szci-fi minden mennyiségben

Warhammer a Kulturházban (videó)

2007-12-19T08:19:00.000+01:00

A Warhammer a Kultúrházban: a műsor 2007 szeptember 11-i adásának vonatkozó része. Kissé elcsúszott a hang a képtől, ráadásul a riporter nagyon tájékozatlan a témában.

Festett sárkányok, tündérek, génmanipulált szuperkatonák a gonosz erők ellen. Stratégiai játékok egy közösségformáló terepasztalon.

reklám: inkvizitor.hu

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

2007-12-16T12:23:00.000+01:00

< onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://4.bp.blogspot.com/_FwM4zu9yClg/R2bT7K67o8I/AAAAAAAAAlo/2sLPjhU6wwo/s1600-h/preyscreen_05xx.jpg">

A Harckor
25. évezred

Az emberiség eléri a galaxis távoli peremeit, befejeződik a csillagok
felé irányuló, több mint tízezer éve elkezdődött kiáramlási folyamat.
Az emberi civilizáció hatalmas területen szóródott szét; a számtalan
kisebb kolónián és túlnépesedett, hatalmas bolygón kialakult
halmazai jelentősen különböznek egymástól. Folytatódnak a
különböző idegen fajok (főként az orkok) ellen vívott helyi jellegű
háborúk és viták, de ezek egyike sem jelent komolyabb veszélyt az
emberiség által birtokba vett űr általános stabilitására. Azután –
szinte egyszerre – bekövetkezik két esemény. Egy: majdnem
valamennyi kolonizált világon felbukkannak a pszichikus erőkkel
rendelkező emberek. Kettő: a civilizáció bomlásnak indul a
népesség egyre szélesebb rétegeit érintő őrültség és démoni
megszállottság, valamint az új „pszik” és az emberiség többi tagja
között kirobbanó testvérháborúk miatt. Számtalan fanatikus szekta
és szervezet jelenik meg, amelyek mindegyike boszorkánynak és
vagy degenerált mutánsnak tartja a psziket. és ennek megfelelően
üldözi őket. Ekkor az emberiség még távol van attól, hogy felfogja a
hipertéri lények (ezeket később démonoknak nevezték) létezését,
valamint azokat a veszélyeket, amelyeket az újonnan felébredt
pszichikai erőkkel rendelkező emberi elmére jelentenek.
A humán civilizációt iszonyatos háborúk szaggatják. A helyi kis
birodalmak és frakciók egymás ellen harcolnak, és közben az orkok,
a tyranidák és más, az emberiség által uralt űr meghódítására
törekvő idegen lények ellen háborúznak. Számos világ a hipertéri
lények martalékává válik, sok visszasüllyed a barbarizmusba. Az
ilyen világok közül csak azokon maradnak életben az emberek,
amelyeken a psziket elnyomják vagy kontrollálják. Ez időszak alatt a
Terra rettenetes hiperviharok következtében elszigetelődik; az
emberiség hazája több évezredre izolálódik, és ez még inkább
felgyorsítja a faj pusztulásának folyamatát.

A Hórusz-eretnekség
30. évezred

Az emberiség a kihalás szakadékának peremén tántorog, s amikor
Császára ellen legbizalmasabb hadnagya, Hórusz hadúr árulást
követ el, a galaxisban szinte mindenütt polgárháborúk robbannak ki.
Hórusz – aki egy hipertéri démon hatalmába került – maga mellé
állítja az emberiség legkiválóbb harcosai, az űrgárdisták számos
egységét. A végső összecsapás során a Császár párharcban
legyőzi Hóruszt, de ezért a diadalért saját emberi mivoltával kell
fizetnie.
Testét ekkortól gépekkel, pszichéjét emberáldozatok révén tartják
életben, mégis megkezdi a hosszú, gyötrelmes feladat
végrehajtását: visszaszerezni az emberiség által korábban birtokolt
űrt. Megalkotja a később, a 41. évezredben „Astronomican” néven
ismeretes pszichikai navigációs „jelzőfényt”, és ezzel lerakja a
Birodalom alapköveit. Az Astronomican (amelyet azon pszik
haldokló lelke táplál, akik amúgy a hipertéri démonok áldozatává
váltak volna, és amelyet a Császár mindennél erősebb akarata
irányít) hamarosan az egész galaxisban a navigátorok
felbecsülhetetlen értékű segítőjévé válik. Az intersztelláris utazás
még könnyebbé és gyorsabbá válik, és a pszik, valamint a hipertéri
lények leigázásának köszönhetően az emberiség nagyobbik része
megszabadul pokoli béklyóitól.

A Birodalom kora
41. évezred

A galaxisnak a „Birodalom” néven ismert részében az emberiség az
Administratium szervezeteibe és kötelékeibe tartozik. A Császár
még jobban eltávolodik halandó alattvalói mindennapi gondjaitól, ám
az Inkvizíció továbbra is fáradhatatlanul védelmezi a társadalmat a
renegát pszik és a rettenetes hipertéri kreatúrák által képviselt
állandó veszélytől. A Birodalom hadseregei – az Őrség és a szinte
emberfeletti űrgárdisták – szünet nélkül küzdenek a betolakodó
orkok, tyranidák és más idegen lények ellen. Ám a pszik száma
fokozatosan növekszik, és a hipertéri lényekkel kapcsolatban lévő
egyéb csoportok is megpróbálnak teret hódítani maguknak...

A 40 273. év

Jaq Draco inkvizítor Ey'Lindi orgyilkos kurtizán társaságában
feljebbvalója, Baal Firenze parancsára a Sztálindróm néven ismert
bolygóra érkezik, hogy tanúja legyen a génorzók
megsemmisítésének. A purgálás sikerrel zárul, ám a titokzatos
„Harlekin-ember”, Zephro Cornellan addig mesterkedik, míg Draco
felfedez egy összeesküvést, amelyben inkvizítorok egy titkos
csoportja és mások megpróbálják megfertőzni az emberiséget egy
tudatirányító pszichikai parazitával, a hidrával. Draco, miközben a
Cornellan által hátrahagyott nyomokat követi, akaratlanul előidézi a
Sztálindrómon létező élet teljes pusztulását. A hipertérben egy
űrbárkában Draco felfedezi, hogy Firenze is az összeesküvők közé
tartozik. Annak érdekében, hogy információkat szerezzen a hidráról,
az inkvizítor elutazik az egyik káoszvilágra az Iszonyat Szemében,
és erre az útra vele tart Ey'Lindi, Vitalij Gugol navigátor, valamint a
zömik mérnök, Zhord. Innen a Földre menekülnek. Kénytelenek
renegátként viselkedni. Bejutnak a császári palotába, hogy a
Császár tudomására hozzák mindazt, amit sikerült megtudniuk.
Draco találkozik az uralkodóval; az audiencia rettenetes és nehezen
feldolgozható élményt jelent számára. Ezt követően elrejtőzik:
felfüggeszti életfunkcióit abban a reményben, hogy amíg sztázisban
van, olyan események következnek be, amelyek ismeretében
jobban megértheti a hidra-konspirációt, és az Inkvizíción, valamint a
Titkos Inkvizíción belül zajló konfliktusokat.

A 40 373. év

Amikor az évszázados sztázist követően Draco magához tér,
megtudja, hogy valaki (vagy valakik) inkvizítorokat gyilkolnak.
Találnia kell egy asztropatát, hogy pszichikus módszerekkel
információkat szerezzen az aktuális eseményekről. Annak ellenére,
hogy Gugol navigátoron az őrület jelei mutatkoznak, Draco hajója
eljut a Luxus Primer világra, ahol a Slaanesh-kultusz hívei éppen
fellázadnak. Gugol démoni erők martalékává válik, ám Jaq és
Ey'Lindi újra találkozik Zhorddal. Együtt találnak egy új navigátort,
Petrovot, és elrabolják a kormányzó asztropatáját, Fennixet.
Kiderül, hogy az elda Harlekinek arra készülnek, hogy
végrehajtsanak egy ceremóniát a Sztálindróm orbitálisán, és hogy a
megfiatalított Baal Firenze az űrgárdisták segítségével meg akarja
támadni az elda bázist, mert így akarja megszerezni a Hiperhálóra
vonatkozó titkokat. (Az eldák ezen keresztül utaznak a hipertérben.)
Jaq és társai csak akkor képesek észrevétlenül bejutni az idegen
bázisra, ha Ey'Lindiből műtéti úton eltávolítják a génorzó
testimplantokat, mivel csakis így tudja használni a polimorfint,
melynek segítségével magára öltheti az eldák külsejét. Megtudják,
hogy Ey'Lindi egykori parancsnoka, a renegáttá vált Tarik Ziz, egy
sebészcsapattal együtt a Darvashra menekült. Ey'Lindinek sikerül
kivetetnie magából az implantokat.
A csapat éppen akkor hatol be az eldák bázisára, amikor a
pszichotikus Firenze által vezetett űrgárdisták támadást indítanak az
objektum ellen. Jaq és társai a hiperhálón át elmenekülő Zephro
Cornellan után vetik magukat. A társasághoz csatlakozik Lexandro
d'Arquebus kapitány (az Olvasó őt a Warhammer 40 000;
Űrgárdista c. regényből már ismerheti). Fennix, az asztropata, életét
v e s z t i .

