Nyolcadik fejezet
Orvgyilkos
Apró tűnyilak zizzentek el a kuporgó trió mellett.
A húsnyíl kifejezés jobban illett volna rájuk, mert villámgyors repülés
után brutálisan belefúródtak a célpont húsába.
A banda, amely lesből rátámadott Jaqra, Ey'Lindire és Zhordra,
legalább húsz tagot számlált. A fickók az egyik gigantikus oszlop
tövénél tátongó kráterből ugrottak elő. Valamennyien nyílpuskát
használtak. Az eléggé elavultnak számító fegyvereket minden
egyes lövés után újra kellett tölteni; a műveletet a bandatagok a
lerombolt falak maradványai mögé húzódva hajtották végre.
Az egyik húsnyíl a hátán találta el Zhordot, és átütötte dzsekije
fémrostokkal átszőtt anyagát. A kemény szövet szerencsére felfogta
a lövedék erejét; a zömik nem sérült meg, de a nyíl szúrása így is
kellemetlen volt. Hátranyúlt a válla fölött, és megpróbálta kihúzni.
Csak az ujjai hegyével érte el a beékelődött nyílszárat, így nem
bírta kirántani. Mérgesen felmordult, de közben örült. Szerencséje
volt – már rég észrevette volna, ha a nyíl hegyén halált vagy
izombénulást okozó méreg van.
Zhord a másik kezével felemelte robbanótöltetes pisztolyát, és
kapásból rálőtt az egyik ledőlt falra. RAARKpopSWUSS!
A fegyver Jaq pisztolyának ikertestvére volt. Felületét ezüstrúnákkal
díszített csillogó titánium lemezek borították. A ravaszt védő ívelt
fémlemezbe ennek is belevésték a nevét: Császár Békéje. A
csövéből előböffenő robbanógolyók ugyanolyan elven működtek,
mint az inkvizítor fegyverének lövedékei.
Ez a pisztoly és a Császár Kegyelme – réges-régi, drága fegyver
mindkettő – minden bizonnyal az Adeptus Mechanicus valamelyik
istenfélő, jámbor tudósának mesterműve volt; valószínűleg a
Császár iránti mélységes mély tisztelet késztette arra, hogy éppen
ezeket a neveket rója rájuk.
Mielőtt kivette a Tormentum fegyvertárából és a megbízhatónak ítélt
Zhord kezébe adta a pisztolyt, Jaq figyelmeztette a mogorva és a
vallással kapcsolatban kissé nyers véleményen lévő zömiket, hogy
kellő tisztelettel bánjon a Császár Békéjével.
Egy húsnyíl átütötte Jaq hüllőbőrből készült kesztyűjét. A sebből vér
csurrant. Jaq automatikusan elsütötte a Császár Kegyelmét, melyet
a bal kezében tartott. Tudta jól, meggondolatlanul cselekedett; hiba
volt a fal széthasogatására pazarolni a robbanógolyókat.
RAARKpopSWUSS. A falról szilánkok pattantak le. Egy másik
húsnyíl dühös darázsként döngve zúgott el az inkvizítor füle mellett.
Ey'Lindi is találatot kapott; a húsnyíl a jobb karjába fúródott. Több
oka is volt annak, hogy most nem viselte a szintetikus bőrt.
Számítania kellett arra, hogy esetleg olyasvalaki látja meg, aki
tudja, kik szoktak hasonló testbevonatot magukra ölteni, és nem
akarta, hogy a külseje alapján előre megítéljék, milyen szándékkal
érkezett erre a világra. (Elképzelhető volt, hogy azt hiszik róla, a
Callidus egyik orgyilkosa, aki Tarik Zizt keresi, hogy végezzen vele.)
A másik ok az volt, hogy tudta, ha szerencséje lesz, hamarosan
szikék és pengék mélyednek a valódi bőrébe. A műtét előtt egyetlen
percet sem akart elvesztegetni azzal, hogy eltávolítja magáról a
fekete szinti bőrt.
Orgyilkos tunikája fölé hosszú szürke köpenyt terített – messziről
pontosan úgy festett, mint valami zarándok.
Az oszlop olyan hatalmas volt, hogy belsejében könnyedén elfért
volna a Tormentum Malorum, de talán egy jóval nagyobb hajó is.
Felülete érdes volt, a diffúz fényben kísértetiesen sötétnek látszott,
és minimum két kilométer magasra nyúlt, mielőtt a teteje egybeforrt
a boltívvel, amelyet alátámasztott. A boltív alatt tükrök csillogtak,
visszaverve a gigantikus épület külső részén elhelyezett optikai
csöveken keresztül beérkező napfényt.
A távolban még több hasonló oszlopkolosszus emelkedett. A
legtöbbnek csak a tetejét lehetett látni, ám a trió tagjai sejtették,
hogy mindegyik tövében fürtszerűen elrendezett lakótömbök állnak.
Az óriási, kagylóhéjra emlékeztető tető, melyet az oszlopok
tartottak, s amely alatt a város felépült, mintha egy isteni méretű
barlang mennyezete lett volna.
A héjmennyezet alatt örök félhomály uralkodott. Ha világosabb lett
volna, az oszlopok talán aranyfénnyel ragyognak, hiszen mindegyik
homokból készült. Igen, egyszerű homokból; a szemcséket
valamilyen ismeretlen természetű idegen energia tartotta össze
évezredek, évmilliók óta. (Hogy pontosan mióta, azt senki sem
t u d h a t t a . )
Az emberek által felépített várost – érthető módon –
„Lenyűgöző”-nek nevezték. Lakói parazitákként éltek ebben a
gigantikus, nem természetes eredetű barlangban. A Darvash
bolygón nem építettek olyan városokat, amelyeket nem védett
valamilyen tető, a homok-tornádók ugyanis pillanatok alatt
elpusztították volna a nyitott településeket. A Darvash lakói nem
ismerték azokat a technikai vívmányokat és Utániakat, amelyek
birtokában az emberek más bolygókon létrehozták a bolyvárosokat,
így nem maradt más választásuk: az idegenek által hátrahagyott
kolosszális építmények belsejében kellett helyet találniuk
m a g u k n a k .
Vajon a Darvash lakói számára mik voltak ezek a kolosszusok?
Szentélyek? Vagy inkább csapdák, amelyek egyszer talán az
életüket követelik? Homokerődítmények, amelyek – hiába léteztek
már végtelennek tetsző idő óta – egyik pillanatról a másikra
összeomolhatnak, több ezer tonnányi homokká és törmelékké
v á l h a t n a k ? . . .
Némelyik oszlop tövében nem telepedtek meg a homokkő épületek
gombafürtjei. Az, amelyik mellett a támadás érte a triót, éppen ilyen
v o l t .
Jaq és társai egy másik hasonló oszlop tövében már láttak néhány
köntösös, taláros alakot; a fickók hangosan skandáltak valamit, és
közben késeikkel – a pengék körmeik meghosszabbításának tűntek
– kegyetlenül összehasogatták magukat és egymást. A
homok-táncosok a Császár nevében azért végezték el ezt a
szertartást, hogy kérjék a mindenható erőket, továbbra is tartsák
össze az oszlopokat és a fölöttük lévő héjtetőt; hogy könyörögjenek,
ne omoljon rájuk a homokvilág...
A Lenyűgöző nevet viselő városban furcsa fegyverbirtoklási
szabályok voltak érvényben. A húsnyilak ellen senki sem emelt
kifogást. Nyílpuskája, suriken pisztolya is lehetett bárkinek; az olyan
fegyverek viselését nem tiltotta a törvény, amelyekből nyilakat,
tűket, korongokat vagy különböző formájú pengéket lehetett kilőni.
A hangos, robbanótöltettel bíró fegyverek azonban tabunak
számítottak. Érthető, hiszen az erős hang- és rengéshullámok, a
durranások, az explóziók és az implóziók hatására könnyen
elpattanhattak az oszlopok és a héjtető homokszemcséit összekötő
e r ő t é r s z á l a k .
Jaq és Zhord is tisztában volt ezzel, de... Amikor az emberre
váratlanul ráront néhány haramia, önkéntelenül használja a
fegyverét. Ez volt az oka annak, hogy a Császár Kegyelme és a
Császár Békéje, dacára a józan ész minden parancsának, elsült.
Milyen törvények lehetnek érvényben a Darvashon? Lehet, hogy
minden látogató szabad prédának számít? Vagy a támadók talán
csak a hangos fegyvereket akarták elvenni az ismeretlenektől? A
bandához újabb, maszkos alakok csatlakoztak. A fickók ügyesen
mozogtak a törmelék- és romhalmok mögött.
A maszkok emberarc nagyságú ajakrésze előretüremkedett, a
szemlencsék csillogó rovarszemekre emlékeztettek, az orr helyén
rácsos légzőnyílás volt.
Ey'Lindi kitépte karjából a húsnyilat. A sebből vörösen buggyant elő
a vér. Ey'Lindi, miközben megvizsgálta magát, elmormolta a
véralvadást és a hegedést elősegítő imákat. Zhordhoz lépett, s
kirántotta hátából a másik nyilat. A zömik dzsekijén óriási lyuk
maradt. Ey'Lindi, amikor az egyik maszkos kidugta fejét a
fedezékből, megeresztett egy mérgezett tűt. A parányi lövedék
éppen a hatalmas ajkak közé vágódott be. A fickó eszét vesztve
felegyenesedett, és forogni kezdett, mintha megveszett volna.
Karját a héjtető felé lendítette, pördült még néhányat, azután
ö s s z e r o s k a d t .
Jaq fejében még mindig ott zümmögtek a furcsa, ismeretlen,
félelmetesen hangzó nevek.
Illuminátok. Sensej Lovagok. A Numen...
Most ne ezzel foglalkozz, inkvizítor!
Felejtsd el a kínzó kérdéseket, mert ha nem teszed, áldozatul esel
ezeknek a darvashi gazfickóknak, akik annak ellenére, hogy
ugyanabban az istenben hisznek, mint te, pillanatok alatt
megfoszthatnak az életedtől!
A kolosszus melletti sivatag egyik kődombjának tetején lévő lapos
területen alakították ki a landolópályákat. A fennsík
sziklapadozatába hatalmas lyukakat vágtak, ezekbe ereszkedtek
bele az érkező űrhajók. A gödröket nem emberkéz hozta létre: azok
hagyták itt maguk után, akik felépítették az oszlopgigászokkal
alátámasztott héjtetőt. Ha homokvihar közeledett, a dokk-krátereket
sziklalapokkal fedték be, hogy megvédjék a bennük lévő hajókat. Az
üzemanyagtartályokat és a szervizcsarnokokat a gödrök körül
kígyózó alagutakban helyezték el.
Az orbitális pályáról való leereszkedés utolsó szakaszát erős, de
viharosnak még nem nevezhető, a Darvashon szelídnek számító
szélben kellett megtenniük. A landolás előtti pillanatban a
Tormentmm Malorum utasai látták, hogy a dokk kráterek közül
csupán az egyik foglalt – egy szállítóhajó állt benne. Egy másik
gödörben egy ősréginek tűnő hajóroncsot fedeztek fel.
