Ian Watson: Urgárdista (első részlet)

A teljes regény, valahol a paródia, Csillagok háborúja és a Három Testőr között, "harci" kannibalizmussal és némi homerotikával spékelve.

" Még így, kapkodva is érzékelte a finom különbséget a kéregállomány és a kisagy, a
homloklebenyek és a limbikus rendszer íze között. Itt a keserűmandula aromáját érezte, amott a szarvasgombáét. Ez a nyálkás szövetcsomó a főtt vargányára emlékeztette; az a másik zsenge halikrára..."

" Ezeknek a feliratoknak a készítője lemészárolva hevert a kardáncsukló, plasztacél ülés mellett. Most már nem volt agya. Süket volt, néma, érzéktelen, vak. Biff valami
hirtelen sugallatra a szemét is bekapta."




A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek



IDŐRENDI TÁBLÁZAT


Évezred - Esemény


15.

Az emberiség hagyományos, a fénysebességnél lassabb űrhajókkal megkezdi a közeli
naprendszerek gyarmatosítását. A folyamat kezdetben gyötrelmesen lassú. Az új
telepeket gyakran tíz nemzedéknyi út választja el a Földtől, és a helyi erőforrásokra
támaszkodva kell boldogulniuk.

20. A technológia sötét kora

A hiperhajtómű felfedezése meggyorsítja a gyarmatosítás menetét, és a korai -
független vagy korporációs érdekszférába tartozó - telepek szövetségre lépnek a
Földdel. Megtörténik a kapcsolatfelvétel az első idegen fajokkal, többek között a
mindenütt jelenlévő orkokkal.

A navigátorgének kialakulása képessé teszi a pilótákat, hogy nagyobb és gyorsabb
"ugrásokkal" mozogjanak a hiperűrben, mint korábban. A nagy navigátorcsaládok,
akik eredetileg az ipari és kereskedőcégek szolgálatában álltak, hamarosan külön
nagyhatalmi tényezővé fejlődnek.

Az emberiség folytatja a galaxis meghódítását és betelepítését. Kapcsolatok létesülnek
az eldákkal és más idegen fajokkal. Kezdetét veszi a tudományos fejlődés aranykora. A
Szabványrendszer (SR) tökéletesítése robbanásszerű terjeszkedéshez vezet a csillagok
felé.

25. A viszály kora

Az emberiség eléri a galaxis peremvidékét, s ezzel lezárul a csillagok meghódításának
korszaka, amely tízezer éve vette kezdetét. Az emberi civilizáció sokszínűvé és
szétágazóvá válik - számtalan kis telep virágzik a nagy, túlnépesedett bolygók mellett.
Folytatódnak a helyi háborúk és viták a különféle idegen fajokkal (különösen az
orkokkal!), ezek azonban nem jelentenek veszélyt az emberlakta világűr stabilitására.
Aztán egyszerre két dolog történik. Egyrészt csaknem valamennyi telepesvilágon nagy
mennyiségben jelennek meg a mentális hatalommal rendelkező egyének. Másrészt a
civilizáció bomlásnak indul; rohamosan elharapózik az őrültség, a démoni
megszállottság, a rasszista viszálykodás az új "pszik" és az emberiség fennmaradó
hányada között. Számtalan fanatikus kultusz és szervezet lát neki a pszik üldözésének,
boszorkánymestereknek és/vagy degenerált mutánsoknak bélyegezve őket. Ekkoriban
még nem tudnak a hiperűri szörnyek létezéséről (akiket később démonoknak neveznek
el), és nem értik, micsoda veszélyt jelentenek a frissen szerzett mentális erőkkel bíró
emberi elmékre nézve.



Iszonyú háborúk szaggatják az emberi civilizációt. A helyi jelentőségű birodalmak és
frakciók részben egymással, részben pedig az orkok, tiranidák és egyéb idegen fajok
csillagflottáival harcolnak, akik igyekeznek kihasználni az alkalmat, és minél nagyobb
szeletet kihasítani maguknak az emberlakta galaxisból. Számos világ a hiperűri lények
prédája lesz, mások visszasüllyednek a barbárságba. Az emberiség csak azokon a
bolygókon marad fönn, ahol a pszi népességet kiirtják vagy szigorú ellenőrzés alá
vonják. Ebben az időszakban a Földet szörnyű hiperviharok vágják el az emberiség
többi részétől, aminek eredményeképpen az anyavilág néhány ezer évre elszigetelődik
a gyarmatoktól, tovább siettetve az emberiség hanyatlását.

30. A Horus-eretnekség

Az emberiség a pusztulás szélén táncol. A galaxisban polgárháború tör ki, mikor az
emberlakta világűr Császára ellen fellázad leghűségesebb tábornoka, Horus hadúr.
Horus, akit a hiperűr egyik démona kerített a hatalmába, ezerszámra csábítja át
magához az emberi történelem legnagyszerűbb harcosait, az űrgárdistákat. Mikor a
mindent eldöntő csata menete kedvezőtlenre fordul, a Császár párviadalban legyőzi
Horust, ezért azonban saját emberi mivoltával kell fizetnie.

A Császár, akinek testét mesterséges módszerekkel, lelkét pedig emberáldozatokkal
tartják életben, megkezdi az emberlakta világűr visszahódításának fáradságos
munkáját. Mikor létrehozza az Astronomican néven ismert mentális, navigációs
vezérsugarat, ezzel lerakja a 41. évezred Birodalmának alapjait. Az Astronomican
azoknak a fiatal psziknek a haldokló elméjéből nyeri az energiáját, akik máskülönben
a hiperűri démonoknak estek volna áldozatul, és a Császár rendíthetetlen akarata
irányítja. Hamarosan a navigátorok felbecsülhetetlen segédeszközévé válik szerte a
galaxisban. A csillagközi utazás még egyszerűbb és gyorsabb lesz, a pszik és a hiperűri
szörnyek elnyomása, illetve szigorú ellenőrzése pedig az emberiség nagy részét
kiszabadítja pokoli béklyóiból.

41. A Birodalom kora

A galaxis Birodalom néven ismert régiójában az emberiség életét az Administratum
törvényei és előírásai szabályozzák. A Császár mindinkább eltávolodik halandó
alattvalói mindennapos életétől, mialatt az Inkvizíció szüntelenül munkálkodik, hogy
megvédje az emberiséget attól a soha nem szűnő veszélytől, amit a renegát pszik és a
hiperűrben tanyázó szörnyetegek jelentenek. A Birodalom hadserege - a
rohamosztagosok és a szinte emberfölötti képességekkel rendelkező űrgárdisták -
éberen ügyelnek minden jelre, ami az orkok, tiranidák és más idegenek fenyegető
inváziójára utalna. A pszik száma azonban folyamatosan növekszik, és teret nyernek
más, baljósabb csoportok is, akik valamilyen szinten kapcsolatban állnak a hipertér
démonaival...



ELSŐ RÉSZ


HÁROM TESTVÉR TRAZIORBÓL


ELSŐ FEJEZET


Úgy beszélik, Necromundán hamar felnő az ember.

Vagy hamar meghal.

A bolyvárosokban, melyek úgy lepik el ezt a halálos bolygót, akár az üszkös fekélyek a
pestises hulla képét, az érettséghez vezető leggyorsabb utat az jelenti, ha beállsz egy
bandába - bár persze ez sem garantálja, hogy életben maradsz.

Fekélyeket mondtam? Nem inkább szeplők azok a bolyvárosok? Néha valóban ez a
helyzet - ha az ember egy élelmiszerszállító bárkáról nézi, amely a mélyűr felől közelít a
bolygóhoz; vagy az űrgárdisták Császári Ököl rendjének egyik transzporthajójáról, akik
kolostorerődöt tartanak fenn Necromundán, Palatinus városában.

Ahogy közeledünk, a szeplőkből termeszdombok lesznek. Tovább haladva aztán
rájövünk, hogy a bolyvárosok zsúfolt tornyai a hamusivatagoktól a legmagasabb
felhőkig érnek. Nem egy közülük olyan hatalmas, hogy képtelenség emberkéz által
emelt városokat látni bennük. Úgy tűnik, mintha ingatag, lakható hegyormok sarjadtak
volna rákos daganat módjára a tönkretett tájból, dacolva a nagy egyengetővel: a
gravitációval. A bennük élők szemében mindegyik bolyváros egy-egy különálló,
függőleges világ.

Azt mondtam, hogy lakható?

Igen, az ifjú Lexandro d'Arquebus számára minden bizonnyal, hiszen ő a Trazior
bolyváros Oberon tornyának privilegizált, felső szintjein született.

Nem egészen így fogja fel a helyzetet Yeremi Valence, akinek technikusok voltak a
szülei Trazior alsó lakószintjein.

És kétségkívül egészen másképp látja a dolgot Biff Tundrish, a dögevész, a radioaktív
mérgekkel elöntött alsóvárosban, ahová nem ér el a törvény keze!

Ez a három személy még csak tizennegyedik nyomorúságos évét taposta, amikor útjaik
már durva, erőszakos módon összefutottak...

Lexandro apja Calculator Maximusként szolgált Lord Spinoza alatt, akinek a klánja
nagy gyártelepekkel rendelkezett az alsó szinteken, ahol Mamut osztályú
terepszerelvényeket építettek, melyek roppant, szelvényezett lánctalpakon járták a
hamusivatagokat, s vastag páncélzat védte őket a nomádok rajtaütései ellen.
D'Arquebus seniornak természetesen eszébe sem jutott azzal beszennyezni a kezét -
vagy a szemét -, hogy a Spinoza udvarház testőreinek kíséretében leereszkedjen a
telepekre, és személyesen felügyelje a szerelvényeket gyártó technikuscsaládokat. A
fiát még kevésbé érdekelték az ilyen koszos apróságok, legfeljebb annyiban, hogy a
technikusok olykor nagyszerű mókát biztosítottak neki meg kölyökbandája többi
tagjának, a Fenséges Fantazmáknak...

Gyakran előfordult, hogy a Fantazmák - démonálarcosan, különféle drága
parfümöktől illatozva, buja emblémákkal díszített, fényes selymekben kevélykedve -
rakétatricikliken száguldoztak fel-alá a széles felső sugárutakon és kihalt, éjféli
sétányokon: gondosan kidolgozott szabályok szerint háborúkat vívtak más
kölyökbandákkal, vagy szagbárokat és elegáns bordélyokat kerestek, ahol kedvükre
törhettek-zúzhattak pár órán át, míg menekülniük nem kellett a békebírák egyik
őrjárata elől.

Amikor azonban a Fantazmák lemerészkedtek a közlekedőaknákon honi felső
szintjeikről a technikusok területére - vagy még mélyebbre, az alsóváros mocskos
vakondjárataiba -, viselkedésük korántsem ártalmatlan ficsúrokra vallott.
Selyemruhájuk alatt lézerpisztolyok lapultak, s ilyenkor mindig azt mondogatták:
"megyünk, megpörköljük őket!"

Raphaelo Florienborque, a Fantazmák vezére, gyakran viccelődött azzal, hogy egyszer
szó szerint kellene ezt érteniük. Traziornak, mint minden más necromundai
bolyvárosnak, egy roppant, függőleges plasztacél alagút volt a szíve, amely átfúrta a
bolygó kérgét. Fala többszáz méter vastag volt, átmérője kilométerekre rúgott; ezen a
csövön áramlott a bolygó belső energiája, amely a falba épített erőműveket táplálta, a
gyárszintektől felfelé, ahol a nyers hőt energiává alakították át. Ez a hatalmas, üreges,
hővezető tüske volt egyúttal a bolyváros horgonya és gyökere is.
Micsoda jó móka lenne, jelentette ki Raphaelo, ha valahogy hozzáférhetnének a
hőaknához. Micsoda mulatság lenne elkapni valami beképzelt technikusbanda egyik
tagját, vagy egy-két fickót az alsóvárosi csőcselékből, és behajítani őket a hőaknába -
hogy kilométereken keresztül csússzanak, bukfencezzenek, zuhanjanak lefelé, a
lángoló pokolba. Vajon egyszerűen szétvetné őket a testükben termelődő hő? Vagy
elevenen megsülnének? Alig pár száz méteres hempergés után megfőne a tüdejük,
kicsapódna a szemük fehérje, száraz pernyévé aszalódna a bőrük? Egyáltalán maradna
belőlük valami, mire az akna fenekén bugyborgó olvadt magmához érnek?

- Képzeljétek el, mit fognak érezni, amikor lehajítjuk őket! - fuvolázta Raphaelo; a
Fenséges Fantazmák pedig kuncogtak, és obszcén jelekkel díszített, illatosított
selymeiket lobogtatták.

- Micsoda nagy pörkölés lesz! - helyeseltek.

Az energiaellátó klánok bandái féltékenyen őrizték azokat a csapóajtókat, amiken
keresztül el lehetett jutni az erőművekhez, majd a hőaknához. A működő gyártelepek
alatt azonban a bolyváros ősi szintjei húzódtak, melyeket minden lakó rég elhagyott.
Az alsóvárost fojtogató, évszázadok során felgyülemlett szennytömeg igazi senkiföldje
volt, csak guberáló és fosztogató bandák tévedtek erre olykor; és itt, általában a
hulladékréteg alatt, de néha hozzáférhető helyen, ősrégi csapóajtók bújtak meg,
melyeket évezredekkel ezelőtt behegesztettek. Raphaelo úgy hallotta, a varratok itt-ott
már elrozsdálltak...

Aznap éjszaka, a bűzhödt, mérgekben úszó alsóvárosban a Fenséges Fantazmák
becserkésztek egy technikusbandát, amely a központi hőakna közelében portyázott.
Ezek a technikusbandák jelentették a határvonalat a fenti zűrzavaros civilizáció meg a
lenti nyers bestialitás között. A Fenséges Fantazmákat azonban a közszolgálatnak ez az
önvédelmi ágazata csöppet sem érdekelte. ők nem tettek különbséget technikusok és
dögevészek között.

A félhomályos, mocskos katakombák útvesztőjében, amit a bolyváros terhe alatt
rogyadozó, barokkos díszítésű plasztacél árkádok tagoltak, melyeket csaknem eltömött
a rengeteg szemét, csatazaj harsant; a technikusokon egy meglepően jól felfegyverzett
dögevész banda ütött rajta. A dögevészek, akik a sötétben meglapulva lestek
prédájukra, csonkpuskákat és gránátokat használtak - közelharcban pedig késeket meg
egy lánckardot. A technikusok előbb sorozatlövőkkel majd nehéz csonkfegyverekkel
viszonozták a tüzet. A boltívek és a szeméthalmok felfogták a sorozatok és a
robbanógolyók nagyját; hamarosan mindkét félnek elfogyott a muníciója. A kézitusára
kényszerülő technikusok előkapták a saját pengéiket; némelyik hideg acélból volt, a
többiben forró energia lüktetett.

A robbanólövedékek, kattogó sorozatok és szerteszét röpködő srapnelszilánkok száraz
staccatója rekedt zihálásnak és gyilkos sistergésnek adta át a helyét, amit néha egy-egy
fejhangú halálsikoly zavart meg. Ebbe a halálos forgatagba repültek bele
lézerpisztolyaikat és sugárstilettóikat lengetve a Fenséges Fantazmák vicsorgó
démonmaszkjaikban; selyemköpenyük foszforeszkálva lobogott a nyomukban, akár a
radioaktív molyok szárnya.

Ma nem ölni jöttek; foglyokat akartak ejteni. Így a lézersugarak, amikkel a többi
fegyver nem vehette fel a versenyt, csak szúrtak és pörköltek, fejvesztett menekülésbe
kergetve a fölös dögevészeket és technikusokat.

Egy groteszk módon eltorzult árkád mögül, amin hárfahúrként feszült keresztbe a sok
pókfonál, egy dögevész fiú pattant elő, hogy letépje Lexandro álarcát trófeának.
A fiú zömök volt, zsíros, fekete hajába tucatnyi díszgyöngyöt font, mintha a feje
golyós számológép lenne, vagy zsugorított csecsemőkoponyák koszorúja sarjadna
belőle. Az arcán szétágazó forradások, amikbe kátrányt vagy szénport dörzsölt, hogy
megfeketedjenek, valami soklábú, mutáns pókot formáztak. A potroha a fiú lapos orra
volt, rágói helyén élesre köszörült fogsor villogott. A kölyök zöld szeméből még a
lézervillanásokkal átszőtt félhomályban is intelligencia sugárzott: a ragadozó állatok
gyilkos indulattal vegyes intelligenciája. Szinte lenyűgözve próbálgatta a kezében tartott
álarc súlyát, miközben lecsupaszított képű tulajdonosára meredt.

Mert Lexandro csinos, olajbarna arcát egyetlen sebhely sem rútította el - csak egy
rubingyűrűt viselt hosszú ívű orrának jobb cimpájában. A főlakó kölyökbandák
beavatási szertartása nem torzította el a jelölt testét, legfeljebb az érzelmeit. Lexandro
szeme sötét volt és érzéki, foga gyöngyfehér, gesztenyebarna haját gondosan nyírta,
pomádézta és bodorította.

A dögevész kölyök egy pillanatra mintha a saját arcára akarta volna illeszteni a
maszkot, hogy eltakarja vad vonásait... vagy néhány percre átlényegüljön Lexandro
tükörképévé, aki olyan hihetetlen, idegen életet élt. Ahogy a fiú megpróbálta
elképzelni ezt a különös életet, az arca hullámokat vetett, a pók vonaglani és
rángatózni kezdett.

- Főlakó disznó! - hallatszott egy hang az árnyékból, mire Lexandro megpördült - és
szembetalálta magát egy technikusfiúval, aki ugyanolyan magas volt, mint ő, szőke
haja szinte világított, s az arcába oldalt ájtatos rúnákat égettek. A technikus azúrkék
tekintete megvetően, de némi vágyakozással méregette Lexandrót.

- Értetek dolgozunk. Mi védünk meg titeket a lenti csürhe elől. Ti viszont csak
játékszernek tartotok minket - A fiú a főlakó nyelvjárást használta, amit a gazdag
srácok beszéltek.

- Akkor csatlakozz hozzánk! - ajánlotta Lexandro gőgösen. - Törj utat magadnak
felfelé! Szolgáld a fenségeseket! Élvezd a gyönyöröket! De addig is...
Megpördült, és lézerpisztolyával a tetovált fiúra lőtt, nehogy az kihasználja figyelme
pillanatnyi elterelődését, és megperzselte a kezét, mire a dögevész kölyök elejtette
zsákmányát.

- Ez az én álarcom, azt hiszem.

Lexandro visszafordult, és megeresztette egy lövést a másik irányba is, ugyanabban a
pillanatban, amikor a technikusfiú dobásra emelte a kését. Lexandro hasravágta magát,
és odébb hemperedett; megszaggatta és összekoszolta a ruháját, de a maszkot
visszaszerezte. Néhány idősebb Fantazma egy sebesült technikust lökdösött felé. A két
másik fiú azonnal kereket oldott.

- Egy dögevész is lesz a fazekunkban! - kiáltotta Raphaelo Florienborque, aki életében
nem járt még igazi konyhában. Bíborszínű démonmaszkjában kevélykedve egy
rúgkapáló, vicsorgó, tetovált harcost kísért, akinek elektromos bilincset raktak a
kezére, és kétoldalt két másik Fantazma tartotta. A harcos káromkodását alig lehetett
érteni.

- Egy innen, egy onnan! - lelkesedett Raphaelo. - És most életük legnagyobb
pörkölésében fogjuk részesíteni őket! Méghozzá egymáshoz bilincselve... Eggyé teszi
őket magasztos vállalkozásuk, mélyenszántó szellemű expedíciójuk Trazior
gyökereihez. Megtiszteljük a klánjukat, kegyet gyakorolunk a bandájukkal. A nevük
legendákban él majd tovább. Soha még ilyet, fenséges cimborák, soha még ilyet!

Így hát a Fantazmák noszogatni kezdték két foglyukat a hőakna irányába.
Az alsóváros általában nyirkos és hideg volt, a hőakna közelében azonban épp
ellenkezőleg. Már itt is egészen kellemesnek találták a hőmérsékletet, noha persze
szörnyen büdös volt. Ahogy tovább haladtak, egyre melegebb lett. Az oszlopok és
tartópillérek között, a végeláthatatlan, földalatti hulladékmezőn az expedíció
hamarosan megpillantotta a viharvert falat, amely fokozatosan, széles ívben
kanyarodott jobb és bal felé. A Fenséges Fantazmák tisztában voltak vele, hogy
technikusok és dögevészek kísérik őket lopakodva, éber pillantásokkal méregetve a
lézerfegyvereiket. Sőt, Raphaelo még örömét is lelte ebben a kölcsönös ellenségekből
álló, rejtett hallgatóságban, és harsányan, ékes szavakkal ecsetelte, hogy milyen sorsot
szán a foglyoknak. Hiszen ha nem büszkélkedik el vele, teljesen megfosztaná a
sötétben lapuló kísérőket a végső, drámai aktus műélvezetétől, amelynek saját
szemükkel ugyebár nem lehetnek a tanúi!

A kölykök végül elérték a plasztacél falat, és utat égettek maguknak a rozsdás
záróvarratokon keresztül egy fojtogatóan fülledt, sokfelé ágazó folyosóra. Sietősen
átkutatták a masszív fal zsigereit, találtak egy félreeső, de forró csapóajtót - és
felnyitották.

Ha nem viselnek álarcot, a Fantazmáknak bizonyára felhólyagzik az arcuk - a csapóajtó
mögül hullámokban áradt a kohók emésztő, száraz, perzselő lehellete. A Fantazmák
gyorsan belökték sikoltozó foglyaikat a nyíláson - nem akarták tönkretenni gondosan
ápolt arcbőrüket.

A technikus és a dögevész harcos teste azonban legnagyobb meglepetésükre nem tűnt
el a látóterükből, hanem bukdácsolva lebegni kezdett a forró gázok felfelé áramló
örvényében, mintha megpróbálna távolabb úszni a faltól - bár az állaga mindkettőnek
gyorsan megváltozott. Egyáltalán nem zuhantak le. Raphaelo durcásan, csalódottan
bevágta a csapóajtót, és közben megégette a kezét.

És aztán a Fenséges Fantazmák visszatértek a felső régiókba, mulatni.
Nem sokkal később Lexandro is lezuhant - nem a hőaknába, de azzal párhuzamosan.
Lord Spinoza azt állította, hogy a Calculator Maximusa kétes pénzügyi manőverekbe
keveredett. Talán igaza volt; talán nem. D'Arquebus senior szőrszálhasogató
mentegetőzése senkit sem érdekelt. Így hát lezuhant - ő is, a felesége is, két
elkényeztetett lányával és Lexandro fiával egyetemben. Sértő módon technikus
területre költöztették le őket - ahol könnyen odaveszhetett a kitaszított főlakó...
...és ahonnan Lexandro tudta, hogy minél gyorsabban menekülnie kell.

