Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harmadik fejezet
Lázadás

boomp3.com
boomp3.com
boomp3.com
A shandabari űrreptéren hosszú sorban állást követően Zhordnak
sikerült egy kisebb ékkövet egy zsáknyi helybéli sékelre cserélnie. A
kikötőben – amelyben nem csupán űrhajók, de más, a bolygón
használatos légi járművek is megfordulhattak – hemzsegtek a
zarándokok. Ez a tömeg a legutóbb leszállt hajókkal érkezett ide;
sokuk a Sabulorb valamelyik másik kontinenséről érkezett.
A zarándokok többsége másra tartogatta a pénzét, mivel a
legtöbben valamilyen kegytárgyat vagy relikviát szerettek volna
venni, így a trió viszonylag könnyen szerzett egy limuzint. A jármű
gumijait hihetetlenül felfújták, ablakai meghökkentően sötétek
voltak, de a vezető vállalta, hogy beviszi az utasokat a városba.
Hogy pontosan hová? Ó, igen, egy olyan irodába, amely ingatlanok
hosszú távú bérbeadásával foglalkozik. Annak ellenére, hogy
Ey'Lindi annak idején valamelyik zsúfolt karavánszerájban szállt
meg – furcsa módon, hiszen azt állította magáról, hogy egy másik
naprendszer kormányzójának a leánya –, Jaq valami jobb szállást
a k a r t .
Shandabar poros, hűvös, meghökkentően nagy metropolis volt.
Igen, kifejezetten nagy, de ennek ellenére mindenütt emberek
nyüzsögtek benne. A sofőr állítása szerint a helybeliek száma
kétmillió, ami most, a zarándokokkal legalább hatvanmillióra
duzzadt.

A város északi határában a két kilométer széles folyó, a Bihisti
hömpölygött. Délen a Szürke-sivatag nyújtózott. Shandabarban
gyakoriak voltak a homok- és porviharok, de csak ritkán fordult elő,
hogy a szelek pár centiméternél vastagabb szemcsebevonattal
borították be az épületeket és az utakat. A kocsi kerekei – talán
csak megszokásból – ballonszerűek voltak; ugyanilyen kerekeken
gurult a többi autó, sőt még a morózus, kígyónyakú, széles talpú
kamelopárdokkal vontatott szekerek is.
Páncélozott járművekből rendőrök tartották szemmel az emberek
áramlását, a csuhás zarándokokat, a büszke és elegáns
előkelőségeket csakúgy, mint a zsebmetszőket, a koldusokat, a
kéregetőket, a rabszolgákat, az iparosokat, a misszionáriusokat, a
tömegnek nyálfröcskölő szenvedélyességgel prédikáló vallási
fanatikusokat, a hordárokat, valamint azokat a párokat, akik ostoba
módon nem sajnálták az időt és a fáradságot a szerelemtől. Az ég
rézszínű volt; a nap hatalmasan és vörösen izzott. Az épületek
többségének teteje kupolásan domborodott, majdnem mindegyikhez
árkádsorok tartoztak.
* * *
Miután végignézte a külvárosi szálláshelyekről készített bemutató
jellegű holofilmeket, Jaq kiválasztotta az egyik házat, amely a jelek
szerint eléggé félreeső helyen volt, és jól megerősített, már-már
erődszerű falakkal rendelkezett. Egy hatalmas gyémánttal fedezni
tudta a következő tíz esztendő bérleti díját, így érthető volt, hogy az
ingatlanügynöknek igencsak felcsillant a szeme, amikor sikerült
nyélbe ütnie az üzletet.
Mire a sofőr átszállította őket a csendes, békésnek tűnő déli
városnegyedbe, a hatalmas vörös nap már lefelé ereszkedett
pályáján – mintha egy vörös, apadófélben lévő, hullámtalan felszínű
tó világított volna az égen. A „tó” környékén megjelentek az első
csillagok.
* * *

A házat körbefogó fal tetejét szögesdrót füzér koronázta. A limuzin
az edzett plasztacél kapu előtt fékezett le. Féltucatnyi köpenyes,
automata fegyverrel ellátott fickó haladt el a kocsi mellett. Egy
pillanatra megálltak, fürkészőn az utasokra néztek, majd úgy
helyezkedtek el. hogy egyértelmű volt: alaposabban szemügyre
akarják venni az érkezőket.
A sofőr nem zavartatta magát.
– Éber az őrjárat – magyarázta.
Zhord, mielőtt kiszálltak, hogy átkutathassák őket, elkérte az
i n d í t ó k u l c s o t .
A kis fickó a ház új bérlőjének intézőjeként mutatkozott be. A saját
nevét adta meg, ami meglehetősen gyakori volt a zömikek között.
Közölte, hogy a ház bérlőjet Tod Zapasniknak hívják – Jaq már
korábban eldöntötte, hogy a Sabulorban ez lesz a neve. A hatalmas
termetű barbár rabszolga igazolására nem volt szükség.
Az őrjárat vezetője szükségesnek látta közölni az új bérlőkkel, hogy
a ház már régóta üresen áll, ezért a fal tetején lévő szögesdrótban
már valószínűleg nincs áram. Néhány nappal korábban csapatnyi
fanatikus remete bemászott a kertbe – itt akartak sátrat állítani és
tábort verni, itt kerestek menedéket a legutóbbi vihar elől.
– A házba nem jutottak be, nagyuram – mondta a parancsnok
Jaqnak. – Kivágtak pár értékes bokrot és fát, mert nem volt
tüzelőjük... Sajnos, az előző bérlő nem volt hajlandó megfizetni a
szolgálatainkat, ezért nem sokat foglalkoztunk ezekkel a
zarándokokkal. Azt hiszem, ez érthető...
Jaq a zömikre nézett, aki átadott egy maréknyi sékelt a
parancsnoknak. Az elkövetkezendő napokban Jaq többször is
elátkozta az őrjáratosokat pénzéhségük és istenkáromló
viselkedésük miatt. Mi közük lehet az ilyen embereknek a
becsületes szolgálathoz? Az ilyen őrködés hivatás, amelyet teljes
odaadással kell végezni. Valahogy úgy, mint egy bizonyos
orgyilkos-kurtizán... az a nő, aki csupán kétszer engedte közel
magához urát, de mindkét alkalommal nagyon jó oka volt rá, hogy
ezt tegye.
A negyed legújabb lakói tudták, hogy feleslegesen nem szabad
antipátiát kiprovokálniuk; mindenkinek sokkal jobb lesz, ha a
szomszédaik megtanulják tisztelni őket.
– De történhet bármi, képesek vagyunk megvédeni magunkat és a
tulajdonunkat! – jelentette ki Jaq, és a köpenye alól kiemelte a
Császár Kegyelmét.
