science fiction, sci-fi, fantasztikus, tudományos, fantasy
A Warhammer a Kultúrházban: a műsor 2007 szeptember 11-i adásának vonatkozó része. Kissé elcsúszott a hang a képtől, ráadásul a riporter nagyon tájékozatlan a témában.Festett sárkányok, tündérek, génmanipulált szuperkatonák a gonosz erők ellen. Stratégiai játékok egy közösségformáló terepasztalon.reklám: inkvizitor.hu
< onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj77j8mvLklC8lnNGqXP1sxfsAj1UI0zpvlIgvAL1N_yRgj_zXsv49c7KBU3Sdl5SSNdXmyrKhh0dOMidtulDyyU3-voA961DgjelTSfnCIJko2wrOb0cMEtgOSxWNb_tPccbzGq9Hx783X/s1600-h/preyscreen_05xx.jpg">A Harckor25. évezredAz emberiség eléri a galaxis távoli peremeit, befejeződik a csillagokfelé irányuló, több mint tízezer éve elkezdődött kiáramlási folyamat.Az emberi civilizáció hatalmas területen szóródott szét; a számtalankisebb kolónián és túlnépesedett, hatalmas bolygón kialakulthalmazai jelentősen különböznek egymástól. Folytatódnak akülönböző idegen fajok (főként az orkok) ellen vívott helyi jellegűháborúk és viták, de ezek egyike sem jelent komolyabb veszélyt azemberiség által birtokba vett űr általános stabilitására. Azután –szinte egyszerre – bekövetkezik két esemény. Egy: majdnemvalamennyi kolonizált világon felbukkannak a pszichikus erőkkelrendelkező emberek. Kettő: a civilizáció bomlásnak indul anépesség egyre szélesebb rétegeit érintő őrültség és démonimegszállottság, valamint az új „pszik” és az emberiség többi tagjaközött kirobbanó testvérháborúk miatt. Számtalan fanatikus szektaés szervezet jelenik meg, amelyek mindegyike boszorkánynak ésvagy degenerált mutánsnak tartja a psziket. és ennek megfelelőenüldözi őket. Ekkor az emberiség még távol van attól, hogy felfogja ahipertéri lények (ezeket később démonoknak nevezték) létezését,valamint azokat a veszélyeket, amelyeket az újonnan felébredtpszichikai erőkkel rendelkező emberi elmére jelentenek.A humán civilizációt iszonyatos háborúk szaggatják. A helyi kisbirodalmak és frakciók egymás ellen harcolnak, és közben az orkok,a tyranidák és más, az emberiség által uralt űr meghódításáratörekvő idegen lények ellen háborúznak. Számos világ a hipertérilények martalékává válik, sok visszasüllyed a barbarizmusba. Azilyen világok közül csak azokon maradnak életben az emberek,amelyeken a psziket elnyomják vagy kontrollálják. Ez időszak alatt aTerra rettenetes hiperviharok következtében elszigetelődik; azemberiség hazája több évezredre izolálódik, és ez még inkábbfelgyorsítja a faj pusztulásának folyamatát.A Hórusz-eretnekség30. évezredAz emberiség a kihalás szakadékának peremén tántorog, s amikorCsászára ellen legbizalmasabb hadnagya, Hórusz hadúr árulástkövet el, a galaxisban szinte mindenütt polgárháborúk robbannak ki.Hórusz – aki egy hipertéri démon hatalmába került – maga melléállítja az emberiség legkiválóbb harcosai, az űrgárdisták számosegységét. A végső összecsapás során a Császár párharcbanlegyőzi Hóruszt, de ezért a diadalért saját emberi mivoltával kellfizetnie.Testét ekkortól gépekkel, pszichéjét emberáldozatok révén tartjákéletben, mégis megkezdi a hosszú, gyötrelmes feladatvégrehajtását: visszaszerezni az emberiség által korábban birtokoltűrt. Megalkotja a később, a 41. évezredben „Astronomican” névenismeretes pszichikai navigációs „jelzőfényt”, és ezzel lerakja aBirodalom alapköveit. Az Astronomican (amelyet azon pszikhaldokló lelke táplál, akik amúgy a hipertéri démonok áldozatáváváltak volna, és amelyet a Császár mindennél erősebb akaratairányít) hamarosan az egész galaxisban a navigátorokfelbecsülhetetlen értékű segítőjévé válik. Az intersztelláris utazásmég könnyebbé és gyorsabbá válik, és a pszik, valamint a hipertérilények leigázásának köszönhetően az emberiség nagyobbik részemegszabadul pokoli béklyóitól.A Birodalom kora41. évezredA galaxisnak a „Birodalom” néven ismert részében az emberiség azAdministratium szervezeteibe és kötelékeibe tartozik. A Császármég jobban eltávolodik halandó alattvalói mindennapi gondjaitól, ámaz Inkvizíció továbbra is fáradhatatlanul védelmezi a társadalmat arenegát pszik és a rettenetes hipertéri kreatúrák által képviseltállandó veszélytől. A Birodalom hadseregei – az Őrség és a szinteemberfeletti űrgárdisták – szünet nélkül küzdenek a betolakodóorkok, tyranidák és más idegen lények ellen. Ám a pszik számafokozatosan növekszik, és a hipertéri lényekkel kapcsolatban lévőegyéb csoportok is megpróbálnak teret hódítani maguknak...A 40 273. évJaq Draco inkvizítor Ey'Lindi orgyilkos kurtizán társaságábanfeljebbvalója, Baal Firenze parancsára a Sztálindróm néven ismertbolygóra érkezik, hogy tanúja legyen a génorzókmegsemmisítésének. A purgálás sikerrel zárul, ám a titokzatos„Harlekin-ember”, Zephro Cornellan addig mesterkedik, míg Dracofelfedez egy összeesküvést, amelyben inkvizítorok egy titkoscsoportja és mások megpróbálják megfertőzni az emberiséget egytudatirányító pszichikai parazitával, a hidrával. Draco, miközben aCornellan által hátrahagyott nyomokat követi, akaratlanul előidézi aSztálindrómon létező élet teljes pusztulását. A hipertérben egyűrbárkában Draco felfedezi, hogy Firenze is az összeesküvők közétartozik. Annak érdekében, hogy információkat szerezzen a hidráról,az inkvizítor elutazik az egyik káoszvilágra az Iszonyat Szemében,és erre az útra vele tart Ey'Lindi, Vitalij Gugol navigátor, valamint azömik mérnök, Zhord. Innen a Földre menekülnek. Kénytelenekrenegátként viselkedni. Bejutnak a császári palotába, hogy aCsászár tudomására hozzák mindazt, amit sikerült megtudniuk.Draco találkozik az uralkodóval; az audiencia rettenetes és nehezenfeldolgozható élményt jelent számára. Ezt követően elrejtőzik:felfüggeszti életfunkcióit abban a reményben, hogy amíg sztázisbanvan, olyan események következnek be, amelyek ismeretébenjobban megértheti a hidra-konspirációt, és az Inkvizíción, valamint aTitkos Inkvizíción belül zajló konfliktusokat.A 40 373. évAmikor az évszázados sztázist követően Draco magához tér,megtudja, hogy valaki (vagy valakik) inkvizítorokat gyilkolnak.Találnia kell egy asztropatát, hogy pszichikus módszerekkelinformációkat szerezzen az aktuális eseményekről. Annak ellenére,hogy Gugol navigátoron az őrület jelei mutatkoznak, Draco hajójaeljut a Luxus Primer világra, ahol a Slaanesh-kultusz hívei éppenfellázadnak. Gugol démoni erők martalékává válik, ám Jaq ésEy'Lindi újra találkozik Zhorddal. Együtt találnak egy új navigátort,Petrovot, és elrabolják a kormányzó asztropatáját, Fennixet.Kiderül, hogy az elda Harlekinek arra készülnek, hogyvégrehajtsanak egy ceremóniát a Sztálindróm orbitálisán, és hogy amegfiatalított Baal Firenze az űrgárdisták segítségével meg akarjatámadni az elda bázist, mert így akarja megszerezni a Hiperhálóravonatkozó titkokat. (Az eldák ezen keresztül utaznak a hipertérben.)Jaq és társai csak akkor képesek észrevétlenül bejutni az idegenbázisra, ha Ey'Lindiből műtéti úton eltávolítják a génorzótestimplantokat, mivel csakis így tudja használni a polimorfint,melynek segítségével magára öltheti az eldák külsejét. Megtudják,hogy Ey'Lindi egykori parancsnoka, a renegáttá vált Tarik Ziz, egysebészcsapattal együtt a Darvashra menekült. Ey'Lindinek sikerülkivetetnie magából az implantokat.A csapat éppen akkor hatol be az eldák bázisára, amikor apszichotikus Firenze által vezetett űrgárdisták támadást indítanak azobjektum ellen. Jaq és társai a hiperhálón át elmenekülő ZephroCornellan után vetik magukat. A társasághoz csatlakozik Lexandrod'Arquebus kapitány (az Olvasó őt a Warhammer 40 000;Űrgárdista c. regényből már ismerheti). Fennix, az asztropata, életétv e s z t i .Ahogy megérkeznek az Ulthwé mestervilágra, azonnal fogságbaesnek. Megtudják, hogy az idegenek tervei szerint Jaqnak démonimegszállás áldozatává kell válnia, ki kell purgálódnia, meg kellvilágosodnia, hogy azután az eldákat szolgálja a Császár fiaival(más néven: Sensej Lovagok) kapcsolatos manipulációjukban, éselősegítse a kozmosznak és a Káosznak azt a megsemmisítését,amelyről az eldák profetikus dokumentuma, a Rhana Dandrakönyve szól – az a könyv, amely a Hiperhálóban elrejtett, legendásFekete Könyvtárban található.Egy szakasznyi űrgárdista megmenti Jaq csapatát. Az inkvizítor éstársai a Hiperhálóba menekülnek. Petrov navigátor egy harc soránelveszti az egyik karját. A halott Fennix által rábocsátott agóniavíziósorán Petrov hiperszemével megpillantja a könyvtárhoz vezető utat.A csapat megpihen az egyik hiperizált világon, ahol Lex – a Káoszűrgárdistáinak támadása közben – belemetszi Petrov harmadikszemébe az útvonalat.Mire Jaq és csapata eljut a Fekete Könyvtárhoz, Lexandrokivételével valamennyi melléjük szegődött űrgárdista elpusztul. EgyFőnix Úrnő megöli Ey'Lindit, s ezzel komoly csapást mér Jaqra.Petrov árulással próbálkozik, halál a jutalma.A drágakövekkel kirakott kinccsel, a Rhana Dandra könyvével,valamint Petrov halálos hiperszemével – amelyet Lex vágott ki ahelyéről – a páncélját vesztett kapitány, Zhord és a fájó szívűinkvizítor elindul, hogy egy olyan világot találjanak, aholmeghúzhatják magukat, míg sikerül dekódolniuk az idegeneksorskönyvét. Az elkeseredett Jaq esze egyfolytában azokon azállítólag létező keresztutakon, a Hiperháló kereszteződésein jár,amelyeknél alterálni lehet az időt és a valóságot, amelyeknélvalahogy talán visszahozhatja a halálból Ey'Lindit – feltéve, hogysikerül magába csalogatnia és kipurgálnia egy démont, ésmegvilágosodottá válnia...Tartalom:ELŐSZÓA BENNÜNK LAKÓ SZÖRNYETEGI N K V I Z I T O REpilógusŰ R G Á R D I S T ATORZ CSILLAGOKH A R L E K I NK Á O S Z G Y E R M E KA 40K TÖRTÉNELME
TORZ CSILLAGOK- novella -A gyűjteményes kiadás történetei:A bennünk lakó szörnyetegInkvizitorŰrgárdistaTorz csillagokHarlekinKáoszgyermekA tizenhatodik születésnapján Jomi Jabal végignézte, hogyantörnek kerékbe egy boszorkányt Groxgelt piacterén. Hűs,félhomályos este volt. A vakító kék fénnyel világító nap márlenyugodott egy ideje, a csillaglámpásokkal ékes éjszakabeköszöntéig azonban még hátravolt egy-két óra. A sáfránysárgagázóriás renyhén pöffeszkedett a füstös égbolton; úgy tolakodott ahorizont fölé, akár valami roppant homokdűne. Fénye bearanyozta aváros cseréptetőit meg a poros, patanyomokkal tarkított főutcát.Aranyszínű lángolásával valóságos kohónak, izzó pokolnak tűnt azégen. Hőt azonban – a nappal ellentétben – mégsem sugárzott.Jomi gyakran elcsodálkozott ezen, de volt elég esze, hogy nekezdjen kérdezősködni. Fiatalabb korában az alapos verésekelvették a kedvét a túlzott kíváncsiskodástól.Persze Apu csak jót akart neki. Azok a fiúk és lányok, akikkérdezősködnek, valószínűleg jó úton vannak afelé, hogy maguk isboszorkánnyá váljanak.Ha majd az aranyóriás végül lebukik a látóhatár alá, az őrtoronybanmegfújják a kürtöt. Ez a rezes hangú sikoly a sötétség beálltakor akijárási tilalom kezdetét jelezte. Úgy beszélik, utána a sötét utcákonportyázni indulnak a mutánsok.Vajon valóban mutánsok kóborolnak Groxgeltben éjszakánkéntáldozatokra lesve, olykor-olykor behatolva az óvatlanok otthonába?Jomi úgy érezte, ez inkább kézenfekvő ürügy, hogy a hűvösebbidőszakban házaikba száműzzék a városlakókat. Máskülönben agroxgelti kocsmák tovább lennének nyitva. A munkások késő estigvigadoznának, és reggel fáradtak lennének: mogorván, levertenvégeznék dolgukat a forró nappalokon.Az persze kétségtelen tény, hogy mutánsok valóban léteznek.Boszorkányok, garabonciások. Éppen itt van egy, a kerékrek ö t ö z v e .Még két óra volt hátra sötétedésig...– Ez a boszorkány agyafúrt fondorlatokkal élt! – harsogta atömegnek az elnöki rezidencia ébenfekete lépcsőiről Henrik Farbtisztelendő, a prédikátor. – Képes megbűvölni magát az időt! Megtudja állítani az idő folyását. Ámbátor nem sokáig... úgyhogy nefussatok el, félelemre semmi ok! Figyeljétek a büntetését, ésokuljatok szavaimon: a boszorkány ugyan embernek látszik, ámvalójában elfajzott.Óvakodjatok azoktól, akik embernek tűnnek, de mégsem azok!Farb rettenetesen kövér volt. Fekete palástja alatt úgy kidagadt abőrvért, hogy akár már érzékinek is lehetett volna nevezni, haasszonyról lett volna szó. Nőies volt a parfümös jáde-üvegcse is,amely átfúrt orrcimpájában lógott, hogy útját állja a trágyabűznekmeg a tolongó, verítékező testek szagának. Beszéd közben egyláncra vert, lángoló tetovált démon vonaglott pufók arcán, hatszögűvarázsjelbe zárva, hogy megóvja a rontástól nyálat fröcskölő szájátés apró disznószemét. A prédikátor általában bő, fekete selyemköntöst viselt a meleg miatt, amely csak ilyenkor kezdett enyhülnikissé – ám amikor a gonosz lélekkel kél harcra, gondoskodnia kell aszükséges védelemről: a hatalmas pocakját övező, amulettekkelkivert derékszíjon csonkpisztoly lógott fekete tokban.Lovak nyihogtak és toporzékoltak. A férfiak a fegyverüketsimogatták, hogy biztonságot merítsenek belőle; legtöbbjüknekhosszú nyelű kése volt, néhány szerencsefiának azonban rúnákkaltelepingált muskétája is.– Halál a mutánsra! – kiáltotta egy dühös hang.– Pusztuljon az elfajzott! – vágta rá egy másik.– Megölni a boszorkányt!Farb egy pillantást vetett a tagbaszakadt, félmeztelen hóhérra, akijókora bunkót markolva állt a kerék mellett. Az ítéletvégrehajtótszokás szerint sorsolással választották. A legtöbb városlakónapégette bőrét fekélyek és kelevények csúfították el, de kevesenvoltak gyengének nevezhetők. Különben is, ha egy nyápic hóhértsorsolnak ki, legfeljebb több időre lesz szüksége feladatavégrehajtásához, a tömeg méltatlankodása és gúnyos rikoltozásak ö z e p e t t e .