Ötödik fejezet
Hiperszem
boomp3.com
Amíg hatalmas kitérőket téve, cikcakk vonalban átjutottak Caput
City másik végébe, amíg elértek ahhoz az utcához, amelynek egyik
épületében ott rejtőzött a navigátor, akit Zhord „dugott el”, több
véres incidensben volt részük.
Az azért különös, hogy Zhord, mintha előre tudta volna, milyen
helyzetbe kerülnek „családja” életben maradt tagjai, elbújtatta a
menekülő navigátort. Mintha a zömik megérezte volna, mint ha jó
előre kihallotta volna a Tormentum Malorum előző navigátorának
verseiből, hogy Gugol el fog pusztulni, hogy áldozatául esik egy
förtelmes démonlánynak.
Persze a zömikekre nem jellemző ez az érzékenység, ők nem
látnak bele a jövőbe. Amit Zhord tett, azt pusztán szánalomból tette.
Vagy mégsem? Logikáját nem volt nehéz nyomon követni.
Ha a szektások átveszik a város irányítását (ugyan ki merte volna
teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy erre nem kerül sor?),
számítani lehetett rá, hogy a tömegmészárlás folytatódik. Azóta
valószínűleg már a szomszédos városokban is kitört a lázadás.
Nem volt hova menekülni, legfeljebb a sivatagban lehetett volna
menedéket keresni. Három triciklis zömik azonban nem is
remélhette, hogy élve marad a sivatagban, míg tíz vagy húsz év
múlva – vagy talán sohanapján – megérkeznek a felmentő
csapatok, míg valamelyik naprendszerből átvezénylik a Luxus
Primerre a birodalmi gárdistákat.
Ha a Luxus Primer a hatalomátvétel után is képes ellátni a galaxist
exportcikkeivel, az új rezsim az egész felkelést Lord Lagnost
nyakába varrhatja, a mészárlásért pedig a birodalmi papság helybeli
képviselőit és a békebírákat teheti felelőssé. Ha a Birodalom
ellátását továbbra is biztosítani tudják, senki sem fog azzal törődni,
hogy a krízis legválságosabb pillanataiban milyen üzeneteket
röpítettek ki az űrbe az asztropaták. A Birodalom képviselői
elgondolkoznak majd. Lehet, hogy valóban az a szánalmas
kormányzócska, az a Lagnost szított lázadást? Lehet, hogy a
Birodalom ellen uszította a népet? Talán azok a segélykérő
kiáltások is hamisak voltak. Talán Lagnost megpróbálta mindentől
és mindenkitől független kormányzóvá kikiáltani magát. Nem is
csoda, hogy fájt a foga a bolygóra, hiszen a Luxus Primer gazdag
világ. Szerencsére az új rezsim hű a Birodalomhoz és a
C s á s z á r h o z !
Az igazságot a fonákjára lehet fordítani. Semmi sem igazolja a
démoni erők jelenlétét. Jaq Dracón kívül senki sem látta az ég alatt
alakot öltő szörnyet.
A romlott új rezsim – amely természetesen képes lesz a
kormányzásra – ezután kinyújtja rút csápjait és démoni karmait a
bányabolygó és az iparhold felé. Ha a sivatagba menekült három
zömik ezután megpróbálna visszatérni a bányavilágra, ha
előmerészkednének rejtekhelyükről, biztosan lenne valaki, aki
rájönne, hogy ők tudják, valójában mi történt a Luxus Primeren. A
halott tanúk nem beszélnek...
Így tehát a zömikeknek, ha életben akarnak maradni, nem marad
más választásuk, a csillagok felé kell fordulniuk. Mivel az
intersztelláris navigátorok többségét lemészárolták, a menekülő
zömikeknek kapóra jön, ha elbújtatnak egy navigátort, akit szükség
esetén felhasználhatnak a saját céljaikra.
Egy „eldugott” navigátor. Az adu, amit a parti végén ki lehet játszani.
Az egyik rádióállomás felé sötét uniformist és tükör vizort viselő
békebírák közeledtek. Az épület elülső részét csodálatos majolika
mozaik díszítette. A bejárat fölötti frízen büszkélkedő aranybetűs
felirat – VOX IMPERATORIS – elárulta, az állomás hithű műsorokat
s u g á r o z .
Vagy legalábbis ezzel foglalkozott valamikor. A „Császár Hangja” a
lázadás kitörése óta főként ostoba és hamis híreket, elferdített
tényeket közvetített. Az épület tetején csavaros, dugóhúzóra
emlékeztető alakú, narancssárga és zöld csempékkel borított
tornyokként emelkedtek az antennák. A bejáratot vastag plasztacél
lemezekből épített barikád zárta el.
Az épület előtti széles utcán oldalukra fordított járművek hevertek. A
békebírók ezeknek a fedezékében közeledtek. Az igazság harcosai
nem sokat törődtek saját biztonságukkal és testi épségükkel. Nem
foglalkoztak magukkal – bármi áron meg akarták akadályozni, hogy
a „dugóhúzók” tovább ontsák magukból a hazug sületlenségeket, az
istenkáromló kommentárokat –, de mégis óvatosan kellett
mozogniuk. A csapatot húsz, legfeljebb huszonöt tükörsisakos férfi
alkotta, ilyen helyzetben pedig a szükségtelen emberáldozat
vállalása felért az árulással.
Az épületből golyózápor és lézernyaláb zúdult az ostromlókra. A
békebírók közül néhányan krakk gránátokat hajítottak a bejárat felé,
mások hosszú csövű lézerpuskáikkal nyitottak tüzet. Három
békebíró az egyik kiégett limuzin mögött kínlódva célra állított egy
hőágyút. A fegyver így már elég közel került a bejárathoz, szét
lehetett robbantani vele a torlaszt.
Egy perc sem telt el, amikor lágy, puha sziszegés támadt. Az ágyú
csövéből kiszáguldó sugár szuperforróvá változtatta maga körül a
levegőt. Ekkora hő adaggal még a legvastagabb plasztacél lemezt
is könnyen szét lehet olvasztani. Ha esetleg néhány lázadó is a
lövedék útjába kerül, annál jobb. Az átkozott eretnekeknek annyi
idejük sem lesz, hogy felkiáltsanak; testük egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt gázzá változik.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi hirtelen lefékezett.
– A fenébe! – mordult fel Zhord. – Erre nem mehetünk tovább.
A tükörvizorral takart arcok feléjük fordultak, a lézerpuskák csöve
rájuk szegeződött.
– A Császár nevében! – üvöltötte Jaq. – Ego Inquisitor sum!
Ugyanebben a pillanatban az egyik mellékutcából mustársárga
tunikát viselő szakasz rontott elő. A katonák mindegyike sörétes
puskát tartott a kezében. Az arcukat díszítő tetoválás skarlátvörös
volt, messziről úgy néztek ki, mintha valami kiharapott volna egy
darabot a húsukból.
A tetoválás formája egy ragadozó madárra hasonlított. Lagnost
Vércséi! Hitehagyott katonák, akik átálltak a szektások oldalára.
A Vércsék tüzet nyitottak a békebírókra és a triciklikre. Jaq és társai
villámgyorsan fedezékbe húzódtak. A golyók a fejük fölött fütyültek
e l .
Egy másik mellékutcából újabb, mustársárga egyenruhát és vérszín
tetoválást viselő brigád futott ki. A békebírók lézerössztüzet
zúdítottak az újonnan érkezettekre. Néhány katona már a földre
zuhant, mire kiderült, hogy ennek a szakasznak a tagjai még mindig
hűek a kormányzóhoz.
A rádióállomás mellől kirobogott egy lánctalpas, dupla gépágyúval
felszerelt jármű. Az ősrégi páncélra annyi por és mocsok tapadt,
hogy alig lehetett látni a ráfestett megfakult rúnákat.
Kipufogócsövéből sűrű füst ömlött, hajtóműve köhögve erőlködött,
gépágyúi azonban kitűnő állapotban voltak.
A fegyverek hosszú csövén dinoszaurusz taréjra emlékeztető
acéllemezekkel körülvett hüvelykvastagságú lyukak sorakoztak –
ezeken keresztül távozott a gyorstüzeléskor keletkező hő. A csövek
vicsorgó plasztacél szörnypofákból meredtek elő.
A jármű lánctalpa felszaggatta az úttestet borító kerámialapokat.
Úgy fordult, hogy rögtön látszott, a limuzin mögött felállított hő ágyút
akarja eltiporni. A gépágyúkat működtető lövészek iszonyatos
golyózáport zúdítottak maguk elé. A lövedékek éles, sivító hangot
hallatva úgy pattogtak az úttesten és a roncsokon, mint a fagyott
folyó jegén a ráhajított kavicsok.
A rádióállomásba befészkelődött lázadók minden bizonnyal
egyenes adásban kértek segítséget szektástársaiktól a békebírók
e l l e n .
A limuzin üzemanyagtartálya felrobbant, a roncs kigyulladt. A
mögötte felállított hőágyút kezelő békebírók egyike legalább öt
méter magasra a levegőbe emelkedett. Az ágyú megdőlt, csöve az
ég felé fordult. Kezelőpultját körbefolytak a roncsból kicsapó lángok.
A másik békebíró, ügyet sem vetve a tűzre, a pulthoz ugrott, hogy
legalább még egy lövést leadjon az ágyúból, mielőtt
használhatatlanná válik. Egyenruhája már tüzet fogott, de vizora és
kesztyűje egyelőre megvédte az arcát meg a kezét. Tüdeje
valószínűleg ropogósra perzselődött az iszonyatos forróságban.
Újra felhangzott a lágy sziszegés...
A hőlövedék az épület tetején álló antennák egyikét találta el. Az
óriási spirál megrepedt, és miközben ledőlt, darabjaira hullott.
Tucatnyi széles, kövér gumikerékkel ellátott szállítójármű érkezett.
Külsejéből ítélve sivatagi használatra tervezték. Tetejére
rakétavetőkkel ellátott forgótornyot szereltek, mely legalább olyan
ósdi volt, mint a gépágyúkat hordozó lánctalpas.
A torony motorja nem működött. Valószínűleg nem hajtották végre a
megfelelő szerviz-szertartásokat, nem mondták rá a Utániakat; talán
már kétszáz év is eltelt azóta, hogy elvégezték rajta a karbantartási
műveleteket. Meglepő módon mégis akadt valaki, aki emlékezett rá,
hogy hol állították le az ócskaságot. Tulajdonképpen már az is
meglepő volt, hogy a Luxus Primeren még mindig akadtak ilyen
nehézfegyverek. Lord Lagnost valamelyik őse a születésnapján
valószínűleg ezekkel adatta le önmaga tiszteletére a díszlövéseket
– másra már jó ideje nem használhatta.
– Hopsz! – kiáltott fel Zhord.
A gumikerekes jármű addig-addig forgolódott, míg a béna toronyra
szerelt fegyver csöve célra állt. Vajon miért nincs a palota
közelében? Miért nem az űrkikötőt védi? A csábító eretnekségeket
sugárzó Vox Imperialis minden bizonnyal óriási veszélyt jelentett a
még romlatlan lelkekre.
A monstrum mögött lapuló mustársárga tunikás katonák tüzet
nyitottak a lázadó Sólymokra. A forgótorony személyzete közben
lázas igyekezettel megpróbálta aktiválni a rakétavetőket. A
lánctalpas gépágyúiból záporozó golyók szétszaggatták a szállító
jármű kerekeit. A tömlőkből hangos sziszegéssel szökött ki a
levegő. Felépítménye az abroncsokra ereszkedett; tisztán látszott,
egy darabig nem hajthat végre forgó manővereket, nem állíthatja
célra tornya rakétavetőit.
A négy vetőcső egyszerre köpte ki magából a tölteteket. Az apró
rakéták felröppentek az égre, majd lecsaptak a lánctalpas jármű
mögé. Az utca testébe ütött négy kráterből gejzírként robbant ki a
törmelék. A rakétavetőt üzemeltető katonák vagy tapasztalatlanok
voltak, vagy nem a lánctalpast, hanem az épület antennáit akarták
e l t a l á l n i .
– Azt hiszem, más úton kéne továbbmennünk – jegyezte meg
Z h o r d .
Megfordították a tricikliket, és elszáguldottak.
Kiértek egy tágas térre, ahol több száz meztelen ember táncolt
késeket és hosszabb pengéket villogtatva, érthetetlen szavakat
skandálva. Testükről sűrű csöppekben hullott a veríték és a vér.
Lábuk rózsaszínű nyomokat hagyott a köveken. A jelek szerint a
gonosz hatalom egyik rúnáját akarták rávésni az úttestre.
Jaq meghúzta a triciklire szerelt gépfegyver ravaszát, és ösvényt
lőtt maguknak az eretnek táncot járó tömegbe. Lehet, hogy a
sortűzzel megakasztotta a szertartás menetét, de az is lehet, hogy
tovább fokozta a szentségtörést. Ki tudhatná?
Az egyik sugárúton a harcok elől menekülő polgárok gyűltek össze.
Egy magas majoli-kaoszlop tetején (a szobrot, amely nemrég még
itt állt, a szektások döntötték le) egy demagóg prédikátor üvöltözött.
A menekülők közül néhányan megálltak, mások megtorpanás nélkül
továbbcsörtettek. A hit prédikátorának csúf paródiája, az oszlop
tetején hadonászó magas, szikár férfi üdvösséget ígért
mindazoknak, akik csatlakoznak hozzá, s vele együtt az űrkikötőhöz
vonulnak, hogy megküzdjenek a kormányzóhoz hű csapatokkal.
– Üdvösszég! Üdvösszég! – gajdorászta. A hangja akár egy
pszichotikus birka bégetése. – Aki meghal, egyeneszt a
Paradicomba jut, és asz örökkévalóság végéig elveszheti a nimfák
meg a gyönyörű ifjak ölelészét!...
Inkább elszenvedheti azokat az öleléseket! Mert mik lehetnek azok
a bizonyos „nimfák”, ha nem Slaanesh démonleányai? Mik lehetnek
azok a „gyönyörű ifjak”, ha nem a Káosz démonai?
A menekülők közül sokan még mindig hűek maradtak a
Császárhoz. A nevét kiáltották, tőle kértek erőt s lelki segítséget.
– Mindenek Ura, Istencsászárunk! Segíts! Földön élő Isten!
Védelmezz meg minket!
A Császár személynevét – ha volt egyáltalán ilyen – már ő maga is
elfelejtette, ezért hívei azon a néven szólongatták, amit ismertek.
A hithű emberek dühösen ordítozni kezdtek azokkal, akik az oszlop
köré gyűlve hallgatták a szónokot. Nemsokára kitört a
tömegverekedés, megkezdődött a vérontás. A demagóg
zavartalanul folytatta ostobaságai sorolását, az üdvösség
e m l e g e t é s é t .
Ey'Lindi tűpisztolyával az oszlop tetején álló alakra mutatott. Jaq
megrázta a fejét. A célpont túl messze volt, pisztollyal nem,
legfeljebb puskával lehetett eltalálni. Ostobaság lett volna közelebb
nyomulni hozzá, behatolni az egymást püfölők tömegébe.
Az égen a füstfelhők úgy kavarogtak, úgy remegtek, mintha valami
torz, lebegő, hatalmas testet akartak volna létrehozni önmagukból.
Már nem volt messze a szürkület. Caput City utcalámpáit rég
kilőtték, de a kerámiaoszlopok tetején épen maradt gömbök sem
égtek – valahol valakik tönkretették az energiavezetékeket.
Jaq és társai folytatták útjukat.
A fenyegetően közeledő sötétség szürke árnyait csak a szórványos
lövöldözések és robbanások fel-felvillanó tüzei oszlatták szét. A trió
végül megérkezett a Zafír fasor nevet viselő útról nyíló átriumba.
Ez a környék sokkal nyugodtabb volt, mint a város többi része.
Az ablakokat plasztacél spaletták takarták. Az épületek úgy álltak a
helyükön, mintha el akarnák hitetni a közelükbe tévedőkkel, hogy
nem is léteznek. A Zafír fasor az ékszerészek negyedében volt;
ezen a környéken dolgozták fel a sivatagi darazsak testéből kivett
ékköveket és a hegyek kincseit, itt állították elő az ékszereket, itt
metszettek mintákat a drágakövekbe, és itt volt a legtöbb kincses
b o l t .
A szolid polgári negyedre vastag csendtakaró borult. Az
ékszerészek, a segédjeik és családjuk az épületek pincéiben
reszkettek. A felkelést a kéj és a testi örömök, a Császárral és a
hittel való szembeszegülés iránti vágy robbantotta ki, a szektások
nem vágytak drágakövekre és egyéb csecsebecsékre. A hadakozó
csapatok nem tettek kárt a környék épületeiben, a harcok innen
viszonylag messze folytak, és még a fosztogatók sem jelentek meg.
A Zafír fasor nyugodtnak tűnt, a sötét udvar üres volt.
Zhord dörömbölni kezdett az egyik kapun. BAMM, barnm, bamm;
BAMM, bamm, bamm. Újra és újra megismételte a ritmikus
kopogtatást. A kapun végül kinyílt egy apró kémlelőablak. Bentről, a
sötétből egy rémült szempár lesett ki a bebocsátást kérő zömikre, a
mögötte álló nyírt szakállt viselő férfira és a meglepően magas nőre.
