Tizenötödik fejezet
Hiperháló
Az alak egy űrgárdista, egy Császári Ököl volt. A hiper alagút kék
köde ideiglenesen megváltoztatta páncélja színét.
Amikor meglátta a kapitányt, az Ököl tisztelgésképpen a
mellvértjére csapott kesztyűs kezével. A másik kezében lévő
fegyverrel közben pásztázó mozdulatokat tett, az egyik pillanatban
az elda őrpáncélt viselő alakra, majd a két pisztollyal
felfegyverkezett zömikre mutatott, azután ismét az idegen nő felé
fordult. Dorn nevére! Mi folyhat itt?
Az űrgárdista a parancscsatornán gyorsan jelentést tett
kapitányának a helyzetéről.
– Uram, a felderítőútra induló Wagner őrmester maga mellé rendelt
minket. Behatoltunk a város egyik épületébe, ahol ezekhez hasonló
alagutakat találtunk. Nagy volt a köd, sok az elágazás. Elszakadtam
a többiektől, azután... egyszer csak ide kerültem. Bocsánatodat
kérem, uram. Bocsánatot kérek a káptalanunktól is!
– Erre semmi szükség, Stockman testvér – mondta Lex. – Értékes
információt közöltél. Pihenj! Ez a négy ember nem jelent ránk
v e s z é l y t .
Stockman tiszteletteljes figyelemmel nézett a kapitányára. Lex
„pihenj” vezényszava azt jelentette, hogy lazíthat testtartásán, de
nem könnyíthet a felszerelésén, és továbbra is figyelnie kell. Kicsit
furcsának találta, hogy a kapitány felnyitotta a sisakját, hiszen
éppen ő volt az, aki a csata megkezdése előtt közölte az Öklökkel,
hogy amíg nem jutnak vissza a csapatszállítójukra, senki sem
szabadulhat meg az arclemezétől. Stockman azt is tudta, hogy
jelentését a kapitány nyaka mellé szerelt hangszórókon keresztül a
négy ismeretlen is hallhatta.
A lidérccsont padlón egy aszott kis test hevert. Halott volt, nemrég
lőtték le. Stockman úgy látta, suriken korongok végeztek vele.
Suriken pisztoly pedig csak az elda nőnél volt... Egy ember fekszik a
padlón, akit egy elda gyilkolt meg!
Stockman a legszívesebben azonnal megölte volna a szukát, de
erőt vett magán, és teljesítette a parancsot. Nem mozdult.
– Ez a négy ember a Birodalom ügynöke, Stockman testvér. A nő is
ember, álcaként öltötte magára az idegenek alakját. A kapitány
nyitott vizora...
– Tisztelettel kérdem, uram: más küldetésben járnak, mint mi?
– Igen.
– Tisztelettel kérdem, uram: ők is az eldák egyik hiperalagútján
átjöttek ide?
Ha igen, akkor mi szükség volt arra, hogy feláldozzák a
csatahajókat és a Kobrákat? Az elterelő hadműveletet azért
indították meg, hogy az Öklök le tudjanak szállni az elda telepre.
Mire volt jó ez a színjáték, ha a Birodalomnak már birtokában volt az
a hiper alagutakra vonatkozó információ, amelynek ismeretében
lopva bejuthattak volna ide?
Lehet, hogy az Öklök bevetése, az, hogy megjelenésükkel zavart
kellett kelteniük a telepen, ugyanolyan elterelő hadművelet volt, mint
a csatahajók és a Kobrák támadása? Lehet, hogy álcaként
használták őket, és csupán arra voltak jók, hogy leplezzék azt az
akciót, amelyet ez a szakállas férfi, ez az alakváltásra képes nő, ez
a navigátor és ez a zömik hajtott végre? Lehet, hogy a Firenze
inkvizítor által vezényelt támadás – amely során oly sok Ököl
vesztette életét – meg a heves űrcsata, a sok tízezer ember
feláldozása csak csali volt, amire az eldáknak rá kellett harapniuk?
Vajon d'Arquebus kapitány egész idő alatt tisztában volt ezzel?
Stockman udvarias kérdésekkel elárulta, mi jár a fejében.
– Logikusan gondolkozol, Stockman – válaszolt Lex, aki kitalálta,
milyen megállapításra jutott az űrgárdista. – Jól következtetsz, de
őrizd meg a hited!
A titkos inkvizítor kitalálhatta, hogy a kapitány mire céloz.
– Egy pszipajzzsal ellátott hajón érkeztünk, kapitány, nem pedig a
Hiperhálón keresztül – mondta. – Tudomásom szerint az eldákon
kívül senki sem ismeri a hiperalagutak titkát.
– Wagner őrmester és az emberei ezek szerint most valahol a
Hiperhálóban tévelyegnek – állapította meg Lex.
– Ezt nem tudom, uram – felelte Stockman.
– Meg kell próbálnom meghatározni a helyzetüket. Stockman, a
parancsnokságot ideiglenesen Kempka könyvtárosra ruháztam.
Maradj itt, és ha lehet, védd meg ezt a helyet. Próbáld
megakadályozni, hogy az ellenség elmeneküljön. Valószínűleg ezen
a három alagúton akarják majd végrehajtani a telep evakuálását. Ha
nagy lesz a túlerő, és nem bírod tartani magad, vonulj vissza. Úgy
menj el, ahogy idejöttél. Ne add meg magad. Ne ölesd meg magad
feleslegesen. Közöld a könyvtárossal, mit döntöttem. Sürget az
idő...
A kapitány tehát csatlakozni kívánt Jaq csapatához. El akarta
kísérni őket!
A magányos Ökölnek elég jó esélyei voltak arra, hogy megvédje a
termet a menekülni próbáló eldáktól. Az alagutat viszonylag
könnyen tűz alatt lehetett tartani. Az sem baj, ha a lövedékek nem
találnak rögtön célba: a falakról lepattanva halálos sebeket
okozhatnak. Stockmannak természetesen a hátát is védenie kellett,
mert elképzelhető volt, hogy az ellenség a Hiperhálón keresztül
mögé kerül. Persze még az is előfordulhatott, hogy Wagner
őrmester meg a szakasza egyszer csak előbukkan valamelyik
a l a g ú t b ó l .
Lehet, hogy a szakasznyi Ököl eltévedt a Hiperháló labirintusában?
Egy kapitány felelősséggel tartozik az embereiért. Lexnek meg
kellett keresnie az űrgárdistákat – legalábbis kötelessége volt
megpróbálni a dolgot. Ha esetleg menet közben eltéved... Nos, ez
nem minősülne dezertálásnak. Az pedig részletkérdés, hogy az
inkvizítor és társai véletlenül éppen ugyanabba az alagútba lépnek
be, mint ő.
Jaq elővette a mutánsbőrbe csomagolt kártyapaklit, és kiemelte a
Harlekin-lapot. Cornellan arca most viszonylag tisztán látszott.
Ruhája egyfolytában változtatta színét és mintázatát. Jókedvet
sugárzott magából.
A kártya balra mozdult.
A kapitány figyelmesen megvizsgálta a csuklójára erősített
műszerek egyikét. Talán nem akarta, hogy egy Tarot-lap szabja
meg azt, merre induljon – talán valamilyen méréssel akarta
meghatározni, hol lehetnek elveszett harcosai. Végül megvonta a
vállát (a terminátor páncél utánozta a mozdulatot), és imádkozni
k e z d e t t .
Jaq is elmormolt egy fohászt, és a zsebébe dugta a paklit.
Abban a pillanatban, amikor beléptek a bal oldali alagútba,
meghallották, hogy Stockman tüzet nyitott valamire. Az eldák tehát
máris felbukkantak... A kéken örvénylő köd eltompította a
robbanótöltetek RAAARK-ját.
Bármi is történt Stockmannal, bármi zajlott az alagutak termében,
Jaqot és társait egy világ választotta el az eseményektől. Maguk
mögött hagyták a valóságot, amit addig ismertek, és beléptek egy
másikba.
Elképesztően zavaró és nehéz feladat követni egy spektrális
ösvényt, úgy végighaladni rajta, hogy az ember tudja, talán csak
egy egészen vékony energiahártya választja el a hiperűrtől és a
benne tomboló, vergődő és vonagló démonoktól!
Vagy lehet, hogy a hiperháló energiafalai éppoly erősek és
kemények, akár az adamantium?
Azul Petrovnak, az elda tudomány nagy tisztelőjének erről is
megvolt a maga véleménye, amelyet útközben megosztott a
többiekkel. Talán azért lett szokatlanul szószátyár, mert ideges volt,
de lehet, hogy csak örült, mert végre kielégíthette a kíváncsiságát.
Vagy talán így akart megfeledkezni a kínról, amit az asztropata
halála okozott neki?
A Hiperháló bizonyos régiói talán folyamatos változáson mentek
keresztül. Lehet, hogy a vastag falak megvékonyodtak, és annyira
elgyengültek, hogy a Káosz könnyedén áttörhetett rajtuk.
Lehetséges, hogy a Hiperhálót a réges-rég halott elda mágusok
hozták létre? Vagy tőlük függetlenül létezett, és ők csupán
felfedezték? Az első magyarázat tűnt valószínűbbnek. Talán tényleg
a mágusok építették az átjárókat, amelyek létrehozásuk után
spontán módon növekedni kezdtek, megteremtve saját
elágazásaikat. A teljes Hiperhálót egyetlen élő elda sem ismerte.
Ezek a falak, ezek az alagutak olyan immatériumból készültek,
amely hasonló volt ahhoz a lidérccsonthoz, amit az elda pszi
mérnökök a telepeik és mestervilágaik megépítéséhez használtak.
Talán éppen olyan autonóm volt, mint azok a kísérteties csontok,
azok az önmaguknak parancsoló bordák...
Ez lenne a fénylő ösvény? Nem, ez inkább a rejtélyek labirintusa,
amelyben a Harlekinek mozogtak. Legalábbis azok a Harlekinek,
akik ismerték az itt érvényes rejtélyes törvényeket, akik befolyást
gyakorolhattak a járatokra.
Petrovnak be nem állt a szája. De vajon mennyit tudhat valójában?
Ey'Lindi beszélte az eldák nyelvét, magára öltötte az alakjukat, de
esszenciájuk ismeretlen maradt számára. Az idegen nyelvek
ismerete általában lehetővé teszi, hogy az ember betekintést
nyerjen egy másfajta világszemléletbe. Persze ez a megállapítás
csak akkor igaz, ha az ember felfogja a szavakban, a
kifejezésekben elrejtett titkokat, megérti valódi jelentésüket. Ha ez
nem sikerül, az idegen nyelv hangsorai zajok csupán.
Vajon Jaq és Ey'Lindi mit tudott meg az eldákról és a Harlekinekről
a rövid idő alatt, amíg a telepükön tartózkodtak? A semminél alig
valamivel többet. Mit tudtak meg az éppen lezajló szertartásról és
az idegenek védencéről, Zephro Cornellanról? Csak néhány
információmorzsával egészíthették ki a Zhordtól hallottakat. Eddig a
zömik volt számukra a tudás forrása.
Ha igaz, amit elmondott. Vagy ha legalább félig igaz.
Létezik egyáltalán az univerzumban abszolút és
megkérdőjelezhetetlen igazság?
Talán a Császár halhatatlansága és tökéletes bölcsessége ilyen?
Nem! Vagy az, hogy a Káosz betörni készül az univerzumba, és a
mohó démonok már itt lihegnek a kapuk előtt? Igen... Ezí nem
lehetett letagadni. Ha az ember az igazságban hisz, és az egyetlen
szilárd igazság a Káosszal van összefüggésben, akkor... Talán a
Káoszban kellene hinni? Talán azok választották a helyes utat, akik
hagyták, hogy a Káosz megkaparintsa a lelküket?
Csak a Káosz látszott szilárdnak és megingathatatlannak, minden
más meghökkentően relatívnak tűnt. Ámításnak. Üres fecsegésnek.
Csalásnak, amelynek a brutálisan hithű zelóták a szószólói.
– Megsebesültél – mondta a kapitány Jaqnak.
– A bordám. Semmiség. Lényegtelen. Pszichikai módszerekkel
képes vagyok elűzni a fájdalmat. Legalábbis a javát.
– Sajnálom, hogy rád lőttem. Habár így legalább kiderült, hogy
őszinte vagy.
– Huh! – mondta Zhord. – Még egy pár lövés, és Jaq felállhat az
igazmondás piedesztáljára.
Jaq az egyik kezében a Harlekin-lapot, a másikban a Császár
Kegyelmét tartotta. Ha valamelyik keze üres, gondolkodás nélkül
szájon vágja a csúfolódó zömiket.
– Ne haragudj meg a társamra, kapitány – mondta. – A zömikek
már csak ilyenek. Otrombák és szókimondók. Az elméjük se valami
é l e s .
– Igen, tompák, mint a kopott ceruzahegy.
Az űrgárdista talán tréfálkozni próbál? Nem, inkább zavarban van.
Meglehetősen furcsa helyzetbe került, rosszul érezheti magát.
Elszakadt a társaitól, el a káptalanjától. Egyedül maradt...
– Hívj egyszerűen Lexandrónak, ha megkérhetlek. Nem is, inkább
Lexnek. Így egyszerűbb és gyorsabb.
Könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, amelyben sokat jelent a
g y o r s a s á g .
Lehet, hogy Lex kapitány valamilyen szempontból az expedíció
vezérének tartotta magát? Hogyan juthat eszébe ilyesmi, amikor
semmit sem tud Jaq céljairól? Azzal, hogy megengedte új társainak,
hogy „Lex”-nek szólítsák, bizonyos értelemben lemondott erről a
státusról... De ki tudhatta, milyen gondolatok kavarognak a
szokatlanul intelligens űrgárdista fejében, aki egyik pisztolyát a
kezében tartva, lézervetőjét pedig a combvértjén lévő tokban
hagyva haladt az inkvizítor mellett?
Petrov egy lézerpisztoly markolatát szorongatta, Zhord a Császár
Békéjét dédelgette. Ey'Lindi elda páncélján ott himbálózott Jaq
energiapálcája. Egyik kezében suriken-, a másikban tűpisztolyt
t a r t o t t .
A ködös-homályos alagút többször elágazott.
A köd időnként úgy vált két homályfolttá, úgy osztódott ketté, mintha
élő, amőbaszerű lény lenne. Az is előfordult, hogy két alagútág
eggyé olvadt. A kereszteződésekben erős szagokat lehetett érezni:
fahéj- és ámbraillatot, forró olaj és fertőtlenítőszer bűzét. Mindegyik
folyosónak más illata, más bűze volt, de ezeket mindig csak a járat
elején lehetett érezni – néhány lépés megtétele után az orr
hozzászokott. Talán ezek a szagnyomok is segítették a
Hiperhálóban való tájékozódást.
Jaq kétszer is felfedezett néhány pszichikai objektumot, amelyek
úgy festettek, mintha tiltást kifejező elda rúnák lennének.
Egyszer csak egy ködös, végtelennek tűnő térben találták magukat.
A hely valószínűleg a Hiperháló egyik főbb alagútjának részét
képezte, olyan járat lehetett, amelyben akár a vitorlás lidérchajók is
elfértek volna.
Az egyik alagút hajszálérre emlékeztetett, amely mellett a
hártyafalon túl egy sokkal vastagabb artéria futott. Tartani kellett
attól, hogy ha egy csillaghajó halad el a szomszédos széles
járatban, mozgásával megkeveri a kék ködöt, és maga után
szippantja a gyalogos vándorokat. Ha belekerülnek egy ilyen
örvénybe, talán nagyon sokáig sodródnak a Hiperhálóban, míg
végül bezuhannak az űr valamelyik szektorába, ahol a légüres
térben szétreped a tüdejük és szétrobban a szemgolyójuk.
Szerencsére hamar elérkeztek egy újabb kereszteződéshez, így
eltávolodhattak a veszélyesnek tűnő hipersztrádától.
Persze az is lehet, hogy feleslegesen féltek, mert még véletlenül
sem találkozhattak volna össze egy nagyobb hajóval. Ki ismerhette
a Hiperháló alagútjainak belsejében érvényes törvényeket?
Jaq egy-egy röpke pillanatra lelkek jelenlétét érezte maga körül.
Mintha szellemek haladtak volna a közelükben. Az első néhány
alkalommal megrémült – attól tartott, hogy száguldó démonok
auráját érzékeli.
Petrov fogalmazta meg a kérdést, amely mindannyiuk fejében ott
k e r i n g e t t .
– Lehet, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodik a Hiperhálóban?
A navigátor elgondolkozott ezen, és érdekes elmélettel állt elő.
Lehetséges, mondta, hogy a különböző időkben útnak induló hiper
vándorok különböző dimenziókban léteznek, és hiába vannak a
térnek ugyanazon a pontján, más idősíkban mozognak. (Ha
egyáltalán térnek lehet nevezni azt, ami a Hiperháló belsejében
van.) Ha ez igaz, akadálytalanul keresztülhaladhatnak más
utasokon, semmit sem fognak megérezni a dologból. Lehet, hogy
ugyanott vannak, ahol más hipervándorok, csak éppen egy perccel
– vagy akár egy teljes órával – korábban, esetleg később foglalják el
azt a bizonyos helyet.
Petrov elmélete kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Fennix
mondott a „felsőbbrendű valóságról”, amelyben a múlt, a jelen és a
jövő telepatikus üzenetei egyszerre, ugyanabban az időben
léteznek. (A navigátor persze a helyzetnek megfelelően kissé
átalakította az elképzelést.) A Hiperháló kvázi organizmusának
belsején keresztülhaladó testek talán egy bizonyos metaídőben
bukkannak fel, amelyben a jelen abszolút értelemben nem létezik. A
dolgot leginkább a fényhez lehet hasonlítani, amit egy bizonyos
lencse különböző összetevőire bont...
Igen, a színek! Az ő szemük végig kéknek látta a ködöt.
Abban sem lehettek biztosak, hogy az utazás valóban annyi ideig
tart, amennyit ők érzékelnek. Lex kronométere szerint egy óra telt
csak el az indulásuk óta. Később ugyanez a szerkezet azt mutatta,
hogy már egy teljes hónapja vannak úton. Még később kiderült,
hogy csupán két perce. Az idő úgy összezavarodott, mintha a
Káosz irányítaná a múlását. A kék köd valószínűleg valami
hallucinogén anyag volt, amely nemcsak az organikus elmékre, de a
mechanikus szerkezetekre is kifejtette hatását. Jaq és társai
mindenesetre úgy érezték, csak néhány perc telt el azóta, hogy
magára hagyták Stockmant. Vagy lehet, hogy rosszul emlékeztek?
Lehet, hogy menet közben oly sokszor felidézték azt az utolsó
pillanatot, amit még a szilárd időben éltek át, hogy az emlék az
agyukban valósággá változott?
Az Iszonyat Szemében lévő káoszvilágokon az idő állítólag
elvesztette jelentését. Azokon a bolygókon még léteznek olyan
áruló űrgárdisták, akik Hóruszt szolgálták, és azóta is örökkévaló
démoni időtlenségben élnek...
A Hiperháló mintha a fénylő ellenpárja lett volna annak a sötét
végzetnek. Lehet, hogy az ősi eldák éppen azzal idézték elő fajuk
katasztrófáját, hogy megépítették ezeket az alagutakat? Belevéstek
a hipertérbe egy hatalmas és bonyolult, erőteljes rúnát, az erő jelét,
amely sokágú folyosóvá alakult. A Káosz pusztító erői válaszképpen
önmagukból létrehozták a rúna torz tükörképét, mintegy
körbefolytak az eldák építményét, amelyen aztán átjutottak a
materiális világba.
Talán még az eldák sem értik teljes egészében a Hiperháló
működését. Talán azt sem tudták, mit építenek meg, az alagutak
létrehozásával milyen átjárókat képeznek a valós és a valótlan
világegyetemek között.
A Hiperháló azután továbbfejlesztette önmagát, és most már nem a
kapu, nem az átjáró, hanem inkább a védőfal szerepét tölti be,
amely távol tartja a Káoszt a kozmosztól. Talán ehhez az egészhez
köze van az eldák Kacagó Istenének – annak az istenségnek,
akinek oltárszolgáit Harlekineknek nevezik...
Egy perc.
Egy óra.
Egy örökkévalóság.
Egyetlen másodperc.
Mennyi ideje lehetnek a Hiperhálóban?
Az eldák életritmusa sokkal gyorsabb, mint az embereké.
Reakcióidejük rövidebb, félelmetes sebességgel mozognak. Talán
ők másként élik át a Hiperhálón belüli időtorzulást, mint a hozzájuk
képest csigalassú emberek.
A Harlekin-kártya előre-, egyre csak előrehúzta Jaqot – egészen
addig, míg a kék köd hirtelen megritkult...
Egy lidérccsont falakból létrehozott hatalmas, komor kupola... A
zeniten sötét éjtó terpeszkedett. A falak tövéből felemelkedő erős
fénysugár – egy reflektor pászmája vagy valami erőtér lehetett –
megmutatta az űr egy szeletét.
A gyásztó felszínén vöröses gázoszlopok virítottak és nyúltak ki
elrákosodott izomszálakként. Az oszlopok kavargó felületét
égővörös, vérvörös, halványpiros és sárgásvörös árnyalatú pöttyök
borították. Az émelyítő fátylak belsejében napok pislákoltak,
körülöttük gázlidércek kavarogtak, ocsmány, torz formák.
Az Iszonyat Szeme. Az első kapu, amin keresztül a Káosz
átözönlött a valóságba. A hely, ahol a hányingert keltő fényt sugárzó
izzó kemencék körül egy természetellenes geometria törvényei
szerint létrejött, a hipertéren átjuttatott világok keringtek.
Újra megpillantani a Szemet, ismét ilyen közel (legalábbis kozmikus
lépték szerint közel) jutni hozzá... Jaq gyomra felfordult, amikor
rájött, hova kerültek.
A megfertőzött terület valóban nagyobb, mint száz évvel korábban?
Vagy csak terjedelmesebbnek látszik?
– Ó, szent őseim! – motyogta Zhord.
Azul Petrov hányni kezdett, azután megtörölte a száját. Szétnézett,
és... a távolban megpillantotta a ragyogó sugarat, az Astronomicant,
a Császár jelzőfényét. Lex undorodva vette szemügyre az eléje
táruló látványt.
– Ez a Szem, igaz? Milyen messzire jutottunk!...
Messze... Távol voltak a Sztálindrómtól, távol a Földtől – de közel a
galaxis pereméhez, és közel a Káosz űrgárdistáinak fészkéhez,
meg azoknak a démonoknak és szörnyeknek a lakhelyéhez,
amelyek szétterjesztették a kozmoszban a valóságot és a
józanságot elpusztító kórságot.
– Most szólj hozzá! – nézett Zhord a navigátorra. – Hát nem
egyszerűbb a Hiperhálón keresztül utazni, mint napokon, heteken át
manőverezgetni egy hajót a hipertérben?
– De igen – mormolta Petrov. – Egyszerűbb. De nem jobb. A
Hiperhálónak nagyon sok köze van az immatériumhoz. Veszélyes
benne mászkálni. És túlságosan könnyű.
Huh! Ezt most csak azért mondod, mert félted a munkádat!
– Azul úgy érti – magyarázta az inkvizítor Zhordnak –, hogy a
Hiperhálóban való utazás túlságosan... elegáns. Olyan ez az egész,
mint maguk az eldák. Valahogy sugárzik belőle az önhittség és az
arrogancia. Engem zavar.
– Nem elég fájdalmas – mormolta Lex. – Nem eléggé embert
próbáló. A folyamatos próbatételek sorozata és az állandó önuralom
az, ami segít nekünk a túlélésben.
Petrov helyeslően bólintott.
– Az eldák, úgy hallottam, már éppen elég jól tudják, mi a tragédia.
Ismerik a fájdalmat is. Valami öngerjesztő őrülettel harcolnak, de a
népük valamikor... valamikor régen tényleg elegáns lehetett. Biztos
imádták a luxust meg a hasonlókat.
Szerintem a Hiperháló ezt a végletekig megkönnyített életet
szimbolizálja. Tudtátok, hogy a Maszk-harcosok is ezt használják?
Még a csapataikat is ebben mozgatják. Még belegondolni is
szörnyű, mi történne akkor, ha a Harlekinek a Hiperhálón keresztül
rárontanának a Birodalomra...
A legutolsó mondat hallatán Lex dühödten felmordult. Zhord a
lepusztult tájra mutatott.
– Hát azt mindenesetre nem lehet elmondani, hogy mindenütt
büszkén, elegánsan és luxusban élnek...
– Ez egy mestervilág, igaz? – kérdezte Lex. – Egy valódi
mestervilág. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel látni
fogok egy ilyet.
Nagyon kevés olyan ember élt a Birodalomban, akinek része
lehetett ebben az élményben, de a különböző történetekből,
valamint az olyan mesékből, amilyeneket Petrov is terjesztett,
mindenki tudott a létezésükről.
– Ez bizonyára az Ulthwé – mondta a navigátor. – Annak kell lennie,
hiszen egészen közel van az Iszonyat Szeméhez. Még mindig nem
szakították el teljesen az élettől.
Az Ulthwé kitartása legendás volt. A Káosz űrgárdistái feldúlták, de
elpusztítani nem bírták.
Ey'Lindi előremutatott. Lex felszisszent.
A növényekkel benőtt, gazos romok, a lidérccsont építmény bordái
között egy széthasadt páncéltest hevert. Lex egész eddigi életében
abban reménykedett, hogy ilyet sohasem fog látni.
Óvatosan elindultak a törmelékhalmok között. A páncélt szarvak,
fémmel befuttatott démonfejek, hitgyalázó jelvények díszítették. A
nyakában gyöngysort viselt. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a
„gyöngyök” valójában zsinórra fűzött, gyantába foglalt embriók.
A páncélról valami letépte az arclemezt. A sisak belsejében heverő
koponyára pici pókok szőttek foszforeszkáló hálókat. Az alsó
állkapocs lefittyedt, a fogak helyén hegyes acélpengék meredeztek.
Lex lenyúlt. Talán meg akarta érinteni a fogsort, de meggondolta
magát, és visszarántotta kesztyűs kezét. A hálórétegen látszó apró
dudorok elárulták, hogy a koponya felülete nem sima. A homlokán
szarvak nőhettek, csonttarajok a fejtetőn. A pókok hálója eltakarta a
groteszk deformitásokat, erodálta a Káosz jeleit.
A félig lerombolt csontboltozat (ennek belsejébe érkeztek meg az
utazók, ennek pereme mellett fedezték fel az égen az ocsmány
Szemet) mögött a távolban egy fényesebb kupola állt. A körülötte
lévő hatalmas fák és a smaragdzöld növénytakaró fölé kecses
tornyok magasodtak. Kicsit távolabb egy karcsú piramis emelkedett.
