William Gibson: New Rose Hotel

Hét éjszaka ebben a bérelt koporsóban, Sandii. New Rose hotel. Mennyire
kívánlak még mindig! Néha megütlek, aztán újra lepergetem magamban az
egészet, oly lassan, olyan édesen és keményen, hogy szinte érzem is. Néha
elôveszem a táskámból kis automata pisztolyodat, végighúzom ujjamat olcsó,
simára krómozott závárzatán. Kínai gyártmányú .22-es, csôtorkolata éppoly
szűk, mint messze tűnt szemed bogara. Fox már halott, Sandii. Fox, aki azt
mondta, felejtselek el.


Emlékszem Foxra, ahogy egy párnázott csônek támaszkodik valamelyik
szingapúri szálló fénytelen elôcsarnokában, tán a Bencoolen Streeten. Ahogy
kezével vázolja egyes cégek befolyási övezeteit, a belsô rivalizálások fô
csapásait, egy-egy fontos személy pályafutásának ívét, a gyenge pontokat,
melyeket egyik vagy másik gondolkodó tank páncélzatán fedezett fel. Fox a
koponyaháborúk egyik kulcsfigurája volt, korporációk közti dezertôrök
közvetítôje. A zaibacuk titkos háborújának frontjain katonáskodott, egész
nemzetgazdaságokat irányító mamutcégeket szolgált, mióta az eszét tudta.
Látom, ahogy vigyorog, ahogy hadar, fejét rázva kajánkodik ipari kémkedési
próbálkozásaim krónikáján. Az Elôny, mondja. Az Elônyre kell rátapintani.
Śgy ejtette a nagy E-t, hogy még véletlenül se érthesse félre az ember. Az
Elôny volt Fox G rál-kelyhe, a nyers emberi tehetség megnyilvánulása, az a
megfoghatatlan plusz, melyet a világ legkitűnôbb kutatóinak agyállománya
rejt. Az Elônyt nem lehet papírra vetni, mondta, se mágneslemezen rögzíteni.
A legnagyobb dohányt a cégtôl céghez szegôdô dezertôrök jelentik.

Fox tiptopp volt, sötét szövetbôl készült francia öltönyének ünnepélyességét
csak fiúsan homlokába hulló hajtincse oldotta valamelyest. A jó benyomás
rögtön szertefoszlott, ahogy megmozdult: bal válla lehetetlen szögben
lejtett, ezt a legjobb párizsi szabó sem tudta elleplezni - valaki legázolta
egy taxival Bernben, és a doktoroknak csak tessék-lássék sikerült
helyrepofozniuk. Azt hiszem, azért tartottam vele, mert ezt a bizonyos
Elônyt hajszolta. Aztán, valahol odakint, mialatt az Elônyt kerestük, rád
találtam, Sandii. A New Rose hotel afféle koporsórakás a Narita nemzetközi
reptér lerohadt peremén. Egy méter magas, három méter széles
plasztikkapszulák tömege, melyeket elvásott Godzilla-fogak gyanánt halmoztak
fel egy betongrundon a reptéri műút mellett. Minden kapszula mennyezetén
TV-készülék; egész napokat töltök japán vetélkedôműsorokat, régi filmeket
bámulva. Olykor a pisztolyodat szorongatom, Sandii. Hallom a gépek moraját,
ahogy leszállási engedélyre várva köröznek Narita mezeje felett. Lehunyom a
szememet, és elképzelem, hogy a körvonalak elmosódnak, esetlegessé válnak.
Mikor kiszúrtalak, épp besétáltál egy bárba Jokohamában. Eurázsiai lány,
félig gaidzsin; csípôd lendületes ívet rajzolt abban a kínai koppintású
"tokiói" design-szerelésben. Sötét, európai szemek, széles járomcsontú arc.

Emlékszem, késôbb kiborítottad a táskád tartalmát az ágyra valami
hotelszobában, míg a kompaktodat kerested: egy gyűrött csomónyi új yen, egy
széthulló jegyzetfüzet, melyet csak a gumiszalagok tartanak össze, egy
Mitsubishi bankkártya, japán útlevél az arany krizantémmal, és a kínai
.22-es. Elmesélted a történetedet. Apád fejes volt Tokióban, de elvesztette
a becsületét; anyavállalata, a Hosaka - a legnagyobb zaibacu mind közül -
megtagadta, kitaszította. Azon az éjszakán anyádat hollandnak hazudtad, én
meg csak hallgattam, ahogy az Amszterdamban töltött nyarakról, a Dam tér
kövén flangáló galambok pelyhes, barna szônyegérôl regéltél. Sose kérdeztem,
mivel érdemelte ki apád a kitaszítást.