Zhord lábujjhegyre állt, és a kémlelő ablakhoz hajolt.
– Én vagyok az, Kosmitopolos! Eressz be minket!
Ey'Lindi az övéből előhúzott egy ceruza vastagságú elemlámpát. A
Kosmitopolosnak nevezett férfi hunyorogni kezdett az éles fényben.
Testes kereskedő volt, hájas testéről szakadt a veríték. Félt, de
ebben nem volt semmi különös, hiszen egy navigátort rejtegetett.
Éppen most, amikor a feje tetejére állt a világ! Amikor Zhordhoz
fordult, hogy kérdezzen valamit, a szavak szinte érthetetlen
dadogássá válva buktak ki belőle. Kiejtése elárulta, nem ez a
s z ü l ő b o l y g ó j a .
Így már érthető volt, miért bújtatta el a navigátort. Szerette volna
bebiztosítani magát; szükség esetén jól jöhet valaki, aki képes őt és
drágaköveit keresztülmenekíteni a hiper űrön...
Zhord kiváló érzékkel választotta ki a helyet.
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Kosmitopolos az inkvizítortól.
Ey'Lindire nézett, aki a testére fújt szintetikus bőrnek köszönhetően
beleolvadt az elemlámpa pici fénypöttye mögött sűrűsödő
á r n y é k o k b a .
– Te benedico – felelte Jaq papi hangon. Ezzel az áldással, úgy
gondolta, előre meghálálja a kereskedőnek azt, hogy közreműködött
egy magasabb cél elérésében. – A Császár vigyázza lépteidet!
Jaq az orgyilkos felé bólintott. A sötétben alig lehetett látni valamit,
Ey'Lindi mégis megértette a néma parancsot. Odalépett
Kosmitopolos mellé, és egyik ujját a férfi hájas nyakához tartotta. A
kereskedő akkorát sóhajtott, mintha a lelkét fújná az ég felé, majd a
padlóra rogyott.
– Huh – mondta Zhord. – Azt hiszem, én nem tudtam volna ilyen
halkan meg szabadulni tőle... Nyugodtak lehettek, én sem raboltam
volna ki. A zömikek tudják, mi a becsület.
A pici lámpa fénye rávetült a falat díszítő, bonyolult mintákat
formázó csempelapokra. Ey'Lindi úgy tapogatta meg a szélüket,
mint az orvos páciense hasát.
– Már éppen szólni akartam... – jegyezte meg Zhord.
Ey'Lindi csettintett egyet a nyelvével. Ujjai folytatták a tapogatózást.
Megnyomta az egyik lapot.
A plasztacélból készült, az álcázás érdekében csempékkel borított
titkos ajtó befelé nyílt. A nyílás olyan alacsony volt, hogy még a
zömiknek is le kellett hajolnia, ha keresztül akart lépni rajta. Ey'Lindi
megállapította, hogy az egész fal plasztacélból van.
Kosmitopolos nem volt buta ember, mert a titkos helyiségre nyíló
ajtót éppen itt, a ház bejárati ajtaja mellett helyeztette el. Ha –
tegyük fel – zsákmányra éhes rablók törnek be a házba,
ragadozóösztönük valószínűleg arra buzdítja őket, hogy a belső
helyiségekben keressék a kincseket.
A titkos ajtó elhelyezésének másik előnye az volt, hogy a ház
gazdája, miközben a zsiványok odabent kutatnak, elrejtőzhetett a
mögötte lévő helyiségben.
A tökéletes elgondoláshoz kevésbé jó álcázás társult. Ey'Lindinek
már az első pillanatban feltűnt: a falpanelek elég nagyok ahhoz,
hogy valamelyik mögött titkos ajtó legyen.
Az ajtó mögötti szűk helyiségből kőlépcsőkön lehetett lejutni a még
feketébb sötétségbe. Zhord felkiáltott.
– Azul! Azul Petrov! Barátokkal jöttem! Tartsd magadon a
fejkendődet! Beszélni akarunk veled! Lemegyünk!
Ey'Lindi közben nesztelen léptekkel elindult lefelé. A sötétség őt
nemhogy vissza riasztotta volna, inkább csábította. Óvatosan
eltakarta a szemét; felkészült rá, hogy a navigátor esetleg nem
teljesíti Zhord kérését.
Petrov még soha életében nem látott olyan nőt, mint Ey'Lindi. Olyan
gyönyörködő arcot vágva bámult az orgyilkos aranyszínű szemébe,
mintha élő, csillogó gyöngyöt látna.
Két normál szeme hideg zöld volt, és nagy. Arca valamikor csinos
lehetett, ám bőrére – ahogy Vitalijéra is – idő előtti ráncokat rajzolt a
hiperűrrel való kapcsolat. Ábrázatáról első pillantásra a gombák
szürke spóralemezei jutottak az ember eszébe. Fejének formája
olyan volt, akár a sáskáké, a tekintetében is volt valami határozottan
rovarszerű. Jókora fülcimpáit apró, vércsöppekre emlékeztető
rubinok díszítették. Orrába hasonló ékköveket rakatott, egy
nagyobb rubin pedig hegyes állcsúcsán piroslott. Az alsó ajkán is
volt egy kő. Lehet, hogy miközben itt rejtőzött, azzal múlatta az időt,
hogy felcicomázta magát a kereskedő készletéből kiválogatott
rubinokkal? (Ami nem látszott: a navigátor mellbimbóján, köldökén
és lejjebb is ott vöröslöttek a kristályvér cseppjei.)
Azul Petrov szürke vászon köntöst viselt, melyre rúnamintás
szalagokat aggattak. A köntös időnként zöldes vagy kékes
árnyalatban felragyogott – valószínűleg vékony olajréteg fedte.
Petrov lényében volt valami kaméleonszerű; lerítt róla, hogy
mesterien ért a rejtőzködéshez, és amikor kell, félelmetes
gyorsasággal képes mozogni. Valószínűleg valóban ez volt a
helyzet, hiszen sikerült megszöknie a szektások elől, akik
lemészárolták navigátor-társait. Az, hogy a zömikek segítettek neki.
mellékes körülménynek számított.
Petrov leplezetlenül szúrós pillantásokat vetett Ey'Lindire, de nem
kérdezett tőle semmit.
Arra rögtön rájött, hogy Jaq kicsoda. Felismerte az elektro
tetoválást, amit az inkvizítor bemutatkozás helyett felvillantott a
tenyerén. A navigátorok sokat utaznak; a navigátorok elmondják
egymásnak a birtokukban lévő titkokat. Petrov tudja és elfogadta,
hogy Jaqnak a Császár nevében bárkitől jogában áll
engedelmességet követelni.
– Úgy hiszem – kezdte a navigátor –, a hiperszememben
ezermilliárd atom van. Pici atomok tömege. A galaxisban
ezermilliárd nap létezik. Szerintem a szememben lévő atomok
mindegyike megfelel a napok valamelyikének. Komoly
következmények nélkül senki sem nézhet bele egy navigátor
hiperszemébe... Elárulok neked egy titkot, inkvizítor. A
hiper-szemem fekete. Valamikor pupilla és írisz is tartozott ehhez a
szemhez, de most már nincs benne ilyesmi. A szemem éjfekete
gömb, amely képes magába zárni a galaxist. Biokő. A testem éppen
úgy hozta létre a hiper szememet, ahogy a darazsak, amelyek
ennek az érdekes világnak a sivatagában élnek, a különböző színű
drágaköveket. Mit gondolsz, a halálom után is látni fog ez a szem?
Benne leszek a szememben, amikor már bársonyerszénybe rejtve
valaki más nyakában fog himbálózni? Ha ez a bizonyos valaki
veszélybe kerül, használhatja fegyverként a szememet? Ó,
gyönyörű, halálos pillantású, fekete drágakövem!...
Nos, ez még elfogadható mértékű őrültség volt. A navigátorok
mindig furcsa fickók. Vitalij Gugolnak a versírás volt a mániája,
ennek a Petrovnak pedig az, hogy azt hitte, egy organikus drágakő
feketéllik a homloka közepén.
A navigátor előrehajolt, és Jaqra nézett.
– Azt beszélik, inkvizítor, hogy az eldák kis tarsolyokban egy
speciális kristályt tartanak maguknál. Amíg élnek, testükből a lélek
folyamatosan átszivárog ebbe a kristályba. Amikor meghalnak, a
kristályban örökre megőrződik a lelkük... Hallottál már erről,
i n k v i z í t o r ?
– Lehetséges – mondta Jaq.
Az Inkvizíció szünet nélkül, fáradhatatlanul gyűjtötte az
információkat. Némelyiket hétpecsétes titokként kezelték,
némelyikről csak a kiválasztottak szerezhettek tudomást.
Amikor Jaqot beléptették az Ordo Malleusba, többet tudott meg az
elda fajok tragédiájáról, mint a közönséges inkvizítorok. Ez a kérdés
szorosan összefüggött azokkal a démonokkal és a Káosznak azzal
az istenével, amelynek ember hívei, Slaanesh bálványozol, a
démonok megidézői, rengeteg szenvedést és kínt okoztak a
Birodalomban. (Például ők voltak a felelősek a Luxus Primeren
kialakult helyzetért.)
Jaq a jelek szerint nem tudott megszabadulni Slaanesh
b o r z a l m a i t ó l .
A káoszvilág, amelyen kis „családja” az Iszonyat Szemében
megfordult – a világ, amely feltehetőleg a hidralény szülőbolygója
volt –, Slaaneshnek, a kegyetlen kéj démonának égisze alatt élt.
E látogatás során kerültek a romlás mérgezett magvai Vitalij
l e l k é b e . . .
Az eldák egykor nagy hatalommal rendelkeztek, birtokba vették a
csillagokat, rajuknak azonban már csak maradványai léteztek az űr
mélyén keringő mesterséges módon létrehozott, virtuális
élőlényként viselkedő telepeken, az úgynevezett „mestervilágokon”.
Ezek a maradvány eldák azonban – legalábbis a saját véleményük
szerint – még mindig sokkal tökéletesebbek voltak, mint az a
járványként terjeszkedő embercsürhe, amely kiszorította fajukat a
csillagok óceánjából.
Az eldák legalább olyan ravaszak voltak, mint a Callidus Szentély
orgyilkosai, és legalább olyan könyörtelen harcosoknak tartották
őket, mint az elit űrgárdistákat. Vándorló artista harcosaik „Harlekin”
néven híresültek el. (Talán kesernyés öngúnnyal éppen ők
akasztották magukra ezt a nevet.)
Azt nem lehetett tudni, mi pusztította el az eldák civilizációját, ám
annyi biztos volt, hogy ez az erő valamilyen kapcsolatban van
Slaanesh káoszistennel. Hogy pontosan milyen természetű ez a
kapcsolat, azt senki sem tudhatta. Ők nem voltak hajlandóak
választ adni erre a kérdésre.
Jaqnak az Inkvizícióhoz beérkezett jelentésekből csupán ennyit
sikerült megtudnia. Voltak olyan információk, amelyekhez még ő, a
titkos inkvizítor sem férhetett hozzá. Ezeket az adatokat mindenki
elől elzárták, s eretneknek bélyegezték még azt is, aki firtatni merte
m i b e n l é t ü k e t .
Az inkvizítorok titokban arról suttogtak egymás közt, hogy a válasz
valahol ott lapul a galaxisban. Valahol létezik (vagy legalábbis
feltehetően létezik) a Fekete Könyvtár, az az adattár, ahol
összegyűjtötték és tárolják a démonokkal és a Káosszal
kapcsolatos ismeretanyagot. Ezt a könyvtárat állítólag elda
fanatikusok és iszonyatos pszichikai torlaszok védik a kíváncsiaktól.
Vajon az Ordo Malleus titkos nagymestere ismerte a teljes
igazságot? Vagy lehet, hogy az Inkvizíció olyan titkosnak ítélte
ezeket a feljegyzéseket, hogy a feledés fátyla mögé rejtette el?
A navigátor, ha csatlakozik Jaqhoz, Ey'Lindihez és Zhordhoz,
sokkal komolyabb titkokat is megismerhet, mint amilyenek az
eldákkal kapcsolatos pletykák mélyén rejtőznek.
– Folytasd – kérte Jaq.
És Petrov folytatta:
– Azt beszélik, hogy az eldák egy bizonyos Hiperháló segítségével
képesek mozogni a hipertérben. Vannak olyan navigátoraik, mint én
meg a hozzám hasonlók. Az elda hajók nem ugranak keresztül a
hipertéren, hanem a hálót alkotó alagutakban közlekednek.
Belépnek a járat egyik végén, és nem sokkal később már valahol
másutt vannak...
– Elképzelhető – bólintott Jaq.
Ey'Lindi figyelmesen hallgatott. Az eldák említésére elszomorodott.
Egyszer elda nőnek álcázta magát, de ezt már soha többé nem
teheti meg. Az az idegen bestia akadályozza meg ebben, amelyet a
testében rejteget.
Vajon Petrov miért lelkesedik ennyire az eldákért? Miért foglalkozik
velük ennyit? Lehet, hogy a saját hiperszemével kapcsolatos
egészen egyedi elképzelései miatt tetszik neki a pletykákban oly
sokszor megemlített lélekkristály és az állítólag létező Hiperháló?
A navigátorok mindig furcsák; ez a különcségi szint még
elfogadhatónak tűnt. Máshol, máskor, más körülmények között
Petrov talán nem minősült volna használható és megbízható
navigátornak, ám itt, a kaotikus Caput Cityben nem a szokásos
normák voltak érvényben. Ha figyelembe vesszük, hogy Vitalij
Gugol tragikus véget ért élete utolsó napjaiban milyen volt, Petrov
egészen épeszűnek és romlatlannak tűnt.
– Azul Petrov, vállalod, hogy hűséget és engedelmességet fogadsz
nekem? Hajlandó vagy megesküdni a Császár nevére, klánod és
lelked üdvösségére? És – tette hozzá Jaq – a szemed épségére,
amelyet, ígérem, apró darabokra törve fogok ki kaparni a
homlokodból, ha elárulsz engem!
Zhord bátorítóan bólogatott a navigátor felé.
– Ez egy kicsit keményen hangzik – mondta –, de tudnunk kell,
hányadán állunk egymással.
Jaq a zömikre meresztette a szemét.
– A nyakad tennéd rá, hogy bízhatunk egymásban? Fékezd a
nyelved, zömik!
Azul Petrov? Megesküszöl minderre?
A navigátor a szavát adta.
A ház még akkor is néma volt, amikor a meredek lépcsősoron
felkapaszkodva visszamentek a bejárati ajtó mögötti helyiségbe.
Semmi sem mozdult.
A kereskedő ott feküdt, ahol leroskadt. Vajon van valaki a ház
belsejében? Van a kereskedőnek felesége, vannak gyermekei, akik
még mindig ugyanúgy reszketnek rejtekhelyükön, mint fél órával
korábban, amikor Zhord bezörgetett az ajtón? Ha igen, még egy fél
óra, és az asszonyban a kíváncsiság minden bizonnyal legyőzi a
félelmet. Elő fog jönni, és felfedezi férje holttestét...
Az udvar koromsötét volt. A távolból fegyverropogást hozott a szél.
Az ég alatt egy pillanatra vakító fény lobbant. Ey'Lindi óvatosan,
vadászni készülő állat módjára szimatolt a levegőbe. Jaq kiélezte
pszichikai érzékszerveit, és megérezte a városban lüktető életet, de
a halál jelenlétét is.
A város, amely nem is oly rég még lomhán hullámzó langyos tóra
emlékeztetett, most életveszélyes mocsárrá változott. Aljáról
felkavarodott a bűzös iszap, előmásztak a medre mélyén
rejtőzködő, a romlottság fényével világító gyilkos fenevadak. A
sártömegben, a felszínen lebegve és tocsogva, hol felbukkanva, hol
alámerülve ott vergődött egy szellem-szerű démonlény, amely csak
arra várt, hogy végre át inkarnálhassa magát erre a világra.
A felkelés olyan volt, akár a hullámokban támadó betegség: a lázas
csúcspontokat rövidebb-hosszabb békés pillanatok követték. A
szünet perceiben a kormányzóhoz és a hithez hű katonák
pihenhettek egy keveset, összeszedhették magukat, de nem
lazíthattak, mert – mint a lázbetegnek az újabb rohammal – ismét
szembe kellett nézniük az őrjöngő szektások valamelyik csapatával.
Amikor Jaq a pálcájából ráeresztette az ördögűző energiát a
megjelenni kívánó démonra, hatást gyakorolt az eseményekre.
Tudta, képes lenne megmenteni a bolygót a gonosz erőktől; képes
lenne levadászni az olyan lényeket, mint az a démonlány, amely
hatalmába kerítette Vitalij Gugolt. Tudta, minden káosz
manifesztációval fel kellene vennie a harcot, ami az útjába kerül, el
kellene vágnia a szálakat, amelyekkel a gonosz ehhez a világhoz
k ö t ő d i k .
Ám most nem volt ideje efféle jótékonyságnak minősülő tettekre.
Nem pazarolhatta el az erejét, nem vállalhatta a testi és lelki
sérülések, a halál kockázatát. Nem ragadhatott le a Luxus
P r i m e r e n .
– Most nyugalom van – mondta. Lelke fehér szikráit pajzs mögé
rejtette a városban jelen lévő káoszlények elől, és társai köré is
védelmező aurát vont.