Az apja már a Ducas klánnak, Lord Spinoza klienseinek egyszerű Tabulatora volt
csupán - azzal bízták meg, hogy a nála is jelentéktelenebb bedolgozók munkáját
felügyelje.

Nem Lexandrónak valók voltak azok a szűk, kanyargós sikátorok, melyek kusza
kirakósjáték-darabokra osztották a füstös gyártelepeket, ahol egymásra féltékenykedő,
sokporontyos családok tengették életüket, sebességváltókat és karburátorokat,
főtengelyeket és páncéllemezeket gyártva. Nem Lexandrónak valók voltak azok a
zsúfolt, gigászi udvarok és komor, boltíves katakombák, ahová a távoli napfénynek
csak szennyes kísértete jutott le vastag üvegcsöveken, s ahol a szellőztető vízköpők
ötvenszer is újrahasznosított, pállott levegőt okádtak. Ó nem, mindez nem illett egy
olyan sráchoz, aki régebben obszcén, illatosított selymeket viselt. Lexandro nem kért a
kétes kiváltságból, hogy sebészileg átalakított testtel gyorsabban kezelhesse az
esztergagépet!

Szerencsére az utóbbi években ádáz kereskedelmi háború dúlt Oberon nagyobbik
testvértornyában, Titaniában - egyébként Traziort, ezt a három derékban egybeforrt,
kifakult, leprás városormot általában "Három Testvér" néven szokták emlegetni. A
viszály őrjöngő anarchiává fajult, és a Planetáris Véderő helyi állománya súlyos
veszteségeket szenvedett, mikor elfojtotta ennek a társadalmi vonaglásnak a
legelvadultabb túlzásait. A parancsnokuk most kénytelen volt erőszakkal besorozni
néhány technikus- és kereskedőbandát az Oberon toronyból.

Ami talán nem is válik hátrányára a sor alá kerülő újoncoknak...

Így kitörhetnek a születésük szabta korlátok közül, s talán hozzájuthatnak valami
jobbhoz - jobb fegyverekhez, esetleg egy kevés igazi ételhez, az ízetlen szintilepény és
szintikása helyett. A bandavezérek reménykedhetnek, hogy feljebb lépjenek a
bolyváros hierarchiájában. Egy szerencsés, törekvő fickó elnyerheti valamelyik
nagyhatalmú főlakó klán támogatását, vagy akár egy nemesúrét is. Ám a Planetáris
Véderőben az embernek arra is volt esélye - ha mégoly kevés is -, hogy továbblépjen a
Birodalmi Hadseregbe, és végleg maga mögött hagyja Necromunda klausztrofóbiás
világát. Akkor pedig más bolygók várnak rá - más bolygók, és más háborúk...
Lexandro lenyelte büszkeségét, s hízelgéssel, ravaszkodással és kenőpénzek
osztogatásával sikerült bekönyörögnie magát - mint koszos vakarcsot - a Ducas-
klánnak abba a bandájába, amiről az apja úgy hallotta, hogy nemsokára besorozzák. Ez
a lépése elszomorította a szüleit. Mert a húgainak szüksége volt a testvéri pártfogásra,
ha méltóak akartak maradni rá, hogy beházasodjanak a Ducas-klánba, s ily módon
biztosítsák a bukott d'Arquebus-család jövőjét. Ha Lexandro nincs mellettük,
tönkreteheti ezt a lehetőséget.

Lexandrót nem érdekelte a dolog.

- Te hagytál cserben minket, öregember - mondta az apjának.

- Még nem vagyok öreg! - tiltakozott az apja patetikusan.

- De hamar az leszel idelent! - felelte a fia.

Így hát eljött a nap, amikor a Ducas-bandát fegyvereiktől megfosztva beterelték a
helyőrségi épülettömbbe, amely a bolyváros kérgében kapott helyet, közvetlenül a
kapuerőd mellett, ahol ki lehetett jutni a terepszerelvényekhez.

A gyűjtőhelyiségben számos banda tagjai zsúfolódtak össze a repedezett
plasztikpadokon vagy a csupasz földön kuporogva, tizen- és huszonévesek vegyesen,
és az alkalmassági vizsgára vártak, ami elég lassan haladt. Éber rohamosztagosok
szegezték kábítópuskáikat a verítékező testekre, ha netán valami zavargás támadna,
mert a szoba légköre feszült volt, ellenségességtől terhes. A lövésre készen tartott
fegyverektől eltekintve nem sok különbség volt a bandatagok meg a tetovált,
sebhelyes képű rohamosztagosok között, akik kifakult, olajzöld bolytunikát viseltek,
amulettekkel teleaggatva. Az újoncok arcán forradások és tetoválások jelezték, melyik
klánba vagy bandába tartoznak; a rohamosztagosokon hasonló bélyegek árulkodtak az
ő származásukról.

A plasztacél panelekkel borított falakon elmosódott holoposzterek lógtak, melyek
Palatinus bolyváros hivalkodó, dölyfös épületeit ábrázolták, ahol Necromunda
kormányzója székelt - meg egy ballonabroncsos terepszerelvényt, amint
karmazsinvörös és narancssárga dűnékbe gyűlő vegyszerüledéken gázol az egyik
hamusivatagban. A falon lógó hangszóró recsegő, gépies szöveget harsogott.

- Itt Lord Helmawr békéje uralkodik. A Császár békéje uralkodik. Ha megsérted Lord
Helmawr békéjét, meghalsz. Ha megtöröd a Császár békéjét, elkárhozol...

Egy másik hang szakította félbe a hangszóró nyugtató szándékú fenyegetéseit:

- Következő: Zen Sharpik, más néven Takony!

Egy tagbaszakadt, disznóképű kamasz tápászkodott fel, aki a fején lila csörgősipkát, az
orrában pedig hegyes csontdarabot viselt, és csoszogva megindult az ajtó felé, amely
mögött tovább tesztelték az újoncokat, és kiselejtezték közülük az alkalmatlanokat. Az
ilyen vadállatokat, mint Takony, nyilván tárt karokkal fogadják, hacsak a vizsgálatok
során ki nem derül róluk, hogy veszélyes őrültek. Az efféle cápák, akik beleakadtak a
kényszersorozás hálójába, kitűnő nyersanyagnak bizonyultak, hogy rátermett
rohamosztagosokat faragjanak belőlük. ám a bandákban sok volt a fiatalabb kölyök is.
Ezek közül egyesek nyilván le fognak morzsolódni; ami azt illeti, éppen az ilyen vézna
kissrácok méregették egymást a leggyilkosabb tekintettel.

- Mér' nem kopnak le a kis szarevők mind? - kérdezte a mennyezetet bámulva egy
girhes, borotvált fejű siheder, akinek hiányzott az egyik kisujja.

Az egyik fiú, akinek a szónoki kérdés szólt, előredőlt, és főlakó nyelvjárásban,
mézédes hangon szólalt meg.

- Szégyen, ha az embernek le kell vágnia a saját ujját, hogy bocsánatot kérjen a
főnökétől, mert elcseszett valamit. Vagy talán valaki más vágta le azt az ujjat,
trófeának? Micsoda nagy rohamosztagos lesz az ilyenből, uramatyám!
A borotvált fejű felpattant, de a rohamosztagosok azonnal feléje fordították a
fegyverüket, úgyhogy a fiú bosszút esküdözve visszaült. A Dorcas-bandából néhányan
elismerően füttyentettek. A vakmerő hetvenkedő azonban szemlátomást magára vonta
két vele egykorú fiú rosszallását. A várakozás órái alatt a három kölyök gyilkos
tekintettel méregette egymást.

Alig tíz perccel Takony távozása után a hangszóró bejelentette:

- Következő: Lexandro d'Arquebus.

A főlakó név hallatára a helyiségben tartózkodók közül sokan megvetően
füttyentettek, vagy kiköptek - de csak azok, akik nem a Dorcas-bandába tartoztak. A
kicsúfolt fiú nem törődött leendő bajtársai szinte tapintható ellenszenvével, hanem
hanyagul elindult az ajtó felé.

A damaszkolt bronzból készített íróasztal-adattár mögött, amin tenyérnyi zöld
foltokban virított a rézrozsda, egy őrmester ült, orra helyén remegő, rózsaszín
húscsomóval - nyilván leharapták neki valamikor katonai pályafutása során, vagy
régebben, még civil korában. Mellette egy fontoskodó, szürke képű írnok körmölte
bőrkötéses mappájába, amit érdemes volt tudni Zen Sharpikról. A magas támlájú
vasszék, amit sárgaréz drótok fontak körül ketrec gyanánt, s állítható méretű
acélsisakkal volt felszerelve, mely mintha arra várt volna, hogy összeroppantsa
valakinek a koponyáját, egyelőre üresen állt. Egy technikus imákat mormolva
simogatta a széktől a csontkeretes képernyőhöz futó huzalokat, melyen rúnák és
képletek villództak; jobb keze helyén barokkos díszítésű feszültségmérő-protézist
viselt, karmos elektródákkal. A szobát színleg kétszeresére nagyította egy hatalmas,
ezüstözött ablakról visszaverődő tükörkép. Lexandro sejtette, hogy az ablaküveg csak
az egyik irányból ereszti át a fényt, és mintha valami elmosódott árnyalak derengett
volna mögötte.

Az őrmester nem volt különösebben elragadtatva Lexandrótól.

- Miféle kadét válna belőled, szépfiú? - gúnyolódott rekedten, csiszolatlan
nyelvjárásban. - Tudsz a nyelveddel bakancsot pucolni?

- Tizennégy éves vagyok, uram - A tisztelettudó megszólítástól Lexandro gyomra
görcsbe rándult, de valahogy mégis sikerült kikényszerítenie a száján.

- Főlakó vakarcs, mi? Lepotyogott, ugye?

- Atyám ellen ármányt szőttek a rosszakarói, uram. Megvetem őt.

- Alig értem a csicsás szavaidat, vakarcs. Szóval most szeretnél valahogy
visszamászni... Túl sok ellenséget szereztél a bolyvárosunk alsó szintjein, mi? Még
azokban a boldog időkben, amikor technikusokat püföltél és a söpredékre vadásztál.

Igen, gondolta Lexandro, és a most csak egy ajtó választ el ugyanattól a söpredéktől.
Bólintott, s remélte, hogy ezt a jellemerejének fogják betudni.

- Még így is kicsit fiatal vagy ehhez, nem, szépfiú? Te lettél a banda kabalavakarcsa?
Lexandrónak elevenébe vágott a megjegyzés, és azt kívánta, bárcsak megölhetné ezt az
arcátlan - bár jó megfigyelőképességű - őrmestert.

- Miért adjunk neked menedéket, mi? Valószínűleg elpuhultál attól a sok luxustól és
igazi ételtől. Milyen íze van az igazi ételnek, ha?

- Én nem puhultam el, uram. Megkérdezheti pár sráctól odakint - Lexandro azonnal
megbánta, hogy dicsekedett. Az őrmester szúrós szemmel meredt rá.

- Tudod, szépfiú, Trazior elég kicsike a bolyvárosok között. Három-négy millió lakos.
Meg se bírjuk számolni, hány újoncot találunk Necromunda összes bolyvárosában.
Semmi szükségünk fölösleges főlakó fiúkra, még csalinak se jók a sivatagi
nomádoknak.

Ekkor megmozdult az árnyalak az ablak mögött. Kinyílt egy ajtó; és a vizsgálóterembe
egy óriás lépett be. Bal szemét műaranyba foglalt, piros lencse takarta, s talán pótolta
is. Jobb arcára szárnyas öklöt tetováltak, amint éppen összezúz egy holdat, melyből
tetovált, narancsvörös láva csorgott végig az állán, a nyakán, mint valami idegen lény
vére. Sörtére nyírt, őszülő haja drótpárnaként borította sziklatömbre emlékeztető
koponyáját, s a homlokából két kurta, fénylő acélrúd állt ki.

Lexandro szíve hevesebben kezdett verni, s ámulat fogta el. Az Ecclesiarchia által
sugárzott ájtatos videoadásokból, meg egy kápolna színes üvegablakáról, ahová az
édesanyja vitte el jóval fiatalabb korában, felismerte a belépő idegenben az
űrgárdistát...

Az űrgárdista széles vállát prémmel szegett, sötétkék köpeny borította, amit ismeretlen
ikonokkal és napjelvényekkel hímeztek tele, s egészen nehéz bakancsáig ért, jórészt
eltakarva az azúrsávos, gennysárga egyenruhát - amely alatt rettentő izomkötegek
duzzadtak. A térdét nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették.
Az óriás intarziaberakásos energiakardot és hasonlóképpen díszített sorozatlövőt viselt,
síkos gyíkbőrrel szegett réztokban.

Hogyan lehet hús-vér ember ennyire hatalmas és lenyűgöző? Hogyan sugározhat
magából ilyen irgalmatlan, acélos erőt? Lexandro nyakas, önfejű, akaratos lelkét
perzselő láng égette hosszú másodpercekig.

Az óriás torokhangon felmordult; a necromundai köznyelvet használta.

- Tesztelje le nekem! Teljesen.

Miközben Lexandro ketrecbe zárva, félkábán ült a zümmögő vasszékben, pöre testét
áramütések és tűszúrások gyötörték, szeme előtt pedig villódzó fények örvénylettek,
valahonnan távolról hallotta a technikus monoton jelentéseit.

- Izomzati potenciál nulla egész nyolcvanhét...

- Kábítószer-kiértékelés. Blitz semmi, stimul semmi, gyilokgőz semmi. Ábrándpor
semmi. Szárnyas álom-függőség nincs. Halcyon, hedonsav és gyönyörkapszulák
rutinszerű nyomokban kimutathatók...

- Pszichotikus szint nulla egész negyvenkettő...

- Pszichikai profil nulla egész nulla egy...

- Okuláris reflex...

- Intelligencia...

- Ballisztikus képesség...

- Fájdalomtűrés... - Egy pillanatra irtózatos kín öntötte el Lexandrót, mintha egy
kohóból olvasztott fémet vezettek volna az ereibe és a belszerveibe. Talán felordított -
de a szörnyűséges pillanatnak már vége is volt.

Végül a rács félrelendült a vasszék elől, a sisak fölemelkedett a fejéről, és Lexandro
kiszabadult. Mégsem állt fel. Az óriás tornyosult fölébe.

- Lexandro d'Arquebus - dörögte ez a hihetetlen harcos -, mi a neve a Császárnak?

- N-nem tudom, uram - dadogta Lexandro; és ezúttal őszintén jött az ajkára a
megszólítás. Összeszorította a fogát; dühös volt a nyelvére, amiért cserben hagyta.
Soha életében nem dadogott, még azon a megalázó szertartáson sem, amikor
befogadták a Fenséges Fantazmák közé, és utána sem, bármilyen nyaktörő
vállalkozásba fogott velük. Nem dadogott akkor sem, amikor a d'Arquebus család
kegyvesztett lett. Most azonban más volt a helyzet. Egész teste lúdbőrözött. őszinte
ámulatba ejtette ez az emberfölötti ember, aki oly dacosan, öntudatosan és
rögeszmésen viselkedik.



Mit is válaszolhatna? Biztos, hogy senki nem ismeri az emberiség távoli, halhatatlan
urának a nevét - aki iránt Lexandro egyébként csak a leghalványabb érdeklődést
tanúsította, a kiskorában vett katekizmus-leckék óta.

- Irtózatos az ő neve, uram - próbálkozott, és az óriás csaknem rámosolygott.

- Szóval most én vagyok a te Császárod, a jelek szerint. Ez igaz. Az ő nevében
összezúzhatlak - vagy felemelhetlek. Gondold meg jól: akarsz űrgárdista lenni az ő
szolgálatában?

Lexandro visszahökkent, s pillantása végigfutott az előtte álló űrgárdista fizikumán.

- Hogyan is érhetnék fel önnel, uram?

- Ó, ez nem olyan nagy probléma. Nem vagy túl idős. A tested még fejlődik. Mi majd
segítünk neki a fejlődésben. És segítünk neked is, hogy emberi lénnyé fejlődj.

Lexandro nem értette. Izomszakasztó erőnléti gyakorlatokra gondolt, és serkentő
anyagokkal dúsított, igazi ételekből összeállított étrendre, amit olyannyira hiányolt apja
megszégyenülése óta. Ritkán nézte az ájtatos videoadásokat, de azt a következtetést
vonta le belőlük, hogy az űrgárdistáknak kivételes adottságú, felnőtt harcosokra van
szüksége, nem pedig - s itt lenyelte büszkeségét - kölykökre.

- Mi ez, valami kegyetlen tréfa? - kérdezte.

Az óriás arcáról a mosolynak még az árnyéka is eltűnt, és a keze fejével képen törölte -
könnyed mozdulat volt, de Lexandrónak összekoccantak tőle a fogai, és a vasszék
megingott alatta.

- Szóval nem - nyögte. - De hát hogyan, uram?

- Itt idegen fülek is vannak - felelte az óriás kurtán. És Lexandro lelke örömmel telt
meg, mert a ködös távolban egy olyan beavatási rítus sejlett föl előtte, amely minden
necromundai bandáénál többet ér, és végtelenül hatalmasabb.

- Azt hiszem, érted - mondta az óriás. - Megtagadod-e a családodat, a bolyvárosodat, a
szülővilágodat? Kész vagy-e oda menni, ahová a Birodalom küld; hajlandó vagy-e azt
tenni, amit a Birodalom parancsol?

- Igen... - Csak nem csuklott el Lexandro hangja?

- Most azonnal, tudván, hogy nincs visszaút? Hogy nincs helye kétségnek?

- Azért jöttem ide... reméltem, hogy... sikerült befurakodnom egy bandába, amiről azt
hallottam, hogy...

- Besorozzák őket a rohamosztagosok közé. Igen, azt hiszem, valóban szilárd
eltökéltségről tettél tanúságot. De ez egy teljesen más út... megszentelt út. Az esküt
most kell letenned; bár azt elárulhatom, hogy a családodat értesíteni fogjuk. Büszkék
lesznek a választásodra; és ennek a büszkeségnek a visszfénye talán a védelmükre
válik. Húsz-harminc év múlva visszatérhetsz, hogy mesélj nekik az élményeidről. Bár
ezt nem garantálhatom. Mert a szíved megváltozik majd, csodálatosan megváltozik.
Az óriás most úgy beszélt Lexandróhoz, mint férfi a... potenciális férfihez, aki egyszer
még egyenlővé válhat vele.

- Esküszöm! - suttogta Lexandro.


MÁSODIK FEJEZET


Mikor egy órával később Yeremi Valence ült a vasszékben, ilyesmiket hallott
valahonnan messziről:

- Pszichotikus szint nulla egész harminckilenc...

- Pszichikai profil nulla egész nulla kettő...

- Ügyesség nulla egész kilencvennégy...

És így tovább.

Hogy került ide a helyőrségi tömbbe az a cifra nevű főlakó kölyök? Ráadásul a Dorcas-
banda tagjai között, ahogy láttam. Rossz emlékei voltak arról a fiúról, keserű emlékei.
Yeremi döbbent ámulattal fogadta, hogy egy űrgárdista jelenlétében vizsgálják meg,
érzelmeibe azonban epés-keserű íz vegyült, mikor eszébe jutott, ahogy az a fickó és
gazdag huligántársai, akik törvények felett állónak tekintették magukat, károgva és
hencegve iszonyatos halálba taszították az ő Yakobi rokonát. Ráadásul egy dögevész
tolvajjal összebilincselve, mintha semmi különbség nem lenne Yakobi meg az
alsóvárosi férgek között - noha Yakobi épp az efféle vérengző söpredéket segített
távol tartani a civilizált világtól, tehát tulajdonképpen ugyanazoktól az önző,
felsővárosi aranyifjaktól!

És hogy bukkanhatott fel az újoncok tömegében egy dögevész kölyök? Méghozzá
éppen az, akinek a képére tetovált pókra Yeremi tisztán emlékezett arról a sorsdöntő
éjszakáról!

Ahogy Yeremi idegvégződéseit és inait áramütések ingerelték, a rúnák az arcán
hevesen viszketni kezdtek. Némán imádkozott a Császárhoz, mivel ájtatos családból
származott. A terepszerelvényeket ellátó karburátorgyárban, ahol kilencven-egynéhány
technikus rokonukkal együtt éltek, minden lakófülkében elektrogyertyák égtek a drága
polikróm ikonok előtt a galéria mentén, amely a zsíros, maró fémbűzt árasztó
esztergapadok, fúrógépek és köszörűk hosszú sorára nézett, meg a vastag fémforgács-
szőnyegre, amely koszos, ezüstszín hórétegként borította a padlót. Yeremi fejből tudta
a Birodalmi Kultusz katekizmusát; és ez volt a szikla, amire a hite épült - a hite, mely
szerint valahol mesze túl Trazior bolyvárosán, a Necromunda bolygón és epebajos
napján van valaki, aki isteni tekintetét reájuk függeszti, aki egyszer már megmentette a
galaxist az iszonyú háborútól, s akinek örökéber, érthetetlen elméje szüntelenül
felügyeli és óvja birodalmát: a rettenetes, irgalmatlan Istenatya.

Ezen a gyártelepen, amely nélkülözhetetlen volt Trazior prosperitásához - az ellátmányt
biztosító kereskedőutak fenntartásához, ahol mindig lesben álltak a vérengző nomádok
- élték le a Valence-ek az egész életüket. Itt dolgoztak, ettek, imádkoztak, aludtak,
nevelték a porontyaikat, s őrizgették sorozatlövőkből meg nehéz csonkfegyverekből
álló arzenáljukat, amire szükségük volt, ha meg akarták védeni lakhelyüket és betevő
falatjukat az olyan családok ellen, akik nem voltak a szövetségeseik, és nem kötötte
őket hűségeskü Lord Spinozához. Igen, és az alsóváros dögevész csürhéje ellen, amely
nem esett túl messze a Valence-gyárteleptől.

Ó, bárcsak messzebb kerülhetne a lenti vadaktól! A Valence-ek tizenöt nemzedéke
birtokolták a karburátorgyárat, és semmi jele nem mutatkozott, hogy bármikor feljebb
tudnák verekedni magukat a traziori hierarchiában. Yeremi apja azt szokta mondani:
- Az ő akarata, hogy ott vessük meg a lábunkat, ahol biztonságban vagyunk, s ezáltal
gondoskodjunk bolyvárosunk biztonságáról is.

