Második fejezet
Zarándokok
boomp3.com
boomp3.com
A Karesh nevű bolygó déli kontinensének vad zónáját sziklákkal
teleszórt legelők alkották. A felszabdalt felületű mezők alatt
mészkőbarlangok húzódtak; az egyik a Hiperháló kapuja volt.
A föld alatt foszforeszkáló mohák világlottak. A barlang másik
oldaláról a Hiperháló titokzatos, kékes-ködös fényé szüremlett át. A
gyanútlan szemlélő talán fel sem fedezte volna e világító folt és a
természetes mohafény közötti különbséget, de ennek így kellett
lennie. A kaput, a Hiperháló kapuját álcázni kellett.
Ám nem járt erre se gyanakvó, se gyanútlan szemlélő. Ugyan miért
is jött volna le bárki a bolygó felszínéről, vajon mi után kezdett volna
kutakodni? A mészkőbarlangok hatalmasak és kísértetiesek, a
céltalan kíváncsiság pedig ritkán vezet jóra.
Időnként megesett, hogy egy-egy kecskepásztor eljutott ide. Talán
valamelyik állatát követte, amelyről aztán kiderült, hogy belezuhant
egy szakadékba, esetleg túlságosan mélyre merészkedett egy
barlangba. A Hiperhálóra nyíló kapuval szemközt egy kisebb
kőrakás állt, amelyen három kecskekoponya szikkadt és fehéredett.
A szarvak védekezően meredtek a kék alagút felé, mintha arra
készülnének, hogy felöklelik azt, ami a másik oldalról előbukkan.
A koponyás halom arra utalt, hogy a helybéliek meglehetősen
primitívek. Lex, amikor ezt megállapította, rögtön azt javasolta, hogy
térjenek vissza a Hiperhálóba, és keressenek maguknak egy
fejlettebb világot. Jaq ekkor még mindig sokkos állapotban volt,
melybe Ey'Lindi halála miatt került, és úgy érezte, képtelen
meghozni bármiféle döntést, ezért Lex és Zhord vitatta meg a
k é r d é s t .
A Hiperhálóba való visszatérés azt jelentette volna, hogy ismét
kockázatot kell vállalniuk, szembe kell nézniük mindazzal, ami
esetleg odabent rájuk vár. Nekik viszont élelemre, innivalóra és
pihenésre volt szükségük. El kellett rejtőzniük. Gondolkozniuk
kellett. A kezükben volt a sors idegen eredetű könyve, melyet egy
olyan bonyolult nyelven írtak, amelyet egyikük sem értett. Ey'Lindi
talán el tudta volna olvasni, ám... ő már nem élt.
Ez a könyv volt a kulcs számos titokhoz. Példának okáért a Császár
fiaival kapcsolatos dolgokhoz. Mivel a könyv – állítólag – tartalmazta
a végső apokalipszisra vonatkozó próféciákat, majdnem biztos volt,
hogy van benne valami a fiúkról is. Feltéve, hogy ezek a császárfiak
egyáltalán léteznek. Mert ugye ebben sem lehettek egészen
biztosak, hiszen csak egy Harlekin állította, hogy valós személyek.
Egy Harlekin, na meg persze Zephro Cornellan. És az is könnyen
elképzelhető volt, hogy mindkét tábor képviselői hazudtak. Ez a
könyv lehetett volna a mindent eldöntő bizonyíték.
Olyasmit birtokoltak tehát, amivel semmit sem értek, hiszen nem
tudták elolvasni.
Nem vállalhatták annak kockázatát, hogy kapcsolatba lépnek
valamilyen birodalmi szervvel. Az Inkvizíció számos ügynököt állított
rá az eldák fajával kapcsolatos dolgok megfigyelésére és
tanulmányozására. Ezen ügynökök között sokan akár a fél karjukat
is odaadták volna, cserébe azért, hogy lehetőséget kapjanak a
könyv átvizsgálására. Mindemellett sajnos az Inkvizíciót belháború
szaggatta; soraiba beszivárogtak az összeesküvők. És az is igaz
volt, hogy Jaqot eretneknek és renegátnak bélyegezték.
Hol lehet az a pont a Hiperhálón belül, ahol vissza lehet forgatni az
időt? Állítólag létezett egy ilyen szegmense a világegyetemnek... Az
idő visszapörgetésével el lehetne jutni abba az intervallumba,
amikor Ey'Lindi még élt. Jaq érezte, jobban teszi, ha nem is
foglalkozik ezzel a gondolattal. Még a Nagy Harlekinek sem tudták,
hol ez a hely, sőt még azt sem jelenthették ki teljes bizonyossággal,
hogy valóban létezik. Oda csak olyasvalaki képes eltalálni, aki már
elérte a megvilágosodottság állapotát.
Egy egészen kivételes varázsló...
Olyan, mint például... a sors könyvének mestere? Olyan, mint...
valaki, aki már démoni befolyásolás alá került, aki megszállottá vált,
de sikerült megszabadítania, kipurgálnia magát?
– Még mindig sokkos állapotban vagy – mondta Lex komor
szigorúsággal Jaqnak, valahányszor az inkvizítor szóba hozta ezt a
t é m á t .
– Imádkozni fogok a megtisztulásért – felelte ilyenkor Jaq kábultan,
de sosem imádkozott.
– Ide hallgassatok! – bökte ki egyszer Zhord. – Valamikor,
eljutottam egy olyan földmívesvilágra, ahol olyan babonás népek
éltek, akik még a kereket is istenkáromlásnak tartották. Azt
gondolták, hogy a kerék az, ami az istentelen tudományt
szimbolizálja. Számukra azonos volt a boszorkányság
veszedelmeivel, értitek? De még azon a holdon is léteztek antigrav
lebegők, és még annak a nyavalyás kis fővárosnak is volt egy
nagyjából használható űrkikötője.
* * *
A Kareshről kiderült, hogy sokban hasonlít a Zhord által megemlített
földmíves holdhoz. Na persze a kereket nem tiltották be, de a
bennszülött parasztokra lerázhatatlan igaként nehezedett a
tudatlanság és a babonás rettegés.
Eltartott egy darabig, mire megtalálták a barlangból kivezető utat.
Már jó fél órája haladtak a felszínen, amikor megpillantottak egy
kecskepásztort. A fickó azonnal elmenekült, amikor meglátta őket.
Egy órával később a trió egy kicsiny, vályogtéglás viskók alkotta
faluhoz ért.
A megdöbbent parasztok ámulattal vegyes félelemmel bámultak Lex
emberfeletti alakjára. Érezni lehetett, milyen kérdések zakatolnak a
fejükben. Lehetséges-e, hogy ez a hatalmas, boltozatos mellkas
(Lex mellizmai alatt egyetlen összefüggő esont kupolává
változtatták a bordákat) egy emberi test része? És mik lehetnek
azok az izék, azok a lyukak ott, a gerinc mentén? (Ezek voltak azok
a csatlakozóaljzatok, amelyeken keresztül Lex teste
összekapcsolódhatott elvesztett páncéljávall) Megvető vigyorgással
néztek az apró termetű zömikre; a komor tekintetű Jaqra félve, az
inkvizítor hálópáncéljára pedig érdeklődve pillogtak. Ennek ellenére,
mivel a nyelvük viszonylag érthető volt, gyanítani lehetett, hogy
valamilyen kapcsolatot azért fenntartanak a Birodalommal.
Halványan emlékeztek azokra a mesékre, amelyekben iszonyatos
erejű idegenek időnként le-lecsaptak a szomszédos provinciára.
Ezek a lények halált okádó fegyverekkel rendelkeztek, és játszi
könnyedséggel pusztítottak el mindenkit, aki szembe mert szállni
v e l ü k .
Ezen a világon rettegtek a psziktől. A három koponyát, a
szarvjeleket a gonoszok visszarettentésére használták – azoknak a
teremtményeknek az elűzésére, amelyekről egyik bennszülött sem
beszélt. Áldozatokat mutattak be a névtelen fenyegetésnek, amely
valamikor iszonyatos lehetett, de addig nem okozhat különösebb
problémát, amíg sikerül távol tartani. Vajon lehetséges-e, hogy ez a
veszélyforrás azonos a Császárral? A parasztok ajándékokkal
halmozták el a kis csoport tagjait, és a „város” irányába terelték
őket. Jaq többek között kapott egy új bézsszínű köpenyt, Lex pedig
egy hatalmas, házi készítésű mellényt, amely korábban valamelyik
szokatlanul nagyra nőtt földműves tulajdonában volt.
A „város”, mint kiderült, ócska kis település volt, de legalább
rendelkezett leszállópályával. A parasztok a tágas területet
vágóhídként használták. Messze, a tengeren túl, az ínyencek egyik
legkedvesebb csemegéjének a kecskeagyvelő számított. A trió
tagjai itt, a városban tudták meg a világ nevét – ez az információ
olyasvalami volt, amivel a kecskepásztorok és a földtúrók nem is
foglalkoztak -: Karesh.
A fővárost Kareshvárosnak nevezték. Kéthetente egyszer légi úton
fagyasztott kecskeagyvelőt hoztak Kareshvárosba a távoli
provinciából. Ettől eltekintve a régió izoláltnak bizonyult. A
következő szállítmánynak néhány napon belül kellett elindulnia. A
leszállópálya melletti fogadóban a szállásért és az ellátásért elég
komoly árat számítottak; Zhord kénytelen volt megválni az egyik
ősétől rámaradt, finoman megmunkált kis ezüstamulettől.
A Rhana Danára könyvének borítójából kifeszegetett legkisebb
drágakővel Lexnek sikerült megvesztegetnie a teherszállító gép
pilótáját.
Egy másik pici drágakövet Kareshvárosban felszerelési tárgyakra
cseréltek. Lex és Zhord alaposan átvizsgálta azoknak a csillagközi
járatoknak a listáját, amelyek időnként érintették ezt a bolygót. Jaq
még mindig annak az érzelmi mocsárnak a mélyén volt, amelybe
szeretett orgyilkos-kurtizánjának halála után belesüppedt. Lehet,
hogy a megvilágosulás ösvényének és az igazságnak a fellelése
vált a rögeszméjévé? Esetleg az, hogy sikerül eljutnia arra az okkult
helyre, ahol elroppanthatja az idő gerincét, és visszahozhatja
Ey'Lindit az élők közé? Zhord és Lex időnként úgy érezte, ez utóbbi
magyarázat helytálló. Persze azt is tudták, hogy mindez a bánat és
a gyász következménye. Lex, aki már korábban találkozott egy Baal
Firenzéhez hasonló inkvizítorral, nagyra értékelte Jaqban, hogy
ennyire hű marad az igazsághoz. Mivel Ey'Lindi Jaq szolgálatában
vesztette életét, ennek a lojalitásnak bizonyos része a létező és élő
Ey'Lindi szimbólumává vált, azonos lett az emlékével.
Lex nagyon is jól megértette, hogy a közeli bajtársak elvesztése
milyen hatást képes gyakorolni az emberre. Bal kezének csontjaiba
– amelyekről savval maratta le a húst és a bőrt – annak idején ő
maga is belevéste két űrgárdistatársának nevét, azokét, akik
évtizedekkel korábban hullottak el mellőle.
Yeremi Valance és Biff Tundrish. Mindketten a necromundai
Traziorból valók voltak.
Kolostorerődjének kibernosebészei új ideghuzalokkal, új szintetikus
izomrostokkal és pszeudohússal látták el Lexet, miután
végrehajtotta magán az öncsonkítást, de a keze még most,
évtizedekkel később is viszketni kezdett az új húsburok alatt,
valahányszor eszébe jutott ez a két név.
A csillagközi kereskedő- és utasszállító hajó a Vega
Szabadvállalkozás nevet viselte. Megfelelőnek látszott arra, hogy a
fedélzetén elhagyják a Karesht. A hajóra vonatkozó információk
szerint kapitánya egy ősrégi, a többi által eretneknek tartott szabad
kartellhez tartozott. Ez nem zavarta a triót, sőt jobb kedvre derítette.
Egy ilyen kapitány bizonyára becsületes, tartja magát a régi
normákhoz, tehát nem túl valószínű, hogy meggyilkoltatja az
utasait, ha gyanítja, hogy azok poggyászai értékesek lehetnek.
Nem, ez a kapitány semmiképpen sem követne el ilyesmit, hiszen
tudja, ha megtenné, akkor esetleg elvesztené a szabad
kereskedésre feljogosító engedélyét, és még a legjobb esetben sem
lenne más választása, mint hogy beáll a Birodalom túl szabályzott
és túlságosan sok kötelezettséget kirovó rendszerben működő
kereskedőflottájába. Egy ilyen szabad és vállalkozó szellemű
embernek ez a halála lenne – az viszont minden hozzá hasonlót
jobb kedvre derítene, ha kapna egy akkora rubint, amelynek árából
féltucatnyi csillagközi fuvart ki lehetne fizetni.
Igen, ebben a kapitányban és a diszkréciójában meg lehetett bízni.
Jaqot nem is az utazás izgatta, hanem sokkal inkább a hajó úti
c é l j a .
A Sabulorb!
Ey'Lindi egyszer már járt ott. Ez három évvel azelőtt történt, hogy
találkozott Jaqkal. Éppen ezen a bolygón hajtotta végre legbátrabb
és legeredményesebb tetteit. Egy ocsmány génorzóhibrid áltestét
magára öltve beszivárgott az egyik génorzó fészekbe. Megölte a
pátriárkát, majd egyszerűen megszökött. És életben maradt!
Szóval... oda mennek, ahol annak idején Ey'Lindi járt. Ey'Lindi,
akinek akkor minden bizonnyal csurig volt a szíve félelemmel. Azt
fogják látni, amit ő látott.
Jaqot megszédítette a gondolat, hogy ott lesz, ahol egykoron
Ey'Lindi volt.
* * *
A szállodai lakosztályban, miután az ablakokra ráhúzták a
plasztacél rolókat, Zhord felvetett egy lehetséges megoldást:
– Nézd, főnök, tény, hogy több mint egy évszázad telt már el azóta,
hogy Ey'Lindi azon a helyen járt. Ne feledkezz meg arról az egy
évszázadról, amit sztázisban töltöttél. Nohát... Lehet, hogy a
Sabulorbot azóta megint megfertőzték a génorzók. Sőt az is lehet,
hogy már annak idején sem takarodtak el róla.
A génorzók nagyon találékonyak és ügyesek. Mindenhol
megpróbálták kiépíteni hídfőállásaikat; mindenhol meg akarták vetni
a lábukat. A normális kinézetű hibridek révén megkíséreltek lopva
beszivárogni a társadalomba, titkon elrákosítani az amúgy
életképes struktúrákat, és miután eléggé erősnek érezték magukat,
már nyíltan is felléptek.
A plasztacél ablakrolókat virágmotívumok díszítették. A fémvirágok
kellős közepén elhelyezett piciny rácsok mögül folyamatosan
illatosító anyagok szivárogtak. A falakat díszes és drága tapéta
fedte, a mennyezet alatt körbefutó frízen is virágok látszottak. Az
egyik bekeretezett rézkarcon fátylasan és kihívóan táncoló nimfákat
lehetett látni, akik egy gőzölgő dzsungel közepén próbáltak
elcsábítani valakit.
– Vagy talán azt hiszed – kérdezte Zhord –, hogy miután Ey'Lindi
megölte a pátriárkát, köztudomásúvá vált a génorzó-veszedelem?
Ne felejtsd el, hogy Ey'Lindi titokban ment oda.
O, igen, valóban. Ey'Lindi látogatása valójában egy kegyetlen
kísérlet részét képezte – annak a kísérletnek a részét, amelyet az
Officio Assassinorum Director Secundusa vezényelt le. Ey'Lindi
véghezvitt „némi” pusztítást, de minden tette titkos volt, jelentést
csakis és kizárólag a rendháza Director Secundusának tett.
– Elképzelhető, hogy az a génorzó fészek még mindig létezik, és
most egy másik pátriárka vagy másik mágus vezetése alatt
türelmesen várakozik a lehetőségre – folytatta Zhord. – Az is lehet,
hogy már régen helyrehozták azokat a károkat, amelyeket Ey'Lindi
okozott nekik. Huh, még az is lehetséges, hogy azóta létrejött
néhány új fészkük vagy egységük. Milyen szolgálati utat kell
végigjárnia annak, aki közbe akar avatkozni? Kitől kell engedélyt
k é r n i ?
Lex elgondolkozott. A kolostorerődben hosszú-hosszú órákat töltött
azzal, hogy tanulmányozza a Császári Öklök, a rendje tradícióit.
Bizonyos fokig sikerült megismernie a szervezet bonyolult eljárási
rendszerét és struktúráját. Nagyon kevés ember tudta ezeket
egyáltalán felfogni, és még kevesebb, aki a részleteket is képes volt
m e g é r t e n i .
– Úgy emlékszem – válaszolta Lex –, hogy a szentélynek
értesítenie kell az Adeptus Terrát, amely informálja az
Administratumot. Ők aztán mobilizálják az űrgárdisták valamelyik
r e n d h á z á t . . .
Egy ilyen mérhetetlenül nagy galaxisban, ahol az alig egymillió
űrgárdistának ilyen rettenetesen sok feladatot kellett volna
elvégeznie, ahol minden egyes komolyabb ügy több milliárd
birodalmi hivatalnok kezén kellett keresztülhaladjon, a döntés –
annak ellenére, hogy a génorzók valóban komoly veszélyt
jelentettek –, a végső határozat meghozatala akár évekig
elhúzódhatott. A szükséges lépések megtétele, valamint az
esetleges eredmények elérése pedig akár évtizedekkel a döntés
után következhetett be.
Zhord töprengve vakargatta kerek, szőrös arcát.
– Az a direktor... Tarik Ziz, legyen átkozott a lelke... biztos, hogy ő
volt az, aki nem továbbította Ey'Lindi jelentését a megfelelő helyre.
Érthető, hiszen nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen arról a
förtelmes kísérletről, amit véghezvitt. Én azt hiszem, hogy egyelőre
még semmi sem történhetett, éppen ezért eléggé kockázatos lenne,
ha pont a Sabulorbon rendezkednénk be.
Jaq elhúzta a száját.
Ő ott akart járni, ahol annak idején Ey'Lindi járt...
* * *
Zhord és Lex meglátogatta a Szabadvállalkozás kapitányát,
felmentek hozzá a hajójára, amely az űrkikötőben rostokolt, és ki
akarták faggatni arról, amit a Sabulorb kereskedelmi lehetőségeiről
és politikai stabilitásáról tud. Természetesen azért, hogy ha minden
feltétel adott, akkor megbeszéljék vele, hogyan tudná átvinni őket
oda. Eleve arra készültek, hogy ha nincs minden rendben, akkor
megtárgyalják vele, szállítsa el őket egy másik világra.
Lex egy akkora rubint mutatott a kapitánynak, hogy az úgy érezte,
nincs értelme bármit is eltitkolnia látogatói elől. Lex a megbeszélés
során alig szólalt meg, a tárgyalást Zhordra hagyta.
Amikor visszatértek abba a lepusztult városba az óceán túlsó
partjára, Zhord segédletével Lex egy csipesszel kitépte a
homlokából azokat a fémcsíkokat, amelyek a szolgálati idejére
utaltak. A csíkokat betette egy erszénybe. Ügyelnie kellett a
külsejére – nem feledkezhetett meg arról, hogy inkognitóban van. A
jelzésektől való megszabadulás nem járt különösebb fizikai
fájdalommal (egy Ökölnek amúgy is el kell viselnie a fájdalmat, sőt
egy vérbeli Császári Ököl élvezi a szenvedést), de óriási lelki
traumát okozott volna neki, ha végleg meg kell válnia tőlük.