A szemek tágra nyíltak az értékes régi fegyver láttán, amelynek
irizáló titániumfelületét ezüst rúnaberakások díszítették. A tárban
ekkor két robbanótöltet volt, de Jaq szükség esetén a maximálisan
feltöltött lézerpisztolyt is használhatta.
Zhord a Császár Békéjét vette elő, amelyben már csak egyetlen
lőszer maradt, és ő is meglazította tokjában a lézerpisztolyát.
A mellénye alatt a hátára erősített hálóból Lex előhúzott egy
robbanótöltetes fegyvert, amelyhez egy teli tár tartozott.
Lézerpisztolyát a combjára erősített multifunkcionális tokba
helyezte. A tok valójában majdnem teljesen üres volt, egymástól
elválasztott rekeszeiben egy ilyen rabszolgának a szerszámait
kellett volna magával hordania.
A Kareshen eltöltött néhány hét alatt Zhord képtelen volt muníciót
szerezni a robbanótöltettel működő fegyverekhez. A félelmetes
halálosztók csak egyszer-kétszer bömbölhettek fel – vagyis Lex
fegyvere valamivel többször –, aztán el kellett némulniuk. Nem baj,
ehhez a munkához a lézerpisztolyok is tökéletesen megfeleltek.
Sűrűsödött a sötétség. Az utcákon árnyak mozogtak. A limuzin
vezetője türelmetlenül köhécselt.
Zhord, miután bemutatta, visszatette a helyére a Császár Békéjét,
és kinyitotta a kaput. Szélesre tárta a szárnyakat, majd visszaadta a
kocsi kulcsait a sofőrnek, akinek – miután látta ezeket a fegyvereket
– eszébe sem jutott, hogy trükkökkel próbálkozzon, hogy
bepattanjon a járgányába, és elhajtson utasai pogygyászával.
– Odabent várj! – utasította a kis fickó komoran.
A férfi engedelmeskedett. Az őrjárat parancsnoka nyilvánvaló
elismeréssel nézett végig Lex meztelen lábszárán és karjain, majd
felhajtotta a kabátja gallérját. Megremegett.
– Kezd hideg lenni – állapította meg.
Lex csak egy horkantással felelt. Őt hozzászoktatták ahhoz, hogy
elviselje a hideget és a forróságot. Testét úgy alakították át, hogy
ennek a funkciónak is könnyen eleget tudott tenni. A bőre alatt lévő
kváziorganikus burok szimbiózisban volt az idegrendszerével, így
lehetővé tette számára azt, hogy a gerincénél elhelyezett
csatlakozóaljzatokon keresztül kapcsolatot tartson fenn az
energiapáncéljával. A burok valójában szigetelőréteg volt.
Lex ismét felhorkant. Mit tudhat egy ilyen hitvány alak, mint ez az
őrparancsnok, a hidegről és a forróságról? Megfeszítette az izmait;
az őrparancsok még sosem látott ilyen kemény hústömeget.
– Puhány – vicsorogta Lex kissé gúnyosan.
Az őrjáratosok félrehúzódtak. Talán önkéntelenül tették, amikor
megpillantották Lexet, vagy valami más volt az oka?
Igen, talán valami más...
Barna árnyékok közeledtek az utcán a ház felé. Tucatnyi árny. És...
még több. Tízesével, húszasával érkeztek, és váratlanul kántálni
k e z d t e k :
– Az Ö Arca, az Ő Igaz Arca, az Ő Arca, az Ő Igaz Arca...!
– Ki állja útját az Ő igazhitű zarándokainak? – kiáltotta egy eszelős
hang. – A zarándokok visszatérnek sátraikba. A zarándokok szent
ereklyéket hoznak! Félre az útból, félre, az Ő nevében parancsolom!
Zhord mindent tisztán látott. Szeme alkalmazkodott a félhomályos
barlangokhoz és alagutakhoz, amelyeket csak gyéren világítottak
meg, amelyekben az energiaellátást szigorúan korlátozták.
– Csak normál stukkereik vannak, főnök – mondta.
A közönséges lövedékeket kibocsátó kézifegyverek a különböző
alvilági bandák hétköznapi felszerelési tárgyaihoz tartoztak. Jaq a
lelkiismerete megnyugtatása végett felkiáltott:
– Figyelem! A körülmények megváltoztak. Mindenki dobja el a
fegyverét, bontsa le a sátrát, és hagyja el ezt a kertet!
A Birodalom hívei, amikor lehetett, kerülték a szükségtelen
mészárlást. Sajnos, sok esetben éppen a civilizáció, a stabilitás, a
józan ész és a hit megőrzése érdekében volt szükség vérontásra,
de az ilyen cselekedeteket utólag mindig megbánta valaki. Az
eszelős tombolás és gyilkolászás a törvényen kívüli eretnekekre és
a Káoszra volt jellemző.
Jaq figyelmeztetésére a válasz halk reccsenéssorozat volt – a hang
leginkább a talpak alatt kettétörő vékony, száraz gallyak ropogására
emlékeztetett. Golyók fütyültek a levegőben. Golyók koppantak a
kitárt kapu szárnyaihoz, és golyók pattogtak le a kertet körbeölelő
falról is.
A várakozástól és a közelgő nagy vallási eseménytől izgatott
zarándokok kissé megzavarodtak, talán egymást lovalták bele az
őrültségbe. Úgy érezhették, hogy joguk van azt tenni, amit tettek.
Azután megszólaltak a komolyabb szavú fegyverek is.
R A A R K p o p S W O O S H t h u d C R U M P
RAARKpopSWOOSthudCRUMR.
* * *
Az egyik fegyver csövéből kiröppent egy robbanógolyó. Azonnal
aktiválódott, s az apró lökéshullám még jobban felgyorsította. Célba
talált. Alagutat fúrt magának, aztán szétrobbant. Hús, csontok,
zsigerek emelkedtek minivulkánként a levegőbe. Mindig így történt –
ez a dolog mindig ugyanilyen undorító módon zajlott le.
A lézerpisztolyok gyakorlatilag némán működtek. Ha a célzás
pontos volt, az energiaszikék gyorsan semmivé váltak. Ahol a
lézertöltet találkozott a célponttal, ott felizzott a test, és agonizáló
kiáltás harsant. Feltéve, hogy az áldozatnak a találat pillanatában
még volt torka, tüdeje és szíve az utolsó üvöltéshez.
* * *

Körülbelül tíz zarándok elmenekült. Többtucatnyi hevert holtan vagy
halálos sebbel a kapu előtt. Szinte valamennyiüket a lézerpisztolyok
terítették le. Aprócska kis mészárlás...