Miután kiszállt a hajóból, Jaq a Császár nevében üzemanyagot kért
a kiszolgáló személyzettől. Az űrkikötő vezetői készségesnek
mutatkoztak. (A Darvashon nem volt hiány üzemanyagban; a
kráterek némelyikében felszín alatti olajkutak és finomítók
helyezkedtek el.)
Petrov és Fennix a Tormentum Malorum fedélzetén maradt.
Miközben Jaq és két társa a haramiákkal küzdött, ők ketten talán
újra egymás szemét bámulták. Vak szembe meredő hiperszem,
hiperszemet figyelő vak szem... Talán éppen a telepatikus
üzenetekről beszélgettek, vagy arról, hogy a hiperszemek valóban
magukban rejtik-e az egész galaxist.
Ha egy közönséges ember belenéz egy hiperszembe, azonnal az
életével kell fizetnie kíváncsiságáért. Vajon magára Petrovra is
érvényes ez a szabály? Vagy igaz az, amit állított? Igaz, hogy
immúnis a saját pillantására? Tényleg nem tudna öngyilkos lenni
úgy, hogy tükörben a saját hiperszemébe néz?
Nem, valószínűleg nem. És hiába bámulná a homlokán csillogó
végtelent, semmit sem tudna meg belőle.
De mi történne akkor, ha egy másik navigátor hiperszemébe nézne
v e l e ?
Jaq már ezt a kérdést is feltette neki, ám Petrov nem válaszolt. Ez
olyasmi volt, amire egyedül a navigátorok tudhatták a feleletet.
Különös népség! Egy kicsit mindegyik navigátor bolond... Itt van
például ez az Azul Petrov. Az a rögeszméje, hogy az ő hiperszeme
egészen különleges, és valami kivételes erő lappang a mélyén.
A trió – Jaq, Ey'Lindi és Zhord – a landolás után felszállt egy
hernyótalpas szállító járműre, amely éppen akkor indult el
Lenyűgöző felé. Útközben kénytelenek voltak szűrőmaszkot ölteni
és védőszemüveget használni. A kikötői személyzet egyik tagja
biztosította őket, hogy a városban már nem lesz szükségük ilyen
segédeszközökre. Ennek ellenére az itt élők többsége mégis hordta
a groteszk, hatalmas ajkú maszkot.
Hogyan tudhatnák meg, hogy az egyik maszk mögött nem Tarik Ziz
rejtőzik-e? Hogyan tudhatnák meg, hogy nem éppen a renegát
orgyilkos kerül-e az útjukba, aki így. álarc mögé bújva akarja
kideríteni, kik érkeztek a Darvashra? Habár Tarik Ziz esetében
ennek a maszknak sincs túl nagy jelentősége, hiszen azok, akik
egykor a tanítványai voltak, valamennyien az álcázás mesterének
számítottak. A mesterek mestere pedig mindig megtalálja a módját,
hogyan bújjon el...
A város közelébe érve Jaq elrendelte a szűrőmaszkok és a
védőszemüvegek levételét. Ezek itt a Darvashon nem az álcázást
szolgálták, inkább felhívták a helybeliek figyelmét arra, hogy
idegenek vannak közöttük.
Vajon ki informálta az Officio Assassinorumot Ziz hollétéről? Valaki,
aki itt, az egyik nagy ajkú maszk mögött rejtőzik? Valaki, aki még
jobban ért az inkognitó megőrzéséhez, mint Ziz és ügynökei?
Vajon Ziz tudja, hogy a Callidus Szentély feltételezi: éppen itt, a
Darvashon bújt meg? Jaqnak abból a feltételezésből kellett
kiindulnia, hogy az egykori Director Secundus nem is sejti, hogy
felfedték tartózkodási helyét.
– Ha valamelyik orgyilkosnőnk itt őrködik – jegyezte meg Ey'Lindi –,
bizonyára olyan ügyesen álcázza magát, hogy semmiképpen nem
fedezhetjük fel.
Ey'Lindi már régen nem találkozott hozzá hasonlókkal. Túlságosan
régóta állt Jaq szolgálatában, és a sztázisban eltöltött száz év
hordaléka is lerakódott rá. Nem volt valószínű, hogy képes időben
felfedezni az azóta már minden bizonnyal még fejlettebb álcázási
technika segítségével elrejtőző orgyilkost.
A Lenyűgöző nevet viselő, de korántsem lenyűgöző város komor
piacterein, boltjaiban és műhelyeiben, gombakertészeteiben
próbáltak kérdezősködni. Miközben bejárták az idegenek által
létrehozott barlang aljának több rétegét, nyitva tartották a szemüket.
A Darvashon is a birodalmi gótot beszélték, ám ez a dialektus szinte
teljesen száműzte a magánhangzókat. A szavak
mássalhangzó-áradatnak tűntek; a beszédet folyékonnyá változtató
magánhangzók mintha halottá aszalódtak volna a száraz
homokvilágon. Tarik Ziz nevét itt „Trk Zz”-nek ejtették volna, ha
kiejtik egyáltalán. (Jaq és Ey'Lindi persze nem mondta ki ezt a
nevet; a hitehagyott a Darvashon valószínűleg úgyis másikat
használt.) A „birodalom” szóból itt „brdlm” lett. Még Ey'Lindinek is
beletelt egy kis időbe, mire kellőképpen elsajátította ezt a
komprimált beszédmódot, Jaq pedig egyszerűen képtelen volt rá.
(Az űrkikötőben, ahogy kiadta a parancsait, szerencsére
alkalmaztak néhány bolygón kívüli nyelvjárást ismerő tolmácsot.) A
darvashiak beszéde leginkább a száraz rőzse ropogására
emlékeztetett; hangjaik olyanok voltak, mintha vékony pálcákkal
pengették volna hangszálaikat.
A trió túlságosan sokáig kószált Lenyűgözőben. A húsnyilakkal
végrehajtott támadás legalábbis azt bizonyította, hogy sokaknak
feltűnt a jelenlétük.
RAARKpopSWUSS – jelentette ki Zhord fegyvere.
. . . p u f f B A M M .
Az egyik támadó feje szétrobbant; a nagy ajkú maszkból kiömlő
agyvelő szürkés gombatelepre emlékeztetett.
A zömik nem sokat ért el a pontos találattal. Egyre több haramia
érkezett a többi megsegítésére.
Az oszlop tövénél végigfutó kavicsos árok nem volt valami mély, alig
lehetett elrejtőzni benne. Ha a maszkosok előrehoztak volna egy
lángszórót, Jaqot és társait semmi sem mentette volna meg attól,
hogy ropogósra süljenek.
Szerencsére a támadók betartották a különösnek tűnő
fegyverhasználati törvényeket, azokat a szabályokat, amelyeket Jaq
és Zhord már többször megszegett.
Jaq közelebb kúszott Ey'Lindihez.
– Kiáltsd oda nekik, hogy ha nem vonulnak vissza, szétlőjük a
mögöttünk lévő oszlopot!
– Hé, főnök! – tiltakozott Zhord. – Ez tényleg összedől, ha
rányomjuk a robbanógolyókat!
Ey'Lindi felkiáltott, és a furcsa, recsegő nyelven közvetítette Jaq
u l t i m á t u m á t .
– ...rbbntjk z szlpt!
– Mi? – kérdezte Zhord.
– Szétrobbantjuk az oszlopot – ismételte Ey'Lindi érthetőbben.
A maszkosok riadt, ugyanakkor vad üvöltéssel válaszoltak.
Jaq egy kicsit felemelkedett, és a gigantikus oszlopra emelte a
Császár Kegyelmét. Lehunyta a szemét. Meghúzta a ravaszt, de
ügyelt rá, hogy csak egyetlen golyó röppenjen ki a csőből.
. . . p u f f B A M M .
A robbanás ereje, a lökéshullám ötven méternél is magasabbra
kúszott az energiaszálakkal megkötött homokszemcsékből álló
oszlopon. A levegő megremegett, és mintha felhólyagosodott volna
az az alig látható hártya is, amelyet a szálak alkottak.
A támadók iszonyodva felüvöltöttek. A maszkos alakok – ekkor már
negyvennél is többen voltak – félelmükben kiugrottak fedezékükből,
és eszelős rohamot indítottak a sekély árokban lapuló trió ellen.
Futás közben elhajították nyílpuskáikat, és hosszú, karomra
emlékeztető heggyel ellátott nyílvesszőket rántottak elő.
Rohantak, és közben őrültek módjára bömböltek:
– STN LB, LGY RS! STN LB, LGY RS!
Isten lába, légy erős!...
Az oszlop nem omolhat össze! Ezt nem hagyhatják! Az oszlopnak a
helyén kell maradnia!
Roham közben úgy üvöltöttek az oszlopra, olyan könyörgőn kérték,
hogy tartson ki, mintha nem is egy homokszemcsékből össze
tapasztott tömb, hanem valami elefántistenség lába volna – azé az
istené, amelynek árnyékában leélték eddigi életüket.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi újra meg újra az esze ment bandára
eresztette a robbanógolyókat, a lézersugarakat, a mérgezett
t ű l ö v e d é k e k e t .
A maszkosok a levegőbe ugrottak, felrikoltottak... azután a
törmelékre zuhantak.
Halottak és sebesültek. Tizenöt. Húsz.
Még öt.
Még három.
Féltucatnyi maszkos bevetődött az árokba. Lábuk még le sem ért a
földre, amikor már előreszúrtak karomhegyű nyilaikkal. Vékony
pengék döfődtek Jaq vállába. Az acélkarmok megszaggatták a
köpenyét, megmerevítették hálópáncélját. Az egyik alig valamivel a
nyaka alatt találta el. Nyilak vágódtak Zhord fémszálas dzsekijébe.
Ey'Lindi félrelökte maga elől első támadóját – a mozdulatban annyi
erő volt, hogy a fickó kitörte a nyakát. Az egyik támadó rávetődött a
Császár Kegyelmére. Jaq meghúzta a ravaszt. A detonáció
pillanatában ő is megremegett. Véreső zuhogott rá; támadója csak
az egyik lábát vesztette el. Zhord rozsdavörös, sörtés fejét
leszegve, a Császár Békéjével jobbra-balra csapkodva osztogatta
az ütéseket. Ey'Lindi elroppantott egy csuklót. Azután egy nyakat
i s . . .
A csend nehéz takaróként borult rá az árokra.
A nyugalmat és a békét csak a távolabb heverő sebesültek
nyögései zavarták meg.
Ezután egy magas, köpenybe burkolózó alak jelent meg az egyik
félig leomlott fal mögött. Felemelte a kezét, és letépte magáról az
á l a r c o t .
Jaq egy pillanatig azt hitte, Zephro Cornellan gúnyos arcát látja
maga előtt. Ez az áll, ez a kiugró orr, ez a mandulazselére
emlékeztető árnyalatú, jéghideg pillantású zöld szempár...
Annak ellenére, hogy még a vonásai is hasonlítottak a
Harlekin-emberéire, a férfi nem Cornellan volt. Barna haját egészen
rövidre nyíratta. Szeme nem is zöld, inkább szürke volt, pillantása
pedig nem jéghideg, inkább jellegtelen és közömbös.
A fickó felkiáltott. Szavai semmit sem jelentettek Jaq számára.
Ey'Lindi ugyanazon a kibogozhatatlan értelmű nyelven válaszolt.