– Igen – jelentette ki Farb. – Figyelmeztetlek titeket, hogy ez aboszorkány megpróbálja majd elnyújtani a kivégzést... abban a hiúreményben, hogy közben leszáll az éjszaka, és ő megmenekül.A prédikátor ajkáról nyál fröcskölt, mintha valami mérget köpködőmutánsfajzat lenne. Néhány hónapja éppen egy ilyen elfajzottattörtek kerékbe ugyanitt, a piactéren; előtte persze betömték aszáját. A bámészkodók első sorai közelebb nyomultak azébenfekete lépcsőkhöz, hátha rájuk hullik egy csepp Farbtisztelendő nyálából, és segít megtisztítani a látásukat, megtartaniemberi mivoltukat.Farb a Császár zászlaja felé fordult, mely tőle jobbra libegett. Avároslakó asszonyok fáradságos munkával hímezték rá drágafémhuzallal a prédikátor zsoltároskönyvében látható képet. AmikorFarb meghajolt előtte, a nézőközönség sietve térdet hajtott.– Istencsászár – kántálta a prédikátor –, ó, biztonságunk záloga!Óvj meg minket az álnok démonoktól! Vigyázd asszonyaink méhét,hogy a gyönge magzatok ne torzuljanak mutánssá! Ments megminket a mélységek mélyén lappangó sötéttől!Védelmezz minket, hiszen mi vagyunk akaratod eszközei! Imperátorhominorum,nostra salvatio!Ezek az utolsó szavak szentek voltak, nagy hatalmú varázsigék.Farb hosszan megszívta az orrát, aztán kiköpött a tömeg felé.Jomi a zászlót bámulta. A Császár mérhetetlenül vén arcabeleveszett a csövek és kábelek kusza rengetegébe; a fémszálashímzés különösen életszerűvé tette.– Hóhér testvér, teljesítsd kötelességedet! – kiáltotta Farb.A kerék, amit egy vaskos, többszörösen tekercselt rugó hajtott,lomhán forogni kezdett. Vele fordult a boszorkány is, egész testeívbe görbült. A hóhér felemelte bunkóját.Nem történt semmi. A kerék megállt. A félmeztelen hóhérmozdulatlanná dermedt. A tömeg felnyögött, pedig Farbfigyelmeztette őket. A nézők kívül estek a megbűvölt idő keskenyzónáján, amit a halálra ítélt boszorkány idézett maga köré; őkmozoghattak volna, mégsem tették.– Most, ebben a pillanatban – magyarázta Farb – a boszorkány azelméjével valószínűleg valamilyen gyalázatos démont hívsegítségül... hogy idevezesse, hogy megmutassa az utatG r o x g e l t r e .Jomi azon tűnődött, vajon igaz-e ez. Ha igen, miért nem ölték meg aboszorkányt egy gyors késszúrással, amikor elfogták? Lehet, hogya prédikátor puszta élvezetből rendezte meg a ceremóniát. Azbiztos, hogy a tömeg megszeppen az effajta látványosságoktól;legrejtettebb félelmeiket látják valóra válni. Máskülönben azemberek eltunyulnának, nem igaz? Nem jelentenék, ha gyanúsmutánsra bukkannak maguk között. Az anyák megpróbálnákmegvédeni a gyermeküket, ha csak kisebb torzulásokat vennénekészre rajtuk.De miért nem tölti el a boszorkányokat az a zord kerék a piactérközepén olyan félelemmel, hogy inkább leplezni igyekeznekvajákosságukat, mintsem elárulni magukat? Jomi ezen törte a fejét.Az időtlen pillanat véget ért. Amint a késleltetett bunkó ropogvalesújtott, a boszorkány felüvöltött. A közvetlen közelében egytöredék másodpercre ismét megállt az idő. Aztán a bunkó megintlecsapott, szétmorzsolva a húst, kettétörve a csontot. A boszorkánymenteni akarta a bőrét, így hát sokkal tovább tartott, míg apránkéntösszetörték – sokkal tovább kínlódott a kerékre kötözve, mígiszonyú fájdalmak között végre elszállt belőle a lélek. Ámbátor mimást tehetett volna a nyomorult?– Dicsőítsétek a Császárt, aki védelmez minket! – kiáltotta apocakos prédikátor. – Laudate Imperatorem!Bőrvértbe préselt mellén és pocakján csak úgy rengett a háj.Zihálva szívta be a parfüm, a vér, az ürülék és a veríték szagát.Jomi minden egyes alkalommal, amikor a bunkó lesújtott, kínzóviszketést érzett valahol a csontja velejében, mintha ő is átélné azirtózatos gyötrelmeket valami vastag párnarétegen keresztül. Hiábafészkelődött és vakarózott...A következő évben még egy tucat boszorkány és mutánsszenvedett ki Groxgelt főterén. Néhány szókimondóbb polgáróvatosan felvetette a kérdést, nem olyan kórság-e ez, ami csak azemberivadékokat fertőzi meg, az állatokat nem. Hiszen a kancáknem ellettek olyan csikókat, amelyek idővel különlegesképességekről tettek tanúságot! Jomi apja, a cserzőmester, akigyíkbőrökkel dolgozott, nem tűrte meg az effajta bűnöstalálgatásokat a saját födele alatt; Jomi pedig már rég megtanulta,mikor kell tartania a száját. Farb tisztelendő egyszerre lelkesítetteés terrorizálta a lakosságot. Megígérte, a Császár nem fogjahagyni, hogy hűséges híveit elragadja a Káosz.Jomi a tizenhetedik születésnapján látta az első álmot...Úgy tűnt, mintha egy száj öltene alakot az agyában. A koponyájánbelül, a szürke állományból formálódott ki. Álmában tudta, hogypontosan így van. Ha lelki szemét befelé tudná fordítani,megláthatná a csontburok alatt vonagló ajkakat, köztük pedig azt atapogatózó nyelvet, mely különös, szürcsölő hangokat adott ki álmában.Elöntötte az iszonyat. De képtelen volt felébredni, amíg azok azajkak be nem fejezték a cuppogó motyogást, és el nem hallgattak.Az elkövetkezendő éjszakák során a szürcsölő neszek egyre inkábbkezdtek szavakra emlékeztetni. Egyelőre annyira zavarosak voltak,hogy nem értette őket, de idővel mindjobban kivehetőbbé váltak;mintha igyekeztek volna a Jomi által ismert szavakhoz igazodni.Jomi egy szűk, levegőtlen padlásszobában aludt a bátyjával, NagyVénnel. Természetesen nem érdeklődött róla, hogy Ven isálmodik-e hasonló hangokról, vagy felriad-e hajnalban arra, hogyöccse agya ködös, suttogó szavakat sugároz át az övébe. A kerékállandó, intő jelként magasodott a piactéren. Jomi verítékben fürdöttalvás közben. Amikor reggel felébredt, mindig nyirkos volt as z a l m a z s á k j a .– Csak nem válok... inhwnánná? – kérdezgette magátóla g g o d a l m a s a n .Talán csak lidércnyomásai vannak. Eszébe jutott, hogy beszélniekellene Farb tisztelendővel, de elvetette az ötletet. Inkább lázasanimádkozott a Császárhoz, hogy űzze ki elméjéből azt az éjszakaimotyogást.Amikor beköszöntött a kék hajnal, Jomi a többi munkással együttkimasírozott a városból a gazdaságba, ahol a groxokattenyésztették. Aztán levetkőzött – csak az ágyékkötőjét meg azoltalmazó amulettjét hagyta magán –, és munkába állt amészárszék végében; a hulladékot válogatta.– Szerencséd van – hajtogatta neki alacsony, keménykötésű anyja.– Ilyen könnyű munkát kapni, a te korodban!Igaza volt. A nagy hüllők hírhedetten rossz természetűek voltak. Hanincsen ízletes, tápláló húsuk, és nem falnak be minden szemetet,amit eléjük vetnek – még a földet is -. az összes józan ember nagyívben elkerülte volna őket. Bár az egész tenyész állománytnyugtatószerekkel kezelték, időnként mégis előfordult, hogy egyikmásik bestia megvadult. A groxoknak valamiféle természeteshajlamuk volt erre, ha fajtársaik mellé kötötték ki őket. Avágóállatokon lobotómiát hajtottak végre, mikor azonban amészárszékre hajtották őket, még ezek a kioperált agyú óriások isveszedelmesnek bizonyulhattak. A grox terelők és a hentesekkönnyen elveszthették valamelyik ujjukat, szemüket – vagy akár azéletüket is. Szinte mindegyikükön csúf sebhelyek éktelenkedtek. AzUrpolban székelő uralkodók – a főváros elképzelhetetlenül messzevolt: száz kilométerre – egyre több grox húst követeltek, részbensaját fogyasztásra, részben jövedelmező exportcélokra. A hústfagyasztókamrákkal felszerelt robotsiklók szállították Urpolba.– Jól bánt veled a sors! – Jomi anyja ezt is gyakran mondogatta. Ezis igaz volt.Jomi bőre tiszta és sima maradt; nem rútították el szemölcsök éshólyagok, mint a legtöbb városlakóét.Jomit a gazda felesége, a kövér Galandra Puschik osztotta be errea kímélő munkára. Puschik asszonyság gyakran sétált ahulladékvályú felé, hogy odakacsintgathasson a vérben ésverítékben úszó fiúra. A gazdaság tava körül is sokszor elidőzött,különösen akkor, amikor Jomi az egész napos munka utánnekivetkőzött, hogy lemosakodjon. Ó, igen, szemet vetett rá.Egyelőre azonban túlságosan félt haragos természetű,tagbaszakadt férjétől; folyton bámult, de semmi több.Jomi a maga részéről a Puschik lány, Gretchi után sóvárgottreménytelenül. Gretchi karcsú szépség volt; széles szalmakalapbanjárt, és mindig hordott magánál napernyőt, a vakítóan kéknapsugarak elleni védekezésül. A legtöbb városi fiú láttán finnyásanfelhúzta az orrát, Jomit azonban néha megajándékozta egy-egymosollyal, amikor az anyja nem figyelt oda; a fiú szíve ilyenkorgyorsabban kezdett verni. Olykor váltottak néhány szót egymással,innen tudta, hogy Gretchi az urpoli uralkodók egyikének szeretne afelesége lenni. De talán előtte gyakorol vele egy kicsit.Egy szép napon, miközben Jomi a grox májakat, -veséket és-szíveket válogatta, a száj az agyában tisztán érthetően,simogatóan beszélni kezdett hozzá.– Nyugodj meg! – csitítgatta. – Ne félj tőlem! Sok mindenremegtaníthatlak, amire szükséged lesz, hogy életben maradj, éskielégíthesd ifjonti vágyaid. Igen, hogy életben maradj, hiszen temás vagy, igaz?Mi vagy te? – gondolta Jomi hevesen; még ebben a váratlanhelyzetben is volt elég önuralma, és nem szólalt meg fennhangon,nehogy egy másik munkás kihallgassa. Vajon férfihang volt ez abehízelgő suttogás, vagy női? Talán egyik sem...– Mi vagy te, hang?– A választ csak akkor értheted meg, ha előbb tanulsz. Sokattanulsz. Mondd csak: milyen a világotok alakja?– Az alakja? Hát... mindenféle. Hol sima, hol sziklás. Hol magas,h o l . . .– Messziről nézve, Jomi, olyan messziről, hogy a hegyek és avölgyek egybemosódnak. Mintha egy madár nézné, de olyanmagasról, amilyen magasra eleven madár még sohasem repült.– Gondolom... lapos?– Ó, nem... Figyelj, Jomi, a világotok gömb alakú, mint egyszemgolyó. A világotok egy nagy hold, egy óriási gázbolygókísérője, amely egy még nagyobb szemgolyó. A kék napotok alegnagyobb szemgolyó a közelben.– Hogy lehet az? A nap sokkal kisebb, mint az óriás.– De forróbb, hmm? Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért?– Dehogynem.– És jobbnak láttad nem megkérdezni, hmm? Okos, Jomi, nagyonokos! – Hogy becézgette őt ez a hang! – Tőlem bármitmegkérdezhetsz, nem kell félned. A napotok olyan hatalmas, hogy asaját súlyától ég. Egy csillag; és olyan messze van, hogy akkoránaktűnik, mint a hüvelykujjad körme, ha eltartod magadtól. Én ismessze vagyok tőled, drága Jomim. – A hang mintha sóhajtottvolna. – Ami azt illeti, sokkal messzebb, mint a csillagotok.Jomi tovább válogatta a tálcákba a csúszós, bűzlő belsőségeket.– Nem lehet csillag. A csillaglámpások aprók és hidegek.– Ó, ártatlan ifjúság! A csillagok nem lámpások. Haladjunk lépésrőllépésre, jó? A holdatok, a napotok, a gázóriás és a csillagok mindgömbölyded alakúak.– Gömbölyded? – Micsoda szavakat ismer ez a hang; az urpolinagyurak beszélhetnek így!– Kör alakúak. Gondolj erősen egy körre, amely a határtalan űrbenl e b e g !– Inkább nem! – A kör a kerékre emlékeztette, a borzalmastabukerékre. Senkinek nem szabad kereket készíteni és használni,a hóhérkereket kivéve, különben a boszorkányok diadalt ülnek, ésmeghódítják a világot.– Csillapodj, édes kisfiam! A kerék a tudás kezdete. Ha a körreösszpontosítasz, elmondom neked, hogy miért. Ez segíteni fog...hogy fókuszba hozzalak.– Fókuszba?– Hogy lássalak téged, mint valami lencsén keresztül.– Mi az a lencse?– Ó, sokat kell tanulnod. Én leszek a te titkos tanítód.Amikor Jomi később megmosakodott, Galandra Puschik megálltmellette. A kezét terebélyes csípőjére tette, és úgy falta a fiút atekintetével, mintha ő lenne az aznapi vacsora; Jomi pedig,legnagyobb iszonyatára, hallotta a gondolatait...Az asszonyság végig akarta simogatni húsos mancsával. Megakarta gyúrni, akár a tésztát, aztán megsütni forró ölelésében, akára kenyeret. Puschik gazda nemsokára üzleti útra megy, itt hagyja atanyát. Akkor majd kiélvezi a fiút...Jomi hallotta a gondolatokat. Mintha az a hang a fejében életremasszírozta volna agyának néhány idegszálát, mely mindeddigsorvadt rostköteg volt csupán; mintha mozgásra ingerelt volnaegy-két sejtet az elméjében, melyek korábban téli álmukat aludták,most azonban kinyíltak, akárcsak tavasszal a bimbók.Hallotta a gondolatokat. Tehát boszorkány volt.– Nyugalom! – intette a hang. – Gondolj erősen a körre! Akkor megtudlak találni. Akkor meg tudlak menteni, drága kis fiacskám!Teltek a napok, és a hang beszélt Jominak a széles univerzumgyönyöreiről és szépségeiről, messze túl ezen a mezőgazdaságiholdon, ahol csak robot, verejték és örökös félelem vár rá.A sok öröm és dicsőség, amelyről a hang beszélt neki, valahogyemlékek emlékének, visszhangok visszhangjának tűnt. Mintha amögöttük lappangó élmények megszámlálhatatlan évvel ezelőttestek volna meg, és a hang már nem igazán értené atermészetüket, mégis epedve vágyna rá, hogy továbbadja őket.Az Emberi Hűség űrcirkáló kabinjában Torq Serpilian inkvizítor azona paradoxonon töprengett, amely mostanában kezdte kísérteni.Beütötte a számkódot a diáriumán, és beszélni kezdett am i k r o f o n b a .– Már egy hete, hogy épen és egészségesen kiléptünk a hiperűrből,benedico ImPeratorem. Orbitális pályára álltunk a Delta Khomeini V.gázóriás körül.A négyes osztatú kajütablakon túl a hatalmas, narancsvörös gömb,amely teljes egészében fortyogó hidrogénből és metánból állt,láthatatlan pórázon tartotta egyetlen, jókora holdját, amelynekcsillogó felülete légkör jelenlétére utalt.