Jaq úgy látta, a mestervilág állapota semmivel sem rosszabb, mint
azé a sok száz, sok ezer bolygóé, amelyeket az emberek
megfertőztek, tönkretettek, megmérgeztek, amelyektől elrabolták
kincseit. Az eldák valószínűleg a közelében lebegő fórtelem, az
Iszonyat Szeme miatt hagyták el ezt a világot. Számukra
lakhatatlanná vált, ám az emberek könnyedén és hamar képesek
lettek volna benépesíteni, „belakni” a háború sebeitől nyögő
U l t h w é t .
Jaq felsóhajtott. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy a tüdejébe
szúró törött borda vagy inkább a látvány okoz neki nagyobb
f á j d a l m a t .
Zhord belevizelt a káoszűrgárdista sisakjába. A pókhálók halkan
sisteregve, nedves csomókká válva tapadtak a fémfogú állkapocs
fölötti torz koponyára.
Zhord az egyik zsebéből előhalászott egy marcipánrudat, és
majszolni kezdte.
Lex az arca elé húzta vizorát, és megjelenítette a műszerek által
érzékelt adatsorokat, megvizsgálta páncélja állapotát.
– Azt hiszem, a hulladéktároló egységem nem működik tökéletesen
– mondta, miután felnyitotta a sisakját. Magában imádkozni kezdett
Rogal Dornhoz.
Zhord oldalra hajtotta a fejét.
– Ez azt jelenti, hogy a fémlábaid nemsokára tele lesznek a saját
t r á g y á d d a l ?
Lex előrecsapott fémkesztyűs kezével, de még időben megállította
az öklét, nem változtatta folyékonnyá a zömik arcát.
– A saját hulladékomat két teljes napon keresztül fel tudom
dolgozni, zömik! Ez egy régi típusú, megfelelően karbantartott
páncél. Volt néhány kisebb hibája, de ezeket nemrég kijavították. –
Valószínűleg az ágyékvértjét is kicserélték, mert a damaszkolt
ezüstlemezen tisztán látszott a rávésett rajz, a terminátor páncélos,
villámvetős alak.
– A mellvért mintha egy kicsit karcos lenne – mondta Zhord. Vajon
azért kötözködött, hogy próbára tegye az űrgárdista
t ű r ő k é p e s s é g é t ?
A Lex mellét díszítő széttárt szárnyú sason valóban fel lehetett
fedezni egy-két oda nem illő mélyedést.
– Ezeket egy elda sátánszuka rajzolta rám az energiakardjával. –
Az űrgárdista szinte bocsánatkérően nézett Ey'Lindire. – Már
haldoklott. A legutolsó bevetésünkön történt. Azóta nem tértünk
vissza a kolostor erődünkbe, mert csatlakoznunk kellett Baal
Firenzéhez. – Lex az inkvizítorra pillantott. – Azt hiszem, szükséged
lenne egy orvosi kivizsgálásra. Nem vagyok medikus, de van némi
gyakorlatom a sebek ellátásában. Egy űrgárdistának a teste a
temploma, ezért hitbeli kötelessége tudni, hogyan lehet kijavítani az
apróbb hibákat. Nagyon szívesen segítek. – Ismét Ey'Lindire nézett.
– Persze ha ez az orgyilkos-kurtizán hölgy ugyanolyan jól ért az
anatómiához, mint a gyilkoláshoz... vagy az örömszerzéshez... Ha
inkább azt szeretnéd, hogy ő lásson el, ám legyen.
Lex titokban arra vágyott, hogy lássa, amint Ey'Lindi intim módon
megérint egy férfitestet.
Ey'Lindi bólintott.
– Bocsáss meg, Jaq, hogy eddig nem jutott eszembe a dolog. Az én
számomra nem sokat jelent a fájdalom.
– Hát ez meg hogy lehet? – morfondírozott Lex. Hogyan lehet az,
hogy Ey'Lindit nem érdekli a fájdalom, a gyönyört okozó érzések
legfontosabbika? Hirtelen újra idegennek érezte őt.
– Kivéve persze a mentális fájdalmat – tette hozzá Ey'Lindi.
– Ami a mentális fájdalom keletkezési helyét illeti – mondta Zhord –,
azt bizonyára kiszedték belőled, amikor szétvagdostak, majd újra
ö s s z e r a k t a k .
– Azért viselkedsz így, mert nem érzed jól magad egy elda világon,
kispajtás? – kérdezte Ey'Lindi. – Viszolyogsz tőlük, igaz? Pedig a
Harlekin-emberre úgy tekintesz, akár egy hősre.
Ey'Lindi közelebb lépett Jaqhoz. Az inkvizítor a zömik kezébe
nyomta a Császár Kegyelmét.
– Huh! Most bíztok bennem, vagy nem bíztok? – Zhord a
markolatánál fogta meg a fegyvert.
Jaq hagyta, hogy Ey'Lindi azt tegyen vele, amit akar.
Az inkvizítorról lekerült a szakadt köpeny. Ey'Lindi az ujjai hegyével
végigsimított a páncélon. A feszesen összefont termoplasztik szálak
gyíkbőrre emlékeztetően érdes felületet alkottak. Ey'Lindi ezután
óvatosan megérintette Jaq mellkasát. A férfi felnyögött. Ey'Lindi
lágyan, de határozottan masszírozni kezdte, és közben
Callidus-zsoltárokat mormolt.
Lex kesztyűjén úgy feszültek meg az ujjak, mintha tűzhangyák
csíptek volna a páncél alatt rejtőző testbe.
Zhord még mindig nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy
kikészíti a robusztus lovagot.
– Huh, én már ezelőtt is lógtam űrgárdisták közelében... de még
sosem láttam, mi van az ágyékpáncéljuk alatt. Sosem volt alkalmam
arra, hogy együtt zuhanyozzam Birodalmunk legkiválóbb
harcosaival. Ne haragudj, hogy megkérdezem, de...nagyon
érdekelne, hogy a testednek azt a részét is átalakították, amit a
legbecsesebbnek szoktak nevezni? Az ágyékod körüli részre
g o n d o l o k .
Lex figyelmét túlságosan lekötötte az, ahogy Ey'Lindi masszírozta
az inkvizítort. Válaszra sem méltatta a zömiket.
– Mert tudod, olyan sokat hallani arról, hogy titeket génátörökítéssel
szaporítanak – mondta Zhord.
– Ezek szent dolgok! – mordult fel Lex. – A szaporító génjeink a
progenoid mirigyeinkben vannak. – A mellére, azután a nyakára
csapott. – Itt meg itt.
– Ó, ezek szerint egy egész kupacnyi extra szervet belétek ültettek?
Kíváncsi lennék, hogy az eredeti szaporítószerveidet meghagyták-e.
Vagy esetleg kivágták belőled, hogy hely legyen az újaknak?
– Ölj meg egy űrgárdistát, és megtudod! – csattant fel Lex. Hogy
meri ez a törpe megzavarni, amikor Ey'Lindi kezére és az egyre
intimebbnek tűnő masszírozásra akar koncentrálni? – A progenoid
mirigyeink pontosan olyan ivarsejteket termelnek, mint az eredeti
szaporítószerveink. Kielégítettem a kíváncsiságodat, zömik féreg?
– Tulajdonképpen csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e
beszélni ezekről a dolgokról. Hogy mennyire vagy tisztában azzal,
mi van a testedben. Meg arra, hogy a feltuningolt tested által termelt
emberfeletti hormonjaidnak van-e...
bocsánat a kifejezésért... van-e kivezető nyílásuk.
Ey'Lindi közben meglazította Jaq hálópáncélját, és megkereste az
élénk lila foltot, a legutolsó sebet.
– Mik azok a jelek? – kérdezte Lex az inkvizítor felsőtestén lévő
tetoválásokra mutatva.
– Azoknak a démonoknak a jelei, amelyeket Jaq eddig legyőzött.
Lex megremegett a látványtól. Ő a jobb lábszárát védő vérten
hordta az ilyen hadi dicsőségre emlékeztető emblémákat.
– Ide hallgass! – mondta az űrgárdista a zömiknek. – Mi, Öklök,
elfojtjuk magunkban az állati késztetéseket. A művészet
eszközeivel. A faragás számunkra mindennél fontosabb.
– Faragás? Ékköveket csiszolgattok? – kérdezte Azul Petrov
érdeklődve. – Ékkövek felületébe véstek bele mindenféle ábrákat?
– Nem kövekbe, csontokba – válaszolta Lex. – Csatában elesett
fivéreink kézcsontjaiból faragunk szobrokat.
Ey'Lindi befejezte Jaq simogatását, aztán Ráhúzta az inkvizítor
tetovált testére a pikkelyszerű hálópáncélt.
– A hálópáncél gyógyfűzőnek sem utolsó – mondta. – Az ilyen
zúzódások maguktól gyógyulnak. Majdnem úgy tudsz majd
mozogni, mintha semmi bajod sem lenne.
Jaq a vállára terítette köpenyét, azután Lexre és Zhordra nézett.
– Azt hiszem – mondta a zömiknek –, el kellene mondanod Lex
kapitánynak, amit nekünk bevallottal, amikor kihallgattunk. Úgy is
fogalmazhatnék, hogy nem ártana megvilágosítanod. Fedd fel előtte
a titkokat.
Zhord kihúzta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá... – mondta kelletlenül.
A kis fickó levette a fejéről a sapkáját – talán arra számított, hogy
gyökérkefére emlékeztető vörös haja miatt tekintélyesebb lesz a
megjelenése –, a fölé emelkedő páncélkoronás emberi fejre, Lex
csillogó szemébe, gyöngyszerű fogaira és a homlokán látszó
érdemsávokra nézett, majd beszélni kezdett.
– Arról van szó, hogy hőn szeretett Császárod, amikor még
használni tudta a lábait és az ágyéka körüli szerveit, nemzett pár
száz halhatatlan fiút, méghozzá úgy, hogy nem tudott a dologról.
Most sem igazán tud a fiairól, mert pszichikai módon képtelen
érzékelni őket, és...
Zhord befejezte a mondókáját. Lex átgondolta a zömiktől hallott
mesét. Úgy látta, Draco inkvizítor meglehetős szkepticizmussal
vette tudomásul az illuminátok és a Sensejek létezését.
Tehát létezik egy lovagrend, léteznek a Sensej Lovagok, akik a
hosszú-hosszú őrszolgálat után a végső kozmikus csatára
k é s z ü l ő d n e k . . .
Egy káptalan, amelynek tagjai minden tekintetben túltesznek az
űrgárdistákon, de talán még a Szürke Lovagokon is. Létezésük a
Birodalom legőrzöttebb titka...
Mégis kapcsolatba kerültek az eldákkal.
A lator „illuminátok” megpróbálták megvalósítani saját szörnyű
terveiket. Öszeesküvést szőttek. Latrok, akik megrontották az
inkvizítor okát...
Ó, ha most visszatérhetne a kolostorerődbe, és a szent relikviák, a
káptalan trófeái között mindent nyugodtan megbeszélhetne Kürt
K e m p k á v a l !
Lehet, hogy Lex hite alapjaiban megingott? Nem. Rogal Dorn fénye
még mindig beragyogta a lelkét. A jobb keze csontjaiba vésett
nevek erőt adtak neki. Úgy érezte, két halott testvérének minden
képessége beleköltözött. Lehajtotta sisakos fejét. A titok, a tudás,
aminek birtokába került... megviselte. Összezavarodott, de közben
ott motoszkált benne a gondolat, hogy az egészből semmi sem
i g a z .
Az univerzum olyan ragacsos anyagú mocsár, amely könnyen
magába szippantja az embert. Egy Ökölnek azonban szilárdéin kell
állnia. Talán az lenne a legjobb, ha egyes-egyedül megrohamozná
az eldák távolban csillogó városát, és lerombolná a kupolát, a
tornyokat, mindent. Talán ez az élete értelme. Talán soha többé
nem kínálkozik alkalom arra, hogy végrehajtson egy ilyen dicső
t e t t e t .
Az alkalom felkínálkozott, azután elillant...
A közeli romok mögül alakok bukkantak elő. Némelyik éjsötét volt,
ők arany-csillogású sisakot viseltek. Némelyiknek olyan fahéjszíne
volt a félhomályban, mint az űrgárdisták testéből kicsorduló,
meghökkentően hamar alvadó vérnek. Az egyik folyamatosan
változtatta a színét.
Az Ulthwé Temetőőrei voltak. Fekete lobogójukra szomorú tekintetű,
könnyeket ontó szemet festettek. Csillogó fegyverük csöve furcsán
öblös volt.
Mögöttük sátánszukák közeledtek. Sisakjukon félelmetes agancsok
meredeztek, kezükben lézerpisztolyokat és energiakardokat
s z o r o n g a t t a k . . .
És felbukkant egy Harlekin is.
A szukák mesterségesen felerősített sikolya szinte megbénította
Lexet. Az arca elé kellett volna húznia sisakja vizorát, hogy kívül
rekessze a rikoltozást, ám keze nem mozdult. Zhord elejtette a
fegyverét, és szőrös kezét a fülére szorította. Petrovnak
megroggyant a térde. Ey'Lindi felsikoltott, hogy a saját hangjával
elnyomja a szonikus támadás hullámait.
A Temetőőrök lőni kezdtek. Az öblös fegyverekből sűrű folyadék
csapott elő. Nem, nem is folyadék volt, hanem... háló! Hálók
repültek a betolakodók, a hanggal megbénított emberek és zömik
felé. Vibráló, elemi rostokból készült szálaik gyors rezgéseikkel
folyékonnyá változtatják a húst, a csontot, minden szerves anyagot,
amihez csak hozzáérnek.
A felhőszerű hálókötegek Lex, Jaq, Petrov és Zhord fölé értek.
2007. december 15., szombat
Harlekin: Hiperháló (XV. fejezet)
Harlekin: Halál (XVIII.fejezet)
Tizennyolcadik fejezet
Halál
Lex volt az, aki előállt az ötlettel, hogy a csapatnak aludnia kellene
egy keveset, mielőtt elindulnak a legendás Fekete Könyvtár felé.
Ésszerűnek tűnt a dolog. Pro primo: Petrovnak fogalma sem volt
arról, hogy a Hiperhálóban haladva mekkora utat kell megtenniük a
könyvtárig, és azt sem tudta, milyen veszélyeket rejthetnek az
alagutak. Rúnafaragásos hiperszeme – amelyre visszahúzta a
sálkendőt – csak az irányt érzékelte, azt nem, hogy milyen messze
van a cél. Elképzelhető volt, hogy néhány óra múlva eljutnak a
könyvtár bejáratához, de az is éppen ilyen valószínűnek tűnt, hogy
napokig vagy még tovább tart majd a dolog. Persze arra a
lehetőségre is fel kellett készülniük, hogy pillanatokon belül
o d a é r n e k .
Szükségük volt minden erejükre és szívósságukra. Az iramot a
csapat leggyengébb tagjához kellett igazítani. Ez a bizonyos
leggyengébb maga Petrov volt, akit borzasztóan megviselt a karja
elvesztése. Persze ennek az amputációnak megvolt az előnye is
Petrov a karját siratta, és közben nem is igen fogta fel, hogy
gyakorlatilag elvesztette a hiperszemét. Idegei pattanásig feszültek,
és félő volt, hogy összeroppan. Vigyázniuk kellett rá, hiszen nélküle
kudarcot vallottak volna.
Ami a csapat tagjainak idegállapotát illeti, senkit sem lehetett
nyugodtnak nevezni. A történtek még az Öklöket is megviselték. A
szakaszból a kapitányon és az őrmesteren kívül már csak hárman
maradtak. Először a Sztálindróm mellett harcoltak, majd az Ulthwén,
azután pedig szembe kellett nézniük a Káosz seregével... Fizikailag
is kimerültek, de inkább a lelkük fáradt el. Eddig még egyetlen
Ökölnek sem kellett elszenvednie azt, amiben nekik volt részük a
Szem e perverz, torz világán.
Lex tartott tőle, hogy az őrület már ott lappang az Öklök lelkében.
Magáért is aggódott. Az őrület, amit csak a hit fojt el, egy újabb,
túlságosan hamar bekövetkező megrázkódtatás során kitörhet, és
hatalmába keríthed az ember személyiségét.
Pro secundo: a könyvtárat állítólag vad és iszonyatos őrök
védelmezik. Igen, nekik most már a rendelkezésükre áll egy rúna,
amelyet iránytűként, kulcsként és talizmánként is lehet használni, de
vajon megfelelő védelmet nyújt-e majd az őrökkel szemben is?
Pro tertio Petrov szerint a könyvtár hatalmas labirintus.
Jaq Draco járása elárulta, hogy még mindig nem szűntek meg a
fájdalmai. Gyógyulása lelassult; pszichikai forrásait szinte teljesen
kimerítette, amikor energiasugarat lövellt a holdbéli szörnyre, a
Titánra és a darázslövedékekre. Az elcsigázott csapatnak
mindenképpen pihenőre volt szüksége. Túlságosan felpörögtek az
akció során, egy kicsit lazítaniuk kellett.
A Hiperháló egyik zsákutcájába értek. Az egyik mellékjárat
összeszűkült, majd egy kanyar után önmagába vezetett vissza.
Olyan volt, akár egy dróthurok.
Lehet, hogy a Hiperhálónak ezt a részét pszichikai erővel
csavarintották meg? Vagy a hurok természetes képződmény? A
háló állítólag folyamatosan egyre újabb ágakat növeszt, amelyeket
spontán módon összekapcsol a régebbiekkel.
Ha a Hiperhálót egy bizarr idegrendszerhez hasonlítjuk, akkor a
Fekete Könyvtár bizonyára az agy, amelyben minden tudás
e l r a k t á r o z ó d i k .
A zsákutca védhetőbbnek látszott, mint egy két irányból nyitott
alagútszakasz. Az űrgárdisták éberen alszanak; pihenés közben
agyuk egyik fele aktívan működik, míg a másik álomtranszba esik.
Az agymegosztás módszere máskor is előnyös lehet. Ha agyuk
egyik felét megbénítja valamilyen eszméletvesztést okozó méreg, a
másik félteke átveszi a test irányítását.
Pihenés előtt azonban mindkét agyfélteke számára a legfontosabb
az étkezés és a higiénia...
Az űrgárdisták megosztották négy társukkal a magukkal hozott étel
sűrítményeket. (Zhord a dzsekije egyik zsebében valamilyen
finomságot hozhatott magával, amit titkon falt be, nehogy adnia
kelljen valakinek.) Mindenki a saját vizét itta. Szó szerint: az Öklök,
Zhord, Jaq és Petrov egy-egy apró tartályt hordott a lábán. A tartály
összesűrítette a természetes úton távozó folyadékot, megtisztította,
és fogyaszthatóvá tette. „Nehéz víz”, így nevezték az italt.
Ha az utazás több napig tart, kénytelenek lesznek elhagyni a
Hiperhálót, hogy valami ismeretlen világon vagy valamelyik
mestervilágon feltöltsék készleteiket. Egy ilyen kitérő veszélyes
lehet, és az sem volt elképzelhetetlen, hogy miután visszatérnek a
hálóba, ugyanolyan messze lesznek céljuktól, mint amikor
e l i n d u l t a k .
– Egyetlen falat ételt sem szabad elpazarolnunk! – jegyezte meg
Zhord évődve, és kaján vigyorral Petrovra nézett. – Milyen jólesne
most egy darab jól átsült hús, mi, Azul? Nem kellett volna
eldobnunk azt a kart...
– Az túlságosan átsült – mondta a navigátor, aki nem sértődött meg
a morbid tréfán. A zömikek már csak ilyenek.
Ey'Lindi korábban már megvizsgálta Petrov csonkolt karját, és nem
talált rajta fertőzésre utaló nyomot. Az amputációt végrehajtó
őrmester lézerszikéje tökéletesen összeforrasztotta a sebet.
– Nem maradt volna abból semmi, csak szenes csont – sóhajtott fel
P e t r o v .
– Meg jó meleg velő!
– Mihez fogok kezdeni ezután? Feltéve, hogy sikerrel járunk. Csak a
Fekete Könyvtárhoz vezető utat fogom látni, semmi egyebet.
Máshova képtelen leszek eljutni a hipertérben.
– Ide hallgass, Azul – mondta Zhord egészen halkan. – Nem árt, ha
vigyázol magadra. Létezik egy bizonyos Ordo Malleus. Ennek a
rendnek nagyon fontos leszel. Értékes. Ennek az Ordónak minden
egyes tagja odaadná a szemét meg az összes fogát, ha a zsebében
lenne ez az elda rúna. Jaq Dracótól nem kell tartanod; ahhoz
képest, hogy inkvizítor, rendes ember. Más, mint a többi – ki is
ugrott a nyájból. A többi inkvizítor azonban... kegyetlenül elbánna
veled. Igen, ez a legmegfelelőbb szó erre. Kegyetlenség!
– A rúna... a zsebükben? – ismételte Petrov. – Gondolod, hogy a
szememet nélkülem is lehet használni?
– Azul, szerintem az lenne a legokosabb, hogy amikor ennek vége,
megkéred szépen az őrmestert, vágja ki a homlokodból a
hiperszemet. Aztán add oda Jaqnak. Ha megteszed, biztonságban
leszel. Senki sem fog vadászni rád.
– Kar nélkül, szem nélkül... Lehet, hogy belehalnék, ha kivágnák a
szemem. Az agyam része!
– Hát igen, ezt a kockázatot vállalnod kell, Azul. Ha viszont mégis
életben maradsz, senki sem akar majd megölni. Elbújhatsz
valamelyik eldugott bolygón.
– Szép kilátások.
– Egyedül nem tudod megvédeni magad. Kitől várhatsz segítséget?
A navigátoroktól? A Navis Nobilitae fickóitól?
– Lehetséges...
A zömik hiába suttogott, szavait nemcsak Azul Petrov, hanem Jaq
is hallotta.
Ha ennek a hiperszemnek köszönhetően eljut a Fekete Könyvtárba,
valószínűleg vissza tudja szerezni az Ordo bizalmát. Felmentik az
eretnekség vádja alól. Rehabilitálják...
Ó, ostoba vágyálmok! Az Inkvizíció szétszakadt, önmaga ellen
fordult. Mint Baal Firenze példája mutatja, még az Ordo Malleus is
megromlott. Ha sikerül bejutnia az eldák könyvtárába, ő lesz a
legmagányosabb ember az egész galaxisban! Mindenkitől
elidegenedik majd.
Ha így lesz... Ey'Lindi hiányozni fog neki. És egy kicsit talán Zhord
i s .
Mennyi fájdalmat okoz magának azzal, hogy szereti Ey'Lindit!
Micsoda istenverése a szerelem! Milyen eretnekség a vágyon
töprengeni, amikor a feladatra kellene koncentrálnia!
A feladatra?
Valójában mi az ő igazi feladata?
– A káptalanotok rendelkezik monstrumokkal? – kérdezte Ey'Lindi
az Öklök kapitányától.
Lex udvariasan válaszolt ennek a különös, egzotikus személynek,
ennek az idegen áltestbe bújt nőnek.
– Igen, a kincseink között van négy Furinbundus osztályú
rombolómonstrum, valamint három Kontemptor osztályú monstrum.
Szent örökségeink közé tartoznak.
Lex fiatalkorában, a kolostorerőd szkriptóriumában számtalan áldott
órát töltött a monstrumok felépítésének tanulmányozásával. Egy
nap, valamikor a távoli jövőben, a megvívott csatákban szerzett
győzelmei elismeréseként végtagjaitól megfosztott testét talán
behelyezik az egyik ilyen szerkezet belsejébe. Szerves implant,
organikus agy lesz a szent gépben, amelyhez hozzákapcsolják az
idegvégződéseit. Ott lebeg majd a tartósító folyadékban, abban a
keramittartályban, amelyet a Mars körül keringő Adeptus
Mechanicus valamelyik hatalmas plazmacentrifugájában edzett és
formázott adamantium burok vesz körül.
Ő, a „huck”-nak becézett, végtelen tisztelettel övezett Kontemptor
két dupla csövű, szinkronizált villámvetője!... Ó, a másik kincs, a
„Düh” villámvetői és lézerágyúi! Ó, azok a hatalmas mozgatóművek,
a tartályok és a forgó aktuátorok!
Lex szemét kis híján elfutotta a könny, amikor eszébe jutottak az
Öklök kolostor erődjében őrzött gyönyörű és szent kincsek, amikor
megjelentek előtte a szkriptóriumok és a librárium, a testnevelési
csarnokok és pályák, a műtők és a lőterek, és... Dorn kápolnája.
Vajon visszafog még térni ebbe a szent otthonba?
De mi az oka annak, hogy ez a különös, bátor nő éppen a
monstrumok felől érdeklődik?
– Van köztük olyan, amelyikre hatcsövű nehéz géppuskát
s z e r e l t e k ?
– Nincs, hölgyem. Sem a Kontemptoron, sem a Furinbunduson
nincs efféle fegyver...
– A francba!
– ...de természetesen rájuk lehet tenni.
– Áruld el, Lex, azonkívül, hogy nehézfegyverrel szétlőjük, hogyan
lehet kárt tenni a monstrumokban? Mi a legsebezhetőbb pontjuk?
Ey'Lindi még mindig azon töri afejét, hogyan állhatna bosszút Tarik
Zizen... Lex elgondolkozott.
– Ha megsérül a hűtőrendszer és az elhasznált üzemanyag
maradványait eltávolító kompresszor, a monstrum belseje túlhevül...
Feltéve, hogy a hibák észlelésekor nem áll le. A belső aktuátorok
megolvadhatnak, sőt el is éghetnek. Ennek következtében
felmelegszik a monstrum pilótáját körülvevő amniotikus folyadék.
Extrém esetben a pilóta teste megfő. Ha ez bekövetkezik, a
monstrumból fekete füst fog szivárogni, ugyanis a belső hidraulikus
szerkezetek szigetelése gyakran hibás. Ez a hiba egyébként
csökkenti a monstrum erejét és mobilitását.
– Ezt a hűtőrendszert meg a kompresszort nem lehet valamilyen
egyszerű módon lefojtani? Mondjuk úgy, hogy az ember teletömi
ronggyal a nyílásaikat.
Lex felnevetett.
– Csak egy bolond próbálna rongyokkal rátámadni egy monstrumra!
Persze el kell ismernem, ez meglehetősen váratlan akció lenne.
Ey'Lindi folytatta.
– Milyen szűrőberendezések akadályozzák meg, hogy mérgező
gázok és toxinok jussanak a monstrum belsejébe?
– Neked csak annyit kell tenned, Ey'Lindi – kottyantott közbe Zhord
–, hogy előadsz egy sztriptízt a monstrum előtt. Garantálom, hogy a
pilóta belehal az izgalomba! Ha mégsem, amikor a pilóta eléggé
elkábul, ugorj fel a hátára, és a ruháidat tömd a hűtőrendszer
nyílásaiba. Ezután már csak fél órát kell ott ücsörögnöd a tetején,
hogy eléggé felforrósodjon a helyzet. Ha a monstrum burka égetni
kezdi a feneked, biztos lehetsz benne, hogy a pilótának annyi.