Nyugalom volt, de a tricikliket nem használhatták. (Petrov elfért
volna Zhord mögött.) Túl hangosak voltak.
Nem voltak messze a kormányzó palotájától, és mindenképpen ki
kellett használniuk a fegyvernyugvás perceit.
– Serkentőkre van szükségünk, Ey'Lindi.
Az orgyilkos nem várt további magyarázatot. Az övébe nyúlt, és
elővett két tablettát.
Neki nem kellett ilyesmit használnia, A sebhelyes, tetovált testét
borító szintetikus bőr nemcsak védelmet nyújtott, de oxigénhez és
megfelelő mennyiségű stimuláló szerhez is juttatta szervezetét.
Zhord lenyelte a tablettáját, és böfögött egy hatalmasat.
– Jobban örültem volna egy jó vastag sült húsnak, főnök. Nálad
mindig tele volt az éléskamra.
Főnök? Vajon ki lehet Zhord valódi főnöke?
Petrovnak sem kellett tabletta. Egészen eddig pihent, és félő volt,
hogy a szer túlságosan felpörgetné.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Hiperszem (V. fejezet)
2007. december 3., hétfő
Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)
Inkvizítor (4-6. rész)
4.
– Mit gondolsz, élnek vad bennszülöttek ebben az őserdőben? –
kérdezte Jaqtól Ey'Lindi némi nosztalgikus felhanggal.
Félfazetta... a terpeszkedő űrkikötő madártávlatból, vasbeton sziget
a burjánzó növényzet tengerében...
– Emberi bennszülöttek? – kérdezte Jaq hitetlenkedve.
– Szökevények leszármazottai? Bűnözők? Csalódott munkások,
akik saját törzseket alapítottak?
– Gondolom, elképzelhető. Az emberi lények a legszörnyűbb
környezeti körülményekhez is alkalmazkodnak. Arra célzói, hogy
ezek a feltételezett szökevények most kapnak egy kis utánpótlást?
A legtöbb jokaero kémlégy a háború befejezését követő állapotokról
továbbított apró képeket a városból; komor mozaik volt. Járművek
füstölögtek a roncshalmazokban. A mocsokkal elárasztott
emésztőgödrökben halottak úszkáltak. Hullagyűjtögetők válogatták
ki a meg nem romlott emberi húst újrahasznosításra. A rothadásnak
indult testek és a génorzó-ivadékok tetemei a kohókba kerültek.
Rohamosztagosok és gárdisták őrjáratoztak. Menekültek bandái
fosztogattak; fosztogatókat végeztek ki. Vaszilarjov rettenetes
sebeit, a város felszaggatott bőrét, szilánkokra tört csontjait,
kifordított belső szerveit, felhasadt véredényeit technikusok és
robotok toldozgatták-foldozgatták. A szellőzőaknákból savas
miazma gomolygott, az utakat elöntötte a szennyvíz.
Vaszilarjov számtalan szintjén – melyek közül néhány mély
szakadékokba zuhant – a túlélő menekültek törmelékben és
bűzölgő csatornalében gázolva igyekeztek szétrombolt
telepotthonaik felé. Bezsúfolódtak a működőképes liftekbe, fáradtan
kapaszkodtak a felhasadozott csigalépcsőkön, a szövevényes
támpillérek hálózatán. Ezek a menekültek portyázó fosztogatóknak,
rohamosztagosoknak és egymásnak estek áldozatul. Mintha
vetélkedő hangyabolyokat lapátoltak volna egy kupacba.
Ám a szigorú életrend, ami sokak számára a mindennapok normális
folyása volt – még egy fényűző városban is –, lassan kezdett
visszazökkenni a rendes kerékvágásba. A hangyák igyekeztek
visszatérni a saját kis fészkükbe, vagy ami megmaradt belőle –
persze ha maradt valami egyáltalán. Jaq nem látott olyanokat, akik
menekülni akartak volna a romba dőlt Vaszilarjovból, hiszen a
szabadban a kilátásaik korántsem voltak szívderítőek...
Az űrkikötőt, mely körülbelül tizenöt kilométerre emelkedett
Vaszilarjov déli szélétől, plasztacél fal vette körül. A falon
nehézlézerütegek és plazmaágyúk sorakoztak. Jaq feltételezte,
hogy meghatározott időközökben bekapcsolják őket, és
végigpásztázzák velük a dzsungelt.
Pilonokon nyugvó páncélozott csővasútvonalak kötötték össze a
kikötőt Vaszilarjovval, ahonnan más magasépítésű
közlekedőcsövek ágaztak szét a többi város felé, jóval a kusza, vad
őserdő fölött.
Ennek a világnak örökké fortyogott és bugyogott a növénytakarója,
akár egy fazék forrásban lévő méregzöld leves. Az indák egymást
fojtogatták a lombkoronákban. Liánok tekergőztek az epés bűzzel
rothadó mélységből a fény felé. Nyálkás paraziták puffadoztak,
virágzottak és bomlottak szét ragacsos váladékká.
– Ugye nem az jár a fejedben, hogy kimégy a dzsungelbe
gyakorolni a régi szép idők miatt? – érdeklődött Jaq Ey'Linditől. –
Ugye nem?
– Nem, most a valódi munka következik. Igaz?
– Ellenséges környezet – sietett odaszólni Zhord az orgyilkosnak,
hogy a biztos oldalon foglaljon állást. – Nem hiszem, hogy értelmes
lények élnének odakint. Ha a sárkánygyíkok nem készítenek ki, a
záróbombák meg a tiprórombolók majd igen.
– Én régebben egy ilyen őserdőben éltem – mondta Ey'Lindi. –
Nagyon hasonlított erre odakint. Azt akarod mondani, hogy nem
vagyok értelmes lény?
– Dehogynem! De...
– De mi?
– Azóta kikupálódtál.
Gugol erre felkuncogott.
Az indítódokkokban vagy harminc nagy teherkomp várakozott, meg
néhány más hajó is, köztük a Tormentum Malorum. Jaq felnagyított
egy másik félfazettát; ez a vámhivatal közeléből továbbított képeket,
melyek alaposan meghazudtolták a Vaszilarjov nagy részét elborító
pusztulás látványát.
A bolygó kormányzója, Lord Voronov-Vaux és kísérete hatalmas
csinnadrattával búcsúztatta a diadalmas Harq Obispalt.
Hűséges gárdisták százai álltak feszes vigyázzban. Egy zenekar
hosszú rézharsonákat fújt, aranysujtásos egyenruhában. A két
lelátón alacsonyabb rangú nemesurak és testőrök tolongtak. A
szolgák borral és édességekkel jártak körbe. Zászlók lobogtak.
Prédikátorok imádkoztak fennhangon a Császárhoz. Kiváltságolt
kereskedők veregették a pocakjukat. Félmeztelen csepűrágók
táncoltak és zsonglőrködtek. Kettős erőtérmezőbe zárt, láncra vert
őserdei fenevadak harcoltak egymással szarvakkal, karmokkal és
tépőfogakkal, meg-megcsúszva az élénkvörös vértócsákban.
Hölgyek fürkészték lapos pillantásokkal egymás ruhakölteményeit
és bonyolult, szuszpenzorral tartott szivárványszín frizuráját. A
bikanyakú Obispal bizonyára jó néhánynak élvezte közülük a
kegyeit, mióta a harcok abbamaradtak. Jaq fölfigyelt rá, hogy új
palástot szerzett magának; a szegélyét vakítóan fehér
hermelin-prém halálfők díszítették. Hálaadomány. Maga
Voronov-Vaux fura sisakot viselt, ami az egész fejét beborította.
Úgy nézett ki benne, mint egy embergyík, hatalmas, rőtvörös
szemekkel.
Jaq belefáradt a távolban zajló szertartásokba, beszédekbe és
ünnepségekbe, melyek olyan kiáltó ellentétben álltak a városban
eluralkodó üszkös pusztulással, a Sztálindrómon bőséges
aratáshoz jutó halál kaszasuhintásaival; kinyitott egy tokot, amely a
tenyerén lévő elektronikus tetoválásra volt kódolva, és elővett belőle
egy kis cserzett mutánsbőr csomagocskát.
Ebben tartotta a Tarotját.
A Császártarotban állítólag jelen volt magának az Emberiség
Urának a lelke és esszenciája, aki örökké éberen őrködik a
hiperűrben. Ez a testet öltött istenalak, aki minden idejét
mozdulatlanul és mozdíthatatlanul töltötte trónján a Földön, olyan
öreg volt, hogy személyes neve rég feledésbe merült már;
folyamatos irányjelző fényt sugárzott a hiperűrbe, és érzékelte a
Káosz lomha hullámzását, amelyben a csillaghajói úsztak, s
amelyből időnként... szörnyetegek emelkedtek ki.
A Császár a Káosz iszapjában halászott; a Császár gondosan
átszűrte, amit talált; a Császár nem aludt soha.
Ezek a kártyák, amiket állítólag ő tervezett, s épp ezért áldottak
voltak – fizikailag tükrözték a befolyását –, szintén szűrők voltak.
A sors homokját szűrték. A valószínűségét és a valószínűtlenségét.
Az erősödő befolyásokét és a gyengülő befolyásokét.
Röntgensugárként tárták föl az események embrióját a
világegyetem méhében.
A hetvennyolc folyadékkristályos lap együtt az emberek
Birodalmának, bajnokainak és ellenségeinek tablóját jelképezte.
Mindegyik kép elevenen lüktetett rajtuk, fogékony volt a szerencse
áramlataira, az események apályára és dagályára, a tisztító fény és
a sötét, rosszakaratú, romlott őrület erőire.
Jaq átlapozta a csomagot, hogy megkeresse azt a kártyát, melyet
önmaga jelképezésére használt: a fekete palástos Főpapot, amint
trónján ülve kalapácsot emel a magasba.
A saját arca meredt rá a lapról kétkedőn, mintha egy homunkulusz
lenne bebörtönözve a kártyába, önmaga néma hasonmása. Ez a
homunkulusz nem tudott beszélni hozzá. Nem tudta megjósolni a
jövőt. Csak utalásokkal szolgálhatott, a többi kártyával kombinálva.
Jaq lerakta a Főpapot egy asztalra, és a jól begyakorolt módon
lassan, ütemesen kezdett lélegezni, hogy ráhangolja a Tarotra
pszichikai érzékeit. A keze szinte magától keverte meg a maradék
csomagot. Érezte a kártyalapok vibrálását.
– Szólítlak téged, ó, Császárunk – imádkozott, s a szavak ragyogó
neonfényként izzottak lelki szeme előtt. – Itasd át esszenciáddal a
kártyákat e percben, hogy feltárulhassanak előttem a rejtett dolgok
a te dicsőségedre és az emberi nem megváltására...
Lehunyta a szemét, és öt lapból csillagalakzatot rakott ki.
Aztán lenézett rá.
Ott volt a Császár lapja, magáé a Császáré! A helyzetéből ítélve az
ügy kimenetelére utalt. Ez azt jelentette, hogy Jaq döntő horderejű
jóslásba kezdett.
Csakhogy ez a kártya fordítva került az asztalra. A trónprotézisbe
zárt zord, vak arc fejjel lefelé meredt Jaqra.
Ez az elhelyezkedés zavart jelenthetett a Császár ellenségei között.
De az is ugyanolyan valószínű volt, hogy jóval aggasztóbb
akadályokra és ellentmondásokra utal.
És jelképezheti persze a szenvedélyt is a szigorú hatalomtisztelettel
szemben. Bár ez a jelenlegi helyzetben szinte elképzelhetetlen volt.
A többi kártya a Harlekin, az Inkvizítor, a Démon és a Hajóroncs volt
– egy lap a Discordia, egy másik a Mandatio sorozatából, és két
nagy arkánum, mindkettő fenyegető jelentésű.
A Hajóroncs hatalmas, romba dőlt űrhajó volt, a fekete semmiben
sodródott, és valami félig áttetsző felleg takarta... mintha gázokat
okádna magából.
A Démon furamód amorfnak tűnt. Ezen a lapon a Démon általában
lecsupaszított agyarakkal vicsorgott, és gyilkos karmait támadásra
emelte. Most azonban egyáltalán nem volt arca. Karja rengeteg volt,
tekergőző-vonagló kötegek; inkább csápokra emlékeztettek. Jaq
beleszimatolt a levegőbe; ürülékszagot érzett, bomló csatornabűzt.
A Mandatio sorozata a vagyonnal, stabilitással, kormányzati
felelőséggel foglalkozott. A Mandatio Lovag egy energiakardot
villogtató palástos inkvizítor volt, és ezúttal... Harq Obispal arcát
viselte.
Jaq hallotta a kard sistergő zúgását, érezte az ózonszagot. A valódi
Obispal e pillanatban épp a Sztálindróm elhagyására készült, a
fanfarok és halleluják rivalgása közepette. Milliónyi világ van, ahová
elrepülhet a hiperűrön át. Miért találkozna vele Jaq a közeljövőben?
Minden valószínűség szerint egy teljesen más inkvizítorral fogja
összehozni a sors. Obispal egyszerűen azért foglalkoztatta ennyire
a tudatát, mert ott volt a képernyőn. A kártyalap csak
alkalmazkodott.
Az is meglehet persze, hogy Obispal tökéletlen munkát végzett a
Sztálindrómon. Ami szerencsétlen eshetőség lenne. Jaq pontosan
azért van itt, hogy ügyeljen: ez ne fordulhasson elő.
A Discordia sorozata az ellenségeket foglalta magába. Ezen a
Discordia lapon egy magas, karcsú, halálosan veszedelmes
Harlekin büszkélkedett, az eldák fajából. A Harlekint villózva
egymásba olvadó színek bohócos mozaikja díszítette. Fejét
szivárványszín csörgősipka fedte. Jaq a távolból valami szilaj,
földöntúli muzsika rikoltozását hallotta. Ez a Harlekin azonban nem
viselte a hagyományos maszkot. És csupaszon maradt ábrázata
nem emlékeztetett az eldák idegen fajának éterien szép, szögletes
arcára sem. Ennek a Harlekinnek az arca teljesen emberi volt.
Méghozzá férfiarc. Az áll kissé előreugrott, az orr hosszú, és kiálló
volt, a szem smaragdzöld és szúrós tekintetű. A Harlekin ember az
ajkát csücsörítette, az arcát pedig beszívta, nem annyira
hullaszerűen, inkább spekuláló, ravasz módon, ám nem kevésbé
gyilkos szándékkal.
Mikor Jaq teljes összpontosításba merülve a Discordia lap fölé
hajolt, az arc önelégülten elvigyorodott.
Az ajka megmozdult.
– A Hidra felgerjedt – hallotta Jaq a fejében a hamis Harlekin
s u t t o g á s á t .
Jaq hátrahőkölt, és hatszöget vetett magára.
A kártyák nem beszélnek, csak mutatnak...
A kártyák nem beszélhetnek a tanácsukat kérőknek. Ez azonban
suttogva szólt Jaqhoz. Elképzelhető volna, hogy a Tarot-lapok a
démoni megszállás közvetítő közegévé váljanak? Meg lehet
támadni rajtuk keresztül a jóst? Addig biztos nem, míg a Császár
szelleme hatja át a Tarotját!
Ám az arc úgy szólította meg Jaqot, mintha valami külső hatalom
annak a Discordia-lapnak a közvetítésével képes lenne beavatkozni
szent transzába.
Miért? Hogy figyelmeztesse? Hogy gúnyt űzzön belőle?
A „hidra” nem tartozott az ismert hiperűri démonfajok közé. Valami
legendás szörnyeteg volt a Föld őskorából, a történelem előtti
időkből. Egy sokfejű monstrum; igen, ez az. Ha az ember levágja a
hidra egyik fejét, két másik nő azonnal a helyébe. Egy hidrával még
a génorzóknál is jóval nehezebb feladat lenne elbánni... Egy-két
génorzó bizonyára életben maradt, még Obispal hadjárata után is.
Hát egyáltalán nem törődik ezzel az az ember? Diadalmasan
elvonul, amilyen hamar csak lehet.
Jaq nem hagyta, hogy a figyelme más dolgokra terelődjön. A
kuszán vonagló nyúlványokat fürkészte a Démon kártyáján. Nem
látott meghatározható fejet, amit le lehetett volna vágni, még ha
gyászos következményekkel is.
A kép folyton vibrált és változott, mintha égne, bár valamennyi
lángnyelv hideg volt rajta. Minél tovább nézte, annál inkább úgy
látszott, hogy a csápok egyre vékonyodva a homályos
messzeségbe tűnnek, mintha nyúlékonyságuknak nem lenne
határa. Új csápok sarjadtak és indultak növekedésnek; hol
nyálkásak voltak, hol üvegesen áttetszőek, hol kocsonyásak.
Ha ez az a hidra, amelyről a hamis Harlekin beszélt, akkor
voltaképpen micsoda? Hol van? És miért?
Jaq a csillagalakzat elrendeződésén gondolkodott. Nem kéne teljes
koronát kiraknia? A koronaalakzat sokkal többet elárulhat neki, mint
amennyit tudnia kell – akár annyi mindent is, hogy a végén nem fog
tudni semmi pontosat.
Ey'Lindi átkukkantott a válla fölött. A mutatóujja fürge mozdulattal a
Harlekinre bökött.
– Ez ki? Elég... finoman néz ki.