Ahogy megérkeznek az Ulthwé mestervilágra, azonnal fogságba
esnek. Megtudják, hogy az idegenek tervei szerint Jaqnak démoni
megszállás áldozatává kell válnia, ki kell purgálódnia, meg kell
világosodnia, hogy azután az eldákat szolgálja a Császár fiaival
(más néven: Sensej Lovagok) kapcsolatos manipulációjukban, és
elősegítse a kozmosznak és a Káosznak azt a megsemmisítését,
amelyről az eldák profetikus dokumentuma, a Rhana Dandra
könyve szól – az a könyv, amely a Hiperhálóban elrejtett, legendás
Fekete Könyvtárban található.
Egy szakasznyi űrgárdista megmenti Jaq csapatát. Az inkvizítor és
társai a Hiperhálóba menekülnek. Petrov navigátor egy harc során
elveszti az egyik karját. A halott Fennix által rábocsátott agóniavízió
során Petrov hiperszemével megpillantja a könyvtárhoz vezető utat.
A csapat megpihen az egyik hiperizált világon, ahol Lex – a Káosz
űrgárdistáinak támadása közben – belemetszi Petrov harmadik
szemébe az útvonalat.
Mire Jaq és csapata eljut a Fekete Könyvtárhoz, Lexandro
kivételével valamennyi melléjük szegődött űrgárdista elpusztul. Egy
Főnix Úrnő megöli Ey'Lindit, s ezzel komoly csapást mér Jaqra.
Petrov árulással próbálkozik, halál a jutalma.
A drágakövekkel kirakott kinccsel, a Rhana Dandra könyvével,
valamint Petrov halálos hiperszemével – amelyet Lex vágott ki a
helyéről – a páncélját vesztett kapitány, Zhord és a fájó szívű
inkvizítor elindul, hogy egy olyan világot találjanak, ahol
meghúzhatják magukat, míg sikerül dekódolniuk az idegenek
sorskönyvét. Az elkeseredett Jaq esze egyfolytában azokon az
állítólag létező keresztutakon, a Hiperháló kereszteződésein jár,
amelyeknél alterálni lehet az időt és a valóságot, amelyeknél
valahogy talán visszahozhatja a halálból Ey'Lindit – feltéve, hogy
sikerül magába csalogatnia és kipurgálnia egy démont, és
megvilágosodottá válnia...

Tartalom:

ELŐSZÓ

A BENNÜNK LAKÓ SZÖRNYETEG

I N K V I Z I T O R

Epilógus
Ű R G Á R D I S T A
TORZ CSILLAGOK

H A R L E K I N

K Á O S Z G Y E R M E K

A 40K TÖRTÉNELME

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

2007-12-15T19:59:00.000+01:00

TORZ CSILLAGOK
- novella -

A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek

A tizenhatodik születésnapján Jomi Jabal végignézte, hogyan
törnek kerékbe egy boszorkányt Groxgelt piacterén. Hűs,
félhomályos este volt. A vakító kék fénnyel világító nap már
lenyugodott egy ideje, a csillaglámpásokkal ékes éjszaka
beköszöntéig azonban még hátravolt egy-két óra. A sáfránysárga
gázóriás renyhén pöffeszkedett a füstös égbolton; úgy tolakodott a
horizont fölé, akár valami roppant homokdűne. Fénye bearanyozta a
város cseréptetőit meg a poros, patanyomokkal tarkított főutcát.
Aranyszínű lángolásával valóságos kohónak, izzó pokolnak tűnt az
égen. Hőt azonban – a nappal ellentétben – mégsem sugárzott.
Jomi gyakran elcsodálkozott ezen, de volt elég esze, hogy ne
kezdjen kérdezősködni. Fiatalabb korában az alapos verések
elvették a kedvét a túlzott kíváncsiskodástól.
Persze Apu csak jót akart neki. Azok a fiúk és lányok, akik
kérdezősködnek, valószínűleg jó úton vannak afelé, hogy maguk is
boszorkánnyá váljanak.
Ha majd az aranyóriás végül lebukik a látóhatár alá, az őrtoronyban
megfújják a kürtöt. Ez a rezes hangú sikoly a sötétség beálltakor a
kijárási tilalom kezdetét jelezte. Úgy beszélik, utána a sötét utcákon
portyázni indulnak a mutánsok.
Vajon valóban mutánsok kóborolnak Groxgeltben éjszakánként
áldozatokra lesve, olykor-olykor behatolva az óvatlanok otthonába?
Jomi úgy érezte, ez inkább kézenfekvő ürügy, hogy a hűvösebb
időszakban házaikba száműzzék a városlakókat. Máskülönben a
groxgelti kocsmák tovább lennének nyitva. A munkások késő estig
vigadoznának, és reggel fáradtak lennének: mogorván, leverten
végeznék dolgukat a forró nappalokon.
Az persze kétségtelen tény, hogy mutánsok valóban léteznek.
Boszorkányok, garabonciások. Éppen itt van egy, a kerékre
k ö t ö z v e .
Még két óra volt hátra sötétedésig...

– Ez a boszorkány agyafúrt fondorlatokkal élt! – harsogta a
tömegnek az elnöki rezidencia ébenfekete lépcsőiről Henrik Farb
tisztelendő, a prédikátor. – Képes megbűvölni magát az időt! Meg
tudja állítani az idő folyását. Ámbátor nem sokáig... úgyhogy ne
fussatok el, félelemre semmi ok! Figyeljétek a büntetését, és
okuljatok szavaimon: a boszorkány ugyan embernek látszik, ám
valójában elfajzott.
Óvakodjatok azoktól, akik embernek tűnnek, de mégsem azok!
Farb rettenetesen kövér volt. Fekete palástja alatt úgy kidagadt a
bőrvért, hogy akár már érzékinek is lehetett volna nevezni, ha
asszonyról lett volna szó. Nőies volt a parfümös jáde-üvegcse is,
amely átfúrt orrcimpájában lógott, hogy útját állja a trágyabűznek
meg a tolongó, verítékező testek szagának. Beszéd közben egy
láncra vert, lángoló tetovált démon vonaglott pufók arcán, hatszögű
varázsjelbe zárva, hogy megóvja a rontástól nyálat fröcskölő száját
és apró disznószemét. A prédikátor általában bő, fekete selyem
köntöst viselt a meleg miatt, amely csak ilyenkor kezdett enyhülni
kissé – ám amikor a gonosz lélekkel kél harcra, gondoskodnia kell a
szükséges védelemről: a hatalmas pocakját övező, amulettekkel
kivert derékszíjon csonkpisztoly lógott fekete tokban.
Lovak nyihogtak és toporzékoltak. A férfiak a fegyverüket
simogatták, hogy biztonságot merítsenek belőle; legtöbbjüknek
hosszú nyelű kése volt, néhány szerencsefiának azonban rúnákkal
telepingált muskétája is.
– Halál a mutánsra! – kiáltotta egy dühös hang.
– Pusztuljon az elfajzott! – vágta rá egy másik.
– Megölni a boszorkányt!
Farb egy pillantást vetett a tagbaszakadt, félmeztelen hóhérra, aki
jókora bunkót markolva állt a kerék mellett. Az ítéletvégrehajtót
szokás szerint sorsolással választották. A legtöbb városlakó
napégette bőrét fekélyek és kelevények csúfították el, de kevesen
voltak gyengének nevezhetők. Különben is, ha egy nyápic hóhért
sorsolnak ki, legfeljebb több időre lesz szüksége feladata
végrehajtásához, a tömeg méltatlankodása és gúnyos rikoltozása
k ö z e p e t t e .

– Igen – jelentette ki Farb. – Figyelmeztetlek titeket, hogy ez a
boszorkány megpróbálja majd elnyújtani a kivégzést... abban a hiú
reményben, hogy közben leszáll az éjszaka, és ő megmenekül.
A prédikátor ajkáról nyál fröcskölt, mintha valami mérget köpködő
mutánsfajzat lenne. Néhány hónapja éppen egy ilyen elfajzottat
törtek kerékbe ugyanitt, a piactéren; előtte persze betömték a
száját. A bámészkodók első sorai közelebb nyomultak az
ébenfekete lépcsőkhöz, hátha rájuk hullik egy csepp Farb
tisztelendő nyálából, és segít megtisztítani a látásukat, megtartani
emberi mivoltukat.
Farb a Császár zászlaja felé fordult, mely tőle jobbra libegett. A
városlakó asszonyok fáradságos munkával hímezték rá drága
fémhuzallal a prédikátor zsoltároskönyvében látható képet. Amikor
Farb meghajolt előtte, a nézőközönség sietve térdet hajtott.
– Istencsászár – kántálta a prédikátor –, ó, biztonságunk záloga!
Óvj meg minket az álnok démonoktól! Vigyázd asszonyaink méhét,
hogy a gyönge magzatok ne torzuljanak mutánssá! Ments meg
minket a mélységek mélyén lappangó sötéttől!
Védelmezz minket, hiszen mi vagyunk akaratod eszközei! Imperátor
hominorum,nostra salvatio!
Ezek az utolsó szavak szentek voltak, nagy hatalmú varázsigék.
Farb hosszan megszívta az orrát, aztán kiköpött a tömeg felé.
Jomi a zászlót bámulta. A Császár mérhetetlenül vén arca
beleveszett a csövek és kábelek kusza rengetegébe; a fémszálas
hímzés különösen életszerűvé tette.
– Hóhér testvér, teljesítsd kötelességedet! – kiáltotta Farb.
A kerék, amit egy vaskos, többszörösen tekercselt rugó hajtott,
lomhán forogni kezdett. Vele fordult a boszorkány is, egész teste
ívbe görbült. A hóhér felemelte bunkóját.
Nem történt semmi. A kerék megállt. A félmeztelen hóhér
mozdulatlanná dermedt. A tömeg felnyögött, pedig Farb
figyelmeztette őket. A nézők kívül estek a megbűvölt idő keskeny
zónáján, amit a halálra ítélt boszorkány idézett maga köré; ők
mozoghattak volna, mégsem tették.
– Most, ebben a pillanatban – magyarázta Farb – a boszorkány az
elméjével valószínűleg valamilyen gyalázatos démont hív
segítségül... hogy idevezesse, hogy megmutassa az utat
G r o x g e l t r e .
Jomi azon tűnődött, vajon igaz-e ez. Ha igen, miért nem ölték meg a
boszorkányt egy gyors késszúrással, amikor elfogták? Lehet, hogy
a prédikátor puszta élvezetből rendezte meg a ceremóniát. Az
biztos, hogy a tömeg megszeppen az effajta látványosságoktól;
legrejtettebb félelmeiket látják valóra válni. Máskülönben az
emberek eltunyulnának, nem igaz? Nem jelentenék, ha gyanús
mutánsra bukkannak maguk között. Az anyák megpróbálnák
megvédeni a gyermeküket, ha csak kisebb torzulásokat vennének
észre rajtuk.