Lexet bosszantotta Zhord bárdolatlansága.
– Elég a szóból, zömik! – mordult rá, majd Ey'Lindi felé fordult. –
Mellesleg, hölgyem, csodálatos volt a párbaj, amit az Ulthwén vívtál.
– Lex nem szokott hozzá, hogy nőkkel beszélgessen, ezért csak
nehezen buktak ki belőle az elismerő szavak. – A stílusod egészen
eredeti. Megizzasztottad az ellenfeledet. Mi, Öklök is szoktunk
párbajozni. A talpunkat hozzárögzítjük a külön erre a célra
kialakított párbajblokkokhoz, amelyek nem teszik lehetővé a
v i s s z a v o n u l á s t .
Ey'Lindi furcsálló tekintettel nézett Lexre.
– A Harlekinnel vívott szópárbajod is lenyűgöző volt – tette hozzá a
kapitány. – az Öklök is használják az agyukat, és tisztelik azokat,
akiknek megvan a magukhoz való esze.
Ey'Lindi bólintással köszönte meg a kapitány dicséreteit.
– Tudod, hogy most udvarolni kezdtél neki? – kérdezte a zömik
Lextől. – Vigyázz, nehogy féltékennyé tedd Jaqot!
– Neked elment az eszed, zömik! – jelentette ki Lex. – Ami a
féltékenységet illeti Véleményem szerint sok közönséges emberi
lény és zömik irigyli az űrgárdistákat testi és lelki tisztaságuk,
valamint megerősített testük miatt.
– Huh! Helyben vagyunk! A test, az valóban fontos!
– Pofa be, Zhord! – mondta Ey'Lindi. – Elég ebből. Callidus vagyok.
– Egy inkvizítor ágyasa vagy! – vágta rá Zhord leplezett, de
nyilvánvaló irigységgel.
– Te, Zhord – kérdezte Ey'Lindi váratlanul –, véletlenül nem volt egy
feleséged, Alcit Grizzynek hívtak?
– De volt! – kiáltotta a zömik. – Volt, esküszöm! Görbüljek meg, ha
nem volt!
A mozdulat, amivel Jaq a pici tömjénes dobozból kieresztett egy
kevés illatos füstöt, olyan volt, mintha a lakását illatosítaná be az
imádott nő érkezése előtt.
– Imádkozzunk elalvás előtt – mondta. – Az ima balzsam a léleknek,
és elűzi a rémálmokat.
Milyen ima lehetett az, amelyet egy arany trónprotézisbe zárt
skizoid roncsnak címeznek?
Ezt a roncsot meg kell menteni! Át kell alakulnia, Numenként újjá
kell születnie, hogy vezethesse az Új Embereket. De hogyan
lehetne ezt elérni? A Rhana Dandra máglyájával, amire rávetjük az
Istencsászárt és a fiakat is? Tűzzel lehet új rendet teremteni?
Tűzzel, amelyből főnixként egy sokkal erősebb, kevésbé elkínzott
Isten születik majd? Egy olyan isten, aki anélkül hogy tudna róla, az
elda Harlekinek hűbérese?
Jaq mégis imádkozott, és annak ellenére, hogy nem volt űrgárdista
káplán, az életben maradt Öklök utánamondták a szavakat. Lehet,
hogy ezek a szavak már régen elvesztették valódi tartalmukat, az
emberek többsége talán rutinszerűen ismételgette, ám a hiper
alagútban imádkozó kis csoport tagjaiból nem hiányzott sem az
áhítat, sem a vallásos szenvedély.
Az utazók az ima után lefeküdtek, és álomba vagy nyitott vizoraik
mögött félálomba merültek.
Lex egy darabig még halkan beszélgetett Wagnerrel. Mivel Kempka
könyvtáros nem volt mellette, az őrmesternek mondta el Baal
Firenzével kapcsolatos aggályait.
Azul Petrov azokkal a szavakkal ringatta álomba magát, amelyek a
lelkek tengerében lévő Fennixtől érkeztek hozzá.
Kis idő múlva mindenki elcsendesült, s az alagútban csak az alvók
szuszogását lehetett hallani.
Jaq felriadt.
A kék ködben egy masszív, aranyberakásos vörös páncélt viselő
alak állt, A széles vállakat védő vértlemezekre horogkereszteket
festettek, bojtokat akasztottak: térdvédői koponyákat formáztak,
ágyékvértje arany szkarabeusz volt.
A vállak mögött vérvörös denevérszárnyként egy kétélű bárd
m e r e d e z e t t .
Az arcot őszes szakáll keretezte. Az érzéki ajkak keserűen
megkeményedtek. A jégkék szemekből melankólia sugárzott.
Jaq önmagát látta. Olyan páncélt viselt, amilyet még soha.
Megjelenése majdnem olyan volt, mint a terminátor vértes
ű r g á r d i s t á k é .
Ez a másik Jaq vajon a megvilágosodott Jaq? Az, aki illumináttá
v á l t ?
– Fordulj vissza! – reccsent rá a páncélos Jaq. – Ne menj tovább!
Nem szabad! Higgy nekem, Olviára esküszöm, hogy igazat
m o n d o k !
Olvia? A páncélos Jaq fájdalmasan ejtette ki a nevet.
A fekvő Jaq lelke mélyén mintha fellobbant volna egy metsző fényű,
perzselő lángú fáklya. Emlékezett...
...a Fekete Hajóra, amely valamikor a Földre vitt egy Jaq Draco
nevű naiv, fiatal pszit...
...arra a halálra ítélt lányra, akit megpróbált megvigasztalni az
iszonyatos hajó fedélzetén, amely szinte vibrált rettegő utasainak
félelem gerjesztette pszi hullámaitól.
Olvia. Igen. Egy lány.
Az egyetlen nő, akivel Ey'Lindi előtt intim kapcsolatot létesített.
Rövid volt az együttlétük, de emléke örök marad.
Már alig tudta felidézni Olvia ovális arcát.
Mi lehet az oka, hogy ez a páncélos Jaq-utánzat éppen Olvia
nevére esküdözik? Talán ennek a titkos, rövid szerelmi ügynek a
megemlítésével akarja bebizonyítani, hogy ő valóban Jaq Draco?
– Menj vissza! – ismételte a látomás.
Jaq megérezte a pszichikai támadást, az akaratereje gyökerei ellen
indított rohamot. A páncélos Jaq minden eszközt felhasznált arra,
hogy visszafordítsa...
Ez az alak... nem lehet más, mint a Fekete Könyvtárhoz vezető út
őreinek egyike. Az embert semmi sem rettentheti meg jobban annál,
mint hogy találkozik fenyegető és ellenséges önmagával.
– Ego te exorciso! – kiáltotta Jaq, és kieresztett a pálcájából egy
s u g a r a t .
A fantom kétségbeesetten felkiáltott; a vörös-arany páncél a
levegőbe emelkedett és hátrasodródott. Egyre távolabb került, s
végül eltűnt.
Jaq társai közül senki sem moccant. Hogy lehet az, hogy semmit
sem hallottak meg?
Felébredt. Lehet, hogy csak ebben a pillanatban tért magához? A
páncélos Jaq-utánzat csak álom volt. Rémálom. Saját elméjének
mélyén megteremtődött az az alak, az a fantom, amelyben testet
öltöttek elfojtott félelmei.
Ha a kísértet a tudatalattijából bukkant fel, akkor miért nem
Ey'Lindire esküdözött? Miért éppen a már-már feledésbe merült
mára? Fortélyos szellem volt, aki pszichikai csapdába akarta csalni.
Meg kell próbálnia visszaaludni. Muszáj pihennie...
A félálomban lévő űrgárdisták elméjének mindkét fele éber lett.
Ey'Lindi tudat alatt hallotta az alvó harcosok légzését, azután pedig
szuszogásuk hiányát. Az űrgárdisták lezárták sisakjukat.
Ey'Lindi felemelte a fejét.
A zsákutca bejáratánál egy riasztó külsejű, hajlott hátú alak állt.
Aranyszegélyes, csont fehér sisakja alól kilógtak hosszú, hószín
haja tincsei. A maszk egy sztázisba merevedett vadállat pofájára
emlékeztetett – egészen addig, míg az ajkak közül ki nem szakadt
az irtózatos, megsemmisítő erejű rikoltás. A karcsú testet fekete
páncél védte. A lábvért alsó része kecskepatához hasonlított. Az
alak háta mögött... hosszú, fehér farok tekergett, amelyet
középtájon vérvörös fémpánt fogott körbe.
A lény energiakardot tartott a kezében. A kéken vibráló penge
karhosszú volt. A másik kézben egy hárompengés, körfűrészre
emlékeztető tárgy kéklett.
A nő leginkább az elda Boszorkákra hasonlított. Az ősük lehetett,
minden Boszorkák esszenciája. Az, hogy csupán pengékkel volt
felfegyverezve, valahogy primitivvé változtatta. Halálosan primitívvé.
Ősi, elementáris erejű hősnővé.
Nesztelenül, rezzenés nélkül állt. Várt.
Ey'Lindi egyetlen pillanat alatt magához tért.
Az Öklök megmozdultak. A páncélok halkan csikorogtak. A
fegyverek lassan felemelkedtek.
A tripla penge hirtelen kiröppent a lény kezéből. Energiaburokkal
körülvett hajítókorongok voltak. Átmetszették az egyik Ököl vizorát –
a csőrszerű arclemez üvegként törött össze –, majd mintha
szárnyuk lenne, visszaröppentek a fehér hajú nő kesztyűs kezébe.
Félelmetes pengék, halálosztó sólymok...
A nő elkapta őket, és mielőtt az Öklök fegyverei kiokádták volna
magukból a robbanótölteteket, fázist váltott.
– Tüzet szüntess!
A támadó eltűnt.
Az egyik Ököl megtántorodott és összeroskadt. Lex letépte a vizora
maradékát, és a sisak belsejére irányította a vállára erősített
l á m p á t .
A penge átmetszette az Ököl homlokát. A sebből véresen csorgott
elő az agyvelő.
Az Ököl még élt, de soha többé nem lesz képes rá, hogy
értelmesen gondolkodjék. Szájából nyál csorgott. A szeme tompává
v á l t .
– A Főnix Urak állítólag itt járkálnak a Hiperhálóban – mondta
Ey'Lindi halkan. – A Harlekin legalábbis ezt mondta. Főnix Urak...
és Főnix Úrnők.
– Azt hiszem, éppen most figyelmeztettek minket, hogy forduljunk
vissza – állapította meg Zhord.
Jaq erőt vett magán, és hallgatott. Ey'Lindi nem értett egyet a
z ö m i k k e l .
– Ó, nem! Ha így lenne, a Főnix Úrnő Azul homlokát vágta volna
szét, hogy megsemmisítse a rúnát. Hogy találnánk meg a Fekete
Könyvtárat a rúna nélkül?
– Ezzel most azt akarod mondani – suttogta Zhord –, hogy ennek a
hölgynek a kísérőink nem tetszettek? Hogy szerinte az űrgárdisták
nem léphetnek be abba a becses könyvtárba?
– Talán egyikünk sem tetszik neki. Talán egyikünk sem léphet be
oda. Kivéve persze Jaqot és Azult.
– Huh, ettől most egy kicsit jobban érzem magam. Hülye, sznob
eldák! Gondolom, te megfelelő társa vagy Jaqnak, de egy zömik
valószínűleg még azt sem érdemli meg, hogy megöljék.
Lex megköszörülte a torkát.
– Az űrgárdisták nemkívánatos személyek lennének? Bárcsak itt
lenne még néhány társam! Az egyeden ésszerű megoldás az, ha
mind a négyen veletek tartunk.
Mi, Öklök, ha magunkra maradnánk, eltévednénk a Hiperhálóban.
Ami engem illet, még akkor is bemegyek ebbe a Fekete Könyvtárba,
ha elkárhozom! – fogadkozott. – Óvatosabbnak kell lennünk. Fel kell
készülnünk a meglepetésszerű támadásokra.
Egy tripla penge, amely visszatér tulajdonosához, miután átszakítja
egy terminátor páncél keramitcsőrét... Ez tényleg sok meglepetést
okozott. Jaq a kapitány karvértjére tette a kezét.
– Sokak szemében máris kárhozottak vagyunk – mondta. – De el
kell viselnünk a szenvedést. Tűrnünk kell, ahogy Istencsászárunk is
t ű r .
– Igen. Tűrnünk kell...
– A kapitány négy Ökölről beszélt – mondta Zhord. – Én úgy látom,
öten vannak.
Lex már nem számolt azzal a harcossal, akinek az állapotáról
mindent elárult a homlokán végigfutó vastag vörös csík.
– Átsegítsem a halálba, és kivegyem a progenoidjait? – kérdezte
Wagner halkan.
– Huh! Amikor megérkezünk a könyvtárba, lesz nálunk pár dolog,
amit szent áldozatként felajánlhatunk...
Lex néhány másodperces tétovázás után kijelentette:
– Nem, azonnal indulnunk kell.
Talán már nem hitt benne, hogy az őrmesterrel és a két Ököllel
együtt vissza fog térni a valós űr egy távoli zónájában sodródó
kolostorerődbe? Ha nem térnek vissza, felesleges kiemelni a
halottból a becses mirigyeket.
Lex elvett a sebesült űrgárdistától egy tartalék tárat. A harcost
Webernnek hívták, de ő már erre sem emlékezett...
Lex minden ceremónia és látható bűntudat nélkül egy
homloklövéssel átsegítette Webernt a halálba.
Webern két, életben maradt testvére Stadler és Scholl volt.
Scholl lett a következő, aki meghalt. Nem sokkal Webern után.
A ködből egy alak viharzott elő. Félelmetes rikoltásával még a
sisakkal védett fejeket is megzavarta. A Boszorkák visongása
suttogás volt ehhez a hanghoz képest.
A hangtámadás után bénító csend következett. Az emberek
elbizonytalanodtak. A ravaszokon tartott ujjak néhány értékes
pillanatra megdermedtek. A vihar sokkhullámán, akár egy szökőár
tetején egy lándzsa, egy halálos penge sodródott a csapat felé.
Scholl hanyatt vágódott. A vihar elvonult.
A védtelen fülekből vér csorgott.
Lex letérdelt Scholl mellé.
Scholl mellvértje felszakadt. Lex megfordította a testet. A páncél
hátulján az elülsőhöz hasonló lyuk tátongott.
A Főnix Úrnő energiaszikéje keresztülhatolt Scholl mellvértjén, a
bőre alatti páncélrétegen, keramittal megerősített bordáin, a
mellkasán, mesterségesen megkeményített gerincén, azután a
hátvérten és a hátulsó légző csöveken.
A hosszú nyelű szike továbbrepült, az elvonuló vihar magával
r a g a d t a .
Schollnak nem maradtak tartalék tárai. Az őrmester kivette
fegyveréből a lőszert. Schollnak már csak három robbanógolyója
volt.
Ezután Stadler halt meg.
A ködből ismét előbukkant a tripla korongpenge. A fegyver
megpattant a hiperalagút falán.
Az űrgárdisták vállvértje egy magasságban van a fülükkel. Messziről
nyak nélküli, csupa váll, csupa fej mutánsnak látszanak. Stadler
hirtelen hátrafordult – mintha megérezte volna a veszély közeledtét.
A sebesen pörgő pengetrió a rugalmas nyakkorongot vágta át, amin
a sisakja alja támaszkodott. A nyakkorong után belemerült Stadler
testébe, majd a tarkója alatt előbukkant, és visszaszállt oda,
ahonnan érkezett.
Stadler sisakos feje előrebiccent, mintha szégyenkezne valamiért.
Álla a mellvért széttárt szárnyú sas madarához ért. A sisak oldala és
a vállvértek közül vér fröccsent a levegőbe, s a fej előrébb csúszott.
A páncél megtántorodott és előrezuhant; a sisakos fej oldalra gurult.
– Legközelebb... legközelebb elkapjuk azt a szukát! – fogadkozott
L e x .
Wagner őrmester visszhangként ismételte a szavait.
Hogy tudna egy ember harcba szállni a száguldó viharral, a
hurrikánnal? A Főnix Úrnő pengetriója átvágja a páncélt.
Szikehegyű lándzsája keresztüldöfi az Öklök vértjét. Az elda
Boszorkák hitvány imitációi ennek az elementáris erejű lénynek.
Talán még egy emberfeletti képességekkel és testtel rendelkező
halandó sem gondolhat arra, hogy legyőz egy ilyen félistennőt.
Lex a lefejezett test fölé hajolt. Ó, milyen buzgón imádkozott Rogal
Dornhoz, az Öklök ősatyjához, az Első Lovaghoz! Szálljon át bele
Dorn lelke, hogy olyan bátor és erős legyen, amilyen az Alapító volt
– aki valószínűleg méltó ellenfele lett volna ennek a rettenetes
idegennek, a Főnix Úrnőnek.
– Érzem, már közel vagyunk – mondta Azul.
Az időtlen Hiperháló anyaga egyre bonyolultabb lett. A kék ködben
oldalt, fönt és lent is a geometria szabályait semmibe vevő
építmények szellemszerű körvonalai rajzolódtak ki. A fénylő köd
megritkult, az alagútban messzebbre lehetett látni. A kékség
megsűrűsödött, és a tátongó mélységek, a semmi fölött és mellett
oszlopokká, hidakká, árkádokká és bástyaszerű építményekké
v á l t o z o t t .
Milyen könnyen eltévedtek volna ezeken az önmagukba
visszakanyarodó Möbius-ösvényeken, ha nincs náluk a vezérlő
r ú n a !
Látomásszerű égi város... Lefelé és lefelé vezető, önmagukba
gabalyodó lépcsősorok, mélyedések és kiszögellések, amelyek
körül borzalmak várnak a vándorra. Lebegő ördög-arcok – az ember
éppen csak a szeme sarkából láthatja őket, mert ha feléjük néz,
rögtön eltűnnek. Óriási kezek. Karmok. Csápok. Kupolaméretű
testetlen szemek. Ha megtalálod a módját, és fókuszba hozod,
materiális létbe húzod ezeket az alakokat, azonnal megsemmisülsz,
vagy végtelen kínszenvedés vár rád.
Ez lenne a Fekete Könyvtár? Ez a város? Hiszen ennek nincsenek
kapui, nincsenek védelmet biztosító harcosai és gépei! Lehet, hogy
a Hiperháló az egyetlen hozzá vezető út mentén fokozatosan
hozzámutálódott a könyvtárhoz?
Talán az Azul szemében lévő rúna nélkül valamilyen más
környezetet, más pszicho aktív építményeket érzékelnének. Talán
férgek csupán egy megkövült bálna testében, amelybe más férgek
százezer bonyolult, egymást keresztező járatot fúrtak. Talán
aprócska bogarak egy gigantikus űrbárka, egy számtalan
hajóroncsból összeállt haláltelep belsejében... Jaq fejében ezekhez
hasonló gondolatok kavarogtak, miközben megállás nélkül haladtak
előre – egyre csak előre.
A kék fantomépítmények lassanként violaszínűvé változtak, majd a
fenyegető viharfelhő mályvaszínét öltötték magukra.
A fény és a létezés fojtogató határára érkeztek. A mályvaárnyalat
bíborrá változott, de a még sötétebb messzeségben már ott
ragyogott a csillagok gömb nebulája – mintha valahol a távolban
egy ablak nyílna a közönséges univerzumra.
Az egyik eszelős szögben megdőlő oszlopcsarnokban megjelent a
Főnix Úrnő.
Feszülten állt kecskelábra hasonlító aranycsizmáiban, készen arra,
hogy oldalra ugorjon. Eltűnt, és egy pillanattal később, amikor ismét
megjelent, már sokkal közelebb volt a csoporthoz. Ismét eltűnt, és
újra megjelent – még közelebb. Még néhány másodperc, még
néhány eltűnés és megjelenés, és az emberek között fog állni!
Ott fog állni közöttük, és hosszú pengéjével halált fog osztani...
Fekete páncélja szinte egybeolvadt a bíbor háttérrel. Sisakjának
bokrétája felfelé meredt – ettől még magasabbnak, már-már
óriásinak látszott. Maszkja vicsorra húzódott ajkai közül hang
buggyant elő. Ez most nem dermesztő sikoltás volt, hanem
elnyújtott, trillázó dallam. Provokatív és gúnyos.
Wagner őrmester elméjét talán az zavarta meg, hogy elszakadt a
századától, hogy elvesztette társait. Egyetlen másodperccel sem
bírt tovább uralkodni magán. Talán nem bírta elviselni a tudatot,
hogy a Főnix Úrnő egyre közelebb kerül hozzájuk; talán elébe akart
menni. Az Úrnő elé, a halála elé.
Wagner felbőszített bikaként bődült fel, és letérve a rúna
ösvényéről, teljes sebességre kapcsolva támadott.
A Főnix Úrnő ellibbent előle.
Gigantikus kezek materializálódtak. Kezek és óriási, kapálózó ujjak.
Mindegyik ujj egy nyáladzó, eszelős fejben végződött. Az eltátott
szájakból nyelvek nyúltak ki – nyelvek, melyek olyan hosszúak
voltak, mint Wagner karjai, s amelyeken olyan ragacsos szirup
gyöngyözött, mint a húsevő növények levelein.
A könyvtár okkult őrzői...
Ujjaik összezárultak Wagner körül. A nyelvek végignyalták a
páncélját, ráfonódtak a testére, s egyszerre négy vagy öt irányba
h ú z t á k .
Lex hitetlenkedve figyelte, ahogy Wagner páncélja lassan-lassan
megreped. A nyelveken csillogó folyadék meglágyította a keramitot.
A kapitány a rádión keresztül hallotta Wagner hörgését – olyan
hangokat adott ki magából, mint a szárazföldi csapatszállító
járművek, amikor hernyótalpaik csúszós bazaltrétegen pörögnek. A
páncél megnyúlt, és vele együtt átformálódott a benne lévő test is.
Wagner hörgése halálsikollyá változott.
Lex a legszívesebben kikapcsolta volna a rádióját; nem akart tanúja
lenni a testvére, az őrmester, egy Ököl szenvedéseinek.
Az elnyújtott agóniában Wagner talán megpillantotta Dorn fényét. A
halál pillanatában majdnem mindegyik Ököl meglátja a ragyogást.
Talán isteni kinyilatkoztatásban volt része, és találkozott az
Alapítóval... Ez az élmény minden bizonnyal transzcendentális
élvezetté változtatta számára a fizikai szenvedést.
Wagner tehát talán boldog volt, de... ez az ocsmány,
természetellenes kéz egy Öklöt szakított szét! Játszi könnyedséggel
tette, és olyan lassan, olyan kéjjel, ahogy a vásott kölykök
kihuzigálják a pókok lábait.
– Dorn legyen veled! – kiáltotta Lex, és lőtt.
A lövedék Wagner meggyengített hátvértjének közepébe csapódott
be. Áthatolt a kemény burkon, és a páncél belsejében robbant szét.
A páncél hátulsó része kidomborodott. Wagner a szó legszorosabb
értelmében darabokra szakadt. A gigantikus kéz nyelvei különböző
irányokba húzták a karjait, a lábait. Törzse felemelkedett.
Abban a pillanatban, amikor a vándorok figyelme a szétszakadó
őrmesterre irányult, a sikoltó vihar közöttük termett. Megvillant a
pengetrió, és belemetszett Lex páncéljába. Szikraeső. Itt is... ott is...
m i n d e n h o l .
A vihar továbbrohant. Ey'Lindi megpördült, rálőtt a lézerpisztolyából.
Csak a fény lehet olyan gyors, hogy utoléri a vihart! Az istennő
hangja mintha megváltozott volna; fenyegető rikoltásai közé dühödt
(vagy talán fájdalmas?) vijjogás keveredett.
Lex teste nem sérült meg. A diagnosztizáló-műszerek vörös rúnákat
villantottak fel előtte. A jelek megfakultak, eltűntek. Valami
rettenetes súly a földhöz tapasztotta; úgy érezte, mintha a végtagjai
ólommá váltak volna. A pengetrió átvágta a terminátor páncél
vezérlőkábeleit, csatlakozóit, a rostkábeleket. Páncélja nem reagált
teste mozgására.
A páncélja halott volt.
Lex erőlködve, mintha egy irdatlan nagy fatörzset próbálna
felemelni, megmozdította kesztyűs kezét, hogy kinyissa a vizorát.
– Zömik! – bömbölte. – Segíts levetkőzni!
A Főnix Úrnő sikolyaitól félig megsüketült Zhord leolvasta a kapitány
szájáról a szavakat, de nem bírt megmozdulni. Ey'Lindi megértette,
mire van szüksége Lexnek. Intett a zömiknek, és egy pillanattal
később már mindketten ott térdeltel Lex mellett, hogy leráncigálják
róla a páncélját, leválasszák testét a rendszerről, ki vegyék a
csavarokat. Egyikük sem ismerte a terminátor páncélok felépítését,
eltartott egy darabig, mire végeztek.
Lex testét csak egy hálószerű, feszes kezeslábas fedte. Izmos óriás
volt, képén; bőrén régi sebhelyek tucatjai húzódtak.
Az egyik fenekén egy kis jel, egy ökölbe szorított kéz látszott. A
tetoválás fölött helyezkedtek el a gerincbe ültetett csatlakozóaljzatok
– ezekbe dugták be a páncél vezérlő kábelek végét. Zhord alaposan
szemügyre vette az űrgárdista testét. Egy törpe csak ámuldozni tud,
ha egy ilyen robusztus emberhegyet, egy ilyen izmokbc és inakból
álló kolosszust lát.
– Huh, a páncélod nélkül egy kicsit kisebb vagy!
Kisebb? Lex még így is magasabb volt Jaqnál és Ey'Lindinél. Nem,
nem volt ki sebb, inkább védtelenebb. A páncélja nélkül
határozottan sebezhetőnek látszott.
Ey'Lindi barbár szülőbolygóján ő lett volna a bajnokok bajnoka, aki a
térdéi képes elroppantani ellenfelei gerincét. Lexet most így
félig-meddig meztelenül valóban körbelengte a barbárság aurája. A
kezében egy robbanó golyókkal megtöltött pisztolyt tartott, de
vadembernek látszott. A homlokába ültetett szolgálati kitüntetések,
a fémcsíkok mintha valami primitív beavatási szertartás emlékei
lettek volna.
– Egy pisztolyos bivaly! – mormolta Zhord.
Lex barna, sebhelyes arcán arisztokratikus mosoly suhant át. Lerítt
róla, hog hisz önnön felsőbbrendűségében, s jóval többre tartja
magát a zömiknél. Keze viszketni kezdett. Nemesi délcegséggel
ráordított a bíborszínű árnyakra.
– Lexandro d'Arquebus a Necromundáról tisztelettel szolgálatra
jelentkezik, te szuka!
A Főnix Úrnő talán nem értette a birodalmi gótot, ám Lex
hanghordozása el árulta a szavak értelmét.
