William Gibson: Johnny Mnemonic

A puskát egy Adidas-táskába tettem, és betömtem mellé négy pár teniszzoknit.
Az ilyesmi egyáltalán nem jellezô rám, de épp ez volt az egészben a lényeg:
ha azt hiszik, erôszakos vagy, légy technikás; ha meg technikásnak hisznek,
légy erôszakos. Én világéletemben technikás fiú voltam, ezért úgy döntöttem,
erôszakos leszek, amennyire csak lehet. Igaz, mostanság elég technikásnak
kell lenned ahhoz, hogy utána keménykedéssel próbálkozhass. Mindkét
tizenkettes töltényt magam esztergáltam és töltöttem (elô kellett ásnom egy
régi mikroinfót, hogy megtudjam, hogy megy ez); meg kellett bütykölnöm a
fegyver rugószárját, hogy stimmeljen az átmérôhöz - trükkös megoldás, de
tudtam, hogy működni fog. A randit a Drome-ban beszéltük meg, éjjel
tizenegyre. Három metrómegállóval túlmentem, azután visszasétáltam.

Szükséges óvintézkedés.


Szemügyre vettem magam egy kávékioszkot díszítô krómcsíkban: átlagos,
fehérbôrű férfi éles vonású arccal, sűrű, sötét hajjal. A pofaszobrász
csajok épp Sonny Maóra gerjedtek, alig tudtam ledumálni ôket a manapság oly
divatos szemzugi mongol redôrôl. Kinézetemmel aligha teszem bolonddá Ralfi
Pofát, de az asztaláig valószínűleg eljutok majd.

A Drome egyetlen hodály, bárpulttal az egyik, asztalokkal a másik oldalon.
Nyüzsögnek odabent a stricik, a feketézôk, a legkülönfélébb drogok
handlerei. A bejáratnál ezen az éjszakán a Veszettkutya Nôvérek álltak -
nemigen bíztam benne, hogy átjutok köztük, ha a tervem nem sikerül. Két
méter magasak, csontsoványak. Az egyik fekete, a másik fehér - ettôl
eltekintve azonban olyan egyformák, amilyenek a kozmetikai sebészet
jóvoltából csak lehetnek. Élettársak, szeretôk, amellett kemény ellenfelek a
harcban. Hogy eredetileg melyik volt a férfi, nem tudtam eldönteni soha.
Ralfi a törzsasztalánál ült. Egy rakás dohánnyal lógott nekem. Sok száz
megabyte-nyi információt tároltam az agyamban idio-szomatikus alapon - olyan
adatokat, melyekhez tudatosan nem férhettem hozzá. Ralfi eltárolt bennem
ezt-azt, aztán elfelejtett jelentkezni érte. Az adatokhoz, sajna, csak ô
juthatott, méghozzá a maga kiagyalta szóbeli kulcs segítségével. Drágán
mérem a szolgálataimat, a késedelmi kamatok meg egyenesen csillagászati
összegre rúgnak. Ralfinak jó ideje a színét se láttam. Utóbb hírül vettem,
hogy ki akar nyíratni. Találkozóra hívtam hát a Drome-ba - mint Edward Bax,
korábban Rióban és Pekingben működött feketepiaci importôr. A Drome üzleti
csomópont volt, levegôjében ott érzôdött az idegesség verítékének fémes
szaga. Izomagyúak rajzottak a tömegben, erejüket fitogtatták, olykor-olykor
halványan, ellenségesen egymásra mosolyogtak. Némelyikük annyi beültetéses
műtéten esett át, hogy már nem is emlékeztetett emberre. Pardon hogy
bocsánat, elnézést, emberek... Ez itt csak Eddie Bax; Gyorskezű Eddie az
importôr, az ô feltűnésmentes sportszütyôjével - és kérek mindenkit, még
véletlenül se szúrja ki azt a rést a táskán, ahová a jobbja épp belefér...!
Ralfi sem volt egyedül. Egy nyolcvankilós, szôke kaliforniai bélszínszelet
feszengett mellette - lerítt róla, hogy harcművészetben pácolták. A
Gyorskezű Eddie Bax lezökkent a szemközti székre, mielôtt a fickó elvehette
volna a kezét az asztalról.

- Feketeöves? - kérdeztem kíváncsian.

Bólintott; kék szeme automatikus letapogató üzemmódban cikázott rajtam fel
és alá.

- Én is az vagyok - folytattam. - Az övemet ebben a táskában hordom, látja?
- Azzal benyúltam a résen, és hüvelykujjammal felkattintottam a biztonsági
reteszt. Klikk. - Kétcsövű, tizenkettes, összedrótozott ravasszal.

- Puska - magyarázta Ralfi, aki a fiú hullámzó, kék nejloninges mellkasán
nyugtatta kövérkés kezét. - Johnny egy antik lôfegyvert dugdos a táskájában.

Hát ennyit Edward Baxrôl.

Ami Ralfit illeti, ô mindig az volt, ami, új vezetéknevét azonban példátlan
hiúságának köszönhette. Teste olyan volt, akár egy túlérett körte, mégis
arra vetemedett, hogy húsz éven át viselje a híres-hírhedt Christian White
arcát. Az Árja Reggae Band Christian White-jáét, aki saját generációjának
Sonny Maója, a rasszista rock apostola volt. Fújom az ilyen adatokat - sokra
vihetném valami kvízműsorban. Christian White: klasszikus pop-pofa egy
énekes kidolgozott arcizmaival, szépen metszett járomcsontokkal. Az egyik
megvilágításban angyali, a másikban elragadóan romlott. Ám ebbôl az arcból
Ralfi szemei tekintettek a világba: aprók voltak, hidegek és feketék.

- Kérlek - mondta most -, beszéljük meg a dolgot, ahogy üzletemberekhez
illik!

Szavaiból álságos nyíltságot éreztem kicsendülni. Iszonytató. Christian
White-tól orzott szájának két sarkában nyálgöbök.

- Lewis barátunk - biccentett az izomagyú fiú felé - egy fasz, semmit sem
ért. - Lewis nyugodtan fogadta a bókot. Az az érzésem támadt, úgy rakták
össze valami spéci készletbôl. - Te nem vagy hülye, Johnny.

- Dehogynem, Ralfi! Egy hülye köcsög vagyok, tele implantokkal, ahová
elsuvaszthatod a szennyesedet, míg más köcsögök után nézel, hogy kinyírass
velük. A táskának errôl a felérôl nézve nagyon úgy tűnik, Ralfi, hogy
magyarázattal tartozol nekem.