De miért nem tölti el a boszorkányokat az a zord kerék a piactér
közepén olyan félelemmel, hogy inkább leplezni igyekeznek
vajákosságukat, mintsem elárulni magukat? Jomi ezen törte a fejét.
Az időtlen pillanat véget ért. Amint a késleltetett bunkó ropogva
lesújtott, a boszorkány felüvöltött. A közvetlen közelében egy
töredék másodpercre ismét megállt az idő. Aztán a bunkó megint
lecsapott, szétmorzsolva a húst, kettétörve a csontot. A boszorkány
menteni akarta a bőrét, így hát sokkal tovább tartott, míg apránként
összetörték – sokkal tovább kínlódott a kerékre kötözve, míg
iszonyú fájdalmak között végre elszállt belőle a lélek. Ámbátor mi
mást tehetett volna a nyomorult?
– Dicsőítsétek a Császárt, aki védelmez minket! – kiáltotta a
pocakos prédikátor. – Laudate Imperatorem!
Bőrvértbe préselt mellén és pocakján csak úgy rengett a háj.
Zihálva szívta be a parfüm, a vér, az ürülék és a veríték szagát.
Jomi minden egyes alkalommal, amikor a bunkó lesújtott, kínzó
viszketést érzett valahol a csontja velejében, mintha ő is átélné az
irtózatos gyötrelmeket valami vastag párnarétegen keresztül. Hiába
fészkelődött és vakarózott...
A következő évben még egy tucat boszorkány és mutáns
szenvedett ki Groxgelt főterén. Néhány szókimondóbb polgár
óvatosan felvetette a kérdést, nem olyan kórság-e ez, ami csak az
emberivadékokat fertőzi meg, az állatokat nem. Hiszen a kancák
nem ellettek olyan csikókat, amelyek idővel különleges
képességekről tettek tanúságot! Jomi apja, a cserzőmester, aki
gyíkbőrökkel dolgozott, nem tűrte meg az effajta bűnös
találgatásokat a saját födele alatt; Jomi pedig már rég megtanulta,
mikor kell tartania a száját. Farb tisztelendő egyszerre lelkesítette
és terrorizálta a lakosságot. Megígérte, a Császár nem fogja
hagyni, hogy hűséges híveit elragadja a Káosz.
Jomi a tizenhetedik születésnapján látta az első álmot...
Úgy tűnt, mintha egy száj öltene alakot az agyában. A koponyáján
belül, a szürke állományból formálódott ki. Álmában tudta, hogy
pontosan így van. Ha lelki szemét befelé tudná fordítani,
megláthatná a csontburok alatt vonagló ajkakat, köztük pedig azt a
tapogatózó nyelvet, mely különös, szürcsölő hangokat adott ki álmában.

Elöntötte az iszonyat. De képtelen volt felébredni, amíg azok az
ajkak be nem fejezték a cuppogó motyogást, és el nem hallgattak.
Az elkövetkezendő éjszakák során a szürcsölő neszek egyre inkább
kezdtek szavakra emlékeztetni. Egyelőre annyira zavarosak voltak,
hogy nem értette őket, de idővel mindjobban kivehetőbbé váltak;
mintha igyekeztek volna a Jomi által ismert szavakhoz igazodni.
Jomi egy szűk, levegőtlen padlásszobában aludt a bátyjával, Nagy
Vénnel. Természetesen nem érdeklődött róla, hogy Ven is
álmodik-e hasonló hangokról, vagy felriad-e hajnalban arra, hogy
öccse agya ködös, suttogó szavakat sugároz át az övébe. A kerék
állandó, intő jelként magasodott a piactéren. Jomi verítékben fürdött
alvás közben. Amikor reggel felébredt, mindig nyirkos volt a
s z a l m a z s á k j a .
– Csak nem válok... inhwnánná? – kérdezgette magától
a g g o d a l m a s a n .
Talán csak lidércnyomásai vannak. Eszébe jutott, hogy beszélnie
kellene Farb tisztelendővel, de elvetette az ötletet. Inkább lázasan
imádkozott a Császárhoz, hogy űzze ki elméjéből azt az éjszakai
motyogást.
Amikor beköszöntött a kék hajnal, Jomi a többi munkással együtt
kimasírozott a városból a gazdaságba, ahol a groxokat
tenyésztették. Aztán levetkőzött – csak az ágyékkötőjét meg az
oltalmazó amulettjét hagyta magán –, és munkába állt a
mészárszék végében; a hulladékot válogatta.
– Szerencséd van – hajtogatta neki alacsony, keménykötésű anyja.
– Ilyen könnyű munkát kapni, a te korodban!
Igaza volt. A nagy hüllők hírhedetten rossz természetűek voltak. Ha
nincsen ízletes, tápláló húsuk, és nem falnak be minden szemetet,
amit eléjük vetnek – még a földet is -. az összes józan ember nagy
ívben elkerülte volna őket. Bár az egész tenyész állományt
nyugtatószerekkel kezelték, időnként mégis előfordult, hogy egyik
másik bestia megvadult. A groxoknak valamiféle természetes
hajlamuk volt erre, ha fajtársaik mellé kötötték ki őket. A
vágóállatokon lobotómiát hajtottak végre, mikor azonban a
mészárszékre hajtották őket, még ezek a kioperált agyú óriások is
veszedelmesnek bizonyulhattak. A grox terelők és a hentesek
könnyen elveszthették valamelyik ujjukat, szemüket – vagy akár az
életüket is. Szinte mindegyikükön csúf sebhelyek éktelenkedtek. Az
Urpolban székelő uralkodók – a főváros elképzelhetetlenül messze
volt: száz kilométerre – egyre több grox húst követeltek, részben
saját fogyasztásra, részben jövedelmező exportcélokra. A húst
fagyasztókamrákkal felszerelt robotsiklók szállították Urpolba.
– Jól bánt veled a sors! – Jomi anyja ezt is gyakran mondogatta. Ez
is igaz volt.
Jomi bőre tiszta és sima maradt; nem rútították el szemölcsök és
hólyagok, mint a legtöbb városlakóét.
Jomit a gazda felesége, a kövér Galandra Puschik osztotta be erre
a kímélő munkára. Puschik asszonyság gyakran sétált a
hulladékvályú felé, hogy odakacsintgathasson a vérben és
verítékben úszó fiúra. A gazdaság tava körül is sokszor elidőzött,
különösen akkor, amikor Jomi az egész napos munka után
nekivetkőzött, hogy lemosakodjon. Ó, igen, szemet vetett rá.
Egyelőre azonban túlságosan félt haragos természetű,
tagbaszakadt férjétől; folyton bámult, de semmi több.
Jomi a maga részéről a Puschik lány, Gretchi után sóvárgott
reménytelenül. Gretchi karcsú szépség volt; széles szalmakalapban
járt, és mindig hordott magánál napernyőt, a vakítóan kék
napsugarak elleni védekezésül. A legtöbb városi fiú láttán finnyásan
felhúzta az orrát, Jomit azonban néha megajándékozta egy-egy
mosollyal, amikor az anyja nem figyelt oda; a fiú szíve ilyenkor
gyorsabban kezdett verni. Olykor váltottak néhány szót egymással,
innen tudta, hogy Gretchi az urpoli uralkodók egyikének szeretne a
felesége lenni. De talán előtte gyakorol vele egy kicsit.
Egy szép napon, miközben Jomi a grox májakat, -veséket és
-szíveket válogatta, a száj az agyában tisztán érthetően,
simogatóan beszélni kezdett hozzá.
– Nyugodj meg! – csitítgatta. – Ne félj tőlem! Sok mindenre
megtaníthatlak, amire szükséged lesz, hogy életben maradj, és
kielégíthesd ifjonti vágyaid. Igen, hogy életben maradj, hiszen te
más vagy, igaz?
Mi vagy te? – gondolta Jomi hevesen; még ebben a váratlan
helyzetben is volt elég önuralma, és nem szólalt meg fennhangon,
nehogy egy másik munkás kihallgassa. Vajon férfihang volt ez a
behízelgő suttogás, vagy női? Talán egyik sem...
– Mi vagy te, hang?
– A választ csak akkor értheted meg, ha előbb tanulsz. Sokat
tanulsz. Mondd csak: milyen a világotok alakja?
– Az alakja? Hát... mindenféle. Hol sima, hol sziklás. Hol magas,
h o l . . .
– Messziről nézve, Jomi, olyan messziről, hogy a hegyek és a
völgyek egybemosódnak. Mintha egy madár nézné, de olyan
magasról, amilyen magasra eleven madár még sohasem repült.
– Gondolom... lapos?
– Ó, nem... Figyelj, Jomi, a világotok gömb alakú, mint egy
szemgolyó. A világotok egy nagy hold, egy óriási gázbolygó
kísérője, amely egy még nagyobb szemgolyó. A kék napotok a
legnagyobb szemgolyó a közelben.

