnődött Gugol. – Legalábbis a kis bugris most ezt hiszi. Utána
örökre meg kell tartóztatnia magát a nőktől, nehogy rontást vigyen a
népe vérébe.
– Megtartóztatni? Te tréfálsz. A génorzók áldozatai elfelejtik, hogy
megfertőzték őket. A génorzó nemcsak csókol, hipnotizál is.
– Szóval az áldozat egyszerűen párosodni akar?
– Igen, közönséges halandókkal. És rájuk is átragasztja ugyanezt a
bűbájt.
Az újszülött hibrid kisbabák hasonló módon hipnotizálják a szüleiket,
hogy szépséget lássanak ott, ahol csak torz csúfság van...
Hajjaj – sóhajtott Gugol –, ideges barátunk még mindig nem figyelt
fel néhány fontos részletre. Fogadok, hogy a gatyájába vizelt.
Ey'Lindi Zhordot magához szorítva aknamerevítő gerendák
félhomályos szövevényében cikázott, sötét alagutakon szaladt
végig.
– Még így is – mormolta a navigátor – milyen csodálatos lehet a
karjaiban pihenni...
– Csak nem vagy költő, Vitalij? – kérdezte Jaq. – Mintha elpirultál
volna...
– Összehozok ezt-azt, ha van útközben szabadidőm – vallotta be
Gugol. – Néhány verset az űrről. A szerelemről. A halálról. Ha
igazán tetszenének, le is firkantanám őket.
És valószínű, hogy igazán tetszenek, gondolta Jaq.
– Óvakodj – mondta – a romantikától.
Ey'Lindi egy kicsiny, elhanyagolt raktárhelyiségbe ért, ami zsúfolásig
tömve volt poros, pókhálós szerszámokkal. Egy állványon
világítógömb égett halvány, narancssárga fénnyel.
Ey'Lindi belökte az ajtót a vállával, és kissé hirtelen, de nem durván
lerakta a zömiket. Zhord odébb botladozott pár lépéssel. Mivel
semmi más lehetősége nem maradt, szinte dacosan nézett
farkasszemet a vélt szörnyeteggel.
– Huh! Nem fogod megtenni. Huh, inkább megölöm magam.
– Milyen szemérmes és bátortalan! – Gugol hangjában nemcsak
gúny volt, hanem valami hihetetlen, epekedő vágyakozás is.
Az álgénorzó szintetikus bőrrel betapasztott pofájára bökött. Aztán a
karmával – amit aligha ilyen finom mozdulatokra szántak – lecsípte
magáról az övet, meglengette a zömik orra előtt, és a belső oldalára
erősített felszerelési tárgyakra mutatott.
A kis ember szemében végre derengeni kezdett a felismerés fénye.
Tétován megközelítette a szörnyalakot, és egy kis flakon után nyúlt.
Ey'Lindi bólintott lószerű fejével. Igen, az oldószer.
Zhord lefújta vele. Ey'Lindinek először a szája nyílt ki hangos
csattanással, közszemlére téve a tőrszerű fogakat. Rászlszegett a
zömikre. Csak nem akarta kényszeríteni az idegen torkot és a
nyelvet helyettesítő peterakó csövet, hogy emberi hangokat adjon
ki? Zhord folytatta a munkát, most már csak néha-néha rezzent
össze közben. Lefújta a mellét, a karját, a hátát, míg a szintetikus
bőr mindenütt feloldódott. így, csupaszon az Ey'Lindi-szörny – ha
ugyan lehet – még gonoszabbnak nézett ki.
– Szüksége volt a kis bugris kezére – mosolygott Gugol
csúfondárosan. – Ezért kapta el. Mihelyt befecskendezi neki az
ellenszerét annak a polimicsodának, faképnél hagyja majd, hadd
találjon haza egyedül.
Ey'Lindi azonban nem mutatott az injekciós készülékre, és Zhordot
sem hagyta ott. Megint fölkapta, egyetlen csapással kifordította a
sarkából az ajtót, és folytatta az útját Vaszilarjov sivár, kietlen
zsigereiben. Ő olyan magasságokat tudott megmászni, olyan
mélységekbe volt képes leereszkedni, amelyekkel a zömik aligha
boldogulna el egymaga, legalábbis nem ilyen gyorsan.