A ruhádat néztem, sötét, egyenes hajad esését; ha mozdultál, csak úgy
hasította a levegôt. A Hosaka most rám vadászik. A New Rose hotel koporsóit
reciklált fémállványzat tartja össze; az acélcsöveket fénylô lakkréteg
borítja. Pattogzik a festék, ahogy felmászom a létrán, morzsalék hull, ahogy
végigmegyek az ajtók sora elôtt, bal kezemmel tapogatva, megszámlálva a
kilincsgombokat; az ajtókon többnyelvű felirat figyelmeztet a kulcs
elvesztésével járó büntetésre. Fel-felnézek, bámulom a Naritáról felemelkedô
gépeket - az otthon távolibbnak rémlik most a naprendszer bármelyik
holdjánál.

Fox hamar rájött, miben segíthetsz nekünk. Nem volt elég okos ahhoz, hogy
ambíciót lásson beléd - de hát nem ô feküdt melletted egy egész éjszakán át
a kamakurai parton. Sosem hallgatott, ahogy a lidércálmaidat meséled, az
egész elképzelt gyerekkorodat ott a csillagok alatt; aztán hirtelen tótágast
állt az egész, s gyerekszájad máris egy friss múlt felvázolásába fogott, s
minden alkalommal megesküdtél, hogy az utolsó változat végre igaz. Nekem
igazában mindegy volt: kétfelôl szorítottam a derekadat, miközben lassan
hült a bôrödhöz tapadt homok. Egyszer faképnél hagytál. Visszarohantál arra
a partra, mondván, ott felejtetted a kulcsunkat. Megtaláltam az ajtóban,
utánad indultam, és ott találtalak, bokáig a tengerben, a hátad merev volt,
a vállad remegett; szemeid valahová a távolba néztek. Szólni sem tudtál.
Reszkettél.

Messze jártál. Szebb jövôt áhítottál, idillibb múltakat. Elhagytál, Sandii.
Itthagytad nekem az összes holmidat. Itt a pisztoly. Itt a kompaktod, az
összes árny, az összes vörös azokban a műanyag rekeszekben. A Cray
mikrokomputered, amit Foxtól kaptál, egy bevásárlólista, amit te pötyögtél
bele. Néha behívom, tételenként tanulmányozom az ezüstös kis képernyôn.
Fagyasztó. Fermentáló. Inkubátor. Elektroforézis-rendszer beépített
agar-agar szintetizátorral és transzilluminátorral. Szövetbeágyazó.Nagy
teljesítményű folyadékkromatográf. Citométer. Spektrofotométer. Négy
bórszilikát fiola. Mikrocentrifuga, meg egy DNA-szintetizátor, beépített
memóriával és szoftverrel. Drága mulatság, Sandii, de a számlát a Hosaka
fizette. Késôbb még jobban megvágtad ôket, és mire feleszméltek, már messze
jártál. Azt a listát Hirosi állította össze neked. Alighanem az ágyban.
Hirosi Jomiuri. A Maas Biolabs GmbH-nak dolgozott, a Hosaka pedig szemet
vetett rá. Csúcs volt a pasas: egy merô Elôny. Fox úgy követte a genetikus
mérnököket, ahogy a sportrajongók kedvenc játékosaikat. Akarta Hirosit,
majd' megveszett érte.