Az ő akarata.

Ez az ő amorf keveréke volt a távoli Istenatyának - és Lord Helmawrnak, a birodalmi
kormányzódinasztia fejének, aki a központi bolyvárosban, Palatinuson székelt a
palotájában, mint valami roppant pók, aki Necromunda összefutó fonalszálait
igazgatja, s minden rezdülésükre fülel - no meg az oberoni Lord Spinozának.

Az ő akarata, az ő akaratuk. Az ő akaratuk, az ő akarata.

De akkor miért tűri el ez az akarat az ipari élet fegyveres anarchiáját az alsóbb
régiókban? Miért hagyja, hogy a nomádok kirabolják a terepszerelvényeket, hogy a
dögevészek a technikusokat fosztogassák, hogy a főlakó kölykök leereszkedjenek
közéjük, és kacagó cinizmussal szítsák a pusztulást?

Trazior fakóra szikkadt, hármas csúcsa a Palatinus-komplexum déli szélén emelkedett
ki az ipari hulladék mély üledékrétegeiből, s fúrta át a mérgező felhőket odafönt.
Mégis valószínűtlennek tűnt, hogy a Valence családból bárki is eljuthatna Palatinusra.
Mint ahogy az is, hogy a számukra kijelölt hely fölé emelkedjenek Traziorban.
Egyszóval Yereminek aligha nyílik alkalma, hogy megmássza Trazior egyik tornyát, és
alázatosan megkérdezze Lord Spinozától: "Miért van ez így?" A kérdés első pillantásra
naivnak tűnhet, pedig távolról sem volt gyerekes. Mert a gyerekek nagyjából-egészéből
elfogadják a környező világot. Ha egyszer ilyen környezetbe születtek, hogyan is
foghatnák fel, hogy másfajta is létezik?

Egyes hegyoromnyi, cseppkőszerű bolyvárosok Necromundán - nem úgy, mint Trazior
- minden összeköttetésnek híján voltak a szomszédaikkal, teljesen elszigetelték őket a
csillámló kétségbeesést sugárzó fémdűnék, a különös vegyszerekből összerothadó
iszaptengerek. Trazior is egy ilyen sivatagra nézett, mint a Palatinus-csoport déli
előfutára. Trazior azonban egyúttal egy bolyvárosok alkotta megakomplexumnak is
része volt, melyek sűrűn összezsúfolódtak a mérgező terepen, s pilonokkal
alátámasztott vagy tartókábeleken lógó közlekedőcsövek kötötték össze őket
egymással. Ha az ember Trazior masszív védőpáncélja mögül északra nézett, az a
benyomása támadt, mintha valami talajmérgen élő, titáni világpók bolyvárosról
bolyvárosra szökkent volna, nyálkás fonalakat húzva maga után, s peték millióit rakva
minden megállóhelyén.

A pók és a pókháló nagyhatalmú szimbólumok voltak Necromunda életében. A
Valence-család bandájának titkos jelbeszédében a pókot utánzó kéztartás sok mindent
jelenthetett. Ezért bosszantotta a dögevész siheder arctetoválása Yeremit: gúnynak,
gyalázkodásnak értelmezte.



És ami még jobban dühítette Yeremit, az a főlakó kölyök pimaszul sima képe volt...
A hőaknás incidens után Yeremi azért kezdett imádkozni, hogy elkerüljön a helyéről,
hogy lehetősége nyíljon... valami más rend kikényszerítésére, bármilyen csekély is
legyen az ő hozzájárulása. Mi egyebet tehetett volna? Imádkozott - a végtelenül távoli,
már-már felfoghatatlan Császárhoz. A Föld istenéhez. Az Istenatyához.

És amikor a Planetáris Véderő lecsapott a Valence-bandára, az imái úgy tűnt,
meghallgatásra leltek; noha, ahogy az már a teljesedésbe ment imáknál lenni szokott,
siránkozásra is bőséges okot adtak, mivel a Valence-eket meg fogják fosztani
legígéretesebb ifjú harcosaiktól.

Lehetséges lenne, hogy az Istenatyához intézett magánfohásza csak most kezd
beteljesülni?

- Szomatikus ruganyossági hányados nulla egész nyolcvanöt - zárta le végül litániáját a
vasszék kezelője.

A rács félrelendült; a sisak felemelkedett. A hatalmas űrgárdista - aki annyira
méltóságteljesebbnek tűnt egyenruhájában a szedett-vedett rohamosztagosoknál - úgy
állt oda Yeremi elé, mint valami emberoszlop, amit tíz ilyen rohamosztagosnak is
nehezére esne ledöntenie, ha hirtelen felébredne bennük az öngyilkossági vágy.
Mostanáig Yeremi számára az űrgárdisták gyakorlatilag mesealakok voltak. Bár a saját
életétől végtelenül távol esett a dolog, azért az idősebbek zavaros fecsegéséből tudta,
hogy az űrgárdisták kolostorerődöt tartanak fenn Palatinus egyik ormában. Néhány
évszázaddal ezelőtt idegen, nomád űrkalózok szálltak le Necromundán - orkoknak
hívták magukat. Ezek a vérszomjas idegen lények szövetségre léptek a helybéli
nomádokkal, és elfoglaltak egy félreeső városegyüttest. Egy tucat Valence is volt
akkoriban a rohamosztagosokból és besorozott városi bandákból álló hadseregben,
amely - élén egy űrgárdista különítménnyel - átverekedte magát a hamusivatagokon,
hogy megostromolja és megtisztítsa azokat a tönkretett bolyvárosokat, melyek azóta is
elhagyottan magasodnak, bezúzott óriáskoponyák gyanánt.

Csak egyetlen Valence tért vissza onnan, hogy aztán lassan elsorvasszák a mérgek,
amiket a szervezete a hosszú menetelés közben magába szívott. Ez az epizód beépült a
családi tanításokba, és azt sugallta, hogy a Valence-ek számára a legjobb hely Trazior.
Az űrgárdisták, akiket a jelenlegi kormányzó, Lord Helmawr egyik ősének a kérésére
küldtek Necromundára, azóta erődített támaszpontot tartottak fenn Palatinuson.

- Yeremi Valence - szólt az űrgárdista -, mi a neve a Császárnak?

- Az Istenatyának? - suttogta Yeremi, s közben Yakobi emléke járt az eszében, amint a
hőakna felé lökdösik. - Akaraterő; ez az Istenatya neve. Legfensőbb akaraterő.

- Jó választ adtál egy olyan kérdésre, amelyre nincsen egyszerű válasz. Tisztelettudó
választ. Erőteljes választ.

- Uram, hát tényleg az az ő akarata, hogy bolyvárosunkon belül is oly sok ellenség
fenyegessen minket? Fent és lent? Miért nem szül erősebb törvényt az ő akarata?
Az űrgárdista egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte Yeremit.

- Mert ez, Yeremi Valence, a galaxis természetes állapota. Amint fent, úgy lent! Az
ellenség mindenütt ott tenyészik. árulók és hitehagyottak. Csoda, hogy az ő akarata
még így is világok milliói fölött uralkodik. És uralkodni is fog, könyörtelenül! Vérrel
és vassal, ha kell. Ez az egyetlen univerzális törvény.
Yeremi a távoli Lord Helmawrra gondolt, aki Necromunda pókfonalait igazgatja. A
birodalmi kormányzó csak a megtermett darazsakkal törődhet, akik szétszakíthatják a
háló szövedékét - az egymással marakodó molyok miriádjára egyszerűen nincs ideje.
A Császár isteni agyában egész világok is molyoknak számítanak... Yeremi lelkében
tátongó, iszonyatos, fekete űr nyílt.

- Átadnád-e magadat neki testestül-lelkestül, Yeremi Valence, hogy segíts betartatni az
ő akaratát? - kérdezte az űrgárdista.

- Pszichotikus szint nulla egész negyvenkilenc...

- Hubbard-Nietzsche intelligenciahányados nulla egész nyolcvannyolc...

Biff Tundrish félelem nélkül hallgatta a misztikus jampi-szavakat. Az érthetetlen litánia
nem fog bűbájt szőni köré, mint ahogy a póktetoválás sem kötötte őt örökre a
bandájához.

Mennyit jelenthet az alsóvárosban az örökké? Húsz évet, legfeljebb harmincat. Aztán
elragadja valami sorvasztó betegség, mint dögevész szüleit, ha ugyan nem egy másik
alsóvárosi bandával vagy a feljebb héderezőkkel való összecsapásban esik el, akiknek
jobb a fegyverzetük, bár nem értenek annyira a mocsokzónában dívó hadviseléshez...
úgy tűnt, itt Biffen kívül senki nem elég agyas.

Ő például nem támadta meg a másik nagy teremben azt a simaképű kölköt, akinek
letépte az álarcát, de ő lézerrel megégette Biff kezét; a kölköt, akinek a haverjai
elhurcolták Repedtfazekat a lángoló halálba. Nudli vagy Kékbagó azonnal nekiesett
volna a kölöknek, hogy bosszút álljon Repedtfazékért. Biff viszont csak ült, és
agyaskodott.

Ami azt illeti, sem Nudli, sem Kékbagó nem tette volna le a seggét abban a kinti
teremben, a rohamoszik meg a többi ellenség között, egykedvűen malmozva az
ujjaival...

Mert ők csak ahhoz voltak elég agyasak, hogy feltúrják a törmeléket, guberáljanak,
szörnyalakokat hasítsanak a haverok képébe, vagy esetleg nyüzsögjenek egy kicsit, ha
felpörgették magukat. Ó, a Pókpofák értettek a bimm-bumm bulikhoz; hogy tőrbe
csalták azokat a technókat is, akik aztán alaposan meglepődtek, mikor rájöttek, ki
vadászik kicsodára!

De sosem agyaskodtak messzire. Sosem agyaskodtak magasan.

Biff agyaskodása egy kicsit másmilyen volt. Pókpofa haverjai néha meg is gyakták egy
kicsit érte; persze nem úgy, ahogy azt egy Veszett Kutyával vagy egy Sebhelyessel
tették volna, ha történetesen alkalmuk nyílik rá. Lehet, hogy Biff tényleg mutinak
született, mert máshogy volt agyas, mint a többiek. Nemrégiben például azt mondta a
többi Pókpofának:

- Mi egyáltalán nem vagyunk dögevészek, még akkor sem, ha mások így hívnak
minket. Mi egy alsóvárosi banda vagyunk, oké? És felfelé törünk.

Idővel - egy-két éven belül - kétségkívül ő lett volna a Pókpofák vezére, az
agyaskodása miatt. Ők nem tudták - számukra továbbra is csak Suhanc maradt -, de ő
igen.

A Pókpofák terjeszkedni és emelkedni fognak, akár koszos tócsán a vegyszerhab.
Biffnek nem volt ideje kivárni azokat az éveket, mert mi van, ha közben megfikál?

Nem mintha a halál nagy ügy lett volna.

De ő előbb csinálni akart valamit.

Úgyhogy egyre csak agyaskodott. Mindenről, amit tudott, bár ez nem volt sok. De
legalább már tudta, hogy nem sok.

A Pókpofák egyszer elkaptak egy technót, hogy elszórakozzanak vele, egy technót, aki
nyeste a dögdumát, és egész idő alatt azt üvöltözte, hogy a bandatársait besorozták a
rohamoszik közé valami kapuerődben, ahonnan a terepszerelvények indulnak, bármik
is legyenek azok. Ha nagyon bántják, a rokonai le fogják vadászni a Pókpofa fattyúkat;
kifüstölik őket.

Ez persze hülyeség volt. Egyrészt sosem fogják megtudni. És nincs az az épeszű
rohamoszi, aki bedugná a szimatolóját az alsóvárosba, hacsak korbáccsal nem hajtják.
De úgy látszik, az emberből így lehet rohamoszi. A rohamoszik nem szaporodnak csak
úgy maguktól. Nem alkotnak külön fajt, mint a mutik.

Szinte úgy tűnt, mintha Biff megértette volna Lexandro gúnyos tanácsát, amit
Yereminek adott. Törj utat magadnak felfelé!

Lelécelt. Elindult fölfelé, egymagában; csörömpölő, zúgó, füstölgő gyártelepeken
vágott át, ami nem volt könnyű mulatság. Egy szállítóaknán az egyik függőlegesen futó
csille oldalába kapaszkodva jutott fel, a lába végig a feneketlen mélység fölött
kalimpált. Szűk járatokban csúszott-mászott, boltíves folyosókon lopakodott végig,
irigyen falva tekintetével az üvegcsövek végéről áradó halovány derengést, a napfény
emlékének kísértetét.

Nem tudta, merre menjen, de ösztönösen jó irányérzéke volt, és úgy vélte, a kapunak a
külső héjban kell lennie, a lehető legmesszebb a központi hőaknától. Aztán meglátott
pár rohamoszit, és a nyomukba eredt, de kiszagolták. Szerencséje volt, rohadt nagy
szerencséje. Mert mit csinálhat egy magányos dögevész a felső régiókban, a sötétben
sunnyogva, mint valami kém? Talán a dögevész bandák összefogtak, és valami nagy,
egyesített portyára készülnek? A rohamoszik biztos így agyaskodtak. Ugyanis nem
gyakták szét Biffet azonnal, és mikor látták, hogy nem védekezik, magukkal vitték
kihallgatásra...

- Biff Tundrish - mondta a sárga-kékbe öltözött böhöm. De továbbra is jampi-szavakat
használt, amit Biff egyáltalán nem értett. Megrázta a fejét, hogy a gyöngyei csak úgy
csörögtek, és lassan, dögdumával válaszolt, hogy nem nyesi.
Az óriás bólintott. Hamarosan egy rohamosztagos tűnt fel mellette, és úgy-ahogy
fordított, ellenséges pillantással méregetve Biffet.

- Böhöm aszondja, agyaskodd ki az óberhé nevét.

Biff a fejét törte. Gyorsan agyaskodott. Az óberhé az óberhé, és passz. A technók az
óberhét imádják. Még a dögevészek is az óberhét emlegetik, ha káromkodnak. Persze
nem mindig; van, amikor csak simán káromkodnak. Az óberhé volt a megafőnök. De
ki az óberhé? És hol van?

Mindenhol. Sehol.

Valahol.

Nem itt.

Nem Traziorban.

Akkor talán még csak nem is a közelében.

Talán az óberhé messzebb van, mint Biff el tudná képzelni. És még inkább mega.
Mi a legmegább dolog, amit Biff ismer?

A böhöm szemébe nézett, és bátran azt mondta:

- Az óberhé neve Nagyobb-Nálad. Az óberhé neve Halál.

Úgy tűnt, a böhöm benyeste, mielőtt a rohamoszi lefordította volna Biff szavait
jampidumára. Halványan elmosolyodott.

A három fiú szoros őrizet alatt üldögélt egy parázsgömbökkel megvilágított szobában,
melynek falikárpitja a három évszázaddal azelőtti sivatagi menetelést ábrázolta. Biff
miatt itt volt a rohamosztagos tolmács is, mintha ideiglenesen a dögevész szolgája
lenne. Yeremi és Biff egymást meg Lexandrót méregették; mindketten jól emlékeztek
korábbi vad találkozásukra. Maga Lexandro dölyfösen szegte fel az állát, amiért két
ilyen... bajtársat kell megtűrnie a környezetében.

Aztán belépett az űrgárdista, és Lexandro fennsőbbsége elpárolgott.

Az űrgárdista őrmester, Huzzi Rork, elégedett volt aznapi munkájával. A hirtelen
ötlettel, hogy kihasználja a bandasorozást, ezúttal megszolgálta a zsoldkiegészítését.
A Császári Öklök elsősorban két bolyvilágban újoncoztak: Inwit jégbolygóján, ahol a
három kilométeres jégtakaró alatt barlangvárosok ezrei szőtték át keresztbe-kasba a
földkéreg legkülső héját - és Necromundán, a mérgező sivatagokban. általában nem
volt szükségük sok újoncra: egy teljes létszámú űrgárdista rend ezer kemény harcost
számlált, akik háromszáz évig vagy még tovább is elélhettek, s mindegyikük
elvesztése tragédiának számított. És persze diadalnak is: mert mi lehet nagyszerűbb az
eredményes halálnál, a Császár szent ügyének szolgálatában? Igen, előfordultan néha
ilyen diadalmas tragédiák.

Így hát a Császári Öklök gondosan tanulmányozták a fiatal kamaszokkal foglalkozó
bírósági és bűnügyi jelentéseket, az ötletességnek, vakmerőségnek és akaraterőnek egy
speciális elegyére vadászva - gyakran megesett, hogy mire az Öklök tudomást szereztek
a megfelelőnek tűnő jelöltek létezéséről, már ki is végezték őket mérgesgázzal vagy
robbanógolyóval. Egyéb okok is amellett szóltak, hogy az ígéretes ifjakat minél
korábban ki kell emelni a környezetükből: a testi módosításokat ugyanis csak
közvetlenül a serdülőkor kezdete után lehetett elvégezni rajtuk. A tizennyolc éves fiúk
már nem jöhettek számításba; lehet, hogy keménykötésű férfi válna belőlük, ám
emberfölötti bajtársaik között őrökké szánalmas korcsok maradnának.
És persze számos, első pillantásra ígéretesnek tűnő jelölt kihullott a diagnosztizáló
tesztek szigorú rostáján...

De ezek a belevaló srácok nem. Ezek nem.

Persze fegyelmezésre lesz szükségük; meg kell akadályozni őket, hogy megöljék
egymást, amire máskülönben természetes hajlamuk lehet.

- Lexandro d'Arquebus - mondta Huzzi Rork -, Yeremi Valence, Biff Tundrish: a
bolyvárosotok neve, Trazior, Három Testvért jelent, a hármas csúcs miatt. Bármik is
voltatok ezelőtt, most három testvérré kell válnotok. Új testvérek társaságába fogtok
kerülni. Ha mostantól fogva bármelyikőtök megtámadja a testvérét, és erre nem
valamelyik feljebbvalójától kap parancsot, a támadó rabszolga lesz, és élete végéig
sebészeti kísérletekre fogjuk használni a laboratóriumainkban. Megértettétek?

Lexandro és Yeremi bólintott, Biff azonban szemöldökét ráncolta a rohamosztagos
tolmácsolását hallván. Homlokába vaskos redők mélyedtek, ahogy az agya igyekezett
megbirkózni a laboratóriumnak és a sebészet ősi, titkos mesterségének a fogalmával.
Így hát Huzzi Rork rövid litániát mormolt, bekapcsolt egy kis képernyőt, és a villódzó,
mattfehér monitor alatt ásító szájat megetette egy adattároló medállal.

A monitoron pasztellszínekben pompázó kép szökkent virágba. Egy rózsaszín bőrű
kamaszt pillantottak meg, acélketrecbe zárva, amely csak a kezét hagyta szabadon. A
fiú szemei szennyesek, zavarosak voltak, azúrkék üveggolyókra emlékeztettek. Előtte
áttetsző folyadék fodrozódott egy medencében, melynek fenekén egymásba
kapcsolódó gyűrűkből álló, bonyolult kirakósjáték hevert. A gépketrec ikerfogói
belenyomták a kezét a folyadékba, amely sisteregni és gőzölögni kezdett. A kép a
kaparászó, tapogatózó ujjakra összpontosított. Hangfelvétel nem volt.

- Az a folyadék sav - magyarázta Huzzi Rork. - A gyűrűk adamantiumból vannak,
amely minden korróziónak ellenáll. Az engedetlen ifjú szervezetébe egy nemrég
kikísérletezett kábítószert fecskendeztek, ami persze nem tompítja a tapintóérzékét.
Mert a kezét csak akkor húzhatja vissza, ha szétkapcsolja a gyűrűket.

Figyelték egy darabig a látványt, aztán az űrgárdista azt kérdezte:

- Képes-e az elme és az akarat a csupasz csontok mozgatására, most, hogy az izmok
nincsenek többé? Ez a kísérleti alany harmadik próbálkozása. Két ízben már új kezet
kapott pszeudoszövetekből.

Rork vaskos ujjával megbökött egy berakásos, vésett halálfővel díszített gombot a
vetítőgépen. A képernyő kihunyt; szája az űrgárdista markába köpte az adattároló
medált.

- Nyestem - mondta Biff. - Értettem.

- Innen az én felügyeletem alatt utaztok tovább - mondta nekik Rork - a katonaság
szállító mélyalagútjában Palatinus bolyvárosba, az ottani kolostorerődünkbe. Ott a
többi újonccal együtt űrkompra szálltok, ami orbitális pályára áll. Aztán egy hiperhajó
elvisz titeket a Császári Öklök támaszpontjára.

Az űrgárdista ökölbe szorította a kezét, ami majdnem akkorának tűnt, mint a fiúk feje -
de ez persze csak a látszat volt.

- Hogyan lehetünk olyanok, mint te, uram? - kérdezte Lexandro habozva.

- Egyelőre ez minden, amit tudnod kell, Lexandro d'Arquebus. Mostantól fogva az
újonc kadétok egyetlen Császári Öklöt sem szólíthatnak meg, hacsak a mondott
űrgárdista előbb nem szólítja meg őket, vagy a beszédre külön engedélyt nem ad. Az
első kihágásért a büntetés egy perc a neurokesztyűben. Fordítsa le valahogy,
rohamosztagos! Mi az a neurokesztyű, d'Arquebus kadét?

- Uram, az újonc kadét nem tudja.

- Helyes a válasz, kadét - Az űrgárdista szünetet tartott, mintha arra várna, hogy
valamelyik fiú megszólaljon.

Egyik sem tette.

Lexandro, Yeremi és Biff némán meredtek egymásra. Három testvér Traziorból.


HARMADIK FEJEZET


Lexandro azt hitte, a Császári Öklök támaszpontja egy bolygón lesz. Talán valami
tűzforró világon, hogy próbára tegye a szívósságukat; talán egy olyanon, amit vastag
rétegben gleccserek borítanak. De az is meglehet, hogy egy vad dzsungelbolygón...
Elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a támaszpont valami roppant műhold lesz, egy
plasztacél szatellit, amely orbitális pályán kering a fenti planéták egyike körül. Az
ájtatos adások ezt az elképzelést sugallták.

Ám korántsem a valóságot.

Legalábbis nem a Császári Öklök valóságát...