– A fenébe is, ez a Zhord már egész otthonosan viselkedik! Nem
gondolod, Jaq, hogy élvezi az utazást Ey'Lindi karjában? Azt
hiszem, Ey'Lindi csak azért cipeli, hogy legyen, aki beszél helyette,
ha igazolnia kellene magát!
– A féltékenység, Vitalij, a romantika velejárója...
A smaragd lakosztály ajtaja kitárult, és az Ey'Lindi-szörny száguldott
be rajta. Lerakta Zhordot. A zömik megigazította a zubbonyát,
leveregette róla a koszt, megfésülte az ujjával gyömbérszín
szakállát, és megpöckölte a lófarkát, mintha légy szállt volna rá. Egy
pillanatig urasan mosolygott Ey'Lindire, aztán meggondolta magát.
– Huh, huh, jó kis rajcsúr volt.
– Figyeltük – mondta Gugol. – Virtuóz bemutató volt, kedvesem! –
és kecsesen meghajolt az orgyilkos felé.
– Megmondtam, hogy ne produkáld magad – emlékeztette Jaq az
orgyilkost. – Most Obispal tudja, hogy más birodalmi ügynökök is
vannak ezen a világon, akiket nem ismer. Másrészt viszont életben
maradt, ami talán nyugtatólag hat az önbizalmára.
Ey'Lindi közelebb jött, és letérdelt Jaq elé. Bocsánatot akar kérni?
Nem, csak a génorzó-álcáját mutatja be neki tanulmányozásra.
Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megcirógatta kitines, szilaj arcát.
Gugol izgatottan füttyentett. Jaq le volt nyűgözve, hiába próbálta
elnyomni magában az érzést. Megérintheti – megsimogathatja –
Ey'Lindit ebben a gyilkos, idegen álöltözetben, mintha az orgyilkos
ártalmatlan kiscica volna, ő pedig fel lenne mentve a kötelesség és
a józan ész mindennapos, kicsinyes megkötései alól. Ebben az
alakban Ey'Lindi talán veszedelmesebb, mint bármikor; és mégis,
éppen ezért visszafogja magát, elnyomja reflexeit, nem megy át
azonnal támadásba.
Megvizsgálta a kitinpáncélt, a szívós, ruganyos lábakat; közben
tudta, hogy intim módon vizsgálgatja Ey'Lindit, ugyanakkor pedig
mégsem. Alig volt tudatában a többieknek. Ey'Lindi zavaros,
sziszegő hangokat adott ki.
– Ennie kell, főnök – mondta Zhord. – Hogy legyen energiája,
mielőtt visszaváltozna.
– Te megérted őt? – kérdezte Gugol hitetlenkedve.
– Hogy megértem-e? Megértem-e? Huh! Ugyan ki láthat egy ilyen
nőszemély lelkébe? Ostoba zajokat csap a szájával, én meg
igyekszem értelmezni. Elvégre – vigyorgott Zhord ravaszkásan – én
kissé tovább élveztem a társaságát, mint ti ketten. Most, nemrég.
– Rendeljek valami különlegeset a szobapincértől? – érdeklődött
Gugol hűvösen. – Mondjuk egy egészben kisütött igazi birkát?
Feltéve persze, hogy a séfek meg a kukták még életben vannak,
nem szöktek el, és nem kénytelenek látástól vakulásig szintetikus
ételt kotyvasztani annak a rengeteg menekültnek. A hölgyünk
bankettet óhajt. Vagy ez túl hivalkodó lenne? Nemkívánatos
figyelmet keltenénk vele?
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy kiszolgálhatja magát a mi
készletünkből is.
Amit Ey'Lindi már meg is tett: farkasétvággyal tömte magába a
halat, húst és szárnyast a sztázisdobozokból, amiket Jaq hajójáról
hoztak a szállodába a Tormentum Malorumról, mely a sztálindrómi
látogatásuk idejére a Zafírsas nevet viselte. Bármilyen gazdag
bolygó volt is a Sztálindróm, igazi élelemhez nem szükségképpen
lehetett hozzájutni egy bolyvilágon, még a Birodalmi Hotelekben
sem, különösen háborús időkben.