- Csak a legutóbbi eresztéssel volt baj, Johnny. - Mély sóhaj. -
Viszonteladói minôségemben...

- Orgazdát akartál mondani - szúrtam közbe.

- Viszonteladói minôségemben nagyon ügyelnem kell, honnét szerzem be az
árut.

- Vagyis csak a legmenôbb tolvajokkal dolgoztatsz. Világos.

Ralfi megint sóhajtott.

- Igyekszem - mondta fáradtan - elkerülni, hogy hülyékkel üzleteljek. Tartok
tôle, hogy ezúttal melléfogtam...

A harmadik sóhaj volt a jel Lewisnek, aki működésbe hozta az asztallapra
tapasztott, rám hangolt neuro-diszruptort. Minden erômmel azon igyekeztem,
hogy jobb mutatóujjammal elhúzzam a ravaszt, de hasztalan: az ujjaimmal
átmenetileg megszakadt a kapcsolatom. Éreztem a fém hidegét, a
szigetelôszalag érdességét, mellyel a vaskos markolatot betekertem, kezeim
azonban mintha viaszból lettek volna: távolinak, idegennek rémlettek. Csak
abban reménykedtem, hogy Lewis valóban akkora fasz, amekkorának látszik,
hogy nekem ugrik, hogy elmarja a táskát, és eközben mozdít valamit merev
ujjamon. Hiába vártam.

- Nagyon aggódtunk miattad, Johnny. Nagyon. Tudod, amit a fejedben hordasz,
a jakuzák tulajdona. Egy ôrült állat rabolta el tôlük, fiam. Azóta
felfordult már.

Lewis kuncogni kezdett.

Hirtelen minden a helyére került bennem. Nem állítom, hogy kellemes volt:
mintha nedves homokkal teli zsákok zuhantak volna egymásra odabent. A
gyilkolás nem tartozott Ralfi eszköztárába, és ami azt illeti, nem tartozott
oda Lewis sem. Pechjére mégis szembe került a Neon Krizantém Fiaival, valami
miatt, ami az ô tulajdonukat képezte - vagy inkább más használta, de az ô
jóvoltukból. Ralfi természetesen bármikor kimondhatta volna a jelszót, hogy
idio-szomatikus transzban kidumáljam magamból a "meredek" programot anélkül,
hogy egyetlen szavát is megjegyezném: egy Ralfi-féle orgazda rendszerint
beéri ennyivel. Nem úgy a jakuzák. Ha valaki, ôk aztán tudják, mire képesek
a S.Q.U.I.D.-ek, és nem kockáztathatják, hogy valamelyik kiolvassa az
agyamból drága programjuk homályos, de maradandó emlékét. Ami engem illet,
keveset tudtam a S.Q.U.I.D.-ekrôl, de hallottam bizonyos történeteket,
amelyeket ügyfeleimnek semmi pénzért nem adtam volna tovább. Nem, a jakuzák
nem kockáztathatnak; nem engedhetik, hogy tevékenységükrôl bizonyíték
maradjon. Nem úgy érték el, amit elértek, hogy bizonyítékokat hagytak maguk
után - élô tanúkról már nem is beszélve. Lewis vigyorgott. Azt hiszem,
elképzelt magának egy pontot valahol a homlokcsontom mögött, és épp azt
latolgatta, hogyan juthatna odáig a lehetô legfájdalmasabb módon.

- Hé! - csendült egy halk, nôi hang valahol a jobb vállam felett. - Kicsit
leengedtetek, nem igaz, fiúk?

- Tűnés, riherongy! - vetette oda Lewis; napégette arca rezzenetlen maradt.

Ralfi csak bámult maga elé.

- Lazítsatok! Mit szólnátok egy-egy adag jóféle fűhöz? - A jövevény széket
húzott oda, és gyorsan le is ült, mielôtt azok ketten megakadályozhatták
volna benne. Épp hogy látható volt fixálódott látómezôm peremén: sovány csaj
tükrös napszemüvegben, sötét haja Kleopátra-fazonra nyírva. Fekete
bôrszerkó, alatta vörössel-feketével csíkozott póló. - Egy nyolcas grammja.

Lewis ingerülten felhorkantott, és megpróbálta lecsapni, de valahogy nem
érte el. A jövevény keze fellendült, megérintette a csuklóját. Élénkpiros
vér freccsent az asztalra. Lewis most saját csuklóját markolta, olyan
erôvel, hogy bütykei elfehéredtek. Ujjai közül vér szivárgott. Pedig úgy
láttam, hogy a csaj keze üres... Lewisnek szorítókötésre és hasonlókra volt
szüksége.

Sürgôsen. Felállt, azzal sem vacakolt, hogy a székét hátratolja. A szék
felborult, a fickó egyetlen hang nélkül kotródott el a látómezômbôl.

- Orvoshoz kéne fordulnia - jegyezte meg a lány. - Ronda egy vágás.

- El se tudja képzelni - kezdte Ralfi, és hirtelenjében nagyon kimerültnek
tűnt -, milyen mély a szar, amibe az imént ugrott fejest.

- Komolyan? Igazi rejtelem! Halálosan izgatnak az ilyenek. Például hogy
miért ilyen csendes ez a maga barátja. Mintha ledermedt volna. Vajon mit
keres itt? - Felemelte a kis távirányítót, amit Lewistól szedett el. Ralfi
most már komolyan gondterheltnek látszott.

- Hm, esetleg... kereshetne negyedmilliót, ha ideadná azt az izét, és járna
egyet... - Kövérkés kezével idegesen végigsimított keskeny, sápadt arcán.

- Én munkát keresek - mondta a lány. Csettintett; a távirányító megvillant a
lámpafényben. - Melót. Az erôs fiú felsértette a csuklóját.

- Mit gondol, mennyiért pótolhatja?

Ralfi hirtelen kiengedte a tüdejében tartott levegôt, és felnevetett.
Kivillanó fogai egyáltalán nem passzoltak a Christian White-i arcélhez. A
lány kikapcsolta a diszruptort.

- Kétmillió - mondtam azonnal.

- Ez az én emberem! - kacagott az ismeretlen. - A táskában mi van?

- Puska.

- Rázós... - Talán bóknak szánta.

Ralfi nem szólt egy szót se.

- A nevem Millions. Molly Millions - közölte velem a lány. - Nem kéne
mennünk, fônök? Bámulnak a népek. - Felállt. Bôrnadrágja mélyvörös volt,
akár az alvadt vér.