Mikor Lexandro kinézett a korvett obszervatóriumának négykaréjos
megfigyelőablakán, egy hatalmas, csillámló leviatánt látott maga előtt, melyet mintha
finom szemcséjű jégből metszettek volna ki, s uszonyok, bordázott szárnyak, meg
szédítő tornyok díszítették, amiket hermetikusan lezárt lengőfolyosók kötöttek össze. A
szörnyeteg lassan, minden naptól távol úszott az űr poklában, s magányosabb volt,
mint maga az egyedüllét.

Törzséből hosszú fogadófedélzet nyúlt ki csorba pallos gyanánt. A körülötte nyüzsgő
feketepáncélos parányok űrcirkálók és csapatszállító hajók voltak, amik mellett szinte
eltörpült volna a méltóságteljes korvett, mely Lexandrót meg a többi újoncot hordta a
fedélzetén. Lexandro a szemét erőltette, hogy megpróbálja befogadni a szédítő
távlatokat, s közben mikroszkopikus lárvákat vett észre, amik szintén űrhajók voltak.

- Teleszkóppal próbálkozz! - szólalt meg egy hang gúnyos-szolgálatkészen.

Valence hangja.

Több tucat, különféle bolyvárosokból való necromundai bámult kifelé az arabeszkes
hajóablakokon; és Lexandro most már mindegyikükkel tudott beszélni,
szülővárosuktól és a lakószintükön uralkodó nyelvjárástól függetlenül. Minden
kadétnak hipnosisakot húztak a fejébe, és gyorstalpaló tanfolyamon beléjük nevelték a
választékos birodalmi gót nyelv használatát. Még a volt dögevész, Tundrish is
viszonylag folyékonyan beszélte, bár az ő esetében a szájából áradó szavakhoz mintha
nem mindig társult volna világos jelentés; valószínűleg több szót ismert, mint fogalmat.
Ám a dögzóna kölyke mohón igyekezett megragadni ezeket a fogalmakat és ideákat.

- A teleszkóp felnagyítja a dolgokat, d'Arquebus - A volt technikusnak valahogy nem
sikerült barátilag leereszkedő hangot megütnie. Valence odaállt Lexandro mellé, és
felajánlott neki egy rúnadíszes oculust.

- Tudom. Köszönöm... testvér - Lexandro árnyalatnyi gúnnyal ízesítette az utolsó szót.

Az oculuson keresztül Lexandro most már az éjsötét semmi fölé nyúló, bástyázott
barbakánokat látott, színes üvegablakokkal ékes galériákat, tarka harci lobogókat,
melyek fagyottan dermedtek az űrbe a tornyok csúcsairól, tövisként meredező
lézerütegeket. Ekkor döbbent rá, milyen hatalmas a Császári Öklök repülő
kolostorerődje, ahol az elkövetkezendő éveket fogja tölteni.

- Az űrben nehéz dolog jól megítélni a méreteket - jegyezte meg Valence.

- Mit nem mondasz? - fuvolázta Lexandro, s álnok kajánsággal hozzátette: -
Lefogadom, hogy ez az erőd nagyobb, mint a jó öreg Trazior egész hőaknája!
A technikusfiú elvörösödött, majd keskeny mosolyra húzta az ajkát.

- Nem, hiába próbálsz provokálni, testvér. Nem fogok rád támadni, ha ezt remélted.
De azt javaslom, Tundrisht testvért ne ingereld ezzel. Előfordulhat, hogy ő hevesebben
reagálna - bár lehet, hogy tévedek. Ahhoz képest, hogy dögevész, egész meglepő az
ösztönös intelligenciája. Ha mégis sikerül annyira felbőszítened, hogy megtámad, nem
lehetetlen, hogy a végkifejlet nem lesz az ínyedre. Könnyen elképzelhető, hogy az
olyan testvér nevéhez, aki ilyen fondorlattal teszi tönkre társai egyikét, élete végéig
undor és utálat fog tapadni.

Lexandro ásított.

- Mit mutatott ki a vizsgálat, mennyi a pszichotikus szinted?

- És persze - folytatta Valence derűsen - lehet, hogy csak saját lelki szegénységedet
leplezed ezzel az ostoba pózolással.

- Ha erkölcsi útmutatásra lesz szükségem, Valence, majd a káplánhoz fordulok.

- És ő azt fogja mondani neked, hogy egymillió - vagy akár egybillió - ember között
egy van, aki alkalmas űrgárdistának, és ez sokkal többet ér az összes többinél - hacsak
a testvérei fölé nem helyezi magát, mert akkor kevesebbet.

- Nem voltál te véletlenül valami eretnek forradalmár kultusznak a tagja?

Ebben a pillanatban feldöndült az imára hívó gongszó. Az újoncok lesiettek, és
betömörültek a fedélzeti kápolnába, ahol tömjénrudak égtek a Császár sápadt-arany
ikonja és Rogal Dornnak, a Császári Öklök alapító primarchájának az
alabástrombálványa előtt. Igen, azt a szobrot a legfehérebb alabástromból faragták,
lelkének tisztaságát hangsúlyozandó.

A káplán annyira megnyomorodott a harcban, hogy a továbbiakban csak úgy hajthatott
hasznot a rendjének, ha fiatal újoncokat kísér, és felszítja bennük a vallásos buzgalom
lángját. Deréktól lefelé az egész teste hiányzott, törzsének csonkját egy halkan
gurgulázó csövekkel átszőtt kiberkocsihoz csatlakoztatták, amit egyetlen megmaradt
hús-vér kezével irányított. A másik karját plasztacélból és szervomotorokból álló,
damaszkolt borítású protézissel helyettesítették. A szeme helyén műaranyba foglalt
zafírlencsék ültek. Ha valakire ránézett, a két lencse pillantása a szívéig hatolt, lenyúzta
róla a bőrt, elgőzölögtette a zsírt, valósággal csupaszra vetkőztette.

Útközben a káplán már kiokította a necromundai fiúkat a vallásos áhítat megfelelő
módozataira, különös hangsúlyt helyezve Rogal Dorn tiszteletére, akinek ősgénjei -
melyeket a Császári Öklök nemzedékről nemzedékre örökítenek beültetett
sarjmirigyeikben - hamarosan űrgárdistákká fogják változtatni a kadétokat, a rend
hamisítatlan űrgárdistáivá.

A rend. Az Első Alapítású rendek egyike. A rend, amely hűségesen védte a császári
palotát a Földön a Horus-lázadás bestiális, elfajzott őrjöngése ellen. A káplán mutatott
nekik egy holorámát a Dicsőség Oszlopáról, arról az ötszáz méteres, szivárványfém
toronyról, mely a Császár tróntermének a közelében áll, és tetőtől talpig páncélok
borítják. Azoknak a Császári Öklöknek a páncéljai, akik itt, meg a véres támadás
során estek el, amit Horus káoszt verítékező csatahajója ellen intéztek kilencezer éve.
A felhasadt vértezetekben ott voltak a csontjaik; az összetört sisaklemezek mögött ott
vigyorgott a koponyájuk. Kívánhat-e magának szebb díszsírhelyet egy űrgárdista?
Ez volt az ő hagyományuk, amely tíz évezredet ölelt át.

Most, hogy a korvett közvetlen rádiókapcsolatban állt a támaszponttal, a hajó
asztropatája felszabadult, hogy ő is résztvehessen ezen az utolsó, hálaadó
istentiszteleten. A necromundaiak kíváncsian nézegették a titokzatos, vak férfit, aki
ugyanolyan alabástromfehér volt, mint a primarcha bálványa - a bőre mintha áttetsző
lett volna -, ám elméje a csillagok között szárnyalt, s végszükség esetén akár magával a
Császárral is érintkezésbe léphetett.

- Örvendezzetek! - mordult föl a káplán. - A Császár Hangja ma velünk van.
Örvendezzetek, hogy visszatértünk szent erődítményünkbe! De akárhol is legyen
ebben a világegyetemben, az űrgárdistának átalakított teste a temploma, mely Rogal
Dorn oltáriszentségét tartalmazza; s hamarosan nektek is a testetek lesz a templomotok.

Igen, gondolta Lexandro, mielőtt szolgálatba állna, az ő teste is számos új, csodálatos
szervnek fog otthont adni. Ahogy azt a káplán elmagyarázta, így lesz az ígéretes
emberfiából hatalmas, legyőzhetetlen űrgárdista. Az űrgárdistáknak valóban óriásoknak
kellett lenniük, különben nem fért volna el bennük - hogy is van a litánia? - a Második
Szív, az Ossmodula, a Biscopea; a Haemostamen, a Larramen-szerv, a Lyman-fül...
nem, összekeverte a beültetés sorrendjét...

Ezért volt az, hogy csak növésben lévő fiúkat toborozhattak, felnőtt férfiakat nem.
Az Ossmodula által termelt hormonok önmagukban is vaskosabbá teszik a csontvázat,
szilárd kerámiaötvözetté változtatják a csontokat, tömör mellvértté forrasztják össze a
bordákat...

A káplán egyetlen megmaradt hús-vér öklével azúrsávos, gennysárga páncéljára
csapott. Bíbor tisztítópecsét volt rajta, már-már szemfájdítóan sötét, mellette pedig
epebajos színű személyi címer, egy szöggel átfúrt, széttárt tenyér, amely szinte szemmel
követhetően olvadt bele a mellvértbe, mintha azon a ponton keresztülsejlett volna a
fémen az egyik szív kísértete - az ujjak a koszorúerek, a tenyér pedig maga a vastól
átjárt szív.

- Ez az én templomom! És ez lesz a tiétek is!

- Rombadőlt templom... - súgta oda Lexandro mozdulatlan ajakkal Valence-nek, a volt
technikus akcentusát utánozva.

- D'Arquebus kadét! - ordította a káplán jogos felháborodással, amit talán színlelt,
talán nem. - Mi a rendeltetése a Lyman-fülnek, ami a te fejedre is rákerül majd, ha
addig életben maradsz?

- A Lyman-fül megakadályozza, uram, hogy az űrgárdista szédülést vagy hányingert
érezzen bármilyen körülmények között.

- És még?

- Tisztelettel, a kadét nem tudja, uram.

- A Lyman-fül ezenkívül élesíti az űrgárdista hallását, és lehetővé teszi számára, hogy
kiszűrje a háttérzörejeket. Az én rombadőlt templomomból - amely még mindig Rogal
Dorn megszentelt, felkent szentélye - nem hiányzik a Lyman-fül...

- Ezért neurokesztyű jár, d'Arquebus kadét! Bűn: istenkáromlás. Ítélet: öt perc.
Fájdalomfokozat: tertius. Az ítélet azonnal végrehajtandó, a jelenlévő tanúk előtt. Meg
fogjuk tisztítani ezt a kápolnát, s egyúttal mindannyiunk szívét - A káplán mintha kicsit
lecsillapodott volna. - Kadét: ügyelj rá, hogy mit üvöltesz ítéletvégrehajtás közben,
nehogy további megrovásra legyen szükséged!

A káplán megérintett néhány gombot a kocsiján. A padlólapok irizáló fénnyel
szétnyíltak előtte, mély aknát tárva fel, amelyből egy acélváz emelkedett ki. A vázon
átlátszó, szűk, egybeszabott tunika függött, amit hajszálfinom ezüsthuzalok szőttek be,
mintha valami lecsupaszított emberi idegrendszer lógna ott, megroggyant orvosi
szemléltető ábraként.

A tunika csak a fejet és a vállcsúcsot hagyta födetlenül. Az acélváz megmozdult, s
lassan kifeszítette a különös ruhadarabot.

Ez volna a neurokesztyű? Traziorban Lexandro közönséges, ötujjas kesztyűnek hitte,
amit az ember egyszerűen a kezére húz...

Nem test-kesztyűnek. Ami az egész testet nyakig eltakarja.
A káplán szinte megrészegülten kántált tovább.

- A kesztyű az egész testedet be fogja fedni, a fejedet kivéve. Az elasztikus szövet
rátapad a lábadra, az ágyékodra, a törzsedre, a karodra. Az elektrorostok hálózata
iszonyú fájdalomingereket fog gerjeszteni a szervezeted idegrendszerében, magát a
testedet azonban nem éri semmiféle károsodás. Bár úgy fogod érezni, mintha elevenen
megsütnének és szénné égetnének, valójában semmi bajod nem esik majd - és a kínzás
minden kockázat nélkül folytatódhat.

A nyomorék nyelve fürgén, nyáltól csillogva fel-le járt az ajkai között, mintha
Lexandro párolgó verítékének a levegőbe jutott molekuláit ízlelgetné, mielőtt folytatta
volna az előadását.

- A leghosszabb időtartam, amit emberi lény a neurokesztyűben tertius
fájdalomfokozaton kibírt, mielőtt gyógyíthatatlan őrültség lépett volna fel, kerek
ötvenkét perc. Ezen a ponton a fájdalominger már annyira beleég az idegekbe, hogy
soha többé nem lehet tőle megszabadulni.

A káplán mesterséges zafírszeme belső fénnyel parázslott fel, amikor Lexandróra
nézett. Vajon élvezte ezt a pillanatot, és szándékosan nyújtotta mind hosszabbra, hogy
tovább csigázza az istenkáromló kadét feszültségét? Nem, erről szó sem volt! Ebben a
fürkész tekintetben volt valami szent és titokzatos, mintha a Fájdalom isten lenne, a
káplán pedig a főpapja.

Megnyomott egy gombot a kiberkocsija műszerfalán, mire a kifeszített tunikát tartó
acélváz visszaereszkedett a henger alakú aknába, bevetésre készen: a tátongó váll-száj
egy vonalban volt a szegecselt padlólapokkal.

- Vetkőzz meztelenre, kadét!
Lexandro egy pillanatra tétovázott.

- Figyelmeztetlek, hogy a parancsmegtagadás főbenjáró bűn.

Lexandro gyorsan levetette mustársárga kadéttunikáját, bakancsát, és ágyékkötőjét, s
pörén kiegyenesedett. Egész teste lúdbőrözött, s hiába igyekezett elnyomni tagjainak
remegését.

- Ugorj bele a kesztyűbe, d'Arquebus kezét! Nem fog elszakadni.

Lexandro nekilódult, és lezuhant. A kesztyű elkapta, magába fogadta. Úgy simult a
testére, mint valami meghitt, második bőrréteg. Csak fedetlen feje maradt szabadon, a
fedélzettel egy vonalban.

Az állvány megint feljebb emelkedett, hogy megmutassa őt: ezüstös hálóba font test,
törékenynek tűnő, de irgalmatlan fémvázba zárva.

- A fájdalom... lecke, amelyre a világegyetem tanít meg minket - kántálta a káplán. - A
fájdalom óv meg minket a kártól. A fájdalom hosszabbítja meg életünket. Lelkünk
gyógyító, purgáló szikéje ő. A fájdalom a hősök átlényegülésének misebora. A
gyöngeség higanymérges gyógyírja ő - az odaadó létezés kvintesszenciája. A fájdalom a
filozófia aranyvize, amely az egyszerű halandót halhatatlanná teszi. A szublimáló nedű,
az aranyló asztrális tűz! Én örök fájdalomban élek, áldott fájdalomban. Javaslom,
kadét, hogy figyelmedet Rogal Dorn orcájára fordítsd.

Egy másodpercre rá mintha lobogó vízzel forrázták volna le Lexandro egész testét, a
nyakától lefelé. Ugyanakkor pokoli tűz örvénylette körül. Most már tudta, mit éreztek
az áldozatai, amikor a hőaknába lökte őket.

Csakhogy azok gyorsan meghaltak. Legalábbis úgy vélte.

Ő viszont képtelen volt meghalni.

Mert görcsösen rángó tagjai a kecses, ám kemény acélváz szorításában nem hamvadtak
el - még a gyötrelem tetőfokán is tudatában volt, hogy a testén egy karcolás sem esett.
A lábát nem egyszerűen olvasztott ólomba mártották; a lába olvasztott ólomból volt. A
gyomra lángoló kohó, a bordázata szellőzőrács, az ujjai fogóvasak. ágyékáról egy
fehéren izzó piszkavas összezsugorodott csonkja lógott. Az ereiben láva keringett.
És az eszméletét sem tudta elveszíteni...

Aztán a forró vízből forró gőz lett. A kohó tüzéből fortyogó magma.
Üvöltött, hogy kiürítse a tüdejét. Talán elájul az oxigénhiánytól.
Nem, a tüdejébe szaggatott kortyokban tódult a friss levegő, az újabb ordításhoz. A
szelepek sivítottak.

De nem káromolta a káplánt. Nem rimánkodott kegyelemért sem. Lexandro énjének
egy része még a pokoli kínok közepette is tudta, hogy az előbbi ostobaság lenne, az
utóbbi pedig hiábavalóság.

A kesztyű valahogy gondoskodott róla, hogy eszméleténél maradjon, hogy tudatában
legyen az állapotának. Elzárta az agyába tóduló kábító vegyületek útját, elnyomta benne
a reflexeket, melyek ájuláshoz vezettek volna. Mennydörgő dallamokat játszott a
testén, mintha a fájdalom zongorája lenne.

Rogal Dorn alabástromfehér arca a retinájába égett: inkább szirtfal volt az, mint arc,
határozott, érzéki szájjal. Az a száj mintha szavakat formált volna, kizárólag neki,
belecsókolva őket kocsonyásan remegő agyába.

- Bár letaszíttattál a végső hőaknába, te elpusztíthatatlanul lebegsz benne. Gyötrelmek
közepette repülsz legyőzhetetlenül; fölötte vagy azoknak, akiket a tűz elemészt.
Ezek a szavak őrült húrokat pendítettek meg lelkében, s egy pillanatra valahogy
sikerült függetlenítenie magát a fájdalmától, szabadon repült az olvadó kínok tengere
fölött, mielőtt visszazuhant volna belé. ámbár a szája egész idő alatt ordított.
Végül a fájdalom megszűnt - annyira hirtelen, hogy Lexandrónak az a benyomása
támadt, mintha a teste elpárolgott, eltűnt volna, s belőle csak a csupasz lélek maradt.
Az acélváz lejjebb ereszkedett, míg a felső része egy szintbe került a padlóval. Hűvös
kezek ragadták meg a hóna alatt. Hűvösek bizony, áldottan hűvösek. Az a két enyhet
adó kéz kihúzta a neurokesztyűből.

Az egyik kéz Yeremi Valence-é volt, a másik Biff Tundrishé. Vajon segítettek
Lexandrónak - vagy részt vettek az ítélet végrehajtásában?

A meztelen Lexandro letérdelt Rogal Dorn bálványa előtt, és imádkozni kezdett...
A káplán szúrós szemmel figyelte. Egy idő után Lexandro mellé irányította a
kiberkocsiját, és kinyújtotta hús-vér karját, hogy megérintse a kadétot.

- Pedig még nincsenek is beléd ültetve a Primarcha ősgénjei... - mormolta áhítatosan. -
Pedig még... Mintha az áldott Dorn előre megjelölt volna magának.

Lexandrónak sejtelme sem volt róla, mire céloz a káplán. De valahol agyának egy
rejtett zugában, ahol nem volt helye a racionalitásnak, bizarr módon őrvendezett.

- Nem szabad szándékosan megsértened a szabályokat, hogy kiprovokáld ezt a
büntetést - suttogta rekedten a délceg nyomorék. - Engedelmeskedj, imádkozz, és
engedelmeskedj! Most pedig öltözz fel, és állj vissza a sorba!

Így hát, miközben a korvett tovább lebegett a kivilágított dokk felé, ahogy a kis ponty
közelít a roppant, mélytengeri ragadozó foszforeszkálón tátongó pofájához, a
félbeszakadt hálaadó istentisztelet folytatódott.

A neurokesztyű működésének bemutatása szintén szent aktus volt, a maga módján.
A necromundaiaknak hat birodalmi hónapot kellett a kolostorerődben tölteni, mielőtt
az idősebb kadétok egy beavatási szertartáson maguk közé fogadták őket. Ha erre
korábban kerül sor, talán senki sem éli túl közülük az Iszonyalagút rituáléját...


NEGYEDIK FEJEZET


A támaszpont topográfiájába a necromundaiak művelt rabszolgák segítségével nyertek
beavatást, kiknek ősei ezredévek óta szolgálták hűségesen a rendet, s a roppant
kolostorerődön kívül nem ismertek más világot. Megtanulták, hol vannak a galériák,
csarnokok, edzőtermek és oratóriumok; az öntödék, kápolnák, gyakorlótermek,
sebészműtök és az elszórt olvasószobák, ahol hozzá lehetett férni a Librariumban tárolt információkhoz.



A Librariumba ugyanis nem juthatott be mindenki, mivel az nem pusztán könyvtár
volt: egyúttal a kommunikációs központ szerepét is betöltötte. A Librariumban mindig
asztropaták és biztonsági tisztek tartottak ügyeletet; és itt tárolták a rend tízezer éves örökségének eredeti kódexeit is. Ezért építették a külön olvasószobákat, ahol az ember tanulmányozhatta a biztonsági okokból nem zárolt dokumentumok elektronikus
kísértetét.

A Gépészeti Misztériumokban jártas technikusok, az önálló személyiséggel bíró
rabszolgák, az adminisztrátorok, a hajózó legénység - az űrgárdista rend teljes
segédszemélyzete - szerény, de viszonylag kényelmes dormitóriumokban aludtak... már
akinek szüksége volt ilyesmire, vagy megengedhette magának ezt a fényűzést
pihenőidőben. A különféle feladatokra kitenyésztett technomaták, akiknek kitörölték
eredeti személyiségét, s vidám, jóindulatú jellemvonásokkal meg elektronikusan
beégetett adatállománnyal pótolták, képesek voltak erre, és meg is tették. Ugyanez volt a helyzet az olyan servitorokkal, akik teljesen megmaradtak embernek. Mások
azonban, akiket a Marson székelő Adeptus Mechanicus szállított a rendnek, automaták
voltak - előre programozott herék. Megint mások specializált kiborgok és félrobotok,
akik sosem heveredhettek le a priccsekre.

Az űrgárdisták, felderítők és kadétok sivár cellákban töltötték a mesterséges
éjszakákat. Kerámiaalapú, serkentőszerekkel dúsított ételüket némán fogyasztották el
külön ebédlőjükben; az étkezéseket mindig egy idősebb beavatott imája zárta.
D'Arquebusba, Valence-be, Tundrishba és társaikba a hivő sebészek hamarosan
beültették a legalapvetőbb implantátumokat az Apothacarion-szárnyban. Az első a
Második Szív volt, amely életben tartja őket, ha az eredeti szívük harc közben
felmondaná a szolgálatot. Aztán jött a csontvázat erősítő Ossmodula - meg a Biscopea-
mirigy, amely az izomzat növekedését stimulálta.