– Propositum: az elmúlt évezredek során halhatatlan Császárunkazért óvta az emberiséget a hiperűrből jövő mentális támadásoktól,hogy az emberi faj egy távoli napon olyan pszichikai erőtfejleszthessen ki, amellyel már képes lesz megvédeni magát...Harci lobogók lengtek a plasztacél falakon, melyeken okkersárgaárnyalatok keveredtek a száradt vér színével. Mindenfelé trófeákatállítottak ki: idegen lények kifakult koponyáit, hadizsákmánypáncélokat. Mert ez a hajó a Legiones Astartes, az Űrgárda hajójav o l t .Az idegen lények persze nem különösebben aggasztottákSerpiliant. Végső soron még a legálnokabb idegenek is természetesélőlények voltak, ugyanannak az univerzumnak hús-vér szülöttei,mint az emberiség. Az idegen veszedelem semmiség volt ahiperűrben nyüzsgő iszonyú parazitákhoz képest. Serpilianszülővilágán egy bizonyos kellemetlen darázsfaj az emberek ésállatok bőre alá telepítette horgas petéit. A hiperűri élősdiek azemberi elméket fertőzték meg a maguk petéivel. Ezekből a„petékből” aztán olyan entitások fejlődtek ki, amelyek irányításuk alávonták a testet, fokozatosan elemésztették, és arra használták,hogy továbbterjesszék a bomlást. Más hiperűri szörnyek azemberek lelkét ragadták el, magukkal vonszolva az öröksötétségbe, hogy ott lassan felfalják. És voltak ezeknél sokkalhatalmasabb démoni entitások is.A psziboszorkányok világítótoronyként ragyogtak a hipertérben.Magukhoz vonzották a parazitákat és démonokat, melyek egészvilágokat pusztítottak el, degenerált szörnyfajzatokká torzítval a k o s s á g u k a t .– Subpropositum: a vad, irányítatlan, tévelygő psziket az Inkvizíciófelkutatja és megsemmisíti.– Contrapropositin: Császárunk életben tartására mindennap friss,fiatal pszik százainak kell az életüket áldozniuk – méghozzáörömmel! –, hogy roppant, szenvedő lelkét táplálják.Valóban, a növendék psziket nagy buzgalommal összegyűjtötték, éshajó rakományszámra küldték őket a Földre. Az igazántehetségeseket, akiket ki lehetett képezni a Birodalom szolgálatára,lélekforrasztással a Császárhoz kötötték; ez a gyötrelmes szertartásaz ő védelmüket szolgálta, de általában megvakulásukateredményezte. A Serpilianhoz hasonló kivételes személyeknekengedélyezték, hogy saját mentális pajzsukkal védjék magukat. Ígylettek a szabad pszik krémjéből inkvizítorok. Ám a Földre szállítottfiatalok mindennap százszámra ajánlották fel önként az életüket azIstencsászár örökké éhes tudat-bendőjének, áldásos, buzgóönfeláldozással. Másutt pedig, szerte a galaxisban, a megrontottpsziket boszorkányokként kivégezték.– Paradoxus: amit nem tudunk learatni, azt kiirtjuk, mint a kártékonyd u d v á t .Am akár aratunk, akár irtunk, az új termés jó része odavész;mindent megteszünk, hogy elpusztítsuk. Akkor viszont hogyanfejlesztheti ki az emberiség a jövőben azt a független erőt, amelyreoly nagy szüksége van?Serpilian füves pázsitot képzelt maga elé, amit ismételtenletaposnak, évezredeken át. Látta, ahogy a zsenge, zöld fűszálakfelfelé törnek – és azonnal irgalmatlanul letiporják őket, nehogy ahiperűr rosszindulatú szörnyei lakmározzanak belőlük.Fog-e enyhíteni valamit ezen a fullasztó nyomáson a Császár?Engedélyezi-e magának egy messzi-messzi napon a halált? És mitörténik azután? Hirtelen szárba szökken a büszke, erős, zöldellővetés, és szuperembereket terem?És addig a csodálatos korszakig nincs más megoldás, csak akegyetlen elnyomás?– Ne engedd, hogy eretnekké legyek! – mormolta Serpilian. –T i l a l m a s .Aztán meggondolta magát, és kitörölte ezt az utolsó bejegyzést.Serpilian hosszú pályafutása során épp elég olyan helyzetet látott,amely igazolta szemében a Császár bölcsességét. Számos brutálisakcióban vett részt; olykor ő maga kezdeményezte azelkerülhetetlen vérengzést. Legutóbb a Valhalla II.-n, melyetszörnyeteg igázak rohantak le a hiperűrből, hogy véres lázadástszítsanak a Birodalom ellen.– Az univerzum – mondta a diáriumába – kegyetlen, vad, és nemismer irgalmat.Csatatér. A legsötétebb ellenség pedig a hiperűrben leselkedik, mintegy tigris, ami bármely pillanatban az embernyájra vetheti magát.Ha valaki a nyájból felhívja magára a tigris figyelmét, azt az egésznyáj megszenvedi... vagy ami még rosszabb, megszállottakkáválnak, és obszcén módon gonosszá fajzanak.Időnként maga Serpilian is kénytelen volt fenevadként cselekedni;tobzódó vérfürdőket irányított, egy zsarnok szolgálatában.Serpilian nem volt különösebben büszke független gondolkodására.Inkább bánta, hogy időnként kétségek gyötrik. Mindenesetre ez ajellemvonása bizonyos fokú rugalmasságot és ötletességeteredményezett, s ezáltal jobban tudta szolgálni a Császár és azemberi faj ügyét.Öltözete ugyanezt a független magatartást tükrözte. Hosszú,ezüstfehér prémszoknyát viselt, továbbá irizáló mellvértet, melyvalami egzotikus óriásbogár páncéljára emlékeztetett; hozzávérvörös palástot, merevített gallérral. Mindkét mutatóujján egy-egyritka, jokaero gyártmányú digitális fegyvert hordott: egy miniatűrtűvetőt s egy parányi lézerpisztolyt. Emellett persze mindig volt nálanéhány hagyományos lőfegyver is. A nyakában amulettek lógtak;járás közben démonűző dallamokat csilingeltek. Serpilian magasvolt, karcsú, kreol bőrű. Fekete harcsabajsza rovarrágórahasonlított. Jobb arcára az örök éber szem jegyét tetováltatta.Serpilian már várta Hachard parancsnok érkezését, amikor a kabinajtaja kinyílt. Mentális erejével az inkvizítor minden személyjelenlétét érzékelte a környezetében; meglehetősen széles volt ahatósugara. Ennek a képességnek egy szokatlan mellékhajtásalehetővé tette számára, hogy érzékelje a betolakodókat ahiperűrből. Es ezért jött az Emberi Hűség a DeltaKhomeini-rendszerbe. Serpilian nem sokkal a Valhalla II. elhagyásaután egy édeskés, behízelgő hangról álmodott, amely nem volt semférfié, sem nőé, és egy ragyogó, ifjú elmét igyekezett elcsábítani,valahol nagyon messze. Az az ifjú elme pedig... különleges volt,akárcsak az inkvizítoré fiatalkorában, ráadásul erősebbnek tűnt,sokkalta erősebbnek. így hát Serpilian még a fényéveken és ahiperóceán mérhetetlen, folyton változó áramlatain keresztül ismegérezte a... a vibrálást önnön lelke mélyén. Úgy fodrozta azösztöneit, mintha a baljós végzet sötét szálai kötnék össze őt azzalaz elmével meg a hátborzongató, csábos hanggal.Serpilian kivetette a rúnacsontokat, a hajó navigátora pedig aCsászár-Tarotot. Mindketten egy kék napot kaptak eredményül, anegyedik legfényesebbet a Khomeini-csillagképben...– Orbitális pályán vagyunk az anyabolygó körül – jelentette Hachardtisztelettudóan; modorában csak árnyalatnyi nyoma volt aszemrehányásnak, amelynek aligha mert volna hangot adni. –Diplomatikusabbnak véltem azt a parancsot adni a kapitánynak,hogy ne a hold körül álljon pályára, amíg telekomon átadomüdvözletünket a kormányzónak.Hachard állán borzalmas forradás fehérlett, mintha nemrég ütöttékvolna meg. Arctetoválása csupasz koponyát ábrázolt, meg egyfűrész élű kést, amint kettéhasítja. A fogait feketére festette, minthacsak azt akarná jelezni vele, hogy mosolya mindig sötét, sohasemgondtalan. Jobb térdvédőjét élénkvörös nemesi címer díszítette –egy stilizált sugárbárd –, hogy valahányszor térdet hajt azistentiszteleteken a Császár képmása előtt, mindig címerpajzsávalillesse a földet, ahogy ájtatos hívőhöz illik.Páncélkesztyűs keze a levendulaszín mellvértjén pompázó bíborbirodalmi sasra tévedt, mintha ezzel is rendíthetetlen hűségétakarná hangsúlyozni.Serpilian tisztában volt azzal, hogy a Valhalla II.-n történt bevetésután a parancsnok szeretett volna visszatérni a Gyászhozóktámaszpontjára, hogy hazaszállítsa halottaikat, és erősítést vegyenf e l .boomp3.comMég a Gyászhozó űrgárdistáknak sem volt könnyű feladat elfojtaniaz igázok szította zavargásokat. Súlyos veszteségeket szenvedtek.A Valhalla-küldetéssel talán inkább a nagy hírűHalálosztó-különítmények valamelyikét kellett volna megbízni, ámezek egyike sem volt elérhető közelségben. Való igaz, a Birodalomerőforrásai kimerülni látszottak. Útban a Delta Khomeini felémegálltak üzemanyagot felvenni egy magas gravitációjú világon, ésSerpilian a fedélzetre parancsolt két szakasz ogryn óriást, harcitartaléknak, továbbá egy magányos zömik gépészt, mivel aGyászhozók a magister technicusukat is elvesztették a ValhallaII.-n. Meglehetősen bizonytalan elegy volt.– Igen, ez okos ötlet volt, parancsnok – mondta az inkvizítor. – Azén üdvözletemet is átadta már?Így hangsúlyozta személyes tekintélyét Serpilian, nohapillanatnyilag komoly kétségek gyötörték.– Természetesen, inkvizítor uram. Vellacott kormányzószükségesnek vélte megemlíteni, hogy ütőképes planetáris haderőttart fegyverben idegen invázió esetére, és hogy a prédikátorokbuzgón irtják a holdon a vad psziket.– Mit gondol, illene a kormányzó tárgyalási stílusára a „független”j e l z ő ?– Minden bizonnyal, de nem káros mértékben. Örömmel fogadminket, ha leszállunk vizsgálódásokat folytatni.– Azt jól teszi.– Egyébként úgy érzi, hogy mivel a holdon csak néhány paraszttengődik, fölösleges lenne nagyszámú űrgárdistával leszállnunk,hiszen veszedelemnek semmi nyoma.Serpilian felhorkant.– A veszedelem fokát én határozom meg.– A kormányzó célzott rá... rendkívül udvariasan, uram, ha érti, miregondolok..., hogy méltóságunkon aluli lenne szegény parasztokralövöldözni. Kíváncsi vagyok, sejti-e, hogy a létszámunk nem teljes.Talán az udvari asztropatája valahogy lehallgatta a miénket; bárebben kételkedem. Gyanítom, hogy valamilyen bűnös oka vanfélteni a dinasztiáját.– Talán mulasztások merültek föl a birodalmi adók folyósításánál?– A Vellacottok ellenőrzik a leggazdagabb grox tenyésztőgazdaságokat ebben a segmentumban. A hús meg a többi terméknagy részét a Delta Khomeini II.-re szállítják. Ez egy sivárbányavilág, amely ritka fémeket termel a Birodalomnak. Nemlehetetlen, hogy titkos kereskedelmi egyezmények nyomárab u k k a n u n k .– Ez nem a mi dolgunk.– Igyekeztem célozni erre, bár nem akartam kimondani.– Ó, a jó űrgárdista-parancsnoknak sok mindenhez kell értenie,u g y e ?– Köszönöm, inkvizítor uram.Serpilian úgy érezte, fel kell tennie még egy kérdést.– Milyen az emberek hangulata?Mert a Gyászhozók a káplánjukat is elvesztették a Valhalla II.-ntörtént bevetésen.Hachard habozott.– Legyen őszinte. Nem fogok megsértődni.– Az ogrynok... büdösek.Serpilian megpróbálkozott némi humorral.– Híresek róla. Ha a katona nem viseli el a testek szagát, akkorhogyan birkózik meg az égő hús bűzével a harcban?– Az embereim becsülettel fognak harcolni a fél humánok mellett.De nincs nagy kedvük hozzá. Kénytelenek egy hajón utazni ezekkela görényekkel. Feltételezem, inkvizítor uram. hogy azértragaszkodott az ogrynok szolgálatba állításához, mivel fél humánokés meglehetősen ostobák, azaz nem pótolhatatlanok.Serpilian arcán megrándult egy izom. Amire Hachard célzott, azveszedelmesen közel járt a tűrhetetlen pimaszsághoz – de hátmaga Serpilian szólította fel a parancsnokot, hogy fogalmazzonkendőzetlenül! A sok bátor harcos elvesztése az előző bevetésen –bármennyire igazolható is – aprócska foltot jelentett az inkvizítorszemélyes hírnevén. Ha a szükség úgy hozta, az űrgárdisták önkéntfeláldozták az életüket – ám semmiképpen sem voltak öngyilkosvademberek. Az, hogy „nem pótolhatatlan” fél humánokat fogadtakaz elesettek helyébe, némiképp sértette a Gyászhozókbüszkeségét, s ez már-már arra engedett következtetni, hogySerpilian hibát követett el. Az ember nem fényesít sárral egyremekmívű kardot, és ha eltörik, nem fából farag másikat helyette.Serpilian elmormolt egy kurta imát, és felkattintott egy tartótasakotaz övében. Lassan, mélyen lélegzett, hogy felszínes transzállapotbakerüljön, aztán kivetette a rúnacsontokat egy polírozott, ébenfeketeasztallapra. Ezek az ujjcsontok, melyekre bűverejű igéket véstekminiatűr jelekkel, hajdan egy renegát pszimágusé voltak, akit azInkvizíció ötszáz éve végeztetett ki. Most arra szolgáltak, hogyélesítsék Serpilian mentális érzékszervét. Mint fókusztárgyak, újcsatornákat nyitottak meg képességei előtt.Ahogy koncentrált, a fekete felületen kirajzolódó fehér csontokmintája elmosódott, aztán ködös kép formálódott belőle, melyet rajtakívül más nem láthatott.– Mit lát? – suttogta Hachard tisztelettudóan.Serpilian agyán egy gondolat lebegett át, csábos sziréndal gyanánt.Volt már rá példa, hogy egy inkvizítor belebetegedett a szörnyűmunkába, és elmenekült valami elveszett világra vagy egy primitív,idilli bolygóra.De nem olyanra, mint ez a hold, az biztos! Az inkvizítor újranormális ritmusban lélegzett.– Egy jóképű, serdülő fiú. Az arca nem elég tiszta. Egy kör alakúkaput látok megnyílni a hipertérben... és ami át akar jönni rajta, azmaga a förtelem!– Miféle fórtelem? Megint az igázok?Okos kérdés volt. Az igázok néven ismert hiperűri szörnyek képesekvoltak rá, hogy kapukat nyissanak a sebezhető pszik eleventestében, és kiáramoljanak rajta – azután pedig azt tették a világgal,amire a nevük utalt.Serpilian a fejét rázta.– A fiút már oltalmazó aura védi. Valahol a főváros közelében van,úgy száz kilométeres körzetben. Ha így folytatja, nagy erejűpszichikus vevőalany lesz belőle. Fokozatosan ki fog fejleszteniegyéb mentális képességeket is. Azt hiszem, hamarosanmegszállottá válik. Hacsak el nem érjük előtte.– Elfogjuk vagy elpusztítjuk?– Félek a potenciális hatalmától. Idővel talán – és Serpilianájtatosan tisztelgett – egy kicsit olyan lesz, mint maga a Császár.Egy egészen kicsit.– De ugye nem egy második Hórusz? – Micsoda gyűlölet sütött aparancsnok hangjából, amikor kiejtette a megrontott, lázadóhadmester nevét, aki hosszú-hosszú idővel ezelőtt elárulta aBirodalmat, és foltot ejtett számos űrgárdista rend becsületén! –Amennyiben így áll a helyzet, talán célszerű lenne sterilizálni a holdszóban forgó kvadránsát... bár ebbe beleesne Urpol meg azűrkikötő, és sok grox tenyésztő gazdaság is. A Delta Khomeini II.-néhínség fog kitörni... És a holdnak van orbitális védelme, továbbáhagyományos csapatai is. Harcolni fognak... Biztosan nincs túl nagytapasztalatuk. Azt hiszem, képesek vagyunk rá. Talán az utolsócsepp vérünkkel...– Imádkozzunk, hogy erre ne kerüljön sor, Hachard parancsnok, bára buzgalma dicséretes.