Csak most vettem észre, hogy a foncsorozott napszemüveg valójában beültetett
lencsepár; ezüstje teljesen eltakarta két szemüregét. A tükrökben új arcom
apró másait láttam.

- Engem Johnnynak hívnak - mondtam. - Magunkkal visszük Mr. Pofát.

Odakint lézengett, várt. Pont úgy festett, mint egy átlagos turista, egy
facér technikus. Plasztik baseball-sapkát és ostoba Hawaii-inget viselt,
melyet cége legnépszerűbb mikroprocesszorának mintázata díszített.
Jellegtelen kis ember, az a fajta, aki leissza magát valami szakébárban,
ahol sült rizst, hozzá tengeri zöldféléket kínálnak. Az a fajta, aki
kapatosan vállalatának himnuszát kezdi gajdolni, utóbb elsírja magát, és
hosszasan rázogatja a csapos kezét. A stricik és a kábítószerkereskedôk nagy
ívben kerülik, hisz lerí róla: reménytelenül konzervatív. Keveset vár az
élettôl, és kétszer is meggondolja, mielôtt a hitelkártyájáért nyúl. Ha így,
utólag belegondolok... alighanem amputálták a bal hüvelykjét az elsô
ujjpercnél, és üreges protézissel pótolták. Az üregbe Ono-Sendai-féle
gyémántanalóg henger került, melyre három méternyi monomolekuláris fonalat
tekercseltek. Molly szót váltott a Veszettkutya Nôvérekkel. Ez lehetôvé
tette számomra, hogy kitaszigáljam Ralfit - a sporttáskát a puskával erôsen
a hátába nyomtam közben. Molly láthatólag ismerte a két szörnyeteget.
Hallottam, hogy a fekete felnevet.

Kiérve - talán mert sosem fogom megszokni az ilyesmit - reflexszerűen
felpillantottam az ívlámpákra, bámultam a fölénk boruló szürke kupolát.

Valószínűleg e tétovázásnak köszönhettem az életemet. Ralfi továbbment. Nem
hiszem, hogy menekülni akart. Nyilván beletörôdött már sorsába. Tudta, vagy
legalább sejtette, mivel került szembe. Visszanéztem, és még láttam, hogyan
robban szét. Az emlékezetembe égett felvétel visszajátszása: Ralfi elôrelép,
mellette, akárha a semmibôl bukkant volna elô, feltűnik a kis turista.

Mosolyog. Az illendôség kedvéért meghajol - és leesik a bal hüvelykujja.
Mint egy bűvésztrükk. Az ujj ott lóg ég és föld között. Tükrökkel csinálja?
Esetleg damillal? Ralfi megtorpan, a hátát mutatja nekünk; fakószürke
tropikálzakójának hóna alatt sarlóforma izzadtságfoltok.

Tudta. Tudnia kellett. Aztán a bűvészboltba való trükk: a protézist a
gyilkos kezéhez rögzítô, láthatatlan fonál keresztben átmetszi a koponyáját,
épp a szemöldök felett. Majd felfelé cikázik, lecsap, válltól mellkkasig
hasítva szét a körteforma testet. A vágás oly keskeny, hogy egy csepp vér
sem ömlik, míg a tagok a helyükön vannak. Az elsô rándulással egyidôben
azonban gyôz a gravitáció: Ralfi rózsaszínes folyadékok felhôjében hullik
szét, három darabja a kockakövön csattan. Néma csend. Felfelé lendítettem a
sporttáskát - a kezem remegett. A fegyver visszarúgása olyan erôs volt, hogy
kis híján eltörte a csuklómat.

Nyilván esett; vízerek csorogtak a kupola egy résén át, a cseppek
körülöttünk kopogtak a betonon. Egy sebészbutik és egy régiségbolt közti
szűk sikátorban kuporogtunk. Molly egyik foncsorozott lencséjével épp hogy
kilátott. A téren egy Volks-modul állt, vörös tetôfényei villogtak. A zsaruk
feltakarították Ralfit. Kérdéseket tettek fel. Pörkös fehér csomók a
vállamon, a fejemen. A teniszzoknik maradványai. A sporttáska
elformátlanodott plasztikbilincs a jobb kezemen.

- Gôzöm sincs, hogy hibázhattam el...

- Úgy, hogy gyors. De még milyen gyors! - Molly átfogta két térdét, a sarkán
hintázott. - Meg van drótozva az idegrendszere. Gyári szabadalom...-
Elvigyorodott, fel is rikkantott az elragadtatástól. - Elkapom azt a srácot.
Még ma éjjel. Ő a legjobb, a number one, a sztárok sztárja, az abszolút
csúcs!

- Ennek a srácnak a kétmilliójáért viszont a következôt fogod tenni: azonnal
kiviszel innét! Az a pali egy chibai szervkádban termett. Jakuza orgyilkos;
semmi esélyed ellene.

- Chiba City? Aha... Tudod, Molly is járt ám Chibában! - Azzal megmutatta a
kezeit, enyhén széttárt ujjakkal. Formásak és egészen fehérek voltak, ápolt,
hosszú körmei burgundivörösek. A körömágyak alatti tokokból most tíz penge
siklott elô: halványkék acélból készült keskeny, kétélű szike valamennyi.

Sosem idôztem sokat az Éjszakai Városrészben. Nincs ott senki, aki fizetne
azért, hogy emlékezzek a dolgaira, sôt. Sokan rendszeresen fizetnek azért,
hogy elfelejtsenek nekik ezt-azt. A garázdák egymást követô nemzedékei addig
tizedelték a közvilágítás neoncsöveit, míg a karbantartók feladták a
hiábavaló küzdelmet. A fénycsövek most már délidôben is éjfeketék voltak a
kupola gyöngyszürke hátterén. Hová mehetsz, ha a világ leggazdagabb
bűnszövetkezete nyúl ki, tapogatódzik utánad hűvös ujjaival? Hová
rejtôzhetsz a jakuzák elôl, akiknek saját távközlési műholdjaik és legalább
három űrsiklójuk van? A jakuzák testvérisége igazi multinacionális vállalat,
akár az ITT vagy az Ono-Sendai. Születésem elôtt jó fél évszázaddal magába
olvasztotta a Triádokat, a Maffiát, a Korzikai Uniót. Molly persze tudta a
választ: a Gödörben kell elrejtôznünk, a legutolsó bugyorban, ott, ahol
mindenfajta külsô behatás a nyers erôszak koncentrikus köreit szüli. Irány
az Éjszakai Városrész - azaz inkább ami az Éjszakai Városrész felett
található. Mert a Gödör szimmetriája fordított: alja az eget veri, az eget,
melyet az Éjszakai Városrész sosem láthat, hisz lakói saját,
akrilszármazékokkal bemázolt mennyboltjuk alatt élnek és halnak. Felfelé
törekedtünk, a homályba, ahol Pri Tekek lapulnak, mint a középkori
katedrálisok homlokzatának faragott szörnyei, míg szájukban csempészett
cigaretta lóg. És nem ez volt az egyetlen problémám, amire Molly megoldást
kínált.