Eljutott az Ulthwéra, és harcolt a lakóival. Harcolt az Iszonyat
Szemében, és végig ment a Hiperháló egyik alagútján. Eljutott az
eldák legtitkosabb kincstárához Egyetlen Császári Ököl sem
dicsekedhet ilyen hőstettekkel!
De mit érnek a hőstettek? Elvesztette az embereit. Elvesztette a
páncélját. Má nem volt parancsnok többé, és nem ismerte a
hazafelé vezető utat. Azzal, hogy be mutatkozott az árnyaknak,
valójában a büszkeségén esett sebeket próbálta össze hegeszteni.
Lex magához vette a számára minden kincsnél többet érő
faragópengét, kézbe fo gott egy lézerpisztolyt, és felkapta a földről
az utolsó teli tárat. Mindent a hálódress alá dugott. Ha még magára
aggat néhány fegyvert vagy műszert, pontosan úgy nézet volna ki,
mint egy óriásira nőtt félig meztelen hordár, egy agyatlan,
teherhordásra tenyésztett rabszolga.
– Ez a könyvtár! – kiáltotta Azul. – A fekete részei olyanok, akár
kulcslyukak. Olyan lyukak, amelyekbe beleillik a rúnám!
A nebula ablak a sötétség és csillagokra emlékeztető számtalan
fénypötty labirintusává vált. Kerék alakú útvesztő volt, bejárata
éppen a vándorok előtt helyezkedett el. Ha elindulnak a kerék agya
felé, talán valamelyik galaxis spirálra jutnak el. A könyvtár sok ezer,
sok millió folyosója, terme és szobája fölöttük és alattuk, körülöttük
helyezkedett el. Teteje nem volt, és sötétség borította. A fények,
amelyek csillagoknak látszottak, valójában foszforeszkáló kötetek
milliárdjaiból eredtek. Ebben a téren kívüli térben az utazók
hamarosan úgy érezték, mintha a világ kilencven fokban elfordulna,
és visszanyerné egyensúlyát. Amit egy perce még élére állított
kerékhez hasonlító labirintusnak láttak, most körülöttük volt,
ugyanazon a síkon állt, mint ők.
Talán a Fekete Könyvtárat csak így lehet megközelíteni: fentről, egy
bizonyos szögből. Talán azok, akik vízszintesen haladva
közelednek felé, azok mind végzetes hibát követnek el.
Ezt a könyvtárat úgy kell megközelíteni, ahogy az álombeli – ahogy
a rémálombeli – helyeket. Lebegve. A normálistól eltérő logika
szerint. Okkult, misztikus módon.
Jaq gyanította, hogy ha nem lett volna birtokukban a rúna, akkor a
könyvtár egy egészen más manifesztálódását tapasztalják meg.
Vagy az is lehet, hogy a jelenség, ami akkor a szemük elé tárul,
összezavarja és az őrület vermébe taszítja őket.
Ez lehet a legtitkosabb könyvtár, ami csak létezik. Vagy ami a
létezés közelében áll. Nem csupán a Hiperháló bonyolultsága védi,
hanem saját enigmatikus szerkezete is.
A könyvtár fölöttük, alattuk, körülöttük volt. Már csak tíz-tizenkét
lépést kell megtenniük, és bejutnak. Most jó a szög, ha ebben az
irányban haladnak tovább, beléphetnek a falai közé...
A tér émelyítő lendülettel ismét megdőlt.
A csapat tagjai között fülhasogató visítással újra megjelent a Főnix
Úrnő. Hosszú energiapengéjét belevágta Ey'Lindibe, aki az előbb
sebet ejtett a testén, a büszkeségén.
Ey'Lindi megtántorodott, és a hasára nézett. Mindkét kezével
megragadta a lándzsa nyelét, és kihúzta magából a pengét. Ha nem
teszi, a fegyver keresztülhatol a testén, és rettenetes kárt okoz
benne. Így viszont... talán sikerül megmentenie a gerince épségét.
Talán a szívét is.
A megfékezett fegyver forogni kezdett a hossztengelye mentén. Vér
és szövet cafatok fröccsentek ki a sebből. A hatalmas szike
megállás nélkül forgott, és mint egy fúró, egyre több darabot
metszett ki Ey'Lindiből.
Ey'Lindi tenyerét megégette a gyorsan forgó nyél, de akaratereje és
izmai megfeszítésével sikerült lelassítania.
A nyél megállt. Ey'Lindi hanyatt dőlt.
A Főnix Úrnő eltűnt. Ey'Lindi mozdulatlanul hevert; testéből obszcén
árbocként meredt ki az energialándzsa fekete nyele.
Az orgyilkos ujjai elernyedtek.
2007. november 18., vasárnap
Ian Watson: Űrgárdista (4., befejező rész)
TIRANIDA TERROR
HARMADIK RÉSZ
TIZENHATODIK FEJEZET
- A seggén megyünk be! - kurjantott Biff nagy hangon.
Valóban. Valóban.
Mi másnak lehetett volna nevezni azt a ráncos záróizmot a hatalmas haslábúra
emlékeztető idegen űrhajó fehér, csontos burkában?
Az előttük magasodó leviátán valami gigászi lábasfejű és egy mindenevő űrcsiga
valószínűtlen kereszteződésének tűnt. A hossza egy 4-K aszteroidéval vetekedett, ahol
pedig a héja egyre kisebbedő, csontos kamrák sorozatában ívelt felfelé, ott majdnem
ugyanolyan magas volt. A héjburkot az évezredek folyamán krétafehérre fakította a
kozmikus sugárzás.
Miközben az áramvonalas szállítótorpedóban összezsúfolódott, páncélos Öklök az
emberi csontokat formázó bronzállványra szerelt képernyőt figyelték, a záróizom
összehúzódott.
Tejfehér felhőt bocsátott ki magából, amely a torpedó szenzorainak elemzése szerint
folyékony üledékből, elhasznált gázokból és porhulladékból tevődött össze - a leviatán
elszellentette magát...
Valahol a messzi távolban árnyék vetült a hiperűrre...
Kezdetben, sok-sok éven át az asztropaták és a navigátorok ügyet sem vetettek az
aprócska koszfoltra ebben a fantasztikus világban, ahol az űrhajók évezredek helyett
hetek vagy hónapok alatt jutottak el egyik csillagtól a másikig, s melynek kavargó-
valótlan közegében a mentális kommunikáció pókfonalai húzódtak...
Mert az árnyék kicsinek tűnt és távolinak - parányi tintacsöppnek, zavaros foltnak a
galaxis szemének egy félreeső zugában.
Kívülről érkezett abba a térségbe, amit az Astronomican világított be, a Császár
mentális vezérsugara, mely lámpásként ragyogott a Földön.
A galaktikus tájolás szerint messze délnyugaton volt, annak a birodalmi határvidéknek
a közelében, ahol a Segmentum Tempestus néven ismert csillagtartomány az Ultima
Segmentumba olvadt - bár a "határvidék" szó csak tökéletlenül fejezte ki az emberi
jelenlét teljes elpárolgását az ismeretlen napok közül; és az állítólagos határokon belül
a Birodalom bővelkedett az ilyen elhagyott régiókban.
Az árnyék távoli volt. Távoli lévén, mindennapos rejtélynek látszott, egyszerű kis
szemölcsnek az égbolt ábrázatán.
Csakhogy egy csillaghalmazhoz képest a galaxis sokkal hatalmasabb, mint a bálna a
mikrobához viszonyítva; így hát az a parányi folt akár naprendszerek százait is magába foglalhatta.
Az árnyék csakis mentális kisugárzás lehetett - hiszen a hipertérben végső soron
minden nyers gondolat volt. Ezek szerint az árnyék valami irdatlan szellemiség
visszhangja volt - amely hosszas álom után most felébredt... vajon miért?
Ha ez a szellemiség a realitás közönséges világából való, akkor elképesztően hatalmas lehet, különben nem vetne ekkora gondolat-árnyékot.
Vagy hatalmas - vagy összetett, mint valami sáskaraj...
Vagy talán... mindkettő.
Aztán kezdtek elmaradozni a galaxis keleti spirálkarján elhelyezkedő világokról az
asztropatikus üzenetek... bár évekbe telt, mire a megszűnésüket észrevették.
Egyes asztropaták, akik az Inkvizíció szolgálatában álltak, megpróbáltak az árnyék
természetének mélyére hatolni, és habzó szájjal haltak meg. őrjöngésük közben az
időtlen űr hideg, üres szakadékáról dadogtak, mely a galaxisok között terpeszkedik;
ezek a távlatok túlságosan hatalmasak voltak az emberi agynak. Ezen az éjsötét
mélységen semmi nem kelhet át, ami emberi. Valami azonban mégis átkelt. És
korábban megjárta a szörnyű űrt más galaxisok között is. Megmagyarázhatatlanul.
Az asztropaták meghaltak - ám előtte még kinyögték, hogy mit éreztek az árnyékban
lappangani: a Káoszt.
Értesítettek néhány szervezetet, amely a Földi Nagyurak felügyelete alá tarozott: az
Adeptus Astra Telepaticát, a Navis Nobilitatét, a Térképész Kapitányokat, az
Astronomican hivatalát, az Adeptus Terrát.
Díszes jelentéseket küldtek a hiperűrön keresztül, a kezdőbetűket gondos írnokkezek kalligrafálták.
A Birodalom fokozatosan kezdett rádöbbeni a fenyegetésre - bár egyelőre mindent a
tudatlanság homálya borított.
A Császári Öklök kolostorerődje évezredek óta az Ultima Segmentumban úszott,
elnyújtott ívet írva le a keleti határvidéken, aminek a befejezéséhez csaknem egy
örökkévalóságra lesz szüksége.
Újabb világok némultak el. Sokan. A Birodalom lomhán, nehézkesen szegte föl busa
fejét, hogy szembenézzen az araszoló lidércnyomással.
Egy máskülönben katasztrofális kimenetelű expedíció, amit a Vérivó űrgárdista rend
indított a fokról fokra elnémuló, árnyékos peremzónába, bizonytalan értesülésekkel
szolgált a veszedelem idegen eredetéről. Más űrgárdista különítmények egyáltalán nem
tértek vissza felderítőútjukról; és egy egész rendnek - a Gyászhozóknak - egyszerűen
nyoma veszett.
A tervezgetés hosszú évei után most birodalmi csatahajók gyülekeztek az Ultima
Segmentumban.
Legendás hírű űrgárdista rendek fogtak össze, hogy benyomuljanak az árnyékos
zónába. Az űr Farkasai, a Véres Angyalok, a Pallosgárda, a Vérivók... és a Császári
Öklök.
Könnyen lehet, hogy a meghirdetett kereszteshadjáratban az Öklökre ugyanaz a sors
vár, mint a Gyászhozókra - s kolostorerődjük üresen járja tovább a csillagmezőket az
örökkévalóság végezetéig, csatatestvérek és vezérlő elmék nélkül; servitorok és
kiborgok kasztrált kastélya lesz, akik évezredeken át gépiesen, céltalanul végzik az
elveszett kolostorban a karbantartó szertartásokat, magukra maradva a kihalt lőterek,
tiltott kápolnák, tabu-laboratóriumok folyosókkal átszőtt világában, ahol csak a por
fog gyűlni hosszú századévekig... ha az Öklök kudarcot vallanak.
Az indulódokk balkonján tartott szónoklatában Pugh parancsnok az Öklök
emlékezetébe idézte, hogy az űr Farkasai, a Pallosgárda és a Véres Angyalok mind-
mind bátor, hűséges rendek - az Öklök azonban nemcsak harcosok, hanem stratégák
is; gondolkodók, bölcs bajnokok.
Most, hogy újabb, fenyegető veszedelemre ébredt, a Birodalomnak mindenekelőtt
ismeretekre van szüksége ennek az araszoló halálnak a természetéről - tudnia kell, mi
veti azt az iszonytató árnyékot; mi az, ami a jelek szerint néhány évszázad vagy évezred
leforgása alatt el akarja emészteni az egész délkeleti spirálkart... utána pedig talán a
teljes emberlakta galaxist...
- Seggbe durrantjuk!
Valóban.
Akárcsak a többi, Öklökkel megrakott torpedó, melyek más nyílásokat vettek célba,
ahol az idegen űrhajó burka sebezhetőnek bizonyulhat...
A távolban egy csillag ragyogott, epebajos fénybe vonva ennek a naprendszernek a
legkülső világát, egy metánnal borított gázóriást. A bolygó, ahol többszáz kilométer
magas, mérgező ciklonok vágtak mély barázdákat a szörnyű nyomás alatt folyékonnyá
sűrűsödő mocsokba, rozsdamarta félholdként markolta a gázködökkel tarkázott
sötétséget. Néhány sápadt, beteges szatellit keringett körülötte.
A nap, amit a Navigátorok Céhe Lacrima Dolorosa néven ismert, bizonyos
nézőpontból reszkető könnycseppnek látszott egy szem formájú csillagkép sarkában. A
Lacrima Dolorosán túl megritkult a csillagmező, a gyémántként sziporkázó, tejfehér
fátyolban hasadékok nyíltak az extragalaktikus űr végtelen éjszakájára - ahonnan az a
hipertérben éktelenkedő koszfolt érkezett. Az árnyékot ezek a lábasfejű, idegen űrhajók
vetették, melyek évezredes, egyhangú utazás után valóságos flottákban hatoltak be a
hatalmas, félig feltérképezett galaxisba - az emberek, félhumánok, földönkívüliek és az
embertelen, kimondhatatlan Káosz birodalmába...
Ezek a hajók...
Leginkább fosszilis, ősvilági lényekre emlékeztettek, amik hajdan valami hihetetlen
óriásbolygó mélytengeri szakadékaiban tenyésztek, planktonként szippantva be a
hatalmas ceteket; olyan lényekre, amik százmillió éve kővé dermedtek ugyan, mégis
fennen lobog bennük az élet lángja. És éhesek...
Most ezer ilyen hajó sodródott a Lacrima Dolorosa-rendszer felé; egyesek még a
torpedó kiszemelt célpontjánál is hatalmasabbak voltak.
Ám ez az ezer legfeljebb egy százalékát alkotta a roppant rajnak, amely azt a szörnyű
árnyékot vetette a hiperűrben...
Miféle lények élhettek ezekben a szervesnek tűnő, csigahéjas hajókban? Talán a
legtöbben még hibernált álmukat aludták...
Remélhetőleg aludtak... miközben a hátborzongató flotta elúszott a legkülső gázóriás
mellett, a Lacrima Dolorosa III felé. Ezt a világot elvadult emberi lények lakták, akik
legalább tízezer éve visszahanyatlottak a barbárságba, az Administratum ősrégi
feljegyzései szerint.
Most a barbárok legendás "istenei" rejtélyes szörnyekkel fognak harcba szállni a
bolygó egén... kezdetben észrevétlenül, a messzi távolban... az idegen bestiák csak
utána falhatják föl a buja, elvadult világot.
Hacsak az Öklöknek, a Pallosgárdának, az Angyaloknak és a birodalmi csatahajóknak
nem sikerül feltartóztatni az inváziós hullámot.
Ami valószínűtlennek tűnt.
A Lacrima Dolorosa III bennszülöttjeire biztos halál várt - bár ez lényegtelen volt,
teljesen mellékes körülmény. Kivéve persze az áldozatoknak...
A csata tétje most nem egy vademberek lakta, könnyen leírható világ volt, hanem az
ismeretek - a sötétségből felbukkanó betolakodókról, akiknek természetét és
szándékait illetően a Birodalom egyelőre csupán elszórt, ijesztő információmorzsákkal
rendelkezett...
A lüktető végbél úgy festett a fakó farokcsont végén, mintha az élénkvörös, eleven
izomkötegeken aranyér-koszorú burjánzana. Ahol a skarlátszínű kitüremkedések
csúcsa találkozott, az apró nyílásból továbbra is savas gázok áradtak.
A torpedó orra gyilkos erővel ütközött ennek a nyílásnak, és felrepesztette a környező
szöveteket; a hajtórakéták vadul lángoltak, ahogy az áramvonalas űrjármű görcsösen
mélyebbre fúrta magát, miközben odabent az Öklök a támasztódúcokba kapaszkodtak.
Remegés futott végig a torpedón, amint a pilóta aktiválta az orrban elhelyezett
robbanótöltetet, hogy utat nyisson a kommandónak. Plasztacél rugók csikorogtak, és a
hajó négyes osztatú orra szétnyílt; a páncéllemezek úgy mélyedtek a végbél belső
falába, mint valami orvosi tágítóműszer tartókarmai.
- Kifelé, kifelé, kifelé!
Az idegen hajó bélcsatornája jobbra kanyarodott; padlatán gőzölgő ürülék csorgott, a
falakon lassú féregmozgást végző inak lüktettek bíborlilán. A szökő levegő éles
sivítása fojtott sziszegéssé halkult, ahogy a sérült végbél görcsösen, reflexszerűen
összehúzódott a plasztacél csapatszállító hajó körül, amely mélyen beléfúródott.
Maga a csatorna csakhamar nyálkát izzadó csövekre ágazott szét, amik túl kicsik voltak
a továbbhaladáshoz. Az oldalfal azonban vastag, undorító cafatokra hasadozott.
Hellström százados és Von Reuter hadnagy energiakarddal vagdalta szét a robbanás-
szaggatta porcokat, széles, szabálytalan bejárati nyílást vágva rajtuk, melynek szélén
kocsonyásan remegő, ragacsos rojtok lógtak.
Odaát ovális, abroncsozott helyiség várta őket, melyet leprás fénybe vont a falán
tenyésző algabevonat, és bokáig ért benne a cuppogó, bűzös sár. Három magas, deltoid
alakú ajtó vezetett tovább a bordázott falú folyosókra. Az egyik folyosón
karvastagságú csövek futottak végig, kocsonyás zsigerek gyanánt, amiket lakkozott
csontkampókra aggattak. A bordák között a lüktető szövetet duzzadt visszerek
hálózták be. A göcsörtös ajtófélfák folyamatosan remegtek; valami lüktető, pörsenéses
hártya feszült rajtuk.
Mindegyik ajtó egy-egy csápokkal lehorgonyzott, unintelligens rabszolgalény volt,
amelynek egyetlen feladata van: nyílni és csukódni.
Ahogy egyre több űrgárdista zsúfolódott be a helyiségbe, Yeri az ajtó felé sodródott, és
sorozatlövője tusával megbökött egy halványzölden foszforeszkáló szemölcsöt a
keretet alkotó izomkötegen. Megszállta a kísérletező kedv, ami el is volt várható egy
hajdani technikustól. A görcsösen feszülő hártya szisszenve ellazult, és becsukódott;
csak egy hosszú, cikcakkos rés maradt a közepén.
- Bezártak minket! - kiáltotta valaki.
- Nem... - Yeri újra próbálkozott. Az ajtóhártya szétnyílt. - A robbanás lökéshulláma
valószínűleg működésbe hozta az ajtókat...
- Rengeteg gomb van rajta, lent, fent, középen - figyelte meg Biff. - Ezek szerint nem
mind ugyanolyan magasak a fickók...
És a legnagyobb kétszer akkora, mint egy felnőtt férfi...
Lex letörölte a sisaklemezére lecsapódó párát. Rettenetesen fülledt volt a levegő.
Látótere alján azonban egy ezüst orrlyukat ábrázoló ikon villogott. Szóval
belélegezhető.
Hellström százados rádión utasította a két felderítőosztagot, hogy hagyják el a torpedót,
és csatlakozzanak páncélos bajtársaikhoz. A helyiség egyre zsúfoltabbá vált.
A felderítőkön persze nem volt sisak, így kénytelenek voltak elviselni a szörnyű
rothadás bűzét, amiből az űrgárdisták orrába - a vértezetnek hála - csak néhány
szippantás jutott, elemzés céljára.
Az idegen hajó morgott és nyöszörgött, szuszogott és gurgulázott - hogy a közelben-e
vagy távolabb, azt nem lehetett megállapítani. Az izomkötegeken és a csontokon
remegések futottak végig. Kóbor visszhangok járták a folyosókat.
Az alga lecsorgott a helyiség faláról, s bizarr kupacokba gyűlt a padlón. Csak nem azt
vizsgálja, hogy milyen természetű károsodás érte a bélcsatornát, ahol az Öklök
behatoltak?
- Hülyén működnek ezek az ajtók! - húzta el a száját Biff. - Amikor az embernek
kiszakad a segge, szar dolog, ha kirepülnek a lyukon a belei. Ilyenkor fel kell húzni a
belső válaszfalakat!
- Ezek az ajtók becsukódtak volna - mondta Yeri. - De éppen akkor robbant a töltet, és
a légnyomás kinyitotta őket...
Szárnysuhogás...
Az egyik folyosóról pikkelyes, lila, denevérszerű lények özönlöttek a helyiség felé,
valóságos fellegben. A szárnyukon karmok meredeztek. A kavargó felhő gyorsan
sűrűsödött, előbb bíborra, majd feketére színezve a járatot. Biff rácsapott egy
vezérlőszemölcsre az izomkereten - ám a denevérlények valami ultrahang-jelet
sugározhattak az ajtónak. Nyitva maradt.
A kézi lángszórók tucatjával, százával szedték le a repülő teremtményeket. Parázsló
szénkupacok sisteregtek a padlót borító nyálkában, az égő zsír iszonyú bűzt árasztott.
Az ajtó is lángolt, izomkötegei és horgonycsápjai úgy vonaglottak, mintha pokoli
kínokat kellene kiállniuk.
Mégis egyre több rikoltozó denevér nyomakodott a helyiségbe, vadul kavarogva a
levegőben. Tízesével hullottak az ökölcsapásoktól, páncélkesztyűk morzsolták kásává
a repülő szörnyeket. Egy felderítő felkiáltott...
- Megállni! Tüzet szüntess! - bömbölte Hellström.
Igaza volt. Igaza volt.
A denevérlényeknek eszük ágában sem volt az űrgárdistákra támadni. Vakon
rátapadtak a nyílásra, amit az energiakardok vágtak a végbélcsatorna cafatos falába.
Aztán kinyúltak, és összeakasztották a karmaikat. Hamarosan összefüggő hártyát
alkottak a lyukon.
Újabb denevérek csatlakoztak hozzájuk, a védőréteget vastagítva. Karmok fúródtak a
vonagló testekbe. Kénszagú váladék fröcskölt, vulkanizálva a gumiszerű szöveteket; a
hártya lassan megszilárdult és megkeményedett.
A tátongó lyuknak nyoma sem maradt.
A raj maradéka saját testével fojtotta el az ajtót emésztő lángokat. A denevérlények
áradata elapadt. A késön jövök letelepedtek a színkódos algakupacokra, és táplálkozni
kezdtek; talán a bennük tárolt információkat dolgozták fel, vagy törölték őket, mivel
már nem voltak aktuálisak.
Az űrgárdisták és a felderítők három csoportra oszolva, óvatosan elindultak a három
szétágazó folyosón. Amikor visszatérnek - ha visszatérnek -, energiakarddal vagy
sorozatlövővel kell majd átvágniuk magukat a döglött denevérek ezreiből összeállt
védőrétegen, hogy elérjék a torpedót...
Alvadt vérre emlékeztető fény szüremlett a széles, csonttal bordázott folyosóra, ahol
Yeri ügetett futólépésben Lex nyomában. Biff kicsit lemaradva követte őket. A féltucat
újonc felderítőt tartotta szemmel. Akárcsak Juron őrmester.
Sem ő, sem Juron nem amiatt aggódott, hogy a robusztus, bikanyakú kamaszok
elkóborolnak valami oldaljáratba, és forró fejjel törni-zúzni kezdenek. Az járt a
fejükben, amit a teljes jogú űrgárdisták néha "kanári-faktorként" emlegettek.
A legenda szerint Necromunda bűzlő, mérgezett bugyraiban a dögevész bandák az
ősidőkben csiripelő, sárga madárkákat vittek magukkal dobozba zárva, ha ismeretlen
termek felderítésére indultak. A madárka nagyon érzékeny volt a környezet
szennyezettségi fokára. Dallamos énekéből következtetni lehetett a levegő minőségére.
Ha befogta a csőrét, vagy elterült a doboz fenekén, gyorsan fel kellett kapni a
légzőmaszkot, különben a merész felderítők görcsökben fetrengve pusztultak el.
Persze Necromundán nem voltak már kanárik, legfeljebb a felső szinteken. A
természetes fehérjének az utolsó morzsáit is elnyelték a mohó emberi gyomrok. A
dögevészek manapság indikátorpapírt használtak a mérgek kimutatására, feltéve, ha
tudtak cserélni, szerezni vagy lopni valahonnan. A legtöbb banda nem tudott...
A mondás azonban megmaradt: "Akarsz még szuszogni? Hogy van a kanári?"
A felderítőknek persze volt légzőmaszkjuk, de nem viseltek teljes vértezetet, mivel a
feketehámjuk még nem olvadt össze az idegrendszerükkel. Kanárik voltak, eleven
indikátorok. És a teljes jogú űrgárdisták most már felnyitották a sisaklemezüket, hogy
takarékoskodjanak az oxigénkészletükkel. Így hát Biff egy pillanatra sem vette le a
szemét a kanári-felderítőkről.
Gyanította, hogy Lord Pugh nem szívesen küldött újonc, kipróbálatlan felderítőket
ilyen ellenséges környezetbe. Ezen a bevetésen azonban az egész rend részt vett; három
idegen űrjárműbe hatoltak be. Űrgárdista rendtestvéreik további hajókat szemeltek ki
maguknak - a birodalmi csataflotta pedig készen állt, hogy minél többet szétlőjön
közülük. Ha lehetséges.
Egyszóval kanáriszezon volt a felderítőknek, akik nem tudták légmentesen elszigetelni
magukat a környezetüktől.
Ha Lord Pugh túl sok felderítőt veszít, vajon melyik érzékszervéről, melyik testrészéről
fog lemondani vezeklésképpen? Mi következhet az ízlelőbimbók után? Talán a szeme?
Talán sematikus, nyers kiberlencséket fog beültetni a helyükre, melyek kifogástalanul
működnek ugyan, de a látás minden őrömét megtagadják tőle?
Az ügybuzgó Lex úgy nyargalt Von Reuter mellett, mintha a hadnagy szárnysegédje
lenne. Von Reuter csaknem albínószőke volt, fakó, világos szemekkel; az arcán apró
fogaknak tűntek a furamód párhuzamos párbajhegek. A csapatuk harmincfős volt - a
szállítótorpedó fedélzetén kilencven embert zsúfoltak össze, többnek nem is lett volna
hely.
Eddig minden rendben ment.
Remélhetőleg.
Ebben a régióban a falakat kocsonyás, mályvaszínű daganatok alkották, amikről kék
váladék csorgott nyúlós szálakon a szembántó fénnyel foszforeszkáló, szivacsos
talajra. Minden lépés után sekély, világító lábnyom-pocsolya maradt a padlón. Ezekbe
irizáló bogarak potyogtak a mennyezetről; kezdetben, amíg mozdulatlanok voltak,
csillogó pikkelyeknek hitték őket. Mohón szürcsölték magukba a fénylő folyadékot -
aztán megdöglöttek, és a hátukra fordulva lebegtek a felszínen.