– Mi lehet nagyszerűbb a hősi halálnál, ha az emberiség jövőjéértvívott harcban esünk el?– Ha időben odaérünk, ezt a fiút a Császárunknak kell ajándékozni.ítéljen fölötte az Ő isteni bölcsessége! Vegyük az irányt a hold felé,amint a jelenlegi pályánk lehetővé teszi!Serpilian halk imát mormolt, hogy lelki szemével áthatolhasson afátylon, mely csaknem teljesen eltakarta a fiút.– Gondolj a körre! – fuvolázta a hang Jomi fejében. – Egyrenagyobb lesz, egyre nagyobb, ugye?A fiú figyelte, ahogy egy grox húst szállító robotsikló útnak indul aPuschik gazdaságból. A hajtóművet meg a rakteret telemázoltákmisztikus rúnákkal, amik segítettek a levegőben tartani a járművet,és biztosították, hogy a robotagy gond nélkül visszataláljon afővárosba. Nemrég festették újra őket. Ha a rúnák elhalványulnak,vagy lepattogzanak a karosszériáról, a sikló eltérhet az útiránytól,esetleg elromolhat a fagyasztóegysége.A legyek felhőkben zümmögtek a két szán körül, melyeken magasratornyozott gyíkbőrök, vérrel teli hordók és csontokkal megtömöttzsákok várakoztak, hogy útnak indítsák őket a jóval közelebbiGroxgeltbe, ahol aztán majd durván megmunkált vérteket, kolbásztés enyvet készítenek belőlük. Csattogó ostorszíjak vágtak rendet anyüzsgő rovartömegben, hogy mozgásra ösztökéljék az igáslovakat.A szántalpak panaszosan nyikorogtak a sima köveken, amelyeketaz évszázadok során fényesre koptatott a teherszállításnak ez aprimitív, helyi módja.Nem, gondolta Jomi, a sikló csak akkor fog lerobbanni, ha a„karbantartók” elnéztek valamit. Ez a hússzállító jármű csak egygép, fémből, huzalokból és kristályokból, melyet a TechnológiaSötét Korából származó tudás alapján építettek.A hang jóvoltából Jomi tudott a különféle történelmi korokról,amelyek elképzelhetetlenül hosszú ideig tartottak,elképzelhetetlenül hosszú időkkel ezelőtt. A mostani a hang szerinta „babonák” kora volt. Egy másik, régebbi korszak pedig afelvilágosodásé. Ezeket a letűnt időket manapság mégis sötétneknevezik, és szinte mindent elfelejtettek velük kapcsolatban. A hangfolyton ezt bizonygatta, ami kissé zavarta Jomit. Ne törje a csinoskis fejét azokon az álnok démonokon, akikről Farb tisztelendőprédikál! Kétségtelen, hogy léteznek ilyen lények, legalábbis egybizonyos fokig. Ám az örömhöz vezető út a megvilágosodás útja. Ahang tulajdonosa azt állította, hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a„hiperűri” viharok csapdájába esett, és évezredeken át kénytelenvolt különös régiókban kóborolni, míg végül megérezte egy fiatalpszi ébredő tehetségét, amely valahogy egy hullámhosszon voltv e l e .– Nem vagy boszorkány, drága kisfiam – biztosította Jomit a hang.– Te pszi vagy – mondd utánam: „Én pszi vagyok, és felsőbbrendűelmém jogán kiérdemeltem az univerzum gyönyöreit.” És én, azegyetlen igaz barátod, majd megtanítalak rá, hogyan érd el ezeket agyönyöröket. Mondogasd minél gyakrabban: „én vagyok alegkéivágyóbb pszi” – és közben el ne felejts erősen a körreg o n d o l n i !A hang tulajdonosa el fog jönni Jomiért. Megmenti őt ahulladékvályútól. Megmenti a kövér Galandra Puschik fullasztóölelésétől és a kerék iszonyatától.– Neeeemsokáááá... – sustorogta a hang, akár a hűvös, esti szellő.– Gondolj mindig a körre! Képzeld azt, hogy egy kerék gurul feléd,de ettől a keréktől nem kell félned!– Miért neveltek minket a keréktől való félelemre? – Jominakhirtelen eszébe jutott valami. – A szánjaink biztosan gyorsabbaklennének, ha... minden sarkukra egy kereket szerelnénk. A szánnégy forgó keréken haladna!– És akkor már szekér lenne a neve. Okos fiú vagy, Jomi. Szintevilágítasz. – A hang hirtelen durcássá és nyafogóvá vált. – És itt jöna talmi fény, hogy felvidítson.– Gretchi!A lány karcsú tagjait csaknem teljesen eltakarta a zsákvászon ruha,de nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen ruganyosak és simáklehetnek... két melle úgy fészkelt a szövet alatt, akár kétgalambfióka... mogyoróbarna haja göndör fürtökben bukott alá,elfedve a kecses nyakat... a széles karimájú szalmakalap árnyékotvetett kreol bőrű arcára... fürkész, kék szeme sokkal lágyabbárnyalatban fénylett, mint a kegyetlen nap; hogyan fakadhatott ilyentökéletes szépség Galandra Puschik ágyékából? Gretchi kacéranforgatta rózsaszín napernyőjét.Jomi azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja.– Min gondolkodsz, Jomi Jabal? – kérdezte a lány, minthaprovokálni akarná, hogy naivan hízelegjen neki... vagy esetlegközönségesen, amúgy paraszt módra, hátha az izgatóbb.Jomi nagyot nyelt. Kibökte az igazat.– A tudományon...Gretchi lebiggyesztette az ajkát.– Talán azon, hogyan kell sóhajtozni egy lány után? Hamarosanfinom urak fognak sóvárogni utánam Urpolban, hidd el!Mi lenne, ha elmondaná neki a titkát? Gretchi biztosan nem árulnáel, igaz?– Gretchi, ha lehetőséged lenne, hogy elmenj valahová, mégUrpolnál is messzebbre...– Urpolnál messzebbre? Mindennek Urpol a központja.– ...akkor nekivágnál?– Ugye nem valami koszos tanyára gondolsz a határvidéken? – Alány finnyásan felhúzta az orrát. – Ahol csak úgy hemzsegnek am u t i k ?Jomi az égre mutatott.– Nem, sokkal messzebbre. A csillagokba és más világokra.Gretchi felnevetett, bár nem teljesen csúfondárosan. Lehet, hogy eza jóképű fickó váratlan ötletekkel szolgál, hogy elszórakoztassa?Mi lenne, gondolta Jomi, ha munkaidő után randevút beszélnék megvele, és a fülébe súgnám a titkomat?– Ne feledd a kegyetlen kereket, Jomi! – intette a hang.– Ha eljössz értem, hang, magammal vihetem Gretchit is?Csak nem egy halk, fojtott horkantást hallott a tudata mélyén?Gretchi szipogni kezdett.– Most úgy teszel, mintha nem törődnél velem? Megbántottalak?Egyáltalán, mit tudsz te az érzelmekről?Jomi a lány mellének lágy domborulatát nézte; szerette volnamegsimogatni. Ám a keze vértől és epétől volt mocskos, s eszébejutott Gretchi anyja, aki túlfűtött képzeletében mohón magáhozölelte őt, roppant markával felderítve és összemorzsolva fiataltestét; és a szeme sarkából észrevette, hogy Galandra Puschikvillogó tekintettel figyeli őket az udvarház verandájáról. BizonyáraGretchi is meglátta az anyját, mert sietve felszegte a fejét, és odébbsétált; közben úgy fintorgott, mintha valami alvilági bűzt érezne.– Huh! – mondta magának Zhord, a tömzsi, szívós, rőt szakállútörpe, vagyis zömik. – Huh, micsoda bolygó: tiltják a kerékhasználatát! Bizony, furák és sokfélék a világok!A zömik hátratolta ellenzős sapkáját, hogy megvakarja kopasz fejebúbját, amelyre csúf forradást szerzett a Valhallán. A sérülés miattmuszáj volt leborotválni a haját, és úgy döntött, hogy megmaradkopasznak. Legalább kevesebb búvóhelye lesz a tetveknek!Szeretett triciklijét, amely ikerágyúkkal volt felszerelve, kénytelenvolt hátrahagyni a birodalmi csatahajó fegyverraktárában.Zhord körülnézett a plasztacél dormitórium árnyas hodályában. Afalakon parázsgömbökkel megvilágított birodalmi ikonok csillogtakaz óriások durván megmunkált harci fétisei mellett; az utóbbiakegyikére tisztelettudó kezek friss kos beleket aggattak, a tegnapileszállási lakoma maradékát. A padlót húscafatok, szőr és töröttcsontok borították. Az ogrynok mázsás léptei barnásszürkeszőnyegre emlékeztető egyveleggé taposták ezt a mocskot,amelyben mindenféle férgek és rovarok nyüzsögtek, ha nem voltakmaguk is széttiporva. A dormitórium már nem bűzlött;felülemelkedett a szagok régióján, és átkerült a szennynek egymagasabb rendű létsíkjára, mintha maga a levegő alakult volna át.A bűz általában nem zavarta Zhordot, most azonban orrszűrőtv i s e l t .– Huh!„Mennydörgő” Aggrox, aki éppen egy reszelővel élesítgette sárgaagyarait, abbahagyta foglalatosságát, és felnézett.– Mi a kínod, vakarcs?Aggrox, az ogryn őrmester tuskófejű volt – tételes univerzálissebészi kiegészítésű ogrn.. Így hát bizonyos fokig képes volt azösszetettebb kommunikációs módozatokra – például a beszédre. Esrá lehetett bízni a zsigerelő puskát is.Zhord, aki takaros, zöld overallban és piros, tollbéléses pufajkábanfeszített, felsandított a zsákvászon tunikát és sodronyinget viselőemberhegyre. Az óriás szőrös testét elnagyolt tetoválásokborították; vastag koponyájára néhány kitüntetést szegecseltek.– Azt hiszem – mondta Zhord –, hogy a parasztok nem sokatmocorognak, ha kénytelenek gyalog vagy igáslovon járni.– Van pár siklójuk – tiltakozott Mennydörgő.– Hogyne, a friss húst muszáj minél gyorsabban az űrkikötőbeszállítani, onnan meg orbitális pályára, hogy vákuummallefagyasszák. Az én nem annyira szerény véleményem szerint akerekek betiltásával azért kicsit túllőttek a célon. Én szeretem akerekeket. – Különösen harci triciklije kerekeit kedvelte. – Szerintema galaxisnak ebben az eldugott zugában a kerék a Sötét Koristentelen tudományát jelképezi...Zhord, akárcsak az összes zömik, született technikustehetség volt.Kissé zavarba jött, amikor látta, hogy a birodalmi „technikusok”bűverejű rúnákkal védekeznek az üzemzavar ellen, és amulettekkelteleaggatott gépeik között ülve néha még imádkoznak is hozzájuk.Az ő fajtája bizonyos értelemben egyenes ági leszármazottja volt atudomány ősi, homályos korának, mielőtt a hiperűrviharokelszigetelték volna a zömik bányavilágokat, melyek aztán önállóanfejlődtek tovább.Ó, szent őseim! – gondolta. De hát mindenkinek megvan a magav a l l á s a .Ezek a gondolatok persze túl komplikáltak voltak. Még egy tuskófejűogryn sem értette volna őket.Az óriás kicsippentett a hónaljából egy hüvelyknyi nagyságú tervet,aztán tűnődve szétroppantotta a szürke parazitát a fogai között.Ekkor váratlanul üvöltés harsant.Két ogryn harcos vicsorította egymásra az agyarait. Az egyikbuzogányt, a másik csatabárdot ragadott, és vérszomjas indulattalvagdalni kezdték egymás sodronyingét. A többiek vadul bömböltek,fogadásokat kötöttek a párharc kimenetelére, és olyan rettenetesdübörgést csaptak roppant lábukkal, hogy a plasztacél dormitóriumminden ízében recsegni kezdett.Mennydörgő leszegte a fejét, és rohamra indult a barlangszerűhodályban. Előbb jobbra, majd balra öklelt acéllal páncélozottkoponyájával. A verekedők ellenszegültek, és viszonozták azőrmester öklelését, bár annyira nem voltak tiszteletlenek, hogybárdot vagy buzogányt emeljenek rá. Mennydörgő végül mindkettőtnyakon ragadta, és addig verdeste össze a fejüket – akár kéttekegolyót –, míg a harcosok lecsillapodtak, és beszüntették aze l l e n á l l á s t .– Ledögleni, mindenki! – Miután kiadta ezt az ékesszóló parancsot,Mennydörgő visszaballagott, kiköpött egy törött fogat, éselvigyorodott. – Rendet köll tartani, ugye.Zhord levette a tenyerét a füléről, és ujjaival kifésült néhány tetvet aszakállából. Nem lett volna jobb, ha a Gyászhozók mellettszállásolják el, akik végül is tiszta vérű emberek? Kétségkívülkényelmesebb helye lenne, és nem kellene folyton attól rettegnie,hogy agyonnyomja egy részegen tántorgó óriás. Másrészt viszontMennydörgőt kezdte amolyan barát-félének tekinteni, agyasvezérbikának a féktelen csordában. Zhord büszke volt arra, hogymindig, minden környezetben megtalálta a helyét. Nem volt soktapasztalata a birodalmi űrgárdistákkal kapcsolatban. Ahhoz túlkevés volt belőlük a galaxisban. Mindenesetre egy kicsitklikkszelleműnek tűntek. Nagyszerű fickók, ezt mondani isfölösleges, ám teljesen belevesznek rendjük hagyományaiba. Egykóbor zömik, aki csak úgy-ahogy imádja az Istencsászárt, némiképpmás szemszögből látja az univerzumot.De akármilyen szögből nézte, a galaxis mindenképpenéletveszélyes helynek látszott, ahol az ember egy percig semérezheti biztonságban magát. Zhord lekanyarította vállárólsorozatlövőjét, és gondosan megtisztította; arra viszont nempocsékolta az időt, hogy imádkozzon hozzá.– Torz csillagok alatt születtél, Jomi – sóhajtotta a hang. – Hajdan ahiperűr egyszerűen csak egy olyan zónának tűnt, ahol hajóink afénysebességnél gyorsabban tudnak közlekedni. Ó, milyenártatlanok voltunk mi akkor, minden tudományunk dacára! Naivakés jámborak, mint az áldozati bárányok, akárcsak te, drága kisfiam.Jomi bizonytalanul fészkelődött. Az utóbbi időben a hang néhaémelyítően mézesmázosan beszélt. Most hirtelen tónust váltott,mintha észrevette volna magát.– Es aztán szerte a galaxisban, melyet mi mit sem sejtvebenépesítettünk, hozzád hasonló pszik kezdtek születni.– Azt akarod mondani, hogy régebben nem voltak pszik?– Ilyen sokan nem. Amikor a Káosz hatalmai és ragadozóiészrevették ezeket a fénylő világítótornyokat, elözönlötték a valósuniverzumot, hogy tönkretegyék és eltorzítsák a világokat.– Ezeket a hatalmakat hívja Farb tisztelendő démonoknak?– Úgy bizony!– Akkor ebben a dologban igaza van! Te meg azt mondtad, hogy neaggódjak a démonok miatt.– Az édes, kicsi fejed... az erős, büszke elméd...Jomi a félősen kuporgó Groxgeltet nézte az alacsony, cserjéshegyoldalról. A napnak ebben az órájában úgy tűnt, mintha agázóriás déli sarka az elnöki rezidenciára és a birodalmi kultusztemplomára nehezedne, s szétlapítaná, sárrá olvasztaná a kétlegnagyobb épületet, amelyet Jomi ismert. A szeme sajgott az éles,kék napsugaraktól. A fénytörés és az égen úszó felhőfodrokszűrőhatása miatt az az érzése támadt, hogy az ellenségesanyavilágról epebajos, méregzöld miazma csorog a városra.Hányingerrel küszködött.Egy skrak húzott el fölötte rikoltva; apró gyíkokat keresett,amelyekre lecsaphat a levegőből. Jomi mozdulatlanul ült, s akellemetlen madár végül máshol pottyantotta le apró bombáját, asavas ürülékcsomót.– Ó. csinos kisfiam, vigyázz a bőrödre! – szólalt meg a hang, amelyaz ő szemével látott.– A Káosz miatt van, hogy a napunk fekélyekkel és furunkulusokkalfertőzi meg az emberek bőrét? – kérdezte Jomi.