Háromszor küldött át Frankfurtba, csak hogy megnézzem magamnak, mielôtt te
színre léptél. Nem akarta, hogy megkörnyékezzem; egy grimaszt, egy
biccentést sem engedélyezett. Csak figyelnem kellett. Hirosi megállapodott,
elégedett ember benyomását keltette. Talált magának egy német lányt, aki a
konzervatív lódenholmit, és a friss diófaszínre polírozott lovaglócsizmát
kedvelte. Vett egy renovált házat az óvárosban, az ablakai egy szép kis
térre néztek. Abbahagyta a kendót, vívni tanult. A Maas biztonsági emberei
csak úgy nyüzsögtek körülötte, a kikezdhetetlenség áttetszô, sűrű szirupjába
ágyazták diszkrét, de nyomatékos jelenlétükkel. Visszatértem, és megmondtam
Foxnak, hogy sose boldogulunk vele. Te mégis boldogultál, Sandii. Behálóztad
nekünk, ahogy kellett. Hosakás kapcsolataink olyanok voltak, mint a központi
organizmust védelmezô specializált sejtek. Én és Fox voltunk a mutagének,
kétes, sodródó elemek a vállalatközi állomány sötét oldaláról. Miután helyet
találtunk számodra Bécsben, felajánlottuk nekik Hirosit. A szemük se
rebbent: halálos nyugalommal bámultak ránk abban a Los Angeles-i
hotelszobában. Azt mondták, ezt meg kell gondolniuk. Fox a nevén nevezte
saját ászukat a gén-játszmában, kimondta kereken, megszegve az erre
vonatkozó íratlan szabályt. Meg kell gondolnunk, ismételték Hosakáék. Fox
három napot adott nekik. Egy héttel azelôtt, hogy Bécsbe indultál,
Barcelonába vittelek.

Emlékszem rád: a hajadat szürke baszk sapka alá rejtetted, szépen metszett
mongol arccsontodat ódon boltok kirakatai tükrözték. Lesétáltunk a
Rambalason a föníciai kikötôig, el az üvegtetejű Mercado mellett, ahol az
árusok afrikai narancsot kínáltak. A régi Ritz. Meleg volt a szobád, meleg
és sötét. Európa úgy borult ránk, mint valami fojtogatón puha pehelypaplan.
Álmodban hatoltam beléd: te mindig készen álltál. Néztem, ahogy az ajkad
néma, meglepett O-t formál, ahogy arcodat a vaskos, fehér, archaikus
Ritz-huzatú párnába temeted. Beléd képzeltem Ázsia összes neonfényét, a
Sinjuku körül örvénylô tömeget a csupa drót, csupa elektromosság éjszakában.
Úgy mozogtál, egy új kor ritmusára, álmatagon, távolin bármely nemzet
eszményeitôl. Aztán Bécsbe repültünk, és elhelyeztelek Hirosi nejének
kedvenc szállodájában. Csendes, szolid hotel volt, elôcsarnoka akár a
márvány sakktábla, csupa réz liftje citrátolajtól és szivarfüsttôl szaglott.
Könnyű volt ideképzelni Hirosi nejét, a márványon magasszárú
lovaglócsizmájának csúcsfényeivel - noha tudtuk, hogy ez egyszer nem kíséri
el az urát. Egy Rajna-vidéki szanatóriumban idôzött, Hirosi egyedül jött a
bécsi konferenciára. Mikor a Maas biztonsági emberei megérkeztek, hogy
átfésüljék a hotelt, nem mutatkoztál. Hirosi egy órával késôbb érkezett,
egyedül.

Képzelj el egy idegen lényt, mondta egyszer Fox, aki azért jön, hogy
azonosítsa a Föld uralkodó intelligenciahordozóját. Szemlélôdik egy darabig,
aztán választ. Mit gondolsz, mire voksol? Nyilván csak a vállamat
vonogattam. A zaibacukra, magyarázta Fox. A multikra. A zaibacuk vére az
információ, az embereké csak szövet. A struktúra léte független az azt
felépítô személyek lététôl. Egy-egy társaság: külön életforma. Hagyd ezt az
Elôny-dumát, kértem. A Maas egészen más, mondta ô, rám se hederítve. Kicsi,
gyors, könyörtelen. Színtiszta atavizmus. Egy merô Elôny.

Emlékszem Foxra, ahogy Hirosi Elônyének lényegét magyarázza. Radioaktív
nukleotidok, monoklón antitestek, valami a proteinek kötéseivel
kapcsolatban. Forró proteinek - Fox így nevezte ôket. Nagy sebességű
kapcsolások. Azt mondta, Hirosi afféle csodalény, az a fajta, aki szétzúzza
a paradigmákat, fejtetôre állít egy egész tudományágat, a teljes
ismeretanyag felülvizsgálatát kényszerítve ki.