A titokzatos férfi abban az elda testben valóban úgy festett, mint
maga Ey'Lindi.
– Vagy csak egy elda, aki emberi maszkot visel? – kérdezte a nő.
– Nem, igazi ember, biztos vagyok benne. Azt hiszem, most adta le
nekem a halálkártyáját.
Ey'Lindi mindent tudott a halálkártyákról. Sok orgyilkos szokta
elhelyezni kiszemelt áldozata környezetében a maga külön kártyáját
az Adeptio-sorozatból. így tudatta vele, hogy közeledik az
elkerülhetetlen vég. Az illetőnek ilyenkor tanácsosabb volt
öngyilkosságot elkövetnie, mintsem hogy kivárja, milyen sorsot
tartogat neki az orgyilkos.
– Jegyezd meg jól az arcát, Ey'Lindi!
– Már megjegyeztem, Jaq.
Ez volt az ösztöne, ez volt a kötelessége. De ezentúl és ezenkívül...
lehetséges volna, hogy perverz módon vonzódik ehhez az
ellenséges archoz?
Vajon mit jelenthet a „finom” szó egy olyan embernek, akit cseppet
sem érdekel a konyhaművészet? Olyasvalamit, amit szét kell
marcangolni, fölfalni, elemészteni a gyomorsavában? Ey'Lindi
egyszer említést tett egy legendás orgyilkosról, aki egészben
lenyelte egy lázadó kormányzó kisfiát; úgy tűnt, mintha a gyerek
szertefoszlott volna a levegőben. Az orgyilkosok testületének ez a
hősnője polimorfin segítségével tágította ki az állkapcsát, a torkát, a
gyomorüregét, akár egy óriáskígyó. Azután álruhásan és teli hassal
elcammogott.
– Huh! Elszalasztjátok a karnevált!
Harq Obispal sokuszonyú űrhajója felé csörtetett kíséretével. Kürtök
harsogtak, akrobaták szaltóztak a levegőben, szétmarcangolt
fenevadak lehelték ki a lelküket; néhány felékszerezett hölgy
csókokat hintett a távozók felé, talán csak azért, hogy felszítsák
vele a vetélytársnők és tulajdon hitvesük féltékenységét.
– Nem hiszem, hogy neked sok ilyen ragyogó látványban lett volna
részed – ingerkedett Gugol. – Mármint odahaza, azokban a szűk kis
üregekben.
– Ragyogó? – kérdezte a zömik. – Te ragyogónak tartod ezt a
zagyvalékot? Te, aki örökké csak a hiperűr zavaros homályára
mereszted a szemed?
– Touché! – dicsérte a navigátor.
Jaq gondterhelten visszarakta a csillagalakzatban kivetett
kártyalapokat a csomagba; közben érezte, hogy válnak passzívvá
és érzéketlenné. Utoljára hagyta azt a folyadékkristály lapot,
amelyik őt magát jelképezte, és a Főpap arcába – a saját arcába –
nézett. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak önnön képmása is szólni
tudna hozzá, mint a Harlekin.
És bizonyos szempontból tudott is. Mert miközben Jaq nézte,
mélyen elmerült önmagában, és az álmok az ifjúkorát idézték
elébe...
A remények kora, az iszonyat kora. Jaq a Xerxes Quintuson
született, egy vakító fényű fehér nap ötödik bolygóján. A Xerxes
Quintus a parasztok és halászok világa volt... meg a mutánsoké és
a vad psziké.
A bolygóval csak egy évszázada állították helyre a kapcsolatot. A
Xerxes Quintus ezredéveken át a maga útját járta, a Birodalomról
mit sem tudott. A csillagközi utazások emléke bizarr mítoszokká
züllött. És elzüllöttek az emberi lények is, testbenlélekben egyaránt.
A vakok az elméjük erejével láttak. A némák nyelv nélkül szóltak.
Akiknek nem volt szájuk, a bőrükön keresztül vették magukhoz a
tápanyagot. A még hátborzongatóbb mutánsok megnyíltak a
démonok előtt, akik ezekben a gazdatestekben járták a bolygót, s
ördögi szörnyűségekké torzították őket, pikkelyekkel, szarvakkal,
karmokkal és tapogatókkal – míg a megszállott szervezet végül
felbomlott, s a megrontott elme utolsó maradékait elszippantották
szellemtápanyagnak a normális világon kívül tanyázó paraziták.
A Quintus egyszerre volt édenkert és pokol. Az édenkertet a
termékeny, tengerparti gazdaságok és a halászoknak otthont adó
szigetek jelentették, ahol a normális emberi lények úgy őrizték meg
hagyományaikat és tiszta vérvonalukat, hogy mindenkit száműztek,
aki mutánsként született, vagy idősebb korában változások
következtek be a szervezetében. Esetleg meg is ölték őket.
A mutánsok pedig újra és újra felütötték köztük a fejüket, mint kukac
az almában, mint féreg a romlott húsban, és – ha tudtak – a
szárazföld belsejébe menekültek. Ott aztán a termékeny egyedek
párosodtak, és még több, még megdöbbentőbb mutánsnak adtak
életet.
A tengerpart lakói nem imádtak egy jóságos istent, aki megőrzi őket
őseik alakjában. Nem, ők ehelyett a Változás Istenét gyalázták.
Minden tizedik napon megjelentek a külön e célra épített
undorszentélyekben, ahol szertartásosan káromkodtak, és sötét
átkokat szórtak a mutánsok istenére, mielőtt ismét minden
figyelmükkel szeretett, bőkezű tengerük és termőföldjük felé
fordultak volna.
Ez a vallás a kárhozat és az ördögűzés vallása volt. Az őslakók
nyelvét, mely még korcs fattyúgyermeke sem lehetett volna a
birodalmi gótnak, förtelmes káromkodások fűszerezték azzal a
célzattal, hogy minél messzebbre űzzék a tolakodó, rosszindulatú
istent és híveit. Még a vonzalmukat is obszcén módon fejezték ki,
mintha minden elképzelhető áruló szennytől meg akarnák tisztítani
egymás közötti kapcsolataikat. A gyermekeket mindig a
szomszédok nevelték, hogy ha változások állnának be náluk, ne a
szüleiknek kelljen kitaszítani őket.
A csillagközi kapcsolatokat egy birodalmi expedíció állította helyre,
amely nagy lehetőségeket látott a Quintus halászatában és parti
gazdaságaiban. Egy nap ebből a bolygóból még komoly potenciállal
rendelkező mezőgazdasági világ lehet. Ebben az esetben pedig a
Birodalom értékes bányászvilággá fogja átalakítani a sivár negyedik
bolygót, a Quartust, amelynek lakosságát a Quintusról lehet táplálni.
Az expedíció ezenkívül úgy ítélte meg, hogy a tengerparti lakosság
termékeny talajt jelent, amelyben a birodalmi kultusz könnyen
gyökeret verhet. Elvégre nem az Istencsászár a leghatalmasabb
védőpajzs a változás ellen? Misszionáriusok és prédikátorok
igyekeztek a gyűlölet gyújtópontját a Változás Istenéről a
változásnak a szárazföld belsejében tanyázó gyermekeire
fókuszálni. A Birodalomnak eszményi esetben arra is törekednie
kellett volna, hogy kiszorítsa az istenkáromló quintusi nyelvet, és
elterjessze helyette a birodalmi gótot; ez azonban kétségkívül túl
nehéz feladatnak ígérkezett.
Jaq szülei mindketten genetikusok voltak. A Birodalom jelölte ki
őket, hogy a Quintuson éljenek, és segítsék a bolygó
fölemelkedését. Jaq még akkor is csak homályosan emlékezett az
anyjára és az apjára, ha szellemi kapcsolatba lépett az őt jelképező
kártyalappal. Mosolyok rémlettek föl neki, gyengéd becézgetés;
érezte, hogy szülei boldogok voltak, amiért megszületett, és
törődhettek vele. Mivel mindketten birodalmiak voltak, nem követték
helyi szokásokat, és nem ruházták át a neveltetését az egyik
szomszédra. Sőt mintha egyenesen dédelgették volna. Abból a
kevésből, amit később elmondtak neki, biztosra vette, hogy szülei
lelkes buzgalommal és töretlen hűséggel szolgálták a Birodalmat.
Milyen büszkék lennének, ha láthatnák most, mennyire magasra
hágott a társadalmi ranglétrán; mennyire örülnének! De nem
kötelességből nemzették, nem csak azért, hogy eggyel több
birodalmi legyen a bolygón. És nem is szitokkal az ajkukon, ahogy
az a Quintuson szokás volt. Inkább kölcsönös boldogságban.
Hiú boldogságban.
Jaq alig volt kétéves, mikor a szüleit lemészárolta néhány démon
megszállta pszi egy tudományos kutatóexpedíción, amit a vadonba
vezettek. Jaq ezt követően a többi árvával együtt nőtt fel egy
missziós iskolában.
Végső soron a szigorú, kínosan aprólékos neveltetés vezetett oda.
hogy bizalmatlanná vált a merev elmék bírálatával szemben. Ó,
emlékezett ő mézszínű, törékeny estékre is, mikor az árvaház fallal
körülvett kertjében sétált. A tulipánfákra, a lugasokra. Emlékezett a
játékokra, a ritka lakomákra. És ugyancsak emlékezett a
büntetésekre is, amiket főként azért kapott, mert kínos kérdéseket
tett föl.
– Magiszter, ha a quintusiak káromolják az istenüket, nem fogják az
Istencsászárt is káromolni?
– Vigyázz, fiam!
– A quintusiaknak nincs meg a megfelelő szó... szó... szókincsük,
hogy dicsőítsék a császárunkat, ugye?
– Draco, negyvenszer lemásolod a Codex Ftdelitatist, akkor
legalább neked meg lesz a megfelelő szókincsed!
A szíve mélyén Jaq, a kisfiú, bosszút esküdött a démonok és
közvetítőcsatornáik, a pszik ellen, amiért elrabolták tőle a szüleit, és
részeltették abban a megtiszteltetésben, hogy misszionáriusok
nevelhessék föl.
Megtanulta a kegyes hűséget, az odaadást. Megtanulta az
önuralmat. Ennek az önuralomnak egy részét arra fordította, hogy
védőmázzal vonjon be bizonyos szenvedélyeket, amiket egyre
inkább érzett felhorgadni magában, ám ugyanakkor minden erejével
tagadta őket.
Tizenkét éves korában teljesen kifejlődtek pszichikai érzékei, és
rádöbbent, hogy ő maga is egyike azoknak, akiket megtanult
gyűlölni, részben személyes tragédiája miatt, részben a
misszionáriusoktól.
Feküdt az ágyában éjszaka a sötét dormitóriumban, s érzékelte az
emberi lények és mutánsok körülötte hullámzó tengerét. Ebben a
tengerben foszforeszkáló csomók és göbök jelezték a többi pszi
elméjét. Sok közülük a romlás méregzöld mocskával volt ékes, az
üszkösödésnek induló tudat rozsdájával. Némelyek puffadtan
dagadoztak, rőtvörös csíkok tarkázták őket; ezeket megfertőzte a
mélység valamelyik hatalma. Az ilyenekből csápok futottak lefelé, a
sötétségbe.
Valójában persze minden életformából szálak vezettek lefelé, akár
aktív volt pszichikailag, akár nem. Az élőlényeket rostszálak kötötték
össze önmaguk magvával a mélység iszapjában. Ezek közül a
csápok közül némelyiken élősdi módra áramlott fölfelé az iszap
anyaga és energiája. Ez a szubsztancia ellensége volt az életnek,
ugyanakkor azonban mohón szomjazott rá, és irigyelte. Ez az
energia éhes volt, és pusztító; hatalommal ruházta föl az
élőlényeket, ugyanakkor azonban helyrehozhatatlan károkat okozott
nekik, éppen a hatalom átruházása révén.
A mélység iszapja nem volt egészen ugyanolyan, mint a
tengerfenéké. Ahogy Jaq a lelki szemével tanulmányozta, inkább
úgy tűnt, mintha a legmélyebb ponton a víz valami másfajta
anyaggá változna át, amely egyre lejjebb és lejjebb nyúlik,
örökkön-örökké; a saját ádáz viharai dúlják, a saját rettentő
áramlatai kavarják, melyek erősebbek, mint bármely óceáné; míg
valahol másutt, a messzi távolban az élet újabb tengerei bukkannak
elő ebből az elátkozott immatériumból – más planéták, más világok.
Rettentő hatalmú lények úszkáltak a világokat elválasztó sötét
szubóceánban. Ezektől a kreatúráktól undorodni kellett, nem vágyni
utánuk. Ám sok-sok foszforeszkáló szikra epekedett a túlsó
tartományok lakóinak hatalmára; mások pedig boldog
tudatlanságban küldték jeleiket az alvilági szörnyek felé, békésen
hunyorogva kicsiny lámpásukkal – míg oda nem csalták vele a
mélység cápáit és sötét krákjait, melyekben torz értelem világlott.
Egy este Jaq valami anyagi járművet vett észre, amint kiemelkedik
a pokoli iszapból. A jármű fölfelé tört, az ő világa irányába. Jaq
rájött, hogy ez csak egy hiperűrhajó lehet, amely megfelelő
védelemmel van fölvértezve a komor óceán erői ellen.
Ha erőltette az érzékszerveit, valahol messze megpillantott egy
fehéren sugárzó irányfényt; ehhez igazodva igyekezett navigálni a
hajó. Szíve örömmel és hálával telt meg a Föld Császára iránt –
mert az a fény az ő elméje volt.
Am Jaq ekkor megérezte, hogy a Quintus pusztaságain meg a lenti
iszapban – a hatalomnak és a Káosznak e mélységesen mély,
vaksötét szubóceánjában – különféle entitások figyelme terelődik rá
tapogatózva, mint amikor a virágok a nap felé fordítják kelyhüket,
vagy a méhek elindulnak a virágpor illatát követve; és kioltotta a
saját fehér szikráját. Elrejtette.
Fehér szikra volt, igen. Nem romlott, nem alvadt, és nem
szennyezte be az iszap rothasztó mocska sem.
Kevés más szikra tűnt fehérnek. Talán azért, mert ők nem tudták
kioltani magukat, ahogyan ő tette az imént? Úgy vonzották a rontó
erőket, mint lámpafény a koszos bogarakat.
– Mondja, magiszter, ugye a vad pszik is tudnának fehéren
ragyogni, ha megtanulnák, hogyan kell álcázni magukat?
– Miféle eretnek paradoxon ez, Draco? Kívülről megtanulod a
Codex Impuritatis-t!
És így, viszontagságosan sajátította el azokat az ismereteket,
amelyeknek később még nagy hasznát látta. Bizonyos értelemben –
noha nem tudott róla – már megkezdte tanulmányait az inkvizíció
óvodájában.
A birodalmi prédikátorok arra buzdították a tengerpart lakosságát,
hogy pusztítsák el az olyan embereket, mint... mint maga Jaq, akik
sok esetben nem is a saját hibájukból szennyeződtek be.
Legalábbis Jaq így látta. A misszionáriusok, akik okították,
szigorúan kijelentették, hogy a mindennapostól, a normálistól való
elfajzás a Császár ellen elkövetett bűn.
De hát a valódi ellenség nem lehet más, csak azok a torz, ravasz,
alattomos hatalmak, melyek irgalmatlanul kiszipolyozzák a
sebezhető emberi lényeket, akik nem tudják elrejteni a fényüket.
Ha ő, Jaq – két, genetikailag tökéletesen egészséges szülő
gyermeke – is ilyen fényt kezdett sugározni, nem lehetséges, hogy
magában a bolygóban, a Xerxes Quintus világában van a hiba?
– Elképzelhető esetleg, magiszter, hogy a víz vagy a fehér napfény
mérgezi az embereket, és ezért születnek mutánsok?
– Esetleg! Fejtsd ki bővebben az elméleted, Draco.
– De igazán groteszk és hátborzongató elfajzásokra az emberi
normától csak akkor kerül sor, ha a démonok...
– Démonok, démonok! Ne fecsegj a démonokról! Még csak ne is
gondolj a démonokra! A démonok a betegessé és gonosszá váló
emberi képzelőerő tiltott kigőzőlgései. Az eszméjüket is irtani kell!
– ...ha a démonok megszállják az olyan emberek lelkét, akik... izé...
fényt sugároznak.
– Fényt? Milyen fényt?
– Olyat, mint... izé... mint a pszik. Nem lehet, hogy ez
természetesen jön létre az emberben, természetesen és tisztán?
Hát nem állnak az asztropaták és más pszik a Birodalom
szolgálatában? Nem tudna minden pszi menedéket találni a
Birodalom kebelén?
– Pfuj! Tisztítsd meg a lelked, Draco!
Megkorbácsolták. Azért, hogy kipurgálják belőle a bűnös
kíváncsiságot? Vagy azért, hogy próbára tegyék?
Hetekig töprengett. Végül elszánta magát, és vallomást tett a
látomásairól.
Miután a rangidős misszionárius kikérdezte, elégedetten fonta
össze a kezét a hasán. Mikor Jaq beszámolt arról, hogy mennyi
mindent képes érzékelni – „Még a Császár irányfényére is vetettél
egy pillantást?” –, és miként tudja elrejteni a saját foszforeszkáló
szikráját, különös csillogás költözött a szemébe, ami azt sugallta,
hogy ez a kölyök nagy reményekre jogosító tehetséggel van
megáldva.