Lex testfelépítése és izomzata láttán mindenki, aki már találkozott
űrgárdistával, vagy aki látta a róluk készült propagandafilmeket,
könnyen megállapíthatta, hogy ő is ezek közé a legendás harcosok
közé tartozik. Az arca egyik felén lévő tetoválás (egy csontkéz,
amint éppen kiprésel pár csepp vért egy holdból) egy szakavatott
szemlélőnek azt is elárulta volna, hogy melyik káptalanhoz tartozik.
Ez a képzeletbeli szakértő, ha megpillantotta volna Lex homlokán a
nyolc friss sebhelyet, arra a következtetésre juthatott, hogy ezt az
űrgárdistái valami miatt kitaszították a rendjéből. Ha a fürkésző illető
valóban jól informált, vélhetően eltűnődik azon, vajon a kegyvesztett
harcost miért száműzték ahelyett, hogy valamilyen kísérleti műtétre
ítélték volna, vagy a szerveit felhasználták volna valami szent cél
é r d e k é b e n .
Szerencsére nem volt túlságosan nagy a valószínűsége annak,
hogy Lex összefut egy ilyen emberrel. Durva mellényében és
ágyékkötőjében, meztelen lábszárával olyan volt, hogy az
űrgárdistákat nem ismerők barbár rabszolgának nézhették, akinek a
tulajdonosa Jaq, bizalmas tótumfaktuma pedig Zhord.
Ha valaki vette volna a bátorságot arra, hogy áttanulmányozza a
Lex törzsén lévő régi hegeket, az űrgárdisták sebészei által
végrehajtott műtétek nyomait, azokat a sebhelyeket, amelyek extra
szervek beültetéséről árulkodtak – és ez a valaki mondjuk nem
ismeri az űrgárdisták köreiben mindennaposnak számító eljárásokat
–, akár arra is gondolhatott, hogy kegyetlenül megkorbácsolták, és
veréssel változtatták engedelmes rabszolgává, miután. fogságba
ejtették az otthonában, amely kétségtelenül valamelyik elmaradott
világon lehetett. Ha valaki észrevette volna a gerince mentén lévő
aljzatokat, azt is feltételezhette, hogy ezt a rabszolgát
építőmunkáknál alkalmazzák; valamilyen kiszolgáló kiborghoz,
munkagéphez, esetleg egy buldózerhez vagy daruhoz szokták
hozzácsatlakoztatni.
Ami pedig a homlokán lévő sebhelyeket illeti, a hozzá nem értők azt
hihették, hogy összetalálkozott egy sokfogú vágószerszámmal, de
szerencsére olyan keménynek bizonyult a koponyája, hogy csak
jelentéktelen sérüléseket szenvedett.
Annak érdekében, hogy még hihetőbbé tegye a barbár imázst, Lex
nyilvánosan nem a tőle megszokott folyékonysággal és elegáns,
parancsoló hangon beszélte a birodalmi gótot, hanem inkább azt a
szlenggel dúsított tájszólást használta, amelyet korábbi otthonában,
abban a bizonyos necromundai bolyvárosban beszéltek. Nem esett
nehezére a színjáték – az Öklök mindig is használták a fejüket.
Akinek pedig elég esze van, az bármilyen szerepet könnyedén
e l j á t s z h a t .
Zhord és Lex a talpraesett középkorú kapitánytól megtudta, hogy a
Sabulorb politikai szempontból minden bizonnyal stabilnak számít.
Legalábbis mostanság. Arról is értesültek, hogy keringenek olyan
pletykák, miszerint a génorzók betelepedtek arra a világra. Egeknek
hála, az űrgárdisták körülbelül hetvenöt szabvány-évvel ezelőtt már
megtisztították a bolygót. Igen, az űrgárdisták, és nem mások!
Pontosabban az Ultramarinok. A kapitány a jelek szerint még
gondolatban sem hozta kapcsolatba a purgálást végző űrgárdistákat
és a kabinjában, az orra előtt álló barbár óriást.
– Huh, és a bolygón ott maradt legalább egy pár azokból az
Ultramarinokból? – kérdezte Zhord. – Mondjuk azért, hogy
felállítsanak és működtessenek egy toborzóbázist...
Nem, az Ultramarinok semmi ilyesmit nem csináltak. A Sabulorb
városait helyre kellett állítani, hogy az élet és a gazdaság újra
beindulhasson. A purgálás ugyanis óriási pusztítással járt együtt,
nagyon-nagyon sokan meghaltak. De semmi gond, az már a múlt. A
planéta sikeresen keresztüljutott a felélesztés! fázison, és most már
viszonylag jól működik. Ez az esztendő különleges az ott élők
számára, hiszen ez a sabulorbi szentév. Csak úgy nyüzsögnek a
zarándokok, és mindegyiknek vaskos a bukszája.
A trió számára tökéletesen megfelelt, hogy a Sabulorb ebben az
évben rengeteg látogatót vár más világokról...
A háromnegyed évszázada lezajlott pusztítást előre lehetett volna
látni. Az Ultramarinok huszonöt évvel azután érkeztek meg a
bolygóra, hogy Ey'Lindi ott járt. A Birodalom ezek szerint nem
reagált túl gyorsan az orgyilkos jelentésére, bár a válasz ez
alkalommal korántsem késett olyan sokáig, mint sok más esetben.
Talán a hivatalnokok hibáztak, és rossz helyre továbbították a
jelentést. De az is lehet, hogy Tarik Ziz titokban tartotta az
információt. Esetleg valami egészen más forrásból, és nem
Ey'Linditől származott a Sabulorb fertőzöttségének híre?
Bárhogy történt is, bármik voltak is az okok, huszonöt év alatt a
génorzók megerősödhettek, így válaszuk a tisztogatni érkező
űrgárdisták támadására elképesztően heves volt. De teljesen
mindegy, a Sabulorb már tiszta, tökéletesen tiszta.
* * *
A Kareshről a Sabulorbra való utazás legelső szakaszában végre
kellett hajtani egy kezdő plazmameghajtásos ugrást, hogy a
kiindulóponttól eljussanak a Karesh rendszerének perifériájára, a
hiperugró zónába. Ez a szökkenés több mint három napig tartott;
ezután a tényleges hipertéri ugrás következett, amely csupán húsz
percig. Ez alatt az idő alatt a hajó több fényévnyi távolságot tett
meg. A Szabadvállalkozás a Lekkerbek-rendszer peremén jutott
vissza a normál térbe.
A rendszerbe való behatolás több napig tartott, csakúgy, mint az
onnan való kijutás. Egy második hipertéri ugrás végrehajtását
követően eljutottak a Sabulorb rendszerének szélére. Mivel a
Sabulorb napja hatalmas vörös óriás volt, majdnem egy teljes hétre
volt szükség ahhoz, hogy a hajó bejusson a rendszer belsejébe.
Mindent összevéve a Lekkerbek-rendszerben tett kis kitérőt is
beleszámítva a teljes út majdnem három hétig tartott.
* * *
Ez idő alatt Jaq ki sem mozdult a három egymás melletti kabinból
kialakított lakosztályból. Lex is úgy döntött, nem mutogatja magát a
hajó legénységének, ám Zhord bejárta az egész bárkát, és – ahogy
egy ilyen gépőrült zömiktől elvárható – mindenbe beleütötte az
orrát, mindent megvizsgált.
A fedélzeten tartózkodó utasok között több tucat zarándok volt, s a
Lekkerbek-rendszerben újabbak is csatlakoztak hozzájuk.
Mindannyian izgatottak voltak, szerettek volna jelen lenni, amikor
lehull a fátyol a Császár Igaz Arcáról. Ez volt ugyanis az a
ceremónia, amelyet minden ötvenedik szabványévben
végrehajtottak a Sabulorbon, Shandabar Cityben.
Zhord, hogy ne zavarja a hívő utasokat, hogy ne okozzon nekik
csalódást, nem tett fel túlságosan sok, a szertartás természetére
vonatkozó kérdést. A zarándokok között sokan voltak olyanok, akik
egy fél életen át takarékoskodtak, hogy összegyűjtsék az utazáshoz
szükséges összeget. Szilárdan hitték, hogy ha megpillantják Istenük
valódi arcát, akkor minden kétséget kizáróan örök életű lesz a
lelkük, és nagy áldásban részesülnek. Ezek a lelkes emberek
buzgalmukban még véletlenül sem gyanakodtak; meg voltak
győződve arról, hogy Zhord, emberkerülő ura és az az ugyancsak
ritkán mutatkozó rabszolga is hasonló céllal igyekszik a Sabulorbra,
mint ők.
Zhord a társaival folytatott privát beszélgetések során olyan gúnyos
megjegyzéseket tett a zarándokokra és általában véve a
zarándoklatokra, hogy Jaq kénytelen volt figyelmeztetően
r á m o r d u l n i .
– Te talán szívesen vennéd, kis ember, ha valaki kigúnyolná a te
szent zömik őseidet? Te őket tiszteled, őket imádod. Nem szabad
csúfot űznünk ezeknek az embereknek a hitéből.
Lex helyeslően bólintott erre a megjegyzésre. A lakosztálynak
abban a részében, amelyet egyedül ő birtokolt, gyakran imádkozott
Rogal Dornhoz, a Császári Öklök ősatyjához, a rendház
megalapítójához; ahhoz az emberistenhez, aki létrehozta az Öklök
egységét – azt az egységet, amelyhez ő látszólag hűtlen lett. És
Dornon keresztül indirekt módon ő is a Földön Lakozóhoz, az
Istencsászárhoz fohászkodott.
Lex rengeteg időt töltött a Sabulorb – általános tudnivalók című
kiadvány tanulmányozásával. A kis irományt a kapitánytól szerezte,
aki jó pénzért árusította a zarándokoknak. Zhordnak természetesen
grátisz adott egyet – a rubin, amelyet a zömiktől kapott, nagyon
szép és egészen kivételes volt.
A füzetecske alig tartalmazott valami információt a szentéwel
kapcsolatos ceremóniáról. A zarándokoknak nem is volt szükségük
ilyesféle tájékoztatóra, ők amúgy is jól ismerték a dolgot. Az
ismertető inkább a bolygót mutatta be, és éppen ezek az
információk voltak azok, amelyek felkeltették Lex érdeklődését. Ő
ugyanis megszokta, hogy csata előtt minden fontos vagy fontosnak
tűnő adatot összegyűjtsön – sosem lehet tudni, hogy egy-egy
részletnek mikor lesz kimondhatatlanul nagy jelentősége.
A Sabulorb tíz földi év alatt kerülte meg gigászi napját. Minden
egyes évszaka három szabványévig tartott. Lakói viszont,
természetesen, földi években mérték az időt.
– Ez rendes tőlük – jegyezte meg Zhord –, meg logikus is, mert ha
nem így tennék, akkor még belegondolni is rossz, milyen
összevisszaság lenne itt, amikor az emberek koráról van szó. „Huh,
már majdnem kétéves vagyok, hamarosan megnősülök... Oh,
drágaságom, én már nyolcéves vagyok, nekem már nincs sok hátra
ebből az életből...”
Viszonylag kis tengely dőlésszögének köszönhetően a Sabulorbon
minden évszak nagyjából egyforma volt: hűvös. A napja ugyan
óriási volt, ám diffúz, így nem sugárzott magából valami sok hőt.
A Sabulorb három nagy kontinensének legnagyobb részét hideg
sivatagok borították, a sarkvidékeit soha el nem olvadó jégsapkák
fedték, A homokkő sivatagokat csak néhol váltották fel a kavicsvagy
homoksivatagok; itt-ott veszedelmes porsivatagok terültek el.
A folyók hosszú csatornákként húzódtak keresztül a kontinenseken,
egyik édesvizű tengertől a másikig.
Az ember azt hihette, hogy ezeket a folyókat valamikor a távoli
múltban mesterségesen alakították ki, és a tengerek medrét
hihetetlenül nagy mennyiségű robbanóanyaggal hozták létre, hogy a
sivatagokban látható kőhalmok nem egyebek, mint a robbantások
során keletkezett törmelékhegyek. Azt is könnyű lett volna elhinni,
hogy a vizet, a tengerek és a folyók vizét, a bolygó kérge alól
szivattyúzták fel a felszínre.
A szárazföldeken néhol ősrégi épületmaradványokra emlékeztető
erodálódott tömböket lehetett találni. Persze az is elképzelhető volt,
hogy ezek a valamik természetes képződmények. A tengerekben –
az útmutató leírása szerint – algák és óriási kiterjedésű
hínárszőnyegek termelik az oxigént. A vizekben halak élnek,
valamint olyan békafelék, amelyek hínárral táplálkoznak. A
szárazföldön kamelopárdok és törpe kamelopárdok hatalmas
csordái legelésznek, főként a folyók mellett – érthető, hiszen itt
találnak maguknak ennivalót. A kamelopárdok négylábú, púpos,
kígyónyakú lények, melyeket időnként megtámadnak a pikkelyes
irhájú ragadozók, a homokfarkasok.
– Huh – mondta Zhord. – Úgy látom, az élet túlságosan egyszerű
ezen a Sabulorbon...
Mi lehetett a biológiai kapocs a tengeri kétéltűek és a szárazföldön
élő növényevők között? Létezett egyáltalán ilyesmi? A
kamelopárdok és a homokfarkasok, vagyis a zsákmányállatok és a
ragadozók között meglévő egyensúly is túlságosan szimplának tűnt,
a tápláléklánc pedig olyan egyszerű volt, hogy talán az egész
kozmoszban nem lehetett hasonlót fellelni.
– Ezt a bolygót úgy hozták létre. Valaki vagy valami...
A Sabulorbon egyetlen új életforma sem fejlődött ki, nem is
fejlődhetett. A vörös óriás tágulással vált óriássá. Ha ez a nap
kisebb és forróbb lenne, akkor a Sabulorb egész felszíne keményre
fagyott sivatag volna. A nap, miközben tágult, bizonyára magába
olvasztotta a melegebb, hozzá közelebb keringő bolygókat.
Elképzelhető, hogy mikor az ezeken a planétákon élő intelligens
élőlények látták a közelgő végveszélyt, átalakították, lakhatóvá
tették maguknak a távolabbi pályán keringő Sabulorbot.
Vagy talán, ha igazak a romokkal kapcsolatos pletykák, a Sabulorb
hasonlatos a Darvashhoz, ahhoz a sivatagvilághoz, amelyiken Tarik
Ziz rejtőzködik. (Ó, hogy főzzék meg élve Zizt abban az ocsmány
robothacukájában! Ha másért nem, hát Ey'Lindi emlékére..)
Eónokkal ezelőtt a Darvash valamilyen planetáris változáson ment
keresztül, amelynek hátterében valamelyik ősibb, nagyobb
intelligenciájú faj állt. A Darvashon ezek az ősök hátrahagytak
bizonyos emlékeket, építményeket és létesítményeket; ott a múlt
tanúi nem váltak erodálódott romokká, mint a Sabulorb felszínén.
– Szerintem a szlannok látogattak el ide, valamikor nagyon régen –
jegyezte meg Lex. – A tengerekben található békafélék léte
legalábbis erre utal...
Évtizedekkel korábban a kolostorerőd egyik gigantikus hangárjában
Lex kadétként végignézte, ahogy egy varangyszerű szlann
hadimágust, egy láncokkal körbetekert förmedvényt, átkísérnek a
hóhérsebészekhez. A szlannokról nagyon keveset tudtak. A jelek
szerint ez a faj még az eldáknál is régibb volt, sőt egyesek szerint
éppen ők voltak azok, akik valamikor nagyon-nagyon régen
felemelték magukhoz az eldák civilizációját. Egyesek azt vallották,
hogy a Földön is ők ültették el az élet csíráját. Mostanság azonban
ki sem mozdultak a galaktikus pólus északi részén lévő otthonukból.
Mivel a szlannokat mindenki veszedelmesen erősnek és
hatalmasnak tartotta, a Birodalom sosem zaklatta őket.
– Igen, a szlannok, szerintem...
Jaq nem foglalkozott sem a szlannokkal, sem a Sabulorbon létező
életformák eredetével, Zhord azonban érdeklődve hallgatta Lex
f e j t e g e t é s é t .
– Elég okos vagy ahhoz képest, hogy ekkorára megnőttél – mondta.
Lex erre fenyegetően felnevetett, és hogy valamivel visszavágjon,
halkan eldarált egy gúnyos mondókát:
– Kicsi zömik, nagy ember kihallgassa őtet, nagy ember levadássza
ő t e t . . .
– Na, ha vadászni van kedved, hát állok elébe! – felelte Zhord
sértődötten, de nem túlságosan kihívóan.
A kapitánytól bonuszként kapott hipnokapszula segítségével
megtanulták a sabulorbi dialektust. A többi utasnak ezért a
szolgáltatásért külön fizetnie kellett.
A sabulorbi nyelv tele volt légyennel.
„Hadd légyen nékem alamizsna adva.”
„Hadd légyen eme kamelopárd meglovagolva.”
A dialektust egészében véve valami különös régiesség, pátosz
jellemezte; az embernek olyan érzése támadt, mintha a szent korok
hagyatéka, az időtlenség záloga lenne.
* * *
Jaq fejében egyfolytában Ey'Lindi járt, és a vele kapcsolatos
gondolatok, az emlékek iszonyú kínokat okoztak neki. Valahányszor
meggyújtott egy-egy füstölő rudacskát a kabinjában, a füst mindig
úgy kanyargott, úgy szállt, olyan szellemszerű volt, mintha a Halál
Hölgyének sziluettjét próbálná megformálni.
Ez a megszállottság ugyanolyan erős volt benne, mint az a másik,
amiért annak idején még az eretnekség ösvényére is képes volt
r á l é p n i .
Lehetséges, hogy már nem ép az elméje?
Vagy talán... azzal, hogy engedte Ey'Lindi emlékének, hogy kísértse
és kínozza, hogy megszállja, hogy minden más gondolatot
kiszorítson az agyából – talán ezzel a múlt és a nő felé irányította
minden energiáját, minden pszichikai energiáját, azt az erőt,
amellyel a hozzá hasonló inkvizítorok csodákra voltak képesek?
Megengedte a halálos vágy démonának, hogy legyőzze azt a
másik, szintén benne lakozó démont, és ezáltal megvilágosodottá
változtassa. Talán így lesz immúnis a Káoszra, így lesz képes arra,
hogy megfejtse a Rhana Dandra könyvének titkait, és a
megszerzett információkat a jó cél érdekében felhasználja. Igen, a
jó cél érdekében – és talán arra is, hogy visszahozza Ey'Lindit...
Nem, erre a lehetőségre gondolnia sem szabad! Nem engedheti
meg, hogy Lexandro d'Arquebus, a Császári Öklök kapitánya, aki
most az ő barbár rabszolgájának szerepét játssza, gyanítani kezdje,
hogy még mindig az ő régen kimondott vad szavai visszhangzanak
a fejében.
