Harmadik fejezet
Lázadás
boomp3.com
boomp3.com
boomp3.com
A shandabari űrreptéren hosszú sorban állást követően Zhordnak
sikerült egy kisebb ékkövet egy zsáknyi helybéli sékelre cserélnie. A
kikötőben – amelyben nem csupán űrhajók, de más, a bolygón
használatos légi járművek is megfordulhattak – hemzsegtek a
zarándokok. Ez a tömeg a legutóbb leszállt hajókkal érkezett ide;
sokuk a Sabulorb valamelyik másik kontinenséről érkezett.
A zarándokok többsége másra tartogatta a pénzét, mivel a
legtöbben valamilyen kegytárgyat vagy relikviát szerettek volna
venni, így a trió viszonylag könnyen szerzett egy limuzint. A jármű
gumijait hihetetlenül felfújták, ablakai meghökkentően sötétek
voltak, de a vezető vállalta, hogy beviszi az utasokat a városba.
Hogy pontosan hová? Ó, igen, egy olyan irodába, amely ingatlanok
hosszú távú bérbeadásával foglalkozik. Annak ellenére, hogy
Ey'Lindi annak idején valamelyik zsúfolt karavánszerájban szállt
meg – furcsa módon, hiszen azt állította magáról, hogy egy másik
naprendszer kormányzójának a leánya –, Jaq valami jobb szállást
a k a r t .
Shandabar poros, hűvös, meghökkentően nagy metropolis volt.
Igen, kifejezetten nagy, de ennek ellenére mindenütt emberek
nyüzsögtek benne. A sofőr állítása szerint a helybeliek száma
kétmillió, ami most, a zarándokokkal legalább hatvanmillióra
duzzadt.
A város északi határában a két kilométer széles folyó, a Bihisti
hömpölygött. Délen a Szürke-sivatag nyújtózott. Shandabarban
gyakoriak voltak a homok- és porviharok, de csak ritkán fordult elő,
hogy a szelek pár centiméternél vastagabb szemcsebevonattal
borították be az épületeket és az utakat. A kocsi kerekei – talán
csak megszokásból – ballonszerűek voltak; ugyanilyen kerekeken
gurult a többi autó, sőt még a morózus, kígyónyakú, széles talpú
kamelopárdokkal vontatott szekerek is.
Páncélozott járművekből rendőrök tartották szemmel az emberek
áramlását, a csuhás zarándokokat, a büszke és elegáns
előkelőségeket csakúgy, mint a zsebmetszőket, a koldusokat, a
kéregetőket, a rabszolgákat, az iparosokat, a misszionáriusokat, a
tömegnek nyálfröcskölő szenvedélyességgel prédikáló vallási
fanatikusokat, a hordárokat, valamint azokat a párokat, akik ostoba
módon nem sajnálták az időt és a fáradságot a szerelemtől. Az ég
rézszínű volt; a nap hatalmasan és vörösen izzott. Az épületek
többségének teteje kupolásan domborodott, majdnem mindegyikhez
árkádsorok tartoztak.
* * *
Miután végignézte a külvárosi szálláshelyekről készített bemutató
jellegű holofilmeket, Jaq kiválasztotta az egyik házat, amely a jelek
szerint eléggé félreeső helyen volt, és jól megerősített, már-már
erődszerű falakkal rendelkezett. Egy hatalmas gyémánttal fedezni
tudta a következő tíz esztendő bérleti díját, így érthető volt, hogy az
ingatlanügynöknek igencsak felcsillant a szeme, amikor sikerült
nyélbe ütnie az üzletet.
Mire a sofőr átszállította őket a csendes, békésnek tűnő déli
városnegyedbe, a hatalmas vörös nap már lefelé ereszkedett
pályáján – mintha egy vörös, apadófélben lévő, hullámtalan felszínű
tó világított volna az égen. A „tó” környékén megjelentek az első
csillagok.
* * *
A házat körbefogó fal tetejét szögesdrót füzér koronázta. A limuzin
az edzett plasztacél kapu előtt fékezett le. Féltucatnyi köpenyes,
automata fegyverrel ellátott fickó haladt el a kocsi mellett. Egy
pillanatra megálltak, fürkészőn az utasokra néztek, majd úgy
helyezkedtek el. hogy egyértelmű volt: alaposabban szemügyre
akarják venni az érkezőket.
A sofőr nem zavartatta magát.
– Éber az őrjárat – magyarázta.
Zhord, mielőtt kiszálltak, hogy átkutathassák őket, elkérte az
i n d í t ó k u l c s o t .
A kis fickó a ház új bérlőjének intézőjeként mutatkozott be. A saját
nevét adta meg, ami meglehetősen gyakori volt a zömikek között.
Közölte, hogy a ház bérlőjet Tod Zapasniknak hívják – Jaq már
korábban eldöntötte, hogy a Sabulorban ez lesz a neve. A hatalmas
termetű barbár rabszolga igazolására nem volt szükség.
Az őrjárat vezetője szükségesnek látta közölni az új bérlőkkel, hogy
a ház már régóta üresen áll, ezért a fal tetején lévő szögesdrótban
már valószínűleg nincs áram. Néhány nappal korábban csapatnyi
fanatikus remete bemászott a kertbe – itt akartak sátrat állítani és
tábort verni, itt kerestek menedéket a legutóbbi vihar elől.
– A házba nem jutottak be, nagyuram – mondta a parancsnok
Jaqnak. – Kivágtak pár értékes bokrot és fát, mert nem volt
tüzelőjük... Sajnos, az előző bérlő nem volt hajlandó megfizetni a
szolgálatainkat, ezért nem sokat foglalkoztunk ezekkel a
zarándokokkal. Azt hiszem, ez érthető...
Jaq a zömikre nézett, aki átadott egy maréknyi sékelt a
parancsnoknak. Az elkövetkezendő napokban Jaq többször is
elátkozta az őrjáratosokat pénzéhségük és istenkáromló
viselkedésük miatt. Mi közük lehet az ilyen embereknek a
becsületes szolgálathoz? Az ilyen őrködés hivatás, amelyet teljes
odaadással kell végezni. Valahogy úgy, mint egy bizonyos
orgyilkos-kurtizán... az a nő, aki csupán kétszer engedte közel
magához urát, de mindkét alkalommal nagyon jó oka volt rá, hogy
ezt tegye.
A negyed legújabb lakói tudták, hogy feleslegesen nem szabad
antipátiát kiprovokálniuk; mindenkinek sokkal jobb lesz, ha a
szomszédaik megtanulják tisztelni őket.
– De történhet bármi, képesek vagyunk megvédeni magunkat és a
tulajdonunkat! – jelentette ki Jaq, és a köpenye alól kiemelte a
Császár Kegyelmét.
A szemek tágra nyíltak az értékes régi fegyver láttán, amelynek
irizáló titániumfelületét ezüst rúnaberakások díszítették. A tárban
ekkor két robbanótöltet volt, de Jaq szükség esetén a maximálisan
feltöltött lézerpisztolyt is használhatta.
Zhord a Császár Békéjét vette elő, amelyben már csak egyetlen
lőszer maradt, és ő is meglazította tokjában a lézerpisztolyát.
A mellénye alatt a hátára erősített hálóból Lex előhúzott egy
robbanótöltetes fegyvert, amelyhez egy teli tár tartozott.
Lézerpisztolyát a combjára erősített multifunkcionális tokba
helyezte. A tok valójában majdnem teljesen üres volt, egymástól
elválasztott rekeszeiben egy ilyen rabszolgának a szerszámait
kellett volna magával hordania.
A Kareshen eltöltött néhány hét alatt Zhord képtelen volt muníciót
szerezni a robbanótöltettel működő fegyverekhez. A félelmetes
halálosztók csak egyszer-kétszer bömbölhettek fel – vagyis Lex
fegyvere valamivel többször –, aztán el kellett némulniuk. Nem baj,
ehhez a munkához a lézerpisztolyok is tökéletesen megfeleltek.
Sűrűsödött a sötétség. Az utcákon árnyak mozogtak. A limuzin
vezetője türelmetlenül köhécselt.
Zhord, miután bemutatta, visszatette a helyére a Császár Békéjét,
és kinyitotta a kaput. Szélesre tárta a szárnyakat, majd visszaadta a
kocsi kulcsait a sofőrnek, akinek – miután látta ezeket a fegyvereket
– eszébe sem jutott, hogy trükkökkel próbálkozzon, hogy
bepattanjon a járgányába, és elhajtson utasai pogygyászával.
– Odabent várj! – utasította a kis fickó komoran.
A férfi engedelmeskedett. Az őrjárat parancsnoka nyilvánvaló
elismeréssel nézett végig Lex meztelen lábszárán és karjain, majd
felhajtotta a kabátja gallérját. Megremegett.
– Kezd hideg lenni – állapította meg.
Lex csak egy horkantással felelt. Őt hozzászoktatták ahhoz, hogy
elviselje a hideget és a forróságot. Testét úgy alakították át, hogy
ennek a funkciónak is könnyen eleget tudott tenni. A bőre alatt lévő
kváziorganikus burok szimbiózisban volt az idegrendszerével, így
lehetővé tette számára azt, hogy a gerincénél elhelyezett
csatlakozóaljzatokon keresztül kapcsolatot tartson fenn az
energiapáncéljával. A burok valójában szigetelőréteg volt.
Lex ismét felhorkant. Mit tudhat egy ilyen hitvány alak, mint ez az
őrparancsnok, a hidegről és a forróságról? Megfeszítette az izmait;
az őrparancsok még sosem látott ilyen kemény hústömeget.
– Puhány – vicsorogta Lex kissé gúnyosan.
Az őrjáratosok félrehúzódtak. Talán önkéntelenül tették, amikor
megpillantották Lexet, vagy valami más volt az oka?
Igen, talán valami más...
Barna árnyékok közeledtek az utcán a ház felé. Tucatnyi árny. És...
még több. Tízesével, húszasával érkeztek, és váratlanul kántálni
k e z d t e k :
– Az Ö Arca, az Ő Igaz Arca, az Ő Arca, az Ő Igaz Arca...!
– Ki állja útját az Ő igazhitű zarándokainak? – kiáltotta egy eszelős
hang. – A zarándokok visszatérnek sátraikba. A zarándokok szent
ereklyéket hoznak! Félre az útból, félre, az Ő nevében parancsolom!
Zhord mindent tisztán látott. Szeme alkalmazkodott a félhomályos
barlangokhoz és alagutakhoz, amelyeket csak gyéren világítottak
meg, amelyekben az energiaellátást szigorúan korlátozták.
– Csak normál stukkereik vannak, főnök – mondta.
A közönséges lövedékeket kibocsátó kézifegyverek a különböző
alvilági bandák hétköznapi felszerelési tárgyaihoz tartoztak. Jaq a
lelkiismerete megnyugtatása végett felkiáltott:
– Figyelem! A körülmények megváltoztak. Mindenki dobja el a
fegyverét, bontsa le a sátrát, és hagyja el ezt a kertet!
A Birodalom hívei, amikor lehetett, kerülték a szükségtelen
mészárlást. Sajnos, sok esetben éppen a civilizáció, a stabilitás, a
józan ész és a hit megőrzése érdekében volt szükség vérontásra,
de az ilyen cselekedeteket utólag mindig megbánta valaki. Az
eszelős tombolás és gyilkolászás a törvényen kívüli eretnekekre és
a Káoszra volt jellemző.
Jaq figyelmeztetésére a válasz halk reccsenéssorozat volt – a hang
leginkább a talpak alatt kettétörő vékony, száraz gallyak ropogására
emlékeztetett. Golyók fütyültek a levegőben. Golyók koppantak a
kitárt kapu szárnyaihoz, és golyók pattogtak le a kertet körbeölelő
falról is.
A várakozástól és a közelgő nagy vallási eseménytől izgatott
zarándokok kissé megzavarodtak, talán egymást lovalták bele az
őrültségbe. Úgy érezhették, hogy joguk van azt tenni, amit tettek.
Azután megszólaltak a komolyabb szavú fegyverek is.
R A A R K p o p S W O O S H t h u d C R U M P
RAARKpopSWOOSthudCRUMR.
* * *
Az egyik fegyver csövéből kiröppent egy robbanógolyó. Azonnal
aktiválódott, s az apró lökéshullám még jobban felgyorsította. Célba
talált. Alagutat fúrt magának, aztán szétrobbant. Hús, csontok,
zsigerek emelkedtek minivulkánként a levegőbe. Mindig így történt –
ez a dolog mindig ugyanilyen undorító módon zajlott le.
A lézerpisztolyok gyakorlatilag némán működtek. Ha a célzás
pontos volt, az energiaszikék gyorsan semmivé váltak. Ahol a
lézertöltet találkozott a célponttal, ott felizzott a test, és agonizáló
kiáltás harsant. Feltéve, hogy az áldozatnak a találat pillanatában
még volt torka, tüdeje és szíve az utolsó üvöltéshez.
* * *
Körülbelül tíz zarándok elmenekült. Többtucatnyi hevert holtan vagy
halálos sebbel a kapu előtt. Szinte valamennyiüket a lézerpisztolyok
terítették le. Aprócska kis mészárlás...
Az őrjárat parancsnoka visszatért. Az egyre erőtlenebbé váló
fényben elismerően nézett a komoly fegyverekre.