Később megkapták a Haemastament és a Larraman-szervet; az előbbi az Ossmodula
meg a Biscopea működését ellenőrizte, és a vérplazmát dúsította, az utóbbi pedig
meggyorsította a véralvadás ütemét, hogy az űrgárdisták sebei szinte azonnal
beforrjanak.

A necromundai újoncok megismerték az Apothacarion műtőoltárait, biomonitorait és
vegyelemző készülékeit - a sáskarágóra emlékeztető lézerszikéket, az értékes új
szerveket dajkáló sztázisbölcsőket, a rézveretes tatuként toronyló vizsgálóberendezést, melynek hasított ormánya az operálandó alany belszerveit fürkészte, meg a roppant pókhoz hasonló altatógépet, amely metakurárét fecskendezett az idegrendszerbe.
Mindehhez hátborzongató háttérzenéül szolgáltak a monotonon zúgó sebészlitániák az
adeptusok szájából, akiknek köpenyét arabeszkes fertőtlenítőrúnák és tisztítóbélyegek
díszítették.

Az elkövetkezendő években a kadétok még jobban megismerkednek majd az
Apothacarion termeivel. Ez volt a temploma a sebészet szent művészetének, amely
képes a közönséges embert robottá változtatni - vagy az emberfölötti erő
megtestesülésévé.

Egy szerencsétlen fiú a Palatinus bolyvárosból már az elején elpusztult. A
Haemastamenjének nem sikerült összehangolnia szervezete működését az
Ossmodulával. A csigolyáiból csonttövisek sarjadtak, átszakítva a háta bőrét, ujjhegyei pedig lapátszerűen kiszélesedtek, és borotvaélesekké váltak. Az persze elképzelhetetlen volt, hogy ez az anomália azért következett be, mert valaki tévesen citálta az ortodox sebészliturgiát! A kemoterápiás kezelés és az ismételt amputációk ellenére a tünetek megmaradtak. Így hát a fiút tiszteletteljes agymosásnak vetették alá, majd az öntudatlan zombit tápfolyadékos tartályba tették az Apothacarion egyik laboratóriumában, hogy később tanulmányozhassák az anatómiáját.

Lexandro egy nap a pihenőidejében benézett az egyik olvasószobájába, hogy tanuljon
egy kicsit - és mindkét "testvérét" ott találta, bár elég messze eső számítógépes
konzoloknál ültek. A feneketlen tudásszomj, amellyel Biff Tundrish mindig
befészkelte magát a legközelebbi olvasószobába, hogy elmerüljön a Császári Öklök
történetében, cinikus derűt és némi ingerültséget ébresztett Lexandróban.

- Persze - jegyezte meg dölyfösen, miközben odasétált Valence-hez - a mi Biffünk
meglehetősen alacsony intellektuális szintről indul...

- Ellentétben veled, aki a csúcsokon kezdted? - kérdezte Valence maró gúnnyal.

- Ohó - felelte Lexandro -, de felérhet-e a tények ismerete a vallásos tapasztalattal?
Azzal a tapasztalattal, amit Lexandro a neurokesztyűben átélt - vagy legalábbis átélni
vélt... ő órákat töltött a kadétoknak fenntartott kápolnában, buzgón imádkozott Rogal
Dorn és a Császár képmásához, és igyekezett megragadni azt a pillanatot, amikor
átrepült a tűzön; biztos volt benne, hogy a harcban még hasznára válik. Mélyen
beszívta a fenyőtömjén illatos füstjét, s közben maga elé képzelte, amint a teste lángra lobban, s lelke homályos páraként elszáll belőle.
úgy tűnt, Tundrish nem figyel rá, teljesen elmerült valami négyezer éves hadjárat
aprólékos részleteiben. Yeremi azonban számító pillantással méregette Lexandrót.

- Korai lenne még becsületbeli ügyet provokálni - jegyezte meg.
És ez igaz volt - hiszen a párbajozást csak a teljes jogú csatatestvéreknek
engedélyezték. Engedélyezték? Nem, szinte buzdították rá őket - de mindig a
lovagiasság legszigorúbb kötelmei szerint...
Valence ravaszkás hangja ismét megszólalt.

- Úgy hallom, ilyenkor annak jár tisztelet, aki a sebet kapja, mivel az arca egy testvér érintésének viseli a nyomát, mintha jóízűen beléharaptak volna, vagy gyengéd csókot leheltek volna rá. Arra a megtiszteltetésre vágysz, hogy Biff megjelölje az arcodat?
Vagy te akarsz bélyeget hagyni az övén... majd egy szép napon? - Valence
szórakozottan megvakarta az egyik rúnát a saját ábrázatán, mintha már ugyanilyen
stílusú megtiszteltetés érte volna, vagy legalábbis számítana rá.
Lexandro vállat vont.

- Honnan szedted ezt a bölcsességet a párbajozással kapcsolatban?

- Én inkább megfigyeléseket végzek és tanulok, testvér, nem az eksztázis intuíciójára hagyatkozom. A Császári Öklök Dorn kegyelméből az aprólékos részleteknek élnek, a haditaktikában éppúgy, mint a személyes magatartás terén. Ezért tettük a magunkévá...

- A magunkévá? - húzta el a száját Lexandro.

- ...ezért tettük a magunkévá a junker viselkedésmódot.

Lexandro nem ismerte a junker szót.

- Igen, az ősi porosz becsületkódexet - magyarázta Valence, talán túlzottan
készségesen. - Poroszországról kapta a nevét, az antik Föld egyik államáról. A
sejtplazmában, amit belénk ültetnek, valami finom méreg lappang, d'Arquebus.
Mámorító, gyilkos méreg - és úgy látom, te már megrészegültél tőle.

- Istenkáromlás, amit beszélsz!

- Gondolod, annyira bolond vagyok, hogy az istent káromoljam? Foglalkozz kicsit
elmélyültebben az örökségünk kódexeivel, d'Arquebus! A vallásos vakbuzgóság
önmagában nem elég a győzelemhez, de még az áhítatos kínszenvedés sem. Ha egy
űrgárdista meghal, az tragédia is, nemcsak diadal.

- Istenkáromló eretnek vagy, aki nem hisz az imákban! Vagy felfuvalkodott, okoskodó
technikuspalánta, akinek az apám írnokai között lett volna a helye.

S ezzel a megvető kijelentéssel Lexandro elhagyta az olvasószobát, és visszatért szűk cellájába, hogy fennhangon elmondjon egyet a liturgikus szövegek közül, amiket
mindannyiuknak fejből tudniuk kellett.

- Ó Dorn, lényünknek hajnala,
Fordítsd reánk, igaz fiaidra napodnak sugarát,
Ó primarcha, isteni ős, tisztíts meg minket...

Az öntödékhez kapcsolódó egyik gyakorlóteremben a fegyvermester testvérek - akik
hajdan, az átalakításuk előtt maguk is bolylakók voltak megismertették a necromundai
újoncokat a katonai sorozatlövőkkel, a lángszórókkal, a plazmaágyúkkal, a
hővetőkkel, a lézerfegyverekkel. A testvérek bemutatták a sugárbárdokat is, meg a
többi nehézfegyvert, melyeknek forgatásához a kadétok még nem voltak elég erősek,
hacsak nem vették igénybe szuszpenzormezők segítségét. Egyelőre energiapáncélt sem
ölthettek, ami nélkül lehetetlen volt az ilyen terjedelmes fegyverek kezelése. Az
újoncok még növőfélben voltak; sokat kell még várniuk, hogy megkapják az utolsó
implantátumukat - a feketehámot -, ami lehetővé teszi majd nekik, hogy bekapcsolják
magukat a páncél áramkörébe.

De az tagadhatatlan, hogy nőttek - lassan, fokozatosan. Keményebbek lettek,
szívósabbak, tagbaszakadtabbak.

A kadétok persze még nem léphettek be a Fegyvertár lezárt, éjjel-nappal őrzött,
hatalmas komplexumába, ahol végeláthatatlan állványokon sorakoztak a fegyverek
meg a lőszerek, vadonatújak és ősrégiek egyaránt; az áthatolhatatlan
adamantiumfülkék mélyén minden egyes darabot sztázismező védett.
És Lexandro nagy bánatára nem tehették be a lábukat a szent Reclusiamba sem, a rend
legféltettebb ereklyéinek és trófeáinak az otthonába, ahová csak a beavatottaknak
engedélyezték a bejárást.

Tiltottak voltak számukra a roppant Katakombák is a kolostorerőd mélyén, ahol a
hosszan sorakozó szarkofágokban egymás mellett pihentek a tegnap és a rég letűnt
idők hősei. Túl szent hely volt ez az újoncoknak.

Ám a támaszponton nem volt hiány kisebb jelentőségű ereklyékből.

A teljes jogú csatatestvérek - a Birodalom óriás lovagjai, akiket nem zavarhattak az egyszerű kadétok - keresztes hadjáraton voltak, amivel kapcsolatban az újoncoknak
persze tilos volt kérdéseket feltenniük. Ha nem edzettek, gyakoroltak és imádkoztak, a Császári Öklök gyakran foglalatoskodtak csontfaragással cellájuk magányában. Az
évezredek során felhalmozódott remekműveket mindenütt látni lehetett. A faragásokat
ezüst ereklyetartókban helyezték el a falifülkékben, vagy aranyozott, rokokó
dísztokokban, amiket a kiborgizált servitorok rendszeresen leporoltak. A tisztek
ékszerként viselték őket, a többi nemes és szent dísztárgy mellett; ilyenek voltak
például a Császár évezredes páncéljának a darabkái, amelyek még abból az időből
származtak, amikor az Isteni Halhatatlan nem volt bebörtönözve színarany
trónprotézisébe.

A csontfaragások fényezettek voltak, és aprólékosan kidolgozták őket; színűk meleg
vajsárgába játszott. Egyesek fegyvereket ábrázoltak, mások páncélokat, de akadtak
miniatűr csatajeleneteket formázó kámeák is. Az űrgárdisták nyersanyaga kemény,
kerámiával dúsított csont volt: azoknak a Császári Öklöknek az ujjpercei és
kézközépcsontjai, akik harcban estek el, vagy becsülettel megöregedve engedélyt
kaptak a tiszteletteljes eutanáziára. A Katakombákban sorakozó koporsókban lévő
csontvázak közül kevésnek volt meg a keze. A legtöbbet amputálták. Ahogy a mondás
tartja: a Császári Öklök keze holtukban sem pihent.

A kadétoknak fenntartott rúnafrízes, fellobogózott oratóriumban a necromundaiak
buzgón itták a nyomorékká csonkolt, veterán előadók szavait; és az egyik ilyen
alkalommal Lexandro megtudta, hogy Valence-nek igaza volt, amikor azt a látszólag
istenkáromló kijelentést tette az olvasószobában...

Az egész testére béna rhetoricus testvér atommeghajtású karosszékbe volt szíjazva,
amely sunyin kuporgó szubhumán korcsot formázott. A nyakában egy csontfaragást
viselt ezüstláncon. Magáról a székről további faragványok lógtak díszesen csomózott
hurkokon. A birodalmi sast formázó, szurokkő olvasóállvány széttárt, fekete szárnyán
a Codex Astartesnek egy hatalmas, odaláncolt példánya nyugodott. Az űrgárdista
szervezet törvénykönyvét gondosan preparált, cserzett mutánsbőrbe kötötték, a
kezdőbetűket pedig két idegen faj vérével festették ki aprólékosan: az egyik típus
méregzöld volt, a másik narancsvörös. Ezúttal azonban a rhetoricus testvér nem a
kódexből olvasott fel, hanem a saját szavaival fogalmazott; és ez így is volt rendjén,
mert előadásának témája ma nem a Legiones Astartes szervezeti felépítése volt.
Reszelős hangon beszélt, amely úgy marta bele magát a hallgatóság agyába, mint
karmok a puha vajba.

- Bizonyos fokig már részesültetek áldott primarchánk sejtplazmájából, amely igazi
Császári Öklökké fog alakítani titeket...

A kadétok üléseinek támláját stilizált csatajelenetek díszítették. Széles ívű karéjban
ültek a szónokkal szemben, alig moccantak olykor-olykor.

- Új szerveiteknek és mirigyeiteknek végső soron egyetlen forrása van, nevezetesen az
isteni Rogal Dorn génállománya, amelyet nemzedékről nemzedékre örökítünk a
testünk templomában. Ebből a magból neveljük ki azokat az emberfölötti szerveket és
mirigyeket, melyek űrgárdistát fognak belőletek csinálni. Mielőtt megkapnátok a
feketehámot, az Apothacarion adeptusai beültetik a szervezetetekbe a két sarjmirigyet,
amely az elkövetkezendő egy-másfél évtized folyamán magába vési az anyagcserétek
mintasablonját. Ha ezeket a mirigyeket kioperálják belőletek, az adeptusok további
szerveket tudnak kitenyészteni belőlük, amelyeket aztán beültetnek a Császári Öklök
következő generációjába.

- Ezért hát jaj annak, aki meghal közületek, mielőtt legalább öt évet leszolgálna! Mert
ezáltal megfoszt minket egy jövendőbeli testvértől. Ezért fogtok először
felderítőcsapatokat alkotni, amiket egy-egy kemény, túlélésközpontú őrmester vezet.
Pillanatnyilag egyetlen felderítő sem tartózkodott a kolostorerőd fedélzetén. Akik már
megkapták a feketehámot, és próbaidős szuperemberré léptek elő, azok valahol másutt
harcoltak a galaxisban, mint terrorcsapatok. A feketehámnak csaknem egy évre volt
szüksége, hogy teljes szimbiózisba lépjen a szervezettel - a gazdájának pedig meg
kellett tisztulnia, átdesztillálódnia a harc lombikjában. Csak ezután döntöttek úgy a
feljebbvalói, hogy átalakított természetes teste nemcsak hús-vér formájában, hanem
lélekben is átesett a metamorfózison, s ő méltóvá vált a teljes űrgárdista vértezet
viselésére...

- Nem vagyunk harci lázban égő vademberek, soha nem is voltunk azok - hangoztatta
a rhetoricus testvér. - Ne riadozzatok feláldozni az életeteket, ha úgy hozza szükség!
Végső esetben lassan is kitenyészthetünk sarjmirigyeket, hívő rabszolgák
szervezetében. De ne legyetek meggondolatlanok! Az igazi Császári Ököl minden
lépését gondosan kidolgozza és megtervezi, még a csata sűrűjében is, amikor kiontott
vérünk cinóberként a bőrünkre kérgesedik, a Larraman-szervnek hála. Ez legyen hát
az alapelvetek: a forró vér kiömlik ugyan, ám az űrgárdista lélekben olyan szilárd
marad, akár a kőszikla - és olyan fürge, akár a higany, amely pillanatok alatt átfolyik az
elágazó járatok útvesztőjén, az összes lehetséges utat számba véve.

Az atommeghajtású karosszék zümmögve csúszkált előre-hátra, mintha a szubhumán
gépezet hol előrenyomulva, hol visszakozva akarná súlypontozni az érvelést. A
csontfaragások szárazan zörögtek, mint a boszorkánymesterek dzsudzsu-csontokból
font szoknyája.

- Tudjátok meg! - kiáltotta a paralízises szónok, aki gyógyíthatatlan idegbénulást
kapott valami különös idegen lény neuro-elektromos támadásától. - Tudjátok meg,
hogy a Tiszteletreméltó Dorn egyes drága szervei őrökre elvesztek számunkra az idők
folyamán. Már nincs birtokunkban a Hibermembrán, amely lehetővé tenné az
űrgárdistának, hogy időszakosan felfüggessze az életműködését. És nem rendelkezünk
a Betcher-miriggyel sem, amelynek segítségével maró mérget köphetne ellenfelére.

- Siránkozunk-e a veszteségek miatt? Soha! Mi Öklök vagyunk! Nincs szükségünk rá,
hogy hibernáljuk magunkat, vagy mérget köpködjünk. Mi szétzúzzuk az
ellenségeinket.

- Tudjátok meg azt is, hogy a mutációk eltorzíthatják a génállományban lévő
rúnajeleket. Erre már láthattatok egy súlyos példát: volt társatokat, akinek a gerincéből
csonttövisek sarjadtak, az ujjai pedig szétlapultak és kiélesedtek.

- Nem volt szerencséje. Kivételes eset volt. A mutációja ritkán fordul elő. Sietek
hozzátenni, hogy nem valami átok okozta, nem is bűbáj, és nem gonosz ráolvasás, már
amennyire az adeptusok meg tudják állapítani. A sebészliturgiában sem esett hiba. A
jelenség egyszerűen csak megtörtént.

- De mi valamennyien, kivétel nélkül osztozunk egy finomabb, kettős természetű
genetikai hibában, amely nem a csontok burjánzásában jut kifejezésre, hanem a
tulajdon viselkedésünkben. Meg tudná mondani valamelyik kadét, hogy mi lehet ez a
hiba? - A büszke nyomorék tekintete végigvándorolt az újoncokon.

Valence vigyázzba kapta magát. A lehajtható üléslap éles csattanással visszatért
mögötte eredeti helyzetébe. Yeremi tekintete egy töredékmásodpercre Lexandro
irányába tévedt.

- Beszélj! - utasította a béna prédikátor.

- Uram, a fájdalomhoz való viszonyulásunk, tisztelettel.

- Ó, ezek szerint folytattál ezirányú tanulmányokat... Fejtsd ki bővebben, Valence
kadét!

- Uram, a Császári Ököl megszállott vágyat érezhet magában, hogy akaratereje
segítségével úrrá legyen a fájdalomérzeten. Ez célszerű érzelem, mivel lehetővé teszi
számunkra, hogy a legszörnyűbb sérülésekkel is tovább harcoljunk. Viszont
amennyiben tudat alatt kiprovokáljuk az ilyen sérüléseket...

- Igen, az effajta meggondolatlanság, amikor tárt karokkal várjuk a sebesülést, mintha
valami gyerekkori játszópajtás lenne, komolyan veszélyezteti a csatatervet; személyi és
anyagi veszteségeket kockáztatunk vele. Ügyelnünk kell erre a hajlamunkra,
ugyanakkor azonban ki is aknázhatjuk. Mert mi nem vagyunk vademberek!
Ellenkezőleg, az Öklök példás hírű tervezők, a legapróbb részletek is foglalkoztatják
őket. Leülhetsz, kadét.

Amint Valence engedelmeskedett, a paralízises szónok ujjai összerándultak, mintha
valami bonyolult, titkos jelet rajzolna a levegőbe.

- Hiszünk az aprólékos, minden részletében megtervezett viselkedésben és harci
taktikában. Innen ered rendünk nevezetes udvariassága és művészi hajlama. Ha majd
idősebbek lesztek, tétlen óráitokban előfordulhat, hogy az ujjaitok viszketni kezdenek.
Felébred bennük a vágy, hogy csodás ábrákat faragjanak halott testvéreitek
ujjcsontjaira, így róva le tiszteletüket immáron hústalan öklük előtt. Mi így szeretjük
kifejezni kézműves hajlamainkat. A roppant energiakesztyűben, amely pöfetegként
morzsolja szét az idegen lények koponyáját, ilyen mikroszkopikus finomság és
aprólékosság rejlik!

- Igen, csata után, a hálaadó istentiszteletet követően, vagy harcba indulás előtt, amikor
megacélozzátok lelketeket a keresztes hadjáratra, sokan térdelnek majd közületek a
cellájukban, csontfűrésszel és magnilencsével, reszelővel és elektroköszörűvel,
karbidvésővel, ecsettel és tustintával. És egy elesett vagy elaltatott bajtárs kézcsontjai
lesznek előttetek...

Az előadó ujjai rángatózni kezdtek, sápadt arcába pír szökött, ahogy fennhangon idézte
a litániát:

- Ujjunk percén szépség,
Öklünk bütykén halál,
Szívünkben nincs kétség,
Vigaszt harcban talál!

Hogy milyen fontos és központi szerepet játszik a csontfaragás művészete a Császári
Öklök rendjének mindennapos életében, azt Lexandro egy későbbi alkalommal
tapasztalta meg, amikor véletlenül tanúja lett két teljes jogú csatatestvér
beszélgetésének, akik udvarias, ám szenvedélyes hangú vitába bonyolódtak a
Librarium közelében.

Egy szelvényezett testű servitor, akinek csigaszerű törzse volt, éppen a bordázott
mennyezetű folyosó padlóját súrolta párnás kezével, amely illatosított fertőtlenítőszert
izzadt. A falitartóban elektromos gyertyák pislákoltak a faragásokkal teleaggatott
ikonok előtt, és Lexandrónak meg kellett állnia, mert a két űrgárdistától nem tudott
továbbmenni.

Neki a fájdalom járt az eszében, mint annyiszor, meg az, hogy már-már úgy tűnt,
mintha Rogal Dorn különleges áldásával tüntette volna ki, mielőtt a primarcha
sejtplazmáját egyáltalán beültették volna a szervezetébe...

A két űrgárdista rá se hederített, ő pedig türelmesen álldogált, és várta, hogy
elengedjék. Amit hallott, az először engedett neki betekintést a teljes jogú Császári
Öklök legbensőbb érzelmeibe, akik több mint hetven éve szolgáltak már - amint azt a
hét tömpe fémrúd tanúsította a csillaglovagok viharvert, mélyen barázdált
homlokában.

- De testvér - mondta az egyik -, abban az esetben, ha a finom szemcsés homokkal
való átdörzsölés után, amely - a te szavaiddal élve - zúzmarás állagot kölcsönöz az
anyag felületének, forró paraffinba mártod az ujjcsontot, akkor ezzel idegen
szubsztanciát viszel egy rég halott bajtárs ereklyéjébe!

- A csont, a szaruval ellentétben, bizonyos fokig porózus - vitatkozott a másik -, bár
persze a testvérek csontjai fel vannak dúsítva kerámiával.

- De...

- Én érzékelem ezt a porózusságot! Lehet, hogy az én Occulobisom élesebb mikrolátást
biztosít, mint a tiéd? Ha a csontot olvasztott paraffinviaszba mártom, az eltömi a
pórusokat, így a tustinta nem fog szétfolyni rajta.

- Csakhogy azok a pórusok már el vannak tömve kerámiával, testvér!

- Az a sok-sok pórus mind? És mindig?

- Nem kizárt, hogy az Occulobisod túlstimulálja a látásodat, és olyan részleteket vélsz
érzékelni, amik valójában nem is léteznek. A harcban ez veszélyesnek bizonyulhat.

- Testvér, az embernek alaposan tanulmányoznia kell a csontokat, mielőtt
összekaristolja őket. Párbajozunk?