A férfi és az orgyilkosnő váltott néhány szót. Jaq semmit sem értett
a rövid beszélgetésből. A férfi ezután előrébb lépett. Könnyedén, de
óvatosan mozgott.
– Ő is a Callidus orgyilkosa – mormolta Ey'Lindi alig hallható
h a n g o n .
Tehát az orgyilkosok titkos nyelvén beszélgettek...
Az ismeretlen közelebb ért, és átváltott a birodalmi gótra.
Nem árulta el a nevét, és Ey'Lindi sem mutatkozott be. A férfi a
beszélgetés során végig óvatos maradt, figyelme egyetlen pillanatra
sem lankadt. Ey'Lindinek azonban ennek ellenére sikerült
meggyőznie arról, hogy az a szentély küldte őt a Darvashra,
amelyhez mindketten tartoznak, méghozzá azzal a feladattal, hogy
találja meg Tarik Zizt.
Ey'Lindi számított arra, hogy esetleg nem minden hihető abból, amit
mond, ezért közölte, hogy a szentélye parancsára sztázisban töltött
egy bizonyos időt. Azt is elmondta, hogy ő egyike azoknak, akiken
Ziz végrehajtotta a kísérleti jellegű implantációt, azt a műveletsort,
melyet később istenkáromlásnak minősítettek. Elárulta, hogy
testében ott rejtőzik a képesség, hogy a polimorfin segítségével
génorzó hibriddé alakuljon...
A férfi minderre csak egy bólintással felelt, ám ez a kurta gesztus is
elárulta, mindent ért. A mozdulat azt is kifejezte – legalábbis
Ey'Lindi számára –, hogy nem hozza kapcsolatba Ziznek ezt az
önjelölt áldozatát egyetlen eltűntnek nyilvánított és talán a rossz
oldalra pártolt orgyilkossal sem. Ey'Lindi gyanúja, hogy Ziz minden
rá vonatkozó feljegyzést megsemmisített, igaznak bizonyult. Az
Officio Assassinorum archívumai az Inkvizíció irattáraihoz
hasonlóan titkosak voltak, az ott tárolt adatokhoz csak bonyolult
engedélyeztetési és felhatalmazási eljárás révén lehetett hozzáférni.
Ey'Lindi tehát azt próbálta elhitetni az ügynökkel, hogy a Callidus
Szentély kegyességének köszönhetően az övé lett az a
megtiszteltetés, hogy megölheti Zizt. Azt Próbálta bemesélni, hogy
titkos formáját felöltve, génorzóhibriddé alakulva akar bosszút állni
azon a személyen, aki szörnyeteggé változtatta.
Jaq teljes mértékben elhitte, amit Ey'Lindi mondott. Nem volt ebben
az egészben semmi olyan, ami valószínűtlenül hatott volna. Talán
tényleg igaz volt, hogy Ey'Lindi megpróbál majd végezni Zizzel – de
természetesen csak azután, hogy végrehajtották rajta a
visszaalakítási műtétet. Senki sem ítélhette el azért, mert ezt
tervezte, még a szentélye sem, hiszen Ziz már hitehagyottnak
számított. Sőt mi több: ha Ey'Lindi végrehajtja a gyilkosságot, azzal
szentélye iránti hűségét bizonyítja be. Az egész mese olyan
hihetően hangzott, hogy Jaqnak gondolatban újra és új. ra el kellett
ismételnie: hazugságot hall.
Ey'Lindi meséje szerint a szentélyétől arra kapott parancsot, hogy
renegát orgyilkosnak mutassa magát, aki egy hosszú, sztázisban
töltött idő után megszökött az állomáshelyéről, és azért kereste fel
Zizt, hogy csinálja vissza azt, amit annak idején vele művelt. A
szentély – hazudta Ey'Lindi – biztos abban, hogy Ziz vállalni fogja a
munkát. Ha másért nem, hát azért, mert érdekes kísérletnek tartja a
dolgot. Ey'Lindi azt állította, hogy a szentélyben hosszan ható
metakurárumot fecskendeztek a testébe, amely megakadályozza,
hogy az operáció során – bármilyen szerrel altatják vagy
érzéstelenítik – elveszítse éberségét és cselekvőkészségét.
Számítani lehetett arra, hogy Ziz egészen közelről fogja végignézni
a műtétet. Ey'Lindi – a nem létező terv szerint – akaratereje
megfeszítésével legyűri majd a fájdalmat, és abban a sorsdöntő
pillanatban, amikor testét félig már szétvágták, s amikor Ziz a
legkevésbé sem számít támadásra, végrehajtja a merényletet.
Nincs ebben semmi hihetetlen, hiszen az orgyilkosok akkor is
képesek embert ölni, ha mindkét kezük és egyik lábuk
használhatatlanná vált. Nem kell hozzá más, csak hallatlan
erőfeszítés és iszonyatos erejű bosszúvágy. A Callidus elégedett
lesz.
Lehet, hogy Ey'Lindi egy kissé extravagáns volt, amikor előadta ezt
a félelmetes és ugyanakkor groteszk tervet? Az, amit állítólag végre
kellett hajtania, a fizikai teljesítőképesség határain túl volt.
A férfit azonban még ez sem zökkentette ki közömbösségéből.
Csak ennyit mondott:
– Biztosra vehetem, nővérem, hogy nem az Eversor Szentélynek
d o l g o z o l ?
Az Eversor orgyilkosai egy Immolationnak vagy „öngyilkos
drog”-nak nevezett szerrel tették képessé magukat arra, hogy
végrehajtsák az emberfeletti erőt, ügyességet és kitartást igénylő
f e l a d a t o k a t .
Ezután elmondta, hogy Tarik Ziz egy Homokház nevű
bolykolosszusban él. A jó háromszáz kilométer távolságban lévő
városhoz a sivatagon át vezetett az út. Az egykori orgyilkos mestert
itt Jared Khan néven ismerik. Gazdag ember. Nagyon gazdag.
(Lehet, hogy elsikkasztotta szentélye vagyonának egy részét?)
Nyilvánosan még sohasem mutatkozott.
Jaqra nézett, és mivel valószínűleg látta rajta, hogy micsoda,
m e g k é r d e z t e :
– Miért csatlakozik egy inkvizítor az angyalhoz, aki bosszút kíván
állni Zizen?
Zhord felemelte a kezét, amelyben a Császár Békéjét tartotta, de
végül csak a serkenő hajsörtéi között vöröslő sebhelyet vakarta meg
a fegyver csövével. Ey'Lindi bosszankodva fordult feléje, és
miközben ráförmedt, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedik, kikapta a
kezéből a pisztolyt. Mielőtt Jaq felfoghatta volna, hogy mi történik, a
Császár Békéje háromszor elsült.
Mindhárom lövedék a Callidus-ügynök testébe csapódott. Hanyatt
vágódott a törmeléken. A robbanógolyók szétszaggatták. Köpenye
iszamós lett a friss, sűrű vértől.
Ey'Lindi óvatosan leguggolt mellé, és az arcához szorította a
pisztoly csövét.
– Bocsáss meg, fivérem – mondta.
boomp3.com
A férfi arcát eltorzította az élet utolsó pillanatában ráfagyott kín.
Szája még megmozdult, ajka úgy rebbent meg, mintha válaszolni
akarna Ey'Lindinek. Csak egyetlen szót tudott kinyögni.
Ey'Lindi megfogta és felemelte a halott ökölbe szorított bal kezét, és
szétfeszítette a középső meg a gyűrűsujjat. Kidugta a nyelvét, és
megnyalta a bőrt a két ujja között. Úgy ráncolta össze a homlokát,
mintha azt próbálná megállapítani, pontosan milyen ízt érez.
Megmarkolta, és heves mozdulattal szétrántotta az ujjakat. Száját a
felhasadt bőrre szorította, fogát a húsba mélyesztette.
Amikor felnézett, a tenyerére köpte azt a húsdarabot, melyet
kiharapott a férfi tenyeréből. Megmutatta Jaqnak. Azon a
bőrcafaton, amely a két széttört ujj között volt, egy pici tetoválás
látszott, egy gótikusan cifra C betű – a közepéből egy szemgolyó
bámult a semmibe.
– A Callidus jele, a „Ravaszság Szeme”... – Nyála leáztatta a
bőrcafatról a vért, a tetoválás vonalai egészen tisztán látszottak. –
Majd megmutatom Ziznek, hogy bebizonyítsam, ártalmatlanná
tettem valakit, aki „véletlenül” tudomást szerzett a hollétéről.
– Mi volt az a szó, Ey'Lindi, amit ez a férfi utoljára kimondott?
Ey'Lindi összeráncolta a homlokát.
– Azt mondta: hiba. Ó, igen, valóban nagy hibát követett el. De...
olyan érzésem van, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Mint
egyik orgyilkos a másikat...
– Lehet, hogy Ziz még sincs Homokházban? Lehet, hogy nem Jared
Khan az aktuális neve?
– Ó, nem erről van szó! Biztosan ott van, és biztos, hogy így hívják.
Valami más volt az, amit a fickó elhallgatott előlem. Sajnos, meg
kellett ölnöm, mielőtt kiszedhettem volna belőle a titkát. Muszáj volt
megtennem, hiszen rólad kezdett kérdezősködni.
– Igen. Tényleg meg kellett tenned.
– Valahogy úgy vettem észre, nem nagyon tetszett neki az, amit
arról az állítólagos merényletről mondtam.
Mi lehet az a bizonyos valami? Valami olyasmi, aminek nagyon sok
köze van Zizhez... Valami, amire nem fognak rájönni, míg a
homoktölcséreket forgató hurrikánok között haladó vonaton
átmennek Homokházba. Nem fognak rájönni, mi az, pedig egy
teljes hétig tart az út...
Ezek a tomboló szelek csupán szelíd szellőnek számítottak a
Darvashon. A vonaton (amelynek irányításához legalább
ugyanannyi szükség volt a halált megvető bátorságra és a
litániaszerűen elismételt fohászokra, mint a radarra) még a védő
pajzsot sem aktiválták. Feleslegesnek tartották, hogy egy ilyen
„szelecske” miatt pazarolják az energiát.
A Darvash sivatagaiban egyetlen mutánsfalka sem garázdálkodott;
itt nem voltak elfajzottakból összeverbuválódott zsiványbandák,
mint oly sok más világon. Ez a kegyetlen bolygó, vagyis inkább a
könyörtelen nap még a legszívósabb mutáns testét is órák leforgása
alatt csontvázzá aszalta volna.
Zhord amiatt aggódott, hogy ha a vihar és a szél felerősödik,
esetleg hetekre, hónapokra Homokházban rekedhetnek.
Feleslegesen félt, úgyis több héten keresztül szándékoztak ott
maradni, hiszen számítani kellett rá, hogy Ey'Lindi a teste
visszaalakítása után Jó darabig nem bír majd talpra állni.
A zömik elhatározta, hogy megpróbál összebarátkozni ezekkel a
kerepelve beszelő emberekkel. Gyorsan megismerkedett a vonat
vezetőjével, és felajánlotta neki, hogy segít a hajtóművek
beállításában. A masiniszta, amikor Zhord az időjárás felől
kérdezősködött, felmutatott a szerelvény tetején lévő, védőrúnákkal
telerótt csontkézre. (A kéz valamikor egy bátor, de ostoba
felfedezőé volt, aki kimerészkedett a sivatagba. A forróság
természetesen neki sem kegyelmezett; a nap sugarai és a homok
szemcséi pillanatok alatt lerágták róla a húst. Valaki megtalálta a
csontjait, és amolyan rúnás szélkakast fabrikált a kezéből, amely
segítette a vonat mindenkori vezetőjét az időjárás megítélésében.)