Ami persze nem csekély reményekre jogosítja fel a missziót és
vezetőjét is. Fondorlatos, önelégült fattyú, gondolta Jaq a
misszionáriusról.
Néhány hónap múlva egy űrkomp egy hatalmas fekete hajóra
szállította Jaqot, amely orbitális pályán keringett. Jaq Draco örökre
maga mögött hagyta a Xerxes napját...
Egy másik űrhajó is távozott egy másik világról. Harq Obispal cápa
alakú hajója lángokat okádva magasba emelkedett Vaszilarjov
űrkikötőjéből, és pillanatok alatt légypiszok nagyságúra zsugorodott
– szikrázó porszem az égen. Aztán eltűnt; most néhány hétig úton
lesz a közönséges bolygóközi térben, míg el nem éri a naprendszer
szélét, a világoktól és a holdaktól távol, ahol beléphet a hiperűrbe.
Jaq ösztönös mozdulattal zsebre vágta a Főpap lapját, a többi
Tarotkártyát pedig visszacsúsztatta a tokba, amit aztán körültekert a
bőrdarabbal.
A bőrborítás egy exorcizmus emléke volt, amely – mint a legtöbb
démonűző akció – sikerrel is járt, meg kudarcot is vallott. A démont
legyőzték, ám az eleven burkot, amely otthont adott neki, nem
tudták megtisztítani; el kellett pusztítaniuk.
Hogyan is alakulhatott volna másként?
Ámde Jaq félt, hogy a Birodalom, bármilyen hatalmas is, lassan
alulmarad az idegen lényekkel, a renegátokkal, a démonokkal vívott
küzdelemben. Úgy látszik, a Birodalom minden győzelmének
szükségszerű velejárója, hogy le kell rombolni valamit, ami
létfontosságú alkotórésze a Birodalomnak magának, az
emberiségnek magának.
Hogyan is lehetne másként? A tűz ellen tűzzel kell harcolni, nem?
Így hát ez a foltos bőrdarab, melyet egy mutánsról nyúztak le
hajdan, elárvulása szörnyű körülményeire emlékeztette ugyan
Jaqot, ám egyszersmind szemrehányást is tett neki.
– Ha nincs a Császár kegye – motyogta –, ez lett volna az én
sorsom is.
– Mi? – kérdezte sugárzó képpel Zhord.
Jaq örült, hogy a kis embert feldúlta Vaszilarjov pusztulása és a
többi város kizsigerelése, amiket azért romboltak le, hogy
megmentsék őket. Nagyra értékelte a zömik jelenlétét és maró
gúnnyal megeresztett kirohanásait – mint ahogy a maga módján
Gugol tettetett érdektelenségét is. Az Obispalhoz hasonló
fanatikusok nélkülözhetetlenek voltak, de hasonlítottak a
porcelánboltban szabadjára eresztett vadbivalyra. A Birodalomnak
persze több millió porcelánboltja volt; rengeteg fajanszedényt
lehetett elpocsékolni. A szkeptikus elme azonban sok olyasmit
észrevesz, ami fölött a keményfejű rajongók elsiklanak.
– Hát ez – mondta Jaq Zhordnak. – Amibe ezt a kis tokot
csomagolom. Ha a dolgok másként alakulnak, könnyen meglehet,
hogy ez most az én bőröm volna.
A kis ember pislogva meredt Jaqra, aztán csak annyit felelt:
– Huh.
Talán tényleg túl bonyolult gondolat volt.
5.
– Itt van! – kiáltotta Zhord.
Ey'Lindi egy szagbárban várt rájuk az állomás groteszkül hivalkodó
csarnokában, ahonnan a magasépítésű csővasutak indultak
Kefalovba és más, távolabbi bolyvárosokba. A falakat több tízezer,
füstöszöld jadeból és malachitból kifaragott hüllőkoponya alkotta,
mintha az egész hely a sárkánygyíkoknak lenne valamiféle roppant
nekropolisza. A tartópillérek masszív, csupasz gerincoszlopok
voltak.
A közeli városok közül csak Kefalovba nem jutott el a fertőzés, így
hát egyedül ez maradt épségben. Most, egy héttel Obispal távozása
után, a félig romba dőlt főváros és Kefalov között csaknem teljesen
helyreállt a forgalom. Gárdisták őrjáratoztak, az újonnan érkezőket
fürkészve. Hatósági engedéllyel rendelkező utcai árusok járták a
csarnokot, harsány hangon magasztalva fűszeres kolbászuk ízét,
ami – legalábbis szerintük – valódi állati fehérjét tartalmazott.
Talán igazuk is volt. Tekintve a város által nemrégiben elszenvedett
szörnyű veszteségeket, valószínű volt, hogy a kolbászuk darált
emberhúst tartalmazott. Az efféle gyanú persze nem riasztotta el a
leendő vevőket, hogy kifizessék a szavatolt ínyencségekért kért
elképesztő összeget; talán még jót is tett a forgalomnak. A
csővasúton utazóknak pedig volt pénzük; a legtöbb vaszilarjovi
egész életében nem hagyta el korallszirt-városát...
Ey'Lindi mellett két tagbaszakadt testőr állt, és szúrósan méregettek
mindenkit, aki egy pillantást is mert vetni rá. A karcsú, kifejezéstelen
arcú nő testhezálló ezüstszín overallt viselt; első ránézésre azt
hihette volna az ember, hogy nem is a szokványos módon öltötte
magára, hanem flakonból fújták a bőrére. A stratégiai fontosságú
pontokon néhány rózsaszín fátyolkendő libegett, bár nem sokat
takartak. A testőrök valami őserdei fenevad szívós zöld irhájába
öltöztek, és állig fel voltak fegyverezve. Sejtelmük sem volt róla,
hogy a nő, akit kísérnek, sokkalta halálosabb teremtés, mint
amilyenné ők valaha válhatnak. Ezeket a testőröket Jaq fogadta föl,
hogy Ey'Lindi hitelt érdemlően pózolhasson a perverz ízlésű szerető
képében, aki abban leli örömét, hogy a romos, elpusztult
szektorokat járja, ahol bizonyos fokig még mindig anarchia
uralkodik. Napok óta kószált már, habár az igazat megvallva
rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy a véletlen az útjába hozza a
Harlekin-embert... Mintha úgy akarna kifogni egy bizonyos halat,
hogy valahol fejest ugrik az óceánba. De a Harlekin-ember egyszer
már úgy döntött, hogy felhívja magára Jaq figyelmét. Akkor hát?...
Egy órával azelőtt a smaragd lakosztályban felcsipogott Jaq
kommunikátora.
Ey'Lindi kódnyelven jelentkezett be.
– Most láttam a Harlekin-embert. A nyomában vagyok.
Jaq azonnal a képernyőre pillantott. Több kémlégy is követte
Ey'Lindit.
Egy olyan traktus balkonszintjén volt, amely szemlátomást apróbb
alkatrészek gyártására specializálódott; most is folyt a munka.
Petyhüdt testű asszonyok és rongyos, csenevész gyerekek
robotoltak a férfinép mellett a családi műhelyek valóságos
méhkasában, a teraszonként elhelyezkedő plasztacél üregekben,
amiket létrák és állványok kötöttek össze egymással. A padlót
vastag rétegben borította a fémforgács az esztergapadokról. Ebben
széles léptekkel gázolt egy férfi, aki az összes munkásnál
magasabb volt.
Pasztellszín köpenyt és csúcsos bíbor kalapot viselt, ami éles
ellentétben állt a környezetével. Kifütyülték, gúnyosan kurjongattak
neki, és meg-megdobálták különféle apróságokkal, magvakkal,
csavarokkal.
Az utcai verekedéseken nevelődött testőrpáros, amelyet Ey'Lindi
mellé fogadott fel, gondoskodott róla, hogy az orgyilkos sokkal
kevesebb feltűnést arasson; aziránt, hogy neki mi dolga itt, senki
sem tanúsított különösebb érdeklődést.
Jaq utasította az egyik kémlegyet, hogy álljon rá a férfira, akinek az
arcát felismerte a Tarot-lapról. Így, miközben Ey'Lindi és szótlan
gardedámjai továbbra is nyomon követték a Harlekin-embert, Jaq is
rajta tudta tartani a szemét. Az állomáson a felcicomázott ficsúr
felszállt a Kefalov felé közlekedő csővasútra; Ey'Lindi maradt. Az
idegenhez csatlakozó kém-légy a szerelvény mennyezetére
telepedett, és rendületlenül továbbította a képeket a
Harlekin-emberről, míg a vonat kívül nem került a vevőberendezés
hatósugarán. A zsákmányuk addig az ujjával malmozva üldögélt, és
önelégülten vigyorgott.
Jaq tudta, hogy utána kell erednie – gyakorlatilag kihívást kapott. A
Harlekin-ember olyan ravaszul támadta meg Jaq Birodalmi Tarotját,
mint az ostorféreg, ha kicsíp egy darab húst az arra járó utazóból,
és most ugyanez az átkozott idegen megalázó módon a köpenyét
rázza Jaq orra előtt, hogy kövesse. Az inkvizítor ezzel nem sokat
törődött. De egy ilyen horderejű provokációt figyelmen kívül hagyni
jóval nagyobb őrültség lenne, mint elébe menni. Gugolt a hotelben
hagyta, hogy vigyázzon a felszerelésükre, ő pedig Zhorddal az
állomásra sietett, találkozni Ey'Lindivel.
A bár levegője az őserdő élősdi virágainak illatával és más idegen
aromákkal volt terhes, melyek megzavarták Jaq érzékszerveit;
látása kissé elhomályosult, és nehezére esett megkülönböztetni az
ízeket a szagoktól. Egyes illatanyagok hallucinogén elemeket
tartalmaztak, a vendégek nagy része üveges tekintettel meredt
maga elé.
Talán még mindig sokkolta őket városuk feldúlása – amelynek Jaq
és a zömik számtalan bizonyítékát látta és szagolta, úton a
találkozóra. Persze az is elképzelhető volt, hogy a szagbár
vendégei azért bámultak bután a semmibe, nehogy úgy tűnjön,
mintha pimasznak vélhető pillantásokkal méregetnék Ey'Lindit.
– Sir Draco! – üdvözölte az egyik testőr Jaqot.
Zhordra közben olyan pillantást vetett, mintha a zömik ennek a
kereskedőnek a szelídített majma lenne, és pórázon kellene tartani.
A hangulatváltó illatok hagyták felszínre törni a burkolt érzelmeket.
– Huh! Most már pucolhattok a fenébe! – kiáltotta a kis ember. –
Kotródj innen, míg jól van dolgod!
Jaq figyelmeztető pillantást vetett Zhordra, aztán kifizette a testőrök
kialkudott bérét a helyi pénznemben, a voronovban, és hozzátett
némi foglalót, hogy a továbbiakban is elérhetők legyenek, ha
szükség lenne rájuk. Amint a két férfi elballagott az egyik
kolbászárus felé, Jaq Ey'Lindihez fordult.
– Természetesen ő intézte úgy, hogy meglásd. Szándékosan került
az utadba. A nő bólintott.
– A kérdés az, Jaq, hogy merjük-e figyelmen kívül hagyni ezt a
csalétket?
– Inkább ne. Aligha hinném, hogy az egésszel csak az a célja, hogy
valami alkalmatos helyen meggyilkoljon minket.
– Mindenesetre – mondta Ey'Lindi elmélázva – ez a Harlekin-ember
nagyon úgy néz ki, mint egy orgyilkos. Esetleg... egy renegát
orgyilkos? Ilyen állat biztosan nincsen!
– És kinek dolgozik, he? – kérdezte Zhord. – Csak saját magának?
A nő vállat vont.
– Mondd csak, nem irigyled te kicsit a fickót?
Erre a kajánul odadobott kesztyűre Ey'Lindi csak egy sötét
pillantással válaszolt.
– Talán Obispal hagyta őt a bolygón – vetette föl. – Nem az a
szándéka, hogy valahogy megalázzon téged, Jaq? Én elárultam
Obispalnak a jelenlétünket.
– Méghozzá ragyogóan! – értett egyet a zömik.
– Hallgass, kis ember – mondta Jaq. – Ha Obispal rájött, hogy egy
titkos inkvizítor felügyelete alatt áll, akkor ostobaság lenne tőle a
bosszúvágy, hiszen jóformán egyetlen hibás lépése sem volt. Azt
hiszem, valaki meg akar mutatni valamit, hogy semmiképpen ne
kerülje el a figyelmemet.
– Igen? Mi az? A hidra? – kérdezte Zhord.
– Kissé sértőnek találom ezt az egészet, te nem? – kérdezte Jaq az
álágyasától.
– Így játszadozni velünk!
Valóban nem volt más választásuk, fel kellett szállniuk a
legközelebbi Kefalovba tartó vonatra.
Ahogy az utazókapszula az áttetsző kristálycsőben suhant az
őserdő egybemosódó zöld pokla fölött, Jaq a személyi Tarot-lapját
nézegette, és fölidézte magában, hogyan került kölyökkorában a
Földre a Fekete Hajó fedélzetén...
Csak útközben értette meg igazán a dolgokat.
Kifinomult érzékei számára a hatalmas, zsúfolt űrhajó a háborgó
érzelmek pszichikai csatatere volt – a tompítómező dacára, amit
egy ősi gépezethez csatlakoztatott pszispecialista tartott fenn
szakadatlanul. Ez a fojtómező kissé hányingerkeltő volt, az
áporodott levegő pszichikai megfelelője. Jaq még így is különösebb
nehézség nélkül érzékelte a nyers tehetséget, a reményt, az eltitkolt
félelmet: és egyes tisztek részéről az undorral vegyes fáradtságot,
míg másokéról a szenvedélyes odaadást, amelybe időnként
bűntudat keveredett.
A fojtómező sajátos módon hatott Jaqra, aki már megtanulta
elrejteni elméje fényét. Eddig még nem tudott olvasni az emberek
hangulatvilágában, most azonban tisztán érzékelte a fedélzeten
lévőkből sugárzó zavaros érzelmeket.
Kósza suttogások reszkettek végig törékenyen a hajón, közeli és
távolabbi rokon nyelvek százain, mintha föl akarnák világosítani
Jaqot, milyen sors vár rá az út végén; régi utasok
szellemvisszhangjai, akiket millió-és tízmilliószámra szállított ez a
hajó, a hosszú évszázadok során, mióta szolgálatba állt.
Persze közönséges pletykák is terjedtek a fedélzeten, a birodalmi
gót nyelv különféle változatain, hol akadozva, hol folyékonyan;
ezernyi hang beszélt egyszerre, a dallamostól a recsegősig, a
zengzetestől a torokhangúig.
– Egy egész flottára való olyan hajó járja a galaxist, mint ez...
– Kiszűrik az ígéretes psziket...
– A vad, eltorzult psziket egy sereg világon irgalmatlanul
levadásszák. Prédikátorok hirdetik a tisztulás szükségét a
szószékről. Az inkvizíció irtó hadjáratot vezet ellenük. A
bolygókormányzók ahol csak tudják, pusztítják őket...
– Ugyanakkor a friss, romlatlan psziket begyűjtik, és a Földre küldik
a Fekete Hajókon, mint amilyen ez is...
A pszichikai képességek jelentették a zsilipkaput, amin át a
hiperűrben tanyázó hatalmak rosszindulatú tébolya egész világokat
támadhatott meg és rombolhatott le, s az emberi fajt a gonosz
tisztátalan rabszolgájává zülleszthette.
Ám a pszichikai képességek egyúttal reménnyel is kecsegtettek egy
szebb jövőre, egy olyan galaxisra, ahol a szabad és erős emberiség
meg tudja védeni magát szellemi síkon.
Addig viszont az Istencsászárnak kellett oltalmaznia alattvalóinak
szerteszét szóródott billióit az áldozat erejével. Mert érvényben volt
egy borzalmas egyenlet: az a valami, ami végül az emberi nem
megmentője lehet – egy magasabb szintű tudat kifejlődése –, a
kihordási idő hosszúra nyúló, sebezhető szakaszában egyben
szörnyű fenyegetést is jelent, amely könnyűszerrel végzetévé válhat
az egész fajnak, hiszen lehetővé teszi, hogy megrontsák,
eltorzítsák, szétzüllesszék és bemocskolják sötét, idegen hatalmak.
Csupán egy korccsá nyomorodott, gépprotézisekkel élő zsarnok
szánalmat nem ismerő könyörtelensége s ádáz, ám törékeny
Birodalmának pattanásig feszülő erői tartották meg az emberiséget
a széllökések tépázta kötélen.
– Áldozat...
Áldozat a Császár részéről, önfeláldozás, valóban. Kétségbe
vonhatja-e bárki, hogy rettentő módon kínozza és elcsigázza őt a
szakadatlan őrködés?
– Áldozat...
De a Császár nemcsak önmagát áldozza föl; az alattvalóit is...
A Fekete Hajó fedélzetén összegyűjtött tehetséges fiatalok egy
töredékének – a legjobbaknak és legkiválóbbaknak – az volt a
sorsuk, hogy pszik legyenek a Birodalom szolgálatában. A
legtöbbjüket lélekforrasztással a Császárhoz kötik majd, a saját
védelmük érdekében.