Az őrjárat parancsnoka visszatért. Az egyre erőtlenebbé váló
fényben elismerően nézett a komoly fegyverekre.
– Ezek űrgárdistafegyverek, igaz-e, nagyuram? Nagyapám beszélt
nekem arról, hogy amikor az űrgárdisták eljöttek ide, ő is gyerek volt
csupán. Kipurgálták az idegeneket miközülünk. A zarándokok meg
relikviákat gyűjtenek.
A férfi leakasztott a nyakából egy zsineget, amelyen egy
megpörkölődött hüvelyű robbanótöltet himbálózott. Jaq egy
pillanatra összerezzent. A parancsnok áhítatosan megcsókolta a
f é m t á r g y a t .
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Zhord.
– Itt vettem, Shandabarban; relikviaként árulták.
Az űrgárdisták, akik annak idején itt jártak, a jelek szerint
hátrahagytak néhány felhasználatlan tölténytárat meg talán más
tárgyakat is, amelyeket aztán távozásuk után évtizedekkel szent
holmikként tiszteltek az emberek.
– Add csak ide! – szólt rá a parancsnokra Lex. – Ennek itt a helye. –
A fegyverére csapott.
Jaq arra számított, hogy a parancsnok nem adja át Lexnek a
lőszert. Miért is válna meg a talizmánjától? Milyen jogon kér tőle ez
az óriás termetű barbár ilyesmit?
De nem... A parancsnok mintha megdelejeződött volna, félig
kábultan engedeleskedett az űrgárdistának.
– Áldás volt látni, ahogy ezek a fegyverek dörögnek – mormolta
közben, majd vonakodás nélkül átnyújtotta Lexnek a töltényt.
Oldalra fordult, és a szétszórtan heverő hullákra nézett. – Reggel
ideküldöm a szanitéceket meg a takarítókat, nagyuram.
– Hálás leszek érte – felelte Jaq. – A rabszolgám majd
hullazsákokat csinál a zarándokok sátraiból, és beléjük teszi a
halottakat. Itt, az utcán fogja lerakni őket.
A nap ekkor már majdnem teljesen lesüllyedt a látóhatár mögé; a
csillagok egyre fényesebben ragyogtak. A Sabulorbnak nem volt
holdja. Ha lett volna, a tengerek minden áldott nap elárasztják a
meghökkentően alacsony fekvésű kontinenst, és a lassú folyók vize
a bolygó mozgásának megfelelően újra és újra kiloccsan a
medréből. Persze a sabulorbi polgároknak ilyesmi eszükbe sem
jutott; az efféle dolgokat, az ilyen bonyolult problémák kezelését
ráhagyták a technikus varázslókra.
Az útikalauz szerint a szent városban három nagyobb templom és
számtalan kis szentély állt, melyek mindegyikét az Istencsászár
tiszteletére építették. Mind annak a helynek a közelében voltak, ahol
a Sabulorb kolonizációjának legelső évezredében a városkapu állt.
A trió másnap kora reggel a keleti Occidens-templom felé indult el.
Gyalog vágtak neki az útnak – úgy tervezték, később majd vesznek
maguknak valamilyen járművet. A Rhana Dandrából kifeszegetett
drágakövek birtokában sékelmilliárdosnak vallhatták magukat, de
ostobaság lett volna mindent azonnal pénzzé tenni. A körültekintés
és az óvatosság most sem árthatott, egyébként is egy várost
gyalogosan lehet igazán megismerni és megérteni; ezt a fáradságot
érdemes volt vállalni.
Az Occidens az a templom volt, ahol Ey'Lindi járt, ahol megtalálta a
génorzók tanyáját. Jaq mindenképpen a néhai orgyilkos-kurtizán
nyomait akarta követni.
Amikor nekivágtak az útnak, elhatározták, hogy keresnek még
néhány olyan tárgyat, amilyet az őrjárat parancsnokától kaptak.
Útban az Occidens-templom felé az egyik széles sugárúton
felfedeztek egy olyan épület-kolosszust, amely valahogy
különbözött a helyi stílusban épített házaktól. Hiányoztak róla a
kupolák és az árkádok, központi tornya köré pedig bástyakoronás,
lőrésekkel ellátott falakat emeltek.
– Úgy néz ki, mint valami bíróság – jegyezte meg Zhord borzongva.
Ám az útikalauzban egyetlen ilyen vagy hasonló rendeltetésű
épületet sem említettek.
Az utcákon egyetlen tükörmaszkos, tömegterelgető arbitrátort sem
l á t t a k .
– Jobb lesz, ha később még alaposan szétnézünk errefelé – mondta
a kis fickó.
* * *
Ahogy a trió közeledett ahhoz a helyhez, ahol a keleti, vagyis
Occidens-templomnak lennie kellett volna, egyre romosabb
épületeket láttak. Találtak egy háztömböt, amelyet nem sok
különböztetett meg egy óriási törmelékhalomtól. A jelek szerint
senki sem tett semmit az újjáépítés érdekében. A poros romok
között zarándokok kutakodtak. Ó, milyen szedett-vedett csürhét
alkottak! Aztán, mintegy ráadásképpen, ott nyüzsögtek a
jövendőmondók, az ajándékárusok és egy egész
kereskedősokadalom, amely a kitömött egértől kezdve a borig ezer
különféle kacatot kínált. Ameddig a szem ellátott, mindenütt
kunyhók és kioszkok, apró bódék és pultok álltak. A látvány
leginkább egy zsúfolt gombatelepre emlékeztetett. Az egész úgy
festett, mintha az egykori csatatéren bazárt alakítottak volna ki.
A pusztítás nyomai között virágzott a kereskedelem. A reménybeli
vásárlók légiója a legeldugottabb zugba is eljutott. A klienseket
felhajtó csalogatóemberek úgy hemzsegtek, akár a darazsak a
lédús gyümölcs körül. Önmagukat profi idegenvezetőnek nevező
fickók alkudoztak a látogatóba érkezettekkel.
Hogy elkerüljék a magukat ajánlók felesleges alkalmatlankodását,
gyorsan felbéreltek maguknak egy vezetőt. A pasas vézna volt,
középkorú, és határozottan visszataszító. Dülledt szeme – talán
valamilyen mirigytúlműködés miatt – állandóan levedzett. A felső
ajkán látszott, hogy valamikor régen késelésbe keveredett, és
éppen itt, az arcán szerzett sebet. A szavakat a torz felső ajaknak
köszönhetően kissé selypegve ejtette ki, ám ennek ellenére szünet
nélkül beszélt, méghozzá jó hangosan.
Samjani volt a neve.
– Köszönet, nagyuraim, azért, hogy engem fogadtatok fel.