A prognózis kedvező volt, a jelek arra vallottak, hogy az idő egy
darabig még nem változik meg.
Zhord ezután megpróbált Ziz felől kérdezősködni.
Jared Khan? Ó, igen, a masiniszta már hallott róla. Évekkel
korábban egy hatalmas szállítóhajón érkezett Homokvárosba.
Iszonyatosan gazdag, tele van rubinokkal. Nem, még senki sem
látta szemtől szemben. Az egyik gigászi méretű erődóriásba
fészkelte be magát, titokzatosnak tűnő társaival együtt.
Ó, igen, testőrei is vannak. Az igazat megvallva rengetegen
vigyáznak rá.
Jaq rengeteg időt töltött azzal, hogy végiggondolja, meditatív
állapotban átvizsgálja mindazt, amit Zhordból a vallatás során
sikerült kiszedniük.
Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy a rendelkezésére álló
információk alapján megpróbáljon kidolgozni egy racionális tervet.
Az inkvizítorok legfontosabb eszköze – természetesen a hit és a
fegyverek mellett – mindig is a szkeptikus analízis volt. A legtöbb
ember tévedésben, önáltatóan él, sokan pedig elvakultan hisznek
egy-egy elképzelésben. A józan gondolkodáshoz tiszta lélek
s z ü k s é g e l t e t i k . . .
A legfontosabb, amit az embernek, ha meg akarja őrizni a józan
eszét, meg kell értenie, hogy mindig kell maradnia néhány
megfejthetetlen rejtélynek, egy olyan magnak, melyet nem szabad
felderíteni. Mindig kell maradnia egy titoknak, amelyről nem szabad
fellebbenteni a fátylat. (Az Inkvizíció tagjai nyugodt szívvel
állíthatták magukról, hogy megértik, miért van erre szükség.)
Ha el lehet hinni azt, amit Zhord mondott (márpedig hinni lehet neki,
hiszen azokat a dolgokat nem elmondta, hanem bevallotta), akkor...
Akkor létezik a manőverezésnek és a machinációnak egy olyan
válfaja, amelynek fényében az univerzumban létező dolgok közül
több is egészen új értelmet nyer.
Tízezer éve, azelőtt, hogy Őszentsége, a pszi képességekkel
megáldott skizoid Császár olyan sebet kapott, amelybe kis híján
belehalt; azelőtt, hogy megcsonkított testét belehelyezték az életét
megőrző trónprotézisbe; abban a korban, amikor még fizikailag is
vándorolt a galaxisban, fiakat nemzett. Olyan halhatatlan
gyermekeket, akikről semmit sem tudott, akiknek a létezése is rejtve
maradt előtte. Olyan gyermekeket, akiket felnőtté válásuk után sem
ismert meg, mert ezeknek a fiúknak a létét pszi módszerekkel
egyszerűen nem lehetett érzékelni.
A fiúk sem tudtak semmit atyjukról – legalábbis az illuminátok
megérkezéséig. Ezek a titkos pszik, akik végigszenvedték a démoni
megszállottságot, akik megszabadították magukat a Káosz
porontyaitól; akik megvilágosodtak és mindent megértettek, akik
lelkük egészével gyűlölték a Káoszt; ezek az illuminátok
összegyűjtötték a fiúkat, hogy megszervezzék belőlük a Sensej
légiót. Amikor majd – remélhetőleg a minél távolabbi jövőben – a
Császár lelkének fényét elhomályosítja az elmúlás, amikor ezt
követően a hipertérből előözönlenek a sötétség armadái, a Sensej
Lovagok lesznek azok, akik erejüket egyesítve létrehozzák az új
védelmező istenséget, a Nument, a fénylő ösvényt.
Néhány lator illuminát túlságosan türelmetlen és fanatikus volt
ahhoz, hogy békében kivárja ennek bekövetkeztét. A Titkos
Inkvizíció legmagasabb rangú tisztségviselőivel összeszövetkezve,
erejüket és tudásukat latba vetve kivonták a hipertérből azt az
immatériumot, amelyből létrehozták a hidrát. Azt a hidrát, amelynek
azt a feladatot szánták, hogy telepedjen be az emberek (valamennyi
emberi lény!) elméjébe, és a tudatokat, a fizikai szempontból önálló
lényeket egyesítve hozzon létre egy olyan pszi fegyvert, amellyel le
lehet győzni a sötétség erőit. Sajnos, ez a fegyver visszafelé is
elsülhet. Ha ez történik, nem a Numen jelenik meg a valós
kozmoszban, hanem az ötödik káoszisten ölt formát. Ha pedig ő
megjelenik, a Káosz átveszi a hatalmat ebben a világegyetemben.
Az eldák – például az a trükkös szemfényvesztő, az a Cornellan –
az úgynevezett „jóindulatú” vagy „türelmes” illuminátokkal állnak
k a p c s o l a t b a n . . .
Bizonyos eldák, ha hinni lehet a róluk szerzett információknak,
képesek belenézni a jövőbe...
A Sztálindróm, vagyis inkább az ott végrehajtandó szertartás a
kozmikus méretű remény és félelem kifejezésének egyik módja.
Ártatlan dolog lenne, melyet valószínűleg a „jóindulatúak”
szerveznek. Sajnálatos módon Baal Firenze meg akarja
akadályozni a ceremónia végrehajtását. Ennek oka az, hogy a
hidra-összeesküvés tagjai (Firenze is közéjük tartozik) nem csupán
a Káosz veszedelmét, de valamennyi idegen életformát ki akarják
söpörni a galaxisból...
Vajon Baal Firenzének hogyan sikerült elérnie, hogy az Ordo
Malleus nagymestere újra bízzon benne?
Miközben a vonat keresztülhaladt a sivatagon, Jaq analizálta és újra
elemezte az információkat. Annyit gondolkodott, annyit töprengett,
hogy a végén már a lelke is belesajdult.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Orvgyilkos (VIII. fejezet)
Harlekin: Monstrum (IX. fejezet)
Kilencedik fejezet
Monstrum
A vonat vezetője nem túlzott, amikor az erőd méreteiről beszélt.
A hatalmas Homokház két kilométer magasan lévő héjteteje alatt
Jared Khan (más néven: Tarik Ziz) citadellája legalább ötszáz
méterre emelkedett a talaj fölé. Az építmény falai, az egyik
oszlopóriást gombatelepként körbefogó tornyai téglával borított
plasztacélból készültek. A függőleges felületekből szobrok és
vízköpők domborodtak ki, a legtöbb az agyaras orkokra emlékeztető
szörnyet ábrázolt. Az ork szobrok talán annak állítottak emléket,
hogy a zöld bőrű kalózok a távoli múltban megjelentek a Darvashon,
és feldúlták Homokházat? Lehet, hogy abban az időben ez a
citadella volt a bolygón élő emberek utolsó menedéke?
Az építmény döbbenetesen réginek látszott; némely részéről
leomlott a téglaborítás, s látni lehetett a dekoráció alatti vastag
fémtáblákat. Lehet, hogy a falak nem is plasztacélból, hanem
adamantiumból készültek? A fény olyan erőtlenül jutott be a ahéj
tető alá, hogy ezt nehéz volt bizton megállapítani. A csonka kúp
alakúan magasodó épülettömb valószínűleg még egy
ágyúössztűznek is ellenállt volna. (Persze a Darvash lakói még
álmukban sem gondoltak ilyen pusztító erejű fegyverek
használatára; eszükbe sem jutott, hogy ágyúzzanak az oszlopokkal
alátámasztott tetőkolosszus alatt, ahol parazitákként éltek.)
A citadella Homokház déli végében állt, távol a vasútállomástól.
Csak kétoszlopnyi távolság választotta el a héjtető lefelé hajló
o l d a l f a l á t ó l .
Jaq még akkor sem használhatott volna ágyúkat az építmény
bevételéhez, ha rendelkezésére állnak ilyen eszközök. Egyetlen
módon juthatott be: ravaszsággal. Csalnia kellett, fondorlathoz
folyamodnia – más választása nem lévén.
Hamarosan megtudták, mi az a „hiba”, amiről az Ey'Lindi által lelőtt
orgyilkos a halála előtt beszélni akart...
Jared Khan abban a kolosszális, recés kagylóhéjra emlékeztető
falú, elektrofáklyákkal megvilágított csarnokban fogadta látogatóit,
amely negyed kilométernyire a kapu fölött helyezkedett el.
Jaq közölte a kapuőrökkel, hogy olyan értékes információ van a
birtokában, amelyet Khannak mindenképpen ismernie kell, és
amelyet kizárólag neki mondhat el. Hogy még vonzóbbá és
rejtélyesebbé tegye a dolgot, megemlített egy nagy ajkú maszkot
viselő orgyilkost.
Jared Khan kíváncsiságát ezzel természetesen sikerült eléggé
felpiszkálni. Megüzente látogatóinak, hogy fogadja őket. Jaq és
társai akadály nélkül beléphettek a citadellába – miután megváltak
fegyvereiktől. Khan is tudta, az információ érték, s megtartása felér
egy testőrszakasszal. Úgy tervezte, a hír birtokosai sohasem
hagyhatják el erődítményét.
Az őrök bekísérték a triót a fogadócsarnokba, azután elvonultak. Mi
szükség lett volna rájuk? Ziz, akit itt Khanként ismertek, tudott
vigyázni magára.
Amikor Ey'Lindi legutoljára látta szentélye Director Secundusát, Ziz
alacsony, zömök, füstös képű férfi volt, körülbelül olyan magas, mint
Zhord. Halálos törpe. Akkor még rúnákkal díszített gyűrűket viselt
az ujjain, amelyek mindegyikében erős mérgeket, hallucinogén
anyagokat vagy bénító toxinokat tartott. Valódi fogai helyén
skarlátvörös és fekete agyarakat hordott. Apró termete miatt
sebezhetőnek tűnt, de hiba volt, ha valaki megfeledkezett arról,
hogy omega-danos mestere a harcművészeteknek. Senki sem
akadt, aki jobb lett volna nála, kivéve természetesen a Callidus
f ő i g a z g a t ó j á t .
Akkor ilyen volt Ziz – Jared Khan azonban, aki elé a kapuőrök
bevezették Jaqot, Ey'Lindit és Zhordot, tökéletes gyilkoló gépnek
l á t s z o t t .
Kétszer olyan magas volt, mint Ey'Lindi. A hatalmas szerkezet külső
burkolata keramitból készült. Felületén és a hajlatokban, a
mélyedésekben és a résekben sok száz, talán több ezer gonoszul
villogó pengét helyeztek el. A pengék többsége apró, körömnyinél
alig hosszabb, ősi stílusban készült kés volt, amelyek olyan sűrűn
meredeztek egymás mellett, mintha egy acélpáncél pikkelyei
l e n n é n e k .