Ki kell purgálnia magából ezeket a gondolatokat. El kell zárnia őket
agyának egyik eldugott rekeszébe. Igen, az ötlet, hogy vissza lehet
és vissza kell hozni Ey'Lindit a halálból, nem más, mint őrült
fantazmagória, megvalósíthatatlan rémálom.
Jaq felidézte azt a két alkalmat, amikor Ey'Lindi a teste köré fonta
halálos, tetovált karjait és lábait; felidézte az eksztázis pillanatait,
amelyeknek nem csupán a gyönyör okozása és megszerzése volt a
célja, hanem valami más is.
Valami, ami mindennél magasztosabb és magasabb cél.
Ey'Lindi jól szolgálta őt, és ezáltal a Birodalmat is. Jól? Kiválóan!
Hadd maradjon hát az emléke itt, az agyában, az idegeiben, hadd
maradjon meg továbbra is a megszállottság, amely életben tartja és
megmozgatja a tudatát; hadd legyen személyes ikon, fétis, amely
ugyanúgy táplálja majd őt energiával, mint ahogy Rogal Dorn
táplálja Lexet. Igen, maradjon csak itt, és taszítsa ki őt a józanság,
az épelméjűség határára, lökje át azon túlra, és hozza vissza
m e g t i s z t u l v a .
Ez nem lehet eretnekség, ezt nem lehet másként nevezni, mint az
Istencsászár, a Földön Lakozó iránti odaadásnak és hűségnek.
Jaq, amikor egyedül volt, hosszasan eljátszadozott azzal a zsinegre
erősített pöttyös kaviccsal, amelyet most a nyakában hordott.
Kavics? Ey'Lindi lélekköve! Az eldákat nem tudta sokáig
megtéveszteni. Az eldák lelke valóban beleköltözik a kövekbe, ám
az embereké nem. Ez a „lélekkőnek” nevezett valami nem más,
mint egy hétköznapi, pöttyös kavics...
Ennek ellenére elképzelhető, hogy Jaq számára amulettként fog
működni. Elképzelhető, hogy fókuszálni fogja pszichikus tudatát,
felgerjeszti azt az agonizáló szenvedéllyel, a kínzó emlékekkel.
Ha Ey'Lindinek volt valami rezonáns párja a világban, akkor az nem
lehetett más, mint az Orgyilkos-lap Jaq Tarot-paklijában. Az
Adeptio-sorba tartozó lap, amely egyszer oly meghökkentően
emlékeztetett Ey'Lindire. Vajon még mindig emlékeztet rá? Vagy
lehet, hogy Ey'Lindi halála után megfakult vagy eltűnt a figura?
Jaq a csuhája alól elővette a pettyes mutánsbőrbe csomagolt
Tarot-paklit. Lehunyta a szemét – érezni és koncentrálni akart –,
majd kihúzott egy lapot a többi közül.
boomp3.com
Igen, ez az! Az Adeptio Orgyilkosa. Rövidre nyírt hollófekete haj,
aranyfényű szempár. Ey'Lindi arcának széles, elefántcsontszínű
felülete. Csábos mellein keresztben tetovált bogarak, dekorációnak
sem utolsó régi sebhelyek. Ó, mennyire karcsú, gyönyörű, elegáns
és csodálatos fegyver volt! Egy élő fegyver... Jaq úgy érezte, mintha
vér csorogna a szeméből. Ey'Lindi képe a pszichoaktív
folyékonykristály-lapon viaszszínű volt, és merev. A tekintete üres.
Ő maga volt a halál. A megsemmisülés.
A kártyák Ó, ostobaság! Zephro Cornellan gúnyos képe még mindig
ott lapult valahol a pakliban. Zephro, aki álcájában beszivárgott a
Harlekinek közé. Cornellan talán még arra is képes lehet, hogy az őt
ábrázoló kártyán keresztül megfigyelje Jaqot.
Ha a trió el akart rejtőzni, ha azt akarták, hogy senki ne találjon
rájuk, akkor nem elég, ha kiveszi a többi közül a Harlekin-lapot. Meg
kell semmisíteni! Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe? Ah,
igen. A tragédia óta valahogy nem úgy működött az agya, ahogy
kellett volna.
Ám ha egy lap megsemmisül, megsérül a pakli integritása.
Mielőtt elcsomagolta a kártyákat, Jaq az egyik belső zsebébe
csúsztatta Ey'Lindi képmását. Vele szemben nem volt szüksége
védelemre; semmi baja sem lehet abból, hogy legalább így a
közelében van. Az Orgyilkos-lap tökéletes ikon volt, fétis, egy
mementó mori.
* * *
A Szabadvállalkozás felkészült, hogy végrehajtsa a második
hipertéri ugrást.
Jaq, Lex és Zhord a kabinfülkéket összekapcsoló szűk kis
társalgóban várta a figyelmeztető szirénák megszólalását. Az
utasok és a legénység tagjai hadd gondoljanak csak a legtisztább
dolgokra, miközben a hajó keresztülvág az elkárhozott lelkek
tengerén, ahol ragadozók ólálkodnak!
Jaq levette a nyakából a zsinegre erősített kavicsot, és a
hulladékmegsemmisítő nyílása fölé tartotta, de úgy, hogy Lex és
Zhord jól láthassa.
– Megtisztítom magam az őrülettől – mondta. – Megszabadulok
mindentől, ami elterelheti a figyelmemet.
– Aú, ne csináld már, főnök! – tiltakozott Zhord. Lex azonban
ünnepélyesen, sőt komoran bólintott.
– Tedd csak meg. Én is kivettem magamból a szolgálati rudaimat.
Jaq eleresztette a zsineget; a kavics belehullott a megsemmisítőbe,
majd hamvai szétszóródtak az űrben.
– És még valamit elhatároztam – folytatta Jaq. – Ez komolyabb
lépés... Meg kell semmisítenem a Tarot-paklimat, mert lehet, hogy
Cornellan éppen ezen keresztül fog a nyomunkra bukkanni.
Ebben a pillanatban megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
behatolt az immatérium szürke világába, ráállt a hipertér pszichikai
áramlataira. Talán nem fognak rátámadni azok a förtelmes lények,
amelyek máris karmolászni kezdték a burkolatát. Talán szerencséje
lesz, és nem sodródik bele valamilyen örvénycsapdába, nem lesz
belőle tehetetlenül hánykolódó űrroncs, olyan bárka, amely
mumifikálódott hullákat szállít a fedélzetén...
Vajon helyesen teszi Jaq, ha megszabadul a kártyáitól? Lehet, hogy
a pakli hamvai nem jutnak ki egyenesen a hipertérbe; lehet, hogy a
hajó energiapajzsai visszafogják a port, és csak akkor szóródik szét
a vákuumban, amikor a Szabadvállalkozás ismét visszatér a
v a l ó s á g b a .
Jaq beledobta a megsemmisítő torkába a saját lapját – a Főpapot.
A Főpapot, aki trónon ült, és egy pöröly nyelét markolta. Jégkék
szemek. Sebhelyes, kemény arc. Nem túl dús, őszülő bajusz és
szakáll. Ha ez a lap megsemmisül, az a Harlekin-ember éppen úgy
nem tudja majd megtalálni az egykori inkvizítort, ahogy a
trónprotézisbe zárt Istencsászár sem képes rábukkanni legendás
f i a i r a .
A Császár lelke átjárta ezeket a lapokat. Az ábrákat Ő maga
tervezte. Ha a hittől fűtött zarándokok látták volna, ahogy Jaq
hamuvá változtatja a Császár lapját!... Vajon mit tettek volna akkor,
ha az a zord és vak arc, az aranytrónusba zárt béna test mása a
szemük előtt válik semmivé?
Jaq az Űrgárdista-laptól is megszabadult. Lexandro d'Arquebus
kapitány legyen névtelen! A kártya ábrája már túlságosan
hasonlított Lexre: olajbarna test, félelmetes sebhelyek. A jobb
orrcimpájában rubingyűrű. Sötét pillantású, értelmes szempár.
G y ö n g y f o g a k .
A Zömik-lapot szintén a nyílásba ejtette.
– Aúúú! – mondta a kis fickó olyan hangon, mintha gázok zavarnák
a gyomrát.
Az semmit sem számított, hogy a lap zömikje hasonlított-e Zhordra
vagy sem. Tulajdonképpen minden zömik egyforma: hatalmas
krumpliorr, kövérkés, rózsás arc, bozontos, vörös szakáll és
biciklikormányra emlékeztető bajusz. Zhord vörös haja már újra
kinőtt, és éppen olyan dús, éppen olyan boglyaszerű volt, mint
bármelyik zömiké.
A zömikek, akik elhagyták otthonviláguk rendszerét – általában
azért, hogy a Birodalmat szolgálják –, nagyjából ugyanúgy
öltözködtek: zöld overall, steppelt, vörös pufi dzseki, ellenzős sapka
és hatalmas, ormótlan bakancs.
Jaq szinte rá sem nézett a Harlekin-lapra. A tűzbe vele, váljon
hamuvá, jusson ki a semmibe! El vele, el, el, minél hamarabb!
A kártyák egymás után hullottak bele a megsemmisítő nyílásába.
A Discordia-sor Démon-lapja következett. Jaq habozott, nem dobta
rögtön a nyílásba.
– Látsz valamit, főnök? – kérdezte Zhord, aztán ő is észrevette a
dolgot. Felnyögött.
A múltban ennek a lapnak a rajza átváltozott, meghökkentően
emlékeztetni kezdett a hidrára: kocsonyás, remegő csáptömeg volt
– talán azért, mert a Harlekin-lap hatást gyakorolt rá. Most viszont
ismét szimpla démon lett, egyszerű és tiszta, már ha egy ilyen dolog
képes tiszta lenni. Vicsorgó agyarak, kegyetlenül meredező karmok.
A kép megremegett, és hirtelen átváltozott. A csúf arc felfúvódott. A
nyak összezsugorodott. A fej belesüppedt a törzsbe. A görbe
szarvak kiegyenesedtek.
Jaq ösztönösen létrehozott maga körül egy védelmi aurát, de a
lapot nem dobta el.
– Hajítsd már ki! – nyögte Zhord.
A démon megmozdult, és vonaglani kezdett. Bőrén gúnyos arcok
jelentek meg, hogy azután egyetlen pillanattal később semmivé
váljanak. Teste különböző pontjain ajkak formázódtak, melyek
szétnyíltak, mintha mondani akarnának valamit. Kegyetlen,
pengevékony ajkak. Húsos, érzéki ajkak. Eltorzult ajkak.
Szétnyíltak, majd összecsukódtak, hogy azután valahol másutt
ismét szétnyíljanak.
Lex megdöbbenve bámult a démonra, és az arcán valami olyasmi
tükröződött, amit nem lehetett másnak nevezni, mint elismerésnek.
– Dorn nevére, pusztítsd el!
Jaq a tiltott kódexekből, amelyeket az Ordo Malleus pszichikai
védőpajzsokkal leárnyékolt laboratóriumában egyszer lopva
végigtanulmányozott, jól ismerte ezt a képet.
Ez volt Tzeentch, Mindenek Megváltoztatója, a Sors állítólagos
t e r v e z ő m é r n ö k e .
Amikor eszébe jutott, hogy valamikor régen a Földön, a belső
Inkvizíció szívében már látta ezt az ocsmány és veszedelmes
délibábot, Jaq keblében a borzalom mellett feltámadt valami
másfajta érzés is: a nosztalgia.
Tzeentch testesítette meg az anarchiát és a torzulást, a felfordulást
és a változást; ő volt az, aki állítólag elszakította az események
fonalát, és más eseményeket kötözött hozzá az így kapott csonka
szálakhoz. Maga a Változás az, amivel Jaqnak fel kellett vennie a
harcot? Hát nem a Slaanesh és hívei által képviselt perverzió?
Ezzel kell szembenéznie ahhoz, hogy megkereshesse az utat
ahhoz a helyhez, amely valahol a Hiperhálóban van? Ahhoz a
helyhez, ahol meg lehet változtatni az idő és a történelem menetét?
Ahhoz a helyhez, ahol Ey'Lindi még mindig él?
Ahhoz a helyhez, ahonnan kiindulva lehetőség nyílik arra, hogy
visszahozza őt a halálból...
Jaq szívét marokra szorította a csüggedtség. Lexet mintha
megbénította volna a szeme elé táruló látvány, mintha az undorító
kép minden erőt kiszívott volna tagjaiból. Zhord kis híján felvihogott,
de aztán mégsem tette, ehelyett inkább locsogni kezdett – a
démonok megidézésének veszélyeiről beszélt, ami főként akkor
fenyegeti az embert, ha a hipertérben próbálkozik meg ezzel az
egyébként is kockázatos dologgal.
Jaqot bosszantotta a locsogás.
– Már létrehoztam egy védelmi aurát! – vicsorgott rá a zömikre. –
És készenlétben van az energiapálcám! – A kártyalapra meredt.
Lehet, hogy Tzeentch az ura a megvilágosodáshoz vezető út, a
megvilágosodást eredményező változások első stációjának? Lehet,
hogy Tzeentch valamelyik felsőbbrendű démonával, a Változás
valamelyik ravasz és játékos, de végtelenül könyörtelen és gonosz
urával kell megküzdenie? Vajon erre utal az, amit a kártyán lát? Jaq
érezte, akár ez a helyzet, akár nem, lelkének magját mindenképpen
el kell rejtenie, érintetlenül kell megőriznie...
Ó, kísértések!
A démon feje körül füst gomolygott, furcsa mintázatokat hozva létre.
Mintákat és formákat, amelyeket jeleknek, szimbólumoknak,
valamiféle jövendölés elemeinek is fel lehetett fogni.
A kártya talán nem egyéb, mint a Jaqra váró veszedelmek
lakmusza. Egy jelzés – annak felvillantása, amivel az útján
találkozni fog. Egy figyelmeztető jel...
A józan ész visszavette a hatalmat a tudat fölött. Igen, Zhordnak
igaza van. Ha ez a helyzet nem változik meg valamilyen formában,
ha ennek az egésznek nem vet véget valaki, akkor tiszta gondolatok
helyett a borzalom keményszik rá burokként a Szabad
vállalkozásra. Lehet, hogy ezek a borzalmak máris nekiláttak
romboló munkájuknak, máris a réseket és a bejáratokat keresik a
hajótest gondosan összehegesztett paneljei között? Rózsaszínű,
hosszú karú villanások száguldanának végig a hajón, mindent
belepne az az iszonyatos köd... Legalábbis a Codex Daemonicus
szerint hasonló esetben erre lehetett számítani.
El kell hamvasztani ezt a kártyalapot!
El kell hamvasztani? Ezt csak kimondani könnyű.
De... most már mindegy. A paklit úgysem használhatja többé. Kihez
fohászkodjon, kitől kérjen útmutatást most, hogy elégette a
Császár-lapot, a pakli legerősebb lapját? Talán a Halál Hölgyéhez?
Lex torkából artikulálatlan hang buggyant elő. Lassan Jaq felé
mozdult, de úgy, mintha adamantiumból öntött láncokat kellene
leszaggatnia magáról.
– Halld szavam! – kiáltott fel Jaq. – Halld inkvizítorod, urad és
parancsolód szavát! – Lex megtorpant; talán örült is annak, hogy
abbahagyhatja a mozgást. – Ha valaha is hasznát akarom venni a
Rhana Danára könyvének, akkor kapcsolatba kell lépnem
valamilyen okkult erővel. Kiképeztek rá, hogy szembe tudjak nézni
minden ilyesmivel. Ez a kártya figyelmeztethet engem. Olyan ez,
mint valami sugárzásmérő – tette hozzá Zhord felé fordulva.
Jaq gondosan visszacsomagolta a mutánsbőrbe a kártyát; abba a
mutánsbőrbe, amelyben korábban a teljes paklit tartotta.
– Tessék, biztonságban van...
A többi lapot odavetette az enyészetnek.
Egy űrgárdista-kapitánytól a Káosz megpillantásakor nem is lehetett
elvárni másféle reakciót. Lex csak azt tette, amit tennie kellett. Nem
volt ő terminátor könyvtáros, pszichikus specialista, és mivel már
részt vett néhány bevetésben, pontosan tudta, mire képes a Káosz.
Tzeentch megmutatkozása felszította benne a dühöt és az
elszántságot, a látvány rágni kezdte belülről, akár valami
gyermekkorból visszamaradt, újra feléledő rémálom, és úgy érezte,
mindenképpen tennie kell valamit. Hosszú, hegyes és éles körmével
úgy karmolt bele hatalmas bal öklébe, mintha le akarná szaggatni
róla a bőrt, a húst, mintha le akarná csupaszítani a csontot.
Fájdalmat akart okozni magának...
Lex spirituálisan eltávolította magát ettől a rövid jelenettől. Jaq
tisztán hallotta az óriás fohászát:
– Eletem fénye, létem Dornja...!
Lex az inkvizítorra nézett; már higgadtabb volt, mint korábban. Lelki
trauma gyötörte, de sikerült túltennie magát rajta. Egyetlen szóval
sem említette meg, min megy keresztül.
– Tudásod vezérel engem – mondta Jaqnak.
– Nagyon körültekintő leszek – felelte Jaq. – Mindenben, amit tenni
f o g u n k .
Igen, körültekintő lesz, és óvatos – arra mindenképpen ügyelni fog,
hogy a társai ne gyűlöljék meg, ne idegenedjenek el tőle.
Ami pedig a valódi óvatosságot illeti... Nos, amíg az ember egy
sziklaormon állva figyeli a lábai alatt örvénylő és fortyogó tengert,
talán képes arra, hogy egy idő után előre kiszámítsa a víz minden
mozgását, a hullámok minden változását. Ám ha egyszer
elrugaszkodik a sziklától, búcsút kell mondania mindennek, amit
stabilitásnak és biztonságnak, előre kiszámíthatóságnak neveznek.
Kis idő múlva ismét megszólaltak a szirénák. A Szabadvállalkozás
biztonságban volt – már a Sabulorb rendszerének peremén járt.
* * *
Álmában egy káoszjelenés gyötörte Jaqot...
Askandar urának, Lord Egremontnak háreme száz
négyzetkilométernyi területet foglalt el a gigantikus metropolis,
Askandargrad szívében. Két nappal ezelőttig a háremet a nagy
város közepén felépített Tiltott Város falai vették körül. A Tiltott
Városnak a fele azóta rommá vált. Mindenütt tüzek lobogtak. A
komor égre füstgomolyok törtek fel, elhomályosítva a két napot, a
narancsvörös nagyobbikat és a fehéren fénylő kisebbiket.
Északról és nyugatról a pusztítás ikercsápjai vájták Askandargrad
testét; a megállíthatatlanul előretörő nyúlványok a kincset, a
háremet akarták megszerezni.
A hárem és a metropolis közötti masszív, de már több helyütt áttört
és meggyengült fal – amelyen valamikor csupán egyetlen kapu,
egyetlen bejárat volt – külső oldala mellett Lord Egremont kecsesen
nyújtózkodó palotája eleven pokollá változott. Aki akár egyetlen
pillantást vetett erre képre, az rögtön arra gondolt, hogy Askandar
urának, a kormányzónak, jobb volna, ha már nem élne.
Halott volt az elit eunuchgárda több száz tagja. És halottak voltak a
véderő katonái. És halottak voltak a háremhölgyek is. Már
amelyiknek szerencséje volt...