- Szóval sarokba szorultunk, mi, Johnny-san? Nincs módod hozzáférni ahhoz a
programhoz a fejedben, ha nem ismered a jelszót...? - Egyre vezetett, bele a
fényesen kivilágított metróállomáson túli sötétségbe. A betonfalakat
mindenütt irkafirka csúfította, a hosszú évek "termése" amolyan dühbôl és
elkeseredésbôl fogant freskóegyüttest alkotott.

- A tárolandó adatokat sebészi úton beültetett kontraautisztikus modulokon
keresztül viszem be... - daráltam le szokásos üzleti halandzsám kurtított
változatát. - Az ügyfél kódját különleges mikrochip ôrzi - ez még a
S.Q.U.I.D.-eknek is kemény dió. Róluk egyébként sem igen teszünk említést.
Rajtuk kívül nem férhet az anyaghoz senki: kábítószerrel, műtéttel, sôt, még
kínvallatással sem csikarható ki. Fogalmam sincs, mit cipelek épp a
fejemben. Nem tudhatom soha.

- Szkvid? - vigyorgott Molly. - Polip, sok ronda, vonagló csáppal? - Egy
néptelen piactéren vágtunk keresztül. Kétes alakok csak a halfejekkel és
rothadó gyümölccsel teliszórt betonnégyszög túloldaláról méregettek minket.

- Szupravezetô kvantum-interferencia detektorok - mondtam. - A háborúban
tengeralattjárók felkutatására, ellenséges kibernetikus hálózatok
megbénítására használták ôket.

- Egen? - így ô. - Szóval ez olyan haditengerészeti izé? A háború idejébôl?
Egy... szkvid ki tudná olvasni azt a te jelszódat? - Molly megtorpant.

Éreztem, hogy szemei rám szegezôdnek a tükörlencsék mögött.

- Még az egyszerűbb modellek is képesek kiszűrni egy-egy mágneses töltést a
Föld milliárdszor erôsebb mágneses terében. Olyan ez, mintha képes lennél
rá, hogy egy üdvrivalgástól visszhangzó stadionban meghalld egyvalaki
suttogását.

- Ezt csinálják a zsaruk a parabolikus mikrofonokkal meg a lézerekkel.

- Az én adataim így is biztonságban vannak! - vágtam rá némi szakmai gôggel.
- Egyetlen kormány sem engedi a rendôreinek, hogy S.Q.U.I.D.-ekkel
dolgozzanak. Nem bizony, még az állambiztonságiaknak se! Túl nagy
mozgástérre tennének szert a rivalizáló ügyosztályok. Nem sok kell, és máris
kész egy vadiúj botrány.

- Haditengerészeti izé... - tűnôdött Molly, aztán felragyogott az arca. -
Haditengerészeti. Van nekem egy haverom, aki ott szolgált. Jonesnak hívják.
Fel kéne keresnünk, azt hiszem. Nagy drogos különben - muszáj lesz vinnünk
neki valamit.

- Drogos?

- Naná! Delfin a szerencsétlen.

Jones több volt közönséges delfinnél, bár egy közönséges delfin szemszögébôl
nyilván kevesebbnek tűnt. Elnéztem, ahogy lustán forog galvanizált
tartályában. A peremen túlcsorduló víz egykettôre eláztatta a cipômet. Jones
az utolsó háborúból maradt selejt volt, kiborg.

Most kiemelkedett kissé a vízbôl, látni engedte az acéllemezeket mindkét
oldalán. Afféle vizuális poénnak szánhatta, de elég tragikus volt:
természetes eleganciája szinte semmivé foszlott a kezdetleges, történelem
elôtti idôket idézô páncélzatban. Feje két oldalán szenzorokat rejtett a
deformált fémköpeny. Szürkésfehér bôrének látható részein ezüstös hegek
éktelenkedtek.

Molly füttyentett. Jones csapkodni kezdett a farkával, még több vizet
kényszerítve a peremen túlra.

- Hol a fenében vagyunk? - tudakoltam. Bizalmatlanul néztem a homályban
felderengô formákat, a rozsdásodó láncokat, ponyvával takart halmokat. A
tartály felett elnagyolt faácsolat, azon több sor poros karácsonyfaégô.

- Hogy hol? Játékországban. Állatkert, vurstli és más effélék. "Válts szót a
veterán cettel", meg ilyesmi. Szép kis cet ez a Jones...

Jones megint forogni kezdett, aztán megállapodott, és rám meredt szomorú,
vénséges szemével.

- Hogy beszél? - kérdeztem. Alig vártam, hogy odébbálljunk végre.

- Ez a legklasszabb az egészben. Köszönj szépen, Jones!

A karácsonyfagôk egyszerre kigyúltak: vörösen, fehéren és kéken
világítottak.

VFKVFKVFKVFK

VFKVFKVFKVFK

VFKVFKVFKVFK

- Látod? Jól bánik a szimbólumokkal, bár a kód elég kezdetleges. Amíg a
haditengerészetnél szolgált, ilyenkor egy audiovizuális kijelzôhöz
kapcsolták... - Molly kis csomagot kotort elô dzsekije zsebébôl. - Tiszta
lószar, Jones. Akarod?

A delfin mozdulatlanná dermedt a vízben, aztán merülni kezdett. Furcsa, de
eluralkodott rajtam a pánik: eszembe jutott, hogy nem hal, és akár meg is
fulladhat.

- Johnny adatbankjának kódja kell, Jones. Gyorsan.

Az égôk felpislákoltak, elhalványultak.

- Gyerünk már, Jones!

(kereszt alakzat K-val jelzett kék színbôl)

Kék égôk, feszületformán.

Aztán a sötétség.

- Tiszta lószar, Jones! - ismételte Molly. - Semmi trükk!

FFFFFFFFFFF

FFFFFFFFFFF

FFFFFFFFFFF

FFFFFFFFFFF

FFFFFFFFFFF

A lány vonásait fehér neonfény fürösztötte. Nyers monokróm árnyak a
járomcsont alatt.