A szörny egyik fémkarja energiaökölben végződött. Egy ilyen kézzel
könnyedén fel lehetett emelni egy embert, és addig lehetett
szorítani, míg a bordái, a szervei és a húsa száraz kígyóbőrként rá
nem tapadtak a gerincére. A másik mechanikus kar végén
gépfegyvert helyeztek el, amelynek hat forgócsövéből
másodpercenként több száz golyót lehetett kilőni.
Szemek helyett közömbös kristálylencsék meredtek a látogatókra. A
légszűrővel ellátott maszk mögül szintetikus hang hallatszott.
– Meglepődtetek? Megértem...
Ey'Lindi behajlította a lábát, és lótuszülésben letelepedett a
plasztacél padlóra. Nem nézett Khanra, lesütötte a szemét –
tisztelettudónak látszott, bár lehet, hogy éppen azt akarta eltitkolni,
mennyire nem tiszteli az egykori Director Secundust. Előírásszerűen
végrehajtotta az üdvözlés szertartását, és közben lopva szemügyre
vette az előtte álló páncéltömeget, amelyen egyetlen ember és
egyetlen telivér, halálos erejű karommal rendelkező génorzó sem
tudott volna sebet ejteni.
Jared Khan géptestét meg sem lehetne karcolni. Ha valaki
rátámadott volna, a pengék darabokra hasogatják az illetőt, mielőtt
a közelébe ér.
Ey'Lindi emlékezett rá, hogy Ziznek annak idején egy egész
gyűjteményre való pengéje és kése volt. Ezek egykor a Callidus
Szentélyben lévő lakosztálya falait díszítették, most viszont a
gépember burkolatán villogtak.
A kiborg mindkét hónalja alatt és körül korbácsvastag acélcsápok
kígyóztak. Látszott rajtuk, bármelyik pillanatban képesek önálló
életre kelni, hogy kiüssék a késsel vagy egyéb pengével támadó
vakmerő kezéből a fegyvert.
Jaq, ahogy körülnézett a teremben, a fémfalakon golyónyomokat
látott, de egyetlen szúráshelyet vagy ökölcsapásra utaló horpadást
sem fedezett fel. A jelek szerint a harci gép itt csak a célba lövést
gyakorolta, késeit és energiaöklét nem használta.
– Félelmetes lettem? – kérdezte a géphang.
– Mindig is az voltál, secundus – mondta Ey'Lindi anélkül, hogy
változtatott volna alázatos pózán.
– Secundus? Secundus? – Az energiaököl megmozgatta masszív
fémujjait. – Jared Khan vagyok!
– Tarik Ziz vagy – felelte Ey'Lindi.
Az energiaököl ujjai úgy feszültek meg, mintha ráfonódtak volna egy
láthatatlan áldozat testére.
– Biztos vagy benne? Honnan tudod, ki él ennek a szerkezetnek a
b e l s e j é b e n ?
Jaq ekkor jött rá, hogy valójában mit lát. Egy monstrum... Igen, a
Mars mérnökei készítettek ilyen gépezeteket az ősi tervrajzok és
elképzelések felhasználásával a Császár lovagjai számára.
– Valóban egy monstrum áll előttem – mondta Ey'Lindi. – De egy
olyan monstrum, amelyet Tarik Ziz pengegyűjteményének darabjai
díszítenek fel.
– Dísz? Szerinted ezek csak díszek? – Az egyik acélkorbács vége
lusta kígyóként felemelkedett, majd ráfonódott az egyik egészen
apró tőr pengéjére.
Lehet, hogy a csápkorbács kiemeli a tőrt a gép burkolatából? Talán
elhajítja, Ey'Lindire dobja? Vajon milyen méreg lehet a penge
h e g y é n ?
A csápkorbács könnyedén mozgott, a gép viszont nehézkes gigász
volt. A súlya? Több tonnát nyomhat. Csatamezőn senki és semmi
sem veheti fel vele a versenyt, ám itt, egy ilyen citadella
gyomrában? Falakkal határolt szűk terepen? Talán... Igen, itt talán
legyőzhető. Még akkor is, ha a csápjai úgy fickándoznak, akár a
legfürgébb kígyó farka.
De mégsem! Senki sem lehet olyan ostoba, hogy alábecsül egy
ilyen óriást! Ki tudja, milyen elme irányítja ezeket az acél
v é g t a g o k a t ?
– Még az űrgárdista-káptalanokban is ritkaságnak számítanak az
önálló akarattal bíró monstrumok – felelte a szintetikus hang a ki
sem mondott kérdésre. – Talán... Igen, elképzelhető, hogy egy
bizonyos secundus halandó teste használhatatlanná vált.
Elképzelhető, hogy az illető nem akart eltűnni ebből a világból, és
elakarta kerülni azt az amnéziát, amely a megfiatalítás
elkerülhetetlen velejárója. Talán nem is az emlékeit féltette, hanem
a tudását, a képességeit. Az is elképzelhető, hogy a Calltdus
hajlandó volt megadni ennek a bizonyos secundusnak a kiváltságot.
Az illető monstrummá változhatott...
Kis szünet következett, azután újra szétnyíltak az energiaököl ujjai.
– Ennek a monstrumnak a méhében egy tartósított test, egy
megcsonkított, magzati életet élő lény rejtőzik. A test megmaradt,
de én már nem vagyok azonos vele. Egy lettem a monstrummal. Én
vagyok a monstrum. Kemény lettem. Sebezhetetlen.
Legyőzhetetlen. Erősebb bármelyik omega-danosnál.
– Ez az eljárás a Callldusra vall – jegyezte meg Ey'Lindi. –
Bizonyára valamilyen hiper csalást hajtott végre annak érdekében,
hogy megszerezze valamelyik űrgárdista káptalantól ezt a kincset,
ezt a monstrumtestet.
– Lehetséges – felelte a géphang.
Vajon Ziz már felismerte Ey'Lindit? Rájött, hogy már Ey'Lindinek is
réges-régen meg kellett volna halnia, ha engedelmeskedik a
természet parancsának?
Még a legmegátalkodottabb gonosztevő életében is vannak olyan
pillanatok, amikor szeret eldicsekedni önnön gonoszságával.
Ilyenkor nem kell vallomásra kényszeríteni őket, beszélnek
m a g u k t ó l . . .
– Már a terv kidolgozása is évekig tartott, végrehajtása pedig
számos hű orgyilkos életébe került. Sajnos, olyan korban élünk,
amikor az Adeptus Mechanicusok közül egy sem tud ilyen tökéletes
monstrumot alkotni. Már az is felér egy kisebbfajta csodával, hogy a
legjobbak épségben maradtak. Persze vigyáztak rájuk, hiszen
azoknak a hős űrgárdistáknak akarták megőrizni őket, akiknek a
teste helyrehozhatatlan károsodást szenvedett, de tudatuk ép
maradt, és lelkük csak arra vágyik, hogy továbbra is szolgálhassa a
Császárt. A monstrumokat az olyan hősök számára őrizték meg,
akik egy ilyen élő gép belsejébe zártan talán még Őistenségét is
túlélik. – A hangban, annak ellenére hogy mechanikus volt, fel
lehetett fedezni a szenvedély nyomait.
– Nagy menet lehetett – mormolta Ey'Lindi.
– Igen. Nagy menet, nagy csalás, nagy akció. Az ilyesmi mindig
nagy áldozatokat követel. – A csápkorbács megsimogatott egy
másik pengét. A gépágyú csövei lassan, zümmögve forogni
kezdtek. A helyiségben fellobbant néhány elektrofáklya.
Úgy! Tehát Ziznek nem csupán a hitgyalázónak minősített implantok
miatt kellett száműzetésbe vonulnia. Nem csak azért kellett
elmenekülnie, mert engedély nélküli kísérleteket végzett. Elkövetett
még egy másik bűnt is: arra használta a Callidus Szentély eszközeit
és befolyását, hogy elrabolja az egyik űrgárdista káptalan féltve
őrzött kincsét. Arra használta a hatalmát, hogy megszerezze ezt a
szent, antik monstrumot.
Még belegondolni is iszonyú! A háború tüzében emésztődő
kozmosz egyik világán egy monstrumba zárt űrgárdista hős vívja
élethalálharcát a betolakodók, a Császár és az emberiség
ellenségeivel szemben. Egyszer csak felbukkan körülötte néhány
képzett orgyilkos, és addig mesterkedik, míg megszerzi a
gépcsodát. Nem törődve azzal, mi lesz a megkezdett csata
kimenetele, felviszik a hajójukra a monstrumot...
És mindezt csupán azért, mert Tarik Ziz parancsba adta!
Vajon mi lett a hős űrgárdista újjá kiónozott, magzati állapotban lévő
testével? Elpusztult? A rabló orgyilkosok felnyitották a monstrumot,
hogy megrohadjon a belsejében embrionális életet élő
e m b e r m a r a d v á n y ?
Istenkáromló, hitellenes tett...
Jaqnak ügyelnie kellett arra, nehogy hangosan is kimondja az
elméjébe toluló ima szavait.
Ziz megbízottai, akik megőrizték a testét és az emlékeit, súlyos
vétséget követtek el az egyik űrgárdista-káptalan ellen.
Valószínűleg megvesztegettek néhány techno papot, mert egyedül
nem állíthatták át a monstrum paramétereit úgy, hogy kiszolgálja Ziz
igényeit. A történtek után csoda, hogy a Callidus Szentély ilyen
türelmesen keresi a hitehagyott nyomát.
És megtalálták, rábukkantak, hiába rejtőzött el itt, a Darvash egyik
héjtetejű városa alatt...
Ziz, aki azért akart ebbe monstrumtestbe költözni, hogy életben
maradjon, kiborgként megalomán lett. Egy ilyen monstrum viselése,
a géppel való eggyé válás még azoknak az elméjét is megzavarná,
akiknek a lelke tisztább, mint az övé volt.
Tarik Ziz megőrült. Pszichopata és paranoiás lett. Ez utóbbi talán
nem minden ok nélkül...
– Mester – folytatta Ey'Lindi. Könnyedén, de lassan és
tisztelettudóan állt fel. Kezében azt a bőrdarabot tartotta, amelyet a
meggyilkolt orgyilkos kezéből harapott ki. A cafat időközben
megszáradt. Ey'Lindi megnyalta – nyála aktiválta a tetoválást _, és
felemelte a fölötte tornyosuló monstrum optikai kristályaihoz.
– Mester, Lenyűgözőben megöltem a Callidus egyik orgyilkosát.
Valahogy a fülébe jutott, hogy itt tartózkodsz. Téged akart
megtalálni. Követtem őt, mert... okom volt rá. Most már halott, nem
léphet fel ellened.
Halott, igen... Ey'Lindi könnyedén megölte szentélytársát. Megölte,
miután megtévesztette egy hazugsággal. A férfi élete utolsó
pillanatáig gyanakodott. Nem hitte el a mesét, hiszen tudta, hogy
egy monstrum ellen félig szétvagdalt testtel nem lehet merényletet
elkövetni. A halott orgyilkos megpróbálta kideríteni Ey'Lindi valódi
céljait, és hogy ezt az információt megszerezze a Callidus számára,
még arra is képes volt, hogy leleplezze magát.