Az egykoron bámulatos fürdőház romjai között Jaq az eunuchgárda
három tagjával kuporgott. Az eunuchok jól megtermett emberek
voltak, skarlátvörös bőrmellényükön kívül semmi sem takarta
felsőtestüket. Izmos karjukon aranypántok csillogtak. Buggyos,
csíkos nadrágjuk övére az egyik oldalon ormótlan hálópisztolyt
akasztottak, a másik oldalon energiakardjuk hüvelye himbálózott.
Az ilyen fegyverek mindössze arra voltak jók, hogy fenntartsák a
rendet a máskor oly békés háremben. A hálópisztolyt legfeljebb arra
lehetett használni, hogy elfogják a behatolókat, az energiakardot
pedig arra, hogy lefejezzék őket.
Mégis elegendőnek bizonyultak. Egészen eddig.
Az eunuchok uniformisa tépett és mocskos volt. A három közül az
egyik elvesztette borotvált koponyájának búbjáról a kontyba kötött
hajtincset – egy lángszóró tüze perzselte le róla. Fejbőre
megpörkölődött, undorítóan vöröses rózsaszínűvé változott. A társa
egy obszcén dekorációkkal ellátott, förtelmes külsejű
robbanótöltetes puskát dajkált a karjai közt. A fegyver
hadizsákmány volt, az egyik megölt behatolótól szedte el.
A fürdőház elefántcsontfa teteje belezuhant a hosszúkás fehér
márványmedence illatosított vizébe. A zsindely és a csempék alatt
meztelen testek hevertek. A fürdőzők közül sokan azonnal
szörnyethaltak. Voltak, akik vízbe fúltak. A nemrég még csodálatos
testek törötten, szétzúzódva, víz alá merülve feküdtek. Az áldozatok
közül néhányan még mindig rángatóztak, sebesülten vonaglottak. A
romok alatt akadtak még páran, akik kétségbeesett igyekezettel
próbálták kiszabadítani magukat, de erejük már csak arra maradt,
hogy levegőt vegyenek.
Az egyik oldalfal egy része leomlott. A nyíláson keresztül a
törmeléktorlasz mögül Jaq és a három eunuch ki-kilesett a fürdőház
előtti plázára, a nemrég még kecses és gyönyörű terrakotta urnák
és virágágyások maradványai között zajló eszeveszett tombolásra.
Lehet, hogy a sikoltozó, reszkető rabnők képzelődtek, miközben
azok a groteszk és félelmetes lények lassan és perverz módon
birtokba vették a testüket? Slaanesh káosz űrgárdistái minden
bizonnyal hallucinogén gázgránátokat használtak. De nemcsak
azokat, hanem robbanótöltetes puskákat, olvasztókat, iszonyatos
lánckardokat és nehézfegyvereket is. A gáz hatására a nők úgy
láthatták és érezhették, hogy támadóik szépek, durva érintésük
lágy, mellvértjük és váll lemezeik pasztellszínű köntös. Vagy
mégsem? Vajon létezik egyáltalán olyan anyag, amelynek hatására
ezek a szörnyetegek visszaváltozhatnak azzá, amik egykoron
v o l t a k ?
A támadók némelyike sietve megszabadult néhány vértjétől, így
láthatóvá váltak a groteszk módon mutálódott testek és ágyékok, a
szokásos méret kétszeresére, háromszorosára duzzadt nemi
szervek. Az óriási hímtagok tulajdonosai nyáladzva, összehúzott
szemmel vetették magukat a szerencsétlen nőkre.
Voltak olyanok is, akiknek nem kellett levedleniük páncéljukat.
Káoszivadékok materializálódtak, bárányméretű, póklábú és
démontestű lények, kíváncsian tapogatózó érzékeny csápokkal és
fallikus kacsokkal. Jaqnak, ahogy figyelte őket, olyan érzése támadt,
mintha álmodna. Kígyószerű köldökzsinór kötötte ezeket a
szörnyeket uruk duzzadt ágyékú testőreihez. Az őrök a háttérbe
húzódva álltak; üvöltöttek és nyüszítettek a gyönyörtől, miközben
arra biztatták az ivadékokat, hogy hágják meg, szentségtelenítsék
meg áldozataikat, juttassák el őket a gyönyör csúcspontjára, oda,
ahonnan már csak egyetlen irányba, a halál felé lehet
t o v á b b h a l a d n i .
A hisztérikussá vált nők egy csoportja körül fűrészes pengéjű
bárdok nyelét szorongató állatemberek őrködtek. Egy technikus
káoszgárdista irányította az ember formájú rabszolgákat.
Páncéljából számtalan antennaszerű rudacska meredt ki. Vállvértjei
olyanok voltak, mintha gigászi behajlított ujjak lennének.
Rémálomba illő sisakot viselt, amely leginkább egy ló fejére
hasonlított; a szeme vörösen izzott.
Az egyik bozontos állatember nyálat fröccsentve felhördült, és
elhajította bárdját. Kinyújtotta egyik mancsát, és magához rántott
egy nőt.
A technikus gárdista azonnal az alkarjára csatolt vezérlőpanel egyik
kapcsolójához kapott.
Az engedetlen rabszolga nyakán szétrobbant a fémgallér, a fej
leválasztódott a nyakról, és hátrafelé billenve leesett. Végiggurult a
földön a foglyok között. Amikor megállt, a lefejezett állatember még
mindig talpon maradva tántorgott.
boomp3.com
Valamivel arrébb az eunuchgárda két tagja hevert; mindkettőjük
testét megcsonkították. Az egyik mellé letérdelt egy rikító színű
páncélt viselő káoszmedikus, aki előhúzott egy hatalmas pengéjű
szikét, felvágta a vergődő ember hasát, és érdeklődve kotorászni
kezdett a vonagló zsigerek között. Hirtelen mozdulattal kiszakított a
helyéről valami mirigyfélét, amelyet aztán sietve beletett a
combjához szíjazott fémedénybe. Ebből a mirigyből valamilyen
drogot fognak majd kivonni, olyan anyagot, amellyel fokozni lehet a
perverz eksztázist.
A Jaq mellől figyelő eunuchoknak ez már túlságosan sok volt.
– Hasim! – nyögött fel az egyik. – A barátom volt...
Mielőtt Jaq bármit tehetett volna, a fickó felpattant, majd felugrott a
márványtörmelék-halom tetejére. Egyik kezében hálópisztolyt, a
másikban energiakardot tartott.
A kard pengéjének energiamezője kéken ködlött a levegőben. A
pisztoly nevetségesnek látszott széles csőrével, a ragacsos
hálóképző anyagot tartalmazó idétlen tartállyal. Az eunuch elsütötte
a pisztolyt. Keze megrándult. A fegyver csövéből gubancosnak
látszó szálköteg röppent ki, mely a levegőben szétnyílt, és hálóvá
változva elzúgott a medikus feje mellett, rátapadva az egyik
technikusra. A szálak, miután célba értek, pillanatok alatt
összehúzódtak és megfeszültek.
A medikus felkapta a földről lánckardját. A penge zúgni kezdett,
olyan hangot adva ki magából, mint a feldühített gyilkos darazsak.
Az éles fogak láthatatlanul pörögtek körbe a penge hossztengelye
m e n t é n .
A férfi egyik kezét a háta mögé dugva szemmel látható élvezettel
közelítette meg a balga eunuchot.
O, milyen fülhasogató hangot ad ki magából egy lánckard, amikor
összecsap egy energiakarddal! Az energiatöltet elektromoskék
robbanása kitépte helyéről a lánckard fogalt, s félreköpte őket. A
medikus fémmel borított karja hevesen megrándult, aztán remegni
kezdett, de úgy, hogy Jaq arra gondolt, pillanatokon belül
széthasad. Semmi kétség: ez a fájdalom földöntúli boldogság volt a
medikus számára.
A medikus hátrált, aztán ismét előrecsapott. A két penge újból
t a l á l k o z o t t .
A medikus a háta mögül előrántotta a hatalmas sebészszikét, és
villámgyors mozdulattal beledöfte az eunuch hasába. A kard
kihullott ellenfele kezéből, és a földre esett a hálópisztoly is. A
hárem őrzője hátratántorodott, s mindkét kezével megragadta a
hasából kimeredő szike nyelét.
Elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Agonizálva vonaglott a
földön. A medikus elégedett, már-már boldog üvöltéssel ugrott
előre. Tudta, egy ilyen seb nem okoz gyors halált; már látta, még
lehetősége lesz arra, hogy felboncolja az élő embert.
Persze a többi mutáns űrgárdista rögtön abba az irányba fordult,
amerről az ostoba eunuch érkezett. Megfeledkeztek arról, amiben
éppen a perverz gyönyört keresték, és készenlétbe helyezték
f e g y v e r e i k e t .
Közben a pisztolyból kilőtt háló rákötött a technikus páncéljára. A
szálak egyike az alkarjára csatolt vezérlődobozra feszült.
Talán ő maga állított a kapcsolókon, azzal a szándékkal, hogy
gyilkos dühöt gerjesszen a romba döntött fürdőházban eddig
jobbára tétlenül ácsorgó rabszolgákban, talán a vezérlőre feszülő
szál volt az oka...
Az egyik állatember nyakán szétrobbant a nyakörv. A bozontos fej
levált a nyakról.
Felrobbant a következő pánt is.
Aztán a harmadik, majd a negyedik...
* * *
Jaq hideg verítékben fürödve riadt fel az emlék-álomból.
2007. december 15., szombat
Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)
2007. december 3., hétfő
Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)
Inkvizítor (7-10. rész)
7.
Odalent a messzeségben, a lakosztály ablakain túl, a kora hajnali
ébredő dzsungel fehéren gomolygó ködöt okádva vont fátylat a
kíváncsi szemek elé, ahogy a napkorong fénye erősödött. A
látóhatáron már gyülekeztek a mocskos fellegek, hogy elfojtsák a
pirkadat hamisan tündöklő glóriáját.
Jaq egész éjszaka imádkozott, és most kissé kába volt, de úgy
érezte, megtisztult.
Zhord végre visszatért.
– Igazad volt, van egy hidra odalent – jelentette. – De mekkora! Úgy
tűnik, befolyásolja azokat a patkányba és svábbogárba oltott
embereket, hogy ne vegyék észre. Nem is, inkább hogy ne
legyenek igazán tudatában az ottlétének; nekem legalábbis úgy
tűnt. Hol látod, hol nem látod, mint valami délibábot. Néha
tapintható a nyavalyás kocsonya, néha meg egyszerűen nem
létezik.
– Álmodtam róla – mondta Ey'Lindi. – Ha rátámadsz, csak erősebb
lesz tőle. Csak nincs még egy kevés belőle a fejemben?
Jaq végre felállt, kissé imbolyogva. Odalépett a nőhöz, és tenyerét a
homlokára tette. Ey'Lindi egy pillanatra összerezzent. Jaq
kinyújtotta feléje mentális érzékszervének csápjait, s ajkáról nagy
hatalmú igék zendültek fel a rituális, szent nyelven.
– In nomine imperatoris hominorum magistris ego te purgo et
exorciso. Apage, Chaos, apage! – Nagyot harákolt, mintha gennyes
váladékot köhögne fel a torkából; a Káosz mocskát. –
Megtisztítottalak – mondta a nőnek. – Megszabadultál tőle. Démon
vadász vagyok; tudom.
Bár a hidra igazából nem volt démon.
Ey'Lindi teste ellazult. Milyen fogékonyságra vall, hogy rájött: ennek
a szörnynek az erőszakos támadás az éltető eleme.
De egy egész bolygó felperzselése nem éltethet senkit és semmit...
Gugol korán kelt, és tetemes időt töltött a kommunikátor képernyője
előtt.
– Utánanéztem az űrkikötő nyilvántartásában, Jaq. Zephro
Cornellannak saját csillagközi hajója van az egyik dokkban. Az
adattár szerint valami Zéró Testület nevű szervezet tulajdona.
– Ami azt jelenti, hogy ilyen szervezet nem létezik.
– A hajó viszont igen. Fényfátylak a neve.
– Honnan tudtad meg, hogy Cornellané?
– Izé... nekünk navigátoroknak van némi befolyásunk, ha az űrrel
kapcsolatos ügyekről van szó.
– A hírhedt Navis Nobilitate maffia?
– Persze attól is függ, ki melyik családba tartozik... – Gugol
meglehetősen önelégült képet vágott.
Zhord jókorát ásított. Aztán megismételte.
Jaq is nagyon szeretett volna aludni. De neki nem volt szabad. A
tisztaság pillanatában kellett cselekednie. Keresett magának egy
erős élénkítőszert.
– Bejelentkezem Voronov-Vaux kormányzónál – közölte. – A kora
reggel a legjobb időpont. Fölfedem magam előtte. Ilyenkor nem
annyira éber az ember, könnyebben befolyásolható. Szükségem
van az asztropatájára; csillagközi üzenetet akarok küldeni.
– Ha én nagyúr lennék – jegyezte meg Zhord –, ingerült volnék, ha
valaki hajnalban felzavarna.
– Akkor örülj, hogy nem vagy nagyúr, pattogós kedvű emberkém –
mondta Gugol. – Én is veled mehetek, Jaq? A jelek szerint
mindenféle kellemetlenségre számíthatok, ha magamra hagytok.
Nyugtalan vagyok. Mintha beszorítottak volna valahová. A
navigátoroknak szükségük van egy kis... mozgás térre.
Jaq bólintott. Ha sietve kell elhagynia a Sztálindrómot, a pilótájának
nem szabad lankadtnak lennie. Az élénkítőszer álságos vitalitása
forrón áradt szét Jaq ereiben és izmaiban, s éles fényt gyújtott az
agyában, elsöpörve a kimerültséget, a kétely maradékait. Jól tudta
magáról, hogy ilyen állapotban olyan döntéseket hoz, melyek
már-már túl tiszták, túl engesztelhetetlenek. Talán szüksége van
egy örök ironikusra a kíséretében – bal felől; jobbról ott lesz mellette
az orgyilkosa.
– Előbb eszünk – mondta –, mégpedig kiadósan.
A kormányzó lakosztályának előcsarnoka egy vicsorgó szörnyeteg
pofája volt. A csarnokszörnyet márványból faragták ki, és akkora
volt, hogy különösebb nehézség nélkül elnyelhette volna az őserdő
igazi fenevadjainak bármelyikét. Jaq elgondolkodott rajta, nem úgy
van-e megtervezve ez a fenyegető előszoba, hogy szükség esetén
becsukódhasson, mint egy valódi száj; nem mozgatják-e rejtett
plasztacél izmok a zord márványtömböket.
Az idevezető folyosón – amely egy nagyon hosszú bálna
bordázatára emlékeztetett, persze belülről – látott bizonyos régi
nyomokat, amik arra engedtek következtetni, hogy hívatlan
látogatók közeledtére a titáni bordák csattanva összezárulnak,
csapdába ejtve vagy szétmorzsolva a betolakodókat.
Az előcsarnokot barátságtalan, rőtvörös, szemfájdító fény világította
meg. Minden más színt kiölt a környezetéből, vagy bíborrá
sötétítette őket. A szellőzőnyílások vízköpőinek az őserdő
sárkánygyíkjai szolgáltak modellül, s a levegő, amit bendőjükből
felböfögtek, nem friss volt, hanem pállott pézsmaillatú. Jaq
érzékszerveit tisztára purgálta az élénkítőszer, most mégis úgy
érezte, mintha félig vak lenne, és fuldokolna.
– Milyen különös – mondta az udvarmester. – Alig bocsátottuk
útjára az előző nagybecsű inkvizítort, máris egy másik teszi nálunk
tiszteletét!
A kövér férfi idegesen morzsolgatta párnás, gyűrűkkel ékes ujjait.
Korrekciós szemüveget viselt, amely bizonyára a normális
fényviszonyokhoz igazította az előcsarnok rubinragyogású
félhomályát. Selyemtógája mellén látszólag fekete
-címer díszlett.
– Világunkat nemrégiben tisztították meg, Sir, szörnyű áron... és
őurasága teljes mértékű együttműködésével. A népesség selejtje
odaveszett. A gazdaság fel fog virágzani...
– Ó, hogyne. Lám, a mészárlás gazdaságélénkítő hatása!
Jaq ismét feltartotta a tenyerét, és aktiválta az inkvizíció külső
körének démonfejes, elektronikus tetoválását. A sárkánygyíkpáncélt
és korrekciós szemüveget viselő strázsák, akik ezen az utolsó
őrhelyen teljesítettek szolgálatot, azonnal vigyázzba kapták
magukat. Obispal működése jót tett a Sztálindrómon az inkvizíció
tekintélyének.
– Csak a gazdája asztropatáját akarom használni – mondta Jaq.
– Vagy úgy, szóval csillagközi üzenetet kell küldenie? Őurasága
kíváncsi lesz. Bizonyára arról akarja tájékoztatni a feletteseit, hogy
világunk teljesen megtisztult, ugye?
– Az üzenet tartalma csak énrám tartozik.
– Az asztropatánk amúgy is közölheti később őuraságával, akkor
hát mi értelme titkolózni?
Valószínűtlen, gondolta Jaq, hogy az az asztropata bármit is közölni
tudna utána bárkivel... Szinte biztosra vette, hogy az asztropata
nem fogja teljesen érteni az üzenetet, amit rajta keresztül
szándékozik küldeni. Sőt az is meglehet, hogy fogalma sem lesz a
tartalmáról. Az üzenetet az inkvizíció szent nyelvén fogalmazza
meg; az asztropata csak telepatikusan utánaszajkózza majd.
Mindenesetre az asztropata emlékezni fog, és nincs kizárva, hogy
valamelyik tudós a kormányzó kíséretéből meg tudja fejteni a kódot.
Ez alkalommal a dolgoknak úgy kell alakulniuk, mintha az
asztropata összeroppanna felelősségteljes munkájának terhe alatt.
Ey'Lindinek majd finoman gondja lesz rá. Az asztropatán hirtelen ki
fognak ütközni a megszállottság jelei – végzetes
következményekkel. 
A csillagközi telepatának amúgy is meg kellene halnia, amikor az
exterminatus megérkezik. Szinte irgalmas szívű gyilkosság lesz ez.
Aprócska homokszem a billiónyi emberhalál hegyszirtje mellett...
– Ó – mondta az udvarmester. – Értesültem róla, hogy a főváros
papi testületét elsöpörte a felkelés. Az ő asztropatájukat tehát nem
használhatja. De mi van a kereskedelmiekkel?
– Kevésbé megbízhatóak.
– Viszonylag azok.
– A viszonylag nekem nem elég. A gazdája asztropatája minden
bizonnyal a legjobb ezen az egész világon.
– Ó, hogyne. Pontosan. Igaza van. Inkvizítoroknak csakis a
legjobbat. Mindenesetre a többi város papi testületei is
büszkélkedhetnek egy-két kiváló egyeddel...
Azok is meg fognak halni, a hűséges papok ezreivel együtt. Az ok.
Elegendő-e az ok, mikor a hidra valódi természete oly ködös és
átláthatatlan maradt?
A hidrának muszáj sötétnek, rontó szelleműnek lennie. A
kézenfekvő megoldás – egy irtó hadtest bevetése – egyszerűen
helytelen kell, hogy legyen. Jaq egy pillanatra eljátszadozott a
gondolattal, hogy csak próbára tették, talán az inkvizíció belső
rendjének valamelyik Titkos Nagymestere, aki azért utasította Baal
Firenzét az ő Sztálindrómra küldésére, hogy lássa, megvan-e benne
az a vasakarat és áttekintőképesség, amely esetleg őt magát is
Titkos Nagymesterré teheti.