– Hogy lehet az? A nap sokkal kisebb, mint az óriás.
– De forróbb, hmm? Sosem gondolkoztál el azon, hogy miért?
– Dehogynem.
– És jobbnak láttad nem megkérdezni, hmm? Okos, Jomi, nagyon
okos! – Hogy becézgette őt ez a hang! – Tőlem bármit
megkérdezhetsz, nem kell félned. A napotok olyan hatalmas, hogy a
saját súlyától ég. Egy csillag; és olyan messze van, hogy akkorának
tűnik, mint a hüvelykujjad körme, ha eltartod magadtól. Én is
messze vagyok tőled, drága Jomim. – A hang mintha sóhajtott
volna. – Ami azt illeti, sokkal messzebb, mint a csillagotok.
Jomi tovább válogatta a tálcákba a csúszós, bűzlő belsőségeket.
– Nem lehet csillag. A csillaglámpások aprók és hidegek.
– Ó, ártatlan ifjúság! A csillagok nem lámpások. Haladjunk lépésről
lépésre, jó? A holdatok, a napotok, a gázóriás és a csillagok mind
gömbölyded alakúak.
– Gömbölyded? – Micsoda szavakat ismer ez a hang; az urpoli
nagyurak beszélhetnek így!
– Kör alakúak. Gondolj erősen egy körre, amely a határtalan űrben
l e b e g !
– Inkább nem! – A kör a kerékre emlékeztette, a borzalmas
tabukerékre. Senkinek nem szabad kereket készíteni és használni,
a hóhérkereket kivéve, különben a boszorkányok diadalt ülnek, és
meghódítják a világot.
– Csillapodj, édes kisfiam! A kerék a tudás kezdete. Ha a körre
összpontosítasz, elmondom neked, hogy miért. Ez segíteni fog...
hogy fókuszba hozzalak.
– Fókuszba?
– Hogy lássalak téged, mint valami lencsén keresztül.
– Mi az a lencse?
– Ó, sokat kell tanulnod. Én leszek a te titkos tanítód.
Amikor Jomi később megmosakodott, Galandra Puschik megállt
mellette. A kezét terebélyes csípőjére tette, és úgy falta a fiút a
tekintetével, mintha ő lenne az aznapi vacsora; Jomi pedig,
legnagyobb iszonyatára, hallotta a gondolatait...
Az asszonyság végig akarta simogatni húsos mancsával. Meg
akarta gyúrni, akár a tésztát, aztán megsütni forró ölelésében, akár
a kenyeret. Puschik gazda nemsokára üzleti útra megy, itt hagyja a
tanyát. Akkor majd kiélvezi a fiút...
Jomi hallotta a gondolatokat. Mintha az a hang a fejében életre
masszírozta volna agyának néhány idegszálát, mely mindeddig
sorvadt rostköteg volt csupán; mintha mozgásra ingerelt volna
egy-két sejtet az elméjében, melyek korábban téli álmukat aludták,
most azonban kinyíltak, akárcsak tavasszal a bimbók.
Hallotta a gondolatokat. Tehát boszorkány volt.
– Nyugalom! – intette a hang. – Gondolj erősen a körre! Akkor meg
tudlak találni. Akkor meg tudlak menteni, drága kis fiacskám!
Teltek a napok, és a hang beszélt Jominak a széles univerzum
gyönyöreiről és szépségeiről, messze túl ezen a mezőgazdasági
holdon, ahol csak robot, verejték és örökös félelem vár rá.
A sok öröm és dicsőség, amelyről a hang beszélt neki, valahogy
emlékek emlékének, visszhangok visszhangjának tűnt. Mintha a
mögöttük lappangó élmények megszámlálhatatlan évvel ezelőtt
estek volna meg, és a hang már nem igazán értené a
természetüket, mégis epedve vágyna rá, hogy továbbadja őket.
Az Emberi Hűség űrcirkáló kabinjában Torq Serpilian inkvizítor azon
a paradoxonon töprengett, amely mostanában kezdte kísérteni.
Beütötte a számkódot a diáriumán, és beszélni kezdett a
m i k r o f o n b a .
– Már egy hete, hogy épen és egészségesen kiléptünk a hiperűrből,
benedico ImPeratorem. Orbitális pályára álltunk a Delta Khomeini V.
gázóriás körül.
A négyes osztatú kajütablakon túl a hatalmas, narancsvörös gömb,
amely teljes egészében fortyogó hidrogénből és metánból állt,
láthatatlan pórázon tartotta egyetlen, jókora holdját, amelynek
csillogó felülete légkör jelenlétére utalt.
– Propositum: az elmúlt évezredek során halhatatlan Császárunk
azért óvta az emberiséget a hiperűrből jövő mentális támadásoktól,
hogy az emberi faj egy távoli napon olyan pszichikai erőt
fejleszthessen ki, amellyel már képes lesz megvédeni magát...
Harci lobogók lengtek a plasztacél falakon, melyeken okkersárga
árnyalatok keveredtek a száradt vér színével. Mindenfelé trófeákat
állítottak ki: idegen lények kifakult koponyáit, hadizsákmány
páncélokat. Mert ez a hajó a Legiones Astartes, az Űrgárda hajója
v o l t .
Az idegen lények persze nem különösebben aggasztották
Serpiliant. Végső soron még a legálnokabb idegenek is természetes
élőlények voltak, ugyanannak az univerzumnak hús-vér szülöttei,
mint az emberiség. Az idegen veszedelem semmiség volt a
hiperűrben nyüzsgő iszonyú parazitákhoz képest. Serpilian
szülővilágán egy bizonyos kellemetlen darázsfaj az emberek és
állatok bőre alá telepítette horgas petéit. A hiperűri élősdiek az
emberi elméket fertőzték meg a maguk petéivel. Ezekből a
„petékből” aztán olyan entitások fejlődtek ki, amelyek irányításuk alá
vonták a testet, fokozatosan elemésztették, és arra használták,
hogy továbbterjesszék a bomlást. Más hiperűri szörnyek az
emberek lelkét ragadták el, magukkal vonszolva az örök
sötétségbe, hogy ott lassan felfalják. És voltak ezeknél sokkal
hatalmasabb démoni entitások is.
A psziboszorkányok világítótoronyként ragyogtak a hipertérben.
Magukhoz vonzották a parazitákat és démonokat, melyek egész
világokat pusztítottak el, degenerált szörnyfajzatokká torzítva
l a k o s s á g u k a t .
– Subpropositum: a vad, irányítatlan, tévelygő psziket az Inkvizíció
felkutatja és megsemmisíti.
– Contrapropositin: Császárunk életben tartására mindennap friss,
fiatal pszik százainak kell az életüket áldozniuk – méghozzá
örömmel! –, hogy roppant, szenvedő lelkét táplálják.
Valóban, a növendék psziket nagy buzgalommal összegyűjtötték, és
hajó rakományszámra küldték őket a Földre. Az igazán
tehetségeseket, akiket ki lehetett képezni a Birodalom szolgálatára,
lélekforrasztással a Császárhoz kötötték; ez a gyötrelmes szertartás
az ő védelmüket szolgálta, de általában megvakulásukat
eredményezte. A Serpilianhoz hasonló kivételes személyeknek
engedélyezték, hogy saját mentális pajzsukkal védjék magukat. Így
lettek a szabad pszik krémjéből inkvizítorok. Ám a Földre szállított
fiatalok mindennap százszámra ajánlották fel önként az életüket az
Istencsászár örökké éhes tudat-bendőjének, áldásos, buzgó
önfeláldozással. Másutt pedig, szerte a galaxisban, a megrontott
psziket boszorkányokként kivégezték.
– Paradoxus: amit nem tudunk learatni, azt kiirtjuk, mint a kártékony
d u d v á t .
Am akár aratunk, akár irtunk, az új termés jó része odavész;
mindent megteszünk, hogy elpusztítsuk. Akkor viszont hogyan
fejlesztheti ki az emberiség a jövőben azt a független erőt, amelyre
oly nagy szüksége van?
Serpilian füves pázsitot képzelt maga elé, amit ismételten
letaposnak, évezredeken át. Látta, ahogy a zsenge, zöld fűszálak
felfelé törnek – és azonnal irgalmatlanul letiporják őket, nehogy a
hiperűr rosszindulatú szörnyei lakmározzanak belőlük.
Fog-e enyhíteni valamit ezen a fullasztó nyomáson a Császár?
Engedélyezi-e magának egy messzi-messzi napon a halált? És mi
történik azután? Hirtelen szárba szökken a büszke, erős, zöldellő
vetés, és szuperembereket terem?
És addig a csodálatos korszakig nincs más megoldás, csak a
kegyetlen elnyomás?