A halott orgyilkos még élete utolsó pillanatában is hű maradt
szentélyéhez. Mert mi a hűség, ha nem az, hogy megpróbálta
figyelmeztetni szentélytársát – aki történetesen a gyilkosa volt –,
hogy hibát követ el. Hibát, amikor azt hiszi, hogy Tarik Ziz
ugyanolyan, mint egykor volt. Hibát, amikor abban reménykedik,
hogy sikeres merényletet hajthat végre a renegát secundus ellen.
Jaq eddig hallgatott, ám úgy érezte, elérkezett az a perc, amikor
közbe kell lépnie.
– Tarik Ziz! A hajónk fedélzetén van egy asztropata... Megbíztam,
hogy küldjön el egy üzenetet a szentélyedbe. Ráparancsoltam,
tudassa a Callidusszal, hogy itt vagy. Meg is teszi, ha negyven
szabványnapon belül nem térünk vissza hozzá. Ha valaki időközben
megpróbál feljutni a hajónkra, az asztropata el fogja küldeni az
i n f o r m á c i ó t .
Az optikai lencsék Jaq felé fordultak. Vajon a kristály is képes olyan
ravaszul, olyan eszelősen csillogni, ahogy egy emberi szem?
– Negyven szabványnap – ismételte a hang. – Mit akartok tőlem,
ami ilyen sokáig tarthat? Mi a biztosíték arra, hogy nem árultok el,
miután megkapjátok azt, amiért ide jöttetek?
– A szavam, Tarik Ziz. A Császár nevében tett fogadalmam. Mert
megesküszöm, ha kell, az Ő szent nevére! Semmi közünk sincs
ahhoz, milyen vitába keveredtél a szentélyeddel. Ennek az
ellentétnek annyi jelentősége sincs, mint egy növendékbolhának a
medve bundájában.
– Ezek szerint valami nagy horderejű feladatot kell elvégezned,
i n k v i z í t o r .
Jaq habozott, azután keserűen felnevetett.
– Olyan feladatot akarok elvégezni, Tarik Ziz, amivel senki sem
bízott meg. Én is éppen olyan renegát vagyok, mint te. Felelj egy
kérdésemre. Mi az, ami a galaxis hajtóművét mozgatja?
– A félelem és a halál – válaszolt Ziz. Talán arra gondolt, hogy a
haláltól való félelem..
– Igen – tette hozzá Jaq. – De a borzalom repedéseiben, ahogy a
medve bundájában a bolha, ott rejtőzik a szeretet. Vagy nevezzük
inkább megszállottságnak? Bevallom, szerelmes vagyok...
rögeszmésen szeretem ezt az orgyilkost, akit itt látsz magad előtt. –
A megfogalmazás nem volt éppen találó, de részben fedte az
igazságot. Mert így volt: az inkvizítor, akinek lelkében csak a
Császár iránt lehetne szeretet, vonzódott az orgyilkoshoz. És hogy
ezt a vonzalmát bebizonyítsa, hajlandó volt hozzásegíteni ahhoz,
hogy része legyen a kínok kínjában. Habár mégsem volt hitellenes
ez a szeretet, hiszen a sikeres műtét, Ey'Lindi visszaalakítása végül
is éppen az Istencsászár érdekeit szolgálta.
Ey'Lindi kifejezéstelen arccal bólintott, jelezve, ő is valami hasonlót
érez Jaq iránt.
– Ey'Lindi – dübörögte a géphang. Tarik Ziz végre felismerte a nőt.
– Én tehetséges kaméleonom... Látod, emlékszem rád. A
képességeim... azt hiszem, most már nyugodtan nevezhetjük
kapacitásnak... jobbak, mint valaha. Mindenre emlékszem, és
többre vagyok képes, mint régen.
Az ő kaméleonja... Milyen gunyoros volt ez a megszólítás, de
ugyanakkor mennyi igazság volt benne! Ziz volt a felelős azért, hogy
Ey'Lindi képes lett teste átalakítására, hogy külsőleg más tudott
lenni, mint ami valójában volt. Ziz volt az, aki felruházta azzal a
képességgel, mellyel talán senki más sem rendelkezett: azzal, hogy
képes legyen szörnnyé formálni magát.
– Még mindig jól tartod magad, Ey'Lindi – ismerte el a géphang nem
kevés irigységgel.
– Sztázisban volt – felelte Jaq. – Halld hát, mit kérek tőled a
szerelmemnek... Mit kell tenned azért, hogy ne áruljunk el. Vedd ki
az implantokat Ey'Lindi testéből. Azt szeretném, ha polimorfin
segítségével más alakot, más, gyönyörű és kívánatos alakot
ö l t h e t n e .
Zhord halkan felnyögött.
– Ez már tényleg szerelem – mondta Ziz. – Legendás lehet a
kapcsolatotok, inkvizítor. – Mindkét csápkorbács a borotvaéles
pengéket cirógatta. – Szerencsétek, hogy nem hagytam fel kedvenc
szórakozásommal, hogy folytattam a kísérleti operációkat. Az ilyen
beágyazott, organikusan fuzionált implantok kiemelése valóban
komoly kihívást jelent egy szakember számára...
Talán ő akarja végrehajtani az operációt? Az acélcsápjaival és a
késeivel? Mészárlás lenne, ha megkísérelné, nem pedig műtét.
Amikor beültették Ey'Lindi testébe az implantokat, tucatnyi
specialista dolgozott rajta, akik számtalan olyan bonyolult,
különleges litániák ismeretét igénylő eszközt használtak, amelyeket
egy ilyen monstrum képtelen lenne működtetni. A beavatkozást
végző csapathoz többek között hozzátartozott egy
radiográfadeptus, egy kibersebész, egy gépész implantológus, egy
organikus sebész...
– Kihívás a kibersebészeid számára – mondta Jaq, külön
kihangsúlyozva minden szót.
A monstrum gurgulázó, nevetésre emlékeztető hangot bocsátott ki
m a g á b ó l .
– Ne aggódj, a kedvenc játékszereimet is magammal hoztam, és a
kezelőiket sem felejtettem odahaza!
Tehát azok a mocskos kollaboránsok is itt rejtőznek
H o m o k h á z b a n . . .
– De azt hiszem, én is asszisztálni fogok a műtétnél – tette hozzá a
hang. – Én tudom a legjobban, hogy eredetileg milyen
beavatkozásokat hajtottunk végre. – A monstrum felemelte egyik
elefántlábát. Zhord azonnal hátrább ugrott; attól félt, hogy a
gépszörny eltapossa, akár egy poloskát.
– Örülök a lehetőségnek – folytatta a géphang. – Végre
befejezhetem a kísérletet, amit akkor kezdtem meg, amikor először
alteráltuk Ey'Lindi testét. Az utóbbi időben egy kicsit unalmassá vált
számomra a lét. Annak ellenére, hogy elég a késeimre néznem, ha
szórakozni akarok. Mert e pengék közül mindegyik felelevenít egy
régi emléket... Hogyan mutathatnám ki, mennyire örülök? Volt már
alkalmatok megcsodálni a Darvash homoktáncosait?
A monstrum forogni kezdett. Körbelépegetve egyre jobban
felgyorsult. A megerősített padló beleremegett a gyilkoló gép
mennydörgésszerű dobogásába. A szerkezet groteszk, förtelmes
táncot lejtett. Masszív acélkarjai széles szárnyakként emelkedtek
fel. Az energiaököl az egyik, a gépágyú a másik irányba mutatott.
(Jaq arra gondolt, ha most tüzet nyitna, ha a fejük fölé eresztene
néhány sorozatot, miközben így pörög, talán megsüketülnek, mielőtt
a falakról lepattanó golyók cafatokká szaggatják a testüket.) Mintha
még ez sem lenne éppen elég, az acélcsápok is kinyúltak, és
nekiláttak a levegő hasogatásának. A monstrum most olyan volt,
akár egy megelevenedett gigantikus halálbálvány.
Talán erődemonstrációnak szánta a táncot; talán azt akarta
megmutatni, hogy közel sem olyan esetlen és lassú a mozgása,
mint gondolnák. Vagy lehet, hogy semmi célja sem volt a
pörgésnek? Lehet, hogy csupán annyit igazolt, hogy Tarik Ziz
m e g ő r ü l t ?
Lassan-lassan abbahagyta a forgást.
– Negyven nap. – A hang nyugodtan és hidegen reccsent. – Hajói
emlékszem, az implantáció hat kemény óráig tartott. Ha használjuk
a Sanitas balzsamot, és felgyorsítjuk a sebek gyógyulását, a műtét
után egy hét is elegendő lesz a lábadozásra. Gondolom, legalább
egy hétbe tellett, míg a hajótoktól idáig eljutottatok... Kíváncsi
lennék, inkvizítor, hogy egy hurrikán mennyiben zavarná össze a
t e r v e i d e t .
– Nem lesz hurrikán, kegyelmes uram – szólt közbe Zhord. – Ezt a
vonatunk masinisztája olvasta ki a csontokból, miután
m e g é r k e z t ü n k .
Egy medve nézhet egy tűzhangyára úgy, ahogy a monstrum a
zömikre pillantott.
– Az asztropatánkat minden lehetőségre felkészítettük – mondta
Jaq gyorsan.
Ahogy kimondta e szavakat, még ő is elhitte, hogy igazat mond. Az
ember már csak olyan, hogy könnyen bele tudja élni magát a saját
hazugságaiba. (Egyszer, amikor behatoltak a Császár földi
palotájába, Jaq rákényszerült, hogy inkvizítornak adja ki magát.
Olyan jól játszotta a szerepét, hogy egészen meglepődött, amikor
rájött:
tényleg inkvizítor, csak éppen a céljai egészen mások, mint állítja.)
– Az asztropatánk egészen kivételes ember – tette hozzá.
– Nem hiszem, hogy végig kell csinálnod – mormolta a zömik
Ey'Lindinek abban a selyemdrapériás, prémszőnyeges szobában,
amelyet Ziz lakóhelyül jelölt ki számukra.
Jaq homlokráncolva nézett a drapériás falakra, a gömb alakú
világítótestekre, és jelentőségteljesen megpöckölte a fülét.
– Eszköz vagyok csupán, nem más – mondta Ey'Lindi. – A...
szerelem eszköze.
– Ez igaz volt: nem csupán orgyilkosnak, de kurtizánnak is
kiképezték. – Hogy is szokták mondani? A szerelem gyakran
gyötrelem.
Másnap Ey'Lindi kénytelen volt újra átélni a rémálmot, amit egyszer
már látott.
A műtétre egy plasztacél falú, barlangszerű helyiségben került sor,
melyet olyan erős lámpákkal világítottak meg, hogy a fénysugarak is
szikéknek tűntek. Jaq és Zhord egy törhetetlen üvegből készült fal
mögül figyelte az eseményeket. Arcukat tömjénnel és antiszeptikus
folyadékkal átitatott maszk takarta. Talán a szag miatt, talán más
volt az oka, de úgy érezték, hogy a műtő egy színház, amelyben a
beöltözött színészek szent ceremóniát készülnek előadni.
Az illatos maszk Jaq vonásainak legtöbbjét, Zhord arcát pedig
teljesen eltakarta. A kis fickóból nem látszott egyéb, csak a szeme,
amelyben rémület csillogott. Jaq sem tűnt nyugodtnak, de ezzel az
idegességgel nem keltett volna feltűnést: ha valaki látja, azt hiheti, a
szerelem teszi aggodalmassá.