– Ezek űrgárdistafegyverek, igaz-e, nagyuram? Nagyapám beszélt
nekem arról, hogy amikor az űrgárdisták eljöttek ide, ő is gyerek volt
csupán. Kipurgálták az idegeneket miközülünk. A zarándokok meg
relikviákat gyűjtenek.
A férfi leakasztott a nyakából egy zsineget, amelyen egy
megpörkölődött hüvelyű robbanótöltet himbálózott. Jaq egy
pillanatra összerezzent. A parancsnok áhítatosan megcsókolta a
f é m t á r g y a t .
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Zhord.
– Itt vettem, Shandabarban; relikviaként árulták.
Az űrgárdisták, akik annak idején itt jártak, a jelek szerint
hátrahagytak néhány felhasználatlan tölténytárat meg talán más
tárgyakat is, amelyeket aztán távozásuk után évtizedekkel szent
holmikként tiszteltek az emberek.
– Add csak ide! – szólt rá a parancsnokra Lex. – Ennek itt a helye. –
A fegyverére csapott.
Jaq arra számított, hogy a parancsnok nem adja át Lexnek a
lőszert. Miért is válna meg a talizmánjától? Milyen jogon kér tőle ez
az óriás termetű barbár ilyesmit?
De nem... A parancsnok mintha megdelejeződött volna, félig
kábultan engedeleskedett az űrgárdistának.
– Áldás volt látni, ahogy ezek a fegyverek dörögnek – mormolta
közben, majd vonakodás nélkül átnyújtotta Lexnek a töltényt.
Oldalra fordult, és a szétszórtan heverő hullákra nézett. – Reggel
ideküldöm a szanitéceket meg a takarítókat, nagyuram.
– Hálás leszek érte – felelte Jaq. – A rabszolgám majd
hullazsákokat csinál a zarándokok sátraiból, és beléjük teszi a
halottakat. Itt, az utcán fogja lerakni őket.
A nap ekkor már majdnem teljesen lesüllyedt a látóhatár mögé; a
csillagok egyre fényesebben ragyogtak. A Sabulorbnak nem volt
holdja. Ha lett volna, a tengerek minden áldott nap elárasztják a
meghökkentően alacsony fekvésű kontinenst, és a lassú folyók vize
a bolygó mozgásának megfelelően újra és újra kiloccsan a
medréből. Persze a sabulorbi polgároknak ilyesmi eszükbe sem
jutott; az efféle dolgokat, az ilyen bonyolult problémák kezelését
ráhagyták a technikus varázslókra.
Az útikalauz szerint a szent városban három nagyobb templom és
számtalan kis szentély állt, melyek mindegyikét az Istencsászár
tiszteletére építették. Mind annak a helynek a közelében voltak, ahol
a Sabulorb kolonizációjának legelső évezredében a városkapu állt.
A trió másnap kora reggel a keleti Occidens-templom felé indult el.
Gyalog vágtak neki az útnak – úgy tervezték, később majd vesznek
maguknak valamilyen járművet. A Rhana Dandrából kifeszegetett
drágakövek birtokában sékelmilliárdosnak vallhatták magukat, de
ostobaság lett volna mindent azonnal pénzzé tenni. A körültekintés
és az óvatosság most sem árthatott, egyébként is egy várost
gyalogosan lehet igazán megismerni és megérteni; ezt a fáradságot
érdemes volt vállalni.
Az Occidens az a templom volt, ahol Ey'Lindi járt, ahol megtalálta a
génorzók tanyáját. Jaq mindenképpen a néhai orgyilkos-kurtizán
nyomait akarta követni.
Amikor nekivágtak az útnak, elhatározták, hogy keresnek még
néhány olyan tárgyat, amilyet az őrjárat parancsnokától kaptak.
Útban az Occidens-templom felé az egyik széles sugárúton
felfedeztek egy olyan épület-kolosszust, amely valahogy
különbözött a helyi stílusban épített házaktól. Hiányoztak róla a
kupolák és az árkádok, központi tornya köré pedig bástyakoronás,
lőrésekkel ellátott falakat emeltek.
– Úgy néz ki, mint valami bíróság – jegyezte meg Zhord borzongva.
Ám az útikalauzban egyetlen ilyen vagy hasonló rendeltetésű
épületet sem említettek.
Az utcákon egyetlen tükörmaszkos, tömegterelgető arbitrátort sem
l á t t a k .
– Jobb lesz, ha később még alaposan szétnézünk errefelé – mondta
a kis fickó.
* * *
Ahogy a trió közeledett ahhoz a helyhez, ahol a keleti, vagyis
Occidens-templomnak lennie kellett volna, egyre romosabb
épületeket láttak. Találtak egy háztömböt, amelyet nem sok
különböztetett meg egy óriási törmelékhalomtól. A jelek szerint
senki sem tett semmit az újjáépítés érdekében. A poros romok
között zarándokok kutakodtak. Ó, milyen szedett-vedett csürhét
alkottak! Aztán, mintegy ráadásképpen, ott nyüzsögtek a
jövendőmondók, az ajándékárusok és egy egész
kereskedősokadalom, amely a kitömött egértől kezdve a borig ezer
különféle kacatot kínált. Ameddig a szem ellátott, mindenütt
kunyhók és kioszkok, apró bódék és pultok álltak. A látvány
leginkább egy zsúfolt gombatelepre emlékeztetett. Az egész úgy
festett, mintha az egykori csatatéren bazárt alakítottak volna ki.
A pusztítás nyomai között virágzott a kereskedelem. A reménybeli
vásárlók légiója a legeldugottabb zugba is eljutott. A klienseket
felhajtó csalogatóemberek úgy hemzsegtek, akár a darazsak a
lédús gyümölcs körül. Önmagukat profi idegenvezetőnek nevező
fickók alkudoztak a látogatóba érkezettekkel.
Hogy elkerüljék a magukat ajánlók felesleges alkalmatlankodását,
gyorsan felbéreltek maguknak egy vezetőt. A pasas vézna volt,
középkorú, és határozottan visszataszító. Dülledt szeme – talán
valamilyen mirigytúlműködés miatt – állandóan levedzett. A felső
ajkán látszott, hogy valamikor régen késelésbe keveredett, és
éppen itt, az arcán szerzett sebet. A szavakat a torz felső ajaknak
köszönhetően kissé selypegve ejtette ki, ám ennek ellenére szünet
nélkül beszélt, méghozzá jó hangosan.
Samjani volt a neve.
– Köszönet, nagyuraim, azért, hogy engem fogadtatok fel.
Bizonyára azért jöttetek ide, Shandabarba, hogy részetek legyen a
csodás látnivalókban.
– Te magad is éppen eléggé érdekes vagy, Sam – jegyezte meg
Zhord kissé gúnyosan. – Egyébként hogy megy az üzlet?
Rosszabbul, mint a kollégáidé?
Samjani sejtelmesen elvigyorodott.
– Occidensben általában senki sem foglalkozik azzal, hogy a másik
arca szép-e vagy sem. – Felvihogott. – Itt, ahol egykor
deformálódott hibridek flangáltak, senkit sem zavar a csúnyaság. –
A férfi ügyes volt, határozottan ügyes: úgy csavarta a szót, hogy
saját rondasága ürügyén említést tegyen a félig emberi
génorzóivadékokról. Átlagos turistáknál ezzel a célzással általában
sikerült felpiszkálnia az érdeklődést. – És egyébként is, alacsony
növésű nagyuram, semmiféle hátrányom sincs abból, hogy ilyen az
ábrázatom. A zarándokok ide nem miattam jönnek, hanem hogy
megpillanthassák a Szent Arcot.
Hát igen, a Földön Lakozó arcáról két nap múlva akarták
fellebbentem a fátylat a nyugati, vagyis Occidens-templomban. A
trió ott akart lenni az eseményen, de most még azt a helyet, az
Occidenst szerették volna megnézni, ahol egykor Ey'Lindi járt.
– De... Létezik még egyáltalán az Occidens, és ha igen, hol van
ebben az irdatlan romhalmazban?
Samjani felvezette őket egy törmelékdomb tetejére.
– Éppen előttetek van!
A kőhalmok között egy széles téren furcsa nyílások tátongtak,
amelyek minden bizonnyal valamiféle föld alatti labirintust alkotó
alagút- és katakombarendszer lejáratai voltak. A törmeléket
kihordták belőlük. Az alagutakba létrákon lehetett lejutni. Valamikor
régen ezeket a helyeket ellepték a deformálódott lények, ez volt a
mutáció szíve; a központja annak az ocsmányságnak, amelyet
aztán a páncélos űrlovagok letöröltek a bolygó színéről. Ez volt az a
hely, ahol a legendás események lezajlottak – érthető, hogy a
zarándokok látni akarták.
– Miért nem építették újjá az Occidens-templomot? – hangzott a
következő kérdés.
– Az Occidens papjai nem járultak hozzá, nagyuraim... amiből arra
lehetett következtetni, hogy az Occidens és az Occidens
személyzete között valamiféle rivalizálás dúlt. Az Occidens státusát
tekintve alacsonyabb szinten helyezkedett el, mint az Occidens, de
mégsem lehetett jelentéktelennek tekinteni, mert a falai között
őrizték az Istencsászár, a halhatatlan uralkodó körömnyesedékeit. A
Földön Lakozó halhatatlan volt. Lelke szétterjedt az egész
galaxisban. Ez lehetett az oka annak, hogy a körömdarabkákat
hatalmas tartályokban kellett tárolni, mert azután is tovább
növekedtek, hogy elválasztódtak az Ő szent testétől. Az Occidens
papjai ezekből az óriás körmökből faragtak le egészen apró
forgácsokat, amelyeket aztán ezüstbe foglaltak, és szent
relikviaként eladtak a zarándokoknak. Ezzel szemben az
Occidens-templomban csupán egyvalami volt: az Igaz Arc, amely
csak egyszer jelent meg minden szent esztendőben, vagyis minden
ötvenedik szabványévben. A génorzó fattyak bandája lassanként
megfertőzte az Occidens-templomot. Megfertőzte, és a hatalmába
kerítette. A mágusok vezetője lett a főpap. Amikor aztán az
űrgárdisták felvonultak ellenük, természetesen védekeztek, és a
harcok során a templom megsemmisült. Az épület meg az egész
környezete, valamint a papok is elpusztultak. A helyi pontiflexü úrba
et mondi akkor járt volna el helyesen, ha kijelöli az Occidens új
főpapját. Ám a génorzóhibridek felkelése során ez a nagy tekintélyű
és nagy hatalmú egyházi személyiség életét vesztette. A törvények
és a tradíciók azt diktálták, hogy az ő utódja az Occidens-templom
akkori főpapja legyen. Értitek, amit mondok, nagyuraim...? Az
Occidens-templom idős főpapja pedig nem volt hajlandó kijelölni az
Occidens-templom új főpapját. Talált volna alkalmas embert a
posztra, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy új ellenfelet kreáljon
magának. Ezt természetesen nem mondhatta ki nyíltan, így arra
hivatkozott, hogy mindenekelőtt az ő kinevezését kell megfelelő
módon helybenhagynia a felsőbb hatóságoknak és egyházi
méltóságoknak. Kijelentette, hogy mivel istentelen szörnyek nemrég
képesek voltak arra. hogy megszállják és megfertőzzék a szent
város egyik nagy templomát, neki egyszerűen nincs joga ahhoz,
hogy egyházfőként megfelelőnek minősítse magát – mindenképpen
valamilyen külső jóváhagyás szükséges ahhoz, hogy folytathassa
ténykedését. Ehhez a jóváhagyáshoz pedig a felsőbb vezetőknek
bizonyára szükségük van a városban történt eretnekfertőről készült
pontos jegyzőkönyvre. Évek teltek el a jegyzőkönyv elkészítésével,
ám végül a jelentés mégis elkészült, s továbbították az asztrális
kardinális harminc fényévnyi távolságban lévő hivatalába. Ez a
magas rangú egyházi személyiség több száz köbfényévnyi űrzóna
vallási ügyeivel foglalkozott. Mivel a jelentést a szabályoktól
eltérően nem a sabulorbi pontifex hivatala készítette (nem is
készíthette, hiszen az előző, hivatalosan is beiktatott pontifex ekkor
már régen halott volt), valami hivatalnok egyszerűen visszaküldte az
anyagot. Legalábbis a Sabulorbon ez a pletyka terjengett. Közben a
ravasz főpap végeigyengülésben meghalt. Utóda szükségesnek
tartotta a jelentés felülvizsgálatát és helybéli jóváhagyását. A
Sabulorbon ezt a jóváhagyást csakis a pontifex adhatta meg – aki
ekkor pontosan a revíziót kezdeményező pap volt, ha még nem is
egészen hivatalosan. Egymás után teltek az évtizedek... A
huzavona végeredménye az lett, hogy az Occidens-templomot nem
állították helyre. Mint bebizonyosodott, a szent körmöket látni
kívánó zarándokokat ez egyáltalán nem zavarja, ők a romok között
is ugyanolyan áhítattal bámulják az ereklyéket, mint korábban a
pompázatos körömcsarnokban. Az egész ügynek az idegenvezetők
lettek a haszonélvezői, akik jó pénzért elmondják az idegeneknek a
történetet, és átvezetik őket az Occidens-templomba.
– Tehát itt jártak az Ultramarinok – mondta Lex.
– Igen, nagyra nőtt nagyuram... – Aah...