– Ne engedd, hogy eretnekké legyek! – mormolta Serpilian. –
T i l a l m a s .
Aztán meggondolta magát, és kitörölte ezt az utolsó bejegyzést.
Serpilian hosszú pályafutása során épp elég olyan helyzetet látott,
amely igazolta szemében a Császár bölcsességét. Számos brutális
akcióban vett részt; olykor ő maga kezdeményezte az
elkerülhetetlen vérengzést. Legutóbb a Valhalla II.-n, melyet
szörnyeteg igázak rohantak le a hiperűrből, hogy véres lázadást
szítsanak a Birodalom ellen.
– Az univerzum – mondta a diáriumába – kegyetlen, vad, és nem
ismer irgalmat.
Csatatér. A legsötétebb ellenség pedig a hiperűrben leselkedik, mint
egy tigris, ami bármely pillanatban az embernyájra vetheti magát.
Ha valaki a nyájból felhívja magára a tigris figyelmét, azt az egész
nyáj megszenvedi... vagy ami még rosszabb, megszállottakká
válnak, és obszcén módon gonosszá fajzanak.
Időnként maga Serpilian is kénytelen volt fenevadként cselekedni;
tobzódó vérfürdőket irányított, egy zsarnok szolgálatában.
Serpilian nem volt különösebben büszke független gondolkodására.
Inkább bánta, hogy időnként kétségek gyötrik. Mindenesetre ez a
jellemvonása bizonyos fokú rugalmasságot és ötletességet
eredményezett, s ezáltal jobban tudta szolgálni a Császár és az
emberi faj ügyét.
Öltözete ugyanezt a független magatartást tükrözte. Hosszú,
ezüstfehér prémszoknyát viselt, továbbá irizáló mellvértet, mely
valami egzotikus óriásbogár páncéljára emlékeztetett; hozzá
vérvörös palástot, merevített gallérral. Mindkét mutatóujján egy-egy
ritka, jokaero gyártmányú digitális fegyvert hordott: egy miniatűr
tűvetőt s egy parányi lézerpisztolyt. Emellett persze mindig volt nála
néhány hagyományos lőfegyver is. A nyakában amulettek lógtak;
járás közben démonűző dallamokat csilingeltek. Serpilian magas
volt, karcsú, kreol bőrű. Fekete harcsabajsza rovarrágóra
hasonlított. Jobb arcára az örök éber szem jegyét tetováltatta.
Serpilian már várta Hachard parancsnok érkezését, amikor a kabin
ajtaja kinyílt. Mentális erejével az inkvizítor minden személy
jelenlétét érzékelte a környezetében; meglehetősen széles volt a
hatósugara. Ennek a képességnek egy szokatlan mellékhajtása
lehetővé tette számára, hogy érzékelje a betolakodókat a
hiperűrből. Es ezért jött az Emberi Hűség a Delta
Khomeini-rendszerbe. Serpilian nem sokkal a Valhalla II. elhagyása
után egy édeskés, behízelgő hangról álmodott, amely nem volt sem
férfié, sem nőé, és egy ragyogó, ifjú elmét igyekezett elcsábítani,
valahol nagyon messze. Az az ifjú elme pedig... különleges volt,
akárcsak az inkvizítoré fiatalkorában, ráadásul erősebbnek tűnt,
sokkalta erősebbnek. így hát Serpilian még a fényéveken és a
hiperóceán mérhetetlen, folyton változó áramlatain keresztül is
megérezte a... a vibrálást önnön lelke mélyén. Úgy fodrozta az
ösztöneit, mintha a baljós végzet sötét szálai kötnék össze őt azzal
az elmével meg a hátborzongató, csábos hanggal.
Serpilian kivetette a rúnacsontokat, a hajó navigátora pedig a
Császár-Tarotot. Mindketten egy kék napot kaptak eredményül, a
negyedik legfényesebbet a Khomeini-csillagképben...
– Orbitális pályán vagyunk az anyabolygó körül – jelentette Hachard
tisztelettudóan; modorában csak árnyalatnyi nyoma volt a
szemrehányásnak, amelynek aligha mert volna hangot adni. –
Diplomatikusabbnak véltem azt a parancsot adni a kapitánynak,
hogy ne a hold körül álljon pályára, amíg telekomon átadom
üdvözletünket a kormányzónak.
Hachard állán borzalmas forradás fehérlett, mintha nemrég ütötték
volna meg. Arctetoválása csupasz koponyát ábrázolt, meg egy
fűrész élű kést, amint kettéhasítja. A fogait feketére festette, mintha
csak azt akarná jelezni vele, hogy mosolya mindig sötét, sohasem
gondtalan. Jobb térdvédőjét élénkvörös nemesi címer díszítette –
egy stilizált sugárbárd –, hogy valahányszor térdet hajt az
istentiszteleteken a Császár képmása előtt, mindig címerpajzsával
illesse a földet, ahogy ájtatos hívőhöz illik.
Páncélkesztyűs keze a levendulaszín mellvértjén pompázó bíbor
birodalmi sasra tévedt, mintha ezzel is rendíthetetlen hűségét
akarná hangsúlyozni.
Serpilian tisztában volt azzal, hogy a Valhalla II.-n történt bevetés
után a parancsnok szeretett volna visszatérni a Gyászhozók
támaszpontjára, hogy hazaszállítsa halottaikat, és erősítést vegyen
f e l .