Amint a szivacsos anyag újra felöltötte eredeti kontúrjait, apró pókszabásúak rajzottak
elő a falak tövében nyíló, húsos, barna szegélyű nyílásokból, felfalták a bogarakat, és a
megemésztett masszát visszaöklendezték a nyílásokba. Ezek a pókszabásúak
gyakorlatilag két túlméretezett rágóból és egy puffadt emésztőzsákból álltak, amelyre
hat ízelt lábat biggyesztett valaki.
A falakban húzódó, szelvényezett árkádok néha görcsösen összerándultak. Olykor
tapogatózó csápok bújtak elő a csontbordákban tátongó lyukakból. A
szellőzőnyílásokból elhasznált gázok szállingóztak, tömény ammóniabűzzel dúsítva a
forró, fülledt levegőt, amelyben párolgó veríték, csípős feromonok, savanyú
xenohormonok, üszög, rózsaolaj és szerecsendióillat keveredtek egymással. Ó, hogy
irigyelték az űrgárdisták Lord Pughot, aki nem érzi a szagokat!
- Ez az egész hajó szerves képződménynek látszik - mondta Von Reuter, miközben
levágott egy vonagló csápot. A nyúlvány vadul rángatózott, és hatszögletű, rubinvörös,
kocsányon ülő szemeket növesztett. Aztán kígyó módjára megpróbált egy gyennyedő,
piszkossárga horpadásba tekergőzni. A hadnagy felszeletelte a kardjával. - Ami azt
jelenti, hogy valahol a mélyén találni fogunk egy központi szervet. Szívet, vesét,
ilyesmit.
Szervet.
Valahol a mélyén.
A folyosó elágazott. A baloldali járatban csak pár méteren át folytatódott a nedvedző
szivacsréteg, aztán valami barázdált felületű gombatelepnek adta át a helyét, amin
kárminvörös csigák legelésztek. A falakon nyálkásan szörcsögő poliptenyészetek
lógtak, lárvákat váladékozva, melyek araszolva tűntek el az apró lyukakban. Az alagút
éppen a burkolatát vedlette; alatta porcos taréjok húzódtak, a köztük lévő réseket
szürke, kocsonyaszerű anyag töltötte ki.
A jobboldali folyosó elején hatalmas, rózsaszín hólyag dagadozott. Valami óriási,
mutáns nősténymajom ülepére emlékeztetett, párosodásra odakínálva. Alacsony,
redőzött izomköteg futotta körül, a közepén pedig szájszerű képződmény éktelenkedett;
a petyhüdt ajkak csukva voltak. A hólyag talán két méter széles lehetett.
Dolf Harlan űrgárdista volt az első, aki megpróbált átkelni az akadályon. Lecsapta a
sisaklemezét, aztán óvatosan rálépett a hólyag oldalára, mielőtt nekirugaszkodott volna
az ugrásnak. A hólyag felülete csúszós volt. Ez nem számított volna különösebben,
csakhogy éppen ekkor a foltozó denevérek egy nagyobbik rokona repült neki
csapkodva Harlan fejének. A karmos szárnyak összecsukódtak a sisak körül.
Mikor Harlan letépte magáról a denevérlényt, önkéntelenül tett egy lépést előre.
Megcsúszott.
A hólyag megremegett, és szétnyílt.
Harlan lezuhant a lüktető ajkak között tátongó hasadékba.
Lezuhant? Olyan gyorsan tűnt el a talajban, mintha valami lerántotta volna.
Az ajkak becsukódtak.
Von Reuter hiába hívta Harlant rádión. Hiába fürkészte a sisaklemezén villogó
helyzetjelző monitort. Dolf Harlan nyomtalanul eltűnt a közelükből.
- Vagy azonnal dezintegrálták - mondta Juron őrmester -, vagy pillanatok alatt elkerült
innen. Ez esetben...
- Engedjetek le egy szenzort! - adta ki a parancsot a hadnagy.
A rúnadíszes szenzor finom mívű, erős láncon lógott, mintha valami füstölő lenne,
amelyben illatos tömjént égetnek Dorn tiszteletére.
A láncszemek átfutottak Juron kesztyűjének ujjai között, ahogy a hólyag belső ajkai
beszippantották a szenzort - olyan mohón, hogy a láncból pár pillanat múlva már alig
maradt. Mikor Juron ökölbe szorította a kezét, és nagyot rántott rajta, csak egy
méternyi darabot húzott vissza belőle. Mintha átharapták volna: a többi része a
szenzorral együtt eltűnt.
Juron és a hadnagy a kicsiny, furnírozott, telemetrikus képernyőt tanulmányozták, ami
az őrmester karjára volt erősítve.
- Hipervisszhang, uram. Ez a vacak egy teleportáló szerkezet...
- Nem látom a céljelzést...
- Ezek szerint a szenzor még mindig a hipertérben van...
- Harlan is?
- Mi értelme van egy teleportáló szerkezetnek, ami sehová sem viszi az embert?
- Hulladékgyűjtő?
- Ez az izé nagyobb, mint egy ember. Szállítóberendezésnek kell lennie.
- Nem lehet beállítani rajta a koordinátákat.
- Talán attól függ, hogy a perem melyik részére állunk. Talán dobbantással kell jelezni.
Lehet, hogy Harlan azóta már az űrhajó szívében jár...
Igen, a hólyag szerves teleportáló készülék volt, a hipertéren keresztül - de hová?
Lex meglóbálta a sorozatlövőjét, és megszólalt.
- Engedélyt kérek Harlan testvér követésére, uram!
Yeri keményen megszorította Lex karját.
- Eszed ágában sincs utána menni. Csak azért mondod ezt, hogy megszabadulj tőlem.
Lex válasza kurta vakkantás volt; Yerit mintha leforrázták volna.
- Tőled?
Mielőtt a tisztek reagálhattak volna Lex ajánlkozására, a hólyag görcsösen
összerándult...
TIZENHETEDIK FEJEZET
Az űrgárdisták és a felderítők hátraugrottak, amint a hólyag egy páncélos alakot
böfögött fel magából.
Nem, nem Harlan volt az. Még csak nem is egy másik űrgárdista.
Mielőtt bárkinek eszébe juthatott volna, hogy tüzet nyisson a potenciális támadóra, a
páncél összeroskadt - csak holtsúly volt.
A vértezet felülete szemcsés volt, foltos, hólyagos, mintha valami sorvasztó kór
támadta volna meg a molekuláit. Az alaknak két karja és két lába volt - de furamód
görbék, és rákszerű ollókban végződtek. A rugalmas páncél apró gyűrűkből állt,
egymásba fonódó, keskeny láncszemekből - Biff nem emlékezett rá, hogy olvasott
volna ilyen típusról, pedig ezen a téren elég alapos tanulmányokat folytatott... A
lapított, kúp alakú sisak teljesen sima volt, az elszíneződésektől eltekintve.
Miközben egy csatatestvér a különös szkafander zörgő vállát fogta, egy másik
megpróbálta letekerni róla a sisakot.
Nem engedett.
Az űrgárdista egy erőteljes rántással letépte a sisakot. Ritkás porfelhő szállt fel,
amelynek halálíze volt; évezredes, lassú bomlás szaga terjengett a levegőben. Széles,
lapított, teknősbékaszerű fej meredt a csatatestvérekre, amit pergamenszáraz, aszott bőr
borított. Az idegen harcos múmiává sorvadt páncél-koporsójában. A kocsányon ülő
szemek apró gombokká száradtak.
Már nagyon régen.
A hadnagy előkapta szerszámtartó tokjából az antikvométert, és szövetmintát vett a
porladozó bőrből.
- A karbon XIV-elemzés szerint a kora tizennégyezer évre becsülhető, plusz-mínusz
kétezer év eltéréssel.
Tizennégyezer év...
Odaát, egy másik galaxisban, mielőtt a lábasfejű űrhajó nekivágott volna a sötét
mélységeknek...
Az Öklök áhítatosan nézték a holttestet.
Az idegen lény szalagpántos páncélkesztyűjében még mindig görcsösen szorongatott
egy csavart csövű kézifegyvert, valami kerámiaszerű anyagból.
Úgy tűnt, abban a távoli galaxisokban ugyanúgy a halál volt az általános értékmérő,
mint itt...
Von Reuter eltette a működésképtelen fegyvert, későbbi tanulmányozásra.
- Ez a lény valószínűleg ugyanúgy behatoló volt a hajó fedélzetén, mint mi - mondta
Juronnak. - Azt hiszem, belelépett ebbe a teleportáló hólyagba... - A szemcsés foltokat
vizsgálgatta a páncél felületén. - És a berendezés... valami savas oldatba dobta. Nem
lehetett túl tömény. Nem marta szét a vértezetet... Inkább valami... - A hangja
elcsuklott az undortól. - Valami gyomorsav. És a mi idegen vitézünk ott maradt
tizennégyezer évig...
- Amíg mi meg nem böfögtettük ezt a teleportáló vacakot, mikor ledugtuk a láncot a
torkán - motyogta Biff. - Nem tudnánk visszahozni Harlant, ha meghánytatnák a
nyavalyást? Mi lenne, ha bevágnánk neki pár könnygázgránátot?
Juron lassan bólintott.
- Ha ez a teleportáló fenevad ösztönösen savfürdőbe okádja a betolakodókat, mi nem
használhatjuk. De hogy különbözteti meg az ellenséget a... a bennszülöttektől? Hogyan
közlik vele a bennszülöttek - akárkik is legyenek -, hogy hová szeretnének menni?
- Használjatok könnygázt! - mondta Von Reuter. - De a gránátoknak kell egy kis
ballaszt. Magukban túl könnyűek. Használjátok az idegen lény testét!
Két felderítő a teknősbéka-lény hóna alá nyúlt, és a hólyag fölé emelte. Biff letépte a
fejét, és elhajította. A karvértjébe épített tárolórekeszből gyors egymásutánban a
tenyerébe lőtt három önidőzítő, pénzérme nagyságú gránátot, és bepöckölte őket a
sodronypáncél üres nyakába. A felderítők visszalökték a vértezetet a hólyagba,
ahonnan jött. Azonnal eltűnt.
Vártak.
Odalent, a teleportáló-lény láthatatlan bendőjében, most könnygáz árad egy
magatehetetlen páncélból, s a halott idegen harcos bizonyos értelemben bosszút áll a
szörnyetegen, amely saját vértezetében fojtotta bele tulajdon tisztátalan lehelletébe...
A hólyag felszíne reszketni kezdett.
A csücsörödő ajkak mögül görcsös nyögés hallatszott.
Aztán méregzöld miazma tört fel a hólyagból - de nem adta vissza Harlant. A
csatatestvért.
A hadnagy recsegő hangú jelentést hallgatott a parancsnoki rádióján, majd az
embereihez fordult.
- Steinmüller Könyvtáros százados azt tanácsolja minden osztagnak, hogy ha
hólyagokat találnak a padlón, dobjanak bele repeszgránátokat. A százados hipertér-
érzékeny. Azt mondja, hogy ez az élőlény egy sokfejű féregre emlékeztet. Testének
túlnyomó része a hiperűrben létezik - Steinmüller több tucat ilyen toroknyílást érzékel.
A féreg rá van hangolva a hajó összes utasára - valami különös, összetett vezértudat
szabályos kódrendszerben osztályozza őket. A százados szerint a vezértudat nagyobb
ennél a hajónál. Hányingere támad, ha megpróbál belegondolni, hogy mekkora. Az
összes hajó beletartozik. A férget biomérnöki úton hozták létre...
- Dornra, csak az időnket vesztegetjük, úgysem tudjuk visszaszerezni Harlant!
Fájdalomgépben fogom megtisztítani magam az érzelgősségtől, amivel csak a
félelmemet próbáltam leplezni! Vonakodtam az előrenyomulástól, ürügyet kerestem,
hogy lemaradhassak!
A hadnagy behajlította az energiakesztyűjét, hogy közvetlenül a hólyag ajkára lőhesse
az apró korongot. A gránát olyan közel robbant, hogy Von Reuter megingott
energiapáncéljában, bár semmi baja nem esett.
A hólyag szétrepedt.
A rózsaszín ajkak cafatokra szaggatva repültek szerteszét. Alattuk szőrös, szürke akna
tátongott ködösen, elmosódottan. A féreg torka beleolvadt a szemcsés űrbe,
fokozatosan kifakult a valós világból.
Von Reuter a szélére szökkent, és kilőtt egy újabb gránátot.
Ám a féreg torka már ösztönösen görcsbe rándult, visszahúzódott önmagába;
leválasztotta testéről a sérült szájat. A gránát csak pár métert zuhant, aztán berobbant.
A hólyag szélén már lázasan burjánzott az eleven hús, a seb fölött rákos
szövetdaganatok nőttek össze. A hadnagy hátraugrott.
Rosszul csinálta, gondolta Biff. Mikor a páncélba dugta a gránátokat, sokkal agyasabb
volt. Akkor a féreg szépen lenyelte a csalétket, és az nem a gigájában durrant, hanem a
nyavalyás beleiben.
A totem-pók megint kísérteni kezdte, vészjóslón lengette hosszú, hajlékony lábait. A
lábak hol elhalványultak, hol tisztán kirajzolódtak; máshová vezettek, közeli helyekre,
távoliakra...
Ezen a hajón láthatatlan alagutak is voltak, eleven alagutak a hipertérben, amiket
egyetlen űrgárdista sem tud használni.
És az űrhajó összes utasát hajszálvékony póklábak kötik össze, mentális síkon...
A hadnagy fújtatva szívta be a levegőt, miközben a parancsnoki rádiót hallgatta.
- Támadják az osztagokat - közölte az embereivel. - Génorzók... meg valami még
rosszabb... karmos-tüskés szörnyetegek, amik pattogva közlekednek, akár a
gumilabda... Génorzók! Lehet, hogy innen származnak?
Juron megborzongott.
- Úgy érted, kitenyésztették őket? Mint ezt a férget, meg a foltozó denevéreket?
- A génorzóknak nincs saját technológiájuk, nem igaz? Az űrben sodródó roncsokban
húzzák meg magukat, de a gépekhez nem értenek.
- Legalábbis a mi gépeinkhez. Talán azért, mert eleven gépekhez vannak szokva.
- Esküszöm, hogy ezt a hajót valaki megtervezte. Nem fejlődhetett ilyenné önmagától.
- Milyenek lehetnek azok a lények, akik génorzókat tenyésztenek?
A fülledt légkör nyomasztóan nehezedett az űrgárdistákra. Von Reuter szitkozódott.
- Minket miért nem támadtak meg? - Ezt mintha személyes sértésnek vette volna.
Vagy talán azt remélte, hogy a küzdelem enyhítené a feszültséget.
Lexandro nyilván felfogta, mit érez a hadnagy, mert egyetlen ugrással átszökkent a
rákos hólyagon, hogy az élre álljon. Yeri persze azonnal követte, a veszély jeleit
kutatva.
- Várjatok! - kiáltotta Von Reuter. - Óvakodjatok az oktalan vakmerőségtől, ami csak
az előrelátás hiányát leplezi!
De hogy lehetett itt előrelátásról beszélni, amikor mindent rejtelmes köd takart?
Valahol lennie kell egy képződménynek, ami összehangolja a hajó működését,
gondolkodott Biff. Amiben a vezértudat fészkel. Valami kézzelfoghatónak. Egy
szervnek. Ami a hiperűrön keresztül telepatikus kapcsolatban áll a többi ilyen szervvel,
más hajók fedélzetén. Sok-sok kis idegsejt összessége alkotja az árnyékagyat...
A hadnagy is emlegette a szívet meg a veséket. Keressük meg a vezérszervet, gyakjuk
szét, és a helyi lakosoknak egyből nehézségeik támadnak...
Von Reuter úgy döntött, hogy két csapatra osztja az embereit. Az egyik osztag a
hallgatag Ruhr őrmester vezetésével a balodali, porcos járatban halad tovább. A
maradék tizenhárom fő, vele és Juron őrmesterrel, a hólyag folyosóján nyomul előre.
Így hát Trazior három gyermeke, hét csatatestvérrel és három kanári-felderítővel
együtt, hamarosan ugyanannak az őrmesternek a társaságában gyalogolt tovább, aki
oly bátran és megalkuvást nem ismerően vezette őket annak idején, mikor elragadták
Lord Sagramosótól a Császár osztályú titánt.
Az erők megosztása okos dolog volt ezekben az alagutakban, ahol egyszerre legfeljebb
három űrgárdista tudott fej fej mellett küzdeni. Kis csapatokra szakadozva az Öklök
nagyobb területet tudnak átkutatni; gyilkos kórt terjesztő baktériumokká válnak az
űrbehemót szervezetében.
Lex az őrmesterre vigyorgott; szemlátomást lelkesítették az új lehetőségek, amiket ez a
csapatmegosztás kilátásba helyezett. Juron nem volt anyámasszony katonája. És Von
Reuter valószínűleg vad hőstettekre készül.
Yeri figyelmét nem kerülte el Lex vigyora - mint ahogy Biffét sem Yeri zaklatottsága.
Yerinek, aki éberen őrködött gyűlölt testvére testi épsége fölött, nyilván baljós
előérzete támadt Lex önuralmát illetően...
Milyen keskeny a határvonal, morfondírozott Biff, a gyűlölet és a szeretet között...
Utálat és tisztelet. Sőt...hódolat, hízelgés, tömjénezés. Imádat.
ó, Yerinek megvolt a maga magasztos, absztrakt álma a "felsőbbrendű igazságról" -
ugyanakkor azonban képtelen volt megérteni tulajdon lelke pókmintáit. Nem látta át
saját belső labirintusát.
Annak idején, technikus édesanyja szoknyája mellett, Yeri hitének fókusza az óberhé
volt.
Később pedig az áldott Rogal Dorn.
De aztán Yeri kifejlesztette magában ezt a torz vonzalmat Lex iránt... mintegy az
űrgárdista bátorság és ájtatosság kifejezéseként.
Ami azt jelenti, hogy ájtatos hűsége távolról sem olyan makulátlan, mint hiszi.
Biffnek derengeni kezdett, hogy Yeri számára Lex - paradox módon - a távoli Császárt
pótolja, valami furcsa álomvilágban. Lex, aki mindig elérhető közelségben volt,
egyfajta helyettes személyiséggé vált, az arisztokratikus fennsőbbségtudatot és a gőgös
megvetést jelképezte. Márpedig a Császárnak megvetéssel - következésképp tehát
igazságtalanul - kell bánnia minden egyes emberi lénnyel, csak így védheti meg az
emberi faj egészét, csak így biztosíthatja neki a jövőt. A diadalmas erények freskóját az
igazságtalanság ecsetjével festették...
A földi Istencsászár ellen Yeri nem lázadhatott. Egy árnyalatnyi kételyt, egy pillanatnyi
dühöt sem engedhetett meg magának. Az ellenszegülés teljesen hiábavaló lett volna -
mintha a bolha sértődne meg a hatalmas medve viselkedése miatt, amelynek a
bundájában él.
Yeri minden bizonnyal keserű ellenszenvet érzett a Császár iránt, akit szolgálnia és
istenítenie kellett. És ennek a sötét, öntudatlan gyűlöletnek, amely a hódolat mellett
honolt Yeri lelke mélyén, Lex volt a célpontja.
Ami azt jelenti, hogyha Lex meghalna, Yerinek alapjaiban rendülne meg az egész hite.
Vallásos buzgalmának fókusza végzete gyöngeséget árulna el. Könnyen meglehet,
hogy Yeri eretnekké válna.
Huh, gondolta Biff; ám meg volt győződve róla, hogy végkövetkeztetése helyes.
Energiakesztyűjével megveregette sorozatlövője tusát.
A megafőnök neve Halál, emlékeztette magát. Kétségei támadtak Yeri hitével
kapcsolatban; de semmi szükség rá, hogy ezeket a kétségeket megossza a káplánnal.
Semmi szükség.
Pedig ezt kellene tennie. De nem fogja.
Biff a maga részéről Yeri védelmezője lesz. Ez a fordulat mulattatta Biffet. Csak neki, a
volt dögevésznek elég csavaros az agya, hogy megértse Yeri lelkét. És nem, nem fogja
kihúzni a szőnyeget Valence testvér alól. Az ő védelme titkos védelem lesz, amiről
csak Rogal Dornnak fog beszélni néma imáiban. Mennyivel tiszteletreméltóbb ez annál
a közönséges testőrködésnél, ahogy Yeri kíséri a jóképű Lexandrót; mennyivel
kifinomultabb a volt technikus kétértelmű, gyűlölettel vegyes szenvedélyénél!
Biff csak ekkor döbbent rá, mennyire belebonyolódott ő maga is a testvériségnek ebbe
a ragacsos, kusza pókhálójába...
Tegyük fel, hogy az egyik testvér meghal. Valamennyien meghitt módon részesei
voltak egymás sorsának. Ezért talán mindhármukra pusztulás vár. Biff valami
émelyítő, megváltoztathatatlan bizonyosságot érzett, ha erre gondolt.
Halál a neve, szólt a Pók tisztán érthetően Biff fejében. A neve Halál.
Biff hallotta ezeket a szavakat. Nem Rogal Dorntól származtak, hanem valami mély,
atavisztikus forrásból. Talán Necromunda hangja volt, a halálvilágé, ahonnan azt hitte,
hogy elmenekült, ám most átnyúl az éveken és fényéveken, hogy visszaszerezze
magának.
Iszonyú, babonás érzelemhullám söpört végig Biffen, alapjaiban rendítve meg a józan
agyaskodások struktúráját, amit oly fáradságosan építgetett magában. Szent hatszöget
vetett magára az energiakesztyűjével, s elsuttogott egy zavaros, reményvesztett imát.
- Pókszellem, ne hagyj cserben! Rogal Dorn, árassz el fényeddel!
Vétkezett gondolatban. Túl sokat agyaskodott. Mozgékony elméjének sikerült az
alapokig lebontani Yeri indítékait. Közben azonban az arcátlan Biff hajszál híján a
kétely árnyékát vetette a Császár és a primarcha felsőbbrendűségének eszméjére. Nem?
Egyetlen gondolatmenettel... Yeri Valence-t használva mentális modellként...
Biff arcán rettenetesen viszketett a tetoválás, mintha megújulnának a körvonalai,
mintha újraalkotná őket a késhegy, a maró sav és a festék...
Bontani, gondolta szédülten. Bomlasztani. Pusztítani.
Figyelj és tanulj, mindenütt, mindenhol - de legfőképp pusztíts, hogy kedvére tégy a
falánk Póknak... és a Pók immár nem testet öltött bölcsességnek tűnt, amely rejtett
rendszerek kitapogatására vezérli Biffet, hanem valami telhetetlen, ősvilági
ösztönlénynek, mely az idegenek kiontott vérével és testnedveivel csillapítja szomját.
Az Öklöknek ravasznak kell lenniük.
Csakhogy ez a ravaszság végső soron önámítás.
Biff megveregette Yeri vállvértjét.
- Ne lankadj hitedben, testvér! - buzdította.
Yeri, aki nem látta Biff őrült vigyorát, félreértette a megjegyzést.
Persze hogy félreértette.
- Lexet nem fogja elragadni tőlünk a halál - felelte. Úgy beszélt, mintha sikerült volna
rávennie Biffet, hogy csatlakozzon vállalkozásához, és elszegődjék második testőrnek
a fenséges Lexandro d'Arquebus mellé.
Talán mégis helyénvaló volt a válasz. Talán Yeri igaz társat talált fennhéjázó, dölyfös
testvérének védelmezéséhez.
- A halál egyszerre fog elragadni minket - motyogta Biff, mintha imádkozna.
Három összebéklyózott test.
Három leendő hulla - és láthatatlan kísérőjük, a kozmosz nagyhatalmú kurtizánja, aki
nem volt sem férfi, sem nő, hanem - mint az illett hozzá - semleges nem?... Az
enyészet...
Bizonyára sok űrgárdistát gyötörtek hasonló lélekszaggató görcsök ebben a
hátborzongató, eleven űrhajóban. Bizonyára sok csatatestvér imádkozott, hogy elteljen
tisztító hittel...
A folyosót most porcos boltívek tagolták, melyekről átlátszó nyálka csöpögött.
Émelyítően foszforeszkáló, ciánkék gombatelepek ágaztak szerte burjánzó sérvek
gyanánt; tarka szárnyú, irizáló rovarok legelésztek rajtuk. A padló kitinlapjain tócsákba
gyűlt az áporodott iszap. Ebben a sekély, ragacsos ingoványban hosszú szalagférgek
tekergőztek, a nyálkás sarat szürcsölve; időnként középen befűződtek, ilyenkor lágy,
lapos öntecsekre emlékeztető szelvények váltak le róluk. Ezeket rézvörös páncélú
rákszabásúak cipelték ez az ollóikban. A levegőben fanyar ecetszag és a leves rothadás
bűze terjengett.
Egy puffadt, csőrös bendő, amelynek görbe, csontos lábai voltak, vakon falt egy
lüktető, recézett rákdaganatot, amely az egyik falból sarjadt. Mikor elhaladtak mellette,
a karbantartó sebészlény elérte kapacitása határát, és szétdurrant. Bomlásnak induló,
rákos szövetfoszlányok záporoztak a sűrű iszapba.
Egy tartalék dögevő-bendő, amely eredetileg olyan lapos volt, akár egy kipukkant
tüdőlebeny, azonnal felágaskodott csontos lábain, és görcsösen nyeldekelve
gömbölyödni kezdett. Mögötte még néhány lottyadt bendő várakozott felsorakozva,
hogy addig lakmározzanak ebből a deformált faldarabból, míg szétrepednek...
Eddig gázböffenések, nyiroknedvek gurgulázása, szörcsögés, morgás és cuppogó
zajok kísérték az Öklök előrenyomulását. Most ezek a hangok vészjóslón elnémultak -
még épp idejében, hogy a nehézfegyverekkel felszerelt űrgárdisták készenlétbe
helyezzék a plazmaágyúkat és rakétavetőket.
Nem sokkal előttük egy padlóhólyagból valami zöldes árnyalatú lény szökkent elő -
amely kizárólag kampós karmokból és hatalmas tüskékből állt, legalábbis első
pillantásra.
Pattogni kezdett a nyálkás talajon az Öklök felé, jókora tüskében végződő farkának
csapásaival hajtva magát. És a hólyagból már előbukkant a második ilyen szörnyeteg
is...
A farok vaskos izomkötegekből álló, eleven rugó volt. A mozgást egy kettős
karommal felszerelt támasztóláb segítette. A szaruborítású ágyékból hosszú, ijesztő,
késszerű szerv meredt elő remegve. Fent a szörnyetegnek egyetlen bőrlebernyeges
karja volt, amin csigolyasor húzódott végig. A két göcsörtös ujj hajlott karmokban
végződött; csontos handzsár volt az egyik, gyilkos zsigerelőhorog a másik.