Jaq figyelmét nem kerülte el, milyen lehangoltan nézi Zhord, hogyan
tűnnek el az általa bizonyára finomabbnál finomabbnak ítélt
ínyencfalatok a válogatás nélkül habzsoló szörnyeteg pofájában.
Élvezte vajon Ey'Lindi az egzotikus borjúhús ízét, a füstölt
naphalfilét, a lédús groxvese-pecsenyét? Vagy arra képezték ki,
arra kondicionálták a szervezetét, hogy bármiféle rendelkezésre álló
táplálékon el tudjon élni, algán, csótányokon, patkányokon, kit
érdekel? Érzékeli vajon a különbséget?
Zhord érzékelte volna.
Ami persze nem volt egészen meglepő.
A zömikek zord bányavilágok barlangjaiban és zsúfolt, szűkre vájt
összekötő varrataiban fejlődtek ki az emberi fajból. Ezeken a
bolygókon semmi nem volt, csak ásványok. A zömikek tömzsik,
szívósak és magabízók lettek. A genetikai külön fejlődés évezredei
során, mikor a hiperűrviharok elvágták világaikat a galaxis többi
részétől, rákényszerültek, hogy saját maguk állítsák elő az
élelmüket meg a levegőjüket. Megismerték az éhínséget – és még
mindig nem felejtették el azokat a nehéz időket. A zömikek
viszontagságos körülmények között érezték igazán elemükben
magukat. Gyakran részesítették előnyben a zordabb világokat a
kényelmesebbekkel szemben.
De enni szerettek, méghozzá kiadósan, ha megtehették.
Mesterséges hidroponikus kertjeik híresek voltak tápláló
terményeikről, és miután újra felvették a kapcsolatot a
Birodalommal, ásványvagyonuk jókora hányadát egzotikus
élelmiszerek importálására költötték. Mindennapos étrendjük ugyan
hidroponikusan termelt zöldségfélékből állt, ezeket azonban a
legváltozatosabb fűszerekkel és mártásokkal ízesítették; ez sokkal
csábítóbb volt az újrahasznosított szintetikus élelemnél, amivel a
többi zsúfolt világ lakossága túlnyomórészt kénytelen volt beérni. Ha
a legcsekélyebb lehetőségük nyílt rá, a zömikek étvágya – Zhord
után ítélve – a legkifinomultabb ínyencekével vetekedett.
Ó, igen, Jaq látta az éhes csillogást a zömik szemében. Nem irigy
mohóság volt az. A maga nyers, keresetlen módján Zhord udvarias
volt, sőt egyenesen lovagias. Tisztában volt vele, hogy először az
orgyilkosnak kell ennie, hiszen szörnyen kimerítette magát.
Csakhogy neki is megmegkordult a gyomra, és becsülni tudta a jó
konyhát.
– Te is egyél valamit, Zhord! – szólította fel Jaq. – Eredj; ez
úgyszólván parancs.
A kis ember hálásan kiválasztotta magának a sztázisdobozokból
egy nagyranőtt futómadár füstölt alsócombját.
Ínyenc módjára bólintott.
A Tormentum Malorwn fedélzetén rengeteg ilyen ínycsiklandozó
csemege volt még felhalmozva. Az inkvizítorok azt rekvirálnak
maguknak, amit akarnak – és Jaq bőséges készletekkel szerelte föl
a hajóját. Mert Jaq távolról sem tett egyenlőségjelet a spártai szigor
és a spártai étrend közé. Ez hamis, álszent puritanizmus lett volna,
ugyanaz, ami az ő ifjú éveit is megmérgezte.
Persze ettől még lehetett szimpatizálni azoknak a vezeklőknek az
érzelmeivel, akik minden földi gyönyört megtagadtak maguktól, mert
a Császár, az emberiség megváltója, az összes világi örömből ki
van rekesztve, és évezredek óta kuporog roppant trónprotézisébe
zárva...