boomp3.com

Még a Gyászhozó űrgárdistáknak sem volt könnyű feladat elfojtani
az igázok szította zavargásokat. Súlyos veszteségeket szenvedtek.
A Valhalla-küldetéssel talán inkább a nagy hírű
Halálosztó-különítmények valamelyikét kellett volna megbízni, ám
ezek egyike sem volt elérhető közelségben. Való igaz, a Birodalom
erőforrásai kimerülni látszottak. Útban a Delta Khomeini felé
megálltak üzemanyagot felvenni egy magas gravitációjú világon, és
Serpilian a fedélzetre parancsolt két szakasz ogryn óriást, harci
tartaléknak, továbbá egy magányos zömik gépészt, mivel a
Gyászhozók a magister technicusukat is elvesztették a Valhalla
II.-n. Meglehetősen bizonytalan elegy volt.
– Igen, ez okos ötlet volt, parancsnok – mondta az inkvizítor. – Az
én üdvözletemet is átadta már?
Így hangsúlyozta személyes tekintélyét Serpilian, noha
pillanatnyilag komoly kétségek gyötörték.
– Természetesen, inkvizítor uram. Vellacott kormányzó
szükségesnek vélte megemlíteni, hogy ütőképes planetáris haderőt
tart fegyverben idegen invázió esetére, és hogy a prédikátorok
buzgón irtják a holdon a vad psziket.
– Mit gondol, illene a kormányzó tárgyalási stílusára a „független”
j e l z ő ?
– Minden bizonnyal, de nem káros mértékben. Örömmel fogad
minket, ha leszállunk vizsgálódásokat folytatni.
– Azt jól teszi.
– Egyébként úgy érzi, hogy mivel a holdon csak néhány paraszt
tengődik, fölösleges lenne nagyszámú űrgárdistával leszállnunk,
hiszen veszedelemnek semmi nyoma.
Serpilian felhorkant.
– A veszedelem fokát én határozom meg.
– A kormányzó célzott rá... rendkívül udvariasan, uram, ha érti, mire
gondolok..., hogy méltóságunkon aluli lenne szegény parasztokra
lövöldözni. Kíváncsi vagyok, sejti-e, hogy a létszámunk nem teljes.
Talán az udvari asztropatája valahogy lehallgatta a miénket; bár
ebben kételkedem. Gyanítom, hogy valamilyen bűnös oka van
félteni a dinasztiáját.
– Talán mulasztások merültek föl a birodalmi adók folyósításánál?
– A Vellacottok ellenőrzik a leggazdagabb grox tenyésztő
gazdaságokat ebben a segmentumban. A hús meg a többi termék
nagy részét a Delta Khomeini II.-re szállítják. Ez egy sivár
bányavilág, amely ritka fémeket termel a Birodalomnak. Nem
lehetetlen, hogy titkos kereskedelmi egyezmények nyomára
b u k k a n u n k .
– Ez nem a mi dolgunk.
– Igyekeztem célozni erre, bár nem akartam kimondani.
– Ó, a jó űrgárdista-parancsnoknak sok mindenhez kell értenie,
u g y e ?
– Köszönöm, inkvizítor uram.
Serpilian úgy érezte, fel kell tennie még egy kérdést.
– Milyen az emberek hangulata?
Mert a Gyászhozók a káplánjukat is elvesztették a Valhalla II.-n
történt bevetésen.
Hachard habozott.
– Legyen őszinte. Nem fogok megsértődni.
– Az ogrynok... büdösek.
Serpilian megpróbálkozott némi humorral.
– Híresek róla. Ha a katona nem viseli el a testek szagát, akkor
hogyan birkózik meg az égő hús bűzével a harcban?
– Az embereim becsülettel fognak harcolni a fél humánok mellett.
De nincs nagy kedvük hozzá. Kénytelenek egy hajón utazni ezekkel
a görényekkel. Feltételezem, inkvizítor uram. hogy azért
ragaszkodott az ogrynok szolgálatba állításához, mivel fél humánok
és meglehetősen ostobák, azaz nem pótolhatatlanok.
Serpilian arcán megrándult egy izom. Amire Hachard célzott, az
veszedelmesen közel járt a tűrhetetlen pimaszsághoz – de hát
maga Serpilian szólította fel a parancsnokot, hogy fogalmazzon
kendőzetlenül! A sok bátor harcos elvesztése az előző bevetésen –
bármennyire igazolható is – aprócska foltot jelentett az inkvizítor
személyes hírnevén. Ha a szükség úgy hozta, az űrgárdisták önként
feláldozták az életüket – ám semmiképpen sem voltak öngyilkos
vademberek. Az, hogy „nem pótolhatatlan” fél humánokat fogadtak
az elesettek helyébe, némiképp sértette a Gyászhozók
büszkeségét, s ez már-már arra engedett következtetni, hogy
Serpilian hibát követett el. Az ember nem fényesít sárral egy
remekmívű kardot, és ha eltörik, nem fából farag másikat helyette.
Serpilian elmormolt egy kurta imát, és felkattintott egy tartótasakot
az övében. Lassan, mélyen lélegzett, hogy felszínes transzállapotba
kerüljön, aztán kivetette a rúnacsontokat egy polírozott, ébenfekete
asztallapra. Ezek az ujjcsontok, melyekre bűverejű igéket véstek
miniatűr jelekkel, hajdan egy renegát pszimágusé voltak, akit az
Inkvizíció ötszáz éve végeztetett ki. Most arra szolgáltak, hogy
élesítsék Serpilian mentális érzékszervét. Mint fókusztárgyak, új
csatornákat nyitottak meg képességei előtt.
Ahogy koncentrált, a fekete felületen kirajzolódó fehér csontok
mintája elmosódott, aztán ködös kép formálódott belőle, melyet rajta
kívül más nem láthatott.
– Mit lát? – suttogta Hachard tisztelettudóan.
Serpilian agyán egy gondolat lebegett át, csábos sziréndal gyanánt.
Volt már rá példa, hogy egy inkvizítor belebetegedett a szörnyű
munkába, és elmenekült valami elveszett világra vagy egy primitív,
idilli bolygóra.
De nem olyanra, mint ez a hold, az biztos! Az inkvizítor újra
normális ritmusban lélegzett.
– Egy jóképű, serdülő fiú. Az arca nem elég tiszta. Egy kör alakú
kaput látok megnyílni a hipertérben... és ami át akar jönni rajta, az
maga a förtelem!
– Miféle fórtelem? Megint az igázok?
Okos kérdés volt. Az igázok néven ismert hiperűri szörnyek képesek
voltak rá, hogy kapukat nyissanak a sebezhető pszik eleven
testében, és kiáramoljanak rajta – azután pedig azt tették a világgal,
amire a nevük utalt.
Serpilian a fejét rázta.
– A fiút már oltalmazó aura védi. Valahol a főváros közelében van,
úgy száz kilométeres körzetben. Ha így folytatja, nagy erejű
pszichikus vevőalany lesz belőle. Fokozatosan ki fog fejleszteni
egyéb mentális képességeket is. Azt hiszem, hamarosan
megszállottá válik. Hacsak el nem érjük előtte.
– Elfogjuk vagy elpusztítjuk?
– Félek a potenciális hatalmától. Idővel talán – és Serpilian
ájtatosan tisztelgett – egy kicsit olyan lesz, mint maga a Császár.
Egy egészen kicsit.
– De ugye nem egy második Hórusz? – Micsoda gyűlölet sütött a
parancsnok hangjából, amikor kiejtette a megrontott, lázadó
hadmester nevét, aki hosszú-hosszú idővel ezelőtt elárulta a
Birodalmat, és foltot ejtett számos űrgárdista rend becsületén! –
Amennyiben így áll a helyzet, talán célszerű lenne sterilizálni a hold
szóban forgó kvadránsát... bár ebbe beleesne Urpol meg az
űrkikötő, és sok grox tenyésztő gazdaság is. A Delta Khomeini II.-n
éhínség fog kitörni... És a holdnak van orbitális védelme, továbbá
hagyományos csapatai is. Harcolni fognak... Biztosan nincs túl nagy
tapasztalatuk. Azt hiszem, képesek vagyunk rá. Talán az utolsó
csepp vérünkkel...
– Imádkozzunk, hogy erre ne kerüljön sor, Hachard parancsnok, bár
a buzgalma dicséretes.
– Mi lehet nagyszerűbb a hősi halálnál, ha az emberiség jövőjéért
vívott harcban esünk el?
– Ha időben odaérünk, ezt a fiút a Császárunknak kell ajándékozni.
ítéljen fölötte az Ő isteni bölcsessége! Vegyük az irányt a hold felé,
amint a jelenlegi pályánk lehetővé teszi!
Serpilian halk imát mormolt, hogy lelki szemével áthatolhasson a
fátylon, mely csaknem teljesen eltakarta a fiút.
– Gondolj a körre! – fuvolázta a hang Jomi fejében. – Egyre
nagyobb lesz, egyre nagyobb, ugye?
A fiú figyelte, ahogy egy grox húst szállító robotsikló útnak indul a
Puschik gazdaságból. A hajtóművet meg a rakteret telemázolták
misztikus rúnákkal, amik segítettek a levegőben tartani a járművet,
és biztosították, hogy a robotagy gond nélkül visszataláljon a
fővárosba. Nemrég festették újra őket. Ha a rúnák elhalványulnak,
vagy lepattogzanak a karosszériáról, a sikló eltérhet az útiránytól,
esetleg elromolhat a fagyasztóegysége.
A legyek felhőkben zümmögtek a két szán körül, melyeken magasra
tornyozott gyíkbőrök, vérrel teli hordók és csontokkal megtömött
zsákok várakoztak, hogy útnak indítsák őket a jóval közelebbi
Groxgeltbe, ahol aztán majd durván megmunkált vérteket, kolbászt
és enyvet készítenek belőlük. Csattogó ostorszíjak vágtak rendet a
nyüzsgő rovartömegben, hogy mozgásra ösztökéljék az igáslovakat.
A szántalpak panaszosan nyikorogtak a sima köveken, amelyeket
az évszázadok során fényesre koptatott a teherszállításnak ez a
primitív, helyi módja.
Nem, gondolta Jomi, a sikló csak akkor fog lerobbanni, ha a
„karbantartók” elnéztek valamit. Ez a hússzállító jármű csak egy
gép, fémből, huzalokból és kristályokból, melyet a Technológia
Sötét Korából származó tudás alapján építettek.
A hang jóvoltából Jomi tudott a különféle történelmi korokról,
amelyek elképzelhetetlenül hosszú ideig tartottak,
elképzelhetetlenül hosszú időkkel ezelőtt. A mostani a hang szerint
a „babonák” kora volt. Egy másik, régebbi korszak pedig a
felvilágosodásé. Ezeket a letűnt időket manapság mégis sötétnek
nevezik, és szinte mindent elfelejtettek velük kapcsolatban. A hang
folyton ezt bizonygatta, ami kissé zavarta Jomit. Ne törje a csinos
kis fejét azokon az álnok démonokon, akikről Farb tisztelendő
prédikál! Kétségtelen, hogy léteznek ilyen lények, legalábbis egy
bizonyos fokig. Ám az örömhöz vezető út a megvilágosodás útja. A
hang tulajdonosa azt állította, hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a
„hiperűri” viharok csapdájába esett, és évezredeken át kénytelen
volt különös régiókban kóborolni, míg végül megérezte egy fiatal
pszi ébredő tehetségét, amely valahogy egy hullámhosszon volt
v e l e .
– Nem vagy boszorkány, drága kisfiam – biztosította Jomit a hang.
– Te pszi vagy – mondd utánam: „Én pszi vagyok, és felsőbbrendű
elmém jogán kiérdemeltem az univerzum gyönyöreit.” És én, az
egyetlen igaz barátod, majd megtanítalak rá, hogyan érd el ezeket a