(horogkereszt V betűkbôl)

A vörös horogkereszt ágai hajladozni látszottak a lencsék tükrében.

- Add oda neki a löketet, Molly - suttogtam. - Megvan a kód.

Ralfi Pofa. Sose volt fantáziája.

Jones félig feltornázta páncéllal nehezített testét a peremre - úgy tűnt, a
tartály fémje mindjárt enged. Molly megküldte az oltópisztollyal: helyet
keresett a csônek két páncéllemez közt. Sűrített levegô szisszent.
Fénymintázatok robbantak, színek vibráltak át a villanykörteerdôn, aztán
elhalványultak.

Hagytuk Jonest, hadd lebegjen, forogjon lustán a sötét vízben. Talán épp a
Csendes-óceánon vívott háborúra gondolt, a kiber-aknákra, melyeket
semlegesített, óvatosan megpiszkálva áramköreiket szkvidjével - mellyel
Ralfi hülye kódszavát is kicsikarta a fejembe ültetett mikrochipbôl.

- Azt még megértem, hogy kiakadt, miután leszerelték - mormoltam. - Az is
oké, hogy hiánytalanul meghagyták az elektronikáját. De hogy a nyavalyába
kap rá egy kiberoid delfin a drogra?

- A háborúban szoktatták rá - magyarázta Molly. - Ahogy a többit. A
haditengerészet csinálta. Másképp hogy vette volna rá ôket, hogy
melózzanakneki?

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan bomba üzlet - jelentette ki a
kalóz, aki nyilván még több pénzt akart. - Egy olyan műhold pályaadatai, ami
nem szerepel a jegyzékben, nos...

- Ha vesztegeted az idômet, egy buznyákot se kapsz - közölte Molly, és az
összekarcolt műanyag asztal felett áthajolva megbökte a fickót
mutatóujjával.

- Máshol tervezed beszerezni a mikrohullámokat? - A kalóz kemény gyerek volt
a kötelezô Mao-ábrázat mögött. Alighanem már itt született, az Éjszakai
Városrészben.

Molly keze a dzsekije felé villant, és lehasított belôle egy darabot
anélkül, hogy a bôrét megkarcolta volna.

- Most áll az alku, vagy nem?

- Áll - mormolta a fickó. Tönkretett dzsekijét nézte - reményei szerint csak
udvarias érdeklôdéssel. - Áll.

Míg a korábban szerzett két rekordert ellenôriztem, a lány egy zippzáras
zsebébôl elôhalászta a papírszeletet, amit tôlem kapott. Széthajtogatta,
elolvasta azt a pár szót - ajkai némán mozogtak -, aztán vállat vont.

- Ez az?

- Kezdjük! - mondtam, egyszerre nyomva le a két gép RÖGZÍTÉS gombját.

- Christian White - szavalta Molly -, és az ô árja Reggae Bandje!

A hűséges Ralfi. Rajongó volt halála napjáig.

Az átmenet az idio-szomatikus üzemmódba sosem olyan gyors, amilyen lehetne.
A kalózrádiós egy csôdbe ment utazási irodában dolgozott, egy pasztellszínű
kockában, melynek berendezése egy asztalból és három székbôl állt; a
bejárattal szemközti falon egy svájci tulajdonú orbitális gyógyüdülô
kifakult plakátja éktelenkedett. Molly könyöke mellett két füstüveg testű,
bádoglábú játékmadár "kortyolgatott" felváltva egy műanyag pohárból. Ahogy
lefelé tartottam idiótába, mozgásuk mind gyorsabbnak rémlett, brillantszínű
tollazatuk csakhamar szivárványos sávvá mosódott össze. A műanyag falióra
villogó LED-je, mely a másodpercek múlását jelezte, értelem nélküli
vibrálásnak tűnt, azután kezdett elhalványulni Molly meg a Mao-képű kölyök
is; karjuk moccant csak olykor-olykor követhetetlen sebességgel, mint a
rovarok csápja. Azután mindent elnyelt a hűvös, szürke vibrálás, meg a
mesterséges nyelven szóló, végeláthatatlan litánia. És csak ültem ott három
órán át, míg az utolsó szóig ki nem dumáltam a néhai Ralfi lopott
programját.

A placc össze-vissza negyven kilométer hosszú - az egykori urbánus verôérre
Fuller-kupolák viharvert sora borul. Ha egy derült napon szüneteltetik a
közvilágítást, a napfény szürke derengés formájában tör utat magának az
akrilfesték rétegein át: az égbolt ilyenkor Giovanni Piranesi
börtönfreskóira emlékeztet. A placc déli végének három kilométere a
voltaképpeni Éjszakai Városrész. Az Éjszakai Városrész nem fizet se adót, se
illetéket. A neoncsövek döglöttek, a gerendázat feketéllik a sok évtizeden
át itt lobogó tábortüzek kormától. Az Éjszakai Város délidejének szinte
teljes sötétségében ugyan ki figyel fel a civilizáció pár tucat bújdosó,
ôrült gyermekére? Két órája tartottunk már felfelé cement lépcsôsorokon,
vaslétrákon; kiürült konténerek, porlepte gépek mellett vezetett az utunk.
Ahonnan elindultunk, használaton kívüli raktárudvar lehetett: mindenütt
háromszögletű tetôelemek rozsdásodtak.

A környék minden falát vastagon borította a szórópisztolyos irkafirka:
bandanevek, monogramok, évszámok a századforduló idejébôl. A graffitiözön
egy darabig követett minket felfelé, majd fokozatosan elmaradt - utóbb csak
egy elnevezés ismétlôdött: PRI TEK. Fröcskölt, fekete blokkbetűkkel.

- Ki a Pri Tek? - tudakoltam.

- Mi nem vagyunk, fônök, az hétszentség... - Molly egy rezgô alumíniumlétrán
tartott felfelé éppen, és eltűnt az egy plasztik burkolólapon tátongó lyukon
át. - Primitív technika, primitív technológia. - A szigetelôhab jócskán
tompította a hangját. Követtem, pedig nagyon sajgott a csuklóm.

- Egy Pri Tek nyilván lehalt volna a gyönyörűségtôl a puskás trükköd láttán.

Egy órával késôbb - egy újabb, ezúttal rétegelt lemezbe vágott, szabálytalan
alakú nyíláson vergôdtem át éppen - találkoztam elôször eleven Pri Tekkel.