Mindkét férfi arcát több sebhely és forradás díszítette.

- Azt hiszem, nincs más megoldás - mondta a másik. - Mi lenne, ha előbb elvonulnánk
a Solitoriumba, hogy csendben böjtöljünk és válasz után kutassunk a lelkünkben?
A két testvér mereven, kart karba öltve elindult a néma elmélkedés céljára fenntartott
sötét gondola felé, amely a kolostorerőd alatt meredt a magányos űrbe.

A gilisztaszabású félautomata tisztelettudóan odébb csúszott, hogy kifényesítse az
ősrégi, szegecselt padlónak azt a pontját, ahol a két űrgárdista állt egy ideig.
Igen, ez volt az a helyzet, amelyben Lexandro a legközelebb került hozzá, hogy
érintkezésbe lépjen az idősebb testvérekkel.

Az idősebb kadétok persze más lapra tartoztak...

Az első hat hónapban azok, akik előbbre jártak a teljes jogú űrgárdistává válás útján, a
necromundai újoncokat egyszerűen kölyköknek tekintették, vézna ebihalaknak,
akikből talán cápa lesz, talán nem. Az azonban természetes volt, hogy a fiatalabb
kadétok az idősebbek servitorai; például velük takaríttatták a celláikat.

Most azonban, ahogy Lexandro kezdett egyre tagbaszakadtabbá válni, fokozódó
feszültséget érzett a még nagyobb darab ifjak meg a friss újoncok között. Úgy tűnt,
mintha azok a dölyfös suhancok, akikbe már egy-két szervvel többet ültettek be,
türelmetlenül várnának valami jelre, a levegőben szálló feromonok illatára...
Egy este két izmos fiú utasítást adott nekik. A necromundai újoncoknak azonnal velük
kell jönniük.

A kísérők minden további magyarázat nélkül elvezették a döbbent társaságot a
lakócelláktól. átvágtak egy kupolás csarnokon, amit vörhenyes fény világított be, és a
levegőjében kámforfüst terjengett - aztán egy másikon. A rúnákkal telemázolt
dormitóriumaik bejáratánál kuporgó technikusok éktelen nyöszörgésben törtek ki,
mikor a fiúk elvonultak előttük.

Homályos, bálnabordás folyosón meneteltek, amely fél kilométer után egy nyirkos-
mocskos mellékjáratba torkollott, ahol foszforeszkáló penész fénylett a falakon, és a
szellőztető vízköpők savas füstöt okádtak. Most hagyták el az öntödéket; úgy tűnt, a
vezetőik szándékosan alig használt utakat választanak, hogy összezavarják őket. Néha
süketnéma herékkel találkoztak, akiknek kitörölték a személyiségét - ezek gépiesen
végezték robotoknak való munkájukat, vagy talán csak zombi-tagjaik
gyakorlatoztatására kaptak parancsot, mielőtt nekilátnának egy mérgező pocsolya
feltakarításának. Olykor kiborgizált servitorok gurultak el mellettük.
Végül a kolostorerőd egyik félreeső zónájában a vezetők beterelték Lexandrót és
társait egy félhomályos, boltozatos terembe - és azonnal eltűntek, becsukva maguk
után a plasztacél ajtót, amit egy ragadozó óriásgyík pofája díszített.
A parázsgömbök felragyogtak. A helyiség roppant hosszúnak bizonyult. A túlsó végén,
átlátszó plasztkristály fal mögött, egy tucat idősebb kadét állt. Közvetlenül az újoncok
előtt egy másik hasonló fal húzódott a termen keresztbe - emberi erő mesterséges
segédlet nélkül nem törhette át. A két falat átlátszó alagút kötötte össze, amely talán
hatszáz méter hosszú volt, és meglehetősen széles. Öt felnőtt ember is elfért benne
egymás mellett, s szabályos közökben vezetékhurkok szelvényezték.

- Ügyefogyott újoncok - harsogta gúnyosan egy hangszóró -, isten hozott titeket az
iszonyalagútban! Ez a neurokesztyű egyik igen szórakoztató változata. Meztelenül
fogtok belépni. Egy energiamembrán mindenkit kirekeszt, aki védőruhát visel. Az
alagútban akad néhány rövid biztonságos szakasz. Ezek olyan zónákkal váltakoznak,
ahol különféle agyafúrt jelenségeket fogtok tapasztalni, például perzselő forróságot,
bénító fagyot, légüres teret és a fájdalom egyéb válfajait. Ó igen, és minél messzebb
juttok, annál nagyobb a gravitáció. Érdekes lesz találgatni, melyik biztonságos zónában
fogy el az erőtők. Amennyiben egy újonc vakarcs elér az innenső oldalra, ami
valószínűtlennek tűnik, billoggal tiszteletbélyeget égetünk a fenekére. Persze
valamennyien beléptek az iszonyalagútba, mert ebben a pillanatban megkezdtük a
levegő kiszivattyúzását a terem felétek eső végéből. Gyertek, hadd mulassunk!

A szellőztető vízköpők sziszegni kezdtek; már nem fújtak, hanem szívtak. Az akaratlan
vendégek sietve nekilátták vetkőzni; tunikák, ágyékkötők és bakancsok hullottak a
padlóra.

- Quninspirus bolyvárosért! - kiáltotta az egyik fiú, és berohant az alagútba, két
társával a nyomában.
Ordítva botorkálni kezdtek, míg el nem érték az első biztonságos szakaszt, ahol
megálltak.

- Gyerünk, mielőtt túl nagy lesz a tömeg! - mondta Biff Tundrish Valence-nek, szinte
vicsorogva.

- Traziorért! - rikoltotta Valence. Mindketten berontottak az alagútba.

- Rogal Dornért! - üvöltötte Lexandro, és utánuk eredt.
Lángoló forróság...

Lexandro hátranézett. A Második Szíve ugyanúgy kalapált, mint az első. Az idegei
sikoltva tiltakoztak a hihetetlen megpróbáltatás ellen, amelynek a teste az elmúlt
percekben ki volt téve. Valahogy átjutott a legutóbbi perzselő zónán, bár úgy érezte
magát, mint akit máglyán égetnek el. Ezek a szakaszok voltak a legrosszabbak, de
Rogal Dorn nem hagyta el. Akárcsak a nyers fájdalom zónáiban; bár a vákuumban és a
fagyban nem érezte a jelenlétét.

Tundrish és Valence elérte az előző biztonságos szakaszt, és úgy tűnt, feladták. A többi
necromundai még hátrább járt. A primarcha ősgénjeinek a torzulása valóban
megacélozhatja az akaraterőt a fájdalom eltűrésére, különben a kadétok az első
lépéseket sem bírták volna ki, de szemlátomást voltak határok, és ez az alagút -
melynek oly ártalmatlan a külseje, és oly rettenetes a hatása - a végsőkig próbára tette
képességeiket. Igen, annyira ellentmondásosan, kiszámíthatatlanul és totális érvénnyel
variálta a fájdalomingerek fajtáit, hogy az elme képtelen volt egy meghatározott
próbatételre összpontosítani, és a gyötrelmek valóságok állatsereglete, a kínok
menazsériája rohanta le.

A gravitáció iszonyú volt, legalább háromszorosára növelte Lexandro súlyát. Képes
lesz vajon tovább tántorogni? Mivel véletlenül nekiment, már tudta, hogy a kővetkező
zóna olyan gyilkosan hideg, hogy tűzként éget.

Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt, és hátrakiáltott az alagútba.

- Nem bírjátok a meleget?

- Nem, hogy rohadnál meg! - üvöltötte vissza Tundrish.

Lexandro szenvedélyesen imádkozott.

És úgy tűnt neki, mintha belülről egy hang válaszolna.

- Gyötrelmek közt szárnyalsz, Lexandro. De ne szárnyalj magadban!

Úgy érezte, a hang a primarcha második szívéből szól hozzá, amit a testébe ültettek.
Gondolkozott. Szeretné-e, hogy az alagút végén - ha ugyan eléri -, megragadják és
megbélyegezzék? Lehet, hogy a bélyeg egyáltalán nem a tisztelet jele - hanem valami
előre kiszámított, kegyetlen, megalázó tréfa.

Föltámadt benne a düh. Mennyire szerette volna megtámadni és bántani azokat az
izmosabb fiúkat, akik csak álltak ott, figyeltek, és vigyorogtak! És mi van, ha a
bosszújáért azzal büntetik majd, hogy a neurokesztyűbe dugják? Ez perverz áldást
jelentene pillanatnyi helyzetéhez képest. Egyáltalán jelentenék a kihágását az idősebb
kadétok, vagy bajtársi udvariasságból tartanák a szájukat? Hiszen voltaképpen ők
maguk voltak azok, akik szörnyű kínoknak betették alá fiatalabb társaikat.
De képes-e rá jelenlegi állapotában Lexandro, hogy ezt hasonlóval viszonozza?

- Az egyik kéz: ökölbe szorítva - mondta a belső hang. - A másikat nyújtsd testvéred
felé!

Régebben főlakó volt, ő ütött, mások állták... Ha most kinyújtja értük a kezét,
továbbra is ő marad felül. Elképzelte magát, mint tisztet, Valence és Tundrish
parancsnokaként.

- Visszamegyek értetek! - kiáltotta. - Áthozlak titeket a tűzön!

- Emberfelettivé teszlek! - fogadta meg a hang.

Lexandro visszafordult.

Először Valence-et vonszolta át. Utána visszament, és magával hozta Tundrisht. Rogal
Dorn szelleme valóban emberfeletti erővel áldhatta meg; különben hogyan lett volna
képes a magáén kívül még az ő testük súlyával is megbirkózni?
A három fiú együtt kuporodott le a biztonságos zónában.

- Eltűritek, hogy megbélyegezzenek titeket? - zihálta Lexandro. - Vagy inkább ti
bélyegeznétek meg őket az öklötökkel - meg a lábatokkal, meg a homlokotokkal?
Most kiáltsátok, testvérek, hogy Traziorért!

Együtt tántorogtak elő az alagútból, nyöszörögve kínjukban...

A fájdalom forrása hirtelen eltűnt. A gravitáció annyira lecsökkent, hogy a három fiú
úgy érezte, mintha lebegne. Nekikészülődtek, hogy rávessék magukat a
tagbaszakadtabb, idősebb kadétok sorfalára, akik már nem gúnyolódtak.

És aztán észrevették az űrgárdista őrmestert, aki egy alkóvban ült, melyet az alagútból
nem lehetett látni, és egy képernyő vibrált mellette. Az őrmester hatalmas, lapátmarkú
óriás volt, homlokán a fémrudak ötvenéves szolgálatról tanúskodtak. Az arca rózsás
volt, mintha pukkanásig telt volna az űrgárdisták dúsított hemoglobin-szintű vérével; a
Lyman-fülben valami idegen faj zsugorított magzatát viselte díszként.
A harag és a bosszúvágy birokra kelt a fegyelemmel.

Biff Tundrish volt az első, aki vigyázzba kapta magát: öklével csupasz mellkasára
sújtott, aztán kifelé és felfelé lendítette karját, végül ismét ikerszívére csapott.
Lexandro azonnal követte példáját; és egy pillanattal később Valence is.

- Elviseltétek a szenvedést, kadétok - dörögte az őrmester. - És látom, hogy úrrá
lettetek a vak düh felett is. Ezenkívül segítettetek levezetni az idősebb kadétok
hormonális feszültségét, akiknek a szervezete most próbálja összehangolni az új
mirigyek működését. Kivívtátok az elöljáróitok tiszteletét.

És bármilyen hihetetlen - az őrmester tisztelgett a három pőre újoncnak!
Bélyeg azonban így is került a megkérgesedett bőrű ülepekre: egy összeszorított ököl,
alig körömnyi nagy. Csakhogy ez valóban megtiszteltetésszámba ment - mert amikor
Lexandro, Yeremi és Biff lehajolt, megfeszítve vaskos farizmát, maga az őrmester
forgatta az elektrobillogot.

Vajon ő is visel ilyen bélyeget roppant tomporán, az egyenruha leple alatt?
Ő is átkelt egyszer az iszonyalagúton? Minden bizonnyal. Nem lehetett másképp.
Kétségtelen. Egyike volt ez a rend ősi beavatási rítusainak.

Az idősebb kadétok egyike csak a szertartás befejeztével kapcsolta ki az alagút
vezetékszelvényeit, kiszabadítva a többi necromundait, akik csodálkozva figyelték az
eseményeket kristálybörtönükből.

Az őrmesternek mindenképpen észre kellett vennie, hogy Lexandro magához ragadta a
kezdeményezést...

Innentől kezdve még inkább úgy tűnt, mintha valami vibráló mágnesesség fűzné össze
a három testvért Traziorból; megmagyarázhatatlan módon vonzódtak egymáshoz és
taszították egymást, valami bizarr, negatív barátság széttéphetetlen kötelékében.




ÖTÖDIK FEJEZET


A kadétok agyába nem sokkal később beültették a Katalepszia-lebenyt. Nincs az az
ellenség, aki orvul rajtaüthetne a kimerült űrgárdistán, akit a hosszas harcok után
elnyomott az álom. A lebeny lehetővé tette, hogy agyuknak csak az egyik féltekéje
aludjon, miközben a másik teljes tudatában van a környezetüknek.

Ezzel egyidőben hipnoterápiás gyorstanfolyamokra kellett járniuk az Apothacarionban.
Enélkül a lebeny nem tudta volna kifejteni hatását. A mesmerista adeptusok monoton
litániái a hipnosisakban más szempontból is életbevágóan fontosak voltak. Ahogy
egyre több egzotikus szerv és mirigy került a kadétok testébe, melyek mind a
szervezetbe ürítették különféle nedveiket és váladékaikat, az újoncok lelkiállapotában
vad kilengések jelentkeztek. Gyilkos dühkitörések a félemberi lényekkel szemben.
Szadizmus és mazochizmus. Törő-zúzó örömmámor. Umweltschmerz. Űrmánia. A
hipnoterápia segített a kadétoknak elkormányozni lelkük hajóját ezek között a
zátonyok között a végső harmónia állapotába, amit valamennyiüknek el kell érniük,
mielőtt megkapnák a szervezetük átalakítását megkoronázó utolsó inplantot, a
feketehámot.

A hipnoterápia... meg a kábítószerek, meg a Rogal Dornhoz intézett fohászok.
ám a serdülő kadétokban felhalmozódó feszültség időnként mégis levezetést igényelt.
Ezért engedélyezték az idősebb növendékeknek, hogy brutálisan megkínozzák
fiatalabb társaikat az iszonyalagútban.

Már érkezett néhány friss újonc Inwit vad, mélabús jégvilágáról. Hat hónap múlva
majd ők kerülnek sorra, hogy Lexandro csoportja tanulságos kínzásnak vesse alá őket.
Aztán következett a Preomnor - a második, mellkasi gyomor - beültetése, amelynek
jóvoltából az űrgárdista szükség esetén akár mérgező élelmiszert is fogyaszthat, s
szemeten és hulladékon is elél.



Ennek az operációnak a sikerét bűzhödt szennylakomával ünnepelték meg a
fellobogózott Assimularum-csarnokban, amin jelen volt maga Vlagyimir Pugh
parancsnok is, a rend nagymestereivel együtt. Az újoncok, akik előtte öt napig
böjtöltek, most teletömték magukat névtelen halálvilágokon termő mérgesgombával,
amit külön a számukra termesztettek hidroponikus kádakban, hatalmas kortyokban
nyelték a rothasztott mirigyhalból főzött péplevest, bűzlő ürülékszósszal leöntött,
többnapos dögökbe vágták a késüket, és elszántan rágták a tányérukon tornyosuló
bőr- és pergamenhulladékot - miközben a tisztek, a csatatestvérek meg az idősebb
kadétok szerényebb teríték mellett friss zöldséget és gyümölcsöt ettek. Félóra múlva,
miután mindegyik újonc telehányt egy háromliteres tartályt, az ünneplők avokádóval,
mangóval, padlizsánnal és dicsbogyóval frissítették föl a szájuk ízét.

Ezután az Omophagea beültetése következett, hogy az űrgárdista okuljon is abból, amit
megeszik. Ezután már, ha jól belakott valami állatból vagy értelmes lényből, a
felszívott molekulákból kifacsarhatta lakomája hajdanvolt emlékeit. Egy újabb közös
étkezésen minden kadétnak be kellett számolnia a gondosan álcázott táplálék
természetéről, amit elfogyasztott.

Biff Tundrish felállt az asztal mellől, és szorosan lehunyta a szemét, hogy
koncentráljon. Az a szempár olyan volt, mint két zöld bogár, amit mohón befalt az
arcon vonagló, tetovált pók...

- Négy fürge lábam van - jelentette ki különös, nyihogó hangon, és Lexandro kis híján
elfintorodott. Esetleg négy fürge láb mindkét oldalon? Csak nem valami pókszabású
óriáslényt tálaltak fel Tundrishnak? De nem, mert a volt dögevész így folytatta: -
Határtalan mezőkön szeretnék vágtázni, lovassal a hátamon, hogy a farkam fennen
lobogjon a szélben. De nagyon kicsi vagyok, kemény vasrácsok mögött élek, és
szintizabbal etetnek...

- Ennek az élőlénynek ló a neve - helyeselt a szakács adeptus, a jegyzetekkel ellátott
menükártyát tanulmányozva. - Ez egy törpe példány, ketrecben neveltük, hogy
lédúsabb legyen a húsa. A genetikai múltjáról álmodik.

Yeremi Valence beszámolt róla, hogy az ő vacsorája pállott mocsarakban úszott egy
kéken ragyogó nap alatt. Éles fogai voltak, és mérhetetlen étvágya. A farka hosszú volt
és páncélozott. Gondolatai vértől vöröslöttek.

Lexandro felállt, és lehunyta a szemét.

- Futok... - Agyában köd kavargott, s az elmosódott derengésből bizonytalan lidércalak
bontakozott ki; előbb képlékeny volt, majd lassan megszilárdult, ahogy az alvadt vér
rákérgesedik a sebre. - Két lábon futok. A hasam meg van dagadva, a mellem pedig...
a mellem gömbölyű - Lehet, hogy rosszul látja? Lehet, hogy téved? - Az ágyékom...
sima. A bőrömre titkok térképét tetoválták, a láthatatlan világ titkaiét, amit csak a
kígyók ismernek... A kígyóisten eljött hozzám álmomban, és megtöltötte a hasamat -
Lexandro igyekezett megragadni az emlékképeket. - A papnőt el kell fogni, és
felhasítani, hogy kivehessük belőle a kis istent, és feláldozhassuk... De az arctalan
démonok, akiknek a keze tüzet okád, megölték a szent vadászokat...

- Elég - szólt a gastronomus. - Egy vad törzs papnőjének a máját etted meg, ami
valamelyik halálvilágon él - Összecsattintotta a sarkát, és kurtán, szertartásosan
meghajolt Lexandro felé. - Ezeken a lakomákon mindig feltálalunk egy vadembert.
Előfordulhat majd, hogy csak úgy tudod kikérdezni az ellenségedet, ha eszel belőle,
különösen akkor, ha ez az ellenség idegen lény.

A soron következő implantátum a Multitüdő volt. Aztán jött az Occulobis, amely arra
szolgált, hogy az űrgárdisták élesebben lássanak, és sötétben is ugyanolyan jól, mint
világosban. Aztán Lyman-fülek kerültek a kadétok közönséges hallószervei helyére,
amiket kifúrtak és körbevágtak...

És a hatalmas kolostorerőd egész idő alatt csak repült a magányos űrben a semmi felé,
ahogy évezredek óta tette, és mindig is tenni fogja.

Ha majd az Öklök asztropatái fogják a kereszteshadjáratra felszólító üzenetet, a
csatatestvérek mélyűri hajókra szállnak a kiugró kardfedélzeteken... és a valós időben
talán évek telnek el, mire ünnepelt hősökként visszatérnek. Persze lesznek majd
nyomorékok is, akiket az Apothacarion beavatottjainak kell újjáépíteniük... meg
tiszteletreméltó holttestek, és egy-két csupaszon kivágott sarjmirigy, melynek
segítségével új űrgárdistákat lehet kinevelni.

A testvérek addig is gyakorlatoztak, litániákat szavaltak, kántálták a jól ismert harci
imákat, néha párbajoztak, algometrikus fájdalommérőkön hasonlították össze a
tűrőképességüket... szabad idejükben pedig a halottak csontjait faragták.
Persze nemcsak a kolostorerőd fedélzetén voltak Császári Öklök. Mindennap jöttek-
mentek a mélyűri hajókon a kisebb expedíciók. Az Öklök időnként segítettek a
bolygókormányzóknak leverni egy-egy lármás zendülést. Előfordult az is, hogy jelentés
érkezett egy hatalmas hajóroncsról, amely az űrben vagy a hipertérben sodródott, és
gyanús kalózok ütöttek rajta tanyát, vagy - rosszabb esetben - ádáz-ravasz, támadó
kedvű génorzók, amelyek ugyanúgy megfertőzhették az emberlakta világokat, mint
termeszhangyák a házat - kívülről mindaddig szilárdnak tűnik, míg darabokra nem
hullik az egész. A rend egyes osztagai és különítményei elveszett világokat kerestek,
mások olyan bolygókat, amelyek potenciális fenyegetést jelenthettek az emberiségre
nézve, megint mások idegen erődítményeket a Birodalom befolyási övezetében, hogy
sterilizálják őket.

Eljött a nap, amikor valamennyi kadétot összehívták, hogy tanúi legyenek egy ilyen
hazafelé tartó expedíció behajózásának, amely diadalmasan, bár kissé megnyomorodva
tért vissza a támaszpontra.

Teljes csatapáncélt viselő harcosok parádéztak a kolosszális hangárban, melynek falát
hőelnyelő csillámlapok borították. A közelben még néhány cirkáló kuporgott
mogorván, hibernált óriásteknősök gyanánt. Piszkoszöld, galvánozott szintiturmalin
pillérek tartották a bordázott, fekete mennyezetet, amelyről szelvényezett karbantartó
gépek lógtak, melyek hatalmas, alvó, mutáns denevérekre emlékeztettek. A reflektorok
fénye úgy verődött vissza az ezüstösre perzselt umbrafestékről a falakon, mintha
jégszellemek ropnák rajta a táncukat; a tartópillérek méregzöld lángra gyúltak.
A hazatérő űrgárdisták páros ököllel a mellvértjüket díszítő, kiterjesztett szárnyú sasra
csaptak, így tisztelegve Lord Pughnak, aki egy wolframacélból öntött, gótikus
csipkézettel áttört balkonon fogadta őket.