Ha így van, az illető Titkos Nagymesternek már tudomással kellett
bírnia a hidráról. Jaq úgy érezte, még egy Titkos Nagymester sem
lenne képes rá, hogy egy egész bolygót megnyomorítson egyetlen
ember próbára tétele végett. Lehetséges lenne, hogy mire Jaq
elküldi az exterminatust elrendelő üzenetet, az utasítását már rég
érvénytelenítették, valahol fényévnyi messzeségben? A vörös fény
úgy lüktetett Jaq szemében, mintha az ő látása homályosult volna el
embermilliók kiontott vérétől.
Körülnézett az előcsarnokban, hogy nem leselkednek-e a közelben
kémlegyek, azok az ügyes kis készülékek, amelyek oly sokáig – míg
el nem orozták tőle őket – az ő parancsainak engedelmeskedtek. A
vibráló fény és a sötét árnyékok gúnyt űztek belőle. Kémlegyek
lapulhattak bármelyik vízköpő tátott pofájában. Kémlegyek
bujkálhattak bármelyik ékkődíszes szarvú gyíkkoponya
szemüregében, amely komor méltósággal díszítette a barokk
falakat.
Jaq egyik kísérőjével sem közölte pontosan, mit szándékozik tenni,
s csak most jutott eszébe, hogy Gugol nem fogadná örömmel
navigátortársai halálát, akik Sztálindrómon ragadnak, mikor
megérkezik az életfaló...
– Ezek szerint – mondta a kövér férfi – az ön üzenete bizonyára
sürgős...
Jaqnak más oka is volt rá, hogy felkeresse Lord Voronov-Vaux
birodalmát, nemcsak az, hogy kétségkívül a kormányzó
foglalkoztatta a Sztálindróm legjobb asztropatáját. Méltatlannak
tartotta volna teljes pusztulásra ítélni ezt a világot, ha nem nyer
előbb betekintést uralkodójának környezetébe.
Mint ahogy az orgyilkosok is otthagyják áldozatuknak a
jelkártyájukat...
A fővárost sem szerette volna még egyszer elhagyni. És azt sem
akarta, hogy... A gondolat megpróbált kihussanni az agyából.
Kegyetlen kézzel utánakapott, és bántóan éles fókuszba hozta.
És azt sem akarta, hogy egy kegyes életű, hűséges testvéri
szervezet asztropatáját kelljen igénybe vennie. Akit – a testülettel
együtt – martalékul fog dobni az életfalóknak.
Gyávaságból jött volna ide, a kormányzó udvarába? Az acélos
szembeszegülés álcája alatt erkölcsi kötelességének méltatlan
tagadása húzódna meg csupán?
– Ne gördítsen akadályokat az utamba – mondta Jaq. – Követelem,
hogy ereszszen be, a Császár nevében!
Futólag eltűnődött rajta, miféle név is lehet az.
Ey'Lindi közelebb libbent az udvarmesterhez, az ujjait tornáztatva.
Gugol szórakozottan babrálni kezdte a homlokát övező
vászonpántot, mintha azzal a gondolattal játszadozna, nem kéne-e
letépni, s lecsupaszítani harmadik szemét, a hiperszemet, melynek
egyetlen ellenséges pillantása ölni képes – hallották ezt már sokan,
de csak kevesen merték próbára tenni az igazát.
– Magától értetődik, hogy őurasága színe elé járulhatnak! – dadogta
az udvarmester. – Egy inkvizítor és a kísérői, hát hogyne! Ámbátor
az időpont talán nem a legalkalmasabb.
– Ez esetben nem ragaszkodom hozzá, hogy beszéljek a
kormányzóval; nekem csak az asztropatája kell.
– Ó... őuraságának előbb beleegyezését kell adnia. Ugye belátja?
Ugye belátja?
Nem igazán, gondolta Jaq. Legalábbis ebben a vérvörös
félhomályban.
A kormányzó belső szentélye minden termek leviatánja volt, melyet
ugyanaz a sivár, vörös fény itatott át, mint az előcsarnokot. A
mennyezet roppant, ködbe vesző ívén túl a napfény világa
uralkodott. Jaq kételkedett benne, hogy akár a legádázabb viharok
is elérik Vaszilarjov legmagasabb régióit. A kinti ragyogásnak
nyoma sem volt idebent.
Jaq most már értette, mi célt szolgált az a különös sisak, amit a
kormányzó az űrkikötőben, a szabad ég alatt viselt. Voronov-Vaux
minden bizonnyal a spektrum vörös hullámhosszán lát a legjobban.
Valószínűleg infravörösben is. A kormányzó ugyanúgy látja az
élőlények által kisugárzott hőt, mint a testüket.
Ez mutáció volt, elfajzás. Mivel azonban az uralkodócsaládot
sújtotta, senki nem mert ellene szólni. Bizonyára hozzájárult a
famíliát körüllengő rejtelmes légkörhöz is.
Tömjénrudak füstölögtek, még homályosabbá téve a termet. A
konzolhidas vasgalériák teraszain hivatalnokok kuporogtak
korrekciós szemüvegben, adatokat rendszereztek, utasításokat
továbbítottak suttogó hangon. Abnormálisan nagy szemű mutánsok
játszottak bonyolult játékokat függőketreceikben háromdimenziós
táblákon. A Voronov-Vaux-klán fattyai? Beltenyésztett korcsok?
Örök fogságra vetett tehetséges tanácsadók?
Jaq érezte az elfajzott gének átható bűzét.
A zsúfolt galériák a leviatán bordáihoz voltak csatlakoztatva. A
bordák között, a földszinten, mély barlangokat alkottak az alárendelt
jelentőségű helyiségek. A gigászi terem szívében fenyőtoboz alakú
márványépület emelkedett egy acélkorongon. A korong bizonyára
mozgatható platform lehetett, mely a kormányzó kedve szerint emeli
a magasba vagy süllyeszti a mélybe mobil magánlakosztályát. Föl a
bolygó kormányzati központjába; le a családi lakrészbe és a
bunkerbe.
Hála legyen a Császárnak, hogy a magánlakosztály éppen itt van,
nem pedig hét pecséttel elzárva, valahol a mélyben.
Libériás őrök eresztették be az udvarmestert és a kíséretében
lévőket a márvány fenyőtobozba. A kövér férfi harsány, kenetes
hangon mentegetőzött. Egy félhomályos belső szobából Jaq
csattanást hallott. Aztán egy hiányos öltözékű lány szaladt ki
hüppögve – a szeme kétszer akkora volt, mint a közönséges
embereké. Az egyik őr karon ragadta, és elvezette.
Lord Voronov-Vaux mezítláb követte a lányt, fekete köntösét
igazgatva, melyen bíborszínűnek tűnő sárkányok tekergőztek a
láthatóság határán.
– Ön egy egész világ örökölt hatalmú ura – hallotta Jaq a saját
hangját. – Én viszont az egész galaxis urának követe vagyok.
– A galaxis egy részének uráé – mordult föl a kormányzó.
– A galaxis emberlakta részének uráé – meredt Jaq vádlón a
mutáns, infravörösben látó szempárba.
– Igaz. De engem nem nevezhet lázadónak! Az előző inkvizítor
keze alá adtam valamennyi hűséges gárdistámat, elfelejtette? Nem
szenvedtek talán iszonyú veszteségeket?
– Szabadna emlékeztetnem, hogy mindez az ön javát szolgálta?
Máskülönben a génorzók néhány évtized leforgása alatt
beszivárogtak volna az ön családjába is, hogy hipnotikus
hatalmukkal megrontsák és beszennyezzék az utódait.
– Nem kell kioktatnia.
– Én egyelőre csak annyit kérek, hogy bocsássa rendelkezésemre a
legjobb asztropatáját.
Most, hogy itt állt a kormányzó előtt, Jaq fáradságosan kimunkált
magyarázatai és megokolásai semmivé foszlottak. Mikor idejött,
valójában pszichikai ösztöne vezérelte, valami meghatározhatatlan,
ám annál erősebb késztetés, hogy föl kell keresnie Voronov-Vaux
udvarát.
Az univerzum pszichikai egyensúlya megkövetelte, hogy Jaq
kárpótlást kapjon minden egyes visszásságért, amit a
Harlekin-ember miatt elszenvedett. Valami igyekezett kiegyenlíteni a
hátrányt, melybe az előző napok során került. Mivel egész éjjel
tiszta szívvel imádkozott, az istencsászár elméjének egy csápja
most úgy noszogatta előre, mint valami őrangyal.
Az exterminatus szörnyű gondolata, mikor felvetődött benne,
teljesen elnyomta ezt az ösztönszálat, egészen mostanáig; csupán
annyi maradt belőle, hogy az exterminatus elrendelése az egyetlen
helyes lépés. Tettre kész lelkesültség áradt szét Jaqban. Csak az
élénkítőszer miatt? Nem. Leheletfinom, de szilárd kapcsolatban
érezte magát a magasabb erőkkel, mintha eggyé vált volna az őt
szimbolizáló Tarot-lappal.
– Hmm – mondta a kormányzó. – De miért? Mit fedezett fel?
Voronov-Vaux zömök, kopaszodó férfi volt, szemlátomást érzéki
alkat. Egy egész bolygó fölött persze csak akkor uralkodhat, ha
képes a szigorra is. Ám a Jaq kérésével kapcsolatban tanúsított
érdeklődése inkább őszinte aggodalomból fakadt, mintsem az
oktalan paranoiából, amely oly gyakran szállja meg az uralkodókat.
Ami azt illeti, a kormányzónak jó oka lett volna a paranoiára, ha
csak haloványan is megsejti az üzenet lényegét, amit Jaq
továbbítani akart.
Jaq hagyta, hogy az intuíciója vezesse, és könnyedén így felelt:
– Remélem, hogy az öntől kapott lojális támogatásra való tekintettel
Obispal inkvizítor nem tesz majd kedvezőtlen jelentést a
Birodalomnak az ön mutációjával kapcsolatban... Én biztosan nem
fogok.
Miért is? Voronov-Vaux nemsokára halott lesz, valamennyi
alattvalójával együtt. A kormányzó összerezzent.
– Harq nem tesz ilyet. Becsületszavát adta.
Szóval itt a megoldás! Obispal gyakorlatilag megzsarolta Voronovot,
hogy ne akadályozza a felkelés brutális erővel történő leverését,
ami emberéletek millióiba került.
Voronov-Vaux-nak az infravörös látása volt a sebezhető pontja; a
Birodalom bármikor hozhat olyan döntést a tisztaság érdekében,
hogy egy mutáns nem maradhat kormányzói poszton. Őurasága
aggódó pillantást vetett Ey'Lindire. Csak nem ismerte fel benne a
hőképéből az orgyilkost?
Talán azt hiszi, hogy már ítéletet is ültek felette, és könnyűnek
találtatott? Sok alacsonyabb rangú úr lépne örömmel a helyébe...
– Akkor hát becsületszavamat adom én is – biztosította Jaq a férfit.
– A jó kormányzó azt csinál a világán, amit akar, feltéve persze, ha
pontosan lerója az adóját kincsekben és emberekben. Vagy, mint az
ön esetében is, fegyverekben. A Birodalom egyszerű különcségnek
tekinti az apróbb mutációkat, semmi többnek. Csak kíváncsiságból
hadd kérdezzem meg, mikor jelentkezett ez a családban?
– Nagyapám idejében.
– Maradjon is így a világ végezetéig! Én szavamat adom. Harq
szavát adta. Gondolom, Zephro is.
– Cornellan, igen... Különös egy alak... Úgy láttam, már-már
ugyanannyira bánja népem kényszerű lemészárlását, mint
jómagam.
Íme: bebizonyosodott. A Harlekin-ember Obispal bűntársa volt, ez
kétségtelen. Hű maradt-e Obispal a Birodalomhoz? Aligha. Kétség
sem fér hozzá: ez az a bizonyíték, amely felé Jaqot az Istencsászár
sugallata vezette.
– Most már használhatom az asztropatáját?
– Igen. Igen, inkvizítor.
– Örömmel látom, milyen lojális a Birodalomhoz.
A jutalmad, gondolta Jaq komoran, az exterminatus lesz. Amint az
asztropatához vezették, azonnal megsejtette, hogy még nincs vége
az ügynek.
A Sztálindróm főasztropatája egy alacsony, törékeny, sötét bőrű
asszony volt. És öreg, rettentő öreg. Aszott arcát mély ráncok
barázdálták. Élénkrőten csillogó haja a valóságban bizonyára
galambősz volt. A lélekforrasztás hajdanvolt gyötrelme opálos
fényűvé tette vak szemét, mintha megalvadt volna benne a fehérje.
Egy botra támaszkodott, amely ugyanakkora volt, mint ő maga.
Nem láthatta szőrmedíszes kamrájában a hívatlan látogatókat, de
mentális úton érzékelte őket.
– Hárman jöttek – szólt dallamos hanglejtéssel. – Egy a látással.
Egy az érzékkel. És egy, aki több annál, aminek látszik!
Jaqnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy az udvarmester
ravasz tévedésből valami jövendőmondóhoz vezette őket. Am az
öregasszony sötétbíbor ruhája valódi fényben csakis az
asztropatáknak kijáró zöld lehetett.
– Én jöttem a látással – helyeselt Gugol. – A hiperlátással; a
navigátorok szemével.
Én pedig, gondolta Jaq, az érzékkel. Ami pedig Ey'Lindit illeti... nos,
ő lesz az, aki perceken belül megállítja ennek az öregasszonynak a
szívét.
Az asztropata egy szőrmeborítású párkány felé nyúlt; és a szőrme
megmozdult. Kinyílt egy sötéten izzó szempár. Megfeszültek az
aprócska karmok. Az asszony megsimogatta az állatot, ami a jelek
szerint társa és kísérője volt. A lény érzékinek tűnt, érzékinek és
vadnak. Vajon ádáz hévvel védelmére kelne gazdájának?
– Mi ez? – suttogta Jaq.
– Macskának hívják – felelte neki Ey'Lindi, s egyúttal megválaszolta
kimondatlanul maradt kérdését is. – Csak figyelni fog, és
elraktározza magában, amit lát. Ki tudja, mit ért meg belőle? A
reakciói általában önzők és kiszámíthatatlanok.
– Miért tartasz ilyen élőlényt magad mellett? – kérdezte Jaq az
öregasszonytól.
– Szeretetből – felelte az kongó hangon. – Legalább egy tucat
macskám volt, mióta itt élek, de sorra kiöregedtek mellőlem. Ők az
én vigaszom. – Fölemelte aszott karját. – Nézd, itt a nyoma a
legutóbbi karmolásainak. Azokat érzem.
– Most hagyjon magunkra – mondta Jaq az udvarmesternek. A
kövér ember távozott, s behúzta maga után az asztropata
szőrmével bélelt anyaöl-barlangjának bejáratát elzáró
árnyékolófüggönyt.
Ey'Lindi elővarázsolt az övéből egy elektromos gömbizzót, hogy
kiegészítse a kamra egyetlen világítótestének sivár
rubinragyogását. A valódi fényben az öregasszony bőre barna volt,
haja makulátlan hószín, szeme pedig fehér, akár a buggyantott
tojás. A barlang szőrmebélése narancsszínűnek bizonyult, sötét
csíkokkal erezve; a macskalény bundája ugyancsak. A kis állat
pupillája fekete üveggolyóvá szélesedett a teljesen újfajta fény
brutális fellobbanására, majd résnyire szűkült. Szája kinyílt;
megcsillantak az apró, tűhegyes fogak.
A macskalény azonban csak ásított. Ásítással fogadta az idegen
fény teljesen új világát!
– A neved? – kérdezte Jaq az öregasszonytól.
– Az emberek Parsheen mamának hívnak, talán azért, mert
nincsenek gyerekeim, kivéve persze... – és végigsimított a
macskalény hátán.
– Én Draco inkvizítor vagyok.
– Egy inkvizítor? Akkor valószínűleg tudod, milyen sokat égettek ki
belőlem. Nem látok, nem érzékelem sem a szagokat, sem az
ízeket. Csak a tapintás maradt meg nekem...
A macska kéjes mozdulattal megvonaglott, testén remegés futott
végig. Ennek a nőnek valóban áldás lesz a halál...
– Parsheen mama, azt akarom, hogy továbbíts egy üzenetet a
Birodalmi Rombolóhadtestnek a Vindict V. körül keringő állomására.
Ez a kolostorerőd volt a legközelebb eső fészke azoknak a kőarcú
harcosoknak, akikből minden érzelmet kiöltek a kiképzés során, és
akik el tudtak pusztítani egy egész világot. Jaq már tömören
megfogalmazta magában a sorsdöntő utasítást: Ego, Draco Ordinis
Mailei Inqulsitor, per auctoritate Digamma Decimatio Duodecies,
ultimum extermlnatum planétáé Stalindromae cum extrémé
celeritate impero. A három D-s kód már önmagában is elég lett
volna az exterminatus elrendeléséhez. Ennek értelmében fog
cselekedni az inkvizíciónak a bolygó körüli pályán keringő
űrerődben állomásozó missziós testülete is. Jaq kétszeresen is
biztosította magát, mikor belefogalmazta az üzenet szövegébe az
Ordinis Mailei kifejezést; szinte biztos volt benne, hogy a testületbe
az ő rendjének egyik titkos tagját is beépítették. Még soha nem
adott ki ilyen parancsot, soha. A tudat úgy nehezedett rá, mint egy
Halálosztó kategóriájú csatapáncél, lemerült telepekkel; elnyomta,
bebörtönözte; ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott az
élénkítőszer és az imák nyújtotta erőbe, hogy friss energiával töltse
fel ezt a páncélt.
– Figyelj rám, Parsheen mama.
Elismételte az agyában visszhangzó szavakat. Lehet, hogy az
asszony nem értette, de hibátlanul utánamondta.
– Most lépj transzállapotba.
A vak asszony teste megremegett, ahogy fényévnyi messzeségben
tapogatózni kezdett a hiperűrön keresztül, s az Adeptus Astra
Telepathica tanítása szerint kapcsolatot keresett egy másik
asztropata tudatával, aki a Vindict V. kolostorerődjében szolgált.
Ám ekkor hirtelen tétovázni látszott.
– Inkvizítor?
– Mi az, öregasszony?
– Egy ilyen rezonáns üzenetet...
– Sugározd. Most azonnal.
Mielőtt még a Harlekin-ember közbeléphetne. A szőrmeborítású
falakon bárhol ott leselkedhetnek a kémlegyek. Lehet, hogy egy
beépített ügynök lapul a közelben, aki bármelyik pillanatban rájuk
törhet öngyilkos rohammal.
– Inkvizítor... Mintha valahol a városunk mélyén kapuk nyílnának
meg a hiperűr felé. És igen, a Sztálindróm többi városában is...
– Azonnal továbbítanod kell az üzenetemet! – Ha a távoli
városokban feltáruló kapukat is érzékeli, lenyűgöző tehetséggel
lehet megáldva... – Mi érkezik ezeken a kapukon a bolygóra?
Az asztropata a fejét rázta.
– Semmi nem érkezik. Különös szubsztanciák távoznak erről a
világról.
– Távoznak? Biztos vagy benne?