Bizonyára azért jöttetek ide, Shandabarba, hogy részetek legyen a
csodás látnivalókban.
– Te magad is éppen eléggé érdekes vagy, Sam – jegyezte meg
Zhord kissé gúnyosan. – Egyébként hogy megy az üzlet?
Rosszabbul, mint a kollégáidé?
Samjani sejtelmesen elvigyorodott.
– Occidensben általában senki sem foglalkozik azzal, hogy a másik
arca szép-e vagy sem. – Felvihogott. – Itt, ahol egykor
deformálódott hibridek flangáltak, senkit sem zavar a csúnyaság. –
A férfi ügyes volt, határozottan ügyes: úgy csavarta a szót, hogy
saját rondasága ürügyén említést tegyen a félig emberi
génorzóivadékokról. Átlagos turistáknál ezzel a célzással általában
sikerült felpiszkálnia az érdeklődést. – És egyébként is, alacsony
növésű nagyuram, semmiféle hátrányom sincs abból, hogy ilyen az
ábrázatom. A zarándokok ide nem miattam jönnek, hanem hogy
megpillanthassák a Szent Arcot.
Hát igen, a Földön Lakozó arcáról két nap múlva akarták
fellebbentem a fátylat a nyugati, vagyis Occidens-templomban. A
trió ott akart lenni az eseményen, de most még azt a helyet, az
Occidenst szerették volna megnézni, ahol egykor Ey'Lindi járt.
– De... Létezik még egyáltalán az Occidens, és ha igen, hol van
ebben az irdatlan romhalmazban?
Samjani felvezette őket egy törmelékdomb tetejére.
– Éppen előttetek van!
A kőhalmok között egy széles téren furcsa nyílások tátongtak,
amelyek minden bizonnyal valamiféle föld alatti labirintust alkotó
alagút- és katakombarendszer lejáratai voltak. A törmeléket
kihordták belőlük. Az alagutakba létrákon lehetett lejutni. Valamikor
régen ezeket a helyeket ellepték a deformálódott lények, ez volt a
mutáció szíve; a központja annak az ocsmányságnak, amelyet
aztán a páncélos űrlovagok letöröltek a bolygó színéről. Ez volt az a
hely, ahol a legendás események lezajlottak – érthető, hogy a
zarándokok látni akarták.
– Miért nem építették újjá az Occidens-templomot? – hangzott a
következő kérdés.
– Az Occidens papjai nem járultak hozzá, nagyuraim... amiből arra
lehetett következtetni, hogy az Occidens és az Occidens
személyzete között valamiféle rivalizálás dúlt. Az Occidens státusát
tekintve alacsonyabb szinten helyezkedett el, mint az Occidens, de
mégsem lehetett jelentéktelennek tekinteni, mert a falai között
őrizték az Istencsászár, a halhatatlan uralkodó körömnyesedékeit. A
Földön Lakozó halhatatlan volt. Lelke szétterjedt az egész
galaxisban. Ez lehetett az oka annak, hogy a körömdarabkákat
hatalmas tartályokban kellett tárolni, mert azután is tovább
növekedtek, hogy elválasztódtak az Ő szent testétől. Az Occidens
papjai ezekből az óriás körmökből faragtak le egészen apró
forgácsokat, amelyeket aztán ezüstbe foglaltak, és szent
relikviaként eladtak a zarándokoknak. Ezzel szemben az
Occidens-templomban csupán egyvalami volt: az Igaz Arc, amely
csak egyszer jelent meg minden szent esztendőben, vagyis minden
ötvenedik szabványévben. A génorzó fattyak bandája lassanként
megfertőzte az Occidens-templomot. Megfertőzte, és a hatalmába
kerítette. A mágusok vezetője lett a főpap. Amikor aztán az
űrgárdisták felvonultak ellenük, természetesen védekeztek, és a
harcok során a templom megsemmisült. Az épület meg az egész
környezete, valamint a papok is elpusztultak. A helyi pontiflexü úrba
et mondi akkor járt volna el helyesen, ha kijelöli az Occidens új
főpapját. Ám a génorzóhibridek felkelése során ez a nagy tekintélyű
és nagy hatalmú egyházi személyiség életét vesztette. A törvények
és a tradíciók azt diktálták, hogy az ő utódja az Occidens-templom
akkori főpapja legyen. Értitek, amit mondok, nagyuraim...? Az
Occidens-templom idős főpapja pedig nem volt hajlandó kijelölni az
Occidens-templom új főpapját. Talált volna alkalmas embert a
posztra, de semmi kedve sem volt ahhoz, hogy új ellenfelet kreáljon
magának. Ezt természetesen nem mondhatta ki nyíltan, így arra
hivatkozott, hogy mindenekelőtt az ő kinevezését kell megfelelő
módon helybenhagynia a felsőbb hatóságoknak és egyházi
méltóságoknak. Kijelentette, hogy mivel istentelen szörnyek nemrég
képesek voltak arra. hogy megszállják és megfertőzzék a szent
város egyik nagy templomát, neki egyszerűen nincs joga ahhoz,
hogy egyházfőként megfelelőnek minősítse magát – mindenképpen
valamilyen külső jóváhagyás szükséges ahhoz, hogy folytathassa
ténykedését. Ehhez a jóváhagyáshoz pedig a felsőbb vezetőknek
bizonyára szükségük van a városban történt eretnekfertőről készült
pontos jegyzőkönyvre. Évek teltek el a jegyzőkönyv elkészítésével,
ám végül a jelentés mégis elkészült, s továbbították az asztrális
kardinális harminc fényévnyi távolságban lévő hivatalába. Ez a
magas rangú egyházi személyiség több száz köbfényévnyi űrzóna
vallási ügyeivel foglalkozott. Mivel a jelentést a szabályoktól
eltérően nem a sabulorbi pontifex hivatala készítette (nem is
készíthette, hiszen az előző, hivatalosan is beiktatott pontifex ekkor
már régen halott volt), valami hivatalnok egyszerűen visszaküldte az
anyagot. Legalábbis a Sabulorbon ez a pletyka terjengett. Közben a
ravasz főpap végeigyengülésben meghalt. Utóda szükségesnek
tartotta a jelentés felülvizsgálatát és helybéli jóváhagyását. A
Sabulorbon ezt a jóváhagyást csakis a pontifex adhatta meg – aki
ekkor pontosan a revíziót kezdeményező pap volt, ha még nem is
egészen hivatalosan. Egymás után teltek az évtizedek... A
huzavona végeredménye az lett, hogy az Occidens-templomot nem
állították helyre. Mint bebizonyosodott, a szent körmöket látni
kívánó zarándokokat ez egyáltalán nem zavarja, ők a romok között
is ugyanolyan áhítattal bámulják az ereklyéket, mint korábban a
pompázatos körömcsarnokban. Az egész ügynek az idegenvezetők
lettek a haszonélvezői, akik jó pénzért elmondják az idegeneknek a
történetet, és átvezetik őket az Occidens-templomba.