– Ó, nem. A napotok nagyon erős sugárzást bocsát ki az ibolyántúlitartományban. Te szerencsés vagy, mert ellenállsz neki. Ha majdelérlek, még szerencsésebb leszel.– Honnan tudja Gretchi, hogy szalmakalapban és napernyővel kellj á r n i a ?– Hiúság!– Nincs valami különleges érzéke, amely megsúgja neki?– Ha igen, szüksége van rá. Más tekintetben teljesen butának ésüresfejűnek tűnik.– Hogy mondhatsz ilyet? Ő olyan gyönyörű!– És nemsokára áruba fogja bocsátani, amit te szépségnek hívsz.Dróton rángatott báb lesz belőle, egyszerű játékszer, amígmegöregszik és elfonnyad.– A szépségnek muszáj valamit jelentenie – tiltakozott Jomi. – Énpéldául tiszta bőrű vagyok, és pszi... Nincs ezek között valamilyenkapcsolat, hang?Jomi mintha fojtott kuncogást hallott volna valahonnan messziről.– Szóval azt az elméletet vallod, hogy a testben tükröződik a lélek,és viszont? – A választ maró irónia fűszerezte. – Ez gyakran igaz,bizonyossötét értelemben. Amikor valaki áldozatul esik a Káosznak, a testeeltorzul és megváltozik... ha egyáltalán marad neki teste!– Hogyan létezhetne test nélkül bárki?– Talán egy szép napon megtudod, hogyan szakadhat el a lélek ahalandó testtől. – Igazat beszél vajon a hang? És ha igen, hogylehet ez az eksztázishoz vezető út, bármit is jelentsen az eksztázisfogalma? A hang remegve folytatta, mintha izgalomba jönne. – Énegyike voltam a legelső psziknek, még abban a korban, amikor azigazi tudomány meghátrált a viszály és az anarchia hullámai előtt...Ó, téboly, micsoda téboly... Egyedül maradtam. A hajónk elromlott...lefulladt a hiperűrben. Sötét eónokat vészeltem át azóta, és folytonhallottam a telepaták suttogását a valós univerzumból. Fültanújavoltam a civilizáció bukásának, majd komor, iszonyatos, tudatlanújjáéledésének... Nem tudtam elmenekülni. Nem találtam olyanvezérsugarat, mely elég fényes lett volna.– Az eón az egy időszak, ugye? Meddig tart? – Jomi még mindigelég tájékozatlan volt az efféle dolgokban.Egy darabig csend volt, aztán a hang bizonytalanul azt felelte:– Az idő másképp viselkedik a hipertérben.– A tested... a tested eltorzult? – kérdezte Jomi. Megint az a távolik u n c o g á s . . .– A testem – ismételte a hang színtelenül. – A testem...Nem mondott többet.A gázóriásból üszkös fantomváladék csöpögött.Serpilian imádkozott.– In nomine Imperatoris... vezess minket az aranyfiúhoz, hogytömlöcbe vethessük, elpusztíthassuk, vagy a Te kezedre adhassuk,óhajod szerint. Imperátor, vigyázd páncélunkat és pillantásunkat;add áldásodat lőfegyvereinkre, nehogy csütörtököt mondjanak!Szenteld föl és fényesítsd meg lézerpuskáink sugarát,jíat huchnt e n e b r i s . . .És tisztítsd meg az én tekintetemet is, gondolta. Hadd hatoljak át avédelmező aurán, ami eltakarja a fiút; illess engem a hit izzóbillogával, és égesd ki testemen a kétség fekélyeit!A megtizedelt Gyászhozó-osztagok nehézkesen letérdeltekotrombának tűnő, fényezett, hadijelvényekkel ékesenergiapáncéljukban; a barack zöld alapra sötét bibor sávokatmarattak. Tekintetük a nyitott sisaklemez alól csillogva szegeződöttaz inkvizítorra, aki ez alkalomból az elesett káplán kabinjábólkölcsönvett díszruhát viselte: zöld karinget bíbor köténnyel, a rendemblémáival díszítve. A hosszú, mályvaszínű stólára, amelySerpilian térdéig lógott, kínzókamrákban gyötrődő idegen lényeketh í m e z t e k .Amulettek és ikonok csörögtek-csilingeltek.– Úgy döntöttem, hogy az ogryn harcosokat is megáldom –mormolta Serpilian a mellette térdelő Hachardnak. – Az ogrynok isemberek. Bizonyos értelemben. Az áldás hatalma nem azon múlik,aki kapja, hanem azon, aki adja. Van-e agya a lézer pisztolynak,parancsnok? Lelke, az igen! De gondolkodó agya? Márpedig azogrynoknak van lelkük.Ekkor, ebben a megszentelt pillanatban hozta meg a döntést, hogyfelhígítja az űrgárdisták nemes óborát a barbár óriások erőssörével. Serpilian sejtette, mit gondolhat a parancsnok: „Nem, az énhajómon nincs lelkük. Az ember ad nekik pár vödör italt, és mindenttönkretesznek.” Vagy talán csak a saját bűntudata beszéltSerpilianhoz? Hogy ő, a túlélő viseli a káplán díszruháját, aki olyanbátran felvette a harcot az igázókkal?Az összegyűlt Gyászhozók szeme ájtatos odaadással ragyogott.Mindez egyetlen fiú miatt... Serpilian ösztöne továbbra is azt súgta,hogy ez a küldetés rendkívül fontos. Bárcsak tisztábban látna! Azerős pszichikai zavarás eleve arra utalt, hogy az űrgárdisták nagyhatalmú ellenféllel állnak szemben, és sokat nyerhetnek a diadallal.Azt suttogta Hachardnak:– Az ogrynoknak és az űrgárdistáknak úgy kell harcolniuk aparancsnokságod alatt, mintha egyazon test két karja lennének. Azóriások nem pusztán faltörő kosok. Ha nem áldom meg őket,mindannyian kevesebbek leszünk.Vajon a Gyászhozók halott káplánja is megáldotta volna a hűséges,konok ogrynokat? Hachard arcizma megrándult, de persze nem tette l l e n v e t é s t .– Benedictio! – kiáltotta Serpilian harsányan. – Benedictiones!Triumphus! Legyen ennek a küldetésnek a Jelszava: a Császármindenek fölött!– A Császár mindenek fölött! – kiáltották kórusban a Gyászhozók.Mikor Serpilian elhagyta a gyűléstermet, szilárdan megfogadta,hogy megkettőzi erőfeszítéseit, és meghatározza a ködlepellelvédett fiú tartózkodási helyét. A rúnacsontok azonban továbbra iscserbenhagyták, mintha összeesküdtek volna a fiú elemésztéséretörő hatalommal; mintha most, ötszáz év késéssel akarnánakbosszút állni az Inkvizíción, amely annak idején leperzselte róluk ah ú s t .Rendben. Akkor hát lemond a segítségükről; pusztán mentálisképességét fogja használni, minden segédeszköz nélkül. Meg kellpróbálnia beleélni magát a fiú gondolatvilágába – hiszen sorsfonálköti össze a zsákmányával, nem igaz? Így fogja felkutatni.Minden ismeretet kitöröl az agyából, amely a Birodalommalkapcsolatos. Megszabadul az Inkvizíció ősi bölcsességénekterhétől, mely hosszú évezredek során gyülemlett föl, hála aborzalmas tapasztalatoknak, az állhatatos tisztaságnak, valamint –Serpilian esetében – a több évtizedes szolgálatnak.Elképzeli, hogy egy mezőgazdasági holdon született. Újra átéli,ahogy az agyában bizarr virágszirmok bomlanak ki, amiről a többiparasztnak sejtelme sincs. Ezek a szirmok valójában ezoterikus,mentális radarernyők, a lassan kiegyenesedő porzók pedig az elmeantennái – s mindegyik csúcsán édes virágpor illatozik, ínycsiklandólakomaként az arra tévedő démonoknak és ragadozóknak.Nem szabad azt kérdeznie magától: hol szökkent szárba ez atünemény? Csak arra összpontosíthat, hogyan érzi most magát azsenge virágszál.Azonosítja a ritka növényt, amelyet le akar tépni, hogy aCsászárnak ajándékozza. Utánozza a zsákmányt. Ezzel amódszerrel esetleg sikerül eloszlatnia a mentális ködöt. Ha elégerősen összpontosít, hogy beleélje magát a fiú helyzetébe, talánmég az ifjú áldozatra telepedő rosszindulatú hatalom figyelmét ismagára tudja vonni – mint amikor felforrósított álcázó testekkeltérítik le pályájáról a hő érzékelő rakétát.Előbb azonban...Serpilian mélyen a gondolataiba merülve megállt egy folyosón,amelyet hatalmas bordák tagoltak, s falain fekete energiakábelekfutottak izomkötegek gyanánt. Aztán lendületes léptekkel megindultaz ogrynok dormitóriuma felé.Nem törődött a bűzzel, nem is volt annyira szörnyű; ilyen szaga vana csatatéren haldokló harcosok kiforduló beleinek is, győzködtemagát. Ügyet sem vetett a padlón hemzsegő férgekre; ezek ittleginkább parányi, ehető háziállatoknak számítottak.– Benedico homines gigantes! – kiáltotta.– Sorakozó, ogrynok! – bömbölte a tuskófejű őrmester, ésvigyázzba vágta magát.Mialatt Serpilian elhadarta az áldások és intések ilyenkorhasználatos litániáját, bűzlő gyülekezete csupán horkantásokkal ésegy-két böfögéssel reagált. Könnyen meglehet azonban, hogy azogrynok vallásos hite ezekben az undok zajokban jutott kifejezésre.A magányos zömik technikus, aki tisztelettudóan szorongatta amarkában ellenzős sapkáját, együtt érző paprikajancsi-vigyorralmeredt Serpilianra, mintha valami különös vonzalmat érezne azinkvizítorok iránt.Az Emberi Hűség hajtóművei éles hangú nyüszítésbe kezdtek, aburkolat panaszosan felsírt. Az űrcirkáló végre belépett a holdl é g k ö r é b e .Serpilian egy utolsó, zengzetes Imperátor benedicattal befejezteszónoklatát, majd visszamenekült a kabinjába, és levetette a káplánd í s z r u h á j á t .Bekapcsolta a képernyőt, melynek kovácsoltvas keretén élethűskorpiók váltakoztak stilizált halálfőkkel, és Urpol vibráló, egyreközeledő látképét bámulta. Az űrkikötő lapos, szürke ábrázatáthimlőhelyek pettyezték: sugárnyelő vermek. A megfigyelőtornyokvastagon zselézett hajfürtökre emlékeztettek. A külvárosokszemölcsök, az utak cikcakkos ráncok voltak a táj petyhüdt,pergamen sárga bőrén. A folyók kéken lüktető visszereknek, atavak vérhólyagoknak, a gazdaságok horzsolásoknak tűntek.Serpilian letérdelt, és azt gondolta: Furcsa virág vagyok, amelyvalahol itt nő, ezen a vidéken. Nedvdús, rejtett porzóim fülek,melyek hallják a mentális szellők suttogását. Virágporomellenállhatatlanul vonzza a parazitákat...Egykoron ő is ilyen furcsa virág volt, nem igaz?A fiatal Torq a Denebola V.-ön nevelkedett, Magnox bolyvárosánakegyik egészséges, felső szintjén; ifjúkorában ide-oda hánykódott atanulás utáni vágy és az érzéki gyönyörök között. Persze ezugyanazon jellemvonás két arca volt: valójában mindig újélményekre szomjazott.Ám, noha abból az ifjúból, aki folyton még őrültebb zenét, mégerősebb borokat, még furcsább kábítószereket, még szilajabblányokat, még embert próbálóbb veszélyeket hajszol, idővel költő,mesterbűnöző vagy másfajta deviáns zseni is válhat, mégisvalószínűbb, hogy az efféle alkat néhány év alatt kiég, kitomboljamagából a kamaszkor lázát, s megnyugszik a felnőtt világk é n y e l m é b e n .Ezzel szemben a tudás délibábját kergető ifjakból többnyirehasznos – néha egyenesen lángeszű – robot kulik lesznek.Ha azonban a két hajlam egy személyben egyesül...Torq apja az egyik magnoxi nemesi család udvarmestere volt; ígytermészetesen a fiú, amint kinőtt a gyermekkorból, csatlakozott azegyik divatos, kiváltságos kamaszbandához. Ezek a gazdagsuhancok a legújabb szabású csillámselyem öltönyökben hencegtekés kakaskodtak, fekete gatya pőcöt és groteszk ékszereket hordtak,s a tollas kalpagjukba szerelt hangszórókból krash zene dübörgött.Egyetlen pillanatra sem váltak meg gyilkos energia tőreiktől, éssosem haboztak a vibráló, perzselő pengét vetélytársaik gyomrábad ö f n i .Egy éjszaka, amikor Magnox alsó szintjein, a technikus negyedbenportyáztak, Torq megérezte, hogy csapdát állítottak nekik. Villódzó,sokdimenziós térkép jelent meg az agyában, jelezvén a közelbenminden emberi jelenlétet; ám hamar eltorzult, mintha légköri zörejekzavarnák, s finomhangolást igényelne...Később megtanulta, miként különböztesse meg ezen a titokzatos,sokrétegű térképen a hiperűri behatolást jelző hátborzongató,mályvaszínű fényeket.Egy titkos pszi gyülekezet ellen vezette a bandát. Ezeket a psziketmár csak egy hajszál választotta el attól, hogy megszállják őket adémonok. Egy rivális banda védte őket, amely játékos, erotikuskultuszt épített köréjük.Ha Torq bandája talál rá először a pszikre, talán minden máskéntalakul. Az unatkozó, elkényeztetett felső szinti ifjak befogadják apsziket, amolyan banda kedvencnek. Torq lesz a gyülekezetfőpapja. Aztán a vakbuzgó boszorkányvadászok üldözése előlkénytelen az alsóvárosi csürhe közé menekülni...Am az események nem így alakultak. Ráadásul Torq sokat olvasott,és többet tudott a Birodalom rejtett felépítményéről, mint a többibandatag. Azt hitte, tisztában van képességeivel, és ért ah a s z n á l a t u k h o z .Bandája legyűrte a vetélytársakat, akik felváltva kényeztették éskínozták a psziket Torq a fogoly játékszerekkel jelentkezett azEcclesiarchia hivatalában, hogy inkvizítornak ajánlkozzék;vadabbnál vadabb élményeket remélt, tudós mesterek okításam e l l e t t .Élményekben volt is része aztán, de korántsem élvezte mindet; ésolykor iszonyú lelkifurdalás fogta el, amiért annak idején elárulta asaját fajtájából valókat. Igaz, szörnyű szükségszerűségtől hajtvacselekedett, melynek valódi természete egyre inkábbkikristályosodott előtte a kiképzés évei alatt. A bűnbánat görcseire avallásos áhítatban talált ellenszert. A hit volt kínjainak csillapítója,tetteinek igazolása. Torq továbbra is úgy öltözködött, mint egyficsúr; egy ficsúr, akinek borzalmas kötelességei vannak. Afeljebbvalói pedig elmosolyodtak – persze csak a maguk szikár,fanyar módján –, amikor látták, milyen túlzásokra sarkalljadicséretes buzgalma.– Virág vagyok, virág – mormolta ütemesen, és lassanként transzbam e r ü l t .Torq kezdetben afféle orchidea volt. A fiú azonban, akit keresett,egy gyönyörű dudva, amely valami isten háta mögötti tanyatrágyadombján szökkent szárba. Vajon egtalálja? Belső térképeegyenletes mályvaszínben úszott, amely nem volt hajlandó egyetlenkönnyen körülírható pontba sűrűsödni. Ez a szín takarta el a virágfriss, fiatal, üde szirmait.Egy erődített palota jelent meg a kabinablakban, kissé ferdén, merta cirkáló pályája nem zárt be tökéletes derékszöget a talajjal.Tornyok, tüskés kupolák, lézerütegek. Fallal körülvett kertek úsztaka képbe, közepükön kisebb kastélyokkal. Gyártelepek, vágóhidak.Aztán egy vasbeton síkság.Az Emberi Hűség leszállt; a hajtóművek ismerős zúgása elült.Megdöndült a jelzőgong, kétszer egymás után, hogyfigyelmeztessen a mesterséges gravitáció kikapcsolására. Ahogy agenerátorok által gerjesztett energiamező helyét átvette a holdtermészetes vonzereje – amely legalább húsz százalékkal kisebbvolt –, elnyújtott csikorgás visszhangzott végig a hajón. A cirkálónagyot nyújtózkodott, és megropogtatta fáradt tagjait.