- Semmi vész - suttogta Molly. Keze a vállamat érintette. - Ez csak Kutya.
Mizújs, Kutya?

A zseblámpa leukoplaszttal keskenyített fénykévéjében gubbasztó lény ránk
szegezte egyetlen szemét, majd kinyújtotta nagy, szürkés nyelvét, és
megnedvesítette agyarait. Elbizonytalanodtam kissé. Mióta számít a
doberman-foggyökök átültetése primitív technológiának? Immunoszupresszív
drogokat sem találni minden utcasarkon.

- Moll... - A fogorvosi beavatkozás nem tett jót Kutya kiejtésének.
Kifordult alsó ajkáról nyálinda csüngött alá. - Hallottalak gyönni. Rég nem.
- Úgy tizenöt éves lehetett, de az agyarak meg a fényes mozaikként megjelenô
műtéti hegek miatt egészen vadállati volt az arca. Jó sok idôre és bizonyos
kreativitásra lehetett szükség e torzkép megalkotásához. A fiú grimasza
arról árulkodott, remekül érzi magát a fenevad bôrében. Foszladozó farmert
viselt, mely feketéllett a kosztól, a varrások mentén meg egészen
kifehéredett. Mellkasa, lába csupasz volt. Valami olyasmit művelt a
szájával, ami a vigyor helyi megfelelôjének imponált. - Követtek titeket.

Valahol odalent, az Éjszakai Városrész felsô körében egy vízárus kínálta
fennszóval portékáját.

- Kapásod van, Kutya? - érdeklôdött Molly, és oldalra villantotta
zseblámpáját. Vékony zsinórokat láttam, melyek a peremig húzódtak, és
elvesztek valahol a mélyben.

- Oltsd el a kibaszott lámpádat!

A lány megtette.

- Hogy lehet, hogy a tagnak, aki követ, nincsen lámpája?

- Semmi szüksége rá. Ez a pasi kemény dió, Kutya - ha az ôreitek kötözködnek
vele, darabokban kerülnek haza!

- Ez is barát , Moll? - Kutya hangja kelletlenségrôl árulkodott. Hallottam,
hogy csuszkolja talpa az érdes lemezt.

- Nem. De az én ügyem. Ez viszont - veregette meg a vállamat - barát.
Világos?

- Persze - mondta Kutya minden lelkesedés nélkül, aztán a tetô pereméig
trappolt, és valami üzenetet kezdett pengetni a feszülô zsinórokon.

Az Éjszakai Városrész úgy terült el alattunk, mint egy patkányok számára
készült terepasztal. Az épületek parányinak látszó ablakaiban gyertyaláng
pislákolt, alig néhány helyen izzott villanyégôk, karbidlámpák élesebb
fénye.

Elképzeltem a se vége se hossza dominójátszmákba temetkezett véneket, akikre
a fejük fölé aggatott mosott ruhák jókora, meleg vízcseppjei hullnak - aztán
megpróbáltam elképzelni ôt, ahogy ráérôsen kapaszkodik felfelé a
sötétségben, ocsmány pantallóban s túristaingben, bambán, egykedvűen. Hogyan
követi vajon a nyomunkat?

- Nagyszerű - mondta Molly. - Jön a szag után.

- Bagó? - Kutya megnyomorgatott dobozt rángatott elô a zsebébôl, és
odakínált egy ellapult cigarettát. Megnéztem a márkáját, mialatt tüzet adott
egy konyhai gyújtóval. Füstszűrôs Jühjuan, Pekingi Dohányipari Vállalat.
Ekkor vált meggyôzôdéssé a gyanúm, hogy a Pri Tekek feketézôk.

Kutya és Molly folytatta a párbeszédet. Vitába bonyolódtak arról,
használhatja-e a lány a Pri Tekek egy bizonyos létesítményét.

- Egy rakás szívességet tettem nektek, ember! Kell a terep. És kell a zene
is.

- Te nem vagy Pri Tek...

Úgy egy kilométeren át csócsálták a témát, miközben Kutya ingatag pallókon,
kötéllétrákon kalauzolt bennünket tovább. A Pri Tekek a kupolákat tartó
gerendázat csomópontjaiban szövik meg hálójukat sűrű ragasztóval kevert
plasztikból, és hevederekben alszanak a mélység felett. Néhol olyan szűkös a
hely, hogy csak a kezeknek meg a lábaknak jut belôle. Vérparkett - így
nevezte Molly. Én meg, ahogy vadonatúj Eddie Bax cipôm meg-megcsúszott a
kopott fémen és nedves fán, eltűnôdtem, vajon mennyivel lehet az
veszélyesebb a környék többi részénél. Megértettem azt is, hogy Kutya
kifogásai alapjában rituális jellegűek, és hogy a lány számíthat rá: végül
megkapja, amit akar. Valahol alattunk ott köröz a tartályában Jones, aki
most kezdi érezni a lövet utáni másnaposságot. A rendôrség azzal untatja a
Drome törzsvendégeit, hogy Ralfi iránt érdeklôdik. Mit csinált, mibôl élt?
Kivel volt, mielôtt elhagyta a helyiséget? És a jakuzák sötét árnya
lassanként ráborul a város adatbankjaira: alig észrevehetô nyomaimat
kutatják a bankszámlák és tranzakciók között.

Információn alapuló gazdaság a miénk - ezt tanítják az iskolában. Amit
viszont nem mondanak el, legalább ennyire fontos. Lehetetlen úgy mozdulni,
élni, bármilyen szinten tevékenykedni, hogy ne hagyj magad után nyomokat,
személyes információk látszólag kiértékelhetetlen darabkáit. Töredékeket,
melyek fellelhetôk, tovább követhetôk... Mostanra a kalóz nyilván
továbbította már kódolt üzenetünket a jakuzák műholdjának. Egyszerű üzenet
volt: Hívjátok vissza a vérebeiteket, vagy nyilvánosságra kerül a
programotok! A program.

Fogalmam se volt persze, mit tartalmaz. Még most sem. Én csak kiéneklem, ha
eljön az ideje, a megértés szinte zéró. Nyilván kutatási eredmények
lehettek: a jakuzák a lehetô legkifinomultabb eszközökkel rendelkeznek az
ipari kémkedés területén. Tiszta sor: ellopnak valamit az Ono-Sendaitól, és
udvariasan visszatartják, azzal fenyegetve a céget, hogy megfosztják az
eredmények biztosította elônytôl azáltal, hogy szabadalmát nyilvánosságra
hozzák. De hát miért ne vehetne részt a játékban más is? Nem lenne-e jobb a
jakuzáknak, ha volna mit visszaszolgáltatniuk az Ono-Sendainak? Miért
ragaszkodnak hozzá annyira, hogy szegény Johhny mindörökre eltűnjön a
memóriaüzletbôl?