Alapvetô szabadalmak, mondta, s torka elszorult a két szó mögött rejlô
adómentes milliók közelségének tudatában. A Hosaka akarta Hirosit, Elônyének
radikális természete azonban aggasztotta ôket. Azt akarták, hogy teljes
elszigeteltségben dolgozzon tovább. Marokkóba mentem, a régi városrészbe,
Medinába. Találtam egy heroin-labort, ahol mostanság feromon-kivonatokat
készítettek. A Hosaka pénzén megvettem az egészet. A piactéren, a
Dzsema-el-Fnán sétáltam egy izzadós portugál üzletemberrel, tisztáztam vele
minden részletet, a világítástól kezdve a kísérleti állatok ketreceinek
szellôztetéséig. A városfalakon túl az Atlasz vonulata derengett.

A Dzsema-el-Fna zsúfolva volt csepűrágókkal, táncosokkal, mesemondókkal,
lábzsonglôr kölykökkel és lábatlan koldusokkal, akik fatálkáikat
nyújtogatták a francia szoftvereket hirdetô holofilmek fényénél. Nyers
gyapjúbálák és kínai mikrochipekkel teli plasztiktartályok mellett haladtunk
el. Sejteni engedtem, hogy megbízóim szintetikus béta-endorfinban utaznak:
olyasmivel kellett elôállnom, ami még ezeknek is mond valamit.

Néha eszembe jutnak a harajukai napok, Sandii. Lehunyom a szememet ebben a
koporsóban, és máris ott látlak téged - a csillogásban, a butikok
kristálylabirintusában, új holmik illatfellegei közt. Látom, ahogy
profilodat párizsi bôrcuccokkal megrakott krómállványok tükrözik. Néha a
kezedet fogom. Azt hittük, úgy találtunk rád, Sandii, de valójában te
találtál meg minket. Most már tudom, hogy kerestél minket, vagy hozzánk
hasonlókat.

Fox boldog volt, vigyorogva ecsetelte a kilátásokat: micsoda remek műszer
vagy, akár a legélesebb szike, épp megfelelô arra, hogy leválasszuk Hirosi
Elônyét a Maas Biolabs féltékeny testérôl. Régóta kereshettél már, hosszan
kutattad a kiutat azokon az éjszakákon Shinjukuban. Éjszakákon át, melyeket
aztán biztos kézzel söpörtél le múltad dúlt fedélzetérôl. Saját múltam már
évekkel korábban odaveszett, túlélôk nélkül, nyomtalanul. Megértettem Foxot,
aki éjszakánként kiürítette a tárcáját, s úgy teregette ki személyazonossági
igazolványait, mint a kártyalapokat. Különféle alakzatokat formált belôlük,
minduntalan újrarendezte ôket, várta, hogy összeálljon a kép. Tudtam, mit
keres - ugyanazt kerested te is számos gyermekkorod emlékei közt.

Ma éjjel, itt a New Rose hotelben a te múltad paklijából választok. Az
eredeti verzió vonz leginkább, a híres jokohamai hotelszoba-szöveg, mellyel
az elsô éjszakán, az ágyban álltál elô. A megszégyenült apát választom, a
Hosaka-tisztségviselôt. Hosaka. Tökéletes. S persze a holland anya, a nyarak
Amszterdamban, a galambok barna szônyege a délutáni Dam téren. A medinai
hôség után a Hilton légkondicionált hűvöse következett. Átizzadt ingem
hidegen tapadt a gerincemhez, míg az üzenetet böngésztem, amelyet Fox
közvetítésével juttattál el hozzám. Célhoz értél: Hirosi készen állt
elhagyni a feleségét. Nem volt nehéz kapcsolatba lépned velünk, még a
Maas-biztonságiak áttetszô, feszes filmjén át sem; egy tökéletes kis helyre
cipelted Hirosit, ahol kévét és kipferlt szolgáltak fel.

A kedvenc pincéred ôsz hajú, szívélyes és sánta pasas volt. Nekünk
dolgozott. Az üzeneteket a szalvéta alatt hagytad... Egész álló nap egy kis
helikopter szűk köreit figyelem birodalmam, számüzetésem búvóhelye, a New
Rose hotel felett. Az ablakomból nézem, ahogy árnya újra és újra végigrebben
az olajfoltos betonon. Közel jár, nagyon közel.