Ám az inkvizítor nem engedélyezhetett magának efféle lazaságot. Agravitáció változott, de küldetésének súlya nem.– E-ez i-igazán nagy megtiszteltetés – dadogta Henrik Farbtisztelendő. – Soha életemben nem láttam még igazi űrgárdistát,parancsnokról nem is beszélve.Miért is látott volna? A Birodalom világok millióit fogta át, azűrgárdisták pedig alig egy millióan voltak.A barlangra emlékeztető templombelsőben pézsmaillatú tömjénfüstgomolygott, körülcirógatva az ikonokat, és lomhán kígyózóhieroglifákat írva a levegőbe, mintha valamilyen idegen faj őrültábécéjét akarná betűzni. A verítékben úszó Farb úgy szívta be ezt afüstöt, akár a pánikba esett asztmás, aki inhalálással próbáljamegelőzni a fuldokló görcsöt. A pislákoló gyertyák körül avashüllőzsír enyhe bűze terjengett.Ez az ember, aki feltehetőleg százakat tartott rettegésben, mostmajd szörnyethalt félelmében.– Alázatod arra vall, hogy híven szolgálod a Császárt – mondtaHachard. – A félelmed úgyszintén. De most tisztán kellg o n d o l k o d n o d .Az inkvizítornak végre sikerült leszűkítenie az átkutatandó területetegy viszonylag kis régióra, Urpoltól északra. Azok a portyázó gépek,amelyek átvészelték a bevetést a Valhalla II.-n, dübörögveelindultak páncélozott hernyótalpukon, hogy sorra felkeressék ezóna városait. Amerre jártak, salakká morzsolták a primitív utakat;utasterükben űrgárdisták és ogrynok zsúfolódtak össze. Így esett,hogy Hachard parancsnok eljutott erre a Groxgelt nevű településre.Ha harcra kerülne a sor, a közelben akart lenni; esze ágában semvolt a cirkáló fedélzetén ücsörögni, a felderítők jelentéseire várva.Hogyan nyugtathatná meg ezt a méltóságos prédikátort?– Groxgelt. Ez összetett név – mondta könnyedén. – A gélt utótag agrox kereskedelemmel járó haszonra utal, vagy arra, hogy a gazdákkasztrálják ezeket a bestiákat?Farb úgy meredt a parancsnokra, mintha olyan találós kérdést tettekvolna föl neki, amin az élete múlhat. Lehetséges lenne, tűnődöttHachard, hogy a prédikátor nem érti, amit mondott? Pedig a hájasférfi romlatlanul beszélte a birodalmi gótot; ezen a holdonviszonylag tűrhető dialektust használtak.– Felejtsd el, prédikátor! Azt mondd meg nekem, van-e olyan fiúebben a közösségben, aki bármilyen tekintetben más, mint at ö b b i e k !Farb pillantása a Gyászhozó kidudorodó ágyékvédőjére esett,amelyen egy bíborszínű kés rézrozsdás koponyát hasított ketté.– Azt hiszem, a kasztrálásra – motyogta.– Koncentrálj! – förmedt rá Hachard.– Igen... igen... van itt egy fiú... soha nem volt vele gond... mindigeljár imádkozni a templomba... úgy hallottam, jó munkás... – Farbmegnyalta a szája szélét. – Végig nézi a kerékbetöréseket is, bármintha kicsit idegesítenék... Jabal cserzőmester fia. A fiú testénnincs semmiféle torzulás; éppen ez a furcsa. Olyan... tisztának nézki. – A prédikátor kiköpött. – Az utóbbi hetekben... Szóval, úgyértesültem, mostanában sok időt tölt egyedül a vadonban.– Honnan szerezted ezt az információt?– A gazda felesége, akinek az alkalmazásában áll... Én, izé,gyengéd érzelmeket táplálok a hölgy iránt... De ezt csak ígymagunk között mondom, mint férfi a férfinak...Hachard visszafogta magát, és nem vicsorított a prédikátorra azabszurd összehasonlítás hallatán.– Részemről semmi törvénytelen nincs a dologban, uram... Ahölgy... igen tekintélyes személyiség, ha érti, mire gondolok.Esetleg, ha a férjét összetaposná egy grox...– Mi van a fiúval?– Nos, Galandra Puschik rajta tartja a szemét, ahogy az egy jógazdához illik. A fiú máshogy beszél. Nem olyan... vidékiesen. Néhafura szavakat használ, amiket Puschik asszonyság nem ért...A Gyászhozó kifaggatta Jomi családját. A cserzőmester majdösszecsinálta magát félelmében, Jabal asszony némileg jobbanállta a sarat; a másik fiuk, Nagy Ven ellenben ostoba, nagydarabtahónak bizonyult. Amikor Hachard visszatért a portyázó géphez,mogorva pillantást vetett a tuskófejű ogrynra meg a zömikre, akik ajármű tetején üldögéltek.A forgótornyos lézerágyúkkal felszerelt portyázó gép plasztacélpáncélzatát és a hernyótalp védőborítását barackzöld és bíbor lilacsíkok tarkázták. Szabálytalan mintázatukról nem terepszínűálcázás jutott az ember eszébe – sokkal inkább úgy látszott, minthavalamilyen mérgező penészgomba támadta volna meg a gépet. Avárosi őslakók egy része bámész csoportokba gyűlve nézte amasszív páncéloson ülő párost. A lánctalpakat hajtó csillagkereketeltakarta babonásan ámuló tekintetük elől a védőborítás.A parancsnok némán dühöngött. Hogy az ő emberei elvegyüljenekezek között a vakarózó, fingó, tompa agyú, izzadó parasztok között;hogy a kocsmai szóbeszédből próbáljanak kihámozni valamiértelmeset... Az igázok fölött aratott drága diadal után – a feladatmajdnem meghaladta a Gyászhozók képességeit – ez a mostanimegbízatás már-már sértésnek tűnt, előre eltervezett büntetésnek,amiért oly sok bajtársat vesztettek, bármilyen dicsőséges harcbani s .Nem, intette magát Hachard, az efféle gondolatok eretnekséghezvezetnek. Bíznom kell az inkvizítor ösztöneiben.A kövér prédikátor legalább felfogta, hogy milyen erőt jelentenekHachard meg az emberei, s hogy milyen komoly veszedelemfenyegetheti az emberiséget, ha ezeket a harcosokat küldikb e v e t é s r e .Hachard meglehetősen biztos volt abban, hogy azonosította azsákmányt, amelyet kerestek, míg az inkvizítor képtelen voltmeghatározni a fiú tartózkodási helyét. A parancsnok engedélyezettmagának egy zord, feketefogas mosolyt; nem fensőség-tudatotérzett, hanem egyfajta komor elégtételt.Visszatérése a piactérre heves hullámzást váltott ki a szájtáti,rettegő – és ostoba módon bűntudatos – tömegből. Ám a legtöbbpillantás visszatévedt a primitív öltözékű ogrynra meg a zömikre.Groxgelt polgárai láthatták, hogy a tagbaszakadt Gyászhozó, akinem csukta le a sisaklemezét, tiszta vérű ember. Lehetséges, hogyezek a fekélyekkel borított, ijedt parasztok félelmetesebbnek tartjáka tuskófejűt egy csatapáncélos űrgárdistánál? Vagy csakegyszerűen úgy érzik, hogy a groteszk, főemlősszerű ogryngenetikailag közelebb áll hozzájuk?Hachard belépett az utastér csapóajtaján a technikai személyzetmeg a többi űrgárdista közé. A telekom recsegve kelt életre, ahogypáncélkesztyűs ujjai végigzongoráztak a rúna-díszes gombokon; agép lelke hűségesen engedelmeskedett.– Inkvizítor uram – jelentette –, gyanúsított azonosítva. A neve JomiJ a b a l .Mindjárt életbe lép a kijárási tilalom, de még nem jött haza.Feltételezhető tartózkodási helye egy gazdaság, Groxgelttől négykilométerre északnyugatra...Egyetlen fiú. És akik ellene vonulnak: portyázó gépek, lézerágyúk,csatapáncélos Gyászhozók, ogrynok.Egyetlen fiú... és még micsoda?– Húsz kilométerre járok magától, parancsnok. Úton vagyok.Vigyázzon, nehogy a portyázógépek motorzúgása elriassza acélpontunkat! Az utolsó négy kilométert gyalog tegyék meg.– Értettem. – Hachard automatikusan átkapcsolt harci kódra, ésutasította a többi portyázó gépet, hogy teljes sebességgelsiessenek a Groxgelt határában kijelölt találkozóhelyre.Most várnia kellett egy kicsit, úgyhogy kilépett a szabadba. Alenyugvó gázóriás úgy kukucskált a háztetők fölött, mint valamigigászi, kozmikus anyalény testetlen szemgolyója, amely lassanfelhagy a világ szemlélésével, s nyomában leereszkedik az éjszakap a l á s t j a .– Bárcsak velem lenne a triciklim! – jegyezte meg odaföntről azömik társalkodó hangnemben. – A nagy harci gépek magukravonják az ellenséges tüzet. A fürge kis triciklik kitérnek előle.Hachardnak eszébe jutott a zömik neve. Zhord; igen, ez az.– A portyázó gépek megvédik a hozzád hasonló kis fickókat –mondta hűvösen.– Huh. Ebben itt nem bízom különösebben. Megrepedt a páncél.Forrasztani kéne.– Állítólag te vagy a technikusunk. Fess rá még egy rúnát! Mondjvalamilyen ráolvasást!Zhord egy pillanatra elhúzta a száját; Hachardban lobot vetett adüh, éppen most, amikor tisztelettudó elmélkedéssel kellett volnakészülnie a harcra.– Nyomorult fél humán!Zhord, veszélyt sejtve, sietve hadarni kezdett.– Ne haragudjon, uram! Annyi munkám volt, és a szerszámok,ereszt a tömítés, felül szivárog, különösen leszálláskor, aszkafanderek meg igazán...– Csend! Mindenesetre gyalog fogunk elindulni; és ez rád isvonatkozik, kis ember.Zhord a parancsnok energiapáncéljára meredt,összehasonlításképpen rácsapott saját tollbéléses pufajkájára, ésazt motyogta:– Ó, szent őseim!A tuskófejű őrmester röhögése valóban mennydörgésreemlékeztetett.– Neeemsokááá... – csitította a hang Jomit. – Fogadd be a kört aze l m é d b e !A hang megmondta neki, hol kell várakoznia: a legnagyobb groxkarámnál. Jomi aggódva pillantott a lenyugvó gázóriásra. A tájatmár az alkonyat utolsó sugarai aranyozták be. Hamarosan felrikolt avárosban a kijárási tilalom kezdetét jelző kürtszó, s azután máregyetlen ember sem lesz a szabad ég alatt, rajta kívül. Megszegi atörvényt. És mit fog csinálni, ha a hang gazdája mégsem jön el?Bujkál virradatig? Amikor a környéken mutánsok kóborolnak? Mertha a mutik nem is merészkednek be a város utcáira, kinn avadonban biztosan nem fognak meglapulni a vackukon.Hiszen ő is mutáns! Miért bántanák a mutánsok a maguk fajtáját?Ó, csakhogy a kitaszítottak biztosan éhesek. Jomi húsa édesenillatozhat számukra...Az édes hús eszébe juttatta Gretchit. Ha semmi nem történik maeste, még mindig visszabotorkálhat a gazdasághoz. FölmászikGretchi emeleti ablakához, és bezörget, hogy engedje be. A lánybiztosan értékelni fogja vakmerőségét, hogy éjnek idejénkimerészkedik a szabadba, mert találkozni akar vele. Ésvalószínűleg meg is jutalmazza érte. Szerette volna a kezébe fogniazokat a fehér galambokat, és felkutatni a rejtett, szőrös fészket,a h o l . . .– A kör! Arra gondolj! Különben elveszítem a fókuszt.Gretchi kerekre nyíló szájára gondolt. Aztán egy másik testnyílásra,amint megnyílik előtte, egy puha gyűrűre, melynek pontos alakjárólés arányairól csak ködös fogalmai voltak.– Felejtsd el azt a buta riherongyot! Értéktelen. Olyan kéjnimfákatmutatok majd neked, akikhez képest ő girhes és aszott. Bujakurtizánokat idézek föl neked az emlékeimből... iiigeeen! – Micsodakétségbeesés, micsoda csalódottság csengett ebben a hangban!Mutat...? És fölidéz? A hang azt ígérte, hogy beavatja Jomit agyönyörökbe, nemcsak megmutatja neki azokat valami vastagüvegajtón keresztül.– Ha nem érlek el, kerékbe fognak törni! – fenyegetőzött a hang.A kerék... a fiú tudata hirtelen zökkenéssel visszatért a valóságba.Mi más az egész élete ezen az átkozott holdon, mint örökké tartónyomorúság? Véres zsigerek, forróság, félelem, és GalandraPuschik buja vágyai, amelyeket egy szép napon úgyis kielégít majd,ha kell, erőnek erejével – az az undorító, fullasztó ölelés. Egyszer smindenkorra maga mögött hagyja ezt a gyalázatot.Ne gondolj Gretchire, míg a hang gazdája meg nem érkezik! Elűztea lány képét az agyából. Kerék, kör; kör, kerék.A gázóriás utolsó, aranyszínű sugaraiban a szarvas, pikkelyes,tépőfogas hüllők lomhán vonszolták magukat a karámjukban.Akkorák voltak, mint egy kisebb póniló. Karmuk csikorgott a kövest a l a j o n .A termőterület lankás ívben lejtett a folyó felé. A körülárkoltrizsföldek egyhangúságát itt-ott hatalmas sziklák törték meg;némelyik a városi házaknál is nagyobb volt. A hang azt állította,hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a gleccserek hordták ide őket.Jomi beszívta a levegőt. Suttogást vélt hallani a szélben. Elméketérzékelt: fegyelmezett elméket, melyek szinte teljesen rejtvemaradtak előtte, mint amikor spanyolfalat állítanak a szárítottgroxtrágyából rakott tűz elé. Ám a hőség akkor is átsugárzik as p a n y o l f a l o n .Lehetséges, hogy boszorkányok lopakodnak a karám felé, akik jóvalravaszabbak nála, és a hang felkeltette a figyelmüket? Azok aboszorkányok, akiket a piactéren kerékbe törtek, nem látszottakkülönösebben agyafúrtnak. Persze az iszonyatos fájdalommegőrjítette őket: nem maradt más belőlük, csak fehéren izzó,sikoltozó idegszálak kusza kupaca. Eleve nem lehettek túl ravaszak,hiszen hagyták, hogy elfogják őket. Azokhoz a nyomorultakhozképest Jomi valóságos lángész... remélhetőleg.Talán az igazán agyafúrt boszorkányok megszöktek, és bandákbatömörültek valahol a határvidék mélyén, minden várostól és tanyátóltávol. Ezért telt hónapokba, amíg ideértek.Jomi más elméket is érzékelt a közelben; tompák voltak, lomhák ésvérszomjasak. Csak nem a groxok gondolatait hallja? Azk é p t e l e n s é g . . .– Hang... – próbált kérdezősködni.– Csitt, finom fiú! Koncentrálnom kell. Ó, milyen régóta már, hogy...Mindjárt átölellek. Próbáld magad elé képzelni a kört!Nem hagyhatja cserben a hangot az utolsó pillanatban; ezzelönmaga előtt is kudarcot vallana. És nem szabad elijesztenie; nemfog beszélni azokról a különös, erős elmékről a karám közelében.Sem azokról, sem a többiről; a szilaj, vad gondolatokról.Engedelmesen elképzelte a kört, és erőltette a szemét az egyrefokozódó félhomályban.I g e n !Egy foszforeszkáló ív tűnt fel pár száz méterrel előtte; bizonytalanulegyensúlyozott a köves talajon. Lassan nőni kezdett, de nemvilágított fényesebben. Sőt, ha lehet, még jobban elsötétedett,mintha nem akarná, hogy észrevegyék. A köríven belüláthatolhatatlan sötétség uralkodott, szurokfekete éjszaka.Mivel a kapu viszonylag távol jelent meg a fiútól, és csak lassanöltött alakot, gyakorlatilag ki lehetett zárni azt a lehetőséget, hogyvalamiféle hiperűri szörny – például egy igázó – keze van adologban. Az efféle lények sokkal drasztikusabb módon lépnek be avalós világba.Az is valószínűtlen, hogy az idegen eldák állnának a háttérben. Azeldák mesterei voltak a hipertérben nyitott kapuknak és máshasonló fogásoknak; nekik aligha volna szükségük olyan mentálisfókuszra, amilyet a fiú igyekszik létrehozni. Mintha bármi is lenneezen a holdon, ami érdekelhetné az eldákat!Ez a kapu már-már kínlódva nyílt – ha ugyan lehetséges az ilyesmi.Szinte nyikorgott, mintha „sarokvasai” berozsdásodtak volna ahosszú évezredek során. Persze a hipertéri kapuknak nincseneksarokvasaik; a párhuzam mindenesetre találó volt.Az energiapáncélos Gyászhozók lassan megszállták a terepet asziklák fedezékében. Egy szakasz ogryn otromba mozdulatokkalhelyezkedett a sötétben.