Jaq mindenképpen, akár a lelke feláldozása révén is látni akarta, mi
történik Ey'Lindivel. Zhord természetesen nem hagyta egyedül, de ő
inkább a technikai berendezések iránt érdeklődött. Le sem vette
tekintetét a gépekről, és még véletlenül sem pillantott volna a
p á c i e n s r e .
Egy taláros, tetovált radiográfadeptus ült az egyik vizsgálógép
tetején, elméjét hozzáhuzalozták a berendezés központi
egységéhez. A műtőasztalon fekvő meztelen Ey'Lindi teste fölött
fémcsőrű szondák mozogtak. A lencseszemek felderítették és
hologrammá változtatva kivetítették idegrendszerének,
csontvázának térképét. A megjelenített képen fluoreszkáló
ragyogással jelentek meg az implantjai.
Az egyik pókszerű gép belsejében egy agg altatóorvos ücsörgött,
aki éppen azt a metakurárumot adagolta be Ey'Lindi testébe, amely
érzéketlenné változtatja majd őt, amely eltompítja minden érző
idegszálát, és megakadályozza, hogy a fájdalom eljusson az
a g y á h o z .
A szervokesztyűt viselő kibersebész egyik természetes szemével a
hologramokat figyelte, a koponyájába épített nagyítólencsén
keresztül pedig Ey'Lindi húsát vizsgálgatta, és közben a
mennyezetre erősített géppanelből lelógó lézerszikéket működtette.
A műtőben meggyújtott füstölőrudakból felszálló szürkés, illatos
gomolyok lustán kavarogtak a metszően éles fényben; időnként
elhomályosították az Ey'Lindi testének egy-egy pontjáról készített
holokép valamelyik részletét.
Az egyik organikus sebész nekilátott, hogy elsorolja egy
végtelennek tetsző litánia szavait.
Az asztal mellett egy kiborgizált asszisztens sürgölődött. Valamikor
ember volt, de ebből a formájából csupán a réz csigaházra
emlékeztető, gumikerekeken guruló test felső részén lévő izmos
nyakat és guvadt szemű fejet őrizte meg. Feladata nem igényelt
sem felkészültséget, sem rutint: a csigaházba szerelt, hosszú
nyelvre emlékeztető szerkezettel azokat a folyadékokat és
szövetdarabokat kellett feltakarítania, amelyeket a sebészek az
asztal szélén lévő mélyedésbe ejtettek vagy csorgattak.
A helyiség távolabbi végében, hangszigetelt üvegfalak mögött a
citadellában folyó különböző kísérletek alanyai kuporogtak.
A műveleteket vezénylő monstrum az asztal végében állt. Hosszú
acélcsápjai egy-egy miniatűr kést tartottak; ezekkel a karmesteri
pálcákkal mutogatta a sebészeknek, hogy Ey'Lindi testének mely
részén kell végrehajtani a soron következő vágást.
Technikailag nem jelentett gondot azoknak a plasztik húsrétegeknek
és műidegeknek az eltávolítása, amelyeket egy évszázaddal
korábban vagy még régebben ültettek be Ey'Lindi testébe. Az
„okos” pszeudohús – amely egyetlen polimorfin injekció hatására
képes volt magára ölteni egy génorzó alakját – azonban saját idegés
rostszálaival már régen belegyökerezett Ey'Lindi eredeti
szervezetébe. Ezeket a részeket kizárólag mikroszkopikus
módszerrel lehetett kiemelni. Az extra mirigyek, amelyeket azért
operáltak Ey'Lindi mellkasába, hogy szükség esetén felfokozzák
vagy éppen lelassítsák a növekedésserkentő hormonok
termelődését, szintén komoly kihívást jelentettek.
Ráadásul a műidegek egy-egy kötegét a gerincéhez és végtagjai
bizonyos csontjaihoz is hozzárögzítették. A nyelvét is átalakították,
hogy minél jobban szimulálni tudja a génorzók spóratovábbító
szervét. Orra belső részén is végrehajtottak egy kisebb
beavatkozást, metszőfogai gyökere mellé pedig az
agyarnövekedést elősegítő plazmát helyeztek. Koponyáját
meglékelték, karjaiban és vállaiban új ízületeket hoztak létre...
Ezt most mind vissza kellett csinálni.
A sztáziskádakban megfelelő típusú pszuedohús, szintetikus
izomrostok és idegszálak várakoztak arra, hogy a kiemelt részek
helyére kerüljenek. A sebészek a mesterséges fogínyről és az
elasztikus fogsorról sem feledkeztek meg.
Az operáció tíz szabványórán át tartott. Jaq közben végig
imádkozott. Zhord már a legelején belekezdett egy zömik ballada
elmondásába, és még akkor sem ért a végére, amikor a sebészek
jelezték, hogy részükről vége a munkának.
A következő néhány nap feszült várakozással telt el. Jaq később
nem is emlékezett rá, mit csinált azután, hogy megszabadult az
illatosított sebészmaszktól. Legfeljebb csak annyit tudott volna
felidézni, hogy többször is meglátogatta a tömjéntől szagló
kórteremben fekvő bekötözött alakot, aki Ey'Lindi volt.
Azt azonban sohasem fogja elfelejteni, milyen volt, amikor Ey'Lindi
magához tért, és először megszólalt.
– Da gceilfi ajhirinne, bjheidir go neosfai breag... – mondta az eldák
nyelvén, hogy minél hamarabb hozzászokjon ahhoz a szerephez,
amelyet nemsokára el kell játszania.
– Ez meg miről karattyol? – kérdezte Zhord. Amíg Ey'Lindi
magatehetetlenül feküdt, a kis fickó minden tőle telhetőt megtett
azért, hogy a beteg minél kényelmesebben érezze magát.
– Azt jelenti – suttogta Ey'Lindi –, hogy ha az igazság rejtve van
előlünk, akkor azt kell kimondanunk, amiről tudjuk, hogy hazugság.
– Aha. Hát ez olyan bölcsesség, amit nem lehet vitatni – bólogatott
a zömik. Szipákolni kezdett, és közben olyan tekintettel nézett a
selyemdrapériákra, mint Jaq, amikor először beléptek a szállásukra.
Jaq megrázta a fejét. Ne aggódj, abból semmi baj sem lehet, ha Ziz
meghallja, hogy Ey'Lindi régi elda közmondásokat idézget. Jaq
egyébként akkor sem hallgattatta volna el Ey'Lindit, ha valami mást
mond – örült, hogy végre megszólalt, hogy beszédre is tudja
használni az új nyelvét. Az orgyilkosnak azonban még ilyen
állapotban is volt annyi magához való esze, hogy ne fecsegjen ki
létfontosságú titkokat.
Különben is mi van akkor, ha Ziz megneszeli, hogy Jaq terveinek
valami köze van az eldákhoz? Akár az is eszébe juthat, hogy a
renegáttá váló inkvizítor és eretnek szeretője az emberek
Birodalmából elmenekülvén éppen az idegenek között akar majd
menedéket találni.
– Hamarosan biztonságban leszünk, szerelmem – súgta Ey'Lindi
fülébe. – Nem sokára újra gyönyörű leszel!...
– Hát igen – mondta Zhord. – Ha más nincs, hát hazugságokat kell
mondani, és...
Jaq egyetlen pillantással belefojtotta a szót.
– Bhi se chomh dorcha gur cheapamair go raibh an oiche taghta –
mondta Ey'Lindi. – Ez pedig annyit tesz: „Oly sötét volt, hogy azt
hittük, az éj közeleg.”
Igen. A létezés éjszakája, amely oly közel van a halálhoz és az
örökkévaló fényhez...
Az örökkévaló fény áldás lehet azokhoz a rémségekhez képest,
amelyek a lelkek tengerén leselkednek az utazókra.
A Sanitas balzsam valóban sokat segített, Ey'Lindi gyorsan
gyógyult. Bőrén nemsokára már csak csúf térképjelekre
emlékeztető sebhelyek mutatták, testének mely részén dolgoztak a
sebészek. (Egyébként megpróbálták úgy elvégezni a szükséges
bemetszéseket. hogy Ey'Lindi már meglévő tetoválásai eltakarják a
hegeket.) Hamarosan annyira megerősödött, hogy néhány
izometriás gyakorlatot is el tudott végezni.
Végre megszabadult az idegen bestiától, ami a testében lakozott!
Örülnie kellett volna, de furcsa módon mégis bánkódott. Jaq
mellébújt, a fejét simogatta, és olyan halk szavakkal vigasztalta,
amelyeket még a legérzékenyebb poloska sem tudott tisztán
k ö z v e t í t e n i .
Ey'Lindi legnagyobb problémája az volt, hogy nem tudta, miként
ölhetné meg Tarik Zizt, hogyan állhatna bosszút azért a förtelmes
beavatkozásért, amelyet száz évvel korábban elkövetett rajta. A
beültetett implantok miatt több mint egy évszázadon keresztül nem
volt képes végrehajtani azokat a transzmutációkat, melyeket
normális körülmények között könnyedén meg tudott volna csinálni.
Tarik Ziz sok mindentől megfosztotta.
De ugyanez az „ember” most visszaadta neki kaméleonképességeit.
Hogyan ölhetné meg?
Addig semmit sem tehet ellene, míg abban a lopott monstrumban
v a n .
Sem ő, sem Jaq nem árthat egy ilyen félelmetes gyilkológépnek.
– Szerelmem – mormolta Jaq –, van egy bizonyos álom, amit nem
válthatunk valóra, de ez semmit sem változtat a lényegen...
Mi lenne akkor, ha megszegné a Ziznek tett esküjét, és a mélyűrön
keresztül mégis elküldenék azt a bizonyos telepatikus üzenetet a
Callidus Szentélybe? Nem, ez a megoldás nem jó; Ey'Lindi
személyes elégtételre vágyik, ráadásul Jaqnak semmi kedve sem
volt az esküszegéshez. Ó, ha nem a Császár szent nevére fogadta
volna meg a dolgot, akkor...
De ha nem az Istencsászár nevére esküdött volna, akkor mire? Mi
más van ebben a megkínzott galaxisban, ami olyan szilárd és szent,
mint Ő, a Mindenek Ura? A trónprotézisben létező uralkodónál
szentebb isten egyszerűen nem létezhet!
Vagy... mégis? Esetleg az a Numen, amelyről Zhord karattyolt?
Igen, a fénylő ösvény, amely egyszer, egyetlenegyszer már
megmutatta Jaq számára a helyes irányt. Mert valóban
megpillantotta azt az ösvényt. Járt is rajta, legalábbis egy darabig.
Az ösvény azonban eltűnt, semmivé vált, és újra nem maradt más,
amibe kapaszkodni lehetett volna, csak az Istencsászár.
Óvakodj a hamis bálványoktól! Óvakodj a csalóka
megnyilatkozásoktól!
Ey'Lindi meggyógyult. Az orgyilkos, az inkvizítor és a zömik búcsút
mondott a citadellának és Tarik Ziznek. Reményük sem lehetett
arra, hogy legyőzik Zizt, aki most már nem egyszerűen
omega-danos mester, hanem jóval félelmetesebb ellenfél volt.