Marokkóból Berlinbe repültem. Egy walesi pasassal találkoztam egy bárban -
Hirosi eltűnését kezdtük tervezgetni. Komplikált ügynek ígérkezett,
összetettnek, akár a viktoriánus színpadi mágia csupa réz fogaskerék, csupa
tükör forgataga. Maga a hatás elég egyszerű volt: Hirosi egy hidrogéncellás
Mercedes mögé lép, és nyoma vész. A sarkában lihegô Maas-ügynökök hangyamód
nyüzsögnek majd a kisbusznál; a biztonsági apparátus szirupja ragasztóként
fog megkötni az indulási pont körül.

Berlinben aztán értenek a gyors ügyintézéshez: még egy utolsó éjszakát is
össze tudtam hozni veled. Fox elôl eltitkoltam a dolgot - sosem egyezett
volna bele. Már a városka nevét sem tudom; úgy egy óráig tartottam észben az
autópályán, a szürke rajnavidéki ég alatt, a karjaidban pedig végképp
elfelejtettem. Az esô hajnaltájt kezdett szakadni. A szobánknak egyetlen
ablaka volt, magas és keskeny, csak álltam ott és néztem, miként döfködi a
folyót ezüst tűivel az ég; hallgattam, ahogy lélegzel. A víz alacsony kô
boltívek alatt rohant, az utca néptelennek látszott. Európa múzeum volt,
hideg, élettelen. Már lefoglaltattam a helyedet a Marrakesh-i járatra. Az
Orlyról kellett indulnod, jegyed a legújabb nevedre szólt.

Úgy terveztük, a levegôben leszel, mikor az utolsó zsinórt meghúzva
eltüntetem Hirosit. Otthagytad a táskádat a sötét, régi asztalon. Míg
aludtál, átnéztem a dolgaidat, eltávolítottam mindent, ami elletmondhatott
Berlinben vett személyazonosságodnak. Magamhoz vettem a kínai .22-est, a
mikrokomputeredet, a bankkártyádat. Elôkotortam a táskámból az aktuális, a
holland útlevelet, az új nevedre szóló bankkártyát, és a tárcádba
csúsztattam mindkettôt. A kezem valami laposat érintett. Kihúztam
felemeltem. Kislemez. Cimke nélkül. Ott feküdt a tenyeremen: néma, türelmes,
kódolt halál. Álltam feletted, és néztem, ahogy lélegzel, ahogy a mellkasod
emelkedik és süllyed. Láttam, ahogy ajkaid résnyire nyílnak, láttam alsó
ajkadon a harapások halvány nyomát. Visszatettem a tárcádba a diszket. Mikor
melléd feküdtem, hozzám dörgölôztél, felébredtél, leheleted az
elektromossággal telített ázsiai éj illatát árasztotta; a jövendô fényes
folyadékként buzogott fel benned, kilúgozott belôlem mindent, a percet
kivéve. Úgy működött a varázsod: a történelmen kívül éltél, mindig a
mostban.

És tudtad a módját, hogyan ragadj magaddal oda. Ismét - utoljára - magaddal
vittél. Miközben borotválkoztam, hallottam, ahogy a táskámba zúdítod a
pipereholmidat. Most már holland vagyok, mondtad, illik más stílusban
sminkelnem.

Dr. Hirosi Jomiuri Bécsben tűnt el, egy csendes kis utcában a Singerstrasse
közelében, két háztömbnyire felesége kedvenc hoteljétôl. Egy derült októberi
délutánon, tucatnyi szakavatott tanú jelenlétében egyszerűen nyoma veszett.
Átlépett egy varázstükrön. Valahol a színfalak mögött jól olajozott
viktoriánus szerkezet dolgozott. Egy genfi hotelszobában vártam a walesi
pasas telefonját. Kész, jelentette, Hirosi úton van Marokkóba.