gyönyöröket. Mondogasd minél gyakrabban: „én vagyok a
legkéivágyóbb pszi” – és közben el ne felejts erősen a körre
g o n d o l n i !
A hang tulajdonosa el fog jönni Jomiért. Megmenti őt a
hulladékvályútól. Megmenti a kövér Galandra Puschik fullasztó
ölelésétől és a kerék iszonyatától.
– Neeeemsokáááá... – sustorogta a hang, akár a hűvös, esti szellő.
– Gondolj mindig a körre! Képzeld azt, hogy egy kerék gurul feléd,
de ettől a keréktől nem kell félned!
– Miért neveltek minket a keréktől való félelemre? – Jominak
hirtelen eszébe jutott valami. – A szánjaink biztosan gyorsabbak
lennének, ha... minden sarkukra egy kereket szerelnénk. A szán
négy forgó keréken haladna!
– És akkor már szekér lenne a neve. Okos fiú vagy, Jomi. Szinte
világítasz. – A hang hirtelen durcássá és nyafogóvá vált. – És itt jön
a talmi fény, hogy felvidítson.
– Gretchi!
A lány karcsú tagjait csaknem teljesen eltakarta a zsákvászon ruha,
de nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen ruganyosak és simák
lehetnek... két melle úgy fészkelt a szövet alatt, akár két
galambfióka... mogyoróbarna haja göndör fürtökben bukott alá,
elfedve a kecses nyakat... a széles karimájú szalmakalap árnyékot
vetett kreol bőrű arcára... fürkész, kék szeme sokkal lágyabb
árnyalatban fénylett, mint a kegyetlen nap; hogyan fakadhatott ilyen
tökéletes szépség Galandra Puschik ágyékából? Gretchi kacéran
forgatta rózsaszín napernyőjét.
Jomi azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja.
– Min gondolkodsz, Jomi Jabal? – kérdezte a lány, mintha
provokálni akarná, hogy naivan hízelegjen neki... vagy esetleg
közönségesen, amúgy paraszt módra, hátha az izgatóbb.
Jomi nagyot nyelt. Kibökte az igazat.
– A tudományon...
Gretchi lebiggyesztette az ajkát.
– Talán azon, hogyan kell sóhajtozni egy lány után? Hamarosan
finom urak fognak sóvárogni utánam Urpolban, hidd el!
Mi lenne, ha elmondaná neki a titkát? Gretchi biztosan nem árulná
el, igaz?
– Gretchi, ha lehetőséged lenne, hogy elmenj valahová, még
Urpolnál is messzebbre...
– Urpolnál messzebbre? Mindennek Urpol a központja.
– ...akkor nekivágnál?
– Ugye nem valami koszos tanyára gondolsz a határvidéken? – A
lány finnyásan felhúzta az orrát. – Ahol csak úgy hemzsegnek a
m u t i k ?
Jomi az égre mutatott.
– Nem, sokkal messzebbre. A csillagokba és más világokra.
Gretchi felnevetett, bár nem teljesen csúfondárosan. Lehet, hogy ez
a jóképű fickó váratlan ötletekkel szolgál, hogy elszórakoztassa?
Mi lenne, gondolta Jomi, ha munkaidő után randevút beszélnék meg
vele, és a fülébe súgnám a titkomat?
– Ne feledd a kegyetlen kereket, Jomi! – intette a hang.
– Ha eljössz értem, hang, magammal vihetem Gretchit is?
Csak nem egy halk, fojtott horkantást hallott a tudata mélyén?
Gretchi szipogni kezdett.
– Most úgy teszel, mintha nem törődnél velem? Megbántottalak?
Egyáltalán, mit tudsz te az érzelmekről?
Jomi a lány mellének lágy domborulatát nézte; szerette volna
megsimogatni. Ám a keze vértől és epétől volt mocskos, s eszébe
jutott Gretchi anyja, aki túlfűtött képzeletében mohón magához
ölelte őt, roppant markával felderítve és összemorzsolva fiatal
testét; és a szeme sarkából észrevette, hogy Galandra Puschik
villogó tekintettel figyeli őket az udvarház verandájáról. Bizonyára
Gretchi is meglátta az anyját, mert sietve felszegte a fejét, és odébb
sétált; közben úgy fintorgott, mintha valami alvilági bűzt érezne.
– Huh! – mondta magának Zhord, a tömzsi, szívós, rőt szakállú
törpe, vagyis zömik. – Huh, micsoda bolygó: tiltják a kerék
használatát! Bizony, furák és sokfélék a világok!
A zömik hátratolta ellenzős sapkáját, hogy megvakarja kopasz feje
búbját, amelyre csúf forradást szerzett a Valhallán. A sérülés miatt
muszáj volt leborotválni a haját, és úgy döntött, hogy megmarad
kopasznak. Legalább kevesebb búvóhelye lesz a tetveknek!
Szeretett triciklijét, amely ikerágyúkkal volt felszerelve, kénytelen
volt hátrahagyni a birodalmi csatahajó fegyverraktárában.
Zhord körülnézett a plasztacél dormitórium árnyas hodályában. A
falakon parázsgömbökkel megvilágított birodalmi ikonok csillogtak
az óriások durván megmunkált harci fétisei mellett; az utóbbiak
egyikére tisztelettudó kezek friss kos beleket aggattak, a tegnapi
leszállási lakoma maradékát. A padlót húscafatok, szőr és törött
csontok borították. Az ogrynok mázsás léptei barnásszürke
szőnyegre emlékeztető egyveleggé taposták ezt a mocskot,
amelyben mindenféle férgek és rovarok nyüzsögtek, ha nem voltak
maguk is széttiporva. A dormitórium már nem bűzlött;
felülemelkedett a szagok régióján, és átkerült a szennynek egy
magasabb rendű létsíkjára, mintha maga a levegő alakult volna át.
A bűz általában nem zavarta Zhordot, most azonban orrszűrőt
v i s e l t .
– Huh!
„Mennydörgő” Aggrox, aki éppen egy reszelővel élesítgette sárga
agyarait, abbahagyta foglalatosságát, és felnézett.
– Mi a kínod, vakarcs?
Aggrox, az ogryn őrmester tuskófejű volt – tételes univerzális
sebészi kiegészítésű ogrn.. Így hát bizonyos fokig képes volt az
összetettebb kommunikációs módozatokra – például a beszédre. Es
rá lehetett bízni a zsigerelő puskát is.
Zhord, aki takaros, zöld overallban és piros, tollbéléses pufajkában
feszített, felsandított a zsákvászon tunikát és sodronyinget viselő
emberhegyre. Az óriás szőrös testét elnagyolt tetoválások
borították; vastag koponyájára néhány kitüntetést szegecseltek.
– Azt hiszem – mondta Zhord –, hogy a parasztok nem sokat
mocorognak, ha kénytelenek gyalog vagy igáslovon járni.
– Van pár siklójuk – tiltakozott Mennydörgő.
– Hogyne, a friss húst muszáj minél gyorsabban az űrkikötőbe
szállítani, onnan meg orbitális pályára, hogy vákuummal
lefagyasszák. Az én nem annyira szerény véleményem szerint a
kerekek betiltásával azért kicsit túllőttek a célon. Én szeretem a
kerekeket. – Különösen harci triciklije kerekeit kedvelte. – Szerintem
a galaxisnak ebben az eldugott zugában a kerék a Sötét Kor
istentelen tudományát jelképezi...
Zhord, akárcsak az összes zömik, született technikustehetség volt.
Kissé zavarba jött, amikor látta, hogy a birodalmi „technikusok”
bűverejű rúnákkal védekeznek az üzemzavar ellen, és amulettekkel
teleaggatott gépeik között ülve néha még imádkoznak is hozzájuk.
Az ő fajtája bizonyos értelemben egyenes ági leszármazottja volt a
tudomány ősi, homályos korának, mielőtt a hiperűrviharok
elszigetelték volna a zömik bányavilágokat, melyek aztán önállóan
fejlődtek tovább.
Ó, szent őseim! – gondolta. De hát mindenkinek megvan a maga
v a l l á s a .
Ezek a gondolatok persze túl komplikáltak voltak. Még egy tuskófejű
ogryn sem értette volna őket.
Az óriás kicsippentett a hónaljából egy hüvelyknyi nagyságú tervet,
aztán tűnődve szétroppantotta a szürke parazitát a fogai között.
Ekkor váratlanul üvöltés harsant.
Két ogryn harcos vicsorította egymásra az agyarait. Az egyik
buzogányt, a másik csatabárdot ragadott, és vérszomjas indulattal
vagdalni kezdték egymás sodronyingét. A többiek vadul bömböltek,
fogadásokat kötöttek a párharc kimenetelére, és olyan rettenetes
dübörgést csaptak roppant lábukkal, hogy a plasztacél dormitórium
minden ízében recsegni kezdett.
Mennydörgő leszegte a fejét, és rohamra indult a barlangszerű
hodályban. Előbb jobbra, majd balra öklelt acéllal páncélozott
koponyájával. A verekedők ellenszegültek, és viszonozták az
őrmester öklelését, bár annyira nem voltak tiszteletlenek, hogy
bárdot vagy buzogányt emeljenek rá. Mennydörgő végül mindkettőt
nyakon ragadta, és addig verdeste össze a fejüket – akár két
tekegolyót –, míg a harcosok lecsillapodtak, és beszüntették az
e l l e n á l l á s t .
– Ledögleni, mindenki! – Miután kiadta ezt az ékesszóló parancsot,
Mennydörgő visszaballagott, kiköpött egy törött fogat, és
elvigyorodott. – Rendet köll tartani, ugye.
Zhord levette a tenyerét a füléről, és ujjaival kifésült néhány tetvet a
szakállából. Nem lett volna jobb, ha a Gyászhozók mellett
szállásolják el, akik végül is tiszta vérű emberek? Kétségkívül
kényelmesebb helye lenne, és nem kellene folyton attól rettegnie,
hogy agyonnyomja egy részegen tántorgó óriás. Másrészt viszont
Mennydörgőt kezdte amolyan barát-félének tekinteni, agyas
vezérbikának a féktelen csordában. Zhord büszke volt arra, hogy
mindig, minden környezetben megtalálta a helyét. Nem volt sok
tapasztalata a birodalmi űrgárdistákkal kapcsolatban. Ahhoz túl
kevés volt belőlük a galaxisban. Mindenesetre egy kicsit
klikkszelleműnek tűntek. Nagyszerű fickók, ezt mondani is
fölösleges, ám teljesen belevesznek rendjük hagyományaiba. Egy
kóbor zömik, aki csak úgy-ahogy imádja az Istencsászárt, némiképp
más szemszögből látja az univerzumot.
De akármilyen szögből nézte, a galaxis mindenképpen
életveszélyes helynek látszott, ahol az ember egy percig sem
érezheti biztonságban magát. Zhord lekanyarította válláról
sorozatlövőjét, és gondosan megtisztította; arra viszont nem
pocsékolta az időt, hogy imádkozzon hozzá.
– Torz csillagok alatt születtél, Jomi – sóhajtotta a hang. – Hajdan a
hiperűr egyszerűen csak egy olyan zónának tűnt, ahol hajóink a
fénysebességnél gyorsabban tudnak közlekedni. Ó, milyen
ártatlanok voltunk mi akkor, minden tudományunk dacára! Naivak
és jámborak, mint az áldozati bárányok, akárcsak te, drága kisfiam.
Jomi bizonytalanul fészkelődött. Az utóbbi időben a hang néha
émelyítően mézesmázosan beszélt. Most hirtelen tónust váltott,
mintha észrevette volna magát.
– Es aztán szerte a galaxisban, melyet mi mit sem sejtve
benépesítettünk, hozzád hasonló pszik kezdtek születni.