A közepén a testnek - annak az izom-rugós, körülpengézett, masszív testnek - egy torz
arc türemkedett ki. A tátott, tépőfogas pofa vicsorgott. Tébolyult szemek bámultak
mereven az apró orr fölött.
Az az arc szinte humanoid volt...
Robbanólövedékek téptek a testbe, szilánkokra zúzva a nyáladzó pofát. ám a farok és
a láb továbbra is rendületlen, roppant ugrásokkal hajtotta előre a markolászó karmokat
és a reszkető késnyúlványt.
Perzselő plazmafolyam gomolygott elő, lángra lobbantva és megolvasztva az óriáskart.
A késnyúlvány azonban meglendült, és eltalálta az egyik csatatestvér ágyékvédőjét. A
tüskének sikerült áthatolnia a vértezet egyik hegesztővarratán, aztán éles pendüléssel
letört.
A csatatestvér felkiáltott, és megingott.
A kéz formátlan, olvadó roncsa lecsapott az arcára. A sisaklemeze nyitva volt. A
horgas ujj lángoló maradéka még kitépte az egyik szemét, mielőtt a szörnyeteg
végvonaglásában harcképtelenné vált; mielőtt az összetört, szétszaggatott, elszenesedett
tetem magába roskadt.
Öngyilkos rohamával fedezte támadó társát. Mire a másik szörnyetegbe
robbanólövedékek hasítottak, az elérte az egyik felderítőt. A felderítő feje teljesen
eltűnt a bőrlebernyeges tenyérben. Hátába és mellébe karmok mélyedtek. Mikor
tántorogva előrehanyatlott, a zsigerelőhorog felfelé csapott.
A második lény is meghalt hamarosan.
A felderítő haldoklása tovább fog tartani - talán még arra is lesz idő, hogy
visszaszállítsák a torpedóra...
A testvérei az egyik falhoz vonszolták, és a porcos nyúlványokhoz rögzítették, nehogy
lecsússzon a nyálkába.
A fél szemére megvakult csatatestvér energiakesztyűjét az ágyékára szorítva tiltakozott,
mikor megparancsolták neki, hogy vigyázzon a felderítőre.
- Bírom még, uram.
Juron a fejét rázta.
Lex előrekocogott, és gránátokat vágott a szállítóhólyagba, miközben Yeri fedezte. Biff
Juront figyelte, aki csizmája orrával a hátára fordította a vérengző szörnyet. Az
őrmester egyre fokozódó undorral tanulmányozta a bestiális, sárgászöld, humanoid
arcot, melynek tépőfogas szája halálos görcsbe rándult. Felül az a harapófogószerű kéz
annyira túlméretezett volt, hogy úgy tűnt, mintha a lény a mellén hordaná az arcát.
- A pofája hasonlít... az orkokéra. Már láttam róluk képeket - mormolta Biff. - Ami
viszont a többit illeti...
Von Reuter háborgó lélekkel káromkodott.
- A Császárra, micsoda istenkáromlás! Esküszöm, hogy ezt a lényt ork génekből
nevelték ki...
- Nem tudtam, hogy ennyire szeretjük az orkokat, uram - mondta Juron.
Nem is szerették. Távolról sem. Az ork nép anarchikus, bajkeverő, kalózkodó faj volt.
Az orkok voltak azok, akik elfoglalták azt a három bolyvárost a necromundai
hamusivatagokban; miattuk került sor a hosszú menetelésre, ami annyi vért és
pusztulást eredményezett. A Császári Öklöknek előítéleteik voltak az orkokkal
szemben - bár ki tudja, hogy ha azok a zöld bőrű vadak nem provokálják őket,
létesítenek-e támaszpontot Necromundán, ami oly termékeny táptalaja volt a tehetséges
újoncoknak?
Így hát az Öklök közül sokan különös, torz szimpátiát éreztek az orkok iránt - akik
csupán lármás, vérszomjak csőcselék voltak, és nem jelentettek komoly fenyegetést a
Birodalom számára. Nem úgy, mint ez a roppant flotta, a maga eleven, lábasfejű
űrhajóival...
- Nem látod, Zed? - kérdezte a hadnagy, bizalmas hangot megütve. - Ezt a... harcos-
lényt... ork génekből tenyésztették ki. Nézz csak a zöld képét! Ork géneket züllesztettek
ebbe a gyalázatos, gyilkos alakba...
- Elég jó fegyver - horkantotta Biff.
- Igen, elég jó - Von Reuter hangjában keserűség csengett. - Ezek a... lények... itt a
hajó fedélzetén... ez a külső űrből jött csürhe... orkokat fogdosott össze valami
határvidéki naprendszerben, útban a mi galaxisunkba, és ezt művelte velük!
A tiszt iszonyú haragra gerjedt.
- Ó, jogot formálok én rá, hogy minden orkot lemészároljak, aki az utamba kerül!
Megölöm, aki ezt kétségbe vonja! De akkor is a mi galaxisunk orkjai maradnak... az
emberlakta galaxisé, a Császárunk galaxisáé. Hogy mernek idejönni ezek a korcsok egy
idegen galaxisból, hogy merik összeszedni és megrontani a mi bennszülötteinket?
A hadnagy belerúgott a dögbe. A hangja rekedt volt.
- Nem hiszem, hogy mi képesek lennénk ilyesmire... Nem, kizárt dolog. Különben már
rég megcsináltuk volna...
- Úgy látszik, így hozták létre a génorzókat is - mondta Juron. - Gondolom, valami
másból. Most meg ez... és vajon még mi? Milyen más fajokra vethettek még szemet?
- Lehetséges... hogy minden fajjal ezt művelik, akivel találkoznak? Beleértve... minket
is? Nem szabad elesett Öklöket hagynunk a fedélzeten! Azonnal figyelmeztetem a
Halálosztó Könyvtárosokat. Képzeljétek el, mi történne, ha ezek a lények, akik gyilkos
szörnyeket tudnak nevelni az orkokból, rátehetnék a karmukat a mi sarjmirigyeinkre!
Ha elrabolnák áldott primarchánk génkódját! - Von Reuter majdnem elhányta magát.
- Merre vannak azok a mocskos idegenek? - kérdezte Juron.
Lex, Yeri társaságában, már jócskán maga mögött hagyta az elpusztított
szállítóhólyagot. Most visszakiáltott egy izomkeretes ajtó mellől, amit az imént feszített
szét.
- Aranybányát találtam, uram!
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A bordaboltozatos teremben, amely nagyobb volt, mint az Öklök Assimularum-
csarnoka, a falakba vájt mélyedésekben százával hevertek az ocsmány szörnyek;
szögletesen megformált vízköpők gyanánt vigyorogtak a betolakodókra.
Ezek a mozdulatlan lények, akiket áttetsző gyantaréteg borított, mintha porózus
korallból lettek volna kifaragva; borostyánsárga, rozsdavörös és aranyló színekben
pompáztak. A púpos potrohokat gerinchúr-szerű légcsövek kötötték össze a lapított,
tépőfogas koponyákkal - melyeknek hosszúkás tarkótáji része arra utalt, hogy az
elliptikus fejekben lapuló agyak jóval nagyobbak, mint az embereké.
Minden lénynek hat páncélozott végtagja volt. A két felső kar mozgékonynak és
ügyesnek tűnt. Az alsó karok karomszerű lapátujjaikkal másodlagos szerepet tölthettek
be. A lábakon két ízület volt, és patákban végződtek. A potrohot csak egy vékony ín-
és izomköteg kötötte össze a fejtorral - ebben húzódtak a porckorongokkal védett
légcsövek -, úgyhogy a törzs könnyedén és rugalmasan tudott mozogni a páncélozott
alsótesten. Ezek a hatlábú rovarszabásúak kétszer akkorára nőttek, mint egy felnőtt
ember.
A falban nyíló hasadékokból váladék csorgott a bebalzsamozott lényekre, csillogó
mázzal vonva be őket a fényben, amit...
...ami néhány tuskólábú, tömzsi humanoid abnormálisan nagy, kopasz magzatfejéből
sugárzott. A karjuk elkorcsosult, csak sorvadt csonkok éktelenkedtek a vállízületükön,
mintha máskülönben megpróbálnák letépni magukról azokat a szerves, élősdi gépeket,
amik az arcukon telepedtek meg. Lüktető csövek futottak a szájukba, az orrlyukaikba,
üresen tátongó szemgödrükbe. Koponyájuk tetejét egy karmos láb markolta keményen.
Egyetlen hatalmas szemgolyó emelkedett a lábnyúlvány fölé, csésze alakú
csontburokban... és leprás fénnyel árasztotta el a behatoló űrgárdistákat.
- Istenkáromlás! - hördült fel Von Reuter, miközben a néma, emberszabású
reflektorok ide-oda csoszogtak a horpadt padlófelületen felgyülemlő folyékony
mocsokban.
Az egyik felderítő elokádta magát; Lex azonnal rendre utasította.
- Idióta! Hagyod, hogy ez a hajó megízlelje a testnedveidet!
A felderítő úgy mentegetőzött, mintha Lex tiszt lenne.
Yeri az undor igézetében bámulta a csonka, degenerált törpéket - és elöntötte a harag,
mikor belegondolt, hogy egy zsarnoki elme milyen szűk kereteket szabott a speciális
feladatokra kitenyésztett nyomorékok életének.
- Embervér - motyogta. - Ezek embervérből valók...
- Mi is csinálunk kiborgokat - emlékeztette Biff halkan.
- Igen, de a Császár szolgálatára - felelte görcsösen Yeri. - Az teljesen más, ugye? Az
szent munka. Ugye? Ugye? - hajtogatta el-elcsukló hangon; csak egy hajszál választotta
el a hisztériától.
- Hát persze hogy más - helyeselt Biff. Gyűlölte az istenkáromló agyaskodást, amely
arra ösztönözte, hogy összevessen egymással két gyökeresen különböző helyzetet.
Abba kell hagynia. Ezen az iszonyú, idegen hajón az agyaskodás finomságai és
párhuzamai kárhozatosnak és halálosnak bizonyulhatnak.
Ekkor azonban egy másik gondolat merült föl benne - egy sokkal Ököl-szerűbb
gondolat, amelynek jobb lenne minél hamarabb hangot adni...
Mielőtt azonban Biff kinyithatta volna a száját, Yeri energiakesztyűje hüvelykujjával az
óriás vízköpőkre bökött.
- Szerezhetnénk egy trófeát - vicsorított Lexre. - Kiszabadíthatnánk az egyiket, így
hibernálva. Visszavihetnénk, hogy kísérletezzünk vele. Hogy kiszedjünk belőle némi
infót.
- Iiiigen - mondta Lex csendesen. - Egy trófea...
Egy hírneves trófea... Miután a hóhérsebészek végeznek a vallatással, egy ilyen
roppant, bestiális koponya nagyszerűen mutatna valamelyik kápolna falán...
Mi járhat Yeri fejében? - tűnődött Biff.
Ó... most már értette. Erre a kifogástalan ürügyre - a megbénított fogolyra - hivatkozva
az osztaguk köteles lenne visszavonulni. A drágalátos Lexandrónak nem esne folt a
becsületén, mégis eltűnne erről a helyről, ahol valószínűleg mindannyiukra halál vár,
őrá is...
Hogy eltorzítja Yeri rögeszmés megszállottsága a józan gondolkodását! Már-már ellene
hat a kötelességtudatnak - persze jogszerűen és ájtatosan!
- őrmester - szólt Biff Juronhoz, végre kimondva, ami eszébe jutott -, lehet, hogy ezek
a szörnyek nem olyan régóta tanyáznak itt. Elképzelhető, hogy nem alusznak túl
mélyen.
- Igen? Miért?
- Nos, ha ez a hajó már végigfosztogatott néhány naprendszert a mi galaxisunkban,
hogy orkokat meg embereket fogdosson össze, és... meggyalázza a génállományukat...
hogy eleven fegyvereket és fáklyákat csináljon belőlük... akkor ezek a bestiák az
utóbbi években ébren voltak, és portyáztak. Nem alszanak itt évezredek óta. Jobb
lenne gyorsan megölni mindet. Csak... szundikálnak... a csillagok között.
- Hacsak... - dobta a vitába Lex ezt a magányos, mezítelen szót.
- Hacsak mi? - akarta tudni Juron.
- Hacsak - folytatta Lex - az űrhajó más területei valóban aktívak voltak... de ez nem.
Lehet, hogy ennek a társaságnak a szempillája se rezzent, mióta elhagyták az
Androméda-ködöt, még Rogal Dorn születése előtt! Ugye félsz hozzájuk nyúlni, Biffy?
Ez az igazság.
Ó, Lex egészen beleszeretett az ötletbe, hogy egy ilyen fontos szuvenírt vigyen vissza
magával! Yeri határozottan elégedettnek látszott; nagyszerű cselt eszelt ki.
Lexandro kellemetlen mosolyt küldött Biff felé.
- Könnyebb mind szétgyakni őket, amíg feküsznek - erre gondolsz, mi? Ugye a
"gyakni" a helyes kifejezés dögevészül?
Az egyik lámpás törpe Lexre irányította a fénysugarát, mivel azonban máskülönben
semmi jelét nem adta az értelemnek, az űrgárdista nem törődött vele.
Lex elhúzta a szája szélét.
- Én nem félek megérinteni ezeket a fenevadakat, Biffy fiú... Engedélyt kérek, hogy
lézerrel kiszabadítsam az egyiket, uram! - fordult a hadnagyhoz.
- Igazad van, d'Arquebus - helyeselt Von Reuter. - Azért vagyunk itt, hogy gyilkoljunk
és ismereteket szerezzünk. A tudás pedig fontosabb az ölésnél. A tudás tökélyre
fejleszti az ölést.
A hadnagy előkapott egy lézerpisztolyt a plasztacél combvértjébe épített tokból. Miután
energiakesztyűjével ügyesen beállította rajta a fókusztávolságot és a fokozatot,
odanyújtotta a fegyvert Lexnek, átengedve neki a megtisztelő feladatot.
Lex a nyálkás falban vicsorgó, kővé dermedt szörnyekhez lépett.
- Igen - suttogta Yeri.
A fegyverből perzselő, összefüggő fénysugár lövellt elő.
Gyanta repedt.
Gyanta olvadt.
Nyálka fröcskölt.
Füst gomolygott, savanyú ecetbűzzel támadva az orrlyukakra.
Egy hosszúkás, aranyló szem kinyílt.
Egy lapátszerű állkapocsizom összerándult.
A Lex fölé magasodó sárkánylény megremegett. Kenőanyagok kezdtek szivárogni a
pórusaiból.
A reflektor-törpék periszkópos szemgolyói körbefordultak. Éles, hamuszínű fénnyel
árasztották el a váladékréteggel bevont, törékeny fülkékben fészkelő űrsárkányok
garmadáját.
Ekkor hangos recsegés-ropogás töltötte be a tisztátalan, szerves katedrálist, mintha
mamutcsorda dübörögne végig egy befagyott tavon.
A gyantaréteg mindenütt repedezett.
Remegések futottak végig a roppant sárkánytesteken - legalábbis ijedt szemmel nézve
így tűnt -, mintha fosszilis kövületek elevenednének meg hús-vér alakot öltve.
- Szétlőni mindet! - üvöltötte Von Reuter; hamar változtatott az elgondolásán, hogy
milyen dicső haditett lenne magukkal hurcolni egy állítólag magatehetetlen
szörnyeteget.
- D'Arquebus, vissza! Tűz! Mindenki, tűz! - bömbölte Juron őrmester, a megváltozott
helyzethez igazodva.
Yeri előbb a reflektor-törpéket lőtte agyon, leszaggatva róluk a periszkópos
szemgolyókat, szétrobbantva meggyalázott, emberi tagjaikat.
Lex csalódottan szitkozódva ugrott hátra, és a lézerpisztollyal bajlódott, hogy halálos
fokozatra állítsa büszke fénydárdáját.
Kakofonikus lárma töltötte el a termet, mintha valami gigászi dob lenne, amit
eszeveszett zenészek ütnek-vernek belülről. Az Öklök robbanólövedékekkel szórtak
meg minden nyálkás falifülkét, ahol ezek a hatalmas, hat végtagú, idegen
lidérclovagok fészkeltek...
Ahogy a szelvényezett, szarupáncélos, púpos testek rángatóztak...
Ahogy a nyálkás üledék meg a sűrű, bíborvörös vér elkeveredett...
Biff vadul őrjöngve tüzelt, elfogta a gyakódili; tagjaiban ott érezte a Nagy Halálpókot, az
istent, aki ennek a galaxisnak a totemje volt.
Ez az isten elfajzott korcsokat látott azokban a lényekben, akik azért utaztak ide egy
másik sziget-univerzumból, hogy elemésszék az ő gyermekeit. Milliószám tenyésző
ivadékait - a civilizált és az elvadult embereket, a félhumánokat és az orkokhoz
hasonló idegeneket - csakis a Nagy Pók falhatja fel!
Az emberlakta galaxis - a lángoló mag köré tekeredő spirálkarok, amely egy fekete
csillagfalót rejtett, a végső éjszaka vermét - egyszerre volt pók és pókháló... Lomhán
forogva, mohón nyelte az életet, mely buján tenyészett rajta...
Ezek a szörnyek a Sötét Mélységen túlról olyan mérhetetlenül idegenek voltak, hogy a
Pókisten felébredt, s mikor meglátta őket Biff szemén keresztül, összerándult az
undortól, és hányinger fogta el...
Legalábbis Biffnek így tűnt. És Biff tudta, hogy a Pók valószínűleg őt is el fogja
emészteni, véres gombóc gyanánt, hogy enyhítse kínzó gyomorbaját.
Az Öklök végül beszüntették a tüzet. Vajon életben maradt valaki a bebalzsamozva
szétlőtt idegenek közül? A bordázott, mocsokfoltos falon százával lógtak a ronccsá
szaggatott dögök; némelyik ugyan még rángatózott, de aligha jelenthet komolyabb
veszélyt...
Yeri pillantása körbevillant a termen, hátha megakad egy sebesült sárkányon, amely
botladozva Lexandróra vethetné magát.
Így hát Yeri volt az első, aki észrevette a lüktetve nyíló záróizom-ajtót, amin a
lemészárolt szörnyek három éber társa rontott a csarnokba dühösen sziszegve.
Ketten hosszúkás szerkezeteket markoltak, melyek nagy, aranyszínű, porcos
libacombokra emlékeztettek, amiket valami röpképtelen, idegen madár testéről téptek
le irgalmatlanul. Csonttaréjjal ékes csövek meredtek előre fenyegetően, apró lyukkal a
végükön.
A harmadik két csillogó, sárga szarukardot lengetett a két felső kezében. A
markolatgombból tüske állt ki, valami mutáns, páncélozott féregnek a farokfullánkja,
amely a keresztvasat pótolta, s a tömpe álujjai hegyén nyíló szájakkal görcsösen
kapaszkodott a fegyver aljába.
Lángoló golyócskák süvítettek elő a libacomb-puskák csövéből; csíkot húztak maguk
után a levegőben, akár az égő foszfor.
Az első golyóbis becsapódott a falon lógó egyik holttestbe, és szétrepedt, sistergő savat
fröcskölve szerteszét.
A második a combvértjén találta el Von Reutert, és füstölögve kezdte átmarni a
plasztacélt, mialatt a hadnagy vadul igyekezett letörölni a ragacsos szennyfoltot.
Vérfagyasztó, ropogó zaj hallatszott a fegyverek puffadt tusából; a sárkányharcosok
valami kart állíthattak át, a kezük mélyen benne volt a különös puskákban.
Yeri már viszonozta a tüzet.
Biff szintén.
Juron és a többiek ugyancsak.
Azokkal a hátborzongató libacomb-puskákkal nem lehetett folyamatosan tüzelni.
Ropogtak, görcsösen összehúzódtak, remegés futott rajtuk végig... Pár pillanatba telt
az egész, ám ezalatt robbanólövedékek hasítottak a vicsorgó lidérclovagokba...
úgyhogy mire a fegyverek ismét lángoló golyóbisokat okádtak magukból, már
kifordultak a haldokló szörnyek markából.
A kardforgatót azonban egyetlen lövedék sem érte el.
A borotvaéles szarupengék csillogva-szikrázva, villámgyors körívben szelték a
levegőt, miközben a harcos előrenyomult. Erről a vakító fénnyel vibráló
energiapajzsról egyszerűen lepattantak a lövedékek.
Juron és a sántikáló Von Reuter energiakardjukat lengetve léptek elő.
Mindketten a szarupengéket vették célba.
Amint kardjuk tompán zúgó, monomolekuláris éle mennydörgő csattanással
összecsapott az erőteret szövő, borotvaéles fegyverekkel, szivárványszín energia
fröcskölt minden irányban.
Az egyik szarukard kettétört, féregmarkolata felvisított.
A másik összeakadt Von Reuter pengéjével, és egyre közelebb hatolt a hadnagy
arcához, mivel az idegen nagyobb magasságból fejtett ki rá erőt. A szörnyeteg
hatalmasat rúgott patás lábával. Ott találta el a combvértet, ahol a sav már
meggyengítette, s a felhólyagzott páncéllemez behorpadt. Az idegen óriás lába közül
előrelendült a tüskés farok, áthatolt egy felhasadt varraton, átfúrta a hadnagy
combizmát és feketehámját.
Ám a pengék már nem szőttek védőfalat köré csillámló energiából.
Lex gyorsan körbetáncolt, aztán fölfelé célzott, és szétlőtte a terjedelmes agynak
otthont adó koponyát.
A szörnyeteg rázuhant Von Reuterre, aki hátratántorodott, majd hanyatt esett; a tüske
teljesen felnyársalta a combját.
Juron és Lex lerángatta a szörnyet a hadnagyról, és kitépte lábából a bőven váladékozó
faroktüskét.
Von Reuter felnyögött, aztán elmosolyodott, mikor idegrendszerét elöntötte a fájdalom
lávafolyama... mielőtt a páncélja érzéstelenítő szereket fecskendezett a véráramába,
hogy elfojtsa a figyelemelterelő görcsöket.
Juron talpra segítette a tisztet. Von Reuter megingott, aztán megállt a lábán, bár az arca
egy pillanatra hamuszürke lett. Talán valami méreg került a vérébe, és a szervezete a
hatástalanításán dolgozott, rohamtempóban termelve az ellenszert.
Yeri rátaposott az egyik csontpuskára, ami széthasadt. Óvatosan belekukkantott a
gőzölgő, szerves képződmény zsigereibe... Talált egy tenyészkamrát, apró,
kitinpáncélos lőszer-lények seregével... egy nagyobb, összetekeredett rovarszörnyet,
veszedelmes rágókkal... talán a kitinburok lehántására?... egy kloákára emlékeztető
tüzelőcsatornát...
Lex, aki még mindig kába volt a nagy haditettől, a kardforgató elpusztításától,
fölemelte a csizmáját, hogy széttiporja az eleven fegyvert, aminek Yeri törte fel az
előbb a héját. Majd ő megmutatja neki, hogyan kell elbánni az efféle ocsmánysággal!
Yeri ellökte.
- Ne!
Lex csizmája azonban már eltaposott egy lőszer-lényt, amelyik kipottyant a
tenyészkamrából.
Amint a héja felrepedt, az undorító, aprócska puhatestű savas tüzet okádott magából,
amely végigömlött Lex csizmáján. Bele kellett gázolnia egy nyálkatócsába, hogy eloltsa.
- Ezt a fegyvert különböző élőlények alkotják, amik egymástól függenek, és egymást
használják - mondta Yeri Juronnak, aki bólintott, de úgy látszott, nem érdekli
különösebben a téma.
- Jó ölés volt - fordult az őrmester Lexhez.
Aztán valamennyien beléptek a nyitott ajtón. Hosszú folyosóra jutottak, ahol a falak
türkizzöld, takonyszerű váladékot izzadtak.
Az alkóvokban hatalmas bábok dagadoztak. Lex az energiakesztyűjével feltépte az
egyiknek a burkát.
Egy megbénított, tetovált asszony kuporgott benne, tetőtől talpig nyálkásan. Barna
haját hosszú copfba fonva hordta. A hasa és a melle iszonyúan fel volt puffadva, s a
bőre alatt meghatározhatatlan véglények serege nyüzsgött lomhán tekergőzve. Lárvák...
- Erre most nincs idő - nyögte Von Reuter.
Mikor beléptek a kővetkező terembe - egy félhomályos, kékeszöld barlangba,
amelynek falán tapogatózó csápok vonaglottak - egy hang szólította meg őket
birodalmi gótul.
Rekedt, zengzetes, sziszegő hang, amely óvatosan, de helyesen formálta az emberi
nyelv szótagjait.
- Szeretnélek arra kérni titeket, hogy ne fogjatok fegyvert rám...
Így hát nem lőttek azonnal.
Az idegen, aki beszélt hozzájuk, szinte eltűnt a falon tekergőző medúzacsápok között,
és nem volt magasabb náluk...
- Fogoly vagy? - kérdezte az egyik Ököl.
Az alaknak, aki előlépett, hat végtagja volt - egy sárkány-kentaur. Négy végtagja
izmos, patában végződő láb volt, a felső kettő pedig erőteljes, vaskos kar...
Következésképp nem lehetett az idegen lidérclovagok kifejletlen, fiatal formája, bár
menyétképe hasonlított rájuk. Testét vastag, elszarusodott hámréteg borította.
- Zoat vagyok - mondta a kentaur. - Kérlek, hagyjátok abba ezt a zűrzavaros
előrenyomulást az otthonunkba! Tisztelnetek kellene a Mélységen-Túli-Mestereket. ők
majd találnak nektek hasznos feladatot a multitestben, mely a vezértudatot táplálja - a
vezértudatot, ami idővel szét fog terjedni az egész világegyetemben.
A hangja megnyugtató volt, már-már hipnotikus - így hát hallgatták.
- A... a hozzájárulásotok... részévé válik a Nagy Műnek - jelentette ki. - A Mesterek
szerint a vezértudat érzi, hogy... ellenséges entitások... léteznek a hiperűrben, amelynek
a színén ez a galaxis úszik, akár csillogó tajték a fekete tavon...
- Tzeentch... - motyogta Biff. Yeri tekintete figyelmeztetően villant a testvérére.
Energiakesztyűjével olyan mozdulatot tett, mint amikor kiközösítő rúnákat vésnek a
csontokra...
- Káosz... - Biff a hatszög jelét vetette magára. Csak egy hajszálon múlt, hogy Yeri nem
ugrott oda Biffhez, és nem tapasztotta be a száját, nehogy Lex csontjai veszélybe
kerüljenek.
- Igen, Káosz - susogta a kentaur. - Hála a Nagy Vezértudatnak, a Mestereknek nem
árthat a romlás!