– Tehát itt jártak az Ultramarinok – mondta Lex.
– Igen, nagyra nőtt nagyuram... – Aah...
Lex ebben a helyzetben nem játszotta valami jól a bárdolatlan
barbár szerepét. Nem bírta ki, hogy ne vizsgáljon meg pár relikviát,
amelyeket a kegytárgyárusok tálcákra téve mutogattak a
közelükben járóknak.
Többségükről rögtön kiderült, hogy egyszerű és nevetséges
hamisítványok, a robbanó töltetek is a minirakéták tömör fémből
készült másolatai, amelyekről hiányoznak a páncél tépő csúcsok, a
minihajtóművek, a reaktív detonátorok, és természetesen nincs
bennük semmiféle robbanóanyag sem.
Lex hosszas vizsgálódás után kiválasztott két eredeti lövedéket, és
odaszólt Zhordnak, hogy vegye meg ezeket. Az ár, amit a
kereskedő kért, nevetségesen és elképesztően magas volt. Lex is
nagyra nőtt, ám korántsem lehetett nevetségesnek vagy
humorosnak nevezni, így aztán – miután megfeszítette az izmait, és
elmormogott pár fenyegető szót az istenkáromlásról és a csalásról –
Zhord viszonylag olcsón megszerezte az árut a kalmártól.
Valamivel később, miután keresztülnyomultak a tömegen, odaértek
a felnyitott katakombákhoz.
* * *
Jaq lenézett az egyikbe, és ajka rögtön egy nevet formázott: –
E y ' L i n d i .
Szörnyáltestbe bújva Ey'Lindi valamikor régen keresztülhaladt
ezeken a folyosókon és szent járatokon, amelyeket az utókor
turistalátványossággá alacsonyított, ahová olyanok is beleshettek,
akiknek halvány fogalmuk sem volt az orgyilkoskurtizán által
tanúsított bátorságról. Az idegenvezetők sem említették meg a
nevét; az egész bolygón csak hárman tudták, mi zajlott le itt: Jaq,
Zhord és Lex.
Micsoda vulgaritás! Jaq legszívesebben örökre lezárta volna a
járatokat. Legszívesebben lángszórót ragadott volna, hogy a szent
hely környékét megtisztítsa a bámészoktól. Hogy merészelnek
idejönni, és mit sem sejtve nézelődni? Hogy merészelnek
leereszkedni a folyosókra, és széttaposni Ey'Lindi lábnyomait a
p o r b a n ?
– Lemenjünk megnézni a szörnyek fészkét? – kérdezte Samjani.
Jaq torkából mély, fenyegető hang buggyant elő. Ridegen ránézett
az idegenvezetőre, e vulgaritás fenntartásának egyik élő eszközére.
De miért is ne morgott volna úgy, mint egy vadállat? Miért is ne adta
volna ki magából minden dühét és szenvedélyét, azokat az
indulatokat, amelyek két vállra fektették racionalitását?
Mielőtt bármi történhetett volna, Zhord közbelépett.
– És mi történt itt, Sam? Mármint azokkal a körmökkel. Hm?
– A harcok során az ereklyéket tartalmazó tartály megsérült, s azok
szétszóródtak, kis növésű nagyuram. Valahol itt vannak, időnként
előkerül egy-egy töredékük a romok alól. Sajnos, sokszor nem
sikerül megállapítani, hogy a leletek valójában micsodák.
– Ez érthető – bólogatott Zhord.
– Az, aki megtart magának egy körömdarabkát, büntetést kap.
Megkorbácsolják. A még megmaradt részeket a rendelet szerint be
kell szolgáltatni az Occidens-templomban, ahol megőrzik. Fél
sékelért bárki keresgélhet, de ha talál valamit, nem teheti el.
– Szóval ezek a körmök még mindig nőnek, mi?
– A már meglelt körmöket elzárták az Occidensben, és sohasem
teszik közszemlére őket.
– Érdekes dolgokat mondasz, te Sam...
– A dédapám idejében számtalan véres összecsapásra került sor a
körmök imádói és az Igaz Arc bálványozói között...
Jaq az egyik nyílástól a másikhoz ment, aztán megint tovább, és
mindegyiknél megállt, mindegyikbe lenézett. Arca réveteg volt. Lex
néma árnyékként követte.
A hely Lex számára is a potenciális tisztaságot jelentette, olyan
szentséget, amelyet a kíváncsiskodók, a bámészkodók, a
fanatlzálódott hívők bemocskolnak jelenlétükkel. Ezen a helyen
egykor űrgárdisták küzdöttek bátran, dicsőn és diadalmasan; sokan
életüket vesztették, feláldozták magukat, de így sem tűntek el nyom
nélkül a világból, hiszen a medikusok kellő tiszteletadással
kiemelték tetemükből a szaporodásért felelős szerveket és
mirigyeket.
A kék Ultramarinok jártak itt; eljöttek ide, megtisztították a helyet,
azután távoztak – de maguk mögött hagyták a legendák magvait, és
minden bizonnyal azokat a robbanótölteteket meg rakétákat is,
amelyeket azóta a „hálás” utókor relikviákként tisztel.
Ó, milyen boldogságot jelentett volna Lex számára, ha sikerül szert
tennie egy egész oldalzsáknyi teli tárra! Vagy... lehet, hogy latornak
érezné magát, ha a kezébe kerülne egy ilyen kincs? Az igaz, hogy ő
is valódi űrgárdista volt... de most micsoda? Talán semmi sem
különbözteti meg azoktól, akik mondabeli hősöknek tartják ezeket a
harcosokat. Igen, igaz, hogy ő is a hősök közé tartozott, de mi lett
belőle? Renegát lovag, aki még a szolgálati rudakat is kitépte a
h o m l o k á b ó l . . .
Ó, csak Rogal Dorn, életének fénysugara, csak ő maradjon vele, ő
mutasson utat neki ebben az önként vállalt száműzetésben; ő
segítsen neki abban, hogy ne tántorodjon le a nagyobb, fontosabb,
és minden kétséget kizáróan jó célhoz vezető útról!
Zhord hiába próbálta feltartani a vezetőjüket, Samjani éppen ebben
a meditatív pillanatban surrant oda Lex mellé, hogy dülledt
szemével végigmérje, és vidáman felkiáltson:
– Te, nagyra nőtt nagyuram, te szinte olyan vagy, mármint külsőre,
hogy akár Ultramar innak is mondhatnád magad.
