szci-fi minden mennyiségben: Harlekin: Gyilkosságok (I. fejezet)

HARLEKIN
- regény -
Első fejezet
Gyilkosságok

A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek

A Xerxes csillag Xenophon bolygója...
A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Erikson
inkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolban
fegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus és
Russ elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.
Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegez
b a r á t j á r a ?
Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakra
emlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszített
csőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.
Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésére
alkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, hanem
inkább Russ testtartása.
– A Császár nevére, mit?...
Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemét
akarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egy
őrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.
Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jól
ismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másik
ábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózott
az ismeretlenné vált férfi kezében.
Habár... nem is volt ismeretlen.
– Brodski? Te vagy az?
Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit a
barátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.
– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...
Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzett
Eriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De...
Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, és
h o g y a n ?
Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébe
csöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az oka
mindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csak
h a l l u c i n á l ?
– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!
Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Az
inkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre;
amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.
Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebb
emelte a Plazmapisztolyt.
És elvigyorodott.
Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódó
lövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbant
ki a pisztolyból, és Párává változtatta Olafson szemét, arcát, egész
f e j é t .
Afej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokat
eregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kell
bizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejének
helyére odahajította az Erikson-maszkot.
Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olcifson
egyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkal
körülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az Ordo
Malleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokba
ágyazott titkot.
A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsába
mélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte a
maszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.
– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíció
nagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.
A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékot
vetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szeme
és a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökre
emlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket,
amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége a
gyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésre
a szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhány
másik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak,
olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhette
önmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódról
árulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősített
szervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg a
mirigyek működését serkentő gépek.
Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak a
hosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetű
fogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosan
takarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. A
padlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az ember
azt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékból
van, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy a
fekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.
A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztal
mögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.
– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!
Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. A
jég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedett
el az Inkvizíció régi főhadiszállása.
Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (az
Antarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölött
éppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak még
ekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás –
bármilyen nagyítólencsét is használt.
A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisan
megkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. A
privilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másról
nem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákra
emlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.
A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek,
tornyok és erődítmények voltak ezek...
A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú,
mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákban
és csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek,
komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgáló
személyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezői
és őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze a
technikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akik
szüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.
Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgy
lefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindig
új veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakat
létrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára,
pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt,
amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagút
létezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.
Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volna
megvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, hol
helyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiai
laboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt sem
gyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy a
legmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket?
Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat?
Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős és
nagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokon
kívül léteznek
okkult levéltárak is?
Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését és
működését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még maga
a nagymester sem képes...
A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkal
kirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevont
lencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, a
másikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.
– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta be
Baal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunk
szívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyik
b é l n y ú l v á n y á b a n . . .
Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppen
ebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissé
merész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevény
kusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenül
sem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, az
íróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagy
zápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásához
elég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.
A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezető
folyosók egyikén került sor...
Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekben
őrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem ért
emberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket,
amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintával
rótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcok
olyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett a
legfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú,
vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.
Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték.
Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegen
fiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...
Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt,
amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia az
archívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbel
megvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgán
kívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói a
kőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésére
felkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet.
Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várva
céltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.
Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumot
tárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amit
Firenze egykor ismert, amiről tudott?
Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy a
kilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megérti
a parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs,
hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolult
dolgot képtelen lenne felfogni.
Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutott
az eszébe?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarak
villantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Az
ionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltalálták
a könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángra
lobbantották a perma pergament.
Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában a
lézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasba
c é l z o t t .
Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?
Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették a
megolvasztott vas cseppjeit.
Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek,
megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.
A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nem
hallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik irányba
mozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogy
e l h a l l g a t t a s s a .
Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következő
robbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottak
a könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek,
mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.
Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyit
eldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őt
azonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgy
működhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyre
koncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.
A polchegy megroppant.
Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtak
keresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkal
aláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészében
megremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falba
erősített pántoktól, dőlni kezdett.
Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogy
kitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egy
fali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után,
iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.
Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát.
A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. A
levegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegett
a rázúduló teher tonnányi ütései alatt.
Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikor
mögötte lángpokollá változott az archívum.
Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz a
kilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nem
volt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Azt
viszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogy
időközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát a
kövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.
Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. A
folyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. A
gépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve a
ráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedő
kapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.
A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást az
aprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, az
incidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hír
hallatán bárki gondolta volna.
– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön a
dolog – mondta Firenze.
Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen Baal
Firenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerint
megölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlen
vallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetett
k i f a g g a t n i .
Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetséges
lenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatott
labirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?
– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyos
értelemben véve téged is gyanússá tesz.
Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkül
v a l ó .
– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? –
tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volna
maga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.
Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszített
s e b h e l y e t .
– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.
– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a második
felfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették az
újranövesztett szemedet.
– Ezt tudom, nagyuram.
– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték a
sebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel is
jelezni akarták, hogy új ember lettél.
A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak a
minap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít az
idő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved.
A fájdalom időtlen és örök.
Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-e
vagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nem
emlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?
Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra,
elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mert
le akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort.
Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezett
világon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. A
felesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon minden
élet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.
Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófával
záruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történő
kihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották,
megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. A
kihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni sem
tudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők.
A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.
Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenöt
esztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezután
megfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztette
néhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majd
kiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen és
könyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalan
világot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorok
kiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívánta
tőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...
Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne a
kulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.
– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy a
meggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba került
az Örökkévalóság tervezettel...
– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.
– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztítását
fogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nem
lesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.
A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektro
tetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.
Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejével
aktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.
Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, a
másik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítorok
nagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra.
Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdt
ellenségei és üldözői.
Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette a
l e v e g ő t .
– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerint
a mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.
Firenze habozott.
– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkba
bújva öltek.
– Lehetséges...
– Vannak szkizmák az Ordón belül?
A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.
Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, ez
a minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője?
Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere?
Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorok
szemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?
Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat a
legalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetett
elűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talán
éppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran már
túlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarná
hangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogy
valamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, a
gyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak.
H a r l e k i n e k e t . . .
Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfit
látott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egy
Harlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentális
délibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.
– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepet
építenek a Sztálindróm körül...
– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...
Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még a
legalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg a
Sztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférája
sem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világ
közelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.
Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyára
szimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygó
közelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Az
eldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedig
akár a balvégzet emblémája is lehetett volna.
– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondta
Firenze. A nagymester bólintott.
– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.
– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.
– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenes
c s e l e k e d e t .
– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más,
mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségesei
követték el ezeket a szörnyűségeket?
A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválás
mintha megmoccant volna.
– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...
Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy az
eldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegének
pusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban van
ezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyen
természetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.
Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valaha
emberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegen
lényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyal
istenkáromló szertartásaikat...
A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.
– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – Az
Ordo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírta
volna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.
A nagymester eltüntette a tetoválását.
– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldák
hiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezni
ennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíció
nagymesteréhez illik.
Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direkt
módon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta,
ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának,
az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni a
hiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult,
labirintusszerű alagutakba.
Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyes
építmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonsági
rendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett,
hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz a
l a z a s á g .
– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezess
oda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az a
célja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.
Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegen
lények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...
De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent a
figyelem elterelés érdekében csinálnak?
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.
Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogy
személyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még a
Metaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazás
Firenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.
Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló elda
gyermekeket látott maga előtt.
A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.
– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi Szürke
Lovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erői
léptek működésbe a bolygó környékén.
– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentek
meg a Sztálindrom körül?
A nagymester széttárta a kezét.
– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehet
fosztani őket az emlékeiktől.
Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezet
Firenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan,
hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült a
nyomukra bukkanni.
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egy
Harlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, aki
inkább embernek tűnt, mint idegennek.
Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lények
megismerik a bánat és a gyász ízét.
Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehhez
tényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatban
már nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatok
l i s t á j á t .
Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölve
magából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel az
inkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy a
tudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel,
könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!
A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmával
robbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, a
forróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak;
borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetovált
arcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyvereket
tartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.
Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyik
világról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsó
bunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meg
hosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, aki
inkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.
Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlás
rejlett e két szóban!
– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!
A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellett
k e r í t e n i . . .
Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak.
Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.
A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunker
belsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezeti
szellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját,
lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeleteket
hasítottak ki az agyából.
– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetett
benneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki a
Császárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!
Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellett
ért a padlóra.