Töltöttem magamnak egy italt és a lábaidra gondoltam. Fox-szal egy napra rá,
a Naritán találkoztam, egy szusi-bárban a JAL terminál mellett. Nemrég
érkezett az Air Maroc gépével, fáradtan, diadalittasan. Imádja a helyet,
mondta, Hirosira célozva. Karmolja a nôt, folytatta - ez rád vonatkozott.
Mosolyogtam. Megígérted, hogy egy hónapon belül értem jössz Shinjukuba. Az
olcsó kis pisztolyod, itt a New Rose hotelben. A krómozás kezd leperegni
róla. A závárzat olcsó, elnagyoltan megmunkált kínai acél. A markolat
borítása piros műanyag, mindkét oldalán kidomborodó sárkány. Akár egy
játékszer. Fox szusit evett ott a JAL terminál mellett; nagyon feldobta,
amit végbevittünk. Fájt a válla, de azt mondta, most már ez sem számít. Van
pénze jobb orvosokra. Van pénze mindenre, amit csak kíván. Nekem valahogy
jelentéktelennek tűnt a vagyon, amit a Hosakától kaptunk. Nem kérkedtem a
gazdagságunkban: mielôtt magamra hagytál, sikerült meggyôznöd róla, hogy így
természetes; a dolgok új rendjébôl következik, abból, akik és amik vagyunk
ezen a világon. Szegény Fox! Kék oxfordi inge frissebb, ropogósabb, párizsi
öltönye sötétebb, finomabb volt, mint valaha. Ott ült a JAL neonfényében,
szusit rakott egy zöld tengerimoszattal teli csészébe - és egy hét sem
maradt az életébôl.

Sötétedik. A New Rose koporsórakását éjjel-nappal reflektorok világítják be,
fémárbocokra erôsítették ôket a magasban. Itt semmit sem arra használnak,
amire készült: ez mind maradék, reciklált anyag, még a koporsók is.
Negyven-egynéhány éve a kapszulák még Tokióban vagy Jokohamában szolgálták
az utazó üzletemberek kényelmét. Talán apád is ilyenekben hált valaha. A
vasszerkezet, mikor még új volt, egy csupa tükör ginzai toronyház részét
képezte, körülötte építômunkások sereg dolgozott. Az esti szél egy
pacsinko-terem zaját sodorja, meg zöldségillatot az útmenti bodegák felôl.

Rákízű algapasztát nyomok egy narancsszínű rizskeksz-téglára.

Hallom a gépeket.

Tokióban egybenyíló lakosztályokba költöztünk Fox-szal a Hyatt ötvenharmadik
emeletén. A Hosakával nem volt kapcsolatunk. Kifizettek minket, aztán
nyomban töröltek kollektív vállalati emlékezetükbôl. Ám Fox nem tudta
ennyiben hagyni a dolgot. Hirosi volt a kedvence, a legnagyobb vállalkozása;
már-már atyai érdeklôdéssel viseltetett iránta. Imádta az Elônyéért.

Rávett, hogy tartsam a kapcsolatot a portugál üzletemberemmel ott a
Medinában, aki vállalta, hogy szemmel tartja Hirosi laboratóriumát.
Rendszerint egy fülkébôl hívott, a Dzsema-el-Fna sarkáról. A háttérben
árusok kiáltoztak, atlaszi pánsípok jajongtak.

Valaki biztonsági embereket küldött Marokkóba, újságolta a portugál. Fox
biccentett. A Hosaka. Úgy egy tucat telefonbeszélgetés után láttam a
változást Foxon: feszült lett,távoli. Egyre többször találtam az ablaknál,
ötvenhárom emelet magasából bámulta a Császári Díszkertet; rágódott valamin,
amirôl nem akart beszélni. Kérd meg a pasast, hogy részletezze a dolgot,
vetette fel egy hívást követôen.

Fészket vert benne a gyanú, hogy az egyik alak, akit az emberünk bemenni
látott, Moenner volt, Hosakáék vezetô génszakértôje.

Moenner az, szögezte le a következô fordulóban. A következô hívás után
Chedanne-t, a Hosaka protein-csapatának fônökét azonosította. Az utóbbi két
évben egyikük sem mutatkozott a külvilágban. Ekkorra nyilvánvalóvá vált,
hogy a Hosaka vezetô kutatói a Medinában gyülekeznek. A fekete vállalati
Learek sorra ereszkedtek alá a marokkói reptérre csendes
üvegszál-szárnyaikon. Fox a fejét ingatta.