Noha Jaq, független kereskedőnek álcázva magát, úgy tett, mintha
ágyast tartana, az igazság az volt, hogy harmincöt életéve során
csupán egyetlen nővel hált együtt – jóformán kísérleti alapon, hogy
legalább megismerkedjen a szex kéjes görcseivel.
Azok, akik engednek a szenvedélynek, elvesztik az önuralmukat.
Jaq hasonlóképpen megvonta a határt a bornál is, ami elködösítheti
az ember érzékszerveit, és fölösleges veszélybe sodorhatja.
Így hát az, hogy válogatott ínyencfalatokkal zsúfolta tele a hajó
élelmiszerraktárát, az ő szemében ugyancsak messze esett az
elpuhultságtól. Inkább a kenetteljes, mazochista önsanyargatást
utasította el vele, ami beszűkítheti a perspektíváit.
Gugol, Zhorddal ellentétben, szinte észre sem vette, mit eszik. Hogy
lehet egy állítólagos költő ennyire tekintet nélkül az ízekre? Ó, talán
aki túl sokat fürkészte a hiperűr mélyét, az valamilyen éteribb síkon
létezik... kivéve persze, ha Ey'Lindi a közelben van.
Zhord azonban egyetlen harapás után lerakta a füstölt combot.
– Valami baj van? – kérdezte a navigátor.
– Arra az összetiport tömegre gondolok, a romba dőlt utcákra.
Milliók haltak szörnyet, én meg itt tömöm a fejem. Miért nem
eresztett valaki kábítógázt azokra a pánikba esett menekülőkre?
– Áldozatok voltak a tisztaság oltárán – mormolta Jaq.
– Inkább egyszerűen áldozatok, minden cifrázás nélkül, egy
fenemód véres oltáron, ha megbocsátasz. Huh!
– Valóban így gondolod? – tűnődött Jaq. Ilyen sok hulla; és aztán
még egy-kettő, porcukornak a halál zabkásájára.
Zhord bűntudatos képpel felragadta a combot, és beleharapott.
Ey'Lindi végre úgy tűnt, teleette magát.
Jaq felhagyott a mélázással, és eltöprengett rajta, engedi-e Ey'Lindi,
hogy végignézze a visszaváltozását, amint a szörnyeteg szétolvad,
s átalakul egy tökéletes, hibátlan női testté. Ám Zhord kérdő
tekintettel bökött az állával Ey'Lindi hálószobája felé, az orgyilkos
pedig bólintott lószerű fejével. Zhord félrelökte a madárcsontot,
fölkapta Ey'Lindi selyemruháját, stóláját és tűsarkú cipőjét a
padlóról, ahol a távozása óta hevertek, és megindult a hálószoba
ajtaja felé. A szörnyeteg követte.
– Én mondom!... – tiltakozott Gugol. Zhord sarkon fordult, és
rámeredt.
– És mit mondasz, huh?
A navigátor könyörgő pillantást vetett Jaqra.
Jaq a saját indítékain tűnődött, miért akar tanúja lenni, ahogy az
álgénorzó visszaalakul nővé. Bosszantó, kétértelmű indítékok
voltak. Egy inkvizítor nem lehet bizonytalan. A finomságokra és a
paradoxonokra persze fel kell készülnie, de csak úgy, ha közben
következetes marad. Bölcsebb lesz, ha kerüli a kísértést. Intett
Zhordnak, hogy menjen csak tovább.
Mikor a hálószobaajtó becsukódott, Gugol durcás képet vágott, és
nagy érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az egyik körmét.
Jaq a kémlegyeire összpontosított.
A pusztítás a vége felé járt. Obispal diadalittasan fejezte be a
hadjáratot. Hamarosan már csak a romok, a halál és a
megnyomorított lelkek maradnak.
Jaq egyelőre kikapcsolta a képernyőt, és lazított, bár volt valami,
ami továbbra sem hagyta nyugodni.
Mikor Ey'Lindi kilépett a hálószobából, ismét selyemmel és
drágakövekkel ékesen, mint Jaq ágyasa, az arca a kifejezéstelen
fensőbbségtudat tanulmányképe lehetett volna; bár amikor Zhord
kissé kábán kibotorkált utána, a szemében egy futó pillanatra
megcsillant a kajánság szikrája.