– Ha most azonnal elkapjuk az ifjú pszit – puhatolózott Hachard –,talán megijesztjük azt a valamit, ami át akar jönni a kapun.– Várnunk kell, míg a kapunyitó megjelenik. Nemcsak zsákmányravadászunk, hanem tudásra is.– Tudásra... – Csak nem borzongott meg a parancsnok? – A SötétKorban – mormolta – az őseink öncélúan hajszolták a tudást...Serpilian élesen rászólt:– Hogy ml történt a Sötét Korban, azt csak a Császár tudja.És hogy szerette volna tudni az inkvizítor is! Akkoriban virágkorátélte az istentelen tudomány. A birodalmi kutatóosztagok néhataláltak különféle maradványokat: felbecsülhetetlen értékű, ősrégigépeket és szerkezeteket. Az emberek hajdan úgy terjedtek el agalaxisban, akár az oktalan lemmingek; fogalmuk sem volt ahiperűrben leselkedő szörnyekről, mivel nem ismerték sajátpszichikai potenciáljukat. Ártatlanok, ártatlanok! Kutyakölykök adémontanyán! A téboly és az anarchia hirtelen viharként tört rájuk,amíg ki nem emelkedett közülük az Istencsászár, hogy megváltsaés egyesítse őket, hogy összefogja az emberlakta világokat, hogyfogcsikorgató, gyilkos szigorral megzabolázza a szellemvilágbantomboló orkánt.boomp3.comItt ez a fiú, a jövő nagy kérdőjele. És itt van még... valami más is.Serpilian kinyújtotta mentális csápjait, ám látását mályvaszínűködpára homályosította el.A sötéten ásító kapun egy robot lépett át nehézkesen. Nagyobb voltGroxgelt bármelyik épületénél, s páncélzatán különös rudak éscsövek meredeztek – Jomi feltételezte, hogy fegyverek.– Itt vagyok, drága kisfiam! – lelkendezett a hang Jomi agyában. –Ne félj ettől a fémtesttől! Ez az a burok, amely az énem magvátvédte, miközben egymagam lebegtem a hiperűrben, egy ronccsálőtt mega hajóban, hosszú-hosszú évezredekig.Végre ismét lábammal illethetem egy világ talaját! Végrereménykedhetem, hogy újra hús-vér testet szerzek magamnak. Ó,az édes, csábító hús, az éneklő érzékek, a drága idegszálak, aminthárfahúrként pengenék! Vajon milyen dalt játszottam rajtuk azősidőkben? Neeemsokááá eszembe jut majd.A robot tett egy óvatos lépést Jomi felé. Aztán, mintha tornáztatniakarná tagjait, melyek évezredek óta nem érezték az égitestekvonzerejét, körbelendítette a karját. Szikrázó energia táncolta körülacélujjait, s lángoló csóvát lövellt a karámban szorongó groxok fölé.A hüllők morogni-sziszegni kezdtek; karmukkal a földet kaparták, snémelyik leszegett fejjel nekirohant a kerítésnek.Miféle hús-vér testet akar magának ennek a hatalmas gépnek amagva? Amint az acéltorony újabb lépést tett Jomi felé, a fiú izzadnikezdett. Lekuporodott a földre.Serpilian megrázta az övén lógó erszényt, amelyben úgy zörögtek arúnacsontok, akár egy dühös csörgőkígyó. Aztán bekapcsoltamagán a személyes védőburkot. Palástja alatt finomenergiaszálakból láthatatlan háló szövődött a teste köré, s mellvértjehalványan izzani kezdett.Most már ő is hallotta a hangot az elméjében, és beleborzongott,amikor rádöbbent, miféle árulásra készül az ősrégi hajótörött.Ellenőrzése alá akarja vonni a fiú agyát és testét, az eleven, emberilelket kitaszítva a hiperűr szellemtengerébe.Az inkvizítor a hatalmas, kékesszürke robotot nézte, ésmegpróbálta besorolni az általa ismert típusok közé, de mindhiába.A titánoknál zömökebb volt, az ízületei nem tűntek olyanhajlékonynak, és fejet sem viselt a nyakán, ahol a titánokteknősbékaszerű vezérlőkabinja van. Mindenesetre ugyanolyanveszedelmesnek látszott; ráadásul egy olyan tudatnak adott otthont,amelyik szó szerint évezredeket vészelt át.Manapság azokat az űrgárdistákat, akiket nyomorékká csonkoltak aharcban, néha beszerelték egy csatagépezetbe, így jutalmazvabátorságukat. Előfordult az is, hogy ép testű, de kötekedőtermészetű űrgárdistákat ugyanerre ítéltek büntetésből – egy évre,tíz évre, vagy akár életfogytiglan. Bizonyos értelemben tehátjutalom és büntetés megegyezett. Serpilian azonban nem ismertolyan gépi rendszert a Császár roppant tömegű, mozdíthatatlantrónprotézisén kívül, amely képes lett volna arra, hogy korszakokonkeresztül életben tartson valakit.Miféle hús-vér maradványok lapulhatnak a roppant acélhegymélyén? Talán csak a hajótörött feje és gerincoszlopa? Vagy mégannyi sem, csupán a tápfolyadékban úszó, csupasz agyvelő? Vagyesetleg – lehetséges lenne? – csak maga a lélek, amelyet ősi,vérfagyasztó mágiával béklyóztak hozzá egy aprólékosan kimunkálttalizmánhoz, odabent?Ez a robot valóságos kincsesbánya...Lakója el akar orozni egy emberi agyat, amelyben hatalmasmentális potenciál lappang, hogy kiegészítse vele saját pszichikaih a t a l m á t . . .Aki az irányítása alá tudja vonni ezt a fiút, az...Serpilian elfojtotta magában az áruló becsvágy alig érzékelhetőbizsergését. Lehet, hogy a múltból jött szörnyeteg közelségem e g r o n t o t t a ?– Mindig így van ez – jegyezte meg Hachard komoran. – Maroknyiharcos száll szembe a leggyalázatosabb ellenfelekkel. Ám azIstencsászárnak hála, ezek a harcosok keményebbek aszupernóvák tüzében edzett gyémántnál! Engedélyt kérek – fordultSerpilianhoz –, hogy idehívjam a portyázó gépeket.– Igen. Rendben. De csak tartaléknak. Nem szeretném, ha a robotteljesen megsemmisülne.Hachard harci kódra kapcsolt, és gyors rádióüzenetet küldött apáncélos egységnek.Amikor a két férfi kiegyenesedett a csillagos égbolt alatt, egyizgatott hang kottyantott közbe.– Parancsnok urak! Parancsnok urak! – A zömik volt az, a tuskófejűogryn társaságában. – Ez a robot egészen biztosan a ViszályKorának legelejéről való, parancsnok urak! Akkor pedig a kapu egyhajóroncsra nyílik a hiperűrben! Hol másutt rejtőzhetett volna arobot ennyi ideig? A roncsban vagyont érő relikviák lehetnek!– Igen, kis ember – helyeselt Serpilian. – Azt hiszem, igazad van.Ebben a pillanatban a távolban felharsant a kijárási tilalom kezdetétjelző kürtszó, akárha a csata kezdetére adna jelt.– Parancsnok, tegye harcképtelenné a robotot! Lője szét a lábát.Hachard utasításokat osztogatott a sisakmikrofonba. Szinte azonnalplazmacsóvák és lézersugarak hasítottak a mind sötétebbéjszakába. De egyik sem talált célba; lepattantak valamiféleenergiapajzsról – vagy talán egy sebezhetetlenné tévő auráról.Hiszen a gépezetben szunnyadó elme erős volt, igaz? Eszelős,magányos évezredek álltak rendelkezésére, hogy kivizsgálja éscsiszolgassa képességeit.A robot beépített lézervetői és plazmaágyúi viszonozták a tüzet, azenergiasugarak kiindulópontjait véve célba. Ugyanakkor zavarosszennyhullám porlott szét Serpilian tudatának védőgátjain. Az a lénya robotban a jelek szerint mentális síkon sem volt védtelen.Talán a plasztacél gigász lakója valami mással is megosztjaotthonát, amit nem igazán lehet embertársnak nevezni...Serpilian gondoskodott arról, hogy a Gyászhozók pszi csuklyátviseljenek. Az első mentális támadás hatására két űrgárdista mégiskiugrott a fedezékből, és rohamra indult a robot felé. A páncéljukazon nyomban felizzott, aztán lángra lobbant. A Hachardsisakrádiójába épített hangerőszűrő nem engedte át halálsikolyukat.Egy másik bátor harcos kihasználta az elterelő mozzanatot, éstízméteres szökkenésekkel megindult hátulról az acélhegy felé,kezében hő bombát szorongatva. Nyilván a robot lábánál akartafelrobbantani; tudta, hogy ez az életébe fog kerülni, de azzal istisztában volt, hogy a gépóriás meginog tőle, esetleg el is esik.Plazmafolyam örvénylette körül. Kurta, vakító villanás hasított azéjszakába, amint a bomba időnek előtte szabadjára engedtehőenergiáját, sárrá olvasztva az önfeláldozó támadót. Azűrgárdisták gyorsan észbe kaptak; most már összehangoltabbanviszonozták a tüzet.Serpilian hunyorogva nézte a villódzó, kaleidoszkópszerű jelenetet.Látta, hogy a robot megtorpant, bár nem mutatta különösebb jelét,hogy megsérült volna. A sugarak egyszerűen lepattantak róla, ésbelevesztek a sötétségbe.Egy lapított tetejű, fenyegető domb dübörgött elő a sziklák közül.Aztán egy újabb.– Portyázó gépek pozícióban – mondta Hachard. – Ha a lézerágyúktüzét az egyik lábára összpontosítjuk, viszonylag hamar át tudjuktörni a védelmét.– Mi van, ha a pajzs és az aura kitart? Akár ideiglenesen is? Azenergia visszaverődés kiszámíthatatlan. A fiúból csak foszlányokmaradnának. És ha a lézertűz valóban áthatol a védelmén, a robotf e l r o b b a n h a t .Hát nem érti Hachard, milyen értéket képvisel ez az ősidőkbőlfennmaradt ereklye? Lehet, hogy nem. Csak a jelent látja, és azt,hogy a robot veszélyezteti a Birodalmat.Az összes jelenlevő közül, gondolta a zömik, egyedül én fogtam fela helyzet jelentőségét... és talán Serpilian. De az inkvizítor alighabízik bennem. Az sem kizárt, hogy megpróbál majd elnémítani.Serpilian megint érezte, hogy az eretnek kísértés férge megpróbálbefurakodni a lelkébe, és elmormolt egy imát.– Fogadj kegyeidbe, Istencsászár! Tisztítsd meg szívemet!– Engedélyt kérek, főnök! – szólította meg az ogryn őrmester aparancsnokot. – Az embereim... erősek. Megrohamozni a robotot?F e l b o r í t a n i ?Hachard felnevetett; és Serpiliannak eszébe jutott, hogy a szennyeszűrzavar talán különös hatást gyakorolt az ogrynok agyára. Afélhumánokat, az űrgárdistákkal.ellentétben, csak saját vastagkoponyájuk és primitív, erőszakos gondolatviláguk védte. Persze eza zavarodottság csak legintelligensebb képviselőjükben, azőrmesterben fogalmazódott meg szavak formájában.– Miért ne? – mondta a parancsnok. – Jól figyelj, őrmester, küldd átaz összes ogrynt az északi oldalra! Igen, oda. A túloldalra. Aztángyere vissza jelentést tenni! Amint űrgárdistáim beszüntetik a tüzet,az ogrynjaid rohamra indulnak. Értetted?– Igenis, főnök!Mennydörgő döngő léptekkel az embereihez sietett, és hosszasanüvöltözött velük.– Nem tudná valamelyikük felkapni a fiút? – javasolta Zhord.– Valószínűleg véletlenül letépnék a fejét – csattant fel Hachard.– Izé... parancsnok úr?– Mi az már megint, félhumán?– Ezek az ogrynok... nem a biztos halálba rohannak?– Nem szükségképpen – szólt közbe Serpilian. – A robot a tűzretűzzel válaszolt. De az ogrynok rohama megzavarhatja. Én úgyértelmezem a dolgot, hogy ez volt a Parancsnok szándéka;álmomban sem jutna eszembe arra célozni, különösen ha egyszerűtechnikus lennék, hogy a parancsnoknak nem volt más választása,hiszen az ogrynok előbb-utóbb úgyis rohamra indulnának.– Huh – mondta Zhord.Mennydörgő visszatért, és vigyázzba vágta magát.Jomi iszonyodva lapult a földre, miközben izzott és sercegett fölöttea levegő.– Kénytelenek lesznek taktikát változtatni – magyarázta a hang. –Most majd szünetet tartanak... és azt hiszem, el tudom terelni afigyelmüket. Ha azt mondom, hogy Juss, akkor rohanj ide hozzám,amilyen gyorsan csak bírsz, és próbálj meg nem felegyenesedni!Befogadhatlak ebbe a testbe. Aztán visszalépek a kapun. Inkább ahiperűr, mint a halál, nem gondolod?A gyilkos sugarak sziszegése kis híján meggyőzte Jomit. Kis hiján.– Megmentelek téged, Jomi, megmentelek! Én jelentem neked ab i z t o n s á g o t . . .A hang hipnotikus, bűverejű litániába kezdett. Örömöket ígért,gyönyöröket, Beteljesedést – mégis, mintha nem lett volna teljesentisztában azzal, mi is áll szavai hátterében.Csak nem megint azt a hagymázas kuncogást hallotta Jomivalahonnan a háttérből? Teste vonaglani kezdett, akár a drótonrángatott bábué. Ösztönösen felkapta a kezét, s egy eltévedt,alacsony lézersugár felszínesen súrolta a csuklóját. A fájdalomkiragadta az egyre parancsolóbb bűvigék közül – ismét rettentőfélelem szállta meg.– Férfi vagy, vagy nő? – zihálta.– Már alig emlékszem.– Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni?– Lényegtelenné vált... Ám egy kísértet folyton emlékeztet az elevenhús gyönyöreire! Egy kaján, rosszindulatú lidérc. Ó, Jomi, Jomííí,olyan sokat tudok, és annyira elszakadtam mindentől, amit ismerek.A szellemem test után sóvárog, amelyet végigcirógathat, és kedvéreátformálhat... Gyere hamar, Jomííí, ha szólok...A nyöszörgő hangot hallgatva Serpilian végérvényesenmegbizonyosodott afelől, hogy a „lakó” évezredes háborúknak,világrengető eseményeknek volt cselekvésképtelen tanúja; tán méga Birodalom előtti történelem ködbe vesző folyamának is. Ó,mennyire vágyott az inkvizítor erre a tudásra!Ugyanakkor gyanította, hogy az ősrégi hajótörött egybenmegszállott is.Megszállta a hiperűr egyik démona.Szokatlan módja volt ez a megszállottságnak, mivel a hajótöröttneka jelek szerint egyáltalán nem volt teste, a robot roppantfémtömegétől eltekintve. Csak a tudata maradt meg, valamifélerejtélyes talizmánba zárva, melyet talán kristályostyából vagy másokkult anyagból készíthettek. Ez a talizmán igyekezett épségbenmegőrizni a fogoly elmét – viszonylag sikeresen, amint azt ahajótörés óta eltelt hosszú évezredek bizonyítják, ugyanakkorazonban tökéletlenül. A démon nem talált kézzelfogható, elevenanyagot, melyet eltorzíthatott és meggyalázhatott volna. Nem voltmin rajtahagynia bélyegét. Tehetetlenül szunnyadt a bebörtönzötttudathoz láncolva, s rendszertelen időközönként felidézettemlékekkel és érzéki hallucinációkkal kínozta. Talán éppen adémon folyamatos ingerkedése akadályozta meg, hogy a hajótöröttörökre elaludjon...A hang a tudományt emlegette. Pedig nem az tartotta életben,hanem valami förtelmes erő. Conclusio: a tudománya csakiseretnekség lehet.Serpilian nem vágyhat erre!A hajótörött sötét terve – az átkozott, démoni sugallatra születettterv – kudarcot vallott. Nem vehette át az irányítást Jomi teste fölött.