Indulásukig ott bujkált bennük a gyanú, hogy Ziz esetleg csak játszik
velük, hogy hagyja feltámadni bennük a reményt, melyet egyetlen
pillanat alatt sebészi pontossággal kimetsz majd belőlük.
De nem. Tényleg szabadon elmehettek.
A monstrummal való utolsó találkozás során Ziz egy polimorfinnal
megtöltött fecskendőt ajándékozott Ey'Lindinek. (A fecskendő elég
nagy volt, az energiaököl ujjai között azonban aprócska fénylő
plasztikszilánknak tűnt.)
– Nászajándék – magyarázta a szintetizált hang. – Menj a renegát
inkvizítoroddal és a törpéddel, és tedd boldoggá szerelmedet az
idegenek között. Felmentelek a Callidusnak tett fogadalmaid alól.
kedves, kedves kaméleonom!
Felmenti a fogadalmai alól? Tarik Ziz? A hitehagyott, aki megszökött
a szentélyből?
Ey'Lindi meghajolt. Nyugodtan és lassan kinyújtotta a kezét, hogy
kivegye a fecskendőt a nyitott energiaökölből.
Lehet, hogy az ököl ujjai hirtelen összezárulnak, elkapják a karját,
és szétroppantják a csontját?
Ziz acélcsápjai szórakozottan simogatták a kis tőröket; a pengék
ezüstös kacagásra emlékeztető hangokat adtak ki magukból.
...az idegenek között...
Tehát Ziz valóban lehallgatta a beszélgetéseiket. Lehet, hogy a
monstrum belsejébe zárt testet erotikus, pikáns képzelet gyötörte?
Ha igen, akkor Ey'Lindinek sikerült átejtenie a Callidus egykori
n a g y m e s t e r é t !
– Légy az inkvizítorod megrontója, halálosztó Ey'Lindim!
Jaq megrontója? Ziz úgy beszélt, mintha azt hinné, ő, Ey'Lindi tehet
arról, hogy az inkvizítor renegáttá vált! Nem baj. Ez sem számít. Ziz
az áldását adta rájuk, és ami a legfontosabb: eleresztette őket.
Miközben a vonat Lenyűgöző felé tartott, a szelek vadul sikoltoztak,
a levegőben kavargó homok pedig mindent eltakart a szemük elől.
A vihar félelmetes volt, de a darvashi hurrikán még mindig nem
mutatkozott meg. Ilyen időben bizonyára még nem zárják le az űr
kikötő dokkjait...
Ey'Lindi a vonat mellékhelyiségében rejtette el a fecskendőt. Lehet,
hogy a „nászajándék” tiszta, vegyítetlen polimorfint tartalmaz? Nem
volt kedve hozzá, hogy próbát tegyen vele. A Tormentum Malorum
fedélzetén, a kabinjában még volt néhány ampullányi polimorfinja.
Az legalább valóban az...
Ha a vonat valamelyik utasa egyszer majd megtalálja az eldugott
fecskendőt, és a röpke boldogság reményében beadja magának a
szert... A normál anatómiájú test a polimorfin hatására elpusztul, de
előtte még iszonyatos kínokat okozó mutációkon megy keresztül.
Bizonyára Tarik Ziz is tudomást szerez arról, mi történt az
ajándékával. Ha pedig ezt meghallja, azonnal rájön majd, hogy
Ey'Lindi végig az orránál fogva vezette.
A navigátor és az asztropata még mindig használhatónak tűnt.
Annak ellenére, hogy hosszú időre magukra maradtak, nem
mérgezték meg annyira egymást misztikus elképzeléseikkel és
képességeikkel, hogy ne tudták volna elvégezni a munkájukat.
A Tormentum Malorum elhagyta a bolygót, felemelkedett az orbitális
pályára. A gyorsan pörgő Darvash úgy hajította el magától a hajót,
ahogy a parittya a követ. A Tormentum egyre jobban eltávolodott az
Orvénycsillag vörösen izzó gömbjétől, és egyre mélyebben
belemerült a sötétség birodalmába.
Az indulásukat követő negyedik éjszakán, azon az estén, amikor
elérték az ugrózóna határát, Ey'Lindi belopakodott Jaq kabinjába.
Ugyanúgy, ahogy egyszer már megtette.
Lélegzetelállítóan szép volt.
Irizáló siriai selyemből készült kurtizánkosztümjét viselte. Legalább
öt centivel magasabbnak látszott, mint korábban. Végtagjai
hosszúak és kecsesek lettek. Aranyszínű szeme keskeny és ívelt
volt; arcvonásait is megváltoztatta. Sugárzott róla az érzékiség;
egyszerre volt szűzies és romlott – az ilyen „vegyület” mindig
megzavarja a férfiak fejét. Mozgása olyan könnyed, olyan légies
volt, hogy szinte el sem lehetett hinni, hogy nemrég darabokra
szedték, és úgy rakták össze. Fejét büszkén tartotta, arca szögletes
volt, füle enyhén hegyes. Egy szorosan tapadó kurtizánparókát
öltött magára; homloka szabadon maradt, a feje búbjáról pedig egy
hosszú, szénfekete copf ereszkedett le a hátára.
A változásokat hosszú meditáció után akaratereje és egy adagnyi
polimorfin segítségével hajtotta végre.
– Elda hölgy! – suttogta Jaq. – Fogva tartónk!
– Jaq – mormolta Ey'Lindi. – Rájöttem, hogy érzelmileg is rá kell
hangolódnom a szerepemre, mert csak így tudok olyan kecsesen és
gyorsan mozogni, mint egy valódi elda.
– Így nem vagy elég kecses és gyors?
– Először erotikusnak kell lennem, utána át kell lépnem az erotika
és az éteriség közötti határt. Megtennéd nekem, lord inkvizítor,
hogy felszenteled új testem? Felavatnád ezt az új szerszámot?
– Igen – nyögte Jaq. – Az Ő tiszteletére...
Ey'Lindi az obszidián padlóra csúsztatta a siriai selymet. A
halványan pislákoló fényben Jaq felfedezte, hogy bőréről eltűntek a
kígyót és a pókot ábrázoló tetoválások. A hegek után sem maradt
semmi, legfeljebb egy-egy aprócska, izomnak tűnő dudort lehetett
felfedezni a helyükön.
Ey'Lindi meztelen teste Jaqhoz préselődött. A férfi megérezte a
rugalmas és formás mell alatt verő szív zakatolását.
– A szívemnek gyorsabban kell vernie – súgta Ey'Lindi a fülébe. –
Olyannak kell lennie, mint az eldáké.
A gyönyör pillanataiban ez a ritmus tovább fokozódott.
Elérkezett a sötét reggel. Nemsokára keresztül kellett ugraniuk az
elkárhozott lelkek tengerén.
Azul Petrovot ámulatba ejtette Ey'Lindi új formája. A nő ugyanazt a
selyemruhát viselte, amit este, vállára ezüstprém stólát terített, de
most nem húzott papucsot. A metamorfózison átesett orgyilkos
megjelenése és viselkedése olyan tüneményes és szédítő volt,
hogy könnyen el lehetett hinni róla, hogy csáberejét felhasználva
fogságba ejtett egy zömök inkvizítort, egy korosodó navigátort, egy
törpét meg egy csenevész telepatát.
Zhord, amikor meglátta Ey'Lindit, egyetlen szót sem szólt, csak
rágcsálni kezdte szőrös öklét.
Petrov lesimította szürke damaszt köntöse elejét, azután
megérintette a hegyes álla csúcsán vöröslő rubint.
– Lélekkövet kellene viselned a nyakadban – mondta Ey'Lindinek. –
Szívesen adnék egyet, de az én rubinjaim túl kicsik. A
kosztümödhöz tartozó ékszerek között sincs megfelelő, legalábbis
én nem láttam köztük egyet sem. Egyik sem elég nagy.
Zhord beledugta a kezét egyik erszényébe, és előhúzott egy pöttyös
k a v i c s o t .
– Huh! Ez megfelel? A Darvashon szedtem fel, céiba dobóst
akartam játszani vele.
Semmi különös, egyszerű kavics. Tessék! – Zhord az orgyilkos felé
nyújtotta a követ. – Fúrjak rá egy lyukat? Fűzzek bele valami
madzagot? Hol hordják az ilyesmit?
– A mellük fölött, a ruhájuk alatt – válaszolt Petrov. – Azt hiszem.
– Tedd a szíved fölé – javasolta Zhord.
Petrov megvizsgálta a kavicson lévő csillogó pöttyöket.
– Jónak látszik. Ezek a pöttyök... akár a lélekszikrák. Jobb lenne, ha
nem lyukasztanánk át a követ, hanem inkább ezüstfoglalatba
t e n n é n k .
– Majd összehozok valamit – ajánlotta fel Zhord.
– Választanod kell egy Maszkot – mondta a navigátor Ey'Lindinek.
„Maszk” volt a gyűjtőneve azoknak a harcos tradícióknak, amelyek
közül az eldák egyet kiválasztottak maguknak.
Ó, hogy örült ez a pókhálószürke, rubinoktól vöröslő fejű fickó, hogy
egy elda közelében lehet! Még akkor is, ha tudta, hogy nem valódi.
– Tudom – felelte Ey'Lindi.
– Legyél Zord Bosszúálló. Ezek a leggyakoribbak. Általában nem
specializálódnak semmire. Azt hiszem... Utazásaim során elég sok
mindent hallottam a fajtájukról.
Ey'Lindi bólintott. Mondott valamit az eldák nyelvén, ami
valószínűleg azt jelentette, hogy azért neki is van némi fogalma a
d o l o g r ó l .
– Amíg nem lopsz magadnak valahonnan, meg kell lenned a
pszicho szenzitív páncél nélkül. A Maszk-harcosok választékosan,
egyéni stílusban öltözködnek.
Legalábbis akkor, amikor nem háborúznak. Az eldákat sok
mindennek lehet nevezni, csak éppen azt nem lehet rájuk fogni,
hogy tizenkettő egy tucat. – Petrov arca elárulta, hogy szerinte
Ey'Lindi már így is éppen eléggé különbözik mindenki mástól.
Jaq megköszörülte a torkát. Petrov úgy osztogatta a parancsait, úgy
ontotta magából a megjegyzéseket, mintha az egész utazás az ő
tervei megvalósulását szolgálná.
– A fegyvertárban van egy surikenpisztoly – mondta Ey'Lindi,
megelőzve a navigátort, aki éppen a fegyverekről akart szót ejteni.
– Milyen elda nevet választottál magadnak? – kérdezte Petrov.
Ey'Lindi mosolya halvány, de így is félelmetes volt.
– Eye'ionahd – felelte. – „Csodaharcos.” Vagy: „A meglepetések
harcosa.” Ilyesmit jelent.
– Rendben, engem meggyőztél. De vajon sikerül-e átejtened az
e l d á k a t ?
– Most szórakozol? – szólt rá a navigátorra Ey'Lindi. – Eye'ionahd
Callidus lesz.
– Megérkeztünk már az ugrási zónába? – kérdezte Jaq
t ü r e l m e t l e n ü l .
Petrov hideg, zöld szeme a navigációs ikonokra siklott. Megvakarta
rubinokkal ékített fülcimpáját, azután bólintott.
– Akkor imádkozzunk – mondta Jaq, majd kis idő múlva hozzátette:
– A Sztálindrómhoz!