– A lélekforrasztás iszonyú kínszenvedés...
A szörnyű mentális szertartás szétégeti a látóidegeket, és a
kiválasztott pszik örökre vakok maradnak.
– Áldozat...
A fedélzeten lévők többsége, akik csak közönséges pszik voltak,
nem kiemelkedő tehetségek, azzal tesznek majd szolgálatot az
emberiségnek, hogy életerejüket a Császár telhetetlen lelkének
táplálására fordítják, így az továbbra is éber világítótorony és
oltalmazó hatalom maradhat. Ezeket a psziket, miután megfelelő
módon felkészítik őket az áldozatra, a Császár néhány hét vagy
legfeljebb pár hónap alatt el fogja emészteni; kiszippantja belőlük a
lelket, mint csontból a velőt, míg el nem pusztulnak.
– ÁLDOZAT!
Ami nem jelent örömöt a Császárnak. Ó, nem. Minden egyes lélek,
amit elnyel, kimondhatatlan fájdalommal gyötri, és kétségbeeséssel
tölti el. Ez volt a rideg egyenlet, amelynek értelmében az emberiség
életben maradhatott az ellenséges világegyetemben.
– ÁLDOZAT!
A Fekete Hajó fedélzetén egyetlen utas sem volt idősebb húsz
szabványévnél. Sokan ugyanolyan fiatalok voltak, mint Jaq.
Különösen egy lány... nem, most nem szabad őrá gondolnia. Ahogy
az űrhajó tisztjei teszteket végeztek emberi rakományukkal, és
tanácsokat adtak nekik, nyilvánvalóvá vált, hogy szinte
valamennyiükre halál vár.
Magasztos halál, szükségszerű halál; de akkor is halál.
Mennyiben különbözik ez a sors – persze magasztos mivoltát
kivéve – attól, hogy az embert a szülővilágán mészárolják le?
A különbség...
– ÁLDOZAT! ÁLDOZAT ISTENNEK ÉS AZ EMBERISÉGNEK!
A fiatal pszik közül néhányan sírtak. Néhányan imádkoztak.
Néhányan dühöngtek. A dühöngőket elkülönítették. Később, felnőtt
korában Jaq rájött, hogy ez a Fekete Hajó nagyobb arányban
szállított kevésbé ájtatos múltú bolygókról származó
individualistákat, mint legtöbb társa. Ám a fiatal utasok közül mégis
sokan fogadták szenvtelen belenyugvással a sorsukat, sőt olyanok
is akadtak, akik lelkes küldetéstudattal vették tudomásul; ezeket
megdicsérték. A lélekáldozat feltételezte az odaadó hűséget, az
ájtatos rajongást.
A halál fagyos kezét Jaq szívére tette. Jaq alkudozni kezdett a
lelkéért a sorssal, megfogadta, hogy egész életét feltétel nélkül a
Birodalom szolgálatának szenteli – ha ugyan marad élete, amivel
rendelkezhet.
Jaq még mindig tisztán emlékezett a haladékra, amit kapott, meg
arra is, hogy milyen dühös volt, amiért nem látta előre.
– Te el tudod takarni a fényedet, fiam – mondta neki a golyvás tiszt,
szinte tiszteletteljesen. – Külön képzés nélkül ez nagyon ritka.
Biztos vagyok benne, hogy a Birodalom a szolgálatába fogad majd.
Azt hiszem, nem lesz szükséged lélekforrasztásra. Könnyen lehet,
hogy egy leendő inkvizítorhoz beszélek...
Hogy levadássza azokat, akik hozzá hasonlítanak, csak tévútra
tértek? Hogy irtsa a... saját fajtáját... akiket külső erők kiforgattak
önmagukból? Hogy szemrebbenés nélkül pusztítsa beteg pszi
rokonait?
Igen.
Jaq felvillanyozva, mégis szomorúan töltötte az utazás hátralévő
részét. Szívből sajnálta halálra szánt társait, de örült, hogy az ő
sorsa más lesz. A többi pszi látta őt a Császárhoz imádkozni, ahogy
megtanították rá. Azt hitték, hogy Jaq fennkölten előkészíti magát
az áldozatra. Lélekben máris titkos ügynök volt, a rejtett tudás
részese...
– De úgy tűnik, hogy a Harlekin-ember átlát az inkognitómon –
mormolta Jaq a bajusza alatt. – Miféle ember lehet? – És elrakta a
Tarot-lapot...
Felkomorlott előttük Kefalov városa. A távolból Kefalov egy legalább
tíz kilométer magas emberi agyvelőre emlékeztetett, amelyről
lehántották a koponyát. Persze ráncos tekervényekből összeálló
teraszai keményebbek voltak bármiféle csontnál. Ahogy a
szerelvény közeledett hozzá, roppant ablakok, szellőzőaknák és
portálok váltak láthatóvá. Először aprócska pontoknak,
foltocskáknak látszottak csupán; valójában akkorák voltak, mint az
őserdő legmagasabb faóriásai.
Az egyik ilyen nyílás katonai terrorbombázók raját öklendezte az
égre, mely olyan színű volt, akár a kegyetlenül összevert testre
kérgesedett vér. Szennyes fellegek gomolyogtak, villámok
kígyónyelve nyalt a dzsungelbe. Valahol nemsokára bombák fogják
fölszaggatni a burjánzó növénytakarót, tarajos szélű lyukakat tépve
bele, amik aztán rothadásnak indulnak, és hamarosan ellepi őket
valami parazitatenyészet.
A megkövesedett agy lomhán füstölgött, undok kigőzölgéseket
eregetve magából. Kefalovból fertőző miazma szivárgott az
őserdőbe, amely megmérgezte a környezetet, és mély, nyálkás,
dögletes levegőjű mocsárövezetet alakított ki a város körül. Efölött
száguldott most a szerelvény, biztonságos üvegbörtönébe zárva...
Alig hagyták el az állomáscsarnokot, mikor az egyik nyilvános
kommunikátor képernyőjén megjelent a „Draco független
kereskedő” felirat.
A nyilvános közvetítőfülke üveglapjáról az az arc nézett Jaqra; két
szeme csillogott, akár a jégkockák a nemes pezsgőben, ajkát
játékos ragadozómosoly játszotta körül.
– Zephro Cornellan, szolgálatára! – jelentette be a Harlekin-ember.
Ez a hívás csakis a maró gúny szülötte lehetett, önhitt hencegés,
hogy milyen jól meg tudta jósolni Jaq lépéseit az ellenfél – vagy
finom utalás, hogy talán pszichikai úton is tudomással bír a
h o l l é t é r ő l .
E l l e n f é l ?
Nagyon valószínű. Az lehetetlen, hogy a Sztálindrómon még egy
titkos inkvizítor tartózkodjon... ugye lehetetlen? Firenze prior
bizonyára közölte volna Jaqkal, hogy nem ő a Malleus egyetlen
embere a bolygón. Persze csak akkor, ha maga Baal Firenze tudott
róla; ha tudta!
Ez a titokzatos férfi beférkőzött Jaq Tarotjába. Veszélyes volt,
veszélyes. Úgy játszott Jaqkal, mintha ő is csak egy kártyalap lenne
a Harlekin-ember markában.
– Gondolja, hogy van valami elintéznivalója velem? – kérdezte Jaq
az arctól semmitrnondóan. Közben az agya teljes fordulatszámmal
dolgozott.
Cornellan kuncogva Jaqra emelte piperkőcre valló csúcsos kalapját.
– Elintéznivaló? Hogyne: egy hidra. Rettentő veszedelem, hmm?
Gondoltam, felhívom rá a figyelmét. Van egy szép példányunk itt, az
alsóvárosban. Nincs kedve nagy vadászatra jönni velem?
A férfi hangjában nyoma sem volt a helyi érdes akcentusnak, inkább
egyfajta kísérteties mesterkéltséggel beszélte a birodalmi gótot –
szinte mint egy idegen lény, vélte Jaq.
Jaq háta mögött Ey'Lindi és Zhord éberen szemmel tartotta az
őgyelgő koldusokat, vándorárusokat és egyéb söpredéket. A
járókelők természetesen mohón méregették Ey'Lindit. Különösen
két kisebb, más-más emblémával díszített egyenruhát viselő
polgárőrcsoport mutatott élénk érdeklődést Jaq és társai iránt, vagy
azzal a szándékkal, hogy felajánlják neki a szolgálataikat, vagy
sokkal kevésbé épületes terveket forgatva a fejükben. Az egyik
csoport tagjai, akik a tőrökből álló fogsorral vicsorgó száj jelét
hordták magukon, kopaszra borotvált koponyájukra szétnyíló ajkat
tetováltattak, az alóla kivillanó agytekervényekkel. A másik csapat
megkülönböztető jele a méregzöld varangy volt; ők fémlapból
készült borítást viseltek a fejükön, amit ürülékutánzatokkal
díszítettek. Vagy talán csak a saját hajuk volt az; bekenték viasszal,
hogy megmerevedjen, összemocskolták, és átbújtatták valami
lyukon, amit a fémlapba vágtak.
Feszültség szikrázott a levegőben. A színpadkép egyszerre csak
rikítóvá, nyomasztó hangulatúvá vált. Az ájtatos igékkel teleírt
falakból mintha barnás színű belek dagadtak volna ki. Az
elhanyagolt oszlopok valahogy fallikusnak látszottak. Nem arról volt
szó, hogy Kefalov eleve mocskosabb helynek tűnt, mint Vaszilarjov;
inkább az húzódott meg a háttérben, hogy ezt a várost érintetlenül
hagyta a dúlás, így hát a szenvedély, az agresszió purgálás nélkül
fortyogott-bugyogott tovább.
A megkövesedett agy ugyan füstöt és gőzt okádott az égre, az
oldalán pedig patakokban folyt a mocsok, belülről azonban mégis
emberekkel telezsúfolt szeméttartály maradt, a csalódások, az
elfojtott vágyak, a torz szenvedélyek valóságos féregverme.
– Lenne kedve egy nagyszerű trófeát szerezni, inkvizítor úr? Juj!
Elnézését kérem, tiszteletreméltó kereskedő – Cornellan izgatottan
kacarászni kezdett.
Jaq a képernyőn vigyorgó arcot – különösen a szemeket –
fürkészte, nem fedez-e föl rajta valamit, ami arra utalna, hogy egy
démon fészkelte be magát a férfi tudatába. A szempár értelmesnek
és tisztának tűnt. Ez az egész zagyva bohóckodás csak színlelés
lenne?
– Az alsóvárosban? Hol? – kérdezte Jaq.
– Hát mindenhol. Ez a hídra természete.
Jaq találgatásra adta a fejét.
– Es felteszem, hogy ezt az új szörnyszülöttet, bármi legyen is az, a
milliónyi bolygólakó halála, a pszichikai lökéshullám segített
megidézni.
– Kapiskálod, Sir Jaq.
– Miért mondja el ezt nekem? És magának mi köze van a hidrához?
Nos?
– Ejnye, ejnye, uram... Elvégre ön a tapasztalt nyomozó! Húzzam
alá a nagybetűket is, és mutassak rá az összes ékezetre?
– A fenébe, Cornellan, miben sántikál?
– Hívjál Zephrónak! Kérlek! Megmutassak neked egy-két apróságot,
hátha kitalálod a szabályokat? Mi lenne, ha felkeresnéd az ötödik
alszintet ennek a csodás városkának a Kropotnik kerületében?
Ey'Lindi odasziszegett Jaqnak. A polgárőrök már szemlátomást
csak azért haboztak, mert kölcsönösen utálták egymást, de ez a
probléma előbb-utóbb meg fog oldódni valahogy. Jaq sietve kilépett
a vonalból.
Himlőhelyes, elkorcsosult szemétgyűjtők mászkáltak temetőbogár
módjára a hegyekbe gyűlő hulladékon, amely az alacsonyan
húzódó acél égboltból hullott ebbe a félhomályos alvilágba aknákon
és rostélyokon át.
Hajdan ez a plasztacél barlang roppant támpillérjei végeérhetetlen
sorával bizonyára tágasnak, hatalmasnak, gigászinak látszott. Most
már csak vízszintes irányban volt nagy kiterjedésű, a többi hasonló
barlanggal óriási boltívek kötötték össze, melyek egy-két
kilométerenként nyíltak a válaszfalában. Egyes pontokon a mocsok
már-már a mennyezetet súrolta. A gyér megvilágításról a plafonon
tenyésző foszforeszkáló penész meg az újrahasznosítók különféle
törzseinek kohói gondoskodtak. Ezek a törzsek akadályozták meg a
szemét elégetésével és a hasznosítható hulladékkal folytatott
magasabb zónákba irányuló kereskedelemmel, hogy lakóhelyük
teljesen megteljen szennyel, akár egy telitömött gyomorüreg.
Talán az alvilág lakói lassan elveszítik ezt a háborút. Másrészt
viszont elképzelhető, hogy a törzsek a szintetikus élelmen élve, amit
tisztátalan fémöntecseikért cserébe kapnak, elég gyorsan tudnak
szaporodni, hogy megmeneküljenek a szörnyű sorstól, és ne
temesse el őket elevenen a fémforgács, a darálék meg a többi
szemét.
Mint ahogy a méhkirálynő is eltűri az apró atkákat, melyek arra
specializálódtak, hogy a szája környékén kószáljanak és
legelésszenek, Kefalov városa is otthont adott zsigerei legmélyén a
dögevő és újrahasznosító törzseknek. Ezek hasznos – mondhatni
létfontosságú – elemek a város gazdasági körforgásában.
Nem azok a fajta emberek voltak, akik jelentéseket akarnának –
vagy tudnának – küldeni a magasan a fejük felett székelő igazgatási
szerveknek, még akkor sem, ha valami szörnyen szokatlant
tapasztalnak. Beszűkült látóterüket és tulajdon abnormalitásukat
tekintve hogyan tudatosulna bennük egyáltalán, hogy amit látnak,
az messzemenően abnormális?
Másztak, mint a rákok. Túrtak, mint a giliszták. Úgy görgették
maguk előtt a mocskos drótkötegeket, mint a galacsinhajtó bogarak.
Jaq sejtette, hogy gyakorlatilag már ösztönösen végzik az
újrahasznosítás munkáját és a cserekereskedelmet. Mit tudnak
ezek a város többi részéről – a bolygóról vagy a galaxisról nem is
beszélve? Amennyit a méhkirálynő száján élő atka tud a neki
otthont és élelmet adó test többi részéről vagy az élettől nyüzsgő
méhkasról.
– Milyen érzés lehet – kérdezte Jaq – egy egész életet leélni
idelent?
De már tudta a választ. Boldogok a tudatlanok; kárhozottak azok,
akik túl sokat tudnak.
– Legalább jó meleg van – jegyezte meg Zhord.
Egy rámpán állva tekintették át ezt a fojtó bűzű barlangot, mely a
város belei alatt terült el. A kohók szentjánosbogárként pislákoltak.
Jaq a bal szeméhez emelt egy látólencsét, és fürkészni kezdte a
félig betemetett alagútnyílásokat.
Az egyik alagútból kocsonyás, lomha, elágazó csápok nyúltak ki,
melyek lüktettek és rezegtek, mintha izomrostok lennének, amiket
valami roppant leviatán testéből metszettek ki.
Jaq egészen elszörnyedt, mikor észrevette ezeket az áttetsző,
szinte anyagtalan képződményeket. Mindenütt ott voltak. Beszőtték
a fémdűnéket, a felszín alá fúrták magukat, akár a gyökerek,
valamivel arrébb újra előbukkantak, kocsonyás vonaglással
lüktettek. Tapogatózó csápok tekergőztek és foszlottak semmivé,
mintha az egyik pillanatban még léteznének, a másikban már nem.
Vajon mit gondoltak a dögevők, mikor látták, hogy ez a gumiszerű
poliplény behatol a birodalmukba? Az ember-rákok biztos távolban
maradtak a tapogatóitól.
Vagy talán: a tapogatóiktól? Jaq nem tudta volna megmondani,
hogy a hidra egységes-e vagy sem, és milyen kapcsolat fűzi önnön
részeihez. Mint ahogy azt sem sejtette, hogy mekkora lehet a
kiterjedése ott, ahol nem látja: a szövevényes alagút
rendszerekben.
A csápok a jelek szerint nem akarták összefogdosni az alsó zóna
lakóit. Inkább úgy tűnt, mintha a hidra várna valamire. Közben
azonban olyan fenyegetés sugárzott belőle, amely valósággal
megőrjítette Jaq pszichikai érzékeit.
– Pfuj! – mondta Zhord, mikor ő is észrevette. – Olyan, mint azok a
nyavalyás kocsonya-szálak a tojásban, amik az ember foga közé
ragadnak... bár ezekhez egy akkora tojás kéne, mint egy hegy!
Hasonlít a köldökzsinórra... meg mit tudom én, mire. Pfuj! Pfuj!
– Megnézzük, hogy tetszik neki a lézer meg a plazma? – javasolta
Jaq.
– Ó igen, szeleteljük fel és süssük meg!
Ey'Lindi úgy szimatolt bele az állott, forró, vasízű levegőbe, akár
egy kitörni készülő csikó.
Az inkvizítor és társai végigsiettek a rámpán, s egy rozsdás létrán
leereszkedtek a szemétdűnékre. Addig gázoltak a mocsokban, míg
megfelelő pozícióba nem jutottak, a legközelebbi csáptól úgy ötven
méterre.