Lex ebben a helyzetben nem játszotta valami jól a bárdolatlan
barbár szerepét. Nem bírta ki, hogy ne vizsgáljon meg pár relikviát,
amelyeket a kegytárgyárusok tálcákra téve mutogattak a
közelükben járóknak.
Többségükről rögtön kiderült, hogy egyszerű és nevetséges
hamisítványok, a robbanó töltetek is a minirakéták tömör fémből
készült másolatai, amelyekről hiányoznak a páncél tépő csúcsok, a
minihajtóművek, a reaktív detonátorok, és természetesen nincs
bennük semmiféle robbanóanyag sem.
Lex hosszas vizsgálódás után kiválasztott két eredeti lövedéket, és
odaszólt Zhordnak, hogy vegye meg ezeket. Az ár, amit a
kereskedő kért, nevetségesen és elképesztően magas volt. Lex is
nagyra nőtt, ám korántsem lehetett nevetségesnek vagy
humorosnak nevezni, így aztán – miután megfeszítette az izmait, és
elmormogott pár fenyegető szót az istenkáromlásról és a csalásról –
Zhord viszonylag olcsón megszerezte az árut a kalmártól.
Valamivel később, miután keresztülnyomultak a tömegen, odaértek
a felnyitott katakombákhoz.
* * *
Jaq lenézett az egyikbe, és ajka rögtön egy nevet formázott: –
E y ' L i n d i .
Szörnyáltestbe bújva Ey'Lindi valamikor régen keresztülhaladt
ezeken a folyosókon és szent járatokon, amelyeket az utókor
turistalátványossággá alacsonyított, ahová olyanok is beleshettek,
akiknek halvány fogalmuk sem volt az orgyilkoskurtizán által
tanúsított bátorságról. Az idegenvezetők sem említették meg a
nevét; az egész bolygón csak hárman tudták, mi zajlott le itt: Jaq,
Zhord és Lex.
Micsoda vulgaritás! Jaq legszívesebben örökre lezárta volna a
járatokat. Legszívesebben lángszórót ragadott volna, hogy a szent
hely környékét megtisztítsa a bámészoktól. Hogy merészelnek
idejönni, és mit sem sejtve nézelődni? Hogy merészelnek
leereszkedni a folyosókra, és széttaposni Ey'Lindi lábnyomait a
p o r b a n ?
– Lemenjünk megnézni a szörnyek fészkét? – kérdezte Samjani.
Jaq torkából mély, fenyegető hang buggyant elő. Ridegen ránézett
az idegenvezetőre, e vulgaritás fenntartásának egyik élő eszközére.
De miért is ne morgott volna úgy, mint egy vadállat? Miért is ne adta
volna ki magából minden dühét és szenvedélyét, azokat az
indulatokat, amelyek két vállra fektették racionalitását?
Mielőtt bármi történhetett volna, Zhord közbelépett.
– És mi történt itt, Sam? Mármint azokkal a körmökkel. Hm?
– A harcok során az ereklyéket tartalmazó tartály megsérült, s azok
szétszóródtak, kis növésű nagyuram. Valahol itt vannak, időnként
előkerül egy-egy töredékük a romok alól. Sajnos, sokszor nem
sikerül megállapítani, hogy a leletek valójában micsodák.
– Ez érthető – bólogatott Zhord.
– Az, aki megtart magának egy körömdarabkát, büntetést kap.
Megkorbácsolják. A még megmaradt részeket a rendelet szerint be
kell szolgáltatni az Occidens-templomban, ahol megőrzik. Fél
sékelért bárki keresgélhet, de ha talál valamit, nem teheti el.
– Szóval ezek a körmök még mindig nőnek, mi?
– A már meglelt körmöket elzárták az Occidensben, és sohasem
teszik közszemlére őket.
– Érdekes dolgokat mondasz, te Sam...
– A dédapám idejében számtalan véres összecsapásra került sor a
körmök imádói és az Igaz Arc bálványozói között...
Jaq az egyik nyílástól a másikhoz ment, aztán megint tovább, és
mindegyiknél megállt, mindegyikbe lenézett. Arca réveteg volt. Lex
néma árnyékként követte.
A hely Lex számára is a potenciális tisztaságot jelentette, olyan
szentséget, amelyet a kíváncsiskodók, a bámészkodók, a
fanatlzálódott hívők bemocskolnak jelenlétükkel. Ezen a helyen
egykor űrgárdisták küzdöttek bátran, dicsőn és diadalmasan; sokan
életüket vesztették, feláldozták magukat, de így sem tűntek el nyom
nélkül a világból, hiszen a medikusok kellő tiszteletadással
kiemelték tetemükből a szaporodásért felelős szerveket és
mirigyeket.
A kék Ultramarinok jártak itt; eljöttek ide, megtisztították a helyet,
azután távoztak – de maguk mögött hagyták a legendák magvait, és
minden bizonnyal azokat a robbanótölteteket meg rakétákat is,
amelyeket azóta a „hálás” utókor relikviákként tisztel.
Ó, milyen boldogságot jelentett volna Lex számára, ha sikerül szert
tennie egy egész oldalzsáknyi teli tárra! Vagy... lehet, hogy latornak
érezné magát, ha a kezébe kerülne egy ilyen kincs? Az igaz, hogy ő
is valódi űrgárdista volt... de most micsoda? Talán semmi sem
különbözteti meg azoktól, akik mondabeli hősöknek tartják ezeket a
harcosokat. Igen, igaz, hogy ő is a hősök közé tartozott, de mi lett
belőle? Renegát lovag, aki még a szolgálati rudakat is kitépte a
h o m l o k á b ó l . . .
Ó, csak Rogal Dorn, életének fénysugara, csak ő maradjon vele, ő
mutasson utat neki ebben az önként vállalt száműzetésben; ő
segítsen neki abban, hogy ne tántorodjon le a nagyobb, fontosabb,
és minden kétséget kizáróan jó célhoz vezető útról!
Zhord hiába próbálta feltartani a vezetőjüket, Samjani éppen ebben
a meditatív pillanatban surrant oda Lex mellé, hogy dülledt
szemével végigmérje, és vidáman felkiáltson:
– Te, nagyra nőtt nagyuram, te szinte olyan vagy, mármint külsőre,
hogy akár Ultramar innak is mondhatnád magad.
Hogy annak mondhatná magát?
– Megtehetnéd azt, amit ők!
Megtehetné? Ugyan mit csinálhatna? Talán ugorjon le valamelyik
aknába? Törjön utat magának, tisztítsa meg a járatokat a
kíváncsiskodóktól, a bámészoktól, az ereklyevadászoktól? Az
Ultramarinok annak idején génorzóhibrideket mészároltak – neki
csak ez a csürhe maradt.
És egyáltalán: miért játszaná el, hogy Ultramarin, amikor ő Ököl?
Lex kézmozdulata ösztönszerű volt, széles kézfeje már majdnem
elérte Samjanit, már majdnem lecsapott rá, amikor...
Amikor Zhord közbeavatkozott.
– Te Sam! Van ebben a városban valamilyen törvényszék, igaz?
Biztos van; egy ilyen város nem lehet meg ilyesmi nélkül, szerintem
legalábbis nem, mert... – Es csak mondta, mondta, míg Lex újra
képes lett uralkodni magán.
Lex visszafogta magát. Ó, igen, az igazságügyi palota. Ha most
eltörné ennek a hitvány kis idegenvezetőnek a nyakát, ha
kilyukasztaná a fejét, akkor sem citálnák bíróság elé a tettéért. De
igen, tényleg kell itt lennie valami törvényszéknek. Ey'Lindi a
jelentésében ugyan egyetlen szóval sem említette, ám ez aprócska
hiányosság volt.
A birodalmi törvényszékek nem foglalkoztak a világi bűnökkel, a
gyilkosokat és a rablókat a rendőrség intézte el. Bíróság elé csakis
és kizárólag a Birodalom elleni vétségek elkövetői kerültek. Vajon
mibe keveredett bele a trió, legalábbis a jelek szerint, ha nem egy
burkolt, de rettenetes hazaárulás! ügybe?
Vajon Samjani felfogta, milyen kevésen múlott az élete? A
zarándokok, akik általában felfogadták, gyakran szeszélyesek
voltak, talán már az is előfordult a kiguvadt szeművel, hogy valaki
kezet emelt rá.
– Igen, van bizony! Egy nagy törvényszékünk van – felelte Samjani
szolgálatkészen. – Pár évvel az Ultramarinok távozása után készült
el az épület.
Minden egybevágott. A birodalmi kultusz egyik fontos templomának
hibridek általi megfertőzése, az, hogy ilyesmi egyáltalán
megtörténhetett, a fegyelem és a rend lazulásának biztos jele. Az
ilyesmi pedig bűn, súlyos vétek.
Samjani szerint az akkori kormányzó, egy bizonyos Hakim
Badshah, a családja révén szintén kapcsolatba került az
eretnekséggel. Elképzelhető, hogy a Badshah-dinasztia képes volt
fennmaradni. Talán a korábbi pozícióját is megőrizte. Talán éppen a
családra kiszabott komoly büntetésekből építették fel – igaz, tíz év
alatt – a törvényszéki épületet; talán még most is ők fizeük a
fenntartási költségeit.
Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a monstrum kapui általában
zárva vannak. Az odabenn élő bírákat a jelek szerint éppen eléggé
lefoglalják a saját ügyeik, intrikáik.
Erre már Jaq is felkapta a fejét.
– A törvényszéki marsallok nem vizsgálják át rendszeresen
S h a n d a b a r t ?
Samjani nem tudott semmi ilyesmiről.
– A bírák nem küldenek ki ítélet-végrehajtó csapatokat, hogy
felkutassák az esetleges lázadókat?
Samjani azt sem tudta, mi fán terem az „ítélet-végrehajtó”. – Az
emberek viszont elég gyakran ölik egymást, sokszor magukat –
mondta, de ezt nem akarta részletezni. Talán csak a vallási
rivalizálásokra és összecsapásokra gondolt.
Elhagyták a zsúfolt romzónát, s megvaltak informátoruktól, hogy
átsétáljanak a városon, az Occidens-templom felé. Útközben
szemügyre akarták venni a törvényszék épületét is. A séta, úgy
gondolták, két-három órás lesz; akkor sem lehet hosszabb, ha
megállnak egy-két kisebb szentélynél, esetleg a halpiacon vagy a
kamelopárdistállónál, ahonnan jó kilátás nyílik a közelben álló
kormányzói palotára.
* * *
Amikor a hatalmas törvényszéki épület közelébe kerültek, egy ideig
a széles, zsúfolt út túloldaláról figyelték.
Az épület gigantikus volt, egy egész háztömböt elfoglalt. A jelek
szerint többhektárnyi területet kellett lebontani ahhoz, hogy helyet
teremtsenek az óriás számára. Persze az is elképzelhető volt, hogy
a korábbi házak a génorzók lázadása során semmisültek meg.
Büszke, függőleges falak emelkedtek a magasba; a több száz
szabályosan sorakozó ablak mind túlságosan keskeny volt ahhoz,
hogy keresztülférjen rajtuk egy emberi test, viszont lőrésnek
kiválóan megfeleltek. Itt-ott mellvédek domborodtak ki a komor
felületből. A tetőt megerősítették, bástyafokokkal látták el. A hegyes
tornyok alól grimaszoló vízköpők feje meredezett. A központi torony
tetején egy vigyorgó koponyára hasonlító kupola magasodott. A
felső szakaszon lévő tíz méter széles frízen állkapocs nélküli
koponya díszelgett, két oldalán a felirat: PAX IMPERIALIS LEX
I M P E R I A L I S .
A Császár békéje, a Császár törvénye...
Lex, ahogy a gigantikus domborművön felfedezte a saját nevét,
hirtelen úgy érezte, mintha máris bűnhődne dezertálásáért – úgy
érezte, mintha a jelmondat valójában a Birodalom notórius
ellenségeinek feketelistája lenne, amelyen az ő neve a legelső a
s o r b a n .
– Huh, még jó, hogy az én nevemet nem írták fel oda! – tréfálkozott
Zhord. – Engem még nem keresnek.
Volt egyáltalán valaki, akit a bírák kerestek? Samjani igazat
mondott: a hatalmas plasztacél kapuk valóban zárva voltak. Talán
csak most nem nyitják ki őket, a szentév legszentebb időszakában,
amikor mindent ellepnek a zarándokok. Az odabent élő bírák
valószínűleg nem szeretnék, ha a mindenre kíváncsi embertömeg
befurakodna rezidenciájukba, ha betolakodna a kapuk mögötti
udvarra vagy a tárgyalóterembe, pusztán azért, mert ez az épület is
a szent városhoz tartozik.
De az is lehet, hogy a kapuk amiatt vannak csukva, amire Samjani
célzott: mert a bírákat túlságosan is lekötik saját, belső ügyeik, a
minipolitikájuk. Talán azért foglalkoznak ilyesmivel, mert Sabulorb
valóban olyan békés hely, amilyennek látszik.