Hogy annak mondhatná magát?
– Megtehetnéd azt, amit ők!
Megtehetné? Ugyan mit csinálhatna? Talán ugorjon le valamelyik
aknába? Törjön utat magának, tisztítsa meg a járatokat a
kíváncsiskodóktól, a bámészoktól, az ereklyevadászoktól? Az
Ultramarinok annak idején génorzóhibrideket mészároltak – neki
csak ez a csürhe maradt.
És egyáltalán: miért játszaná el, hogy Ultramarin, amikor ő Ököl?
Lex kézmozdulata ösztönszerű volt, széles kézfeje már majdnem
elérte Samjanit, már majdnem lecsapott rá, amikor...
Amikor Zhord közbeavatkozott.
– Te Sam! Van ebben a városban valamilyen törvényszék, igaz?
Biztos van; egy ilyen város nem lehet meg ilyesmi nélkül, szerintem
legalábbis nem, mert... – Es csak mondta, mondta, míg Lex újra
képes lett uralkodni magán.
Lex visszafogta magát. Ó, igen, az igazságügyi palota. Ha most
eltörné ennek a hitvány kis idegenvezetőnek a nyakát, ha
kilyukasztaná a fejét, akkor sem citálnák bíróság elé a tettéért. De
igen, tényleg kell itt lennie valami törvényszéknek. Ey'Lindi a
jelentésében ugyan egyetlen szóval sem említette, ám ez aprócska
hiányosság volt.
A birodalmi törvényszékek nem foglalkoztak a világi bűnökkel, a
gyilkosokat és a rablókat a rendőrség intézte el. Bíróság elé csakis
és kizárólag a Birodalom elleni vétségek elkövetői kerültek. Vajon
mibe keveredett bele a trió, legalábbis a jelek szerint, ha nem egy
burkolt, de rettenetes hazaárulás! ügybe?
Vajon Samjani felfogta, milyen kevésen múlott az élete? A
zarándokok, akik általában felfogadták, gyakran szeszélyesek
voltak, talán már az is előfordult a kiguvadt szeművel, hogy valaki
kezet emelt rá.
– Igen, van bizony! Egy nagy törvényszékünk van – felelte Samjani
szolgálatkészen. – Pár évvel az Ultramarinok távozása után készült
el az épület.
Minden egybevágott. A birodalmi kultusz egyik fontos templomának
hibridek általi megfertőzése, az, hogy ilyesmi egyáltalán
megtörténhetett, a fegyelem és a rend lazulásának biztos jele. Az
ilyesmi pedig bűn, súlyos vétek.
Samjani szerint az akkori kormányzó, egy bizonyos Hakim
Badshah, a családja révén szintén kapcsolatba került az
eretnekséggel. Elképzelhető, hogy a Badshah-dinasztia képes volt
fennmaradni. Talán a korábbi pozícióját is megőrizte. Talán éppen a
családra kiszabott komoly büntetésekből építették fel – igaz, tíz év
alatt – a törvényszéki épületet; talán még most is ők fizeük a
fenntartási költségeit.
Az idegenvezető azt is elmondta, hogy a monstrum kapui általában
zárva vannak. Az odabenn élő bírákat a jelek szerint éppen eléggé
lefoglalják a saját ügyeik, intrikáik.
Erre már Jaq is felkapta a fejét.
– A törvényszéki marsallok nem vizsgálják át rendszeresen
S h a n d a b a r t ?
Samjani nem tudott semmi ilyesmiről.
– A bírák nem küldenek ki ítélet-végrehajtó csapatokat, hogy
felkutassák az esetleges lázadókat?
Samjani azt sem tudta, mi fán terem az „ítélet-végrehajtó”. – Az
emberek viszont elég gyakran ölik egymást, sokszor magukat –
mondta, de ezt nem akarta részletezni. Talán csak a vallási
rivalizálásokra és összecsapásokra gondolt.
Elhagyták a zsúfolt romzónát, s megvaltak informátoruktól, hogy
átsétáljanak a városon, az Occidens-templom felé. Útközben
szemügyre akarták venni a törvényszék épületét is. A séta, úgy
gondolták, két-három órás lesz; akkor sem lehet hosszabb, ha
megállnak egy-két kisebb szentélynél, esetleg a halpiacon vagy a
kamelopárdistállónál, ahonnan jó kilátás nyílik a közelben álló
kormányzói palotára.
* * *
Amikor a hatalmas törvényszéki épület közelébe kerültek, egy ideig
a széles, zsúfolt út túloldaláról figyelték.
Az épület gigantikus volt, egy egész háztömböt elfoglalt. A jelek
szerint többhektárnyi területet kellett lebontani ahhoz, hogy helyet
teremtsenek az óriás számára. Persze az is elképzelhető volt, hogy
a korábbi házak a génorzók lázadása során semmisültek meg.
Büszke, függőleges falak emelkedtek a magasba; a több száz
szabályosan sorakozó ablak mind túlságosan keskeny volt ahhoz,
hogy keresztülférjen rajtuk egy emberi test, viszont lőrésnek
kiválóan megfeleltek. Itt-ott mellvédek domborodtak ki a komor
felületből. A tetőt megerősítették, bástyafokokkal látták el. A hegyes
tornyok alól grimaszoló vízköpők feje meredezett. A központi torony
tetején egy vigyorgó koponyára hasonlító kupola magasodott. A
felső szakaszon lévő tíz méter széles frízen állkapocs nélküli
koponya díszelgett, két oldalán a felirat: PAX IMPERIALIS LEX
I M P E R I A L I S .
A Császár békéje, a Császár törvénye...
Lex, ahogy a gigantikus domborművön felfedezte a saját nevét,
hirtelen úgy érezte, mintha máris bűnhődne dezertálásáért – úgy
érezte, mintha a jelmondat valójában a Birodalom notórius
ellenségeinek feketelistája lenne, amelyen az ő neve a legelső a
s o r b a n .
– Huh, még jó, hogy az én nevemet nem írták fel oda! – tréfálkozott
Zhord. – Engem még nem keresnek.
Volt egyáltalán valaki, akit a bírák kerestek? Samjani igazat
mondott: a hatalmas plasztacél kapuk valóban zárva voltak. Talán
csak most nem nyitják ki őket, a szentév legszentebb időszakában,
amikor mindent ellepnek a zarándokok. Az odabent élő bírák
valószínűleg nem szeretnék, ha a mindenre kíváncsi embertömeg
befurakodna rezidenciájukba, ha betolakodna a kapuk mögötti
udvarra vagy a tárgyalóterembe, pusztán azért, mert ez az épület is
a szent városhoz tartozik.