Jaq célra emelte műarany berakásos lézerpisztolyát, és lenyomta a
ravaszt. A damaszkolt krómacél csőből forró fénysugár lövellt ki
vakító, ezüstös sávban. Úgy húzta végig a tűsugarat a hidra
végtagjain, mintha sajtot szeletelne. Vágott, és újra vágott.
Lemetszett részek vonaglottak. Lüktető csomók tűntek el, és
bukkantak föl újra. Noha már összevissza volt szabdalva, az egész
csáp mégis arrafelé tekergőzött, ahol álltak, mintha valami különös
hatalom béklyója tartaná össze, a normális univerzumon kívülről.
– Plazma – mondta magának Jaq, és fegyvert cserélt. A plazmavető
elülső ernyőjét aranyozott védőrúnák díszítették. A védőernyő
szellőzőrései egyben irányzékul is szolgáltak; a ferde vágású
karmazsin vörös szemek pupillahasítéka hűségesen követte a
célpont minden mozdulatát, mivel a szuperforróra hevített
plazmából csak egyetlen lövést lehetett leadni, ami teljesen
kimerítette a gázsűrítőt. Utána el kellett telnie néhány percnek, míg
a védőernyő mögött megbúvó akkumulátorszárnyak újra feltöltötték.
Ez a célpont azonban jókora volt, és összetéveszthetetlen.
A fegyver visszarúgott Jaq kezében, ahogy a fehéren izzó energia
kilövellt belőle, hogy nyomtalanul elpárologtassa a számtalanszor
szétvagdosott, mégis egyben maradó képződmény egy szakaszát.
A forró plazma a mögötte emelkedő dűnére fröccsent, füstölgő
barázdákat szántva a fémdombba. A hátracsapó hőhullám
végigsöpört Jaq arcán. Orrában érezte a felhólyagzott krómacél
keserű bűzét. És érzett valami mást is... mohóságot, várakozást...
Hirtelen a Harlekin-ember pattant elő a túlsó dűne mögül.
– Igen, igen! – rikoltozott ugrálva és tapsikolva. – Lődd ripityára!
Jaq az övébe dugta a kiürült plazmavetőt, és célzásra emelte lézer
pisztolyát. Boldogok a tudatlanok. De akkor nem, ha inkvizítorok is
egyben!
– Ey'Lindi...
– Igen, Jaq, elkapom neked.
– Épségben! – kiáltott utána Jaq. Az orgyilkos már zsákmányát
üldözve suhant felfelé a hulladékgörgetegen. – Vagy legalábbis
viszonylag épségben!
Nem kellett volna fárasztania magát.
6.
Az epés bűzű párolgásokkal fortyogó dzsungel ismét visszafelé
száguldott a plasztkristály csővasút alatt.
Jaq türelmesen így szólt:
– Szaladjunk végig még egyszer azon, ami történt!
Valójában minden volt, csak türelmes nem. Vitalij Gugol nem
válaszolt a Kefalovból intézett hívásokra; ismételten próbálkoztak,
de a navigátor néma maradt. Ez a rejtély megkövetelte minél
gyorsabb visszatérésüket. Jaq rettentő bosszús volt, amiért így
kijátszották – nem is beszélve a haragról, amit Ey'Lindi miatt érzett,
akit alávaló módon kihasználtak.
Belenyúltak az érzelemvilágába, az idegrendszerébe! Neki, aki
puszta akaraterővel egy génorzó tűrhető másává tudta változtatni
magát. Neki, aki egyetlen ujja hegyével ölni tudott. Őt igázta le egy
bohóc szeszélyes akarata! Hogy Cornellan ilyen módon a kisujja
köré csavarja, ez egész egyszerűen undorító volt.
Az orgyilkos halkan szólalt meg.
– Engedélyt kérek, hogy példamutató öngyilkosságot követhessek
el. Elvesztettem a becsületemet.
Jaq érezte a kifejezéstelen arc mögött dúló viharokat, és a mélyből
jövő kérés ünnepélyes komolyságát.
Zhord azonban szemlátomást nem. Dühösen csapott öklével a
térdére.
– Huh! – kiáltott gúnyosan. – Példamutató öngyilkosság, valóban?
Az micsoda?
Olyan öngyilkosság, amely a célszerű viselkedést példázza? Mint
amikor az ember egymaga megrohamoz egy hadseregre való
renegátot? Halálig tartó birkózás harci robotokkal? Meztelen séta
egy halálvilágon? Huh.
Ey'Lindi mély torokhangon felmordult.
– Huh. Morog] csak. Már rég kiabálnál, hogy „ne engem
hibáztassatok!”, ha nem foglalna le annyira önmagad hibáztatása. –
Lehet, hogy a kis ember mégis értette a dolgot, és ez volt az ő
sajátos nyers gyógymódja. – Tudod, én nem hibáztatlak téged –
tette még hozzá. – Sosem lennék képes rá, bármi történjen is.
Valóban elpirult volna a törpe, amikor ezt a vallomást tette?
– Akkor is engedélyt kérek – ismételte meg Ey'Lindi, továbbra is
kifürkészhetelen pókerarccal.
Jaq őszintén remélte, hogy saját szigorú becsületkódexének
értelmében folyamodik ilyen engedélyért, nem pedig azért, mert
hirtelen valóban úgy érzi, hasznavehetetlenné vált. Ebben az
esetben ugyanis a Harlekin-ember valóban értéktelen eszközzé
tette volna, akinek kétely és önvád kavarog a szívében, s
megrendült az önmagába vetett hite.
– Megtagadva – mondta neki szigorúan. – Én követtem el a hibát,
mikor azt az utasítást adtam, hogy épségben hozd elém.
Megkötöttem vele a kezedet.
A nő szeme egy pillanatra tágra nyílt, és Jaq már bánta, hogy így
fogalmazott. Zhord vigyorgott. Csak nem azt hiszi, hogy Jaq tréfálni
akart? Elképzelhető, hogy Zhord őszintén kívánja, bárcsak lenne
erejük viccelődni a történtek után; és minden tőle telhetőt megtesz,
hogy ebbe az irányba terelje a dolgok menetét.
– Csak mondd el még egyszer a tényeket, Ey'Lindi. Lehet, hogy
elsiklottunk valamilyen fontos részlet fölött.
Nem siklik-e el minden ember figyelme – ha másért nem, hát
muszájból – annak a nagy része fölött, amit jobb szó híján
igazságnak nevezünk? Azok a dögevők, akik egész életüket a
Kefalov alatt elnyúló barlangokban élik le, csupán extrém példái
voltak a beszűkült látószögnek – világegyetemük néhány
köbkilométer szemétre korlátozódott. Még a Sztálindróm
uralkodóinak, akik luxusban dőzsölnek hangyabolyuk csúcsán, is
nagyon behatárolt világfelfogásuk lehet. Sőt az Obispalhoz hasonló
inkvizítorok is hajlamosak... nos, hát a csőlátásra.
Jaq küszködve igyekezett úgy tekinteni a világra, mint a császár. Az
ész és a józan belátás más síkjain próbált gondolkodni. Csakis így
léphet ki jelenlegi helyzetéből, és remélheti, hogy megfejti Zephro
Cornellan talányát – még akkor is, ha közben előre megjósolható
pályákra kényszerül...
– Cornellan felé futok – számolt be Ey'Lindi. – Átszaladok a
hasadékon, amit a csápba robbantottál. A sebszélek körül már új
szövet sarjad. Mintha minden levágott csonk független életet élne.
Néhány letépett cafat mohón remeg, akár a kocsonya. Ami az
atomizált részeket illeti... hát azt nem tudom. Ez nem közönséges
anyag.
– Rájöttem – mondta Jaq.
A hidra valószínűleg részben normális anyagból, részben pedig
immatériumból állt – a hiperűr szubsztanciájából, amely a Káosz
nyers, folyékony energiája volt.
Ahol a hiperűr anyaga beszivárog a világba, hamarosan követni
tudják a démonok is...
– Lobogó köpennyel rohan a pusztaságban. Üldözöm. A bátor kis
Zhord megpróbál lépést tartani velem, de elesik.
Hogy sugárzott Zhord a „bátor” szó hallatán! Jaq sejtette, hogy nem
büszkeségből, hanem azért, mert ha Ey'Lindi ilyen bókokat mond,
akkor nem töltheti el teljesen az önutálat.
– Cornellan gyors. „Gyere, és kapj el!” – harsogja. „Gyere, és kapj
el!” Megyek. Jó messzire. Mindig pontosan a lábnyomába lépek,
hátha veremcsapdát ásatott valahol. Aztán egy rakás tapogató
tekeredik elő a fémforgács alól, és acélos szorításba fogja a lábam.
Ahogy fegyver után kapok, ostorcsápok fonódnak a csuklómra és a
nyakamra. Lerántanak, a földre szegeznek. Cornellan visszafordul.
Szétharaphatnám az egyik fogamat, és halált köphetnék a képébe...
– Azt megtiltottam, Ey'Lindi.
– Igen. Aztán egy csáp betapasztja a számat. Cornellan vigyorogva
a fejem mellé térdel. Küszködöm, de nem bírok szabadulni. A
fülembe suttog:
„Nemsokára az egész Sztálindrómot el fogja borítani, és ha
elborítja, ó, akkor...” Nem tudom, hogy a hidra egyik nyálkás
tapogatóját használja-e – nem látok odáig –, de azt hiszem, igen.
Egy immatériumcsápot, valószínűleg... Belenyúl a fejembe, az
agyamba. Megkeresi a gyönyörközpontot. Ingerli, újra meg újra.
Gyűlölöm őt, ám közben áruló eksztázisban, a kéj agóniájában
vonaglom. Még mindig gyűlölöm, és lángoló gyönyörrel égek. Azt
mondja:
„Sir Jaqnak igaza van: valóban az az iszonyú mészárlás segített a
létrehozásában, pontosan úgy, mint az idézéseknél.”
Alig bírok gondolkozni, egyetlen érzőideg vagyok. De kinyögöm: „Mi
a hidra? Mi a célja?”
„Trancsírozzátok föl, és meglátjátok”, mondja. „Szabdaljátok apró
darabokra!”
Képtelen vagyok kizárni a tudatomból az ingereket. Ha folytatja a
stimulálást, tudom, hogy később vágyni fogok ezekre az ingerekre,
és mindent megteszek majd, hogy hozzájuk jussak, hiába próbálom
visszatartani magam. Elképzelem, hogy megölöm. És a
fantáziaképet összekapcsolom a forró gyönyörrel.
Arra megtanítottak, hogy ellenálljunk a fájdalomnak. Arra
megtanítottak, hogy ne vegyünk tudomást a fájdalomról. De
ellenállni a gyönyörnek: ki gondolt volna ilyesmire?
Cornellan nevet, és abbahagyja a gyönyörközpontom ingerlését.
„Elég!” – kiáltja. „A kis barátod már itt esetlenkedik a közelben. Ne
feledd: sem ő, sem Jaq nem tudja azt a kéjt nyújtani neked, amit ma
én. Még ha meg is kívánnád! Emlékezz hát az igazira! És emlékezz
Zephro Cornellanra is, a hidra urára, hó!” Ezzel elszalad, kikerül a
látóteremből.
Még mindig nyöszörgők. A kedves kis Zhord az ölébe veszi a
fejemet, dédelget, mint ahogy én dédelgettem őt. Rávicsorgok.
Lézerrel leszedi rólam a csápokat. Arrébb hemperedem. A
leperzselt tapogatók és ostorcsápok újra sarjadnak; nyúlnak és
csíráznak, akár a gumi. Zhord felveszi a földről Cornellan kalapját,
ami leesett a fejéről, miközben üldöztem. Visszatérünk.
Megszégyenültem. Szenvedélyes vágyaim vannak. Engedélyt
kérek...
– Nem, Ey'Lindi! Ebben a pszichikai erőszaktételben Cornellan a
bűnös. Te nem. Higgy nekem.
– Huh – mondta Zhord –, ez teljesen más, mint a fizikai
erőszaktétel; arról azt beszélik, hogy fáj. De miért okozna az
embernek az ellensége örömöt?
– Hogy megalázza – felelte az orgyilkos mereven.
– Hogy aláássa az önbizalmát! – vágta rá a zömik dühösen. – Hogy
kételyt ébresszen benne, mint ahogy te is kételkedsz most
önmagadban. Én nem kételkedem benned.
Jaq elkomorodott. Lehet, hogy ez volt Cornellan fő indítéka? Talán
igen. Jaq érezte, hogy valami kicsúszik a markából. Megpróbálta
elemezni az eseményeket...
Cornellannak az nem lehetett a terve, hogy Jaqot is ugyanarra a
sorsra juttassa, ami az újrahasznosított emberi testekre várt ebben
az alvilágban. Igaz, a rákemberek egészségtelen érdeklődést
kezdtek mutatni iránta, mikor a társai elrohantak a Harlekin-ember
után. Agyon kellett lőnie párat. Mire Zhord és Ey'Lindi visszatért,
már elkerülhetetlennek látszott, hogy az egész törzs rájuk támadjon.
Ezt a nehézséget azonban elég könnyen leküzdötték.
Nem, Cornellannak szemlátomást nem állt szándékában megölni
Jaqot és társait, és ártani sem ártott nekik; eltekintve persze a
csorbától, amit Ey'Lindi önbecsülésén ejtett, no meg Jaqén, bár ez
lehetett véletlen is...
Így hát ha feltételezzük, hogy Cornellan ügynökei kapcsolták ki a
navigátort Vaszilarjovban, Vitalijnak még valószínűleg életben kell
lennie.
A Harlekin-ember beférkőzött Ey'Lindi fejébe. A maga módján az
uralma alá vonta – de nem egészen úgy, mint ahogy a hiperűr
valamelyik nyáladzó démona tenné az áldozatával.
Lehetséges, hogy Jaq orgyilkosának pszichikai úton történő
megerőszakolása, majd az azt követő dévaj visszavonulás
valamiféle burkolt utalás lenne, hogy a hidrát is hasonló céllal hívták
életre?
Ha igen, miért hívná fel erre Jaq figyelmét?
– Hadd nézzem azt a kalapot – mondta Jaq.
Zhord egy összevissza gyűrt bíborszínű gombócot ráncigált elő az
egyik zsebéből, és megpróbálta kissé helyrepofozni. Jaq
megvizsgálta a kalap csúcsdíszét. Pucér csecsemő üldögélt egy
stilizált felhőn a csillagos ég háttere előtt. Minden csillag egy-egy
aprócska vöröses kalcedonkő volt, abból a fajtából, melyet
kornellánnak is hívnak. A csecsemő tölcsér alakban a szája elé
tartotta pufók kezét, mintha az ujjait melengetné a leheletével, vagy
valahová messzire kiabálna.
A gyermek egy zefír volt, egy szélmanó. Szóval ez volt Zephro
személyes kalapja. A csúcsdísz, ha a vérvörös csillagoktól
eltekintünk, furamód jámbor és ártalmatlan volt.
– Nos? – kérdezte Zhord mohón.
Jaq letépte a kalapdíszt, és zsebre vágta, azzal az apró elégtétellel,
hogy a Harlekin-embernek legalább egy darabkáját a markában
tartja.
– Elhagyta a kalapját, ez minden. Nem kell rejtett értelmet keresni
ebben. Egyszerűen leesett a fejéről.
– Huh. Legalább ő sem tökéletes. Na, Ey'Lindi?
– Ezt – kérdezte a nő jeges hangon – az én megnyugtatásomra
mondtad?
A zömik lekókadt egy kicsit. Mikor neki kellett kiszabadítania
Ey'Lindit a hidra karmaiból, az orgyilkos iránt érzett heves vonzalma
bizonyára súlyos csapást szenvedett el – vagy épp ellenkezőleg?
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Ey'Lindi majdnem elérhető a számára?
És most ismét teljesen idegen személyiséggé változott?
Jaq azon töprengett, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett a nőnek,
hogy szembeszegüljön a végső, mindent elsöprő gyönyörrel, s
nyögve egy-két kérdést intézzen kínzójához és csábítójához. Vajon
milyen torzulásokat eredményezett a lelkében ez az élmény?
Évekkel ezelőtt, azon a szomorú Fekete Hajón Jaq megcsókolt egy
pszilányt. Olvia volt a neve. Sebeket tudott gyógyítani szelleme
erejével, de a képessége nem fejlődött ki igazán; és az út végén a
halál várt rá. 
Olvia azt hitte, hogy Jaq is meg fog halni; és Jaq nem használta ki
őt. Az ölelkezésben kölcsönös vigaszra leltek. Csókolóztak is, bár
ennyi volt az egész.
Utána Jaq úgy érezte, elárulta Olviát. Talán ez volt a kezdete annak
is, hogy megtagadta magától a test gyönyöreit. És mi van azzal a
nővel, akivel futó viszonya volt egy jégvilágon, még
inkvizítornövendék korában? A nővel, akinek fizetett a kegyeiért,
hogy kitapasztalja, mi az a bűverő, amely úgy el tudja ködösíteni az
emberek agyát? A nevét meg sem kérdezte. Csalódás volt számára
az az élmény.