A drágalátos programjuk úton volt egy címre Sydney-ben; úton egy olyan
helyre, ahol bizonyos összeg ellenében megôrzik a kliensek postáját, és nem
tesznek fel kérdéseket. Négyes kategóriába tartozó, felszíni továbbítás. A
másik példány jó részét töröltem, és a hiányzó byte-okra rögzítettem
üzenetünket. Annyi azért maradt a programból, hogy odaát megállapíthassák:
valódi. Fájt a csuklóm. Meg akartam állni, hogy lefeküdjek, aludjak. Tudtam,
hogy ha nem teszem, hamarosan elvétek egy fogást és lezuhanok; hogy a
fényes, fekete cipô, melyet Eddie Baxnek vettem, lehúz egész az Éjszakai
Városrészig. De aztán megjelent a tudatomban ô, mint valami olcsó, vallásos
hologram, fényesen; Hawaii-ingén úgy terjeszkedett a felnagyított mikrochip,
mint egy pusztulásra ítélt városról készült műholdkép. Így hát tovább
követtem Kutyát és Mollyt a Pri Tek mennyekben. E paradicsomot olyan
anyagokból róttak össze, melyek az Éjszakai Városrész lakóinak sem kellettek
már. A Vérparkett átmérôje nyolc méter lehetett. Olyan volt, mintha egy
óriás acélkábeleket tekert volna egy fémhulladéktároló köré, hogy asztán
feszesre húzza ôket. Valahányszor mozdult, megnyikordult - márpedig
állandóan mozgott, ahogy a gyülekezô Pri Tekek elfoglalták helyüket a
kerületén fából ácsolt lelátón. A faanyag ezüstös árnyalatot kapott, oly
régi volt; a fényesre simogatott felületekbe neveket, ocsmányságokat,
biztató jelszavakat véstek. A lelátót külön kábelek tartották, de a
rögzítési pontok láthatatlanok maradtak a Parkettet megvilágító két, özönvíz
elôtti reflektor nyers ragyogásában. Egy lány - a fogai akár Kutyáé - ugrott
most a Parkettre négykézláb. A mellén tetoválás: két indigókék spirál.
Középen kacagva esett egy srácnak, aki valami sötét színűt vedelt egy
literes üvegbôl. A Pri Tek divat elônyben részesítette a hegeket, a
tetoválást - és persze az agyarakat. Az, hogy a Vérparkettet villanyárammal
világították meg, valahogy nem illett az összképbe, de ezt a kivételt
nyilván a rituálé, a sport, vagy épp a művészet érdekében tették. Hogy
voltaképp mi az ok, nem tudhattam, de azt hamar felfogtam, hogy a Parkett
különös jelentôséggel bír a számukra. Lerítt róla, hogy több nemzedék
erôfeszítése hozta létre.

A hasznavehetetlenné vált puskát még mindig a kabátom alatt dugdostam.
Ridegsége megnyugtatott, noha több töltényem nem volt hozzá. Aztán eszembe
jutott, hogy fogalmam sincs, mi történik, mire készülnek körülöttem.
Voltaképp errôl szólt egész eddigi életem: üres tégely voltam, melyet idôrôl
idôre mások tudásával töltöttek meg, aztán kiürítettek. Szintetikus nyelven
kántáltam szövegeket, amelyekbôl egy kukkot se értettem. Technikás fiú. Na
persze.

Aztán feltűnt, mennyire elcsendesedtek a Pri Tekek.

És ott volt ô, a fény és a sötétség határán, egy igazi turista
közömbösségével méregetve a Vérparkettet és a lelátón szorongó néma Pri
Tekeket.

Tekintetünkben, mely most találkozott elôször, felderengett a kölcsönös
felismerés fénye - és bevillant egy emlék Párizsról, a hosszított
karosszériájú Mercedes Elektróról, mely a Notre Dame felé siklott a szakadó
esôben; mobil melegházak, japán arcok az üveg mögött, száz meg száz Nikon
vakujának villogása; kristály- és fémvirágok. Ahogy a gyilkos szeme rám
szegezôdött, mintha ugyanezek a gépek kattogtak volna. Tekintetem Molly
Millionst kereste, de ô eltűnt.

A Pri Tekek utat adtak neki, hogy tovább jöhessen. Ő meghajolt, mosolygott,
kilépett a szandáljából, ott hagyta ôket egymás mellett katonás rendben,
aztán a Vérparkettre hágott. Felém közeledett a fémhulladékból összerótt
síkon át, éppoly könnyedén, ahogy egy közönséges turista trappol végig holmi
jellegtelen hotel folyosójának szintetikus szônyegén. Molly huppant a
Parkettre, és megindult ellene.

A Parkett felbôdült.

Be volt mikrofonozva, ki volt erôsítve az egész. Hangszedôket kapcsoltak a
Parkett négy sarkát tartó vaskos célrugókhoz, kontaktmikrofonokat
tapasztottak egyes rozsdásodó lemezekhez. A Pri Tekek erôsítôt és
szintetizátort működtettek - odafent a ragyogásban sikerült felfedeznem
néhány nagy hangfal körvonalait. A szintetizátor verni kezdte az ütemet - ez
olyan volt, mint egy metronóm pontosságával lüktetô szív dobogása. Molly
megszabadult bôrjakójától és csizmájától; pólója ujjatlannak bizonyult.
Vékony karjait a Chibában beültetett áramkörök mintázata árnyékolta.
Nadrágja csillogott a reflektorok fényében. Táncba kezdett. Behajlította
térdét, talpa megfeszült egy szétlapított üzemanyagtartályon - a Vérparkett
pedig megremegett, válaszolt neki. Világvégi volt a hang, amit eközben
hallatott: mintha a mennyeket tartó kábelek egyszerre megpattantak, a
semmiben kígyóztak volna. A bérgyilkos együtt mozdult a Parkettel. Néhány
szívdobbanásnyi ideig egyhelyben maradt, aztán megindult újra, tökéletesen
számítva ki a Parkett elmozdulását - mintha csak egyik lapos kôrôl a másikra
lépdelt volna holmi díszkertben. Egy jólnevelt ember nyugalmval vette le
hüvelykujja hegyét, és a fonalat Molly felé lendítette. A molekuláris szál a
szivárvány színeit villantotta fel a reflektorfényben. A lány elôrevetôdött,
átfordult, felpattant, ahogy a molekulalánc elsüvített felette - acélkarmai
automatikus védekezô reakcióként siklottak elô ujjaiból. A dobgép gyorsabb
tempót diktált.