Így hát elhatározta, hogy legalább magával viszi a fiút as z á m ű z e t é s b e .Hachard parancsára a Gyászhozók beszüntették a tüzet...Abban a pillanatban, amikor az ogryn szakasz rohamra indult, arobot plazmacsóvát lövellt a grox karám felé, szénné égetve néhányhüllőt, ám ugyanakkor széles nyílást vágva a kerítésbe. Serpilianérezte a tomboló düh auráját, amelyet a robotban lapuló elme –talán démoni segítséggel? – az ingerlékeny állatokra bocsátott,hogy felszítsa vérszomjukat.A groxok egymást marcangolva törtek ki a karambol, s figyelmükhamar a döngő léptekkel közeledő óriások felé fordult. A plazma- éslézertűz abbamaradt. Jomi imbolyogva felegyenesedett, ésbotladozva megindult a robot felé; a látványra Serpilian csalódottanf e l ü v ö l t ö t t .– Kapd el azt a fiút a Császárnak, Mennydörgő! – kiáltotta Zhord,mintha ő lenne a parancsnok. – És ne szedd le a fejét, ha nemm u s z á j !Több se kellett az ogrynnak. Mennydörgő Aggrox félrelökte a nehézzsigerelő puskát, kivicsorította agyarait, és dübörögve loholnikezdett a távoli fiú felé. A mozgékony kis zömik a tuskófejűőrmester után eredt, és zihálva igyekezett lépést tartani vele.– Huh! Huh! Huh!Serpilian, saját biztonságával mit sem törődve, utánuk vetettemagát. Vérvörös palástja teljes szélességében szétterülve lobogottmögötte; úgy festett, akár a bosszú angyala maga. A fiút meg kellállítani! A robot páncélzatán kinyílt egy keskeny csapóajtó, hogybeengedje tántorgó kedvencét.Ekkor a megvadult groxok összecsaptak a rohamozó ogrynokkal.Az őrjöngő bestiák ugrottak, haraptak, ütöttek, karmoltak. Öklömnyihúsdarabokat téptek ki az ogrynokból, ők azonban nem ishederítettek az ilyen apróságokra. Roppant, csontos öklök zúztákbe a grox koponyákat.A robot azonban észrevette a fiú üldözőit. Egy kardáncsuklósnehézfegyver körbefordult, és valóságos áradatban okádta magábóla robbanólövedékeket. Serpilian hasra vágta magát. Előtte az ogryncölöplábai tettek még tíz-tizenkét hatalmas lépést, aztán az óriásdöngve elzuhant. A zömik iszkolt el Serpilian mellett; sapkájaleesett, vagy letépte egy lövedék. Aztán közvetlenül mellettefelrobbant egy gránát, amit a robot a jobb karja alá szerelt csőbőllőtt ki. A légnyomás felkapta a zömiket, és jó pár méterrel odébbh a j í t o t t a .A kavicsos földön fekve Serpilian kinyújtotta jobb karját, s amutatóujjára erősített jokaero tűvetőt a fiúra szegezte. Egyetlentalálat, és lebénul. A távolság viszont elég nagy volt egy ilyen kicsi,könnyű lövedéknek. A célpont nem túl sebesen, de mozgott. Azinkvizítor beharapta az ajkát, és célba vette.És ebben a pillanatban Jomi, aki alig húsz méterre járt a hívogatócsapóajtótól, hirtelen megállt.Jomi feje fölött tajtékot szórva csaptak össze az őrület és a fájdalommentális hullámai. Az elesettek halálsikolya, a hüllőkkel verekedőogrynok vadállati dühe, az energiasugarak és a robbanásokiszonyata... mindez hirtelen összegződött. Valami éleset lobbant azagyában, mintha rejtett ajtók tárultak volna fel, melyek mögött pokolitűzvész tombolt; fortyogva kavargott a kitörni készülő energia.– Jomííí! Már majdnem elértél! Csak egy kicsit szaladj még, és ugorjide belééém!Jomi felnézett a fölé tornyosuló robotra, és a lelkében lángoló tűzfényében egyszerre már nem nagyjából emberi körvonalúacélhegynek látta, hanem...Egy irdaüan, meztelen Galandra Puschiknak, aki kéjvágyónmagasodott az éjszakai égboltra. Két lába két vaskos tuskó volt. Acsapóajtó a titkos nyílása. Roppant teste, melyen vastag rétegbenrengett a háj, reszketett a vágytól, hogy magához szoríthassa a fiút.Vaskos, izmos karja kinyúlt...– Jomííí! Édes, egyetlen kisfiam, örömöm, mindenem,d r á g a s á g o m . . . !Most már újra a robot állt előtte. Ám az agyában világító fény nemaludt ki. Megváltozott a színe és a hullámhossza, s Jomi ámulvapillantott bele a szerteágazó jövő világába...Egy Jémcsáp segítségével beugrott az acél anyaméhre emlékeztetőfülkébe, ahol alig volt annyi hely, hogy felegyenesedjen. A csápvisszahúzódott, ő pedig elterült a padlón, ahogy a robot megfordult,s visszacsörtetett a kapuhoz, porszemként söpörve félre útjából azegymással verekedő brutális óriások és veszett groxok testét.Hasított talpú lába mély krátereket ütött a talajba.A csapóajtó lassan bezárult, hogy örökre bebörtönözze.Még nyitva volt, amikor Jomi az újra röpködni kezdő energiasugarakszikrázófényében megpillantott egy férfit, aki izzó mellvértet ésvérvörös palástot viselt. Magas, szikár alak volt, feketeharcsabajusszal. Az arcára tágra nyílt szemet tetováltatott;eszeveszetten rohant, hogy utolérje a menekülő robotot.Jomi hallotta a férfi ziháló gondolatait: „Hiába bénítanám meg, márkéső... nem tudnám kirángatni onnan...! Legalább valaholmegkapaszkodhatnék a robotban... Nem szabad nyomátvesztenem, különben minden hiába volt... Vele együtt jutok át asötét alagúton, mint valami potyautas... Vajon lesz levegő a kaputúloldalán? Mi van, ha a roncsból már régen elszökött mindenoxigén? És ha csak vákuum maradt benne, ha elgőzölög a vérem,ha a tüdőm kipukkad, mint a papírzacskó? A védőburok nem óvmeg ettől...”Az ajtó bezárult, Jomira teljes sötétség és csend borult. A test,amely hordozta, imbolygott és hánykolódott.Aztán aprócska fények gyulladtak ki hunyorogva. A fiú rémültenlekuporodott a padlóra. Hogyan szökhetne meg ebből a fülkéből?Ilyen szűk kamrában akkor sem tudna megélni, ha a robotrendszeresen enni ad neki. Elképzelte, hogy a keskeny helyiségbentérdig ér a bűzlő vizelet, amelyben ürülékdarabok úsznak...– Isten hozott a birodalmamban – dorombolta a hang. Jomi mostkeserű gúnyt érzett benne. – Ami most már a te birodalmad is.(„Meg az enyéééém...”) A hangot mintha rosszindulatú, csalódottekhó kísérte volna; soha nem hallotta, vagy talán túlságosan isismerős volt neki. („Kudarc, tökéletes kudarc... De legalábbszereztem egy lédús testet...”)Egy keskeny kukucskálóablak zárólemeze félresiklott. Jomi a vastagplasztkristályra szorította arcát, miközben a robot reflektoraikörbepásztázták a kinti térséget. Hatalmas fémbarlangot látott,amelyből néhány acélfalú alagút nyílt az áthatolhatatlan sötétségbe.A lapokra osztott padlóról és a bordázott falakról különös gépezetekmeredeztek. A teremben mindenfelé szerszámok és titokzatosládák lebegtek, mint döglött halak a poshadt vizű pocsolyában.– Van még egy olyan gép a fedélzeten, mint az enyém – folytatta ahang, mintha nem is hallotta volna azt a halk. fenyegető ekhót. –Évezredek óta kikapcsolva áll, mivel nem volt senki, akinek atudatát befogadhatta volna... de végre működésbe hozhatom. Atudományom segítségével beleplántállak. Előbb persze bizonyosmódosításokat kell eszközölnöm a testeden...(„Szívderítő, élvezetes óra lesz...”) Jomi elhányta magát azi s z o n y a t t ó l .– ...méghozzá minél hamarabb, mert nemsokára elhasználod azösszes levegőt, amit a holdon magamba szívtam. Ha majd újraműködőképes leszel, Játszhatunk egymással. Például bújócskát...Kénytelen leszel mindenben arra az okos kis fejedre hagyatkozni.Legalább lesz társaságom... Ó, a téboly, a téboly ! Talán aképzeletbeli társam is elhagy majd. Talán téged fog megkeresni...Odakint, a roppant barlangban egy vérvörös palástot viselő alaklebegett az ablak elé. Jéggé dermedt karjával mintha át akartavolna ölelni az egész hajóbelsőt, amelyet a kapu túloldaláról, areflektorfény kigyúlása előtt nem láthatott...A lehetséges jövő látomása szertefoszlott.Jomi még mindig a robot előtt állt.– Démon, démon, álnok démon! – rikoltott rá. Kiköpött. Lázasankutatott az emlékezetében valamilyen használható ráolvasás után,aztán eszébe jutottak Farb tisztelendő imái, és felüvöltött:– Imperátor hominorum, nostra salvatio!– Jomíííí! Ne árulj eeeel!A fehéren izzó üstben fortyogó láva kicsordult. A belső kohók,melyek oly váratlanul tárultak fel Jomi előtt, szellemtüzet okádtak.Azt sem tudta, hogyan csinálja, de perzselő szökőkút módjáraontotta a nyers mentális energiát a hangra, amely elárulta volna.Ösztönös, rosszul fókuszált támadás volt, de hatásos.– Nostra salvatio, hominorum Imperátor!– Ááááááá! – visította a hang, és élesre köszörült szikeként hasította fiú agyába, hogy elnyesse újonnan nyert psziképességeinekgyökerét, amely zsenge és kialakulatlan volt még.Jomi hátrahőkölt, koponyájában szörnyű fájdalom tombolt; ámmaradt még ereje, hogy újabb forró lánghullámot lövelljen a robotfelé.Mekkora hatalma volt a fiúnak, és – bár azt a félelem gerjesztettebenne – milyen erős hite! Serpilian a fiú mentális vulkánkitörésénekvakító visszfényében fürödve kinyújtotta mentális csápjait, és ő isrészese lett Jomi látomásának a rájuk váró jövővariánsról.Az inkvizítor úgy élte át a kapun való átkelést követő kínszenvedést,mintha színész lenne Jomi álmában. A szétpukkanó tüdők. Azirgalmatlan, gyilkos hideg... Egy pillanatra megtapasztalta a bezártifjú pszi végső kétségbeesését is. Aztán magához tért, a csatatérközepén fekve, és megkönnyebbülten felsóhajtott.Feltápászkodott, és hátraintett Hachardnak, forrón remélve, hogy aparancsnok észreveszi és helyesen értelmezi a kézmozdulatát.Aztán folytatta a nyaktörő száguldást a fiú felé, aki sakkban tartottaa robotot, akár a bivalyt sarokba szorító kígyó. Serpilian már nembabrálta a jokaero tűvetőt.Oltalmazó aurát bocsátott maga köré, és vállon ragadta Jomit.– A Császár nevében, jöjj velem, biztonságos helyre viszlek! Gyeregyorsan, Jomi Jabal!Hachard megértette a jelzést. Amint Serpilian többé-kevésbébiztonságos távolba jutott a fiúval, és lebuktak egy szikla mögé, aportyázógépek tüzet nyitottak. A perzselő energiadárdák végtelenáradatban záporoztak a robotra. Az űrgárdista gyalogság semmaradt tétlen. A sebesült ogrynok szétszóródtak, magukra hagyva amegmaradt groxokat, melyek eddig lekötötték őket.Ha az óriások nem kelnek birokra a megvadult hüllőkkel, azok márbiztosan megtámadták volna a fiút vagy Serpiliant...A robot ontotta magából a plazmacsóvákat és energiasugarakat.Egy portyázó gép felrobbant; forró plasztacél cseppek fröcsköltekszerteszét. Néhány űrgárdista elesett. A birodalmi támadókenergiája lepergett a robot védőpajzsairól, szökőkútként lövellt azégre, és olyan fényesen világította meg a tájat, mintha nappal lenne.Ám a robot most már zavartnak látszott. Hátrált. Megmegbotlott.Talán a működését irányító elmét már kétségbeesés gyötörte. Talánmegfertőzte Jomi látomása, és azt hitte magáról, hogybiztonságban visszatért a kapun túlra, noha a körülötte tombolólidércnyomás nem ezt bizonyította. Talán kezdtek lemerülni atelepei.Végre egy birodalmi energiasugár letépett róla egyfegyverszerelvényt. Egy másik átütötte a könnyebben sebezhetőcsapóajtót. A robot páncélzata itt-ott izzani és olvadozni kezdett. Asúlyosan károsodott, roppant gépezet tovább tüzelt – de most márakadozva, véletlenszerűen –, és imbolyogva megindult a kapu felé.A portyázó gépek a hátára összpontosították a tüzet; úgy tűnt,mintha a menekülő acélhegyet fehéren izzó, vihar tépázta vitorlákhajtanák előre.Amikor belépett a kapun, a robottest vakítóan felizzott. Irtózatoserejű robbanás rengette meg a fölperzselt tájat. A robotpáncélzatának cseppfolyós darabjai dühös bumerángok, halálhozókaszák gyanánt hasították a levegőt. Az ormótlan, darabjaira hullótest előrebukott, kifakult a valós világból, és eltűnt.Serpilian kikapcsolta a testét oltalmazó védőburkot. A mocskos,verítéktől bűzlő Jomi a karjában zokogott.– Javasolni fogom – ígérte Serpilian –, hogy a legmagasabb fokúkiképzésben részesülj. Inkvizítor lesz belőled, gyermekem!A fiú sírt.– Mi? Micsoda? Semmit nem hallok! Csak azt az iszonyú,borzalmas dübörgést!– A hallásod visszatér majd! – kiáltotta Serpilian a fiú könnytőlmaszatos arcába. – Ha pedig nem, helyrehozzuk egy akusztikaiamulettel! Egy szép napon ugyanúgy a Császárt fogod szolgálni,ahogyan én. Hosszú utat jártam be, hogy megtaláljalak!Egy idő után Jomi rájött, hogy könnyebben boldogulnak, haSerpiliannak nem a szavait, hanem a gondolatait hallgatja. Ez apalástos alak nagyon messziről jött, hogy megkeresse őt. Akárcsaka hang; akárcsak a robotba zárt elme – és az a démon...Jomit elviszik erről a nyomorúságos holdról, nagyon messzire,magára a Földre. Futólag eszébe jutott Gretchi; de rájött, hogy ahangnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az effajta vágyak idővelteljesen jelentéktelenné válnak...Zhord nyögdécselve, tarkóját masszírozva visszasántikált oda, aholaz elesett tuskófejű hevert; de megfellebbezhetetlen tény volt, hogyMennydörgő koponyája egyszerűen eltűnt, a rászegecseltkitüntetésekkel együtt. A törpe vigasztalóan megveregette a halottóriás vállát.– Huh! – jegyezte meg.Barackzöld energiapáncél tornyosult föléjük. Maga Hachardparancsnok állt az ogryn mellett.– Láttam, amikor rohamra indult – recsegte Hachard külsőhangszórója. – Úgy tudom, a többi félhumán életben maradt...legalábbis nagyjából... az őrmesterük azonban nem. AGyászhozók... tisztelettel adóznak a bátorságának.És az űrgárdista parancsnok nehézkesen tisztelgett.És velem mi van? – gondolta Zhord. Ha kicsivel odébb lépek, csakcafatok maradtak volna belőlem. De nem szólt semmit. Mennydörgőhalt meg, nem ő.Hachard lehajolt, és a zömik segítségével páncélos karjába emelteaz ogryn holttestét.Ahogy Zhord az indigókék eget nézte, a csillagok vakon bámultakvissza rá. A kapu már jó ideje eltűnt, mégis mintha valami vibrálásrezgett volna az éjszakai levegőben, eltorzítva a csillagokat. Vagycsak a szemébe gyűlő nedvesség miatt látta így?