– Igen. Élet, ami nem élet a szó szokványos értelmében. Teremtett
formák... Nem igazán tudom megmondani. Alig van tudata. Mintha a
létezése legelején járna. Embriószerű... és vár valamire. Érzem,
ahogy elhagyja a világunkat a kapukon keresztül. Rengeteg apró
kapu! Mi történik?
– Ne továbbítsd az üzenetemet, mama. Megtiltom.
– Hogyan?
– Új tényezők. Ey'Lindi, kell lennie itt valahol egy kémlégynek...
– Ki vagy te, inkvizítor? – kérdezte az asztropata, lassan magához
térve a transzból. – Mi történik?
– A hidránk visszahúzódik a hiperűrbe, ahonnan jött – mormolta
Gugol, félig-meddig neki válaszolva. – Kötve hiszem, hogy még
egyszer rátalálunk.
– Nem tudod nyomon követni a hiperlátásoddal, Vitalij?
– Navigátor vagyok, nem varázsló. Ha nem vetted volna észre,
pillanatnyilag nem vagyunk a hiperűrben. Legalább egyhetes út
választ el minket a belépőzónától.
– A kivételes képességű navigátorok az anyagi univerzumból is be
tudnak tekinteni a hiperűrbe!
– Igen, igen, igen, Jaq. Csakhogy a hidra nem a hiperűrben repül.
Egyszerűen arra használja a kapukat, hogy eltűnjön innen – Zhord
tudja, hová.
– Kárhozat...
Jaq egy kis időre azt hitte, hogy valami igazán csodálatraméltót vitt
véghez. A drákói döntés az exterminatus elrendeléséről helyes
lépés volt, méghozzá az egyetlen helyes lépés, az elszánt kitartás
és a tiszta gondolkodás mintapéldája. Cornellan, aki valahonnan a
városból minden mozdulatukat figyelemmel kísérte a jokaero
képernyőn, azonnal nekilátott, hogy visszaparancsolja a hidrát a
hiperűr káoszába, megmentve ezzel a biztos pusztulástól. így hát
Jaq mentesült szörnyű döntése következményei alól. Csakhogy
most nem tudja nyomon követni azt az átkozott kreatúrát...
Milyen gyorsan cselekedett Cornellan! Pedig a Harlekin-embernek
tudnia kellett, hogy az exterminatus nem sújt le azonnal. Míg a
rombolóhadtest fölszerelkezik, míg a hajók fedélzetére szállítják a
vírusbombákat... Aztán a galaktikus időhöz viszonyított hiperidő...
Legkorábban tíz sztálindrómi nap múlva. Már-már úgy tűnt, mintha
Cornellan ezzel az irgalmas tettel a bolygót szerette volna
megmenteni...
– Kárhozat, elmenekül...
Az öregasszony féltranszba révült.
– Ha ennek a... létformának... magasabb szintű tudata lenne –
motyogta –, rá tudnék telepíteni neked egy postagalambot, egy
pszichikai jelzőmechanizmust. Bár annak a nyomát csak én lennék
képes követni.
– Csakhogy ennek a valaminek diónyi agya sincsen – csattant föl
Jaq –, és amíg mi itt csevegünk, elszivárog az orrunk elől, mint
esővíz a csatornában.
Hangos kiabálás ütötte meg a fülüket. Ahogy Ey'Lindi kioltotta
gömbizzóját, Jaq megpördült, és letépte az árnyékolófüggönyt.
A mesterséges alkonyatban egy igazi fényben fürdő alak közeledett
szökdécselve a márvány fenyőtoboz mögül. A betolakodóból
természetes hullámhosszú fény sugárzott, mintha egy holoruhát
viselő elda lenne. Piruettezett. Meghajolt.
– Cornellan! – Ey'Lindi felszisszent, és egész testében megfeszült.
– Sir Draco! – kiáltotta a fényalak. – Klassz húzás volt, de úgy tűnik,
mégsem eléggé. Gyere, és kapj el! Gyere, és kapj el!
Mit hisz ez a Cornellan, hogy valami ostoba gyerekjátékot játszik?
– Valójában senki nincs itt – intette őket Parsheen mama. – A
térség, ahonnan beszél, üres.
Jaq értette. A fényalak csak hologram volt. A körülötte lebegő
kémlegyek vetítik a levegőbe koncentrált fényhullámokkal.
Ha a Harlekin-ember így a visszájára tudta fordítani a jokaero
felderítőberendezés működését, az azt jelentette, hogy sokkal
jobban ért hozzá Jaqnál. Ezek szerint Cornellan értette a módját,
miként kell speciális rúnákat írni a képernyő köré, és milyen ősi
varázsigéket kell fennhangon idézni, hogy a készülék kétféleképpen
működjön; bár meglehet, megalkotói eredetileg épp erre szánták...
– Hallgatlak – kiáltotta Jaq. – Csupa fül vagyok.
Csak nem azt remélte ez a Cornellan, hogy Jaq és Ey'Lindi
fejvesztve nekirontanak, és tüzet nyitnak? A lézersugarak és
tűlövedékek egyszerűen átsuhannának a fantomon, s talán
eltalálnának valakit a jelenlévők közül, vagy a kormányzó lakhelyét.
Mikor Jaq rájött, hogyan ütötte nyélbe Cornellan a behatolást,
rögtön tudta, hogy nincs minden elveszve.
– Parsheen mama – suttogta –, telepítsd rá a nyomkövetődet arra
az emberre, aki ezt az illúziót idevetítette. Az apró játékszerei itt
vannak a közelben, és azok közvetlen kapcsolatban állnak a húsvér
emberrel, valahol alattunk a városban. Keresd meg a kapcsolatot.
Kapd el.
– Igen... igen... – motyogta transzba esve a nő.
– Mit akarsz tőlem, Cornellan? – kiáltotta Jaq, hogy minél tovább
tartóztassa a fantomképet.
Csak a kormányzó őreiben legyen elég józan ész, hogy ne
nyissanak tüzet... Nyilván látták már a teremben Cornellant, bár
bizonyára nem ebben a különös, ellenséges öltözetben. Bambán
meredtek a fényalakra, amely mintegy varázsütésre jelent meg, s
mégis oly kézzelfoghatónak látszott.
– Ne azt kérdezd – gúnyolódott Cornellan –, hogy mit tehetsz te
értem, hanem azt, hogy mit tehetek én érted?
– Mégpedig?
Jaq megint érezte, hogy próbára teszik, s minden
arcizomrezdülését valami alattomos, manipulatív intelligencia kíséri
figyelemmel.
– Gyere, és kapj el! Ha tudsz!
Az alak pörögve a magasba lebbent, fenyegetően Jaqra emelte
karját, ujjait sistergő energia nyaldosta körül – aztán semmivé
foszlott, ugyanabban a pillanatban, mikor a megriadt őrök tüzet
nyitottak. Rubin lézersugarak szántottak a terem levegőjét, mintha
vékonyka lángfonalak lennének egy tompán izzó kohó belsejében.
Hiába.
Sőt.
A galériáról, ahol egyesek szájtátva bámultak lefelé ahelyett, hogy
fedezékbe vonultak volna, sikolyok harsantak. Néhány monitor
felrobbant. Az őrök túl későn szüntették be a lézertüzet.
– Sikerült? – kérdezte Jaq mohón az asztropatát.
– Ó, igen... Megjelöltem, de ő nem tud róla. A nyomában leszek, és
ő nem fogja észrevenni. Magaddal kell vinned, Draco inkvizítor.
Vigyél el erről a helyről. Megszámlálhatatlan évtizedet töltöttem
ebben az udvarban, és sosem hagytam el, csak lélekben; messzi
csillagok között kóboroltam, de sosem tudtam meg, milyen érzés i
gazán másutt lenni. Örökké azok a szűkszavú kereskedelmi
üzenetek. Mennyi ideje is? Másfél évszázada, vagy kettő.
Megfiatalítottak... Kétszer, talán háromszor? Mert olyan értékes
vagyok... Ó, látni nem látok, de azért érzékelem a környezetemet,
és rettenetesen beleuntam. Az étel hamu a számban. A tömjénfüst
csak fojtogat; aromája nincs. Egyedül a tapintás maradt meg
nekem. Vigyél el innen, valahová messzire.
– Ha Cornellan elhagyja a Sztálindrómot – mondja Jaq nyíltan –,
talán messzebbre leszünk kénytelenek vinni, mint szeretnéd.
Ó, igen, Jaq intuíciója nem csalt, mikor azt sugallta, hogy fel kell
keresnie Voronov-Vaux-t. Ő, Parsheen mama volt az igazi célja az
őrangyalnak, a Császár mindenhatósága e parányi töredékének,
amely mellészegődött.
– Miért riadtam volna vissza tőle, hogy továbbítsam az üzenetedet,
inkvizítor?
Azt hiszed, különösebb érzelmek fűznek a börtönömhöz, melynek
minden fényűzése színtelen számomra? Vagy hogy szeretem ezt a
várost, ezt a világot, ahol hosszú évekig robotoltam?
Szóval mégis megsejtette Jaq üzenetének értelmét...
– De ha úgy érne utol a megváltó halál, hogy egyetlen más helyet
sem tapasztalhatok meg közvetlenül... Ah, az kegyetlen sors volna!
– A kormányzó terméből egy hajó belsejébe – mondta Gugol. –
Lehet, hogy nem leszel elragadtatva a különbségektől.
– Még a hajótokhoz vezető rövid utazás is hatalmas felszabadító
élmény lesz egy ilyen vén mamának.
– Igen, egyenesen a 7brmeníum fedélzetére kell sietnünk – mondta
Jaq. – Most, hogy a hidra a hiperűrbe menekült, hova máshová
mehetne Cornellan?
– Öreg vagy, Parsheen mama – jegyezte meg Gugol kétkedőn.
– Akkor is lépést tartok veletek – ígérte az asszony.
– Mi lesz a macskalényeddel?
– Ming az otthonához ragaszkodik, nem hozzám.
– De te azt mondtad, szereted azt az állatot.
Az öregasszony gyorsan visszabújt puha szőrmebarlang]ába, hogy
még néhány másodpercet töltsön a macskával. Gyengéden
megsimogatta a bundáját, aztán a vállára kanyarított egy szegényes
batyut, amit hímzett hűségemblémák díszítettek.
– Készen állok.
– Ez a legmegfelelőbb pillanat – mondta Ey'Lindi.
A galériákon sebesültek üvöltöztek. Egy konzol elektromos szikrákat
szórt, majd kigyulladt. A kövér udvarmester zaklatott képpel
sürgöttforgott a fenyőtobozban. Mindenfelé őrök vitatkoztak. A
Harlekin-ember nem is szolgálhatott volna jobb elterelő
hadművelettel.
Úton a csővasútállomás felé Jaq felhívta Zhordot a
kézikommunikátorán, és utasításokat adott neki. A felszerelésükből
amennyit csak bír, szállítson át a lakosztályukból a hajóra; ha kéri
valaki, egyenlítse ki a számlát; és találkozzon velük a Tormentum
fedélzetén.
Parsheen mamán egy alkalommal erőt vett a gyengeség. A gyorsan
változó környezet kábává és magatehetetlenné tette – talán az
eszméletét is elvesztette egy időre –, úgyhogy Ey'Lindinek kellett
vezetnie, néhol egyenesen vonszolnia. Ám végül az öregasszony
magához tért, és lépést tartott velük, az orgyilkos helyett inkább a
botjára támaszkodva...
A Tormentum Malorum még a felszíni landolásra képes hajók
körében is különösen karcsúnak és áramvonalasnak számított, s ez
alkalmassá tette, hogy lélegzetelállító sebességgel szelje át a
bolygók légköri burkát, akár fel-, akár leszállásnál. A hajótesttől
csak a hiperűrben használt vezérsíkok álltak el feltűnően, azokat
pedig ügyesen szárny alakúra formázták.
Belülről a jármű távolról sem hasonlított egy független kereskedő
kincsesházához vagy kéjlakához. A Tormentwn az Emberiség
Urának síri temploma volt, gyászos fenségű, zord és elutasító.
Belső elrendezése sötét katakombákra emlékeztetett. Szűk folyosók
kötötték össze a priccsekkel berendezett cellákat és sivár
raktárhelyiségeket a műszereknek és a hajtóműnek otthont adó
fekete kriptákkal. A falakat, a padlót és a mennyezetet tükörsima
szurokkő és obszidiánburkolat borította, amelybe védőrúnákat,
mágikus hatszögeket és szent szövegeket véstek. Az elektromos
gyertyákkal megvilágított falifülkékben az emberiség torz
ellenségeinek jelképes ábrázolásai vonaglottak a hideg tűzben. A
falak sötétre csiszolt síkja százszorosan visszatükrözte ezeket a
táncoló fényeket, mintha maga lenne a megkövült űr, melyben
csillagok és elmosódott ködfátylak pislákolnak. Ablak kevés volt a
Tormentumon, s többnyire ezeket is vicsorgó démonmaszkok
takarták.
Az egyik támfal roppant dombormű volt, mely a vak,
mozgásképtelen Császár töppedt arcát ábrázolta, amint
trónprotézisébe ágyazva fekszik a huzalok és csövek között. Egy
tehetetlenné szikkadt múmia, eleven holttetem, aki az ujját sem
bírja mozdítani – maradtak még egyáltalán ujjak vagy akár
ujjcsontok az életfenntartó gépezetek kusza káoszában? Ám az
emberiség urának elméje éber és hatalmas volt.
Jaq gyakran imádkozott a dombormű előtt. A hajó egész belső
berendezése hite erősítését szolgálta.
Ami Jaq társait illeti... Ey'Lindi a maga szokásos szenvtelen,
kifürkészhetetlen módján viszonyult a Tormentumhoz, a
nosztalgiára hajlamos Zhordot pedig bányászaknákra és
szénbarlangokra emlékeztették a hajó kriptái és alagútjai. A kis
ember elégedetten dörmögve mászkált fel-alá bennük, lelki szeme
előtt föld alatti zömik erődökben veszett orkokkal vívott hősies
összecsapások képei rajzottak.
Gugol, ha az űrben voltak, mindig fojtott hangon motyogott a
bajusza alatt, vagy csak egyszerűen dudorászott – nehéz lett volna
pontosan megmondani. Jaq először azt hitte, hogy a navigátor a
hajtóművek olykor-olykor ki-kihagyó zúgását akarja fenntartani
valami szimpátiás mágiával, varázsigéket mormol nekik, vagy
utánozza tompa duruzsolásukat. Most már sejtette, hogy Gugol a
verseit ismételgeti magában; csiszol egy kicsit a régieken, és újakat
költ hozzájuk. Dúl. Rombol. Pusztul.
Parsheen mama lelkes örömmel itta magába új környezetét. Régi
szállásánál szűkösebb volt ugyan, de kijelentette róla, hogy „fel van
töltve potenciális térrel” – a lehetőséggel, hogy bárhová eljusson a
galaxisban.
Zhord, mikor megérkezett, tisztelettudó incselkedéssel fogadta az
öregasszonyt.
– Egy-két évszázad? Az nem olyan sok. Én legalább háromszáz
évig fogok élni...
– Anélkül, hogy bármit tanulnál belőle – mondta Gugol fölényesen.
– Huh. Azt hiszem, az ember annál tovább él, minél kisebb.
– Akkor talán Hüvelyk Matyikat kéne tenyésztenünk, akik évmilliókig
élnek.
– Savanyú a szőlő, Vitalij! Időnek előtte megöregedtél. Biztos a sok
mászkálás teszi a hiperűrben.
– Ez a különleges képességem, nyápickám. Az, hogy az arcomnak
karaktere van, még nem jelenti, hogy fiatalon fogok meghalni.
– Ne keverd össze a karaktert a ráncokkal. Egyébként azt hittem,
vissza akarsz vonulni valami aszteroidára, hogy a költészetnek
szenteld magad. Ha már itt tartunk, mikor fogsz elszórakoztatni
minket valamelyik sikerültebb agyszüleményeddel?
Gugol bágyadt mozdulattal nyakon vágta a zömiket.
– Elégiákat nem írsz? – kérdezte váratlanul Parsheen mama. –
Gyászdalokat. Siratóénekeket.
– Ha ön felkér rá, drága hölgyem – felelte Gugol gálánsan –,
megpróbálkozhatom a feladattal, bár általában nem ez a stílusom.
– Huh, és velem mi lesz? – tiltakozott Zhord. – Amit mondani
akarok, Vitalij... szóval amire ki akarok lyukadni a magam faragatlan
módján... tudod, nagyon hálás lennék, ha... illetve arról lenne szó...
– A kis ember lekapta a kobakjáról ellenzős sapkáját, és gyűrögetni
kezdte a markában. – Izé. Egy hősi ballada Zhordról, a zömikről, aki
segített fenéken billenteni a hidrát. Öreg napjaimra. Elmagyaráznám
neked a sorképletet meg a verslábakat. Tudod, ha megérem a
háromszázadik évemet, Eleven Ős leszek, és egy Eleven Ősnek
szüksége van egy hőskölteményre. Ha megérem az ötszázat... –
Sután elvigyorodott. – Akkor pszi lesz belőlem. Ó, Parsheen mama,
te bizonyos tekintetben máris Eleven Ős vagy. Azt hiszem,
tiszteletreméltó kort értél meg ahhoz képest, hogy tiszta vérű
embernek születtél.
– Tiszteletreméltó kort? – visszhangozta az öregasszony
hitetlenkedve. – Pszinek lenni áldás? Engem mindentől megfosztott
a tehetségem.
– És erről a sanyarú sorsról szóljon az elégia? – kérdezte Gugol.
– Ó, nem. Ó, nem – Parsheen mama nem időzött tovább a témánál.
– Te milyen idős vagy, Zhord?
– Ó, csak úgy ötven körül. Birodalmi szabványévekben.
– És folyton ide-oda pattogsz, mint valami gumilabda – kacagott föl
Gugol. – Talán tényleg eposzt kéne írnom rólad meg a
naivságodról.
– Nyápic vagyok, az igaz. Méghozzá agyafúrt nyápic; és igaz ez is.
De – és itt olyan tekintetet vetett Ey'Lindire, mint egy bánatos
kölyökkutya – néha az én szívem is nehéz.
Ey'Lindi elkomorodott.
– Az enyém is. Más okokból.
A hajóra érve gyorsan megszabadult érzéki, csábító öltözetétől, és
most az orgyilkosok testhezálló fekete tunikáját viselte.
Jaq is levetette rikító színű kereskedőruháját, s rendjének díszes,
fekete, csuklyás uniformisát öltötte magára.
A művi fodrozású fekete selyemből varrt fedélzeti egyenruhában
feszítő Gugollal együtt úgy néztek ki, mint három szikár, ragadozó
denevér, a falak hamis űr ködében megsokszorozódva, akár az
éjszaka szentjánosbogarait faló éhes árnyalakok.
Parsheen mama féltranszba révedt.
– Figyelmeztetlek titeket, hogy a Cornellan nevű férfi sietve
közeledik az űrkikötőhöz.
Egy héttel később a Tormenturn Malorum a Fényfátylakat üldözve –
nem akarták utolérni Cornellant, csak a nyomában maradni –
belépett a Káosz fortyogó óceánjába: a hiperűrbe.
Parsheen mama csak akkor mondta meg Jaqnak.
– Egyébként továbbítottam az üzenetedet.
– Miféle üzenetet?
– Az üzenetedet a Vindict V.-re. Még Vaszilarjovból.