Jaqnak eszébe jutott egy másik jogi intézmény, amelyet egy ennél
sokkal melegebb világon látogatott meg. Annak mindig nyitva voltak
a kapui. Az udvaron és a tárgyalóteremben éber arbitrátorok
figyelték a tömeget. Azon az udvaron egész csapatnyi embert
szállásoltak és tartottak el, az egymással vitázó peres feleket, akik
heteken, sőt hónapokon át ott táboroztak. Közöttük állandóan
ellátók járkáltak, gyógynövényből főzött teákat s különféle ízesített
lepényeket kínáltak nekik. Ott voltak a szakácsok is, akik főzték a
teát, sütötték a lepényt; meg persze a hivatalnokok is, akik
megpróbálták lebonyolítani az ügyeket, a törvényes ügyvédek, akik
segítettek a pereskedőknek abban, hogy megfogalmazzák
követeléseiket, védekezésüket, és mindent, amit el akarnak
mondani a bírák előtt, természetesen figyelembe véve a több száz.
esetenként több ezer éve megalkotott birodalmi törvények
legapróbb részleteit is. A pereskedők némelyike a fél életét azon a
hatalmas őrzött udvaron töltötte, amely valójában a törvényszéki
komplexumnak csak a legkülső és meglehetősen kis részét
képezte. Az is gyakran megesett, hogy az ott táborozók némelyike
beállt a harcos arbitrátorok közé, mert az idő múlásával az ügy,
amiért odament, elvesztette valódi jelentőségét, és új életet akart
kezdeni. Itt, a Sabulorbon azonban másként álltak a dolgok. A
bíróság zárva volt. Jaq a társaihoz fordult.
– Sok mindent el lehet követni úgy, hogy az ember azt mondja:
betartja a törvényt.
– A tömeg áhítatoskodó zsongása miatt Zhord és Lex alig értette
szavait. A közelében senki sem volt, aki esetleg kihallgathatta volna,
amit mond. – A törvény szeme távolra néz, és sokszor nem veszi
észre azt, ami a lába alatt van.
Zhord a következő sarkon felállított toronymagas kivetítőernyő felé
biccentett, amely alatt egy hatalmas bronzedény állt. Csilingelve
hullottak bele az adományok. Az ernyő sötét volt. Tőle szabályos
távolságokban több hasonlót is elhelyeztek.
A kis fickó megállította az egyik zarándokot; információt akart
szerezni. Kiderült: a kivetítőknek semmi közük sincs a törvényszéki
épületben folyó dolgokhoz, de még a szokásos rendőrségi
megfigyelésekhez sem. Hatmillió ember nem is remélheti, hogy
közvetlenül sikerül jelen lennie az Igaz Arc felfedésénél, de ezeken
keresztül mindenki figyelemmel kísérheti a nagy eseményt. Sőt így
talán még jobban is lehet látni, mintha az ember odamenne.
– Nem vádolom a bírákat a rend és a fegyelem meglazulásáért –
mondta Jaq. – De talán sokkal többet foglalkoznak a saját
hatalmukkal, mint a komoly és tényleges nyomozati munkával. Ez a
kísértés időnként csapdába ejti őket, és amilyen a törvényszék,
olyan a világ is, amelyben létezik.
A kapuk mögött minden bizonnyal egy udvar van, azon túl pedig
helyiségek és csarnokok, termek és szobák, pincék és barakkok
labirintusa, fegyvertárak, irattárak és archívumok, raktárak és
konyhák, edzőtermek és garázsok.
Az igazságügyi épületek sokban hasonlítottak a kolostor erődökhöz;
szuverén birodalmak voltak, amelyekben a taláros bírák a bíróság
marsalljait irányították. Ez utóbbiak parancsoltak a jól felfegyverzett
és mindenre kész arbitrátoroknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy
erőszakkal vagy bármilyen eszközzel helyreállítsák a Birodalom
rendjét ott, ahol azt valami megzavarta.
– Feltételezem – mondta Jaq –, hogy a jelenlegi Lord Badshah már
nem konspirál, és nem mesterkedik semmiben. Miért is tenné,
amikor az adók révén is fenn tudja tartani a törvényszéket? A helyi
adminisztrációs szervezetből évekkel ezelőtt kipurgálták a
hibrideket. A bírák úgy érezhetik, hogy jelenlétükre csupán a
helyzet, a tisztaság fenntartása érdekében van szükség. Ez persze
tévedés, súlyos tévedés – nekünk azonban éppen kapóra jön. Egy
ennél kisebb városban esetleg gyanút keltenénk. Egyébként is
valami űrkikötő közelében kell maradnunk, hacsak nem fedezünk fel
egy eddig ismeretlen vagy elfeledett Hiperháló-kaput a sivatag
homokja alatt!
Ahhoz, hogy egy ilyen kaput felfedezzenek Azul Petrov amputált
rúnaszemének segítségével...
A halott navigátor hiperszemébe bele volt vésve a Hiperhálóban
lévő Fekete Könyvtárba vezető útvonal. Lehet, hogy valamilyen
módon azt is jelezné, ha lenne a közelben egy Hiperháló-kapu?
De egyáltalán hogyan lehetne ilyesmire használni a szemet, amely
egyetlen pillantásával képes ölni? És mi oka lett volna bárkinek arra
a Sabulorbon, hogy elrejtsen egy ilyen kaput?
Körülbelül száz métert tettek meg – egyre közelebb kerültek a
kivetítőernyő alatti óriási bronztálhoz –, amikor valahonnan elölről
hisztérikus kiáltozás hallatszott. Sokkal erősebb volt a már
megszokottnak számító kántálásnál. Mintha vihar erejű szél söpört
volna végig a tömegen; a kiáltások a legkülönfélébb akcentusokkal
hangzottak fel:
– Korábban mutatják meg az Igaz Arcot!
– Hamarább mutassák meg a Igaz Arcot!
– A papok má' elkezdték az Ő Orcájának a megmutatását...!
– Ostenus vultus sancti...!
Talán alaptalan a hír. Az ernyők sötétek maradtak. Mi okuk lett
volna az Occidens papjainak arra, hogy a jelzettnél két nappal
korábban bemutassák az Arcot?
A hír azonban olyasvalaminek bizonyult, amit a bolygó túlsó
oldaláról, a más planétákról, a távoli csillagok bolygóiról érkezett,
csodára éhes zarándokok azonnal elhittek. Lemaradni erről a
csodálatos és fontos pillanatról? Ötvenévnyi várakozás után? A hír
futótűzként terjedt, és csakhamar eltorzult, minden logikát nélkülöző
pletykává változott:
– Csak azok láthatják az Arcot, akik lefizették a papokat!
– Olyan sokan megvesztegették a papokat, hogy úgyis mindenkinek
látnia kell...
– Nem lesz nyilvános bemutatás!
– Nem, nem, a bemutatás mindenképpen nyilvános lesz!
A tömeg pánikba esett, és meglódult. A mellékutcákból és a
sikátorokból zarándokok özönlöttek a főútra. A testáradat
hullámzani kezdett, vergődni, aztán üvölteni. Jaq, Zhord és Lex a
még üresen is legalább egy tonna súlyú bronzedény mellett keresett
m e n e d é k e t .
A törvényszéki épület előtt összegyűlt tömeg egy része eszelősen
siránkozni kezdett. Öklök csattantak a hatalmas kapukon. Ezer
hang követelt igazságot.
– Fizettünk...!
– Most is fizetünk!
– Az áhítatos zarándokok mind letették, amit kellett...!
Ez talán valamiféle igazságtalanság volt? És éppen itt, a bíróság
közvetlen közelében kellett kiderülnie? Lehetett valamiféle
összefüggés az intézmény és a történtek vagy állítólagos történések
k ö z ö t t ?
Nem. Erről szó sem volt.
Az odabent lévőket komoly aggodalommal töltötte el, hogy éppen itt
hördült fel, bolydult fel és őrült meg a tömeg. Az a csőcselék, amely
jobb célpontot nem találván, a plasztacél kapuknak esett neki
ököllel, lábbal. Az efféle támadás már önmagában véve is
törvényellenes cselekedet volt. Olyasmi, amit nem lehetett válasz
nélkül hagyni.
A magas, keskeny ablakokban lézerpuskák csöve jelent meg.
Mindegyik lefelé mutatott.
A vízköpők pofájában elhelyezett hangszórókból egy hang dörrent a
t ö m e g r e :
– POLGÁROK, ZARÁNDOKOK, HAGYJÁTOK ABBA A KAPUK
O S T R O M L Á S Á T !
A CSÁSZÁR NEVÉBEN FELSZÓLÍTUNK TITEKET, HOGY
BÉKÉSEN TÁVOZZATOK INNEN!
A támadás azonban folytatódott. A hangszórók ismét felüvöltöttek:
– AZONNAL VONULJATOK VISSZA! NE OSTROMOLJÁTOK MEG
A TÖRVÉNYSZÉK ÉPÜLETÉT! A TÖMEG OSZOLJON SZÉT! AZ
ENGEDETLENSÉGNEK HALÁLOS KÖVETKEZMÉNYEI
L E S Z N E K !
A figyelmeztetés, a kérlelés és a fenyegetés hiábavaló volt. A kapu
elleni roham nem csillapodott.
Néhány pillanattal később a láthatatlan arbitrátorok fentről mintha
jókora ezüstérméket szórtak volna a tömeg közé. Érméket,
amelyekről a zarándokok azt hitték, hogy az általuk befizetett
összegből kapott visszatérítés. Érméket, amelyeket ők maguk
dobáltak bele ajándékként és áldozatként – a Császár nevében –
azokba a hatalmas bronzedényekbe.
Ám ezek sorban felrobbantak, amikor földet értek.
– Repeszgránátok! – kiáltott fel Zhord, és rögtön lehúzta a fejét.
Valóban azok voltak. A védők a lézerfegyverek mellett
gránátvetőkkel is tüzeltek!
A szétrobbanó gránátok mindegyikéből többtucatnyi különféle alakú
borotvaéles és tűhegyes penge szóródott szét. Ezek a húsba
vágtak, artériákat metszettek át, gégéket hasítottak ketté.
Megcsonkították és megvakították a lent tolongókat. Vérrúnákat
fröccsentettek az égre emelt kezekre, a felfelé fordított arcokra.
Ó, milyen iszonyatos volt az a kiáltozás, amely betöltötte a teret!
Mintha félelemtől megvadult állatok nyüzsögtek és tomboltak volna
egymáson taposva, a halálos rémület hisztériájában. A zarándokok
közül csak kevésnek volt fegyvere, legtöbbjük csupán egyszerű kést
vagy szöges boxert hordott magával – csak a bolondok
járnak-kelnek a világban mindenféle védelmi eszköz nélkül. Mégis
akadt egy-két puska, néhány egykezes számszeríj, sőt pár darab
lézerpisztoly is.
Előkerültek hát a fegyverek – de minek? Mit csinálhatnak ezekkel
azok, akik még nem vakultak meg, akiknek a testét még nem
csonkolták a repeszek? Elfutni? Lehetetlen. Túlságosan sok test
feküdt a földön, túl sokan tántorogtak vakon – mindegyikük egy-egy
a k a d á l y .
A fegyveres zarándokok tüzet nyitottak a keskeny ablakokra.
Golyókat, mininyilakat és lézersugarakat lőttek ki. Nem sok esélyük
volt arra, hogy bármit is eltalálnak; pontos célzásra nem is
gondolhattak. Ám a lényegen ez mit sem változtatott: a törvényszéki
épületet, az igazság szimbólumát most már tényleg ostrom alá
v e t t e k .
A plasztacél főkapu lassan kinyílt – a tömeg befeszítette, és
beáramlott rajta.
Aztán rögtön meg is torpant: három páncélos jármű állt szorosan
egymás mellett, a kipufogógázok felhőjébe burkolózva.
Kettőn nehéz géppuska trónolt. A középsőn gépágyú. Mindhárom
tetején egy-egy arbitrátor szakasz állt. Megjelenésüket kísértetiessé
változtatta sisakjuk fényvisszaverő vizora. Ó, milyen fekete volt az
uniformisuk! Mintha ébenszín robotok lettek volna – gépemberek,
amelyeknek arca helyére tükröt építettek be.
A gránátvetőkből repesz- és gázgránátok meg napalm esője hullott
a behatoló zarándokokra. Aztán a gépágyú okádni kezdte a kemény
acéllövedékeket. A két géppuska robbanótölteteket szórt az
emberek közé.
Gyilkos tűzfüggöny ereszkedett a kábult, lihegő, vérző tömegre, és
ennek a halál-viharnak nem akart vége szakadni. Golyók koppantak
a nagy bronzedény oldalán, amely mögött Jaq, Lex és Zhord lapult.
A törvényszéki épület olyan volt, akár a rothadó hús, amelyet
elleptek a férgek. Vagyis... inkább olyan, mint a végzetes szúrású
darazsak fészke.
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)
Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)
Kilencedik fejezet
Bolond
Néhány héttel később Rakel furcsa hírt hozott: a Mahabbat
kerületben az egyik színházban három érdekes és különös
mutatványos jelent meg. Előadásaikra tódult a nép.
A három akrobata közül kettő kaleidoszkopikusan, szemzavaróan
mintás ruhát viselt; öltözékükön a négyszögek szinte
másodpercenként változtatták színüket. Az arcukat holo maszk
takarta, amelyen többtucatnyi érdekes ábrázatot meg tudtak
jeleníteni. Mindegyik határozottan emberi vonásokkal rendelkezett.
Soha, senki, egyetlen pillanatra sem leshetett be a maszkok mögé.