– Imádkozzunk – mondta Jaq. – Adjunk hálát Istencsászárunknak,
aki őrködik felettünk, amiért megtisztult végre ez a bolygó, és
eltávozott tőle az űr szülte gonosz...
Miközben az ismerős szavakat idézte, Jaq azon törte a fejét,
voltaképpen miért is kapta az utasítást, hogy tartózkodjon
Sztálindrómon, míg megtisztítják. A páholya alpriorja, Baal Firenze
jelölte ki őt erre a küldetésre, bizonyára valamelyik Titkos
Nagymester parancsára.
– Ügyelj rá, hogy semmi tisztátalan ne maradjon! – mondta Baal
Firenze.
Jaqot az ejtette gondolkodóba, hogy a génorzók oly véresen elfojtott
lázadása természetes veszedelem volt. A génorzók nem voltak a
Káosz ivadékai. Az indítékaik viszonylag egyszerűek voltak:
szaporodni, megvédeni magukat a külső fenyegetéstől, és
csontossá merevíteni a társadalmi rendet – lehetőleg a saját
ellenőrzésük alatt –, hogy mindig elegendő emberi gazdaállat álljon
a rendelkezésükre.
Csakhogy Jaq az Ordo Malleus tagja volt, képzett démonvadász. Az
ő rendje elsősorban a Káosznak a hiperűrben lapuló erőivel
foglalkozott, melyek megszállhatják a mentális képességekkel
rendelkező, sebezhető egyéneket, és az iszonyat eszközévé
torzíthatják őket.
A Sztálindrómon egyáltalán nem ez volt a helyzet. Miért kell akkor
biztosítani egy nem pszichikai jellegű bevetést?
– Végy oltalmadba minket Khorne és Slaanesh, Nurgle és Tzeentch
gaz fondorlataival szemben...
Ezeket a szavakat halkan mondta ki, csak önmagának. Egy
közönséges zömik, egy navigátor, de még egy orgyilkos sem
hallhatja a Káosz őshatalmainak tiltott nevét.
A társai továbbra is lehajtva tartották a fejüket. A nevek legfeljebb
ismeretlen, rituális szövegrészeknek tűnhettek nekik.
Vagy, gondolta komoran, valami hátborzongatóan ősi
költeménynek.
– És védj meg minket azoktól, akik emberi örökségünk eltorzítására
törnek – folytatta.
Miért éppen a Sztálindróm, miért?
Igaz, a rendje az inkvizíció egészének titkos felügyeleti szerve is
volt. Elképzelhető, hogy Harq Obispal őrjöngő – bár sikeres –
túlzásaiban egyesek a megszállottság jelét látják, a hiperűr démoni
hatalmainak nyomát? Aligha, gondolta Jaq. És tehetetlennek sem
lehet Obispalt tekinteni, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban,
mikor vakon csapdába rohant a boltív alatt, megingott kissé az
ítélőképessége.
A cinikus lélek persze azt is állíthatná, hogy voltaképpen Obispal
fellépése váltotta ki a lázadást, így hát őt terheli a felelősség az
egész rombolásért, ártatlan kívülállók millióinak haláláért. De
hagyhatták volna békén tovább tenyészni és undokul tekergőzni ezt
a viperafészket? Nyilvánvalóan nem. Ámbár Obispal körültekintőbb
sebészi stratégiát is alkalmazhatott volna; nem feltétlenül kell az
egész testet darabokra szabdalni ahhoz, hogy megtaláljuk és
eltávolítsuk a fertőzött szervet...
A zömik megjegyzése az áldozatról meg a véres oltárról aggasztotta
Jaqot. Milliók halálsikolya hívó szóként szólhat a Káoszhoz, része
lehet valami hatalmas idézésnek.
– És védj meg minket önmagunktól – tette hozzá Jaq, amivel végre
magára vont egy kíváncsi pillantást: Zhordét.
Most már Jaq is rettentő éhes volt.
Alapos megfontolással vacsorázott, szarvasgombával töltött
bárányembriót választva magának, amihez dicsbogyólevet kortyolt.