– Vond vissza! – kiáltotta Jaq. – Azonnal!
A vak nő elmosolyodott, késpengevékony, embertelen mosollyal; ő,
aki kisgyermekkora óta nem látott mosolygó arcot, még a tükörben
sem.
– Innen, a hiperűr mélyéről? Lehetetlen. Igazat beszél vajon? Jaq
nem tudta.
– Ebben az esetben – mondta – lépjünk vissza a normáltérbe.
– És veszítsük el Cornellan nyomát? Amíg mi az anyagi
univerzumban fecséreljük az időnket, az ő hajója továbbhalad a
hiperűrben, és kikerül a hatósugaramból.
– Biztos vagyok benne, hogy a hiperűrből is tudsz üzeneteket
továbbítani.
– Én pedig abban vagyok biztos, inkvizítor, hogy nem. Az ilyesmi
meghaladja a képességeimet. Ha meg is tanítottak volna rá, rég
elfelejtettem már. Ne feledd, kérlek, hogy életem nagy részét a
Sztálindrómon töltöttem, egy sivár barlangba zárva. Soha nem
ismertem a csillagjárás örömeit. Így hát, ha meg is próbálkoznék
vele. a feladat megkövetelné az
osztatlan figyelmet. Akkor pedig könnyen elveszíthetem a
zsákmányod nyomát.
– Hazudsz.
– A kínzóeszközök alkalmazása – mondta az öregasszony alig
odafigyelve – kétségkívül megnyomorítaná a telepatikus érzékemet.
Jaq szerette volna, ha Parsheen mama ezt meg sem említi.
Kínzáshoz folyamodni a hiperűrben – ráadásul egy tehetséges
asztropatával szemben – kész őrültség volna. Lehet, hogy a
Tormenturn nincs eléggé felvértezve a gonosz kisugárzások ellen;
márpedig semmi sem valószínűbb, hogy áthatol a valóságot a
Káosztól elválasztó vékony hártyán, mint a fájdalmak gyötörte agy
mentális sikolya. És ez szinte biztosan magára vonná... a Káosz
hiénáinak figyelmét.
Gugol várakozóan nézte őt navigátori székéből. Közben a nyakában
lógó ikonokat és amuletteket babrálta, amiket mindig felvett a
hiperűrben.
– Jaq?
– Megyünk tovább – mondta Jaq, és fogát csikorgatta tehetetlen
dühében.
A hiperűrben gyorsabban telik az idő, mint az anyagi univerzumban,
egyúttal azonban változékony is, kiszámíthatatlan. Parsheen mama
körülbelül egy hete küldte el az utasítást az exterminatusra. A
rombolóhadtest már a belépőzónában járhat, vagy közvetlenül
indulás előtt áll. Vajon milyen gyorsan érnek a Sztálindróm
közelébe, miután beléptek a hiperűrbe?
Jaq maga elé képzelte, ahogy a hadtesthez beosztott papok
fennkölt és magasztos utasításokkal látják el a kőarcú
rohamosztagosokat, felkészítik lelküket az irdatlan feladatra, mely
minden képzeletet felülmúlóan rettenetes, egyszersmind azonban
szinte elvont. Mennyivel szívesebben állnának azok a harcosok
szemtől szemben az ellenfelükkel!
Ha a Sztálindróm kormánya rádöbben, hogy mit jelent számukra a
halálflotta érkezése, az orbitális védőpajzsok kitarthatnak egy
darabig. Egy napig. Néhány óráig. Az Armageddon csakhamar
lesújt majd – bár odafentről szinte bűntudattal fogják a menetét
figyelemmel kísérni.
Világok millióiból ugyan mit számít egy?
Igenis számít. Mert újabb veszteséget jelent a Birodalom számára.
A Birodalom gránitsziklája, mely a rosszakaratú Káosz ingatag
futóhomokján nyugszik, nem viselheti el a végtelenségig az
anyagában keletkező hajszálrepedéseket. És amúgy is elég
viharvert már az a szikla.
Ha pedig végül ledől, magával rántja a pusztulásba az egész emberi
civilizációt, mint ahogy már megtörtént egyszer – csakhogy ezúttal
nem lesz újrakezdés. Nem szabad ledőlnie. Különben a Káoszból
elszabadult démonok fognak tivornyázni a világban.
Igenis számít! Jaqnak eszébe jutott a kövér udvarmester és Lord
Voronov-Vaux, aki mindent vörösben látott ugyan, de nem
vérszomjasan, a nagy szemű lány, aki kiugrott az ágyból; és a
génorzók felkelésének valamennyi túlélője, akik abban a reményben
próbálják elviselni a szomorú gyászt, hogy legalább az életük
folytatódni fog a szörnyű csapás után.
Mindannyian odavesznek, mindannyian.
És még csak nem is úgy, ahogy évekkel ezelőtt Olviának kellett
meghalnia a Császár szolgálatában – pusztulásuk egyetlen őrült
öregasszony bosszúszomját fogja csupán csillapítani. Vajon ha
majd eljön az idő, ráhangolja-e magát Parsheen mama a
Sztálindrómon maradt asztropatatársak haldoklásának telepatikus
hullámaira?
Persze Jaq megparancsolhatná Vitalijnak, hogy térjen vissza a
közönséges űrbe, és kétségtelenül engedelmességre tudná bírni
Parsheen mamát. Ő maga, személyesen. Nem hagyná a dolgot
Ey'Lindire...
Am akkor talán sohasem derülne fény egy iszonyatos, rejtelmes
összeesküvésre...
– Megöltél egy világot – vádolta meg az öregasszonyt.
– És most annak a világnak siratóénekre van szüksége – mondta
Parsheen mama. – Fedélzeti költőnk versbe foglalhatja a
Sztálindróm halálhozó, fekélyes őserdőit, amiket sosem láttam;
gennyes sebhelyeket, amiket pusztító fegyverek serege hasított
azokba az őserdőkbe; és a szirtvárosok százait, amiket úgyszintén
nem láthattam, rabszolgaként robotoló verítékes fegyvergyártóikkal.
Beszélhet a trófeákra vadászó gyíkbőr ruhás nemesekről, az
áthevült testektől bűzlő orgiákról és a szemek mutációiról, valamint
egy magányos, fehér hajú nőről, akinek kiperzselték az
érzékszerveit, és örökre bezárták egy szőrmével bélelt barlangba,
noha elméje a csillagok rónáin kalandozott; és mindazon
csillagokon és világokon, amelyeket lélekben bejárt, ám egyetlen
rokon szellemet sem talált, aki megértette volna őt, aki szeretettel
fogadta volna, aki...
– Elég! Később majd kivégeztetlek – ez kötelességem.
– Nem törődöm vele különösebben.
– Majd fogsz, Parsheen mama, majd fogsz. A végén, amikor már
késő, mindenki törődik vele. Amikor már szívből kívánják a halált,
de még nem adatik meg nekik.
– Talán – mondta az asztropata – rólad kellene megírni a naivság
balladáját. Én hús-vér alakban elkerültem abból a nyomorult
udvarból: fényévekre vagyok tőle, fényévtizedekre. Minden
fényévvel visszakapok egy esztendőt elveszett életemből.
– És mi van a macskalényeddel? – kérdezte az öregasszonytól
halkan Ey'Lindi.
Könnyek szöktek Parsheen mama vak szemébe.
Jaq Dracót néhány pillanatra a tökéletes hiábavalóság bénító érzete
szállta meg.
3.
Ha valaki elég ostoba lenne ahhoz, hogy űrruhát öltsön, és
kimásszon a légzsilipen, semmit sem látna a szó megszokott
értelmében – kivéve azt, ami az anyagi világból való.
A hiperűr birodalmában nem ragyogtak sem csillagok, sem fénylő
gázködök, mivel nem voltak. De nem uralkodott teljes sötétség sem,
mint éjfélkor a kutak mélyén; itt még a sötétség – a fény ellentéte –
sem létezett.
Az érzékelés más hullámhosszain nézve persze a hiperűr távolról
sem volt üres, valósággal átitatták a potenciális létezés csírázó
formái. Vitalij Gugol hiperképernyőjén szivárványszínben játszó
energialeves bugyogott, melyet hol fürge, hol lomha áramlatok
szőttek át, s itt-ott örvények és széltölcsérek tarkáztak.
Ez volt az a tartomány, amely összetartotta a Birodalmat, mivel rajta
keresztül a hajók napok – vagy legfeljebb hónapok – alatt el tudtak
jutni a távoli csillagokra, nem kellett évezredekig vándorolniuk az
anyagi világban.
De ez volt az a tartomány is, ahol Jaq ősellenségei gyülekeztek; a
végtelen régió, ahol a Káosz energiái torz tudatra ébredtek, s
kikristályosodott bennük a szándék, mely végső ellentéte volt
mindennek, ami valós és igaz.
Igen, a hiperűrviharok roppant állóhullámai nagy hatalmú
entitásokként életre keltek. Ezek a lények azoknak a halandóknak a
dühéből, szenvedélyéből és önzéséből táplálkoztak, akiknek lelke
visszaszállt ide, hogy beleolvadjon az energia végtelen tengerébe.
Ezek a pöffeszkedő hatalmak alsóbbrendű démonokat teremtettek.
A saját perverz esszenciájukból megformált manifesztációk
ráakaszkodtak a sebezhető pszik tudatára, és némi hatalmat
ajánlottak ezeknek a mohó, ostoba, becsvágyó halandóknak;
láthatatlan huzalokon lógó bábfiguraként játszadoztak velük, míg a
gonosz öntudatlan eszközévé nem torzultak, végül pedig
elemésztették őket.
Így akarták a Káosz sátáni hatalmai megváltoztatni a világegyetem
szubsztanciaját, és elpusztítani az emberi nem messzire nyúló, ám
alapjában véve törékeny birodalmát, melyben egyelőre a józan,
romlatlan ész uralkodott – a józan, romlatlan ész, amely
engesztelhetetlen vadsággal kénytelen megvédeni magát...
Mindezt Jaq a kiképzése során tanulta meg az inkvizíció
főhadiszállásán, a kanyargós kilométerek ezreit beszövő
labirintusban, amit a nyers sziklaágyakba vágtak, a Föld délsarki
kontinense jégsapkájának oltalmazó, masszív tömege alatt.
– Az Astronomican teljesen tiszta – jelentette Gugol. – Déli
deklináció nyolcvankettő egész egy tized, rektaszcenzió tizenhét
egész hét tized. Jelentősebb hipervihart nem észlelek a közelben.
A hiperképernyő szivárványszín ebihalaktól hemzsegő tartályra
emlékeztetett, amelyben vadul örvénylik a nyúlós folyadék.
Betekintést engedett nekik a hiperűrbe, akár a tükörüveg, amelyik
csak egyik oldalról átlátszó. A hiperűrből semmi nem hatolhatott be
a Tormentum Malorumba, mert a hajót – a valóságnak ezt az apró
buborékát – energiamezők és nagy hatalmú oltalmazó hatszögek
védték.
Persze Gugol a harmadik szemével jóval messzebb látott a
hiperűrnek annál a szekciójánál, amelyet a képernyő mutatott –
egészen a Császár sajgó-fájó vezérsugaráig.
A kevésbé védett járművekben utazó csillagjárók olykor karmok
kaparászását hallják a külső burkolaton, vagy összefüggéstelenül
nyöszörgő hangokat, buja suttogást, dühödt ordításokat. Ha a hajó
energiabőre átszakad, a démonok ektoplazmikus alakot öltve
begyűrűzhetnek a belsejébe.
Inkább Slaanesh szirénjei legyenek, mint sívó hárpiák! Akkor talán
kellemesebb lesz a halál. Vagy csak hosszadalmasabb.
Az inkvizíció főhadiszállása megavárosnyi méretű útvesztője volt a
barokk csarnokoknak, alvótermeknek, szentélyeknek, meditációs
helyiségeknek, könyvtáraknak, szkriptóriumoknak és
gyógyszertáraknak, tömlöcöknek, teológiai laboratóriumoknak, pszik
számára épített edzőtermeknek és gyakorlótereknek.
Az inkvizítormesterség külső titkaiba, legyenek azok elméletiek vagy
gyakorlatiak, a növendékeket mind zord, kiégett, bölcs és öreg
adeptusok avatták be, akik már visszavonultak a csillagok
mezejéről.
Jaq nagy iramban sajátította el a szükséges ismereteket; ám már
ekkor nyilvánvaló volt, hogy sohasem lesz belőle sem dogmatikus
elme, sem az elnyomás művészetének hivalkodó specialistája.
– Miért? – kérdezte folyton. – Miért?
A kérdéseket mindig tisztelettudóan, a kellő alázattal tette fel, ez
azonban mit sem változtatott a tényen, hogy ismeretlen hangot
adott a kételyeinek. Egy szép napon az egyik oktató azt mondta
Jaqnak:
– Rajtad van a szemünk.
Jaq félt, hogy eretneknek fogják bélyegezni; de nem ez volt az ok,
amiért különleges figyelmet szenteltek neki.
– Cornellan a hatósugaram kétharmadánál jár – közölte Parsheen
mama, aki meggyilkolt egy világot.
Zhord lámpák és elektromos gyertyák fényénél dolgozott a hajtómű
komor kriptájában: a gépszörnyeteget toldozgatta, amely
keresztülröpítette őket a hiperűrön. Csak csavarkulcsokat és
kombinált fogókat használt – mélyen lenézte a különféle mágikus
rúnákat és Utániakat, amik a legtöbb technikus szemében minden
gépi berendezés karbantartásához nélkülözhetetlenek voltak.
Jaq füstölőrudakat – fekete lótuszt, mirhát és vegai erényfüvet –
gyújtott az obszidián-burkolatú vezérlőteremben. A szellőzőrendszer
vízköpői halk zúgással szívták be az illatos füstöt, amely aztán
különös fodrokban gomolyogva szállt elő az orrlyukaikból, mintha az
esetleg odakint leselkedő démonok öltenének benne illékony alakot.
Jaq gondolatai tovább kalandoztak a kiképzésétől. Emlékezete
hosszú esztendőket ugrott át, ahogy az anyagi világban is fényévek
maradtak el a hiperűrben száguldó
Tormentum mögött.
Minden esküjét letette mint utazó ügynök. Világok tucatjain szolgált,
engesztelhetetlenül és következetesen irtva a megrontott psziket és
eretnekeket – sohasem esett túlzásokba, bár buzgalma csorbítatlan
maradt.
Mindig kész volt a kételkedésre – mielőtt, mint az sajnos gyakran
megesett, minden kételyt kénytelenségből félre kellett tennie.
Sohasem fordult elő, hogy bosszúszomjas ellenségek puszta
szavára kivégeztetett volna egy boszorkányt.
És eljött a nap, amikor egy idős, palástos inkvizítor aktivizált egy
olyan tenyértetoválást, amihez hasonlót Jaq még soha nem látott,
és kimondta a szavakat:
– Belső rend.
Fogaskerék a fogaskeréken belül...
Ey'Lindi valamiféle izometrikus edzőgyakorlatot végzett, talán hogy
felszabadítsa magát a nyomasztó tudat alól, hogy a hiperűrben
tartózkodik. Ez néha komoly szellemi migrénhez vezetett, valami
sajgó fájdalomhoz az ember lelkében.
Ellazult. Megfeszült. Aztán lassan táncolni kezdett. Minden
mozdulat, minden lépés, a végtagok és az ujjak minden egyes
rezdülése egy bonyolult halálszertartás része volt. Ey'Lindi most
saját orgyilkosszektájának papnője volt, a végzet valamely sötét
rituáléjába bonyolódva, amely kedvesnek és ártatlannak látszott,
valójában azonban távolról sem volt az.
Parsheen mama figyelte. Mentális térérzéke segítségével talán lelki
szeme előtt befejezte a lerövidített mozdulatokat, érezte a halálnak
a levegőben vibráló szövedékét. Az öregasszony torzan
elmosolyodott; ráncokkal redőzött barna arca fodrozódó vízbe
dobott maszknak tűnt.
Vitalij Gugol verselni kezdett.
„Halál hölgye táncát ropja, Lélegzetem elorozza. Márványcsókja
gyilkos méreg, Három szemem reá réved. Megsimogat; csontom
roppan, Sebzett szívem nagyot dobban. Sajgó lelkem szegény árva
– Halál hölgye táncátjárja.”
A navigátor megborzongott, és ismét az odakint fortyogó
immatériumnak szentelte minden figyelmét, veszedelmes örvények
után kutatva. Aztán kissé színtelenül egy régi navigátordalt kezdett
dúdolni. Az elveszett lelkek tengerét.
Parsheen mama az üres levegőt simogatta. Csak nem a
macskalényét akarta megnyugtatni, miközben hullani kezdtek a
vírusbombák?
Jaq felidézte magában a következő esztendőt, mikor Baal Firenze
megjelent az életében. Mert voltak fogaskerekek a fogaskerekeken
belüli fogaskerekeken belül is. Az inkvizíció távolról sem volt a
Káosz mocska elleni küzdelem alfája és omegája; és nem jelentette
az utolsó állomást az inkvizíció titkos belső rendje sem.
A Pörölyrendet, az Ordo Malleust több ezer éve alapították, a
legnagyobb titokban – még azelőtt, hogy a sebesült Császár
visszavonult volna életfenntartó trónprotézisébe. Egyik mottója az
volt: Ki őrzi az őrizőket? A rend még az inkvizíció nagymestereit is
kivégeztette, ha ezek a nagy hatalmú személyek jelét adták, hogy
elhajlanak az igaz tisztaság és engedelmesség alapelvétől.
Fő feladata azonban a démonok megértése és elpusztítása volt.
Jaq megtanulta a nevét a Káosz nagy entitásainak: Slaanesh, a
kéjenc; Khorne, a vérmocskos; Tzeentch, a mutátor; Nurgle, a
ragályhozó. Ezeket a neveket nem lehetett könnyelműen emlegetni.
Az emberi lények túlságosan gyakran tanúsítottak szó szerint
végzetes vonzalmat az ilyen méreg-mocskos hatalmak és alárendelt
démonjaik iránt; ez tulajdonképpen természetes is volt, hiszen ezek
a káoszivadékok a hajdan élt lelkek alantas szenvedélyeinek
váladékából olvadtak össze.
A Pörölyrend tagjainak kiképzése és felkészítése sokkal keményebb
volt annál, mint amin Jaq inkvizítornövendék korában átesett. Egy
vérfagyasztó szertartás csúcspontján olyan esküket tett, melyeket
élete végéig hétpecsétes titokként kellett őriznie.
Hogyan is felejthetné el az első démont, amellyel természetének
teljes ismeretében bocsátkozott harcba? Győzelme emlékét
élénkvörös tetoválás örökítette meg a combján.
Jaq testét a ruhája alatt most már valósággal elborították az ilyen
tetoválások, az arcát azonban szabadon hagyta, a titoktartás
végett...
A bolygót Zeus VI-nak hívták; elmaradott mezőgazdasági világ volt.
A zeusi parasztok földet műveltek, és állatokat tenyésztettek. A
csillagokról azt hitték, lyukak egy hatalmas takaróban, amit a mesés
Császár húz az égbolt elé minden alkonyatkor. A napjuk olyan
halványan sütött, hogy egy elébe emelt ököl ki tudta oltani a fényét
delelőjén. Ha nappalonként egész égboltot betöltő fény ragyogná be
őket, minden lángra kapna és elhamvadna a perzselő hőségben!