De az is lehet, hogy a kapuk amiatt vannak csukva, amire Samjani
célzott: mert a bírákat túlságosan is lekötik saját, belső ügyeik, a
minipolitikájuk. Talán azért foglalkoznak ilyesmivel, mert Sabulorb
valóban olyan békés hely, amilyennek látszik.
Jaqnak eszébe jutott egy másik jogi intézmény, amelyet egy ennél
sokkal melegebb világon látogatott meg. Annak mindig nyitva voltak
a kapui. Az udvaron és a tárgyalóteremben éber arbitrátorok
figyelték a tömeget. Azon az udvaron egész csapatnyi embert
szállásoltak és tartottak el, az egymással vitázó peres feleket, akik
heteken, sőt hónapokon át ott táboroztak. Közöttük állandóan
ellátók járkáltak, gyógynövényből főzött teákat s különféle ízesített
lepényeket kínáltak nekik. Ott voltak a szakácsok is, akik főzték a
teát, sütötték a lepényt; meg persze a hivatalnokok is, akik
megpróbálták lebonyolítani az ügyeket, a törvényes ügyvédek, akik
segítettek a pereskedőknek abban, hogy megfogalmazzák
követeléseiket, védekezésüket, és mindent, amit el akarnak
mondani a bírák előtt, természetesen figyelembe véve a több száz.
esetenként több ezer éve megalkotott birodalmi törvények
legapróbb részleteit is. A pereskedők némelyike a fél életét azon a
hatalmas őrzött udvaron töltötte, amely valójában a törvényszéki
komplexumnak csak a legkülső és meglehetősen kis részét
képezte. Az is gyakran megesett, hogy az ott táborozók némelyike
beállt a harcos arbitrátorok közé, mert az idő múlásával az ügy,
amiért odament, elvesztette valódi jelentőségét, és új életet akart
kezdeni. Itt, a Sabulorbon azonban másként álltak a dolgok. A
bíróság zárva volt. Jaq a társaihoz fordult.

– Sok mindent el lehet követni úgy, hogy az ember azt mondja:
betartja a törvényt.
– A tömeg áhítatoskodó zsongása miatt Zhord és Lex alig értette
szavait. A közelében senki sem volt, aki esetleg kihallgathatta volna,
amit mond. – A törvény szeme távolra néz, és sokszor nem veszi
észre azt, ami a lába alatt van.
Zhord a következő sarkon felállított toronymagas kivetítőernyő felé
biccentett, amely alatt egy hatalmas bronzedény állt. Csilingelve
hullottak bele az adományok. Az ernyő sötét volt. Tőle szabályos
távolságokban több hasonlót is elhelyeztek.
A kis fickó megállította az egyik zarándokot; információt akart
szerezni. Kiderült: a kivetítőknek semmi közük sincs a törvényszéki
épületben folyó dolgokhoz, de még a szokásos rendőrségi
megfigyelésekhez sem. Hatmillió ember nem is remélheti, hogy
közvetlenül sikerül jelen lennie az Igaz Arc felfedésénél, de ezeken
keresztül mindenki figyelemmel kísérheti a nagy eseményt. Sőt így
talán még jobban is lehet látni, mintha az ember odamenne.
– Nem vádolom a bírákat a rend és a fegyelem meglazulásáért –
mondta Jaq. – De talán sokkal többet foglalkoznak a saját
hatalmukkal, mint a komoly és tényleges nyomozati munkával. Ez a
kísértés időnként csapdába ejti őket, és amilyen a törvényszék,
olyan a világ is, amelyben létezik.
A kapuk mögött minden bizonnyal egy udvar van, azon túl pedig
helyiségek és csarnokok, termek és szobák, pincék és barakkok
labirintusa, fegyvertárak, irattárak és archívumok, raktárak és
konyhák, edzőtermek és garázsok.
Az igazságügyi épületek sokban hasonlítottak a kolostor erődökhöz;
szuverén birodalmak voltak, amelyekben a taláros bírák a bíróság
marsalljait irányították. Ez utóbbiak parancsoltak a jól felfegyverzett
és mindenre kész arbitrátoroknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy
erőszakkal vagy bármilyen eszközzel helyreállítsák a Birodalom
rendjét ott, ahol azt valami megzavarta.
– Feltételezem – mondta Jaq –, hogy a jelenlegi Lord Badshah már
nem konspirál, és nem mesterkedik semmiben. Miért is tenné,
amikor az adók révén is fenn tudja tartani a törvényszéket? A helyi
adminisztrációs szervezetből évekkel ezelőtt kipurgálták a
hibrideket. A bírák úgy érezhetik, hogy jelenlétükre csupán a
helyzet, a tisztaság fenntartása érdekében van szükség. Ez persze
tévedés, súlyos tévedés – nekünk azonban éppen kapóra jön. Egy
ennél kisebb városban esetleg gyanút keltenénk. Egyébként is
valami űrkikötő közelében kell maradnunk, hacsak nem fedezünk fel
egy eddig ismeretlen vagy elfeledett Hiperháló-kaput a sivatag
homokja alatt!
Ahhoz, hogy egy ilyen kaput felfedezzenek Azul Petrov amputált
rúnaszemének segítségével...

A halott navigátor hiperszemébe bele volt vésve a Hiperhálóban
lévő Fekete Könyvtárba vezető útvonal. Lehet, hogy valamilyen
módon azt is jelezné, ha lenne a közelben egy Hiperháló-kapu?
De egyáltalán hogyan lehetne ilyesmire használni a szemet, amely
egyetlen pillantásával képes ölni? És mi oka lett volna bárkinek arra
a Sabulorbon, hogy elrejtsen egy ilyen kaput?
Körülbelül száz métert tettek meg – egyre közelebb kerültek a
kivetítőernyő alatti óriási bronztálhoz –, amikor valahonnan elölről
hisztérikus kiáltozás hallatszott. Sokkal erősebb volt a már
megszokottnak számító kántálásnál. Mintha vihar erejű szél söpört
volna végig a tömegen; a kiáltások a legkülönfélébb akcentusokkal
hangzottak fel:
– Korábban mutatják meg az Igaz Arcot!
– Hamarább mutassák meg a Igaz Arcot!
– A papok má' elkezdték az Ő Orcájának a megmutatását...!
– Ostenus vultus sancti...!
Talán alaptalan a hír. Az ernyők sötétek maradtak. Mi okuk lett
volna az Occidens papjainak arra, hogy a jelzettnél két nappal
korábban bemutassák az Arcot?