Molly tartotta az iramot, fekete tincsei vadul röpködtek az ezüst lencsék
körül, ajka vonássá keskenyedett az összpontosítástól. A Vérparkett döngött
és dübörgött, a Pri Tekek ordítoztak izgalmukban. A japán visszahúzta a
fonalat, és méternyi hosszú darabját maga elôtt tartva pörgetni kezdte a
gyomra magasságában: kísértetiesen dunnyogó polikróm pajzs. Ám úgy tűnt,
Molly csak most engedi el magát igazán, szabadít fel valamit ott legbelül:
kezdett belemelegedni veszett táncába. Ugrott, perdült, oldalt szökkent - és
egy könnyűfém motorblokkon landolt, mely közvetlen összeköttetésben állt a
tartórugók egyikével. A fülemre szorítottam tenyeremet és térdre roskadtam,
ahogy a hangzavar a tetôfokára hágott; arra gondoltam, hogy lefelé zuhan az
egész, le az Éjszakai Városrész poklába - szinte láttam, hogy törünk
keresztül a lemezpadlón, a mosott gatyákon, hogy túlérett gyümölcsökként
loccsanjunk szét az utcaköveken... A kábelek azonban kitartottak, és a
Vérparkett úgy hullámzott, mint valami fékevesztett fémóceán. Molly pedig
táncolt rajta. És a legvégén, épp mielôtt megint lecsapott volna a fonállal,
láttam valamit a japán arcán - egy sajátos kifejezést, amely sehogy nem
illett oda. Nem félelem volt, és nem is harag. Azt hiszem, hitetlenkedés
lehetett, döbbent értetlenség, elkeveredve a tisztán esztétikai természetű
undorral, amit a látottak és hallottak szabadítottak fel benne - és persze
az, ami rá várt. Még hátrább húzta a zümmögô fonalat - a szellemkör
vacsoratál méretűre zsugorodott -, aztán a feje fölé emelte kezét, és
lecsapott vele. Hüvelykujjának hegye úgy lódult a lány felé, mint valami
élôlény. Molly épp lefelé liftezett a Parkettel, így a molekulalánc a feje
felett suhant el. Aztán felfelé lódult a placc, és a fonal útjába emelte a
japánt. Simán el kellett volna suhannia az ô feje felett is, hogy
visszahúzódjék gyémántkemény tokjába - de nem így történt. A csuklónál
választotta el a kézfejet a kartól. A japán elôtt egy nyílás tárult fel a
Parketten, és ô belevetette magát, mint valami búvár - furcsa, kimódolt
eleganciával kelt útra, mint legyôzött kamikaze, az Éjszakai Városrész felé.
Azt hiszem, részben azért döntött így, hogy nyerjen magának pár másodpercnyi
kenetteljes csendet. Molly igazi kultúrsokk kíséretében végzett vele. A Pri
Tekek bömböltek, de valakinek az is eszébe jutott, hogy kikapcsolja az
erôsítôt. Molly egyhelyben maradt, míg meg nem állapodott a Vérparkett -
kapaszkodott némán, sápadt, rezzenetlen arccal, míg el nem csitult a búgás,
s csak a megkínzott fém ropogása, a rozsdán súrlódó rozsda csikorgása
hallatszott. Átkutattuk a Parkettet a levágott kéz után, de nem került elô.
Találtunk viszont egy elegánsan metszett ívet egy koros acélblokkon: itt
távozott a molekulalánc. A friss vágási felület ragyogott, akár a króm.

Sosem tudtuk meg, elfogadták-e feltételeinket a jakuzák, vagy hogy
megkapták-e egyáltalán az üzenetet. Amennyire én tudom, a programjuk még
mindig ott várja Eddie Baxet egy polcon, a Sydney 5-ös Központi harmadik
emeletén, egy ajándékbolt hátsó helyiségében. Az eredetit valószínűleg
hónapokkal ezelôtt eladták... azaz visszaadták az Ono-Sendainak. De az is
lehet, hogy fogták a kalóz adását, mert senki nem jött többé utánam, pedig
majd' egy egész év telt el közben. Ha mégis jönnek, hosszú út vár rájuk
felfelé a sötétségben. Át kell verekedniük magukat Kutya ôrein, meg aztán...
nem is hasonlítok Eddie Baxre mostanság. Molly szabott át, helyi
érzéstelenítéssel. Az új fogaim kezdenek rendesen benôni. Śgy döntöttem,
idefent maradok. Mikor végigtekintettem eddigi életemen az ô érkezésekor,
ott a Vérparketten, egyszerre beláttam, micsoda üresség tátong bennem. És
megértettem: elegem van abból, hogy mások kacattára legyek. Majd' minden
éjjel lemászok Joneshoz. Partnerek lettünk mi ketten - és persze Molly
Millions. Molly intézi az üzletet a Drome-ban. Jones még mindig a
Vidámparkban él, de kapott egy nagyobb tartályt, ahová hetente egyszer friss
tengervizet töltenek. És drog is kerül neki, amikor csak akarja. Még mindig
dumál a gyerekekkel azon a kijelzôn, de van egy jobb berendezése is, amin át
velem érintkezik. Egy pavilont bérelek ott, abban tartjuk. Állítja: menôbb
még annál is, amit a háborúban használt. Valamennyien szép pénzt keresünk,
sokkal többet, mint azelôtt, mert Jones szkvidje képes kiolvasni az agyamból
bármit, amit valaha ott tároltak, aztán továbbítja a kijelzôre, érthetô
nyelvre fordítva. Rengeteg minden kiderül így a régi üzletfeleimrôl. Egy
szép napon fogadok egy sebészt, piszkálja ki ezt a sok szilikont a fejembôl
- az emlékeim attól fogva csakis az enyémek lesznek, ahogy az egy normális
emberhez illik.

Addig is remekül elvagyok idefent a sötétben. Szívom a füstszűrôs kínait,
hallgatom, hogy csepeg a víz a kupolák alatt. Pompás ez a csend - csak
nagynéha törik meg, mikor egy Pri Tek párnak táncolni támad kedve a
Vérparketten. Még tanulok is. Most, hogy maga Jones segít kiokumlálni a
dolgokat, hamarosan én leszek a legtechnikásabb fiú az egész városban.