A trió harmadik tagja koponyamaszkot viselt, fekete ruháját fehér
csontok díszítették. Ó, milyen félelmetesen vigyorgott az a
koponya...! Ó, milyen iszonyatos lehetett a maszk viselőjének saját
arca...! A három mutatványos közül ő volt az egyetlen, aki beszélte
a birodalmi gótot, bár nem a sabulorbi nyelvjárást. Ha valamit
szavakkal nem tudott kifejezni, azt elmutogatta. A társai beszéd
helyett leginkább csak pantomimeztek. Ó, milyen ügyesek és
finomak voltak a mozdulataik...!
– Mindenki úgy tudja, hogy emberek – mondta Rakel. – Semmi
furcsa nincs rajtuk, talán csak az, hogy egy kicsit túl magasak. A
karjuk meg a lábuk viszont a normális helyen van.
Az egzotikus mutatványosok egy kamelopárd karavánnal érkeztek
Shandabarba, Bara Bandobast városából, a Szürke-sivatag túlsó
oldaláról. Mindenki úgy gondolta, valamelyik nomád törzs tagjai
lehetnek.
* * *
Rakelt elsőként Mardal Shuturban informálta róluk. Ő még mindig
nem heverte ki fivére elvesztését. A hüvelykujjain mostanáig sem
gyógyultak be a sebek, amelyeket akkor szerzett, amikor nagy
nehezen kirángatta őket Chor koponyájából. Meg volt győződve
arról, hogy kizárólag „Töd Zapasnik” mágiájának köszönheti, hogy
nem maradt ott az érzékiség lakosztályában, hogy túlélte azt a
kéjes-véres delíriumot. Bevallotta, Chor arra számított, hogy a
kígyóasszony képes lesz kifürkészni Zapasnik elméjének titkait.
Meg akarták tudni, hogy az idegen kicsoda-micsoda valójában, de
az akció kudarcba fulladt. Valami rosszul, nagyon rosszul sült el.
Mardalt nem igazán érdekelte, hogy valaki leharapta Chor ujját. Mi
volt ez ahhoz a borzalomhoz képest, amit ő tett? Mi egy ujj, egy
nevetséges ujj két szemgolyóhoz képest? Miért haragudjon arra, aki
leharapta Chor ujját, amikor ő a fivére szemgolyóit passzírozta be
az agyvelejébe?
Nem volt egészen magánál, összefüggéstelenül beszélt Rakelnek, a
történtek megnyomorították a lelkét. Persze egy bűnöző nem
engedheti meg magának a gyengeséget – legalábbis ügyelnie kell a
látszatra, keménynek kell mutatkoznia. Éppen ezért csak célzásokat
tett arra, hogy szeretne szövetségre lépni Rakel hatalmas és
félelmetes patrónusával, nyíltan azonban nem mondta ki.
– Ó, a testvérem, a testvérem! – siránkozott. – Ó, az én okos,
meggondolt testvérem...!
Nem értette, hogy Rakel miért játssza az egzotikus kurtizán
szerepét Sir Tod mellett. Chor biztos választ tudott volna adni erre a
kérdésre is, de Chor már nem élt, így Zapasnik rejtély maradt.
Rakel tényleg behatolt a törvényszéki komplexumba? A
hulladékgyűjtők, akiket bizonyos időközönként beeresztettek az
épület szemétégetőjébe, hogy elhordják a toxikus hamut, hallották,
hogy a szakácsok az egyik bíró meggyilkolásáról pletykálnak. Nem,
Rakelnek egy szót sem kell mondania a dologról, ha nem akar!
Persze ha esetleg akar, akkor... Ó, jól van, jól van. Nem muszáj.
Igaz, milyen hőség van? Az ember leizzadja magáról a bőrét.
Shandabarban emberemlékezet óta nem volt ilyen meleg, legfeljebb
a Mahabbat kerületben, a bűn kamrájában. A Szürke-sivatagban
állítólag megolvadtak a homokszemek...
– Ó, a testvérem, a testvérem...!
Ah, igen, azok a fura mutatványosok... Igen, igen. Mardal vállalta,
hogy szemmel tartja őket, és értesíti Sir Todot, ha megtud valami
érdekeset. De semmi több! Figyel és hírt ad, de semmilyen
akcióban nem fog részt venni!
* * *
– Egyértelmű a helyzet – jelentette ki Jaq a társainak. – Az elda
Harlekinek az elrabolt könyvet keresik.
Rakel szeme tágra nyílt a döbbenettől.
– Ez a könyv szörnyű titkokat foglal magában – fordult Jaq a nőhöz.
– Az eldák Fekete Könyvtárából hoztuk el, amely a hiperteret
átszövő Hiperhálóban van. Egy ilyen helyre csakis egy inkvizítor
juthat be. A tudás, ami a könyvben van... mindenki számára tiltott.
Elég, ha ennyit tudsz róla.
– A tudás átok – mondta Rakel –, sosem áldás.
* * *
A Harlekinek a jelek szerint szétküldték kisebb csapataikat a
kozmoszban; az egységek csupán néhány fősek voltak, hogy a
lehető legtöbb bolygóra eljuthassanak.
Időnként korábban is megesett, hogy csoportjaik ellátogattak a
Birodalom félreeső világaira, ahol tánccal és pantomimmal
szórakoztatták a helybelieket. Ó, milyen pompázatos látványt
nyújtottak! Alig volt olyan ember, aki ne élvezte volna az
előadásukat, akit ne izgatott volna enigmatikusságuk. A truppokhoz
általában legalább száz idegen lény tartozott; akadtak közöttük
kosztümkészítők, holo vetítő kezelők, felnőttek és gyerekek, meg
persze a beöltözött mutatványosok – akik mellesleg harcosok is
voltak. Mivel a Sabulorbra most csupán hárman érkeztek, arra
lehetett következtetni, hogy bővítik látogatásaik körzetét. Azzal,
hogy ilyen mikro egységekben mozogtak, borzasztóan nagy
veszélyt vállaltak.
Itt, a Sabulorbon, könnyen össze lehetett téveszteni őket a helybeli
maszkos nomádokkal. Az itteni bírók semmit sem tudtak az
asztropatikus körözvényről. Az eldák más világokon is könnyen
álcázhatták magukat, hiszen ugyanúgy néztek ki, mint az emberek,
bár a mozgásuk meghökkentően könnyed, szinte légies volt. Úgy
festettek, mintha a Birodalom valamelyik luxusvilágáról érkezett
látogatók volnának, akiknek a hazájában ismeretlenek a
bőrbetegségek, a testet eltorzító nyavalyák, ahol mindenki ép és
egészséges. Időnként bátran vállalták a valóságot, és nyíltan
bevallották, hogy nem emberek, hanem egy idegen faj tagjai.
Akadtak olyan bolygók, mint például a Lekkerbek, ahol ezzel senki
sem foglalkozott – amíg a furcsa különcöknek elegendő elköltendő
pénzük volt. Más helyeken, mondjuk a Kareshen, az életüket
kockáztatták, sőt voltak olyan bolygók, ahol meg is haltak, mert a
szigorú helyi bírók, a fanatikus prédikátorok vagy az idegengyűlölő
csőcselék végzett velük.
És mindezt azért csinálták, hogy visszaszerezzék a könyvet!
Ez a három Harlekin Bara Bandobast irányából érkezett, nem a
shandabari űrkikötő felől. Jaq örült ennek, mert ez azt jelentette,
hogy van a közelben egy Hiperháló-kapu, amelyet szükség esetén
talán ő és a társai is használhatnak. Lexszel és Zhorddal már
elkészítették a terveket, amelyek kivitelezésénél Mardal
Shuturbannak és az embereinek is komoly szerep jutott.
Jaq csapata már három, teli tárral ellátott robbanótöltetes fegyverrel
rendelkezett, és persze voltak lézerpisztolyaik is. Ennek ellenére
úgy érezték, nem sok esélyük lenne az idegen harcos-trubadúrok
ellen, különösen nem így, hogy a trió egyik tagja Halálbohóc. Ezek a
Halálbohócok a nehézfegyverek specialistái voltak. Igaz, ez a fickó
nem hozhatott magával ilyesmit; a suriken ágyúk például nem olyan
aprócska játékszerek, amelyeket ruha alá dugva be lehet
csempészni egy nagyvárosba. Ha a Harlekinek mondjuk jet
siklókkal mozogtak a Hiperhálóban, és ezeken érkeztek a
Sabulorbra, akkor lehetett velük valamilyen komolyabb eszköz is.
Persze közvetlen veszélyt ezek sem jelentettek; a járműveket és a
nehézfegyvereket odakint, a sivatagban kellett elrejteniük, mielőtt
még csatlakoztak a kamelopárd karavánhoz.
A problémát az jelentette, hogy az eldák pszichikai szempontból
sokkal érzékenyebbek voltak, mint az emberek. Shandabar lakói
afféle mentális Bábelt alkottak; itt áltálában bizonytalan érzések és
félig megformált gondolatok keringtek a pszitérben. A Harlekinek
valószínűleg ezt a zagyvaságtömeget akarták átvizsgálni, abban a
reményben, hogy találnak valami értékes információszemcsét. Azt
persze semmi sem szavatolta, hogy nem jöttek hiába a bolygóra.
De vajon mi derülhet ki ebből a zűrzavarból?
Nos, nem sok, de azért mégis akadt egy-két dolog, amit az eldák
fontosnak találhatnak. Felfordulás a templom körül. Egyházi
zűrzavar; az Occidens-templom papjai és diakónusai megpróbálják
kideríteni, hogy a bazilikájuk ellen elkövetett akció hátterében nem
valamelyik rivális templom áll-e... Az egyik bíró rejtélyes
meggyilkolása... A gyönyörpalotában lezajlott undorító
Slaanesh-manifesztáció – igen, ez az esemény egészen biztosan
beleégett a túlélők agyába, és ez valami olyasféle volt, ami
bármelyik harlekin érdeklődését felpiszkálta volna.
Persze az is lehetséges, hogy az eldák csupán érzékelni tudják a
pszi híreket, de arra már képtelenek, hogy az információ magvakat
elválasszák a körítéstől.
Mardal Shuturban valószínűleg árasztotta magából a színtiszta
borzalmat; sejteni lehetett, hogy eltart még egy darabig, míg
elviselhető emlékké szelídülnek benne az élmények. Ezek az
iszonyatos képek, ezek a gondolatok pedig valamilyen módon
hozzákapcsolódtak egy bizonyos varázsló vizuális
emléklenyomatához. Egy olyan varázslóéhoz, akinek
felbecsülhetetlen értékű drágakövek vannak a birtokában...
Shuturbant auravédelemmel kellett ellátni, méghozzá a lehető
leghamarabb. A másik megoldás az lett volna, hogy megölik, de ezt
a lehetőséget el kellett vetni, hiszen Jaqnak még szüksége volt a
s e g í t s é g é r e .
A fallal körülkerített villa szerencsére elég messze esett a Mahabbat
kerülettől ahhoz, hogy az inkvizítor jelenlétére bármilyen közvetlen
pszichikai nyom utalhasson. Jaq képes volt arra, hogy leárnyékolja
gondolatait. Lex nem viselt pszicuriummal szigetelt sisakot, viszont
számára az is elegendő védelmet biztosított, ha a Rogal Dorn,
Rogal Dorn mantrát ismételgette.
De vajon Jaq képes lesz-e arra, hogy védelmező aurát hozzon létre
Zhord, Rakel és Mardal Shuturban körül is?
– Lex – utasította Jaq –, szeretném, ha gondolatban elkezdenéd az
ima mantrádat, hogy leárnyékold az elmédet. Zhord, tőled azt
kérem, hogy kezdj bele a leghosszabb zömik balladába, és mondd
végig... de ne fennhangon! Rakel, ami téged illet... Körülötted létre
kell hoznom egy védőburkot. Védelemmel kell körülvennem a
t u d a t o d a t .
Rakel valóban felnyögött ennek hallatán?
– Ha ezzel megvagyunk – folytatta Jaq –, azt szeretném, ha
elsietnél Shuturbanhoz, és elmondanád neki, hogy veszélyben az
élete, hogy azok a mutatványosok végeznek vele, ha nem kapja
meg tőlem a pszichikai védelmet.
– Ezek után már egészen biztos, hogy a pasas varázslónak fog
tartani téged, főnök – mondta Zhord.
– Talán – nézett rá Jaq – előbb-utóbb tényleg varázslóvá válok. –
Az arcán megrándult egy izom. – A te hű segítségeddel, zömik
segédem, és különösen a tiéddel, d'Arquebus kapitány.
Rakel most tudhatta meg biztosan azt, amit már régóta gyanított:
hogy az óriás valódi űrgárdista, méghozzá tiszt. Meghökkenve,
elakadó lélegzettel nézett Lexre, aki ökölbe szorította a kezét. Vajon
tisztelgésül vagy fenyegetésül? Szálfaegyenesen állt a hamis
Ey'Lindi előtt. Összecsapta a sarkát – ha van rajta valami lábbeli,
ezt a mozdulatot éles csattanás követi.
– Hölgyem – mondta keményen –, engedd meg, hogy
bemutatkozzam. Lexandro d'Arquebus űrgárdista-kapitány vagyok,
a Császári Öklök káptalanjából. Inkognitóban utazom, Jaq Draco
inkvizítor úr kísérője vagyok. Ez az ököl bárkinek a nyakát
elroppantja, aki elárulja uram és parancsolóm valódi kilétét.