Érezte, hogy hozzá csak egy olyan nő illene, aki minden tekintetben
felveszi vele a versenyt – mármint professzionálisan. És milyen
kevés emberi lény volt az egész galaxisban, aki megfelelt ennek a
feltételnek! És ha akadtak is ilyenek, azok szükségképpen a
vetélytársai voltak, még abban az esetben is riválisok, ha netán
ugyanazon az oldalon álltak.
Ezért hát: magány és kötelességtudat.
Már kezdte azt hinni, hogy Ey'Lindi esetleg olyasvalaki, aki... aki
elég erős, elég különös személyiség ahhoz, hogy...
Jaq elzárta a gondolatot, akár egy nyílt sebet. Mert seb volt ez;
Zephro Cornellan ejtette rajta, lehengerlő pontossággal. Nem
mintha a Harlekin-ember beszennyezte volna Ey'Lindit Jaq
szemében, ó, nem, ez a hitvány gondolat eszébe sem jutott –
hanem mert Cornellan fegyverként használta a gyönyört,
következésképp Ey'Lindi a továbbiakban köteles lesz keményen
visszautasítani mindenkit, aki gyengéd szándékkal közeledik felé.
Kérdés persze, hogy az orgyilkosban volt-e egyáltalán eleve
valamiféle hajlam a testi örömökre – ami igencsak kétségesnek
látszott.
Ostobaság! – gondolta Jaq. Már ugyanolyan majomszeretettel
csüngök rajta, mint az a bogaras Zhord vagy a holdkóros Vitalij.
Kétszeresen is ostobaság. Cornellan támadása Ey'Lindi ellen
elködösítette az agyamat.
És az övét is...
– Mindkettőnknek alaposan meg kell fontolnia az eseményeket –
mondta az orgyilkosnak. – Nem hagyhatjuk, hogy elragadjanak
minket az érzelmek.
És ott a vonaton Jaq higgadt, józan gondolatokért imádkozott.
Gugolt szakértő módon megkötözve találták a smaragd
lakosztályban; a fejére bőr-csuklyát húztak. A navigátornak minden
porcikája sajgott, és összepiszkította magát. A képernyő nem volt
sehol.
Zhord kiszabadította Gugolt, tisztába tette, megmasszírozta. Gugol
aztán nyomorultul végignyúlt egy heverőn, és suttogva beszámolt
róla, hogyan hasította át egy sugárbárd az ajtót, és gomolygott
kábítógáz a lakosztályba, röpke másodpercek alatt. A navigátor
döbbenten meredt az ajtóra, amely tökéletesen ép volt. A támadók
újjal pótolták. Azért, hogy Jaq szívében kétség támadjon Gugol
szavai iránt? Vagy csak azért, nehogy idő előtt felfedezze valaki, mi
történt?
– Mondom, hárman voltak. Az arcukat nem láttam. Csak a
hangjukat hallottam, mikor magamhoz tértem, már összekötözve. 
Úgy tettem, mintha még mindig eszméletlen lennék.
– Abból kell kiindulnunk, hogy észrevették, mikor felocsúdtál –
mondta Jaq. – Valószínűleg látták, hogy összerándulsz. Tegyük fel,
azért vártak, hogy kihallgathasd őket.
– Ez eszembe se jutott.
– Nem? Nos, Vitalij, én viszont gyanakszom.
– De ugye nem rám, Jaq? Csak nem hiszed, hogy...! Esküszöm,
hogy betörték az ajtót!
– Igen, igen. Biztos vagyok benne. Azonkívül, hogy a képernyő
ellopásával megvakítottak, mit akartak még tudatni velem?
– Na lássuk csak... Emlékszem már. „így Draco nem tudja nyomon
követni, hogyan fertőződik meg Vaszilarjov.” Valami ilyesmi. Egy
sereg más város nevét is említették, de azzal a bőrvacakkal a
fejemen nem értettem tisztán, mit beszélnek.
– Ey'Lindi – Jaq olyan közönyösen szólította meg az orgyilkost, ami
az adott körülmények között teljesen éberré tette őt. Tekintete
körbevillant.
Pillanatok alatt megtalálta az árnyékban megbúvó kémlegyet, célra
emelte ujjlézerét, és megsemmisítette az apró felderítőkészüléket.
Lőni tudását szemlátomást nem zavarták meg az események.
– Pókszezon – mondta Jaq. A csomagjából egy detektort vett elő.
Azonnal csipogni kezdett a kezében, mikor végigpásztázta vele a
lakosztályt, négy további kémlegyet fedezve fel, amiket Ey'Lindi
haladéktalanul megsemmisített.
– Most, hogy Cornellan nem hallgathat ki minket – mondta Jaq –,
talán kitervelhetünk valami váratlan lépést.
– Odakint: több légy? Ahová csak megyünk?
– Kétségkívül – mondta Jaq a nőnek.
– Kódnyelv?
– Azt Cornellan is értheti.
– Múltkor a Tarotod közvetítésével jutott el hozzád. Nem
hallgatózhat a kártyákon keresztül, Jaq? Nem olvashat a
gondolataidban?
– Ha működésbe hozom a Tarotot, talán. Máskülönben nem
hiszem. Mindenesetre nem nyúlok a kártyához, bár így nem
nyerhetünk többé bepillantást a jövőbe. Volt még valami, Vitalij?
– Semmi olyan, amire emlékeznék.
– Ha már itt tartunk, derék strázsánk – szólalt meg Zhord –, milyen
gyümölcsöző módon foglaltad el magad, míg itt csücsültél egy
csuklyával a tökfejeden, és az égvilágon semmi dolgod sem volt?
– Magam elé képzeltem, hogyan ölöm meg a támadóimat.
– Huh, ez igazán nem volt szép tőled, hiszen ők voltak oly
kegyesek, és életben hagytak. Arra gondolsz, hogy visszajátszottad
magadban az eseményeket, csak ezúttal a tiéd volt a hősszerep?
Csak nem arról fantáziáltál, hogy mi lett volna, ha sikerül
visszatartanod a lélegzeted, és netán fegyver is van a kezedben?
Ó, lefogadom, a végén egész meg voltál hökkenve, hogy továbbra
is gúzsba kötve üldögélsz a padlón!
Gugol mélyet sóhajtott.
– Igenis megöltem volna őket, forrófejű barátom! Aki navigálni tud a
hiperűrben, az nem lehet gyáva. Ami azt az időszakot illeti, amit...
elmélkedéssel töltöttem, nos, vannak olyan szellemi diszciplínák,
amiket te soha az életben nem fogsz tudni elsajátítani, drága Zorro,
bár köszönettel tartozom neked, amiért visszadögönyözted az életet
a tagjaimba.
– Meg amiért kicseréltem a koszos fehérneműdet – Zhord
célzatosan megszagolta tömzsi, de ügyes ujjait. Most nem törődött
vele, hogy a navigátor a csúfnevén szólítja, talán azért, mert érezte,
hogy Gugol ezúttal majdnem úgy beszélt, mintha a lekötelezettje
lenne. Majdnem.
– Ami azt illeti – vallotta be a navigátor hetykén felszegett fejjel –,
kigondoltam közben egy költeményt, méghozzá elég jót.
– Micsoda? – hüledezett Zhord.
– Ez tényleg így van, Vitalij? – kérdezte Ey'Lindi, nem csekély
elismeréssel a hangjában. – Le a kalappal előtted!
– De miért? – kérdezte a zömik megrökönyödve. Ey'Lindinek ez volt
az első pozitív jellegű reakciója, mióta Cornellan megalázta. – Én is
szeretem a költeményeket – ütötte tovább a vasat reménykedve. –
Nekünk, zömikeknek, sok hőseposzunk van a nyavalyás orkokkal
vívott háborúinkról meg az eldák csalárdságáról. Elég hosszú
mindegyik. Beletelik vagy egy napba, míg elmondjuk őket.
– Az én verseim általában elég rövidek – mondta Vitalij. – A
költeménynek gyöngyszemnek kell lennie, nem rétestésztának.
– Huh! Na ide figyelj, te...
Csak nem áll a zömik meg a navigátor egy költészeti versengés
küszöbén, aminek az lenne a tétje, hogy melyikük udvaroljon
Ey'Lindinek? De ekkor az orgyilkos közbeszólt.
Az ember egész élete költeménnyé válik az öngyilkosság ódájával.
Jaq nem akart többet hallani.
– Zhord – mondta –, azt akarom, hogy ereszkedj le Vaszilarjov
szétszaggatott zsigereinek legmélyére, és nézz utána, nincs-e ott is
egy hidra. Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz egyet odalent,
ahol a szemét meg a mocsok összegyűlik.
– Ne szeleteljem föl egy kicsit, ha megtalálom?
– Eszedbe ne jusson! Csak gyere vissza, és tegyél jelentést.
– Nekem kellene mennem – mondta Ey'Lindi komoran. –
Vezekelhetnék.
– Egy orgyilkosnak nem az a dolga – emlékeztette őt Jaq –, hogy
bármiféle tekintetben bűntudatot érezzen. Szeretném, ha velem
maradnál. Gondolkoznom kell.
– És az ő jelenléte segít neked gondolkozni? – érdeklődött Gugol.
Hangjába kezdett visszatérni az irónia. Ebből látszott, hogy lassan
magához tért az incidens okozta sokkból.
Gondolkozz!
„Nézz utána, nincs-e ott is egy hidra.” Ezt mondta Zhordnak.
Miközben Jaq újra kikérdezte Ey'Lindit, hogy összehasonlítsa a
benyomásait az övéivel, egy émelyítő gondolat vetődött föl benne a
hidra valószínű természetéről.
„Trancsírozd föl! Szerezz egy trófeát magadnak.” így ingerelte Jaqot
Cornellan, és pontosan azt akarta tőle, hogy Obispal kardvillogtató
modorában rontson neki a hidrának.
A szörnyeteg nemcsak új végtagokat növesztene testének levágott
cafataiból, nemcsak egyre nagyobbra dagadna a szertefröcskölő
kocsonya révén, hanem szubsztanciája valami rejtélyes módon –
talán a hiperűr közvetítésével – továbbra is összefüggő maradna,
egységes egészként funkcionálhatna, hiába szabdalnák darabokra.
Így hát... így hát... a Kefalov városa alatt leselkedő hidra és összes
többi társa, amelyek Vaszilarjov és más városok altestébe
fészkelték be magukat, valójában egy és ugyanaz.
Vajon kárt tett-e a szörnyetegben Jaq plazmasugara – vagy csupán
terjeszkedésre stimulálta, szerteszét szórva kocsonyás anyagát?
A génorzófelkelés eredménye, milliók halála, a düh, a fájdalom és a
pusztulás egekig csapó mentális sikolya – mindez csak arra
szolgált, hogy megindítsa e kreatúra növekedését.
A génorzók lázadását szándékosan robbantották ki, elsősorban
azzal a céllal, hogy táptalajul szolgáljon a hidra burjánzásának.
Hogy létrehozzák az ősprotoplazmának meg a hiperűr gennyes
nedvének ezt a különös vegyülékét – vagyis inkább hogy
növekedésre ösztönözzék, mert végső eredetét bizonyára másutt
kell keresni, valami förtelmes biológiai olvasztótégelyben.
De miért itt, miért a Sztálindrómon, miért nem egy másik világon?
Jaq lelki szeme előtt bonyolult asztromantikai számítások rémlettek
fel, perverz visszaélések a Tarot jóshatalmával. Talán Cornellan, a
Tarot-gyalázó választotta ki a segítségükkel ezt a bolygót a
szörnyeteg első megjelenéséhez.
Az első. Mindig kell lennie egy első alkalomnak. És ez a világ elég
loppal fertőző génorzónak adott otthont, hogy életek millióit kioltó
irtóháború törhessen ki rajta; az obszcén áldozat kiszámított szintje,
amely még nem vezet totális pusztuláshoz.
És mindez miért? Avatott elmék vezérletével a hidra be tud hatolni
az emberek tudatába, méghozzá valami mély, rejtett szinten, ahol
hozzáférhet a viselkedés végső biológiai kontroljaihoz: a gyönyör
és fájdalomközponthoz...
A démonoknak valószínűleg semmi közük a dologhoz. Valaki – egy
ember vagy egy idegen lény – hatalmas és fenyegető eleven
gépezetet hozott itt létre, ismeretlen céllal.
Jaqot szemelték ki a balek szerepére.
A valamirevaló inkvizítor, ha egy olyan hátborzongató szörnyetegre
bukkan, mint ez a hidra, csak egy dolgot tehet: odahívja az Űrgárda
irtó hadtestének legközelebbi, elérhető közelségben tartózkodó
egységét – a Véres Angyalokat, az Űr Farkasait vagy a többiek
közül valamelyiket –, hogy számoljanak le a rosszindulatú
életformával.
Ennek a kézenfekvő stratégiának persze az lenne az eredménye,
hogy a hidra egyre tovább terjed, ahogy a szétperzselve
hátrahagyott roncsok újrasarjadnak. Mintha vizet vagdalna karddal
az ember, vagy megpróbálná felszeletelni a tengert.
Cornellan ügynökei, akik ellopták tőle a jokaero képernyőt, azért
vakították meg Jaqot, hogy az eddiginél is kevesebbet lásson az
összképből; így annál valószínűbbnek tűnt, hogy ilyen dühödt, ám
gyakorlatilag hiábavaló ellencsapáshoz folyamodik. Cornellan még
ingerelte is őt az igazsággal, abban a hitben, hogy nem fog átlátni
rajta.
Következésképp Jaq nem fog segítséget kérni az Űrgárdától. Nem
fog, mert nem szabad.
Így viszont csak egy lehetősége maradt – márpedig azt józan ésszel
senki nem tételezheti fel róla, még Cornellan sem, hogy fontolóra
veszi ezt a végső alternatívát, nem is beszélve a megvalósításáról...
Ennek az alternatívának exterminatus volt a neve.
– A világok millióit átfogó Birodalomban – suttogta maga elé Jaq –
ugyan mit számít egy világ pusztulása a tisztaság ügyéért?
Mert ez volt az exterminatus; minden élőlény megsemmisítése a
bolygó felszínén, orbitális pályáról kilőtt vírusbombákkal.
Az elképesztő gyorsasággal terjedő életfaló vírus megtámad
mindent, ami lélegzik, tenyészik, mászik és repül, továbbá minden
szerves eredetű anyagot: élelmiszert, ruhát, fát, tollat, csontot. Az
életfaló étvágya csillapíthatatlan. A Sztálindróm őserdői napok
leforgása alatt nyálkás sárrá rohadnának szét, mely sekély,
gennyedő tavakat és beltengereket alkotna, ahol mind sebesebben
folytatódik az önemésztő bomlás, míg végül bolygószerte lángra
lobban tőle a levegő is, hamuvá és csupasz sziklává perzselve a
hajdan termékeny világ egész felszínét.
A városokban minden fehérje az utolsó sejtig szétmarná önmagát,
és patakokban szivárogna le a szemétgödrökbe, ahol addig
tenyészne rothadás a rothadáson, míg a felgyülemlő gázok be nem
lobbannának, s a településekből csak robbanás tépázta halott korall
szirtek maradnának.
És mi van, ha a hidra... nem élőlény a szó szokványos értelmében?
Nem számít. Mihez kezdhetne minden prédától megfosztva, ha
mások bekebelezésére tervezték, ha a pusztítás a feladata?
Exterminatus.
A szó úgy visszhangzott Jaq koponyájában, akár egy ólomharang
baljós kondulása.
– Ugyan mit számít egy világ pusztulása?...
Ha valaki meghal, egész világa – egész univerzuma – eltűnik vele.
Egy teljesen önálló kozmosz alszik ki, és borul homályba.
Gyakorlatilag minden egyén halála egy egész világegyetem
pusztulását jelenti, vagy nem? Ennél aligha lehet megrendítőbb egy
bolygó lakosságának halála.
Pedig az.
Jaq térden állva imádkozott. Szeretett volna konzultálni a Tarotjával,
hogy akármilyen erőtlenül is, de kapcsolatba lépjen a Császárral.
De nem merte megtenni, nehogy az ellenfél kifürkéssze legtitkosabb
gondolatait.
Exterminatus.
Volt értelme. Föl fog áldozni egy gazdag iparvilágot, az emberi
Birodalom egyik bástyáját. Ezenkívül önmagának is megöli egy
részét, kiégeti a lelkéből... az érzékenység, a szkepticizmus egyes
hajtásait. Azokat a hajtásokat, amelyek miatt emlékezett Olviára, és
azóta is gyászolta a szinte idegen lány halálát. Persze fölvetődik a
kérdés, nem számít-e
mindenki idegennek? Talán már rég ki kellett volna irtania magából
az effajta gyöngeséget.
Rádöbbent, hogy egy eleven világ elpusztítását fontolgatni az
öngyilkosság gondolatával rokon. Lelkét nyers, dermesztő fény
ragyogta be, s amerre elhaladt, nyomában gyülekezni kezdett a
végső sötétség.
A lába sajgott az órák óta tartó térdeléstől. Gugol elaludt, és halkan
horkolt. Ey'Lindi egész idő alatt lótuszülésben ült vele szemben, és
kifejezéstelen arccal nézte. Szoborrá változott; Jaq alig volt
tudatában a jelenlétének. Az orgyilkos iránt táplált megsebzett,
zavart, reménytelen érzelmeit vakító belső fény ragyogta be, s
tovavillantával gyógyító árnyékot vont rájuk, zsibbadt sötétségbe
temetve őket.
Exterminatus...