Márpedig nyilvánvaló, hogy valójában az egész ég boltozat gyilkos
sugárzásban úszik, hisz éjszakánként a Császár egyik látóhatártól a
másikig húzódó takarójának felfeslett foltjain keresztül átszűrődnek
a halálhozó fény foszlányai.
A parasztok sánta gyermekeket áldoztak a mennyei takaró tartónak.
Ettől ugyan nem zárultak össze a nyílások a takarón, de legalább
nem keletkeztek további lyukak sem.
Ezen a tudatlan világon aztán létesült egy kicsiny, jól felfegyverzett
kolónia; tagjai „A Takarószegély Őrei”-nek nevezték magukat.
Talmi prédikátorok kezdték fennen hangoztatni, hogy a parasztok
ostobán járnak el, mikor nyomorék csecsemőket áldoznak a
Császárnak. Torz korcsokat! Ezért olyan ütött-kopott az éjszaka
takarója. Mostantól kezdve a parasztoknak érettebb, ép testű fiúkat
és lányokat kell felajánlaniuk, akik viszonylag jóképűnek és
csinosnak számítanak. A tiltakozó szülőket a megvadult tömeg
ízekre tépte mint eretnekeket. Az új szekta húsz év leforgása alatt
megszilárdult, temploma az Őrök kupolás városa volt, amit egy
kiterjedt barlangrendszer fölé építettek.
A végső összecsapásban Jaq és a kíséretében lévő Szürke
Lovagok őrjöngő hívek százain verekedtek magukat keresztül,
akiknek mindegyike magán viselte a Káosz jelét – itt egy csáp, ott
egy fullánk, haj helyett tapogatók, szívókorongok, karmok, így
jutottak el a gyülekezet főmágusáig, aki a barlangok mélyén húzta
meg magát, ahol nyomorultul nyöszörögtek ketrecükben a fiatal
rabok.
A mágus puffadt, szarvakkal ékes hermafrodita volt, epét izzadó
méregzöld bőrrel. Ráncos pocakján nedvedző nemi szervek nyílásai
tátongtak. Hosszú, izmos nyelve ide-oda csapkodott, s úgy
ízlelgette a levegőt, mintha önálló érzékszerv lenne, amely
kiegészíti a gombostűfejnyire zsugorodott szemek működését. De
nyilvánvaló volt, hogy másra is használta.
Maró pézsmaillat úszott a levegőben. A barlang tetejéről
drágaköves csúcsú sztalaktitok lógtak, melyek tompán fénylettek,
akár megannyi lámpás. Fénylett a mágus is. Förtelmes testéből
foszforeszkáló ragyogás áradt, mintha belülről rohadna; mintha
ablak nyílna benne valami túlvilági, buja fényre.
A mágus egykor emberi lény volt; teste most annak a démonnak a
hiperűri alakját tükrözte, amely megszállta és fokozatosan
átváltoztatta őt.
A mágus harcolt; szédítően züllött vágyak obszcén delíriumát
sugározta feléjük. A Szürke Lovagok, bár pszicsuklyák védték őket,
meginogtak. Jaq minden mentális kiképzése dacára érezte, hogy
torzulni kezd belülről. Látását élénkrőt miazma ködösítette el.
A lövések célt tévesztettek, irányt változtattak, mintha a mágus
dróton rángatott bábuként mozgatná támadóit, s kényszerítené
őket, hogy egymás ellen harcoljanak.
Két Szürke Lovag meghalt. Jaq azonban felvértezte magát saját
elkínzott tisztaságával, és egyszerre tüzelt a pszipuskából meg a
sorozatlövőből.
A mágus hosszú pillanatokig megőrizte az alakját, és Jaq már-már
kétségbeesett.
Aztán a szörnyeteg zöld teste kipukkadt, akár egy mocsokkal teli
ballon, undok szennyel fröcskölve be a barlang falait és a reszkető
fiatal rabok ketrecét – ez volt az utolsó alkalom, hogy rajtuk hagyta
a bélyegét.
Jaq bal combján zölden foszforeszkáló tetoválás ábrázolta a
mágust.
A többi démon, amellyel később szembekerült, ha lehet, még
visszataszítóbbnak bizonyult.
– A hidra nem démon – mormolta magában. – De hogy lehet az,
hogy a hiperűrből való, és mégsem a hiperűr valamelyik hatalma
irányítja?
Az Ordo Malleus démonológiai laboratóriumainak – a rend Elméleti
Páholyának – értesülnie kell erről a különös új létformáról. Jaq
imádkozott, hogy a Harlekin-ember elvezesse hozzá.
Gugol gyakorlatilag nullára csökkentette a Tormentum sebességét.
A hajó mozdulatlanul lebegett az elveszett lelkek tengerén, mint a
valóság illékony buboréka, utasai pedig tűnődve nézték a
hiperképernyőt.
Egy gigászi roncs sodródott a kísértetiesen csillámló űrben, a
hipertér szeszélyes áramlatainak kényére-kedvére bízva; a
Fényfátylak úti célja. Cornellan hajója az előbb tűnt el az egyik
sötéten ásító nyílásban.
A roncsot nem egyetlen szerencsétlenül járt jármű alkotta. Sokkal
több volt ennél. Titáni összevisszasága őrült emberek és őrült
idegen lények zavaros elméjéből fakadt. Legalább tízezer éves
lehetett, annyira viharvertnek, himlőhelyesnek és réginek tűntek
egyes részei.
Valahol a legmélyén lennie kellett egy hajómagnak, amely eltévedt
a letűnt ősidőkben, vagy elvesztette a vezérsíkjait, és nem tudott
visszatérni az anyagi univerzumba.
Talán meghalt a navigátora, szétroncsolták az elméjét a begyűrűző
démonok. Esetleg hiperviharba került, és mikor a védőrúnák
felmondták a szolgálatot, letörtek a vezérsíkjai.
A túlélők bizonyára foggal-körömmel kapaszkodtak az életbe, s
közben eluralkodott rajtuk a téboly és a kétségbeesés;
leszármazottaik – ha voltak – űrkor csókká degenerálódtak.
Az évezredek során aztán újabb roncsok és eltévedt járművek
csatlakoztak az elsőhöz, hol darabokban, hol egészben; egyesek
talán hajótörést is szenvedtek a rákos daganatként burjánzó
fémszörnyön, mely időközben köb kilométeres nagyságrendűre
dagadt.
Az újonnan érkezettek között több mélyűri hajó is volt, amely
sohasem szállt le a bolygókra. A roncsból csipkézett szélű bástyák
és támpilléres tornyok álltak ki lehetetlen szögekben, mintha a
barokk repülő kastélyok ismételten egymásnak ütköztek volna.
Az egész roppant tömeg valami szelvényezett fémbálnára
emlékeztetett, amiből mindenféle áttételes rákdaganatok sarjadnak.
Egzotikus alakú keresztantennák meredeztek. A konzolokon
göcsörtös testű vízköpők sorakoztak, mintha a hiperűrbe
okádnának. A mocskos üvegű galériák alatt közlekedőhidak eltorzult
roncsai lógtak. A hajótesteket gazdagon díszített uszonyok és
taréjok tarkázták. Egy zsilipsort törpe szobrok szegélyeztek, egy
másikon vésett rúnák ékeskedtek. Az ágyútornyok vicsorgó
farkasok és sárkánygyíkok alakját viselték. Egy roppant, tátongó
kapu ásított a
Tormentum felé; élénkvörös plasztacél ajkak csupasz
ében-fogakkal, melyeket aranyló varázsszövegekkel róttak tele. Ez
a kapu valami végtelen, kövér férget igyekezett lenyelni – vagy talán
kiokádni a hiperűrbe?
A roncs körül úgy tekergőztek a hidra viaszos csápjai, mintha
nyüzsgő gilisztákból font koszorúfüzérek lennének. Kocsonyás
csápok kígyóztak ki az ablakokon és a burkolat repedésein.
Szívókorongos karok lebegtek lusta mozgással a hiperűr
áramlataiban, akár a hínár a folyó sodrában. A szörnyeteg egyes
részei – hatalmas, puffadozó részek – lomhán lüktettek,
szétmarcangolt altestekből kiömlő belek benyomását keltve. Mások
csaknem elszakadtak a nagy egésztől; vékony nyálfonalakon lógó
roppant turhák. A roncs óriási volt – a hidra valószínűleg még
nagyobb.
Jaq hálát adott az emberiség urának, hogy épségben ideértek. Nem
kellene hálát adnia Parsheen mamának is?
– Nem tudnál egy kicsit közelebb menni? – kérdezte Gugoltól. –
Persze úgy, hogy biztos távolban maradsz a hidracafatoktól.
– A kérdés szerintem az, hogy a cafatok biztos távolban akarnak-e
maradni tőlünk, Jaq.
– Majd kiderül. Az előbb mintha láttam volna egy szabad üregfélét.
Bal felső kvadráns, látod?
Valóban. A tapogatózó fürkész, kocsonyás csápok nem tömték el a
roncs mélyére nyíló összes potenciális bejáratot.
Miközben a navigátor a pályamódosító fúvókák segítségével lassan
közelebb noszogatta a jelzett ponthoz a Tormentum Malorumot,
Jaqban valami különös, intuitív biztonságérzet kezdte háttérbe
szorítani a roncs és a hiperűr által sugárzott félelmet. Óvatosan
ráhangolta mentális érzékszervét a különös érzésre, s végül szinte
biztos volt benne, honnan ered.
A Tormentum ismét csaknem mozdulatlanul lebegett a roncs
barázdált, himlőhelyes szirtfala mellett. Még mindig százméteres
nemlétűr ásított közöttük; ennyi választotta el a hajót a tépett szélű
hasadéktól, amiben akár több nehézpáncélzatú űrgárdista is elfért
volna egymás mellett. Bárcsak lennének ilyen harcosok a
fedélzeten!
Gugol idegeskedett.
– Ha közelebb megyünk, bármilyen hirtelen támadó hiperhullám
nekisodorhat minket...
– Elég ez is – mondta Jaq. – A fennmaradó távolságot űrruhában
fogjuk megtenni.
A navigátor arcából kifutott a szín.
– Azt akarod mondani, hogy hagyjuk el a hajót... éppen itt?
A zömiknek egy pillanatra a foga is vacogni kezdett.
– Izé, főnök, csa... csak nem egy hip... hiperűri sétára célzói?
– De hát ez őrületes kockázat – tiltakozott Gugol. – A hiperűrben
bárhol megjelenhetnek... dolgok. Olyan dolgok, amiket inkább nem
szeretnék megnevezni!
– Biztonságban leszünk – mondta Jaq. – Nagy erejű démonvédő
mezőt érzékelek a roncs körül. A mező elég nagy kiterjedésű. Mi
pont a szélén leszünk. A démonivadékok képtelenek behatolni ide,
hogy manifesztálódjanak. Szinte teljes biztonságban elhagyhatjuk a
Tormentum védőpajzsát.
Zhord bizonytalanul toporgott, aztán megköszörülte a torkát.
– Legalábbis szerinted... Izé, nem csak azért mondod ezt nekünk,
hogy, izé, felvidíts minket?
– Damnatio! – káromkodta el magát Jaq. – Mit gondolsz, bolond
vagyok?
– Jól van, jól van, hiszek neked, főnök. Védve leszünk.
Az, hogy a roncsot energiamező védi démonok beszivárgásától,
felpiszkálta Jaq kíváncsiságát, egyszersmind azonban meg is
könnyebbült tőle. Mert ebben az esetben hogyan fűzhetné a démoni
gonoszságot bármiféle kapcsolat a hidrához?
– Rendben – mondta Gugol. – Ezennel visszavonom a
tiltakozásomat, amelynek mint hiperűri pilóta köteles voltam hangot
adni. – Mesterkélten felsóhajtott. – Feltételezem, hogy nekem a
fedélzeten kell maradnom. – Komor pillantást vetett Parsheen
mamára. – Bár vele semmi kedvem egyedül maradni. A tekintetem
ölni tud, de nem vakot. Ez a nő cseles és megbízhatatlan. Még
akkor sem érezném biztonságban magamat, ha lakat alatt lenne.
Ó, igen, Gugolt egyszer teljes biztonságban magára hagyták egy
zárt szobában, és hát meglepetés érte...
– Huh! – kiáltotta Zhord. – Szóval úgy döntöttél, hogy kihagyod ezt
a kis kirándulást, mi, Vitalij? Jó tudni. Persze egy magadfajta
lovagias fickónak meg sem fordulhat a fejében, hogy esetleg rálőjön
erre a félresikerült Eleven Ős-paródiára. Pedig amit muszáj, azt
muszáj.
– Határozottan ellenszenvesnek találom a gondolatot, hogy
bármiféle fegyverrel lövöldözni kezdjek egy olyan hajó fedélzetén,
melynek én vagyok a pilótája – jelentette ki a navigátor gőgösen.
Zhord viszonya Parsheen mamához drasztikusan megváltozott,
miután megtudta, hogy az öregasszony elpusztította a Sztálindróm
világát.
– Csak nem akarod, hogy ott lógjon a nyakunkon? – fordult Jaqhoz
a kis ember dühösen. – Vagy mégis? Miközben utat vágunk
magunknak a hidra csápjai között? Szerintem semmi értelme...
– Neked a Tormentumon kell maradnod, Vitalij, ebben igazad van –
szögezte le Jaq. – Ami az asztropatánkat illeti...
Az lett volna logikus, ha most azonnal kivégezteü az öregasszonyt –
méghozzá jogosan – egy iparvilág elpusztításáért, a Birodalom
ellenében elkövetett szabotázsért. Elképzelhető volt azonban, hogy
a Sztálindróm még nem semmisült meg, és a Tormentum Malorum
idejében kiléphet a hiperűrből, hogy kényszerítsék Parsheen mamát
a korábbi utasítást visszavonó üzenet továbbítására. Persze így is
rászolgált a halálra, hiszen megkísérelte elárulni a Birodalmat.
Egyelőre azonban itt álltak, és azon vitatkoztak, mennyire volna
tanácsos megölni Parsheen mamát. Az asztropata csak hallgatta
őket, arcán egy mosoly halovány torzképével, és ki tudja, mit
gondolt magában. Hogyan is ébreszthetne benne ez a vita bármiféle
hűséget az útitársai iránt?
Hűséget? Milyen hűséget? Nyilvánvaló volt, hogy az öregasszony
nem ismeri ezt az érzést. Legfeljebb a távoli macskalényhez fűzte
valami érzelem, amit hideg fővel halálra ítélt.
– Érzékelni tudom a hipertéri kapuk megnyílását – jegyezte meg
most Jaq felé fordulva. – A te hidrád a hiperűr szülötte, legalábbis
részben, nincs igazam?
Nem könyörgött az életéért. Egyszerűen emlékeztette rá Jaqot,
hogy továbbra is a hasznára válhat.
– Azonkívül – tette még hozzá –, azt hiszem, pontosan szeretnéd
tudni, hogy merre van Cornellan abban a hatalmas roncsban.
Bárcsak Jaq érzékelni tudná a távolból a közönséges emberek
fizikai jelenlétét, mint egyes pszik! Ami a pszichikailag aktív elmék
szentjánosbogarát illeti, ahogy a létezés éjszakájában izzanak – ó,
azokat bármikor képes volt kimutatni. Ez az érzékszerve lett
figyelmes a démonok elleni védőmező ködére is, ami a roncsban
lapulókat oltalmazta, bárkik legyenek is azok.
– Biztos vagy benne, hogy egyértelműen meg tudod határozni a
helyzetét, asztropata? – kérdezte nyersen.
Parsheen mama ráemelte vak tekintetét.
– Igen – mondta. – Értek a hipertéri nyomkövetéshez, nagyon értek.
Egyébként nem keresem őt. Csak a postagalambom visszhangjára
figyelek.
Ey'Lindi szólalt meg.
– Ugye végig energiapáncélt fogunk viselni a roncsban? Ez
megoldaná Parsheen izomsorvadásának problémáját.
Ó, nem, a történtek után Ey'Lindi sosem nevezné az asztropatát
mamának!
– Huh! Ruházzunk föl egy eszelős szipirtyót egy nőstény tigris
erejével?
– Feltételezem, Zhord – mondta az orgyilkos –, át tudod szerelni
úgy a vértezetet, hogy bármelyikünk kikapcsolhassa, ha rosszul
viselkedik.
– Semmi perc alatt, hölgyem.
– Gondoltam! Ez még nekem se jelentene különösebb gondot.
– Már azt hiszed, lángész vagy, csak mert eszedbe jutott, huh? Ó, a
fenébe. Ne haragudj. Megharapom a nyelvem. Adjatok nekem tíz
percet, és beszerelek egy távkapcsolót Vitalij űrruhájába.
– Az enyémbe? – tiltakozott a navigátor.
– Miért, mit gondoltál, kiét fogja felvenni a boszorka? Vagy azt
hitted, hogy abban a vacak batyuban magával hozta a saját
űrpáncélját, varázslatos módon lezsugorítva?
– Soha életében nem viselt még ilyet.
– Szeretnél megszabadulni tőle, de azt nem akarod, hogy a te
űrruhádba bújjon!
– Persze hogy nem! Mentálisan beszennyezheti. Megzavarhatja a
védőrúnák működését.
Zhord felkuncogott.
– Az inkvizítorunk majd megtisztítja, kipurgálja, és újra felszenteli
utána.
A zömiknek szemlátomást nem sok bizodalma volt az ehhez
hasonló technoteológiai eljárásokhoz, melyek hatékonyságáról Jaq
– akárcsak a legtöbb értelmes ember – szilárdan meg volt
győződve. Ennek ellenére a kis ember mégis elboldogult valahogy.
Felszenteletlenül aligha maradna életben a hiperűrben!
– Minden űrruhát megáldok indulás előtt – ígérte Jaq. –
Háromszorosan is, hiszen a lelkek tengerébe fogunk kimerészkedni!
A Császár jegyében szentelem fel őket. Te, Világölő Parsheen
mama, most elvezetsz minket Cornellanhoz. Meglepjük őt,
csapdába csaljuk, és kifacsarjuk belőle a vallomás nedűjét.
Jaqnak eszébe jutott az összecsukható kínzóállvány, ami minden
inkvizítor felszereléséhez hozzátartozott, hogy vallomást csikarjon ki
vele a vonakodókból. Ő ritkán használta ezt az eszközt. Bár maga a
berendezés ésszerű szerkezet volt, Jaq valahogy idegenkedett az
alkalmazásától. Néha úgy tűnt neki, mintha az egész galaxis
fájdalmas zokogástól és a gyötrelem sikolyaitól visszhangzana.
Jaq és Ey'Lindi öltözködtek. Zhord már belebújt a maga kisebb
energiapáncéljába, Gugol pedig viszolyogva segítette bele a
sajátjába Parsheen mamát; közben elhúzott szájjal fintorgott,
mintha ürüléket csomagolna.
Combvérteket a lábra... Összekapcsolni őket a deréköwel... A
harangszabású lábszárvédőt a sípcsont fölé... Csatlakoztatni hozzá
a mágneses csizmát...
– Benedico omnes armaturas – kántálta Jaq. – Benedico digitabula
et brachiales. cataphractes atque pectorales...
Aztán ellenőrizték a külső szenzorokat, a hőmérséklet-szabályzókat,
a légcserélőket...