- A galaxisotok széthullik a romlás súlya alatt - sziszegte. - A mi hajóink majd
kivonják eleven testetekből a génállományt, és olyan fegyvereket kovácsolnak
belőletek, melyek tisztára söprik a világaitokat... - csillogó tekintete Biffre tévedt -
...Tzeentch mocskától. Meg... a többi mocsoktól - tette hozzá. - Ugye féltek ennek a
Tzeentchnek a kínzásaitól?
Ó, kapva kapott a néven, amit Biff motyogott az előbb.
- És... a többi gyötrelemtől, amely a Káosz szülötte? - kérdezte. - Új tiranida gazdáitok
bölcs irányításával minden húsból tiszta, makulátlan szerszám lesz a tiranida vezértudat
szolgálatában, amely kiveti magából ezt a szennyet, és őrökre száműzi. Erre ti
képtelenek lennétek. Meg vagytok bélyegezve a Káosz jegyével. Mi kiégethetjük ezt a
bélyeget. Mélyen belétek vájunk, megkeressük a démonokat, és kitaszítjuk őket! Ez a
hozzátok intézett üzenetünk: visszavonulni, lemondani, engedni és szolgálni. A
Mesterek megmentik majd a csillagaitokat!
Von Reuter hangja remegett.
- Ne hallgassatok erre a szófia beszédre a démonokról, fiúk! A Káosz... az verboten.
Vannak olyan szavak és igék, amiket soha nem szabadna kimondani...
- Hát nem igaz, amit beszélek? - kérdezte a kentaur. - Ostobák vagytok, ha a
tudatlanságba menekültök - amikor a mi vezértudatunk lelki szeme előtt álmában
felsejlenek a Káosz körvonalai, a Káoszé, amely mindnyájatokat kísért. Nyomorú
Birodalmatok tépett pókháló csupán.
- Eretnekség! - vicsorogta az egyik űrgárdista.
- De igaz! Igaz! Az uralkodóitok nagyon jól tudják. Titeket nem érdekel az igazság?
Biff tenyere viszketni kezdett. Szerette volna legyilkolni ezt a sima nyelvű korcsot,
kinek olyan émelyítően gördültek az ajkáról a birodalmi gót nyelv ismerős szavai.
Mégis kényszerítette magát, hogy tovább hallgassa.
- A Birodalmatok tépett pókháló - ismételte a kentaur együttérzőn. - Nem bírjátok
megfékezni a Káosz szörnyisteneit. És a mi flottánknak sem tudtok ellenállni. Az ám,
de mi keresünk nektek hasznos feladatot az otthonunkban - és minden szennytől
megtisztítunk titeket. Mert mi képesek vagyunk kiirtani ezeket a démonokat, mikor
átalakítjuk a testet és az elmét, ami táplálékul szolgál nekik.
- Láttuk, mit csináltatok az orkokból meg az emberekből! - kiáltotta Juron. -
Zsigerelőgépeket és fényszórókat!
- Csakhogy ők boldogok, hiszen létezésük értelmet nyert. Ti boldogok vagytok? Nem;
látásotokat félelem ködösíti, elméteket iszonyat béklyózza.
- Miről dumál ez? - harsogta az egyik felderítő.
- Ne hallgassatok rá! - mondta Juron.
- Néhány bajtársatok már hallgatott ránk, zoatokra - és nem kényszerítettek minket,
hogy elpusztítsuk őket. Letették a fegyvert... hogy a Mestereket szolgálják... a Káosz
elleni... kereszteshadjáratban.
- Hazugság - Mézes nyelvű hazugság.
- Miért hazudnánk, mikor bármelyik pillanatban megölhetnénk titeket?
- Mert a rohadt bárkátok még nem ébredt föl teljesen! - vágta rá Biff.
- Miért vennénk akkor a fáradságot, hogy megtanuljuk a nyelveteket?
- Igen, azt hogy csináltátok?
- Űrgárdisták segítettek nekünk. A Gyászolók rendje...
- A Gyászhozók?
- Úgy bizony.
- Hol vannak azok a Gyászhozók? Mutass nekünk akár csak egyet!
- Mi, zoatok nagykövetek vagyunk - felelte az idegen fenevad, eleresztve a füle mellett
Biff követelését. - Művelt, jó családból való diplomaták. Kérlek, kísérjetek az ostoros
erődbe! Kolostorerődbe.
Biff Lexre bökött a hüvelykujjával.
- Akkor vele próbálj beszélni. ő is művelt és jó családból való.
Yeri pánikba esett, mikor látta, hogy az idegen lény figyelmét eltorzult imádatának
tárgyára terelik. Gyorsan Lexandro elé lépett, aki sértetten félretolta.
- Egy eleven trófea, technikus testvér! - csattant fel Lex. - Ne akard magadnak
megszerezni!
- Nem vihetünk magunkkal a támaszpontunkra egy ismeretlen, idegen kémet! -
tiltakozott Kurtz testvér.
- A "nagykövet" szó pontosan ezt jelenti: kémet - helyeselt Volkman testvér.
- Testvérek! - szólalt meg Lex selymes hangon. - Hadnagy úr, ne fogadjuk el ezt a
csábító ajánlatot? Elvégre kiváló vendégszállásunk van az Apothacarion alatt, nemde?
Von Reutert szemmel láthatólag zavarta a sebe. Szétszórtnak látszott, mint aki képtelen
a józan mérlegelésre. A falakról puhán tapogatózó csápok kígyóztak feléje. A hadnagy
feje a mellére csuklott.
- Vedd át a parancsnokságot, Juron! - motyogta. - Olyan mérgek kerültek a
vérkeringésembe, amiket nem ismer a szervezetem...
- Őrmester - mondta Lex -, a te vezetéseddel foglaltuk el a titánt. Most magunkkal
hurcolhatjuk... ezt.
- Önként fogok menni - ígérte a zoat. - És nem hátráltatlak titeket. Jó lenne, ha
mielőbb indulnánk - hátha meglepnek minket a harcosaink. ők nem... diplomaták,
mint én.
Juron a szemöldökét ráncolta.
- Beszélek nektek a Káosz-hatalmakról, amiket a vezértudatunk ebben a galaxisban
érez - fogadkozott a zoat.
Ez hiba volt.
Juron felnyögött.
- Ne...
A Káosz az ártatlanok megrontója. Az űrgárdistának, ha a Császár szent lovagja akar
lenni, makulátlanul tisztának kell maradnia.
- Uram - mondta Yeri -, ne értesítsük a Könyvtárosokat? Ne inkább ők fogadják ennek
a... nagykövetnek a kapitulációját?
A Pók megvonaglott Biff agyában.
- A zoat szerint - mondta lassan - néhány bajtársunk már letette a fegyvert, annyira
lenyűgözte őket a lehetőség, hogy ezeket a tiranidákat szolgálhatják. Most viszont ő
akarja megadni magát... méghozzá minél előbb. Hogy van ez?
Agyaskodott.
- Lehet, hogy összevissza locsog - mindegy, hogy mit - és csak az időt húzza, amíg
ránk bukkannak a harcosok? Mert nagyon nem szeretné, hogy továbbmenjünk ebbe
az irányba, és megtaláljunk valami fontosat? Sokan vagyunk, nem becsüli túl az
esélyeit ellenünk. Tehát hazudik.
A mézesmázos szavú, idegen diplomata pillanatok alatt átalakult nyáladzó bestiává.
Olyan fürgén ugrott neki Biffnek, hogy megragadta, mielőtt a volt dögevész egyet is
lőhetett volna...
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A zoat letépte Biff sisakját.
A fejével együtt.
Micsoda ereje volt az idegen bestiának!
Egyetlen olajozott mozdulat volt az egész - ahogy megragadta a sisakot, gyilkosat
csavart rajta, majd rézsút fölfelé leszakította. A nyaki kötőszövetek nyúltak, ameddig
bírtak, aztán elszakadtak. Biff gerincének csonkja lecsupaszítva meredt elő az
energiapáncél körgallérjából. Mintha vérszökőkúttá változott volna. A szökőkút hamar
elapadt. A lefejezett test még egyenes tartásban állt, mikor a vér szabálytalan
cinóberrögökké kérgesedett.
Amint a zoat magasra emelte Biff letépett fejét, Lex borzadva meredt rá, és úgy látta,
mintha Biff Tundrish még élne néhány töredékmásodpercig. A szeme döbbenten
kidülledt nyitott sisaklemeze mögött. A sokk még nem ért el a tudatáig, mely
hamarosan kialudt, akár az elkoppantott gyertyaszál.
Látni, ahogy egy eleven ember fejét letépik... és ahogy az a fej néhány iszonytató
pillanatra rádöbben, hogy megfosztották a testétől...
Lex hirtelenjében nem is fogta fel a dolgot. Ez csak valami démoni mágia lehet,
amilyet a megszállott Lord Sagramoso gyakorolt - vagy tűrt akarva-akaratlan! Ez az
idegen szörnyeteg képes erőszakkal átformálni mások testét. Tzeentchről beszélt, a
Változás Uráról. Tzeentchről, a tiltottról, Tzeentchről, a tisztátalanról...
De nem. Ez nem démoni ármány. Csak nyers erő.
A zoat Lexhez vágta a sisakot és a fejet. Lex elejtette a sorozatlövőjét, , és mindkét
energiakesztyűjét fölemelte, hogy elkapja.
- Nem! - üvöltötte Yeri - hogy Biff lefejezése miatt-e, vagy azért, mert az ostoba Lex
meggondolatlanságában elejtette fegyverét... ki tudja?
Lex görcsösen fogta a markában a sisakos fejet. Olyan volt, mint valami abszurd,
lábatlan, fémpáncélos ráklény. A tetovált pók, a dögevész címerpajzs mérget fröcsögve
vicsorgott. Az élet szikrája még mindig nem lobbant el teljesen a kimeredő, véreres
szemekben; az életé, mely rohamos gyorsasággal menekült a pók ölelésébe -
zsugorodott, apadt, leszivárgott valami iszonyatos, végtelen, sötét kútba.
Lex belevicsorgott az arcba, mely annyira hirtelen került eléje. Lángoló düh öntötte el,
amiért a fej ilyen pimaszul meg merte ijeszteni - és undorodva gondolt Biff Tundrish
sorsára.
És ugyanakkor mosolygott, tébolyultan mosolygott. Mert Biff ajka elkínzott görcsbe
rándult, mintha valami végső, elhaló szót próbálna formálni... a kárhozatról, vagy a
kétségbeesett életszomjról...
Lex lekapta a fejét, hogy a két sisak csattanva egymásnak ütközött, s megharapta vagy
megcsókolta azt a bíborba játszó, hűlő ajkat. Maga sem tudta, melyiket tette a kettő
közül, de szájában a vér ízét érezte. Lex ezekben a pillanatokban képtelen volt
értelmesen gondolkodni. Bebalzsamozta Biff ajkát a tulajdon nyálával, ahogy az ember
csókot nyom egy minibombára.
Közben látta, hogy a zoat Kurtz testvérre vetette magát. Páncélostul marcangolta szét.
Ugyanakkor eleven pajzsnak használta, bár ez nem tarthatott soká; mert az élet gyors
iramban szállt el az irdatlan testből, és az olyan pajzs nem sokat ér, amit a gazdája
maga szaggat szét.
Így hát Lex a zoathoz vágta a fejet.
És nem is tévesztett célt.
Biff sisakos feje az energiakesztyűs dobás rettenetes erejével csattant a zoat koponyáján
- aztán lepattant, és a fal mellé gurult, ahol a reszkető kocsonyacsápok sietve
körülfonták.
Most már kétségtelenül halott volt. De tagadhatatlan, hogy Tundrish az utolsó percekig
keményfejű volt. Az agya - és az agyát védő burok - beteljesítette eredeti, egyszerű
rendeltetését, mint sújtó-öklelő alkalmatosság... ám becsülettel tette; mert még
holtában is Rogal Dorn nevében öklelt.
A zoat még vérszomjas őrjöngése lázában is megingott egy pillanatra, mielőtt félrelökte
volna Kurtz összeroppantott testét. Majd a sántító Von Reuternek ugrott, akit zavartak
a véráramába került mérgek, hogy megnyomorítsa.
- Lőjetek! Lőjetek! - üvöltötte Juron.
Felugattak a sorozatlövők.
Lövedékek robbantak.
A zoatból szarukérges foszlányok maradtak.
A hadnagy elvesztette fél karját. Von Reuter összeesett - akárcsak pár másodperccel
korábban Biff páncélos torzója.
Kurtz testvér haldoklott.
Yeri odasietett Lex mellé, és az arcába nézett - úgy tűnt, hogy vádló tekintettel.
- Meghorzsolt az a fej? - akarta tudni. Hangja valahol a szemrehányás és a torz
aggodalom között vibrált.
- Meghorzsolt... - motyogta Lex; alig fogta fel Yeri kérdését. A Lex által érzett
döbbenet már-már meghaladta azt, amit magának Biffnek kellett elviselnie élete utolsó
pillanataiban. A volt dögevész "testvér" halála arculcsapásként érte Lexet.
- Meghorzsolt...?
Az egész lelkét horzsolások borították. Megmagyarázhatatlan űrt érzett magában - talán
Biff is valami hasonlót tapasztalhatott, amikor váratlanul elszakították a testétől.
Élősdi, parazita jelenlétet gyanított a közelben - mintha egy szellem lebegett volna
mellette. Gyorsan halványult és zsugorodott, akár a távolból visszhangzó sikoly.
- Nohát - mondta az őrmester rekedten. Hogy szavainak súlyt kölcsönözzön, belerúgott
a legyilkolt zoatba. - Tényleg kétségbe lehetett esve. Nem akarta, hogy tovább
menjünk, bizony. Tundrish bebizonyította, hogy igaza volt - bár ez az életébe került.
Megmentett minket egy súlyos hibától. Megmentett minket. Dorn legyen vele őrökké!
Mikor ezt mondta, a pillantása mintegy véletlenül Lexre tévedt, és Yeri arca elborult.
- Megmentett? Ugyan mitől mentett meg? - sziszegte Yeri sértődötten Lexnek. - Csak
lehetővé tette, hogy sokkal csúfabb véget érj!
A halál kilátása delejes vonzerőt gyakorolt Lexre. A megvetésre méltó dögevész most
nagyobb tiszteletet vívott ki magának két "testvérénél". Helyre kell állítani a megfelelő
rangsorrendet.
Hiszen Biff tulajdonképpen lefegyverezte Lexet... bizonyos értelemben. Milyen
ösztönös mozdulattal kapta el Lexandro a csatatestvére fejét! Ravasz zoat.
Lex gyorsan felkapta a sorozatlövőjét a földről, ahová esett.
- Ha már annyira aggódsz miattam, igazán ideadhattad volna ezt - förmedt Yerire. -
Uram - mondta. - Nagyon közel járhatunk valami központi szervhez. Ami védtelen.
- Előbb a nagykövetről teszek jelentést, meg arról, amit mesélt - Az őrmester lecsukta a
sisaklemezét. Semmi szükség rá, hogy az emberei tovább hallgassák a zavaros
locsogást a Káosz-hatalmakról - ami amúgy is csak az agyafúrt zoat mellébeszélése
volt.
Lex fel-alá járkált, szinte tombolt türelmetlenségében.
Juron felcsapta a sisaklemezét. Az arca komor volt.
- Muszáj kiiktatnunk egy központi szervet. Grenzstein Könyvtáros halott. Mozogjunk,
fiúk!
A hatalmas, kloákaszerű folyosó egy ajtóban végződött, melynek bíborlila izmai
görcsbe rándulva lüktettek, mintha az lenne a feladata, hogy ne eresszen be senki
behatolót.
A nyálkás, kék iszapban lemészárolt tiranidák hevertek, néhány halott űrgárdistával
együtt. Változatos alakú dögevők boncolták a hullákat, emberekét és idegen lényekét
egyaránt. Voltak lottyadt bőrzacskók, amik borotvaéles rágókat csattogtattak, és
tucatnyi kurta, ízelt lábon szaladgáltak. Voltak vonagló, szívókorongos kígyók, és
denevérszárnyú, kampós karmú szállítólények.
A zacskók átrágták magukat a tiranidák elszarusodott bőrén, kisebb darabokra
szeletelve az idegeneket. Ezeket aztán egészben befalták.
Utána puffadt bendővel a nyöszörgő, hajszálerekkel behálózott falban tátongó
ajkakhoz vánszorogtak, amik cuppogva elnyelték őket. A szökő gázok sziszegése arra
utalt, hogy a nyílások mögött pneumatikus szállítócsatornák húzódnak. A kígyók
befurakodtak az elesett Öklök páncélja alá, valahogy feloldották a tetemeket, aztán
kiszürcsölték az üres plasztacél héjak tartalmát, mint csontból a velőt. A szállítólények
ide-oda csapongtak, kampós karmukról nyálkás gombócok lógtak.
Egy dögevő kígyó szökkent Dietrich felderítő pokolgránátvetőjére. A csúszómászó
szorosan rátekeredett a csőre. Füstölgő savat okádott magából, amely a felderítő
kesztyűjére csorgott, mikor megpróbálta lerázni a kígyót a fegyveréről.
Juron energiakardja megvillant, és kettévágta a kígyót - egyszer, kétszer, háromszor. A
szája azonban továbbra is satuként kapaszkodott a gránátvetőbe. A fegyver csöve
buborékokat vetett, felhólyagzott, kifakult a valós világból.
- Dobd el a puskát, Dietrich!
Ideje volt. A felderítő páncélkesztyűjét már majdnem átmarta a sav.
Rovarszabású bőrzacskók és vonagló kígyók mellett rohantak el, egyiket-másikat
beletiporva a sárba. Energiakesztyűs öklök csapták félre a szárnyas dögevőket. Végre
odaértek ahhoz a görcsösen záródó, pörsenéses ajtóhoz - és Juron lézerrel
széthasította.
Biff halott. Biff halott. Lex koponyájában visszhangot verve kongott ez a
megmásíthatatlan igazság, és ő szerette volna ostobán elröhögni magát, ha a volt
dögevész halálára gondolt - letépték a fejét, nahát! Azt a barbár, hivalkodó fejet... Ami
folyton agyaskodott... Azt a rettenetesen ronda tetoválást... Ugyanakkor sértve is érezte
magát, amiért egy ilyen alantas személy most nagyobb megbecsülésnek örvend nála -
akár csatatestvér, akár nem. És mégis: az emléktől szilaj, emésztő görcsbe rándult a
lelke. Valami roppant űrt érzett magában... Mintha az egyik tagját vesztette volna el...
Mintha leperzseltek volna a testéről egy parazitát, és most, hogy már nincsen, Lexnek
rá kellene döbbennie, hogy perverz módon mégis bírt valamiféle értékkel és
jelentőséggel. Biff volt az örökké tamáskodó lábjegyzet Lex életének ájtatos litániája
alatt. Ellentétben állt vele, s ezért értelmet kölcsönzött neki.
Igen, pokol és kárhozat, értelmet!
A haldokló ajtó szétlőtt cafrangjai mögött áttetsző falú, kéklő terem ásított.
A padlón valami hatalmas, pocsolyazöld képződmény terpeszkedett. Talán egy...
mirigy? Mindenképpen az űrhajó egyik belszerve...
Leginkább valami rákosan burjánzó testű óriáscsigára emlékeztetett. Kétoldalt roppant,
ráncos szélű tapadókorongok rögzítették a padlóhoz, amely remegő, lárvaszerű
csövecskékből állt. Vastag kábelkötegek futottak a lüktető mirigymasszából
kitüremkedő tályogokhoz. A szervből vörös és bíborlila váladék bugyborékolt, mely
savanyú hormonszagot árasztott. A levegőben pézsmaillat és záptojásbűz terjengett,
mintha valami eszelős illatszerész kénhidrogénből próbált volna parfümöt keverni.
Mikor az űrgárdisták által leadott sorozatok végigszaggatták a zöld csigát, a szerv
görcsösen összerándult. Habzó testnedvek fröcsköltek. Rostos tapogatókötegek
csaptak elő a szétrobbanó masszában nyíló hasadékokból. A mélyen a padlóban
gyökerező idegcsápok cuppanva kiszakadtak.
És Lex érezte, hogy az amputációs sajgás - ahogy az ember lassan elveszíti a
kapcsolatot önmaga egyes részeivel - abnormálisan felerősödik. Ebben a pillanatban
olybá tűnt, hogy Biff összenőtt vele, testük-lelkük egybeforrott - és most újra
elragadták tőle, még kegyetlenebbül... hogy eleméssze az őrülten kuncogó sötétség.
Yeri megragadta Lexet.
- Elveszítjük egymással a kapcsolatot, Lex... Nem szabad! Nem szabad...!
Szóval Yeri is érzi ezt a bizarr gyötrelmet... Mintha csonkolták volna őket, mintha
elveszítenék önnön lényük egy darabját...
- Érzem, hogy Biff nincs többé! Te is, Lex? Ugyanez vár rám, ha te halsz meg!
Ugyanez a végső magány. Nem szabad meghalnod! Itt, ahol százszoros minden halál...
Életben kell maradnod. Juss ki innen! Párbajra hívlak, Lexandro d'Arquebus.
Halljátok? - kiáltott oda a bajtársaiknak. - Párbajra hívom d'Arquebust a Meszelyek
Csarnokába, mert... mert... - Milyen ürügyet keressen? Talál-e formális sértést, ami
elég súlyos, hogy becsületbeli ügyet vonjon maga után? - Mert Tundrish halálát
okozta, amikor elhitte a zoat hazugságait! A zoat hazudott, és Biff meghalt, hogy
bebizonyítsa!
Lex Yeri képébe nevetett, hogy fájdalmát leplezze.
- Kapkodsz, testvér.
- Testvér... igen, Biff a titkos testvéred volt - és az enyém is! Most, hogy ő nincs többé,
közelebb kerültünk egymáshoz, ugye, Lexy? Mi ketten. És én gondoskodom róla, hogy
elkárhozzál! - kiáltotta szenvedélyesen. - Ki tanúsítja a kihívásomat?
Nem volt itt idő tanúskodásra...
Mikor a szétszaggatott, nedvedző csiga magába roskadt, bíborlila hólyag nyílt a
padlóban, hasadó-repedő zajjal, ami felkavarta az űrgárdisták gyomrát. A kitörni
készülő húsvulkán szélesre tátotta pofáját.
Igen, a haldokló csigaszerv segélyhívására...
Tiranida harcosok botorkáltak sziszegve a terembe, halálköpő puskákat és surrogó
szarukardokat lengetve.
Öt... hat tiranida óriás.
Egy pillanatra megálltak; és felharsant az a vérfagyasztó ropogás, ahogy a fegyverben
lapuló alkatrész-szörnyek lehántották a kitinburkot az eleven, mérgező töltényekről.
Ezek a szarukardok nem izzottak az energiától, mint a másik kettő, odaát a hibernáló
teremben... Két tiranida vicsorogva egymásnak ütközött. Az idegenek zavartnak,
kábának, szervezetlennek tűntek... mintha szörnyű sokk érte volna őket, mintha
elszakadtak és elszigetelődtek volna harcostársaiktól. Ezek a délceg, kegyetlen
sárkányok szinte sebezhetővé váltak... miután a csigaszerv elpusztult.
Lex megfeszült.
És vajon mi futott át Yeri agyán ebben a sorsdöntő pillanatban?
Hogy Lex mindjárt közéjük veti magát, vadul rángatva sorozatlövője ravaszát? Hogy
Lex megragadja az alkalmat a páratlan hőstett végrehajtására, és egymaga, vakmerőn
legyilkolja ezeket az extragalaktikus sárkányszabásúakat?
Hogy Lex feláldozza magát társai védelmében, s ezzel nagyobb érdemeket szerez, mint
Tundrish, a dögevész?
Hogy Lex, bár nem szó szerinti értelemben, most úgyszintén elveszíti a fejét?
Lexnek nem szabad öngyilkos rohamra indulnia; ő nem menekülhet Yeri elől a
csillagtalan űrbe - vagy Rogal Dorn ölelésébe -, ahogy Biff tette...
Mielőtt a többi csatatestvér tüzet nyithatott volna, Yeri elébe vágott Lex ezen végzetes
lépésének.
Egy mentegetőző csahintással kikapta Juron kezéből az energiakardot.
- Vissza, uram! - ordította. - Jelentsétek a zoat hazugságait! Én majd feltartom a
bestiákat!
Yeri a tiranidák felé szökkent, kardja baljósan zúgott, sorozatlövője tüzet okádott - és a
testvérei nem lőhettek, hacsak nem akarták megölni őt is.
Juron egy pillanatig döbbenten állt.
Mert Yeri kitépte az energiakardot harc közben egy tiszt kezéből. Yeremi Valence-re
ezért... megalázó fenyítés várna, neurokesztyű, talán még kivégzés is... ha életben
marad.
Így hát becsülettel kell meghalnia...
A hat megtermett tiranida kétségkívül gondoskodni fog erről, bármilyen zavartak is
legyenek. Az az ember, aki segített Juronnak elfoglalni Lord Sagramoso titánját,
megérdemli tőle ezt a kegyet. Ilyen gondolatok villanhattak át az őrmester agyán. Mert
Juron úgy döntött, hogy támogatja Yerit.
- Csináld, Valence! - kiáltotta, miközben Yeri egy sorozat robbanólövedéket eresztett
első ellenfele potrohába, és ívben meglendítette energiapengéjét, hogy kivédje a
második szarukardjának csapását. - Kifelé, fiúk! Vissza a torpedóra!
Az egyik halálköpőből lángoló, savas golyóbis süvített elő, és szétkenődött Yeri
mellvértjén.
Egy szarukard a sisakját találta el, s fogazott pengéje azonnal kettéhasadt.
Lapátujjas karmok nyúltak utána.
- Kifelé, d'Arquebus! - bömbölte Juron. - Visszavonulunk!
Korai! Korai. A groteszk, lábasfejű űrhajóba való behatolás diadalmas csúcspontját
Lex dicsőséges halálának kellett volna jelentenie.
Az ő dicsősége... az ő halála. Az ő halála; az ő dicsősége.
Mikor elrendelte a visszavonulást, Juron megmentette Yerit a szégyentől, ami
meggondolatlan tette miatt várt volna rá... ez a tett pedig megakadályozta Lexet, hogy
maga tegye meg ugyanezt az ösztönös, öngyilkos lépést...
És valójában ezért ragadta el Yeri az őrmester kardját. Hogy megkösse Juron kezét.
Lex kísértést érzett, hogy megtagadja az őrmester parancsát; hogy belegázoljon a harc
sűrűjébe, fej fej mellett Yerivel. Hogy egymásnak vessék a hátukat azzal a... hitvány,
arcátlan technikusfattyúval. Azzal a kajánul vigyorgó csatatestvérrel...
Vajon nem fognak megneheztelni a bajtársak Lexre, amiért cserben hagyta Yerit?
Lehet, hogy végül mégis Yeri marad felül? Hogy holtában sikerül megaláznia Lexet?