Hivatásos volt, specialista - a Hosaka- féle Elôny hirtelen
átcsoportosítását a zaibacu hibájaként értelmezte. Jézusom, mormolta,
miközben Black Labelt töltött magának. Átdobták Afrikába az egész
bio-szekciójukat. Egy bomba...

A fejét rázta. Nem, elég egy nyavalyás gránát, ami a megfelelôhelyen, a
megfelelô idôben robban, és...

Emlékeztettem, hogy a Hosaka biztonsági szervezete mindig a helyzet
magaslatán áll. A cégnek vannak emberei a helyi parlamentben; ügynökeik csak
a marokkói kormány beleegyezésével és támogatásával működhetnek
eredményesen.

Hagyd már,mondtam neki. Vége. Eladtad nekik Hirosit. Felejtsd el végre!

Tudom, mi ez, felelte ô. Tudom. Láttam már ilyet azelôtt. Elmondta, hogy a
labormunkával mindig együtt jár egy bizonytalansági faktor - az Elôny
Elônye, így fogalmazott. Ha egy kutató áttörést hajt végre, társaigyakorta
képtelenek eredményeit pusztán leírások alapján reprodukálni. Hirosi
esetében, aki szakterülete minden dogmáját elvetette, nyilván még
bonyolultabb a helyzet. Az efféle problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy
átküldenek valakit a vállalati laborból egy rituális kézrátétel erejéig.
Némi állítgatás a műszereken, és a folyamat beindul.

Fura, mondta Fox; senki sem tudja, miért működik így, de így működik. És
vigyorgott.

De hát ez baromi kockázatos, mondtam. Azok a szemetek azzal etettek minket,
hogy elszigetelik Hirosit, távol tartják a saját kutatóiktól. Egy fenét!
Lefogadom, hogy nézeteltérés támadt a Hosaka tudományos részlegén
belül.Valaki odaküldi a kedvenceit, hogy átragadjon rájuk Hirosi
szerencséje. Mire Hirosi kirúgja a genetikus mérnöktársadalom lábát, az
egész medinai társulat készen áll majd, hogy felugorjon a vonatára.

Fox kiitta a whiskyjét, és vállat vont.

Feküdj le, mondta. Igazad van, vége már.

Lefeküdtem.

A telefon ébresztett fel. Megint Marokkó, a műholdkapcsolat surrogó fehér
zaja, az ijedt portugál szóáradat a túloldalon. A Hosaka nem bajlódott
azzal, hogy befagyassza a számlánkat, egyszerűen elpárologtatta róla a
pénzt. Bolondok aranya. Az egyik pillanatban milliomosok voltunk, zsebünk a
világ legkeményebb valutájától dagadozott - majd hirtelen koldusok lettünk.

Felráztam Foxot.

Sandii, nyögte. Eladta magát. A Maas biztonságiak beszervezték Bécsben.

Uram Jézus! Nézem, ahogy felhasítja ütött-kopott bôröndjét egy svájci
tisztikéssel.Három aranyrúd volt az aljára erôsítve. Magas karátszámú rudak,
oldalukon valami rég megszűnt afrikai állam kincstárának vízjelével.

Sejthettem volna, mondta rekedten.

Nem, suttogtam én.

Aztán a nevedet mondtam, azt hiszem.

Felejtsd el, mondta Fox. A Hosaka most ránk pályázik. Nyilván azt hiszik, mi
vertük át ôket. Hívd a bankot, hogy áll az egyenlegünk!

A pénzünk eltűnt. A bank azt is letagadta, hogy valaha számlánk volt náluk.
Mozdítsd a segged, sziszegte Fox.

Rohantunk. Ki a hátsó ajtón, bele a tokiói forgalomba, le Shinjukuba. Ekkor
szembesültem elôször a ténnyel, milyen hosszú a Hosaka keze. Minden ajtó
bezárult elôttünk. Azok az alakok, akikkel két éven át üzleteltünk,
nézték,ahogy jövünk - és acélredôny gördült le az íriszük mögött.
Elpályáztunk onnét, mielôtt a telefonhoz nyúltak. Az alvilág felületi
feszültsége megtriplázódott; bárhová fordultunk, ugyanabba a feszes
membránba ütköztünk. Nem merülhettünk alá, nem tűnhettünkel szem elôl.