Micsoda páncéljuk volt! Azúrkék sávok gennysárga alapon. A harcosok térdvédőjét
nagyhatalmú keresztekbe foglalt, tépőfogas koponyák díszítették. ám az osztagok
jelzésén kívül számos egyéni vonást is látni lehetett rajtuk. Jobb lábszárvédőjükön
viselték például a hadjárat-emblémákat meg a kitüntetéseket, sok esetben külön
érdemrendekkel együtt. De ez még nem volt minden. Nem egy páncélon zseniális
artifexek keze hagyta rajta a bélyegét - tíz, száz vagy ezer évvel korábban. A sérült
combvérteket és ágyékvédőket damaszkolt ezüstlapokkal egészítették ki, s Rogal Dorn
tetteit ábrázoló aranyberakással díszítették.

Hajadonfőtt, párnázott könnyűvértezetben három szakasz űrgárdista felderítő is
köszöntötte a magasban trónoló Pugh parancsnokot - aki, ha majd meghirdetik a
kereszteshadjáratot, nem messzi távolból rendelkező méltóság lesz, hanem
személyesen fogja vezetni az elővédet...

Mindenesetre nem minden űrgárdista páncélja volt makulátlan. Egyiket-másikat
gyilkos hő perzselte meg, vagy szörny? Ütések horpasztották be. És miközben folyt az
üdvözlő ceremónia, beteghordók szállították el a súlyos sebesülteket, egy Frater
Medicus felügyelete alatt. Néhány urna is lekerült a dokkban várakozó hajó
fedélzetéről; tépőfogas koponyákkal kihímzett, sárga lobogókba csavart
sztázisdobozok voltak bennük, melyek a drága sarjmirigyeket védelmezték. Vajon a
holttestek kezét közvetlenül a temetési szertartást követően amputálják, a legnagyobb
tisztelet mellett - vagy később, miután a hús már lerohadt róluk? Lexandrónak fogalma
sem volt róla.

És egy pillanatra rá minden léha gondolat tovatűnt az agyából - mert ekkor, életében
először, megpillantott egy idegen hadifoglyot: egy érzéki színekben tündöklő, zöld
foltos, kétlábú békalényt, akit vasra verve hurcoltak lefelé a rámpán.
Ahogy ezt a minden emberi normától eltérő torzszüleményt nézte, Lexandróban
feltámadt az ámulat bizsergető szikrája, amely hamarosan lángoló haraggá
terebélyesedett - dühös volt arra a ravasz, inhumán értelemre, amely miatt a rend
elvesztette azokat a bátor bajnokokat, akik most élettelenül hevernek az urnákban.

- Ez egy szlann főmágus - jegyezte meg a közelükben álló egyik csatatestvér.
Egy páncélos űrgárdista ráncigálni kezdte a csupasz, bilincsbe vert idegent - minden
bizonnyal a gyémántötvözet falú tömlöcökbe, mélyen az Apothacarion alatt, ahol a
hóhér-sebészek kínzókamrái voltak.

- Régebben nagyszerű teremtés lehetett... de most már nem az - tette hozzá a
csatatestvér töprengve.

Lexandro azonban semmiféle szánalmat nem érzett. A pulzusa felgyorsult. Mindkét
szíve vadul kalapált. Pír szökött az arcába. A fogát csikorgatta; szerette volna puszta
kézzel széttépni az idegen lényt, és felfalni vérbő zsigereit, hogy megértsen valamit
különös természetéből. Hormonroham fogta el, amit a meztelen, zöld bőr látványa
váltott ki belőle, amikor megpillantotta az emberiségnek ezt az idegen ellenségét,
akivel valószínűleg soha többé nem fog találkozni. Rogal Dornhoz imádkozott, hogy
megőrizze nyugalmát.

Biff Tundrishra a jelek szerint hasonló hatást gyakorolt a látvány. Tundrish ökölbe
szorította a kezét, hogy csak úgy ropogott. A fejéhez kapott, mintha bele akarna
markolni a skalpját díszítő gyöngyfüzérekbe, bár azokat már rég lenyírták, a zsíros,
fekete hajzuhataggal együtt; ő azonban most meg akarta rántani őket, hogy megnyisson
valami belső szelepet, amin levezetheti az egyre fokozódó nyomást.
És Yeremi Valence? A rúnák kifehéredtek az arcán.

Lexandro gyilkos - idegenölő - feromonok forró illatát érezte a levegőben.

Egy másik kadét - a szeplős Hake Bjortson - teljesen elvesztette az önuralmát. Lázas,
rekedt csatakiáltást hallatott, kitört a kadétok sorából, és az idegen hadifogoly felé
rohant. Az ujjai karmokká görbültek, a szeme kidülledt, ajkáról nyál fröcskölt
szerteszét. Semmilyen parancs nem állíthatta meg. Néhány kadét önkéntelenül
előrelépett, mintha Bjortson magával vonzaná őket.

A medicus előkapott egy tűpisztolyt, és hanyag mozdulattal a Bjortson nyakán duzzadó
izomkötegekbe lőtt. Egy pillanattal később az őrjöngő kadét arcra bukott, és jó pár
métert csúszott még a fedélzet padlólapjain, mielőtt megállapodott volna; csikorgó
körme szikrákat szórt a fémen. Az izmai egy darabig még rángatóztak. A szlann
főmágus a halálra ítéltek keserű mélabújával nézett Bjortsonra.

- Kadétok! - üvöltötte a medicus. - Kettős sorokban kifelé a celláitokba, és
imádkozzatok!

Egyórás ima után az az őrmester, aki megbélyegezte Lexandrót - Zed Juron volt a neve
- magához hívatta őt, Valence-t, Tundrisht meg egy másik kadétot, Omar Akbart. Öten
voltak tehát - éppen ennyi harcos tesz ki egy felderítőosztagot. Kettős sorba fejlődve
meneteltek a plasztacéllal bordázott folyosókon az öntödék felé; aztán légaknán lejjebb
ereszkedtek néhány szinttel, és megérkeztek egy legyezőmennyezetű előcsarnokba,
amelynek a falán energiakardok, sugárbárdok és más fegyverek lógtak.

A színes üvegből épült galéria egy barlangszerű környezet-szimulátor teremre nézett,
ahol indákkal teleszőtt fák vettek körül egy rikító méregzöldben pompázó tisztást a
fénylő napgömb alatt. A zsúppal fedett, kezdetleges vályogkunyhók közül tábortűz
füstje szállt a mesterséges égre. Egy tucat állatbőrökbe öltözött férfi és nő kardokat és
szekercéket élesített gépies mozdulatokkal, üres tekintettel. Az elfajzott vademberek
arcát obszcén démontetoválások díszítették.

- Most bementek - utasította őket Juron őrmester -, és megtisztítjátok ezt a termet.
A faliszekrényre bökött, amelyben néhány ütött-kopott párnázott vértezet lógott - még
csak nem is hasonlítottak a felderítők büszke páncéljára.

Miközben Lexandro fölcsatolta a mellvértjét, és lábszárvédőket szíjazott a sípcsontja
elé, azon törte a fejét, hogy leendő ellenfeleik valóban valami elvadult embertörzs
tagjai-e, akiket külön ebből a célból szállítottak a kolostorerőd fedélzetére? Esetleg
lázadók, akiket egy planetáris zendülés leverésekor fogtak el, kitörölték a
személyiségüket, és arra ítélték őket, hogy legalább a halálukkal a Birodalom ügyét
szolgálják? Vagy külön erre a célra kitenyésztett és kondicionált zombik, akik
valójában már nem is nevezhetők emberi lényeknek?

Kadéttársainak minden bizonnyal hasonló gondolatok jártak a fejében.
Az őrmester nem mondta meg; az pedig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kéretlenül
rákérdezzen.

A vadak - ha ugyan azok voltak - szilajon, gépiesen, ösztönösen harcoltak, érthetetlen
istenkáromlásokkal árasztva el ellenfeleiket. Háromszoros túlerőben voltak. Csakhogy
a közönséges szekerce nem ér fel a zümmögő élű sugárbárddal, amely vajként vágja a
bronzot; és az acélkard sem veheti fel a versenyt a halálosztó energiakarddal. Ráadásul
ezek az egyszerű emberek közel sem voltak olyan robosztusak, amilyenné a kadétok
fejlődtek az utóbbi időben.

A négy kadét csakhamar némán állt a levágott végtagok, széthasított törzsek, és
lecsapott fejek között; csizmájuk a sárba taposta a kiontott vért meg a gőzölgő beleket.
A hormonális feszültség eltűnt Lexandróból, levezette a vonagló testekbe hasító
energiakard. Balzsamos nyugalmat érzett; azt a fajta békét, amely mindig el fogja
tölteni a jövőben, ha befejez majd egy ájtatos, lojális, értelmes mészárlást.

Mivel a vértezetük kicsit bepiszkolódott, visszatértek a galériára, hogy átöltözzenek és
leadják a fegyvereiket. Juron őrmester egy neuro-diszruptorral a kezében várakozott,
amíg letakarították a fegyvereket, és visszaakasztották őket a helyükre. Aztán beszélni
kezdett a négy kadéthoz.

- Rókák voltatok a csirkeólban - Az újoncok üres tekintettel meredtek pirospozsgás
arcába. - Veszett kutyák a patkányketrecben - Most már rábólintottak. - Minden
bizonnyal sikeresen megtisztultatok - nemsokára ez történik majd a társaitokkal is. De
nem szégyellitek-e magatokat, amiért elveszítettétek az önuralmatokat, amiért elszállt
belőletek a higgadt nyugalom? D'Arquebus kadét, te mit szólsz ehhez?

- Uram, a kadét úgy véli, hogy megtapasztalta a tiszteletreméltó Dorn kegyét.
Az őrmester alaposan szemügyre vette.

- Az első harci bevetéseden, kadét, majd megtudod, hogy tévedtél; magam is így
voltam ezzel. Egyébként éppen a te világodon, az ork kalózok elleni hadjáratban.
Még soha nem fordult elő, hogy egy csatatestvér ilyen személyes természetű részletekbe
avassa be őket. Lexandrónak megint pír szökött az arcába, ezúttal azonban semmihez
nem fogható őröm és ámulat töltötte el.



- De uram, az háromszáz évvel ezelőtt volt! - Ez az eleven kolosszus nemigen látszott
idősebbnek negyven évesnél.
Az őrmester elmosolyodott.

- Csakhogy mint tudod, az űrgárdisták tovább élnek a közönséges embereknél.
Egyrészt kötelességük, hogy meghaljanak - másrészt viszont az is, hogy minél tovább
éljenek, a rend előírásainak szellemében. Mert mi nem veszett kutyák vagyunk,
azokból akad elég szerte a galaxisban, hanem szent lovagok, akiknek cselekedeteit
maga a Császár vigyázza...

- Azonkívül a hiperűri utazásokon az idő úgy nyúlik, mint az elasztikus műanyag.
Egyszóval: igen, én valóban ott voltam a hosszú sivatagi menetelésen, és részt vettem
annak a bolyvárosnak az ostromában, amit most Halálfőnek hívnak.
Az ábrándos árnyék-mosoly lehervadt Zed Juron arcáról.

- Sajnos azonban a kadét engedély nélkül szólította meg az őrmesterét. Két perc a
neurokesztyűben, d'Arquebus. A büntetésre az összes kadét jelenlétében fog sor
kerülni. Majd megtanulod, hogy uralkodnod kell magadon.

Lexandro vigyázzba vágta magát. Tudta, hogy Rogal Dorn kegye a neurokesztyűbe is el
fogja kísérni. A "veszett kutya" büntetést érdemel, mert nem volt elég önfegyelme. A
drogok és a hipnózis sokat segítenek a hormonviharok megzabolázásában, amik az
emberfölötti szervek beültetése miatt dúlják a szervezetét; amit azonban mielőbb ki
kell fejlesztenie magában, az az emberfölötti akarat, mely minden körülmények között
harcba küldi a testet, bármilyen sérülések érik is. Akkor valóban űrgárdista lesz belőle,
aztán egy szép napon - biztosította magát - űrgárdista tiszt, később pedig (lehet-e ilyen
tünékeny álmokat szőni?) akár parancsnok is.

Így hát örömmel fogadta a büntetést.

Milyen messze jutott a selyemruháktól, a bódító hedonsavtól és a gyönyörkapszuláktól,
amiket Trazior felső régióiban élvezett!

Így hát néhány órával később a Punitor-kápolnában Lexandro ismét elmerült a
fájdalom óceánjában - két másik kadéttal együtt, akik szintén vétkeztek, miközben
féktelen vérontással megtisztították szervezetüket a mérgektől. Ők ketten ordítottak - de
utána a saját lábukon mentek át az ebédlőbe, és enni is bírtak. Lexandro azonban nem
kiabált - legalábbis kifelé. Tűrt, és acélos elszántsággal próbálta újjáalkotni magát.
Hake Bjortson nem volt a neurokesztyűre ítélt kadétok között. Őt soha többé nem látták
viszont a társai. Mielőtt a servitorok kiosztották a vacsorát, a káplán bejelentette, hogy
Bjortson instabilitása túl veszedelmesnek bizonyult. Teljes tisztelettel bár, de
agymosásnak vetették alá; a teste kutatási célokat fog szolgálni.

Az ima után, amely lezárta aznap esti néma étkezésüket, a kadétok libasorban
elhagyták az ebédlőt, hogy visszatérjenek sivár celláikba.

- Vigyázz! - mondta Biff Tundrish a ragyogó arcú Lexandrónak. - Ha így folytatod,
flagelláns lesz belőled!

- És az micsoda? - kérdezte Lexandro gőgösen.

- Olyan ember, aki folyton önmagát korbácsolja.

- Aha! Szóval megint művelődtél.

Tundrish nem törődött a szurkálódással.

- A flagellánsok őrültek. A mi rendünkben sosem lehet tiszt belőlük. Láttam, milyen
szemeket meresztesz a tisztekre.

- Te össze akarsz zavarni. Aláásnád az elhatározásomat - Lexandro könnyedén
felnevetett. - Nem úgy tanultuk, hogy az univerzum nagy része őrült?

- Ezért kell nekünk épeszűnek maradni. Te fényűző környezetből származol,
d'Arquebus. Én éppen ellenkezőleg. Én nem csinálok erényt a szenvedésből, nem
hiszem azt, hogy felsőbbrendűvé tesz. Figyelmeztettelek.

- Kedves tőled, hogy így aggódsz miattam.

- Nem szeretném, ha a csatában egy flagelláns fedezné a hátamat.

Lexandro az agresszíven vicsorgó póktetoválásra meredt, és egy villanásnyi időre
különös déjá vu-érzés fogta el - mintha megint az alsóvárosban nézne farkasszemet
Tundrishsal, miután a dögevész lekapta róla az álarcát.

- Rogal Dorn bölcsességgel áldott meg téged - mondta Lexandro gőgösen. Nagyon jól
tudta, hogy Tundrish sokkal több időt tölt az olvasószobákban, mint a cellájában vagy
a kápolnában imádkozva.

- A kegye velem van, testvér - felelte Tundrish egyszerűen.

- Ő nem a te külön védőszented. Mindannyiunk számára másképpen nyilvánul meg.

- De mindenkivel ott van. Velem is - mondta Yeremi Valence, és közelebb húzódott
hozzájuk a szürke folyosón, miközben szellőztető vízköpők és ezüstkarokra szerelt,
csontfaragásokkal telizsúfolt ereklyetartók mellett haladtak el. - Rogal Dorn velem
volt, amikor rendet tettem a vadak barlangjában.
Csak nem remegett meg Valence hangja?

- Ugyanúgy, ahogy az alsóvárosban akartál rendet tenni? - kérdezte Tundrish
gúnyosan.

- Nem - válaszolta Valence. - A vadak semmit nem ártottak nekünk. Ha ugyan valóban
vadak voltak. Én viszont egyszerűen, önkényesen elpusztítottam őket... és igen,
élveztem az öldöklést, teljesen lenyűgözött... - A hangja ismét elcsuklott. - Néha furcsa
az ő akarata.

- Nézd, Valence! - mondta Tundrish, most már szemlátomást együttérzőn. - A halál a
főnök - ebben az egész galaxisban, az emberlakta világok millióin. Az emberiség
engedelmeskedik a főnöknek. Így képes fennmaradni, noha szinte minden ellene szól.
De van, ami még a halálnál is rosszabb: a zűrzavar, a Káosz szálláscsinálója.
A Káosz említésére Valence megborzongott. A kadétok káplánja ájtatos prédikációiban
csak homályos célzásokat tett az iszonyatos, mindenek fölött álló anti-istenek
létezésére, melyek a hiperűrt járják, s minden erejükkel igyekeznek áttörni a
kozmoszba, hogy megfertőzzék magát a realitást. Antitézisei voltak ők mindannak,
amit a Császár jelképezett; az űrgárdistáknak imádkozniuk kell, hogy soha ne
kerüljenek szembe ezekkel az erőkkel. Soha. Semmikor.

A káplán csak bizonytalan utalásokat tett ennek a "Káosznak" a természetére nézve,
amely ellen csak a speciálisan kiképzett pszi-személyzet van felvértezve: az
Inkvizíció... a Könyvtárosok... a legendás Szürke Lovagok... Az űrgárdistákra elég
terhet ró a közönséges gonosz is.
Lexandro azonnal éberré vált.

- Csak nem botlottál véletlenül zárolt információkba, miközben a
komputerterminálokat bújtad az olvasószobákban? - fuvolázta. - Ez kétségkívül az
eretnekség bűnével lenne határos.

Csak nem bizonytalanodott el Tundrish egy pillanatra? Csak nem szándékosan
igyekezett témát váltani?

- Egy űrgárdista tíz közönséges katonával felér, Valence - folytatta sietve. - És száz
egyszerű halandóval. Ezt a leckét kellett ma megtanulnunk. Legyünk méltók ehhez a
leckéhez, és ne riadjunk vissza egy-két szükséges haláltól, amelynek árán ezerbillió
ártatlan életet védhetünk meg. Mert hiába tűnik úgy, hogy sokan vagyunk, számunk
valójában elenyésző. Milliónyi emberlakta világ van, az idegen bolygók száma
százmilliókra rúg - és az összes rendben alig egymillió űrgárdista szolgál együttvéve.
Ezt tanultam az olvasószobákban az Index Astartesből, amint az minden igazi
űrgárdistának kötelessége lenne.

Mit jelentenek ezek a számok? Teljesen értelmetlenek! Lexandro kuncogott. Ha
tömegesen lépnek fel, az űrgárdistákat nem lehet legyőzni.

- Akkor is elfajzással gyanúsítalak, Tundrish.

- Én pedig téged perverzitással - felelte Biff.

- Mindketten olyan idegenül viszonyultok ahhoz, amit védelmeznünk kell - tiltakozott
Valence.

- Azt hiszem, inkább azt akartad mondani, hogy emberfelettien - vágta rá Tundrish. -
És mégis, gondolj csak bele: mik lennénk mi a Császár kegyelme és primarchánk
öröksége nélkül?

- Gyilkosok lennénk - suttogta Valence. - Szent gyilkosok.

- Na, ez már főbenjáró eretnekség - mondta Lexandro.

- Nem, csak gyávaság - húzta el a száját Tundrish.

- Muszáj lennie - mondta Valence - valami végső igazságnak ezen az elfajzott galaxison
túl. És biztosíthatlak titeket, hogy én mindenkinél eltökéltebben fogok kutatni ez után
az igazság után. Kegyetlen leszek, keménykezű és agyafúrt. Igazságnak lennie kell.
És Trazior három gyermeke elvált egymástól, hogy visszavonuljon a maga cellájába.
Mindegyiküknek más-más gondolatok jártak a fejében.


HATODIK FEJEZET


A kadétok megkapták Melakróm-szervüket, amely a továbbiakban érzékelni fogja a
szervezetüket érő külső sugárzást, és ha szükséges, besötétíti a bőrüket védekezésül.
Aztán az Apothacarion sebészei egyetlen operációval beültették az Oolitikus Vesét meg
a Neuroglottist. Ez a vese - a Második Szívvel összhangban - a szervezet gyors
méregtelenítéséről gondoskodott, a Neuroglottis pedig az ízérzékelést finomította,
különös tekintettel a mérgező anyagokra - kiválóan kiegészítve a Preomnort és az
Omophageát. A kadétok egyre inkább megközelítették Rogal Dorn emberfölötti
szintjét, bár a primarchájukkal természetesen sosem lesznek összemérhetők.

- És miután learattuk minden győzelmek legkeserűbbikét a renegát Horus ellen, a
tiszteletreméltó Dorn megmentette a Császár megcsonkított, összeégett, élőhalott testét
- harsogta Lo Chang, a holdvilágképű csatakáplán a kápolnában -; ezt követően pedig
felügyelte az Arany Trónus építését, a Császár hatalmas szellemétől vezérelve, aki
egész idő alatt tápfolyadékban lebegett; aztán Rogal Dorn végignézte, hogyan
plántálják át azt az eltiporhatatlan, isteni roncsot a Nagy Trónprotézisbe; és ezután -
halljátok és álmélkodjatok! - áldott primarchánk további négyszáztizenhárom évet élt...
A káplán arca kerek volt, akár a holdkorong. Odaadó eksztázisban beszélt, az arcán
apró verejtékcseppek gyöngyöztek, s az izzadságon meg-megcsillant a számtalan
elektrogyertya fénye - a gyülekezet úgy látta, mintha a káplán ábrázata holdvilágszerű
fényt sugározna. De nemcsak ebben hasonlított a holdhoz: mert kráterek is voltak az
arcán, ahol a sisakja átszakadt valami ádáz tusában, és ezeket a krátereket fehéren
világító párbajhegek barázdáltál.

- És azok a cselekedetek, amiket Rogal Dorn ez alatt az idő alatt véghezvitt, egy egész
hagiográfiát töltenek meg, amit most részletesen végigveszünk. Kezdjük azzal, hogy
milyen szerepet játszott primarchánk a renegát Vasvitézek kiűzésében az Emberek
Birodalmából, akik aztán az Iszonyat Szemeként ismert tiltott zónába menekültek; erről
a régióról azonban ritkán beszélünk, és akkor is csak suttogva...

Micsoda múlt...



Ennek a múltnak már-már földtörténeti rétegei voltak, melynek szintjeit egymásra
halmozódott tetemek alkották - mintha a történelem föltoronyló keresztmetszete
egymásra sajtolt hullákból állna, emberekéből, félemberekéből és idegen lényekéből,
és a porrá hulló csontvázakból az egész kozmoszt átívelő, roppant korallszirt alakulna
ki...