A hír azonban olyasvalaminek bizonyult, amit a bolygó túlsó
oldaláról, a más planétákról, a távoli csillagok bolygóiról érkezett,
csodára éhes zarándokok azonnal elhittek. Lemaradni erről a
csodálatos és fontos pillanatról? Ötvenévnyi várakozás után? A hír
futótűzként terjedt, és csakhamar eltorzult, minden logikát nélkülöző
pletykává változott:
– Csak azok láthatják az Arcot, akik lefizették a papokat!
– Olyan sokan megvesztegették a papokat, hogy úgyis mindenkinek
látnia kell...
– Nem lesz nyilvános bemutatás!
– Nem, nem, a bemutatás mindenképpen nyilvános lesz!
A tömeg pánikba esett, és meglódult. A mellékutcákból és a
sikátorokból zarándokok özönlöttek a főútra. A testáradat
hullámzani kezdett, vergődni, aztán üvölteni. Jaq, Zhord és Lex a
még üresen is legalább egy tonna súlyú bronzedény mellett keresett
m e n e d é k e t .
A törvényszéki épület előtt összegyűlt tömeg egy része eszelősen
siránkozni kezdett. Öklök csattantak a hatalmas kapukon. Ezer
hang követelt igazságot.
– Fizettünk...!
– Most is fizetünk!
– Az áhítatos zarándokok mind letették, amit kellett...!
Ez talán valamiféle igazságtalanság volt? És éppen itt, a bíróság
közvetlen közelében kellett kiderülnie? Lehetett valamiféle
összefüggés az intézmény és a történtek vagy állítólagos történések
k ö z ö t t ?
Nem. Erről szó sem volt.
Az odabent lévőket komoly aggodalommal töltötte el, hogy éppen itt
hördült fel, bolydult fel és őrült meg a tömeg. Az a csőcselék, amely
jobb célpontot nem találván, a plasztacél kapuknak esett neki
ököllel, lábbal. Az efféle támadás már önmagában véve is
törvényellenes cselekedet volt. Olyasmi, amit nem lehetett válasz
nélkül hagyni.
A magas, keskeny ablakokban lézerpuskák csöve jelent meg.
Mindegyik lefelé mutatott.
A vízköpők pofájában elhelyezett hangszórókból egy hang dörrent a
t ö m e g r e :
– POLGÁROK, ZARÁNDOKOK, HAGYJÁTOK ABBA A KAPUK
O S T R O M L Á S Á T !
A CSÁSZÁR NEVÉBEN FELSZÓLÍTUNK TITEKET, HOGY
BÉKÉSEN TÁVOZZATOK INNEN!
A támadás azonban folytatódott. A hangszórók ismét felüvöltöttek:
– AZONNAL VONULJATOK VISSZA! NE OSTROMOLJÁTOK MEG
A TÖRVÉNYSZÉK ÉPÜLETÉT! A TÖMEG OSZOLJON SZÉT! AZ
ENGEDETLENSÉGNEK HALÁLOS KÖVETKEZMÉNYEI
L E S Z N E K !
A figyelmeztetés, a kérlelés és a fenyegetés hiábavaló volt. A kapu
elleni roham nem csillapodott.
Néhány pillanattal később a láthatatlan arbitrátorok fentről mintha
jókora ezüstérméket szórtak volna a tömeg közé. Érméket,
amelyekről a zarándokok azt hitték, hogy az általuk befizetett
összegből kapott visszatérítés. Érméket, amelyeket ők maguk
dobáltak bele ajándékként és áldozatként – a Császár nevében –
azokba a hatalmas bronzedényekbe.
Ám ezek sorban felrobbantak, amikor földet értek.
– Repeszgránátok! – kiáltott fel Zhord, és rögtön lehúzta a fejét.
Valóban azok voltak. A védők a lézerfegyverek mellett
gránátvetőkkel is tüzeltek!
A szétrobbanó gránátok mindegyikéből többtucatnyi különféle alakú
borotvaéles és tűhegyes penge szóródott szét. Ezek a húsba
vágtak, artériákat metszettek át, gégéket hasítottak ketté.
Megcsonkították és megvakították a lent tolongókat. Vérrúnákat
fröccsentettek az égre emelt kezekre, a felfelé fordított arcokra.
Ó, milyen iszonyatos volt az a kiáltozás, amely betöltötte a teret!
Mintha félelemtől megvadult állatok nyüzsögtek és tomboltak volna
egymáson taposva, a halálos rémület hisztériájában. A zarándokok
közül csak kevésnek volt fegyvere, legtöbbjük csupán egyszerű kést
vagy szöges boxert hordott magával – csak a bolondok
járnak-kelnek a világban mindenféle védelmi eszköz nélkül. Mégis
akadt egy-két puska, néhány egykezes számszeríj, sőt pár darab
lézerpisztoly is.
Előkerültek hát a fegyverek – de minek? Mit csinálhatnak ezekkel
azok, akik még nem vakultak meg, akiknek a testét még nem
csonkolták a repeszek? Elfutni? Lehetetlen. Túlságosan sok test
feküdt a földön, túl sokan tántorogtak vakon – mindegyikük egy-egy
a k a d á l y .
A fegyveres zarándokok tüzet nyitottak a keskeny ablakokra.
Golyókat, mininyilakat és lézersugarakat lőttek ki. Nem sok esélyük
volt arra, hogy bármit is eltalálnak; pontos célzásra nem is
gondolhattak. Ám a lényegen ez mit sem változtatott: a törvényszéki
épületet, az igazság szimbólumát most már tényleg ostrom alá
v e t t e k .
A plasztacél főkapu lassan kinyílt – a tömeg befeszítette, és
beáramlott rajta.
Aztán rögtön meg is torpant: három páncélos jármű állt szorosan
egymás mellett, a kipufogógázok felhőjébe burkolózva.
Kettőn nehéz géppuska trónolt. A középsőn gépágyú. Mindhárom
tetején egy-egy arbitrátor szakasz állt. Megjelenésüket kísértetiessé
változtatta sisakjuk fényvisszaverő vizora. Ó, milyen fekete volt az
uniformisuk! Mintha ébenszín robotok lettek volna – gépemberek,
amelyeknek arca helyére tükröt építettek be.
A gránátvetőkből repesz- és gázgránátok meg napalm esője hullott
a behatoló zarándokokra. Aztán a gépágyú okádni kezdte a kemény
acéllövedékeket. A két géppuska robbanótölteteket szórt az
emberek közé.
Gyilkos tűzfüggöny ereszkedett a kábult, lihegő, vérző tömegre, és
ennek a halál-viharnak nem akart vége szakadni. Golyók koppantak
a nagy bronzedény oldalán, amely mögött Jaq, Lex és Zhord lapult.
A törvényszéki épület olyan volt, akár a rothadó hús, amelyet
elleptek a férgek. Vagyis... inkább olyan, mint a végzetes szúrású
darazsak fészke.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)