– Értem – motyogta Rakel. – Értem... – Elmormogott egy gyors
imát. Vajon hány ilyen rettenetes titkot bír még elviselni?
Jaq a nőre nézett.
– Találkoznunk kell Shuturbannal. Valamilyen nyugodt helyen, távol
a Mahabbat kerülettől.
– Esetleg Bellygunge-ban? – javasolt Zhord. – Most már nyugodtan
odamehetünk, tele vannak a fegyvereink.
– És ürítsük ki őket nyomós ok nélkül? – kérdezte Lex csípősen. –
F e l e s l e g e s .
Hol legyen hát a találkozó? Az Occidens-templom romjainál
rengeteg koldus lézengett. A nyereg raktárat azóta már biztos
telepakolták csapdákkal a tulajdonosai, és különben is túlságosan
közel van a törvényszéki épülethez.
– És mi lenne, ha annál a vargánál találkoznánk, akinél a
csizmámat csináltattam? – szólalt meg a kis fickó, majd elégedetten
topogni kezdett. Az új bakancsa valóban pompás volt. – Senkinek
sem tűnik fel, ha az ember ilyen helyekre megy, szóval éppen
ideális az ehhez hasonló randevúk lebonyolítására. És nincs a
Mahabbat közelében. Persze mielőtt odamegyünk, még meg kell
fenyegetnünk a vargát, hogy tartsa a száját. Esetleg el kell
zavarnunk egy kis időre. Nem akarom bántani, hálás vagyok neki.
Jaq bólintott.
– Shuturban annyi testőrt hozhat, amennyit akar. – Rakelre nézett,
és kivette a köpenye alól az Orgyilkos-lapot. – Gyere velem, hamis
Ey'Lindim, hogy in nomineIrnperatorts ellássalak a megfelelő
védelemmel.
* * *
A kaptafák, a kalapácsok, a szögek és az árak között ennyi
fegyver...! Robbanótöltetes fegyverek, lézerpisztolyok,
géppisztolyok! A varga műhelyében még sosem volt annyi gyilkos
szerszám, mint akkor, amikor Jaq a társaival, Mardal Shuturban
Pedig féltucatnyi testőrével megérkezett.
A műhely hosszúkás, tágas helyiség volt: koszos üvegkúpokban
elhelyezett villanyégők világították meg. A falakba vert kampókon
legalább száz pár bakancs, cipő és csizma lógott. A kövér, kopasz
tulajdonost, Dukandar mestert büszke tartású feleségével és két
kamasz fiával együtt kiküldték az éjszakába. Erre közvetlenül Jaq
érkezése után került sor, jóval azelőtt, hogy Shuturban és testőrei
benyomultak. A Dukandar család tagjai nem maradhattak a műhely
fölötti lakrészben sem – Jaq el akarta kerülni, hogy esetleg
hallgatózzanak. Pár órányi séta még senkinek sem ártott meg. A
forró nap után még jól is eshet egy kis lófrálás a balzsamosan hűs
éjszakában.
* * *
– Újra találkozunk – üdvözölte Mardal az inkvizítort komoly hangon.
– Tehát ismét veszélyben van az életem?
– Igen, azok a mutatványosok komoly veszélyt jelentenek rád. Mivel
idegen lények és pszi harcosok...
Mardal ökölbe szorította az egyik kezét, és belecsapott a másik
t e n y e r é b e .
– Igen, el kell pusztítani őket – bólintott Jaq. – Ebben egyetértünk,
nekem viszont szükségem van egyikükre. Fogságba akarom ejteni,
hogy kifaggassam arról, miként érkeztek ide. Mardal Shuturban,
érezni rajtad, hogy nemrég átéltél valamilyen mágikus támadást. Az
idegenek nemsokára rád fognak találni, és ha fürkészni kezdik a
gondolataidat, nyitott könyv leszel számukra. Még rajtad vannak
annak a nyomai annak, amin keresztülmentél az Eksztázis
Házában, és erre a pszi szagra úgy odaszállnak, mint a rothadó hús
bűzére a döglegyek. Fontos lenne, hogy védőburkot kapj, amely
megóv attól, hogy rád találjanak. Ha ez megvan, lecsaphatunk
rájuk. Gyorsan és hatékonyan.
– Védőburkot? – Shuturban nyakán végiggördült egy kövér
v e r í t é k c s ö p p .
– Igen, hogy immúnis legyél a pszichikai kutakodásokra. Kapsz
tőlem egy mentális pajzsot, Mardal Shuturban. Ahhoz, hogy
átadjam, el kell mondanom néhány szent idézetet, és meg kell
áldjalak ezzel. – Jaq elővette fekete pálcáját, az agyi energiákat
összegyűjtő és kilövellő energiabotot.
Miközben Jaq félrevonta Mardal Shuturbant, Zhord titkon
elvigyorodott. Ó, a főnök arra is képes lenne, hogy egy egész
űrhajót beburkoljon ebbe a védőaurába, és még erre a pálcára sem
lenne szüksége. Ez az ősi és ritka fegyver valójában arra jó, hogy
megtisztítsa a démon megszállta embereket. A főnök tehát most
meg akarja vizsgálni, és szükség esetén ki akarja purgálni Mardal
Shuturbant. Ez a marha, ez meg semmit sem sejt az egészből, sőt
még örül is neki...!
* * *
Jó másfél órával azután, hogy Jaq és társai megérkeztek a varga
műhelyébe, már indulni készültek, méghozzá Mardal Shuturbannal
és testőreivel együtt. A Mahabbat kerület egyik színházába
t a r t o t t a k .
Kintről felerősített hang üvöltött bele az éjszakába:
– TÖRVÉNYSZÉKI ELLENŐRZÉS! AZ ÉPÜLETET
KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓ NÉGY SZEMÉLY
TEGYE LE A FEGYVERÉT, MAJD EGYENKÉNT, KEZÜKET A
FEJÜKRE TÉVE, TÉRDEN CSÚSZVA JÖJJENEK ELŐ!
ELSŐKÉNT AZ A TÖRPE, AKI VADONATÚJ BAKANCSOT VISEL!
– Ó, szentséges őseim!
Az inkvizítor Shuturbanra nézett. A férfi széttárta a karját, és
megrázta a fejét, jelezve, hogy ártatlan. Őszintének tűnt.
– AZ ÉPÜLETET KÖRÜLVETTÜK. A BENT TARTÓZKODÓK
JÖJJENEK ELŐ BÉKÉVEL, ADJÁK MEG MAGUKAT, HOGY
STEINMÜLLER ARBITRÁTOR-DETEKTÍV A TÖRVÉNYBEN
LEÍRTAKNAK MEGFELELŐEN KIHALLGATHASSA ŐKET!...
...A bakancs, a bakancs... Tehát ez volt a végzetes hiba. Az
Eksztázis Házában biztos megtalálták a zömik különleges, régi
lábbelijét. Valaki jelentette a dolgot a törvényszéken. Lehet, hogy az
egyik biztonsági őr, aki titokban a bírók informátora. Vagy talán a
kormányzó léha unokaöccse, esetleg valamelyik vendég, akit
feldühített, hogy az orgia során veszélybe került az élete, esetleg
sérüléseket szerzett ? Valaki, aki elég nagy tekintéllyel vagy
hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy rábírja a törvényszéket a
n y o m o z á s r a .
Tény: adva van egy törpe, aki elvesztette a bakancsát. Egy törpe,
akit egy óriási termetű rabszolga és egy szakállas, köpenyes férfi
társaságában láttak.
Tény: a szakállas férfi nem pusztán áldozata, sokkal inkább okozója
volt a történteknek.
Tennivalók: meg kell találni a törpét, és ki kell deríteni a részleteket.
Óvatosan és módszeresen kell dolgozni, anélkül hogy az érintettek
megsejtenék, hogy nyomozás folyik ellenük.
A nyomozás elindítása: fel kell keresni a város valamennyi,
bakancskészítéssel foglalkozó műhelyét, és ki kell deríteni, hogy az
utóbbi időben melyikben fordult meg egy törpe, akinek új bakancsra
volt szüksége.
Steinmüller arbitrátor detektívnek eltartott egy darabig, míg eljutott a
szál végére, és parancsot adhatott az akcióra. Mire a nyomozók
eljutottak Dukandarhoz, Zhord már rég betörte az új surranót.
Amikor felkereste Dukandart, hogy megbeszélje vele a találkozó
részleteit, távozása után a varga rögtön odarohant az első, még
működőképes nyilvános kommunikátorhoz, és hívta a
t ö r v é n y s z é k e t .
Vagy lehet, hogy erre nem is volt szükség?
Dukandar már korábban is jelenthette, hogy igen, valóban járt nála
egy törpe, aki bakancsot rendelt. Elmondhatta, hogy a lábbeli már
régen elkészült. A nyomozók ezután már csak abban bízhattak,
hogy szorítani fog, esetleg más probléma lesz vele, és az
elégedetlen vásárló bosszúsan visszaviszi a mesterhez. Csekély
esély, de ennek ellenére őröket állítottak a műhelyhez, ahol tényleg
ismét megjelent a zömik.
Amíg a kis fickó a műhelyben tartózkodott, a nyomozás vezetője
kirendelt egy teljes szakaszt.
– ...A TÖRPE TÍZ MÁSODPERCEN BELÜL JÖJJÖN ELŐ! –
hallatszott a parancs.
– KILENC... NYOLC...
Zhord készenlétbe helyezte a Császár Békéjét, Jaq felemelte a
Császár Kegyelmét, Lex az ajtó felé fordította fegyverét. Shuturban
emberei géppisztolyokkal és lézerpisztolyokkal vették célba a
bespalettázott ablakokat. Mardal egy lézerpisztolyt húzott elő.
...Amikor Shuturban és kísérete megérkezett, a figyelőember már
valószínűleg a törvényszéken volt, és éppen jelentést tett, így a
műhely új látogatóiról senki sem tudott. Az arbitrátorok azt hitték,
hogy csupán négy személy tartózkodik Dukandar házában, az
eszükbe sem jutott, hogy tucatnyi ellenféllel kell szembenézniük.
Arról sem lehetett tudomásuk, hogy a benn lévőknél három
robbanótöltetes fegyver van, teli tárakkal.
Amikor a számolás nullához ért, fülsiketítő robbanás kíséretében
beszakadt a varga házának kapuja. Törmelékzápor hullott alá,
porfellegek kavarogtak. A kapu, a hozzá tartozó fal és még néhány
ablak romhalmazzá vált. A mennyezetről törött gerendák zuhantak
le méltóság teljesen. A vakolat a vállukra fejükre potyogott. A felső
szint egyelőre nem omlott le, az oldalfalak még elbírták a súlyát, ám
az épület fenyegetően nyöszörögni kezdett.
Az arbitrátorok krakk gránátokkal robbantották be a ház kapuját. A
gránátok csak a célpontra fejtették ki hatásukat, a környezetben
nem tettek kárt. Lehet, hogy a támadók most gázgránátokkal fognak
próbálkozni, hogy előcsalogassák a bent tartózkodókat? Vagy
esetleg hurokgránátokat vetnek be?
– Kifelé, kifelé, vagy elkapnak minket! – üvöltött rá az űrgárdista
Shuturban embereire. – Kitörés, és... gyilkoljatok!
Iszonyatos ordítással belevetette magát a sűrű porfellegbe,
átcsörtetve a törmelékhalmon. Jaq és Rakel követte, egy pillanattal
később Zhord is utánuk rohant. Mardal Shuturban meg a testőrei
csak pár másodpercig haboztak, majd ők is teljesítették Lex
parancsát.
Az első öt tükörmaszkos arbitrátort azonnal meglátták; odakint
sorakoztak a sötét utcán. Az öt közül kettő éppen gránátvetőt
illesztett a fegyvere végére.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
A sortűz első RAARK-ja – mintha húsevő rémgyíkok vagy
pokolcsahos vérebek üvöltő csapata tört volna ki a porfellegből –
hallatán az egyenruhások meglepődtek. A döbbenet pedig sokszor
a halált hozza magával. A töltetek mellkasokba és hasakba
csapódtak, aztán felrobbantak. CRUMP. Vér fröccsent. Kelepelni
kezdtek a géppisztolyok. A két életben maradt arbitrátor fedezékbe
ugrott, és tüzet nyitott – szerencsére csak lézerfegyvereket
használtak. A két sugár Mardal egyik emberét találta telibe; mindkét
rendfenntartó ugyanazt a célpontot választotta ki magának.
És nem is a legerősebb ellenséget. Persze lehet, hogy Lex olyan
volt, mint valami megelevenedett őslény, a természet egyik
megnyilvánulási formája, nem pedig olyan, mint egy halandó
ellenfél. A törpét nem lőhettek le. Ami a szakállas férfit illeti... ő egy
nőt tartott maga előtt eleven pajzsként. Egy nőt, aki valószínűleg
legalább olyan értékes információkkal tud majd szolgálni, mint a
t ö r p e .
Az arbitrátorok rossz döntéseket hoztak. Nagyon rosszakat.
A Császár Békéje és a Császár Kegyelme egy-egy köpettel
ártalmatlanná tette mindkettőt.
Az öt halott közül vajon melyik lehet Steinmüller arbitrátor detektív?
A varga háza mellől, a sikátorból három újabb fegyveres érkezett, a
másik oldalról, a távolabbi utcából még kettő. Kereszttűz alakult ki.