Ezután a Mucranoid beültetése következett, amely a megfelelő drogok beszedése
esetén olajos védőverítéket választott ki az űrgárdisták bőrén, és segített nekik elviselni
a perzselő forróságot meg a maró fagyot.

Végül, egy szent szertartás során az Apothacarionban, a kadétok nyakába és
mellkasába beültették a sarjmirigyeket. Most már valóban felkent őrei voltak a
Császári Öklök legféltettebb kincsének. Testük immár igazi szentélynek számított.
Csaknem öt év telt el, mióta megérkeztek a támaszpontra. Necromunda már-már olyan
távolinak tűnt, mint a gyermekkoruk. Régen volt már, mikor Huzzi Rork őrmester azt
mondta Lexandrónak, hogy később, húsz-harminc év múlva talán visszatérhet, ha az
Öklök is úgy akarják. Haza? Haza? Mit jelent az? Valószínű, hogy Necromunda nem
sokat változott; számára azonban ugyanolyan idegennek tűnne, mint bármelyik másik
világ, amit később esetleg felkeres majd.

A Császár még mindig nem hirdetett kereszteshadjáratot. A Birodalom évtizedekben,
évszázadokban gondolkodott. A csatatestvérek azonban már kezdtek pórázukat
rángató buldogokra hasonlítani, és úgy tűnt, a kadétokat épp idejében fogják
felderítőkké avatni, hogy - ha szerencséjük lesz - részt vegyenek a nagy
vállalkozásban.

Már csak a végső implantátum maradt; s egy szép napon Lexandrót felnyitották a
műtőoltáron - ezúttal nem túl mélyen, és utoljára -, hogy beültessék a bőre alá a fekete
szövettenyészetet.

Néhány óra alatt, miközben vadul viszketett és vakarózott, a szövettenyészet szétterjedt
az egész testében; a külső fele megkeményedett, a belső feléből pedig csápok és
tapogatók sarjadtak az idegrendszerébe.

Hónapokba telik majd, amíg a feketehám teljes, harmonikus szimbiózisba kerül a
szervezetével - és közben persze a lelkét is meg kell edzeni és tisztítani a harc tüzében.
Csak utána fognak aljzatokat vágni a feketehámba, hogy Lexandro közvetlenül is
csatlakoztatni tudja magát az energiapáncélhoz; ekkor válik majd tökéletesen eggyé
harcos és felszerelése. De már nem tekintették kadétnak. Följebb került egy fontos
lépcsőfokkal; beavatták Dorn titkos kultuszába.

A volt kadétokat néhány nap múlva - miután alaposan belaktak nyers, véres hússal,
amely fölött még melegen gőzölgött az ölés illata - a reclusiarcha testvér, a kultusz
letéteményese ünnepélyes körmenetben az Assimularum boltozatos, trófeákkal
teleaggatott csarnokába vezette. A fellobogózott falakat freskók és idegen lények
koponyái díszítették; az üres szemgödrök vakon nézték legyőzőik titkos rítusait, a
kongó csonthéjakból még az elfajzott, inhumán gondolatok kísértő szelleme is rég
elszállt már.

Az ősrégi, hatalmas, berakásos paravánfalat, amelyen az Öklök a császári palotát
védték a lázadók páncélozott Titánjai ellen, most félrehúzták, hogy bejárást nyissanak
a Reclusiamba. Csatatestvérek álltak meditáció pózban a primarcha dicsőséges
vértezetének darabjai előtt, amit ezredévek óta itt őriztek.

Az új beavatottak most pillantották meg életükben először az Isteni Császár
nemesmárvány belső szentélyét - a tejfehér, kristályos mészkőben húzódó élénkvörös
erek mintha csak az ő elgyötört, mentális csápjai lettek volna, amint átszövik a fénylő
gázködöket.

Közvetlenül szemben volt Rogal Dorn belső szentélye, amit összesajtolt, kénnel sűrített
borostyánból faragtak ki, falain lapis lazuli-erek futottak, s az Öklök legszentebb
ereklyéjének adott otthont: a primarcha roppant csontvázának, melynek színborostyán
foglalata az emberi test formáját utánozta.

A növendékek valamennyien letérdeltek. Tekintetük a hatalmas csontokra szegeződött,
amiket féltőn-gondosan ölelt a makulátlan, aranysárga borostyánhús. A reclusiarcha
jelére a parázsgömbök kialudtak, csak egy ferde fénynyaláb világított tovább,
valahonnan az óriásboltozatról, mintha folyékony csillagfény lenne. A sugár egy díszes
oltárra irányult, amit egyetlen hatalmas jádetömbből faragtak ki, s aranybrokát
selyemterítő takarta, amin egy kés, egy kefe meg egy kehely nyugodott. A reclusiarcha
az oltár mögé lépett, és felemelt egy ovális, homorú tükröt, amit valami idegen lény
hurokba hajlított gerince keretezett; a tüskés csigolyákba nagyerejű rúnákat véstek.
Elnyújtott liturgiába kezdett, aztán megbillentette az ezüstözött üveget, és a
visszaverődő fényt a csontvázra irányította. A borostyán hirtelen felragyogott -
epebajos, olajzöld árnyalatban, úgyhogy az ál-izmok megint életre kelni látszottak, bár
ezúttal üszkösen és betegen. Mintha a primarcha rég elporlott teste ismét feltámadt
volna, áttetsző, rothatag húsfoszlányokba öltözve. Tökéletes volt, makulátlan,
egyvalamit kivéve...

- Mani manent cum nostris semper in aeternum, Primarche! - kántálta a reclusiarcha a
papok szent nyelvén, amiből a hallgatóság semmit sem értett, legfeljebb ősi sirámok és
okkult varázsigék különös egyvelegének vélte. - Interficere est orare, Primarche!
Aztán megfordult, és lefordította birodalmi gótra:

- A te kezed örökkön-örökké velünk marad, primarcha. Ölni annyit tesz, mint
imádkozni.

A primarcha keze hiányzott...

Amint a reclusiarcha elfordult, hogy visszaakassza a tükröt a falra, a borostyánból
sugárzó fény kialudt. Most a kefét emelte föl, és biztos kézzel, fürgén dörzsölni kezdte
a sűrűn álló sörtékkel a félisteni, halott kereszteslovag kőkemény burkát. A masszív
vállaknál kezdte, és tisztelettudóan folytatta, egészen a lábakig, mintha leporolná - de a
hatás teljesen más volt. Mert a növendékek kurtára nyírt haja - és minden szál szőr
testük födetlen és rejtett pontjain - hirtelen bizseregni kezdett, majd az égnek meredt,
mintha néhány pillanatra valami elektromos kísértet szállta volna meg őket.

A reclusiarcha visszatette a kefét az oltárra, aztán elvette a kis, éles kést meg a kelyhet.
Letérdelt Dorn elé, és magasra emelte a kést.

A primarchának mindkét keze hiányzott...

A reclusiarcha térdet hajtott, és lefaragott néhány nagyobb borostyánszilánkot előbb az
egyik, aztán egy másik lábujjról, és a kehelybe ejtette őket. Felállt, a növendékek felé
fordult, és a magasba emelte a kelyhet, amely szinte izzott. Valami pezsegve habzott
benne. A bugyborgó borostyánolajból illatos, fehér füst szállt fel.

- Respire corpus memoria! Lélegezzétek be testemnek emlékét!

Végigsétált a forró kehellyel a növendékek sora előtt, hogy mindegyikük mélyen
belélegezhesse a bódító, fűszeres illatot. Időnként biztosan friss, olvasztott
borostyánnal töltik ki a faragókés hagyta réseket - hacsak az a borostyántest nem
pótolja a hiányt magától. Ki tudja, mire lehet képes az az ősrégi, kevély csontváz a
hideg burok mélyén?

Mikor a reclusiarcha visszafelé menet is elhaladt előttük, minden növendéknek ki
kellett nyújtania a középső ujját, mereven eltartva a többitől. A kis kés borotvaéles
volt, egymás után körbehasította a fölemelt ujjak hegyét, és mielőtt a Larramen-sejtek
beforrasztották volna a sebet - persze az is lehetséges, hogy a pengét valami különleges
alvadásgátló szerrel kenték be -, élénkpiros vércseppek hullottak rubinkönnyek
gyanánt a kehelybe minden egyes kézről, majd vegyültek el egymással röpke pillanatok
alatt.

A reclusiarcha az ajkához emelte a kelyhet, és felhajtotta a vérrel kevert, forró
borostyánolajat.

- Ego vos initio in Pugnorum Imperialorum fraternitate in secundo grado - kántálta
dallamos hangon. - És miután tapasztalt felderítőkként visszatértek az első
bevetésetekről - ígérte -, más testnedveiteket is összevegyítjük majd ebben a kehelyben

- amely hajdan magának a primarchának az ivókupája volt! -, amikor beavatást
nyertek a testvériség harmadik fokozatába; noha ez, önmagában, a harmadik fokú
szertartásnak a felszíne lesz csupán...

A parázsgömbök kigyulladtak.

Hol lehet a primarcha keze...?

Az oltár két oldalán, a márványfalon két jókora, műarany ereklyetartó lógott; a
domborművek csukott szárnyukon ősi, szögletes vonalú űrgárdista páncélokat
ábrázoltak.

A reclusiarcha kinyitotta az ereklyetartókat: előbb a bal-, aztán a jobboldalit.
Odabent magnilencsés üvegű, átlátszó sztázistartályokban ott pihent Rogal Dorn két
csontökle, hiánytalanul; csaknem az összes szabad felületet miniatűr írásjelek és
címerpajzsok borították.

- Egyedül rendünk mindenkori parancsnokát illeti meg a kiváltság, hogy amilyen apró
jelekkel csak tudja, belefaragja ezekbe a szent csontokba a személyes címerét - közölte
a reclusiarcha.

A két csontkézen így is alig akadt már szabad hely.

Parancsnokok évezredeken átívelő sora, ősinél is ősibb hagyomány...

Micsoda tátongó szakadéka ez az időnek - és a fegyelemnek.

Maradt még Dorn kezén szabad felület egy majdani Lexandro d'Arquebus
parancsnoknak, hogy belevésse majdani címerét...

A reclusiarcha minden növendék homlokát felkente karizmával, a szentelt balzsammal.
Aztán hosszú litániába kezdett az egyes csontokról, meg a hajdani parancsnokokról,
akik a Császár kegyéből uralkodtak a kolostorerődben.

- Ha ökölbe szorítjátok a kezeteket, rájuk gondoljatok! Amikor megragadjátok a
fegyvereteket, ezek a nevek mind ott feszülnek majd a markotokban, s ütésetek
ronccsá zúzza az edzett acélt, mert ott lángol benne Dorn minden fiának hatalma!
Manus sinister, első kézközépcsont: Lord Bronwin Abermort, Lord Maximus Thane,
Lord Kalman Flodensbog. A hüvelykujj első perce: Lord Ambrosian Spactor...
A litánia hipnotikus erővel duruzsolt tovább a fülükben.

Mind közül talán a legfurcsább talizmánt - azt, aminek révén a beavatottak a lehető
legintimebb módon a rend részének érezhették magukat - egy hosszú kriptában
tartották a Reclusiam alatt, ahová csak egy olyan légaknán lehetett lejutni, amely
pillanatok alatt mindenkit hamuvá égetett, akinek nem sarjadt a testén feketehám.
Itt lent az adamantium padlóban keskeny, sekély, sokszínű csatornák futottak ezerfelé,
amiket sok-sok emberöltő alatt sem koptathatnak el az űrgárdista csizmák, mint valami
gigászi, kozmikus útvesztő alaprajza. A csatornák mellett kis mélyedések sorakoztak,
akkorák, mint egy Császári Ököl hüvelykujjának lenyomata, és mindegyik mellett egy-
egy rúna állt. Ennek a teremnek a végében, mely leginkább valami ősrégi, titokzatos
térképre vagy játékmezőre emlékezetett, hatalmas, plasztkristály üst toronylott,
csaknem színültig telve apró golyóbisokkal, amelyek első pillantásra véreres,
okkersárga szemgolyóknak tűntek.

Mindegyik golyóbis egy-egy kadétcsoport beavatásának állított emléket az idők során;
mindegyik egy-egy olvasztott borostyánból és alvadt vérből összekérgesedett rög volt.
A borostyánt és a vért Rogal Dorn ivókupájából kortyolta ki a mindenkori
reclusiarcha, aztán később ilyen formában ürítette ki magából.

A kripta-emlékmű túloldalán egy másik hatalmas üst sötétebb golyóbisokat
tartalmazott, minden bizonnyal a harmadik fokozatú beavatottak borostyánnal
balzsamozott testnedveit.

Miféle szent játékot játszanak ebben a teremben? Milyen ősi szertartásokat végeznek
ezen a padlón? Miféle tiltott praktikákat - vagy akár eretnek pszi-mágiát - lehet
gyakorolni végső szükség esetén ebben a kriptában? A növendékek már rájöttek, hogy
vannak titkok, amiket említeni sem szabad a Reclusiamon kívül - szörnyű titkok,
amikbe ugyan beavatták őket, de talán eljön az idő, amikor keserűen bánni fogják.
A rend a lehető legszervesebb, legzsigeribb módon kötötte őket magához, kegyetlen
bensőségességgel: felfalta és megemésztette valamennyiüket.

Az ünnepélyes és hátborzongató beavatási szertartás után, mintegy a komor hangulatot
feloldandó, meghívták őket, hogy tekintsenek meg egy párbajt...

Két csatatestvér, aki előtte egy teljes napot és éjszakát végigböjtölt a Solitoriumban, nézett farkasszemet most egymással az Arena Restrictában, ebben a dongaboltozatos csarnokban, amelynek sötét pompával sugárzó, poroszkék falait stilizált, vérvörös villámok osztották széles, ferde sávokra. A padló fém sakktábla volt, ugyanilyen színekben. Egy vörös meg egy kék mezön, de nem közvetlenül egymás
szomszédságában, két pár térdig érő, fekete bőrcsizma várakozott, csillogó
acéltömbökre erősítve. A falakon antik tengerészkardok, párbajtőrök, szablyák és
kriszkések lógtak, meg kőből faragott ivómeszelyek, amiket kétfejű sasok,
horogkeresztek és agyaras vaddisznófejek díszítettek.

Egy tucat csatatestvér tanú magasított trónusokon ülve kortyolgatott más, hasonló
meszelyekből, amiket servitorok kínáltak nekik. A leendő felderítők hosszú lábú
lócákon kaptak helyet, és nekik is jutott a keserű, habzó főzetből, melynek
szesztartalmát Preomnor-gyomruk szinte azonnal közömbösítette. A megfigyelőgép egy
óriás vámpírdenevér fejét formázta, szeme vérvörösen parázslott; köpenyes döntőbíró
ült mellette, akinek névtelenségét - és pártatlanságát - leforrasztott rostélyú sisak
biztosított. Fülantennái ultrahang-hálót szőttek a terem köré, amely a legapróbb
mozdulatokat is érzékelte a központi arénában.

Lexandro Valence-re és Tundrishra emelte a meszelyét, akik a baloldalán ültek.

- Emlékeztek a fűszeres, jegelt julepi pezsgő zamatára? - Az alkohol emlékeket
ébresztett benne.

- Persze hogy nem! - felelte Valence. - Hogy emlékezhetnék rá? Csak nem valami rég
elvesztett fényűzés jár a fejedben?

Tundrish ravaszul azt mondta:

- Talán azt hiszi, hogy ha előléptetik tisztté, visszanyeri a régi kiváltságait. De én úgy hallottam, Lord Pugh annyira megveti az érzéki gyönyöröket, hogy kiégettette az ízlelőbimbóit. Valahányszor lakomázik, az érzékei böjtölnek.

Valence bólintott, mintha összeesküdött volna Tundrishsal.

- Maga rótta ki magára ezt a büntetést - mert egy borzalmas bevetésen százhetven
űrgárdistát vesztett, és mert a Császár sem érzékeli sem az ízeket, sem a szagokat.

- Ezen igazán csodálkozom - húzta a szót Lexandro. - Ha ez a saját külön penitenciája volt, honnan tudnak róla mások? A legendák gyakran a semmiből szökkennek szárba.
Csak nem csípett be az absztinencia hosszú évei után, második gyomra ellenére? Talán
a régi, gúnyolódó Lexandro bukkant fel újra a rövid pihenő közben? Perverz örömöt
lelne benne, hogy megosztja érzéseit és gondolatait traziori testvéreivel? Esetleg
hallucinál, és Fenséges Fantazmáknak képzeli őket, egy díszes aréna széksoraiban,
ahol nemsokára agymosott rabszolgákat uszítanak egymásra, eleven bábukat, akit a
nézők irányítanak?

- Óvakodj az istenkáromlástól! - tanácsolta Valence szúrósan - ugyanolyan
hangnemben, ahogy egyszer Lexandro mondta neki.

Lexandro szabad keze hirtelen olyan erővel ragadta meg Valence csuklóját, hogy
közönséges embernek csontja törött volna. Szóval Lexandro rádöbbent a hibájára?
Lehet, hogy egy pillanatra valóban más embernek látta Tundrisht és Valence-t? A
szemében Dorn fénye lobogott.

- Sose vádolj istenkáromlással, még tréfából sem! Egy igazi Ökölnek meg kell
fontolnia, mit mond! Alaposan meg kell fontolnia. Ami pedig az előbbi
megjegyzésemet illeti, csak egy kis bensőséges hangulatot akartam teremteni.
Udvariasságból. Már látom, hogy időpocséklás volt.

- Persze, időpocséklás - mondta Valence. - Mivel te egyértelműen magasabbrendű
vagy. Most azonban, testvér, lennél olyan szíves, és levennéd rólam a kezedet?
Lexandro elkapta a kezét - mintha észre sem vette volna, hogy megmarkolta a
szomszédját.

- Különben - szólt közbe Tundrish - hajlamos leszel rá, hogy fölösleges párbajokat
provokálj.

Lexandro lángoló szemmel, szinte vakon meredt Tundrishra. Olyan ember tekintete
volt ez, aki egyszerűen keresztülbámul a társán, s pillantását valami képzelt, ragyogó napkorongra függeszti mögötte.

- Dornnal vagyok - motyogta. Most már két szív ver a testében. Lehet, hogy lelke is
kettő van? A régi főlakó-lélek, amely ott lapul az új Ököl-lélek mögött? Hipnotizálva, bénán - legalábbis az esetek túlnyomó részében -, és mégis ingerlőn, csiszolatlanul? Lehet, hogy ezt a lelket néha... nosztalgia gyötri?

- Szóval belőled is legenda lesz? Tundrish fölényes, megvető mozdulattal
megbillentette a meszelyét, és kilöttyintett pár kortyot az italból. Egy servitor sietve odaloholt, hogy feltörölje.

Lexandro nem szólt semmit. Az irgalmatlan, gyötrő lángba bámult, amit rajta kívül
senki sem láthatott, és kiirtott az agyából minden atavisztikus gondolatot, amit a szesz keltett életre benne. Aztán minden figyelmét a kezdődő párbajnak szentelte.
Két csatatestvér kapaszkodott föl a párbajtömbökre, és beleléptek a nehéz acélba
foglalt csizmákba. Derékig csupaszok voltak, feszülő izomzatukon halványan
kirajzolódtak az évtizedes műtéti hegek. Már alig látszottak. Valójában csak az
Occulobisszal fölszerelt szemek tudták kivenni annak a sebészi átalakításnak a nyomát, amely hajdan űrgárdistákká tette őket; mintha leheletvékony, halványrózsaszín vonalak hálózták volna be kőkeményen duzzadó, melakrómmal színezett izmaikat, akár a
nemesmárványt átszövő erezet, amely idővel okkersárgává sötétül, majd
szurokfeketévé. A küzdőfelek felvették a védőszemüveget.

Keskeny, wolframacél vívótőrükkel előbb a köpenyes bírának tisztelegtek, aztán
egymásnak. A döntőbíró néhány gyors ráolvasással és kézmozdulattal bekapcsolta a
megfigyelőgéphez kapcsolt műszereket, mire a két acéltömb közelebb csúszott
egymáshoz - két mezőnyire, azaz vívótőr-távolságra -, majd mágnesesen a padlóhoz
rögzültek. Ha csak egy mező marad köztük, az kés-távolság lett volna.
A felületes szemlélő szemében az egész párbaj elég ostobának tűnhetett volna: két
tagbaszakadt óriás, aki teljes mozdulatlanságra van kárhoztatva, legfeljebb a törzsével tud elhajolni, addig vagdalkozik eszeveszetten cselezve és hárítva, míg a
vámpírdenevér-készülék úgy nem dönt, hogy elég seb esett, elég vér alvadt vékony
cinóbercsíkokká.

Pedig nem így volt. Minden mozdulatot a legapróbb részletekig kiszámítottak, s a két penge kecses légitáncot ropott egymás körül, villogva, kitérve, nyílást keresve -
wolframacél pas de deux volt ez, a versengés vadállati ösztönének esztétikummá
finomult változata. Így ment ez egy percig, két percig, háromig - aztán egy vékony
karcolás az egyik küzdőfél arcán eldöntötte a párbajt.
A csatatestvérek tisztelegtek egymásnak.

- Bocsánatért esedezem a hibámért - jelentette ki a vesztes szertartásosan. - Megtisztelsz becsületed jelével. Köszönöm néked. A lekötelezetted vagyok.

- Nem - felelte a győztes udvariasan -, én tartozom neked.
A mágnesbilincsek kikapcsoltak, és ők leléptek a párbajtömbökről. Servitorok siettek
oda hozzájuk hatalmas, habzó meszelyekkel - az egyik vörös volt, a másik kék. A két
ellenfél egy hajtásra kiitta az italt, aztán olyan erővel csapták össze a kőből faragott kupákat, hogy szilánkokra törtek.

A döntőbíró előrelépett, és tanulmányozni kezdte a padlóra hullott darabokat, hogy az elrendezésükből megállapítsa, maradt-e ellenségesség a két csatatestvér között.
Néhány héttel később a kolostorerőd fedélzetén élesen kongani kezdett a vészharang.
Minden csatatestvér szívét öröm töltötte el; akárhol voltak éppen, megálltak pár
pillanatra, hogy pusztító fohászt küldjenek a Császár ellenségei felé. Lexandro
majdnem elsírta magát.

Mert igen, ó igen: most már biztos volt, hogy az újdonsült űrgárdista felderítők első bevetésére egy hivatalos kereszteshadjárat keretein belül kerül sor...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Click Here to Read More