Yeri robbanólövedékeinek záporában az egyik tiranida kettéhasadt, szarukérges
darázsdereka korhadt faágként roppant el. Masszív lába végén a paták rúgkapálva
rángatóztak. Tüskés farka orgiasztikus görcsökben vonaglott - miközben felsőteste
üvöltve elzuhant, s borotvaéles karmai a padlót kaparták.
Yeri most már vakon tüzelt, vakon forgatta az energiakardot is. Az egyik tiranida
karma behatolt a sisakjába, kitépte a szemét, az arcát szaggatta, ő pedig...
elragadtatottan üvöltött.
- Kifelé! Csatarendbe! Vissza a torpedóra!
Lex engedelmeskedett Juronnak.
Kiderült, hogy az őrmester épp idejében adta ki az utasítást. Mialatt az életben maradt
csatatestvérek végigdübörögtek a bűzhödt folyosókon, Juron ráhangolta a
sisakrádiójukat a parancsnoki adó hullámhosszára, hadd hallják a zihálva leadott
jelentéseket. A többi csapat is visszatérőfélben volt a behatoló hadműveletről.
Az idegenek ellenállása lanyhult, és egyre zavarosabb lett, mintha a hajó elkábult
volna. A józan ész azonban visszavonulást tanácsolt, mivel ez elsősorban
információszerző portya volt. Márpedig az információt fel kell dolgozni. Az űrhajó
elfoglalása nem szerepelt a célkitűzések között. Hiábavaló vállalkozás is lett volna, a
jármű szerves jellegét tekintve.
Az Öklök visszavonulás közben nagyerejű, késletetett gyújtású robbanótölteteket
helyeztek el a váladékozó, útvesztőszerű szörnytanyán. A dögevők előbb-utóbb
megpróbálják fölfalni ezeket a tölteteket, hogy megemésszék őket maró
gyomorsavukban.
Lexandro arra számított, hogy az amputációs görcs, a sajgó hiányérzet megint elfogja
majd, ezúttal Yeri miatt.
Most nem ugyanúgy érkezett. Lassan, élősdi módon épült rá a fájdalomra, amely Biff
halála miatt gyötörte akarva-akaratlan.
Lex nem érezte meg a távolból második testvére pusztulásának pillanatát. De Yeremi
Valence mostanra már halott volt. Lexandro nagyon jól tudta.
Az ájult Von Reuter hadnagyot, akit visszafelé úton akartak a vállukra kapni, félig
felfalták a dögevő makrobák. A mellkasa szerencsére még ép volt, úgyhogy Mahler
testvér, aki értette a módját, megállt néhány percre, hogy kivágja belőle a
sarjmirigyeket.
Így hát a hadnagy bizonyos értelemben tovább fog élni.
Nem úgy, mint Yeremi...
Nem úgy, mint Biff, akinek testén irizáló bogarak lakmároztak abban a teremben, ahol
hazugnak nevezte a zoatot. A páncélja mélyén ütöttek tanyát, és elképesztő iramban
szaporodtak. Juron őrmester lángszóróval kiégette a vértezetet, aztán egy
robbanótöltetet dugott le a nyakán, a zörgő, csupasz bordák, feketehám-foszlányok és
szénné perzselt bogarak közé.
És folytatták a visszavonulást, egyre csak folytatták...
A kilencven harcosból, akik behatoltak a tiranida űrhajóba, hatvanegyen tértek vissza a
szállítótorpedó fedélzetére...
...amely utat robbantott magának a végbélcsatorna gigászi záróizmán keresztül, és
kimenekítette őket a világűr tiszta, nyers sötétségébe.
A roppant, fakófehér, haslábú hajószörny más testnyílásaiból más torpedók távoztak.
Rakéták gyulladtak az óriásflotta többi tagja körül is.
Az az idegen űrjármű, amit az Öklök felderítettek, némán megborzongott, mikor a
gyomrában működésbe léptek a robbanótöltetek.
Nem hasadt szét. A birodalmi csatahajók azonban plazmasugarakat és záróbombákat
zúdítottak a többi csigaházas, támadó leviatánra.
Milyen elegánsan lebegtek azok az emberlakta csatahajók, amint perzselő
plazmacsóvákat okádtak magukból! Ezek a tornyokkal és bástyafokokkal ékes,
függőleges városok kísértetiesen világítottak a távoli Lacrima Dolorosa fényében.
Lándzsahegy alakú fedélzetekre voltak osztva, melyek négy kilométer hosszan
meredtek a barátságtalan űrbe, s aljukon fenyegető tüskebozótnak tűnt a gyilkos
fegyverek arzenálja. A vezérsík alatt csaknem ugyanannyi felépítményük volt, mint
fölötte, úgyhogy úgy tűnt, mintha minden űrbárka a saját tükörképén úszna valami
gigászi, higanyüveg tavon.
Önvezérelt, csillagközi záróbombák robbantak az idegen hajóburkokon, s feltörték a
fülledt kamrákat, mint ínyesmester a vacsorára tálalt csiga héját.
Perzselő, ionizált gázcsóvák lövelltek ki elnyújtottan a szikrázó energiamezők közül,
melyek mindeddig féken tartották őket. Ahol a sérült hajóburkokon kiáramlott a
levegő, a lángoló plazma belobbant, s megismertette a sárkányszabású idegeneket az
evilági pokollal.
Csakhogy a támadók több ezren voltak; és a leghatalmasabb csigahajók most baljós,
savófehér, csőrös embriókat kezdtek okádni magukból folyamatos sugárban -
mindegyik akkora lehetett, mint egy kisebb fregatt. Ezek fürge, lustának tűnő ívben
fordultak kínzóik felé. Fakóra szívott, fosszilis magzatok gyanánt úsztak az űrben.
A katedrálisokra emlékeztető csatahajók fedélzetén és lövegtornyaiban tüzet nyitottak a
lézerütegek, csillogó fényfonalakkal hímezve át az őrök sötétséget.
Elefántcsontfehér embriók robbantak szét.
De sokan voltak, nagyon sokan.
Akadtak páran, akik elérték a gyilokjárókat, a csipkézett bástyafokokat. Néma
robbanások rengették a zord, ünnepélyes csatahajókat, letépték róluk az elegáns,
plasztacél díszítést, tátongó alagutakat vágtak beléjük, melyekben fegyvertörmelékből
és kásává zúzott legénységből álló ködpára gomolygott...
A hatalmas területre kiterjedő csata lassan elsodródott a sárgaságos gázóriás és sápadt
holdjai mellett, befelé, a központi nap irányába.
Az elvadult barbárok a Lacrima Dolorosa III-on egyelőre az ütközet legfényesebb
felvillanásait sem vették észre az éjszakai égbolt zenitjén; a harcoló felek még mindig
több százmillió kilométerre voltak dzsungelviláguktól.
HUSZADIK FEJEZET
Lex a kolostorerőd aljából kiálló Solitorium galériáján térdelt magányosan, és a lelkét
vizsgálta.
Nem törődött az epebajos gázködök és a tízezerszám pislákoló csillagok
panorámájával, az apró, ciánzöld lámpásokkal és a dühös karbunkulusokkal, melyek
lázas lobogásba fagytak a világűr sötétjében. Megvetőn meredt a tarka csillagfény
pasztellszínű mintázatára, amely homályosan rajzolódott ki a plasztacél
padlólemezeken, a konzolos erkélyek négyes osztatú ablakain átszűrődve.
Kroff Tezla hadnagy, a kezetlen-lábatlan nyomorék már régóta nem volt itt, visszatért
Vérivó testvéreihez. Tezlát a rend egyik fregattja szállította haza, a Lacrima Dolorosa-
kereszteshadjáratot megelőző parancsnoki találkozót követően.
Lexandro egyedül volt.
A megcsonkított Kroff Tezla emléke azonban megmaradt, amint fel-alá kószál csésze
alakú kiberkocsiján, a főemlős servitorok kíséretében.
Micsoda kemény ember!
És egy magányos napon három "testvér" kereste föl, már-már szemtelen kíváncsiságtól
hajtva...
Yeri azt akarta tudni, megbánta-e Tezla, hogy életben maradt. Lex folyton mellébeszélt,
hogy fölényesebbnek tűnjön Yerinél. Aztán megkérdezték, valóban egymás vérét
szívják-e annak az egzotikus, vérivó rendnek a csatatestvérei - s ezzel megsértették
Tezla magányát, fölkavarták a bánatát, ami érthető módon ingerültté tette a hadnagyot.
Emlékeztették iszonyú elszigeteltségére - hogy nélkülöznie kell a testvéreit és tulajdon
végtagjait.
Most Lexandro is elszigeteltté vált; olyan módon csonkították meg a lelkét, amit
elképzelhetetlennek tartott, ami álmában sem jutott volna eszébe. Rogal Dornhoz
intézett imái hamuvá és ürömmé porladtak. A hiábavalóság árnya kísértette - mélyebb
és pusztítóbb szakadék volt ez bármiféle hőaknánál.
A hazatérés után meggyónt Lo Chang káplánnak, akinek holdvilágképét
meteorkráterek tarkították. Egy tágas kápolnában öntötte ki neki a szívét, melynek
falán most egy vicsorgó tiranida koponya lógott; a lapított, hosszúkás tarkó eltűnt a
bíborlila mélyedésben, amit belül puha bársonnyal vontak be, mint valami függőleges
ékszerdobozt.
Lo Chang csipkézett válaszfal mögött ült egy kínzózsámolyon - nem azért, hogy az
alkalomhoz illő fájdalmat érezzen, amikor egy csatatestvér beismeri előtte a
hiányosságait... Nem, hiszen az ülepe idegszálait gyötrő székrekedésszerű görcsök talán
még kifinomult élvezetet is jelentettek neki... Így azonban együttérzőn magába
fogadhatta a gyónó nyomorúságának bizonyos hányadát, amit aztán kiüríthetett a
szervezetéből, durva salakanyaggá alakítva, melyet aztán a többi hulladékkal együtt
kilőttek az űrbe...
- Amikor a primarchánkhoz fohászkodom, hogy felfrissítsem odaadásomat - suttogta
Lex -, csupán hideg űr ásít a lelkemben... pedig korábban Dorn szelleme töltött el
jelenlétével, hevével és izzásával... Úgy érzem, Rogal Dorn megvonta tőlem kegyét és
áldásos energiáját...
Hála a Lacrima Dolorosa-kereszteshadjáratnak, most már valamivel többet tudtak a
tiranida flotta működéséről.
A lábasfejű űrjárműveknek, amik megtámadták azt a félreeső naprendszert, körülbelül
egyötöde pusztult el és vált harcképtelenné - részben a behatoló űrgárdisták, részben a
csatahajók tüze jóvoltából -, mielőtt a megtizedelt birodalmi sereg visszavonult a
régióból, hagyva, hogy a gyülekező csigahajók elemésszék a dzsungelvilágot és
tudatlan lakosait.
A támadó különítmény egyötöde talán ötezred részét tette ki a teljes flotta becsült
létszámának. Hacsak nem volt téves az a becslés. Elképzelhető, hogy az volt. Sok
mindent még mindig sötétség takart, a hipertér árnyéka.
Egy töredékrész. De akkor is... mérhető töredék.
És történelmi léptékben nézve a flotta lassan mozgott.
Bár kozmikus léptékben nézve gyorsan.
És folyamatosan kapta az utánpótlást. És egyre több rabszolgaszörnyet tenyésztett ki a
szerencsétlenekből, akiknek összegyűjtötte az ivarmirigyeit, s kivonta sejtjeikből a
génállományt, hogy eleven szerszámokat alkosson magának.
De a kereszteshadjárat sikerrel járt, nem? Most már többet tudtak.
A hatalmas génhasító királynőkről, akik az uralkodó tiranida kasztok fennmaradásáról
gondoskodnak, a biológiai segédorganizmusok széles skálájáról, amiket ezek a
királynők dolgoztak ki... a génorzókról, a zoatokról... a klónozással szaporított eleven
fegyverekről és szerszámokról, amiket génsebészeti úton alakítanak ki a fogoly
rabszolgafajokból. Az energiakortexekről, amik a folyadékkeringést biztosítják az
eleven űrhajókban. Az érzékelőlebenyekről, amik az érzékszervi benyomásokat
továbbítják.
A tudati szinapszisokról, amik összekötik az egyes űrhajókat a flotta egészével,
összehangolják a tiranidák meg a segédorganizmusok működését, s együttesen alkotják
a gigászi vezértudatot...
- Elpusztítottátok a tudati szinapszist - magyarázta Lo Chang türelmesen Lexnek. - Ez a
szerv biztosítja az összeköttetést a tiranida hajók és a flotta vezértudata között. A
telepen belül kapcsolatot teremt a kárhozatos szörnyek és segédorganizmusaik között,
s gondoskodik róla, hogy a tenyészet már-már telepatikus szintű összhangban éljen.
Minél közelebb van hozzá az ember, annál erősebb a befolyása. A te pszichikai
profilod csak nulla egész egy ezrelék volt, ha jól emlékszem... A csigaszerv közelsége
azonban százszorosára fokozta a fogékonyságodat. Halálosztó Könyvtárosaink
megérezték a szerv hatalmát; de a Könyvtárosok alapos kiképzést kapnak, hogy
ellenálljanak az ilyen... külső nyomásnak.
- És ekkor Tundrish testvér borzalmas halált halt a közeledben. A közvetlen
közeledben.
- Innen ered az elsöprő kétségbeesés - és a döbbenet, amit a kétségbeesés
jelentkezésekor éreztél.
- Most azért zárod el sokkos állapotban lévő elmédtől Dorn kisugárzását, hogy
megvédd magad, nehogy... lélekben elbukj. Tundrish halála még mindig hatással van
rád.
- Valence-é ugyancsak. A fájdalom azon a csatornán árasztotta el a tudatodat, amit a
csigaszerv végtelen halálfélelme nyitott, amikor elpusztult.
- Nyisd meg az elmédet Dorn előtt, d'Arquebus! Hadd mossa el Dorn ragyogása a
halálos sötétséget!
De minden hasztalan volt.
Milyen keserűséggel töltötte el a tudat, hogy Biffnek és Yerinek a halálukkal sikerült
sokkolnia az elméjét...!
Lexnek meg kell tisztulnia ettől a gyűlöletes keserűségtől, mert szégyent hoz rá.
Szégyent hoz rá, hogy Biff hősi halált halt, amikor megmentette őket egy szörnyűséges
ostobaságtól, mert átlátott a zoat ármányán. Szégyent hoz rá, hogy hivatalosan Yeri is
hősként halt meg... bár gyakorlatilag konok rögeszméjének esett áldozatul, hogy bármi
áron megvédi Lexet az öngyilkos hősködéstől.
Dühítette, hogy szégyenkeznie kell.
Döbbenetes, de gyászolt - mert Biff és Yeri halála megfosztotta őt önnön énjének egy-
egy darabjától.
Lehet, hogy Lo Chang rátapintott a lényegre, mikor az érzelemfokozó hatást emlegette?
Lehet, hogy Lex minden gyászát és bánatát csupán egy nagydarab, sárgászöld,
idegrostokból álló űrcsigának köszönheti?
Vagy mégis őszinte ez a fájdalom, ez a tompa sajgás, amiért elszakították két
testvérétől?
Számít valamit?
Igen, számít. Mert most elhagyott árvának érezte magát a testvérei között.
Tíz évvel korábban mennyire őrült volna, hogy megszabadult a traziori társak
megalázó árnyékától...!
Most azonban... ő, aki megtagadta saját rokonait - a két ostoba fruskát -, kénytelen
volt beismerni magának, hogy bár nem vette észre, és csak az elszakadás élménye
tudatosította benne a tényt - a végső, visszavonhatatlan elszakadásé -, mégis
ikertestvérekre tett szert, két elválaszthatatlan árnyékra... akik most eltűntek, haláluk
kioltotta az árnyékokat. És nélkülük Lex kevély, ellenállást nem tűrő teste furamód
anyagtalanná vált.
Lo Chang buzdítására ismét imádkozott - mindhiába.
Por.
Hamu.
- Meg kell tisztítanod a lelkedet a Solitoriumban - mondta a káplán -, amíg meg nem
találod magadnak a modus salvationist.
A káplán felállt a kínzózsámolyról, és a spanyolfallal elkerített, felszentelt Ablutorium-
fülkéhez kacsázott, hogy könnyítsen magán, és kiürítse szervezetéből Lexandro
gyónásának terhét.
Lex lelkére azonban továbbra is mázsás súly nehezedett.
Így hát a térdeplő Lex magára maradt az univerzummal, amely képes volt egyetlen
falásra lenyelni minden lelket, minden világot, minden fajt.
Odakint, a csillagok között lázadó kormányzók és felkelők lapulnak... őket ki lehet
iktatni. Különös, hátborzongató idegen fajok élnek ott, az eldák és a szlannok, meg a
vérengző orkok... Velük is dűlőre lehet jutni.
Most az agyafúrt, kegyetlen tiranidák kezdték meg átfogó inváziójukat, hogy torz
eszközökké gyalázzák az emberek és idegen lények testét, a rejtélyes vezértudat
eljövendő birodalmának szolgálatában...
Miközben az árnyak fátyla mögött, de minden pillanatban támadásra készen, a Káosz
kimondhatatlan hatalmai emésztik a kozmoszt, rothadó pestis gyanánt.
A néma csillagok között, az űr süket csendjében, halálcsörgők zörgése vegyül a
tébolyult üvöltésbe.
Az ököl keményen üt. Az emberfölötti testeknek, amiket az Istencsászár az ádáz,
hűséges, arkangyali primarchák örökéből alkotott, minden eretnekségnek ellen kell
állniuk.
Lex teste egyelőre makulátlan volt.
Hatalmas, de gyönyörű.
Yeri azúrkék szemére gondolt - amit szarukérges karmok téptek ki; szőke fürtjeire, a
rúnákra az arcán, behízelgő, pimasz, irigy mosolyára.
Eszébe jutottak Biff élesre köszörült fogai, zölden parázsló szeme, groteszk tetoválása,
zsíros, fekete haja - az az ősvilági fej, amit egyetlen brutális mozdulattal szakítottak le a
nyakról.
Hogyan róhatná le a tiszteletét halott testvérei előtt, hogy ismét részesévé váljon Dorn
kegyének?
Most már lassan összeállt a kép.
Először Biff üres cellájába ment.
A kis munkapadon, a csiszolókerék és a paraffinos üvegcse mellett egy csontkéz
hevert, amit félig már elborítottak a művészi faragások. Az időeltolódás miatt az Öklök
távolléte hosszúra nyúlt, s közben por telepedett a munkapadra - amit egyetlen servitor
sem mert felnyalni vagy felszippantani, noha a padló és a fekvőhely ragyogó tiszta
volt. A falon Dorn képe lógott.
Lex kigöngyölte Biff ősrégi zsebkését a gyíkbőr-darabok közül. Az ujján kipróbálta az
élét és a hegyét. Rubinvörös vércsíkot húzott a hüvelykjére, majd vállat vont. Biff
vaskos keze talán tudott csontot faragni ezzel a primitív szerszámmal, Lex azonban
nem bízott a saját ügyességében.
Pillantása egy szilikonkarbid vésőre tévedt, amely rég elfeledve hevert az egyik polcon,
és sokkal vastagabb porréteg borította, mint a kést meg a csiszolókereket; ezt az
elegáns kis szerszámot vitte magával.
Úton a legközelebbi olvasószoba felé, miközben oda-odabiccentett a mellette elhaladó
csatatestvéreknek, találkozott egy kiborgizált takarítómunkással, és eszébe jutott, hogy
meg kéne tisztíttatni a vésőt ezzel a haslábú félautomatával. Akár ki is polírozhatná.
Aztán meggondolta magát. Durván rámordult a néma servitorra, majd saját maga
nyalogatta le a kis szerszámot, és addig fényesítette gennysárga tunikáján, amíg az
ezüstnyélbe maratott rúnák mind ékesen ragyogtak.
Az olvasószobában néhány újonc kadétot talált. Friss izom az Öklöknek. Igen, izmok
és izmos elmék. A képernyőkön Lex a Codex Astartes lapjait látta. Az egyik kadét a
díszbetűs, kalligrafált kiadást választotta. Ebben az űrgárdista testület szent
kézikönyvének minden egyes mondata arany-ezüst cartouche-ba foglalt, gondosan
megfestett iniciáléval kezdődött. Lex egy pillanatra rámosolygott a kadétra, aki
áhítatosan megborzongott, amiért egy teljes jogú csatatestvér, tízéves szolgálatot jelző
acélrúddal a homlokában, futó érdeklődésre méltatta.
Lex letelepedett egy műarany keretbe foglalt konzolhoz, amit éppen senki nem
használt, és addig zongorázott a billentyűzeten, amíg meg nem találta, amit keresett. A
képernyőn a kolostorerőd Apothacarion-részlegének tabula topographicája vibrált...
A kicsiny helyiségben nem voltak sem hóhérsebészek, sem technopapok; Lex meg is
lepődött volna, ha talál itt valakit. A kutatókat most más foglalkoztatta: azok a minták
és adatok, amiket az Öklök a tiranida csigahajókról hoztak magukkal. Az is lehet, hogy
ezt a kamrát már évtizedek óta nem használták.
Ugyanabban a laboratóriumban volt, amiről valamikor régen Huzzi Rork őrmester
mutatott a három testvérnek egy holofelvételt Necromundán.
Itt volt az acélváz és a mechanikus kéztartó állvány. Itt volt a sima felületű vitrodur-
kád; és fölötte a folyadéktartály.
Az egyik falon a sebésztudomány szimbóluma, a rézveretes, kígyós jogar lógott, amit
tüskékkel kivert páncélkesztyű markolt. A jogar csúcsáról borotvaéles érfogók ágaztak
szét.
Lex elfordított egy kart, és félig engedte a páncélüveg kádat színtelen folyadékkal.
Beleköpött. A folyadék sisteregni kezdett, füst szállt föl a felszínéről.
Igen, ugyanaz a sav. Maró aqua imperialis.
Lex letette a szilikonkarbid vésőt az üvegkádat tartó plasztacél padra.
Félmeztelenre vetkőzött.
A teste tökéletes volt; tökéletes.
A műtéti hegek halovány körvonalaitól eltekintve makulátlan.
Legalábbis nem csúfították sebhelyek.
De milyen foltosnak érezte a lelkét...!
Megvetően félrelökte az állványt, és belemerítette bal kezét a folyékony oldószerbe.
A savas oldat sziszegve marta-szaggatta a húsát - és fojtott sziszegés szakadt fel
Lexandro ajkáról is. Sziszegés, semmi több.
Csak állt, s a lábát nem béklyók szegezték a földhöz, hanem tulajdon rendíthetetlen
akarata, miközben irtózatos kínokat állt ki, élvezte őket, s kényszerítette az ujjait, hogy
a kád fenekére simuljanak, miközben a sistergő savfürdőt tejfehérre színezték a
feloldódó szövetek...
Elég.
Bár szétmart idegpályáin fel-alá száguldottak a gyötrelmes impulzusok, Lexandro bal
karjában azonnal reagáltak az izmok, mikor utasította őket, hogy emeljék ki a kádból
csonttá sorvasztott kezét. Aztán gondosan a padra helyezte a tisztára maratott vázat,
amit csak valami aszott, megfeketedett kötőszövet-maradék tartott össze.
A karja - hús és vér.
A keze - csupasz csontok.
Ó, a sebészmesterek képesek lesznek rá, hogy hajszáldrótból, szintirostból és
pszeudoszövetekből új kezet formáljanak erre a vázra. Nem nyomorította meg magát
hosszú távon. Nem tagadta meg az öklét a rendtől. Az istenkáromlás lett volna... és az
istenkáromlás szándéka távol állt tőle.
Lexandro jobb kezébe vette a vésőt. Bekapcsolta - a hegye vörösen felizzott -, és
lassan, fáradságosan faragni kezdte saját ujjperceit és kézközépcsontjait.
Dőlt betűket használt, a tőle telhető legapróbbakat és legelegánsabbakat. Lexandro
verítékes munkával, újra meg újra felvéste a csontjaira Yeremi Valence és Biff
Tundrish nevét, meg azét a helyét, ahol mindhárman születtek: Trazior, Necromunda.
Minden betűnél a tökéletesség lebegett a szeme előtt.
Két óra múlva, mikor a kézfeje megtelt, megfordította a csupasz vázat, és ugyanezeket
a szavakat belefaragta a csontok tenyér felőli oldalába is.
Néha egy-egy könnycsepp csordult ki a szeméből, hogy lehűtse kissé a véső vörösen
izzó hegyét.
Végül befejezte.
Fölemelte televésett kezét, mindenfelől gondosan szemügyre vette, s közben azt
suttogta:
- Bocsássatok meg!
Vajon kihez fohászkodott? Yerihez és Biffhez? Rogal Dornhoz? Az Istencsászárhoz?
ámbár a savfürdő az összes izmot lemarta Lexandro bal kezéről, s a csuklója alatt
minden idegpálya semmivé enyészett, a faragott csontujjak mégis lassan behajlottak,
ahogy ott ült, és nézte őket.
A csodás mozdulat átalakította a kézcsontjait... ököllé.
Egy birodalmi ököl csontvázává.
Lenyűgözve tanulmányozta lecsupaszított öklét.
Látomásos delíriumában hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mi lesz a személyes
címerpajzsa, ha egy szép napon majd tisztté léptetik elő... noha már nem fűtötte a
becsvágy, hogy részesüljön ebben a megtiszteltetésben.
Nem.
A helyzet túl félelmetes volt.
Mikor végre már úgy tűnt, hogy a Birodalom szakadozott pókhálója tartani tudja a hit
keskeny, vöröslő határvonalát a lázadókkal és eretnekekkel, az orkokkal, szlannokkal
és génorzókkal szemben, a galaxisközi űr mélyéről előbukkantak maguk a génorzók
teremtői - a hatalmas tiranida flották.
Mi jelenthet ennél nagyobb veszedelmet? Hacsak nem a Káosz-hatalmak...
De azokkal Lexnek nem kell törődnie. Gondolnia sem szabad a gyalázatos Tzeentchre,
nehogy belülről törjön rá a romlás...
Bárcsak Necromundán maradt volna a bolyvárosában, vérengzőn-ártatlanul; akkor
csak a kegyvesztettségtől, az agyonmérgezett környezettől, a bandaháborúktól, a
fosztogató nomádoktól, a sátánimádóktól, a mutánsoktól, az éhhaláltól és más
jelentéktelen apróságoktól kellene félnie.
Ámde Lex többé már nem volt ártatlan.
Felelős volt.
Ökölbe szorított csontjainak ketrecét felajánlotta a primarchának...
És a szíve mélyén mintha kinyílt volna egy másfajta ketrec...
...hogy bebocsássa Rogal Dorn sugárzó fényének egyik sugarát.
Az ismerős fénysugár áldásosan átjárta őt, akár egy lángoló balzsammal felkent hegyű lándzsa.