Egy energiasugár végighorzsolta Zhord páncéldzsekijének szélét. A
zömik elvesztette az egyensúlyát, és felbukott, de szinte azonnal
feltérdelt. Mardal egyik testőre üvöltve vágódott orra.
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
RAAARKpopSWOOSthud CRUMP
Kelepelő géppisztolyok, a becsapódás után tűzszirmokat bontó
lézer sugárvirágok...
A harc körülbelül tizenöt fülszaggató másodpercig tartott. Talán még
addig se, mégis úgy tűnt, mintha a lövedékek hosszú-hosszú
perceken át száguldoznának a levegőben. Az idő lelassult.
Az arbitrátorok mind meghaltak, vagy legalábbis súlyos sérülést
szenvedtek. Lex a csillagok fényénél gyorsan átvizsgálta a testeket.
Ha talált olyat, amelyben még ott tétovázott az élet, azt átsegítette a
lét túlsó partjára. Semmi szükség arra, hogy a törvényszék
pontosan megtudja, mi történt.
Hol lehet a varga?
– Dukandar mester! – kiáltott bele Zhord az éjszakába. – A
műhelyében keletkezett egy kis kár! – Az épületen látszott, hogy
akár egy erősebb szélroham képes lenne ledönteni. – Jó lenne,
Dukandar mester, ha mentené, ami menthető!
Miután a látogatók távoztak, árnyszerű alakok, koldusok özönlöttek
elő a sötétségből, hogy kifosszák a házat, lábbelit szerezzenek
maguknak, összeszedjék a szerszámokat és a bőrdarabokat,
amelyeket később eladhatnak. A varga nem került elő. Ha elég esze
volt, fogta a feleségét meg a fiait, és elrejtőzött valahol a Bellygunge
füstös bélrendszerében.
Lehet, hogy a figyelőember még mindig a közelben van? Lehet,
hogy most is leselkedik, esetleg valamelyik szomszédos épület
ablakában áll? Lehet, hogy éppen most tesz jelentést? Most
suttogja bele áruló szavait a kommunikátorába?
Lex végigpásztázta szemével az utcát.
– Tűnjünk el innen! – kiáltott rá Mardal Shuturbanra.
– Menjünk a színházba! – javasolta Jaq.
Zhord egy pillanatra lehajolt, felkapta a földről azt a lézerfegyvert,
amelyhez tulajdonosa, az egyik arbitrátor, a halála előtti pillanatban
illesztett hozzá egy új gránátvetőt, majd az övébe tűzte.
* * *
A színházba, igen, oda. A Theatrum Mlraculorumba, amely
Mahabbatban, a Khelma Streeten állt. A színházba, mint a
félrészeg, szórakozásra vágyó városlakók, akik valamilyen
egzotikus érdekességet akarnak látni...
Mardal Shuturban útközben magához vett öt embert, akik
puskákkal, lánckardokkal meg más fegyverekkel rendelkeztek. A
csapata így kilenc főt számlált, a tizedik ő maga volt. Vajon tizenöt
ember elegendő lesz ahhoz, hogy elbánjon három
harcos-trubadúrral? Elég ennyi ember ahhoz, hogy a három
Harlekin közül kettőt megöljön, egyet pedig fogságba ejtsen?
Mardal pribékjei úgy vélték, igen – főként azok, akik már a varga
házánál vívott rövidke összecsapásban is részt vettek. Borzasztóan
fellelkesítette őket, hogy sikerült kinyírniuk egy egész szakasznyi
arbitrátort.
* * *
Az éjszakai előadás közönsége – elegáns, selyembe és prémekbe
öltözött emberek valamennyien – kiözönlött a kupolás színházból a
Khelma Streetre, ahol testőreik és sofőrjeik vártak rájuk.
Ballonkerekű automobilok és prüszkölő, kígyónyakú
kamelopárdokkal húzatott aranyozott hintók indultak el a széles
utcán. A lábak, a paták, a kerekek felverték a port. A szivarfüstbe, a
kipufogógázokba, a kamelopárdok trágyájának és vizeletének
bűzébe belekeveredett a sokféle drága, jobbára édeskés parfüm
i l l a t a .
A tizenöt, harcra készülő ember áttört a tömegen – megjelenésük
mintha az odabent látott drámai jelenetek folytatása lett volna. A
színházból kivonuló gazdagok egy pillanatra megrémültek, ám
amikor látták, hogy senki sem akarja kirabolni őket, a támadás (ha
egyáltalán támadásról volt szó) nem ellenük irányul, közömbös
arccal folytatták megkezdett tevékenységüket. A pár pillanatig tartó
ijedelem azonban éppen elég riasztó jelzést küldött a pszi térbe –
olyan jelzéseket, amelyeket a Harlekinek könnyedén érzékelhettek.
Jaq elgondolkozott. Vajon nem lenne jobb, ha inkvizítorként lépne
fel? Mit eredményezne az, ha a törvényszék tudomást szerezne
arról, hogy a városban egy titkos Inkvizítor és egy orgyilkos
ténykedik? A kérdés túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy ilyen
körülmények között megtalálja rá a választ.
A fegyvereket megpróbálták elrejteni, de a szemtanúk így is
észrevehették a lánckardok fogazott pengéjét, a puskák hosszú
csövét, a halott arbitrátoroktól elorzott lézerfegyvereket. Nem baj.
Így is jó. Shandabar lakói sok mindenen keresztülmentek; ebben a
városban már az űrgárdisták is jártak, és összecsaptak a
génorzókkal; itt megszokottnak számított az eszüket vesztett
zarándokok tombolása és véres pusztulása. A halál itt olyan
mindennapos volt, mint az egysékelesek a piacon.
Jaq és három társa hátramaradt; hagyták, hogy Mardal Shuturban
és az emberei hatoljanak be elsőként a színházba.
* * *
A kupolás nézőtér majdnem üres volt. Az elektro gyertyák még
mindig éles fényt ontottak magukból. A színpadot eltakarta a
leeresztett függöny. Amikor a fegyveresek beviharzottak, a még
mindig bent lévő nézők gondolkodás nélkül hasra vetették magukat
a puha plüssel bevont széksorok között.
– Jadu mester! – kiáltotta Mardal egyik embere éles hangon.
A függöny félrehúzódott, láthatóvá vált a színpad egy része, és
oldalt előbukkant az impresszárió kíváncsi arca. Érdekes fickó volt
ez a Jadu. Meghökkentően magas sarkú cipőt hordott, a lába rövid
és csont vékony volt, a törzse viszont akár egy kis hordó.
Bíborszínű ruhát viselt, amelyet ezüstösen csillogó holdak és
üstökösök díszítettek. Fejét vörös, széles karimájú tollas kalap fedte
– messziről nézve olyan volt, mint valami idétlen, tarajos, dagadt
madár. Az ember azt várta, hogy csapkodni kezd a karjaival, és
csacsogva, károgva a levegőbe emelkedik.
Jadu mester mögött furcsa, bizonytalan körvonalú alakok
csillámlottak, válla fölött pedig megjelent egy arc, amely a
madárember ábrázatának tökéletes mása volt. Egy Harlekin, egy
kaméleonruhás elda, akinek holo öltözéke a környezet mintázatát,
maszkja pedig Jadu arcát utánozta le.
Az arc látszólag minden alátámasztás vagy felfüggesztés nélkül
lebegett a levegőben. Aztán... alatta hirtelen megjelent valami, egy
hosszúkás vékony tárgy.
Valami, ami pszicho plasztikból készült.
Egy suriken pisztoly!
Apró csillagoknak látszó tárgyak száguldottak a széksorok közé.
Mardal egyik embere felüvöltött. A ruháján gyorsan terjedő vérfoltok
jelentek meg. Karmazsinvörössé vált kezéből kiesett a lánckard, és
a fegyver markolatával együtt két ujja is levált a kézfejéről. Dörrenés
nem hallatszott – a parányi, borotvaéles korongokat gravitikus
kilövőszerkezet gyorsította fel és taszította ki a pisztoly csövéből.
Könnyedén áthasították a ruhát, a bőrt, a húst, elmetszették az
artériákat, felszeletelték a zsigereket, a csontokat. A megsebzett
férfi teste görcsösen összerándult, majd bedőlt a széksorok közé.
Egy darabig még rugdalózott és vonaglott, végül elcsendesedett.
Megszólaltak a géppisztolyok. Az impresszárióból vörös
tollpihékként fröccsentek a levegőbe a vércsöppek, amikor a golyók
keresztüllyuggatták bíborszín ruháját és a bőrét.
RAARKpopSWOOSH – Lex fegyvere is beszállt a vitába. Az
űrgárdista a nézőtér végéből lőtt a színpadra.
RAARK-RAARK – jelentette ki a Császár Békéje és a Császár
Kegyelme is, kórusban.
Robbanótöltetek száguldottak át a függönyön. Az egyik, legalább az
egyik belerobbant az elda testébe. Az éterien magas,
kaleidoszkopikusan vibráló alak előrébb lebegett. Maszkja
átváltozott; aki most ránézett, az a saját rémálmainak
megtestesülését láthatta benne.
Mardal felordított.
– Chor, ne...
Rakel felsikított; ő is az egyik rémálmát látta a Harlekin-maszkon,
annak az orgyilkosnak az arcát, akinek a szerepét játszotta, s aki
most eljött, hogy végezzen vele.
Surikenzivatar hasította szét a levegőt, lövedékek száguldoztak.
Zhord kerek, pirospozsgás arcát megsebezte valami, a sebből
sötéten ömlött a vér. Lex homloka is megsérült – egy újabb seb a
többi mellé.
Az űrgárdista vére szinte azonnal rubinvörös göbbé alvadt.
R A A R K
R A A R K
A Harlekin eljárta utolsó táncát.
A támadók felrohantak a színpadra, el az iszonymaszkos elda hulla
és a lemészárolt madárember mellett – Jadu mesternek, az
impresszáriónak, ezen az estén valahogy nem volt szerencséje.
* * *
A Halálbohócot egy lazurittal díszített falú kék teremben találták
m e g .
Ó, milyen undorító, félelmetes, de ugyanakkor gúnyos utánzata volt
a halálnak! Kosztümjét valódi csontokkal dekorálták ki.
Koponyamaszkját bohócosan széles körgallér keretezte; a feje ettől
olyan volt, mintha valami óriásira nőtt őserdei virág lenne. A feje
tetejéről tinta fekete, sűrű és hosszúra növesztett hajtincsek
zuhataga hullott alá.
Az első ember, aki belépett az ajtón, megtapasztalhatta, hogy
milyen a Harlekinek csókja.
A Bohóc alkarjára egy csövet erősítettek, amely egy tojás alakú
tartályhoz csatlakozott. Amikor az elda ökölbe szorította a kezét, és
a levegőbe döfött az ujjaival, Mardal egyik pribékjének teste mintha
kocsonyává változott volna; azonnal összerogyott. Egy pillanattal
később a test, az egészséges és eleven férfi teste szervek és
csontok, bőrcafatok és ruhafoszlányok undorító masszájaként
feküdt a padlón.
Ezt eredményezte az a monofilamentális huzal, amely a Harlekin
csőfegyveréből lövődött ki, és miután áthatolt az áldozat bőrén,
szétbomlott a test belsejében. Úgy csapkodott odabent, mint a
korbács, pillanatok alatt szétvagdosva a májat, a tüdőt, a beleket, a
szívet, a veséket.
Ezután visszakúszott a csőbe, és ismét szorosan felcsévélődött,
hogy megint kilökődjön, és megcsókolja következő áldozatát.
A Halálbohóc ezután Mardal Shuturbanra bökött rá az ujjával. A férfi
összerándult, kiszaladtak alóla a lábai, s mire a padlóra ért, vagyis
inkább toccsant, a teste csontkeretbe fogott, forró vérmártással
leöntött zselévé vált. A szó legszorosabb értelmében szétfolyt...
A Halálbohóc talán mindenkit végigcsókolt volna, aki eléje kerül,
anélkül hogy támadói akár egyszer is elsüthették volna fegyverüket.
Zhord kiejtette kezéből a Császár Békéjét, előkapta a lézerfegyvert,
helyére csavarta a gránátvetőt, és gyors egymásutánban többször
belőtt a helyiségbe.
Odabent gáz gomolygott.
Eddig a pillanatig Zhordnak fogalma sem volt arról, hogy milyen
típusú gránátot szerzett, csak találgathatott; abból indult ki, hogy az
arbitrátorok nem akarták sem megölni, sem megsebesíteni őket,
csak foglyokat akartak ejteni.
Bentről az arcába csapott egy gázadag; a szeme könnyezni kezdett.
Visszafojtotta a lélegzetét.
Jaq hátrarántotta Rakelt. Mardal testőrei levegő után kapkodtak, és
köhögtek, amikor a kék szobából kilibbent egy gázfelhő.
– Tüzet szüntess! – üvöltött fel Lex. – Megölöm, aki lő!
Az elda Maszk-harcosok maszkjaitól eltérően a Halálbohóc fejét
takaró álarcba nem építettek levegőszűrőt. A kék szobában a
gázködben a magas alak tántorogva előredőlt, és lassan a padlóra
e r e s z k e d e t t .