A Hosaka az elsô nap hagyta, hadd futkossunk - aztán utánunk szalajtott
valakit, hogy törje el Fox gerincét másodszor is.

Nem láttam az illetôt, de láttam Fox zuhanását. Egy ginzai
nagyáruházbanlézengtünk, egy órával zárás elôtt, és csak bámultam, ahogy
átfordul a kifényesített korláton, aláhull az új Ázsia árucikkei közé.

Rólam valahogy megfeledkeztek, hát tovább futottam. Fox magával vitte az
aranyát, de az én zsebemben maradt még száz új yen. Rohantam, egészen a New
Rose hotelig. És most eljött az idôm.

Gyere velem, Sandii! Hallgasd, hogy búgnak a neoncsövek a Narita
Internationalhoz vezetô út mentén. A New Rose-t bevilágító reflektorok körül
pár éjjeli lepke rója lassítottfelvétel-köreit.

A legfurcsább az egészben az, Sandii, hogy néha már azt is kétlem, hogy
léteztél egyáltalán. Fox egyszer azt találta mondani, ektoplazmalény vagy,
gazdasági szélsôségek által létre bűvölt szellem. Az új század szelleme, a
világ ezernyi Hyattjának, Hiltonjának ágyain fogant lidércnyomás.

Kezemben a fegyvered.

Kezemet a dzsekim zsebébe dugom - oly távolinak tűnik, mintha valaki másé
lenne. Emlékszem, portugál üzleti partnerem még angolul is elfelejtett; négy
másik nyelven próbálta megértetni magát velem. Alig értettem, amit mondott,
de mintha azt ismételgette volna, hogy a Medina ég.

Nem is a Medina - a Hosaka-kutatók elméje lobbant lángra odaát. Járvány,
suttogta az én üzletemberem, járvány, láz és halál.

Az okos Fox menekülés közben kiokumlálta az egészet; meg se kellett
említenem a diszket, amit a táskádban találtam azon a németországi hajnalon.

Valaki átprogramozta a DNA-szintetizátort, hajtogatta. A szerkentyű arra
kellett, hogy egy éjszaka alatt létrehozzon egy bizonyos makromolekulát.
Beépített memória, plusz a hozzávaló szoftver. Drága mulatság, Sandii. De
korántsem olyan drága, amilyennek te bizonyultál a Hosaka számára. Remélem,
jó árat kaptál értünk a Maastól. A diszk a kezemben. A folyót esô veri.

Tudtam, de nem akartam szembenézni az igazsággal. Visszatettem a víruskreáló
kódot hordozó lemezt a táskádba, aztán ledôltem melléd. Moenner meghalt,
számos Hosaka kutatóval - és Hirosival - együtt. Chedanne tartós
agykárosodást szenvedett. Hirosi nem is gondolt fertôzésre. Ártalmatlan
proteineket akart gyártatni a géppel.

A szintetizátor pedig egész éjszaka zümmögött, s létrehozta a vírust - a
Maas Biolabs GmbH kívánalmai szerint.

A Maas.

Kicsi, gyors, könyörtelen. Egy merô Elôny.

A reptérre vezetô út hosszú, egyenes betoncsík. Lapulj az árnyak közé!

Teli torokból üvöltöttem azzal a szerencsétlen portugállal, azt akartam
tudni, mi történt a lánnyal, Hirosi nôjével. Eltűnt, mondta az üzletember.

A viktoriánus gépezet kattogása.

Foxnak tehát zuhannia kellett, zuhannia a három szánalmas aranyrúdjával, a
gerincének megint el kellett roppannia. Mielôtt a földnek csapódott, minden
vásárló ôt bámulta abban a ginzai áruházban - azután már csak sikoltoztak.

Ezzel együtt nem tudlak gyűlölni, bébi.

A Hosaka helikoptere visszatért. Kivilágítatlanul, infrafénynél vadászik, a
testmeleget kutatja. Tompa dunnyogással fordul egy kilométernyi
messzeségben, visszalódul felénk, a New Rose felé, árnyként suhan Narita
derengô egén.

Nincs baj, bébi.

Csak légy itt velem, kérlek! Fogd a kezem.

Click Here to Read More