Lex felkészült arra, hogy csukott szemmel berohanjon, felkapja a
Bohócot, és kihozza. Mielőtt azonban megkezdhette volna az
akciót, a Halálbohóc valahogy feltápászkodott, és az ajtó felé
vetette magát. Vakon csapkodott, utat akart törni. A csókját most
nem használhatta, mert így, könnyező, semmit sem látó szemekkel
az a veszély fenyegette, hogy a visszahúzódó huzal benne tesz
k á r t .
Lex nyakon csípte az eldát; megfogta a csuklóját. A Harlekin ütni
akart, de hiába erőlködött. Lex maga elé rántotta, aztán ellökte,
kitaszította a folyosóra, hogy távol kerüljön az elgázosított
helyiségtől. Rávetette magát a fuldoklóra, hosszú karjait
hátrafeszítette. Zhord, aki közben elhajította a lézerfegyvert, már ott
volt mellette. Előkapott egy plasztik kötelet, és villámgyorsan
ráhurkolta a Bohóc törött csuklójára. A kötél önfeszítő volt – ha az
elda szabadulni próbál tőle, csak annyit ér el, hogy még
szorosabban a kezére tapad. Előkerült egy másik kötél is, amellyel
a zömik a Harlekin bokáit kötötte össze.
Zhord felkapta a padlóról a Császár Békéjét, mielőtt még valaki
ellophatta volna az értékes fegyvert.
– Ez most már a miénk! – kiáltott rá Lex a köhögő, krákogó
testőrökre. – Találjátok meg a harmadik Harlekint, és öljétek meg!
Jaq letérdelt az gúzsba kötött Bohóc mellé, majd elda nyelven
megszólította:
– Nálam van a sorskönyvetek. Elviszünk oda, ahol tartom, Bohóc.
Ezzel a kijelentéssel biztosította, hogy foglyuk nem nyeli le a saját
nyelvét, és más módon sem próbálja megölni magát.
* * *
Mardal meghalt. A testőrök tőle, csakis tőle fogadtak el
parancsokat, kizárólag neki engedelmeskedtek. A látszatfegyelem,
amely korábban létezett, most semmivé foszlott. Kutassák át a
színházat, és keressék meg a harmadik Harlekint? Minek? És kiért,
m i é r t ?
Csak addig tartották nyitva a szemüket és készenlétben a
fegyverüket, amíg kijutottak az épületből. A kapu előtt
szétszéledtek; ekkor már csak az érdekelte őket, hogy minél
hamarabb biztonságba kerüljenek.
* * *
Nem volt valószínű, hogy a harmadik Harlekin álcázta magát, s
környezetébe olvadva a színházban maradt; sokkal hihetőbbnek és
logikusabbnak tűnt, hogy egyszerűen megszökött.
A Theatrum Miraculorumot a hátsó kapun keresztül hagyták el. A
Bohócot Lex cipelte a vállán. Villámgyorsan elindultak a vaksötét
sikátorban. Valahol a távolban szirénák vijjogtak, fegyverek
r o p o g t a k .
Az árnyékok közül nem toppant eléjük a harmadik Harlekin, de nem
is követte Őket. Lex időnként megállt és fülelt; ha kísérőjük van,
egészen biztos, hogy észreveszi. A Halálbohóc valószínűleg
okosabbnak látta, ha eltűnik Shandabarból. Talán lopott egy
kamelopárdot. Talán nekivág a Szürke-sivatagnak, s addig megy,
míg az állat bírja – vagy míg eljut arra a helyre, ahol erre a világra
lépett a társaival: a Hiperháló titkos kijáratához.
Lehet, hogy néhány nap múlva megjelenik, és néhány jetsiklós
Maszk-harcos fogja kísérni? Vagy talán azt fogja jelenteni a
feljebbvalóinak, hogy a sabulorbi küldetés kudarcba fulladt, és a
jelek szerint nem érdemes kutakodni ezen a bolygón?
Ki tudja? Ki tudhatná?
* * *
A Bohócot az olvasóállvány közelében láncolták a pince falához, de
úgy, hogy még véletlenül se érhessen hozzá a díszes
bútordarabhoz. Miután elvették tőle a csókfegyvert – egykedvűen
tűrte a dolgot –, eloldozták a kezét, és sínbe tették törött csuklóját.
Csak akkor próbált tiltakozni, amikor leemelték a fejéről a
koponyamaszkot. Vergődött és rugdalózott, de hiába, a túlerő ellen
semmit sem tehetett. Az arca vékony volt, komor, de csinos, magas
pofacsonttal és keskeny, ferde metszésű, türkizkék szemmel.
Másnap reggel Jaq elkezdte a rúnák tanulmányozását.
A Bohóc eleinte nem igazán akart együttműködni. Jaq, hogy jobb
belátásra bírja, kitépett egy lapot a Rhana Danára könyvéből, és
meggyújtotta. Ugyanazt a tűzszerszámot használta, amelyet Rakel,
amikor a dicsőség ujját lángra lobbantotta.
A lángnyelv végigkúszott a pergamenen. A rúnák úgy vonaglottak,
mintha élnének. Összezsugorodtak, hamuvá váltak. A füst úgy
kavargott a levegőben, mintha az elemésztett szavak
megpróbálnának újra alakot ölteni, legalább szellemként tovább
létezni. Jaq brutális mozdulattal söpörte félre a hamut.
A Bohócból fájdalmas nyögés szakadt ki; a látványtól sokkal
erősebben szenvedett, mint a fizikai kíntól. Érthető, hiszen a faja, a
népe sorsát becstelenítették meg a szeme láttára.
– Egyik oldalt a másik után fogom elégetni – mondta Jaq elda
nyelven –, megsemmisítem az egész könyvet, és neked végig kell
nézned, Bohóc. Az utolsó lapot aztán lenyomom a torkodon, hogy
néped ereklyéje fojtson meg!
– Igen, ez az emberek módszere: megsemmisítenek mindent, amit
nem értenek – szólalt meg az elda.
– Pontosan. Én viszont szeretném megérteni ezeket a rúnákat. El
akarom olvasni a szöveget.
A Bohóc erőtlenül felnevetett.
– A titkos, ősi elda rúnákat? Talán komputer agyad van? Mennyi
időt szánsz a dologra, mi?
– Amennyi kell. Ami pedig az agyamat illeti: a rendem kitűnően
megedzette, és képes vagyok a koncentrálásra.
Jaq rácsapott a lassan elemésztődő pergamenlapra, és eloltotta a
tüzet. A rúnák mintha megmozdultak volna az ujjai alatt. – Nos?
Semmi válasz. Jaq összegyűrte a fél lapot, és kézbe vette a
t ű z s z e r s z á m o t .
– Ne! – kiáltott rá a Bohóc. – Megtanítalak olvasni...
* * *
A Harlekint Marb'ailtornak hívták, ami nagyjából Hullabohócot
jelentett. Jaq várt még egy napot, aztán odaállt elé.
– Egészen pontosan hol van az a Hiperháló kijárat, amelyen
keresztül eljutottatok erre a bolygóra? – kérdezte.
A Bohóc nem válaszolt. Jaq a könyvhöz lépett, kitépett belőle egy
lapot, és meggyújtotta. Lehet, hogy éppen ez az az oldal, amelyen
az ő sorsáról, az eldákkal való kapcsolatáról írtak?
– Őrült vagy! – rikoltotta a Bohóc.
Jaq eloltotta a tüzet, s a mellkasához szorítva kisimította az
összegyűrt lapot Felemelte, és odatartotta a másik kezében lévő
tűzszerszámhoz. Voltak dolgok amikhez nagyon jól értett. Például
tudta, hogy kell megkínozni vagy együttműködésre bírni a foglyokat.
– Innen keletre, egynapi járásra van, egy Bara Bandobast nevű
település közelében – mondta a Harlekin egészen halkan. – Van ott
egy sziklalabirintus. Az emberek kerülik; kísértettanyának tartják,
mert a kövek közt a szél olyan furcsán sikít. A közepénél van hat
hatalmas kőgomba. Az az átjáró.
– Szerintem most hazudsz – csóválta a fejét Jaq, és meggyújtotta a
lapot. A Bohóc tehetetlenül nyüszített. A jelek szerint mégis igazat
mondott.
– Hogy kerültek oda azok a kőgombák? – kérdezte Jaq.
– A kőoszlopok között erős szél fúj. A homok, amit magával hord,
nekicsapódik az oszlopok oldalának, lecsiszolja őket. A nagyobb
homok szemek sosem emelkednek olyan magasra, mint a kicsik,
ezek csak lejjebb rombolhatnak. A nagyobb szemcsék gyorsabban
koptatják a követ, mint a kicsik, így... így alakultak ki azok a
gombaszerű oszlopok.
* * *
Valamivel később Jaq megkérdezte:
– Hol van a Császár fiainak főhadiszállása?
– Nem tudom! Nem tudom! – siránkozott Marb'ailtor.
A rúnákkal kapcsolatos dologban a leláncolt elda segítőkésznek
bizonyult. Engedelmesen, sőt türelmesen magyarázgatott Jaqnak.
Talán abban bízott, hogy így időt nyer, és eljönnek érte a társai,
mielőtt vallatója képes lenne arra, hogy a próféciák szövegének
jelentős részét megértse.
Időnként azonban idegesnek látszott, türelmetlennek; úgy
viselkedett és beszélt, mintha siettetni akarná a dolgot. Érthető:
tudta, hogy ennek az egész történetnek két befejezése lehet, és
egyelőre nem bírta eldönteni, hogy a két rossz közül melyiket
v á l a s s z a .
Az egyik lehetőleg az volt, hogy Jaq gyorsan megtanulja az elda
rúnák jelentését, a szöveg értelmezését. Ez azt jelenti, hogy
magával viszi a lopott könyvet, és valahol, a világtól elrejtőzve
tanulmányozni kezdi. A másik szerint az inkvizítor lassan halad a
tanulásban, ezért a könyv egy ideig még a Sabulorbon marad. Ha
így lesz, akkor is több lehetséges variáció létezik. A legrosszabb
ezek közül, hogy a könyv megsemmisül; vagy Jaq égeti el, vagy
más miatt pusztul el, és örökre elvész.
A levegő még itt, a villa pincéjében sem volt olyan hűvös, mint
korábban. Fent. a házban, ahol sosem húzták félre a fekete
függönyöket, alig lehetett kibírni a fülledt meleget. Kint, a
szabadban, elviselhetetlen forróság tombolt. Olyasmi történt, amire
ezer éve nem volt példa: Shandabar izzadt. A vörös napóriás pedig
alig észrevehetően, de talán már kimutathatóan összezsugorodott.
* * *
Lex ideges volt. Rakel félt.
– Hogy lehet az – kérdezte a nő –, hogy a nap összezsugorodik,
mégis egyre melegebb van?
– A gáz befelé nyomul önmagába, a molekulái egymáshoz
préselődnek – magyarázta Lex. – Ha ez bekövetkezik, akkor a
magba egyre több gáz kerül, ami eléghet, így fokozódik a
kibocsátott hő.
– Ezt egyszer már megbeszéltük – szólt közbe Zhord. Levette a
sapkáját, és bosszúsan megtörölgette verítékező homlokát. – Huh,
meg fogunk sülni! És az a könyv, az a Dandra könyv meg fel fog
gyulladni. Ide hallgass, Lex, te itt most az oszcillációról magyarázol.
Arra még nem gondoltál, hogy extrém oszcilláció esetén ez a bolygó
már rég ropogósra sült volna?
Lex elgondolkozott.
– Igazad van.
* * *
– Marb'ailtor – kérdezte Jaq komoly hangon –, mit gondolsz, lehet,
hogy ez a bolygó hamarosan felperzselődik?
A Bohóc az inkvizítorra meresztette kísérteties pillantású türkizkék
s z e m é t .
– Neked – felelte – lesz egy játszmád a Káosszal. Érzem, hogy itt
ólálkodik a romlás. A Tranglam-doktrína alapján... ez az, amit sokan
káoszelméletnek neveznek... Látnokaink megállapították, hogy a kis
zavarok időnként óriási jelentőségű következményeket
eredményezhetnek abban az esetben, ha a körülmények miatt a
folyamatban résztvevők érzékenyek a változásokra. Elképzelhető,
hogy egy pillangó szárnyrebegtetése a bolygó túlsó oldalán pusztító
vihart idéz elő. Ha ez igaz egy szimpla, hétköznapi pillangóra, akkor
belegondolni is rossz, hogy mi történhet akkor, ha hatalmas
mennyiségű energia áramlik ki a pszichopotens hipertérből! Ez a
felmelegedés komoly aggodalomra adhat okot.
– Folytassuk a rúnák dekódolását! – parancsolt rá Jaq.
* * *
A Szürke sivatagon túli homokpuszta belsejében a Jelmelegedett és
még mindig alacsony hőmérsékletű szelek összecsapásának
következtében homokvihar alakult ki. Hatalmas homokoszlopok
emelkedtek fel a levegőbe támadó kígyókként, a magasban
egymásba fonódtak, felgyorsultak, és száguldó szemcse szőnyeggé
a l a k u l t a k .
A Szürke-sivatagban a homok függőleges fallá alakult át, sötét
szemcse tömeggé, amely megfékezhetetlenül és egyre fokozódó
sebességgel haladt előre. A fal mögötti területekre nem jutottak le a
napsugarak; ezeken a vidékeken éjsötét, fullasztó lett a világ...