– Azt akarod mondani, hogy régebben nem voltak pszik?
– Ilyen sokan nem. Amikor a Káosz hatalmai és ragadozói
észrevették ezeket a fénylő világítótornyokat, elözönlötték a valós
univerzumot, hogy tönkretegyék és eltorzítsák a világokat.
– Ezeket a hatalmakat hívja Farb tisztelendő démonoknak?
– Úgy bizony!
– Akkor ebben a dologban igaza van! Te meg azt mondtad, hogy ne
aggódjak a démonok miatt.
– Az édes, kicsi fejed... az erős, büszke elméd...
Jomi a félősen kuporgó Groxgeltet nézte az alacsony, cserjés
hegyoldalról. A napnak ebben az órájában úgy tűnt, mintha a
gázóriás déli sarka az elnöki rezidenciára és a birodalmi kultusz
templomára nehezedne, s szétlapítaná, sárrá olvasztaná a két
legnagyobb épületet, amelyet Jomi ismert. A szeme sajgott az éles,
kék napsugaraktól. A fénytörés és az égen úszó felhőfodrok
szűrőhatása miatt az az érzése támadt, hogy az ellenséges
anyavilágról epebajos, méregzöld miazma csorog a városra.
Hányingerrel küszködött.
Egy skrak húzott el fölötte rikoltva; apró gyíkokat keresett,
amelyekre lecsaphat a levegőből. Jomi mozdulatlanul ült, s a
kellemetlen madár végül máshol pottyantotta le apró bombáját, a
savas ürülékcsomót.
– Ó. csinos kisfiam, vigyázz a bőrödre! – szólalt meg a hang, amely
az ő szemével látott.
– A Káosz miatt van, hogy a napunk fekélyekkel és furunkulusokkal
fertőzi meg az emberek bőrét? – kérdezte Jomi.
– Ó, nem. A napotok nagyon erős sugárzást bocsát ki az ibolyántúli
tartományban. Te szerencsés vagy, mert ellenállsz neki. Ha majd
elérlek, még szerencsésebb leszel.
– Honnan tudja Gretchi, hogy szalmakalapban és napernyővel kell
j á r n i a ?
– Hiúság!
– Nincs valami különleges érzéke, amely megsúgja neki?
– Ha igen, szüksége van rá. Más tekintetben teljesen butának és
üresfejűnek tűnik.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ő olyan gyönyörű!
– És nemsokára áruba fogja bocsátani, amit te szépségnek hívsz.
Dróton rángatott báb lesz belőle, egyszerű játékszer, amíg
megöregszik és elfonnyad.
– A szépségnek muszáj valamit jelentenie – tiltakozott Jomi. – Én
például tiszta bőrű vagyok, és pszi... Nincs ezek között valamilyen
kapcsolat, hang?
Jomi mintha fojtott kuncogást hallott volna valahonnan messziről.
– Szóval azt az elméletet vallod, hogy a testben tükröződik a lélek,
és viszont? – A választ maró irónia fűszerezte. – Ez gyakran igaz,
bizonyos
sötét értelemben. Amikor valaki áldozatul esik a Káosznak, a teste
eltorzul és megváltozik... ha egyáltalán marad neki teste!
– Hogyan létezhetne test nélkül bárki?
– Talán egy szép napon megtudod, hogyan szakadhat el a lélek a
halandó testtől. – Igazat beszél vajon a hang? És ha igen, hogy
lehet ez az eksztázishoz vezető út, bármit is jelentsen az eksztázis
fogalma? A hang remegve folytatta, mintha izgalomba jönne. – Én
egyike voltam a legelső psziknek, még abban a korban, amikor az
igazi tudomány meghátrált a viszály és az anarchia hullámai előtt...
Ó, téboly, micsoda téboly... Egyedül maradtam. A hajónk elromlott...
lefulladt a hiperűrben. Sötét eónokat vészeltem át azóta, és folyton
hallottam a telepaták suttogását a valós univerzumból. Fültanúja
voltam a civilizáció bukásának, majd komor, iszonyatos, tudatlan
újjáéledésének... Nem tudtam elmenekülni. Nem találtam olyan
vezérsugarat, mely elég fényes lett volna.
– Az eón az egy időszak, ugye? Meddig tart? – Jomi még mindig
elég tájékozatlan volt az efféle dolgokban.
Egy darabig csend volt, aztán a hang bizonytalanul azt felelte:
– Az idő másképp viselkedik a hipertérben.
– A tested... a tested eltorzult? – kérdezte Jomi. Megint az a távoli
k u n c o g á s . . .
– A testem – ismételte a hang színtelenül. – A testem...
Nem mondott többet.
A gázóriásból üszkös fantomváladék csöpögött.
Serpilian imádkozott.
– In nomine Imperatoris... vezess minket az aranyfiúhoz, hogy
tömlöcbe vethessük, elpusztíthassuk, vagy a Te kezedre adhassuk,
óhajod szerint. Imperátor, vigyázd páncélunkat és pillantásunkat;
add áldásodat lőfegyvereinkre, nehogy csütörtököt mondjanak!
Szenteld föl és fényesítsd meg lézerpuskáink sugarát,jíat huchn
t e n e b r i s . . .
És tisztítsd meg az én tekintetemet is, gondolta. Hadd hatoljak át a
védelmező aurán, ami eltakarja a fiút; illess engem a hit izzó
billogával, és égesd ki testemen a kétség fekélyeit!
A megtizedelt Gyászhozó-osztagok nehézkesen letérdeltek
otrombának tűnő, fényezett, hadijelvényekkel ékes
energiapáncéljukban; a barack zöld alapra sötét bibor sávokat
marattak. Tekintetük a nyitott sisaklemez alól csillogva szegeződött
az inkvizítorra, aki ez alkalomból az elesett káplán kabinjából
kölcsönvett díszruhát viselte: zöld karinget bíbor köténnyel, a rend
emblémáival díszítve. A hosszú, mályvaszínű stólára, amely
Serpilian térdéig lógott, kínzókamrákban gyötrődő idegen lényeket
h í m e z t e k .
Amulettek és ikonok csörögtek-csilingeltek.
– Úgy döntöttem, hogy az ogryn harcosokat is megáldom –
mormolta Serpilian a mellette térdelő Hachardnak. – Az ogrynok is
emberek. Bizonyos értelemben. Az áldás hatalma nem azon múlik,
aki kapja, hanem azon, aki adja. Van-e agya a lézer pisztolynak,
parancsnok? Lelke, az igen! De gondolkodó agya? Márpedig az
ogrynoknak van lelkük.
Ekkor, ebben a megszentelt pillanatban hozta meg a döntést, hogy
felhígítja az űrgárdisták nemes óborát a barbár óriások erős
sörével. Serpilian sejtette, mit gondolhat a parancsnok: „Nem, az én
hajómon nincs lelkük. Az ember ad nekik pár vödör italt, és mindent
tönkretesznek.” Vagy talán csak a saját bűntudata beszélt
Serpilianhoz? Hogy ő, a túlélő viseli a káplán díszruháját, aki olyan
bátran felvette a harcot az igázókkal?
Az összegyűlt Gyászhozók szeme ájtatos odaadással ragyogott.
Mindez egyetlen fiú miatt... Serpilian ösztöne továbbra is azt súgta,
hogy ez a küldetés rendkívül fontos. Bárcsak tisztábban látna! Az
erős pszichikai zavarás eleve arra utalt, hogy az űrgárdisták nagy
hatalmú ellenféllel állnak szemben, és sokat nyerhetnek a diadallal.
Azt suttogta Hachardnak:
– Az ogrynoknak és az űrgárdistáknak úgy kell harcolniuk a
parancsnokságod alatt, mintha egyazon test két karja lennének. Az
óriások nem pusztán faltörő kosok. Ha nem áldom meg őket,
mindannyian kevesebbek leszünk.
Vajon a Gyászhozók halott káplánja is megáldotta volna a hűséges,
konok ogrynokat? Hachard arcizma megrándult, de persze nem tett
e l l e n v e t é s t .
– Benedictio! – kiáltotta Serpilian harsányan. – Benedictiones!
Triumphus! Legyen ennek a küldetésnek a Jelszava: a Császár
mindenek fölött!
– A Császár mindenek fölött! – kiáltották kórusban a Gyászhozók.
Mikor Serpilian elhagyta a gyűléstermet, szilárdan megfogadta,
hogy megkettőzi erőfeszítéseit, és meghatározza a ködlepellel
védett fiú tartózkodási helyét. A rúnacsontok azonban továbbra is
cserbenhagyták, mintha összeesküdtek volna a fiú elemésztésére
törő hatalommal; mintha most, ötszáz év késéssel akarnának
bosszút állni az Inkvizíción, amely annak idején leperzselte róluk a
h ú s t .
Rendben. Akkor hát lemond a segítségükről; pusztán mentális
képességét fogja használni, minden segédeszköz nélkül. Meg kell
próbálnia beleélni magát a fiú gondolatvilágába – hiszen sorsfonál
köti össze a zsákmányával, nem igaz? Így fogja felkutatni.
Minden ismeretet kitöröl az agyából, amely a Birodalommal
kapcsolatos. Megszabadul az Inkvizíció ősi bölcsességének
terhétől, mely hosszú évezredek során gyülemlett föl, hála a
borzalmas tapasztalatoknak, az állhatatos tisztaságnak, valamint –
Serpilian esetében – a több évtizedes szolgálatnak.
Elképzeli, hogy egy mezőgazdasági holdon született. Újra átéli,
ahogy az agyában bizarr virágszirmok bomlanak ki, amiről a többi
parasztnak sejtelme sincs. Ezek a szirmok valójában ezoterikus,
mentális radarernyők, a lassan kiegyenesedő porzók pedig az elme
antennái – s mindegyik csúcsán édes virágpor illatozik, ínycsiklandó
lakomaként az arra tévedő démonoknak és ragadozóknak.
Nem szabad azt kérdeznie magától: hol szökkent szárba ez a
tünemény? Csak arra összpontosíthat, hogyan érzi most magát a
zsenge virágszál.
Azonosítja a ritka növényt, amelyet le akar tépni, hogy a
Császárnak ajándékozza. Utánozza a zsákmányt. Ezzel a
módszerrel esetleg sikerül eloszlatnia a mentális ködöt. Ha elég
erősen összpontosít, hogy beleélje magát a fiú helyzetébe, talán
még az ifjú áldozatra telepedő rosszindulatú hatalom figyelmét is
magára tudja vonni – mint amikor felforrósított álcázó testekkel
térítik le pályájáról a hő érzékelő rakétát.
Előbb azonban...
Serpilian mélyen a gondolataiba merülve megállt egy folyosón,
amelyet hatalmas bordák tagoltak, s falain fekete energiakábelek
futottak izomkötegek gyanánt. Aztán lendületes léptekkel megindult
az ogrynok dormitóriuma felé.
Nem törődött a bűzzel, nem is volt annyira szörnyű; ilyen szaga van
a csatatéren haldokló harcosok kiforduló beleinek is, győzködte
magát. Ügyet sem vetett a padlón hemzsegő férgekre; ezek itt
leginkább parányi, ehető háziállatoknak számítottak.
– Benedico homines gigantes! – kiáltotta.
– Sorakozó, ogrynok! – bömbölte a tuskófejű őrmester, és
vigyázzba vágta magát.
Mialatt Serpilian elhadarta az áldások és intések ilyenkor
használatos litániáját, bűzlő gyülekezete csupán horkantásokkal és
egy-két böfögéssel reagált. Könnyen meglehet azonban, hogy az
ogrynok vallásos hite ezekben az undok zajokban jutott kifejezésre.
A magányos zömik technikus, aki tisztelettudóan szorongatta a
markában ellenzős sapkáját, együtt érző paprikajancsi-vigyorral
meredt Serpilianra, mintha valami különös vonzalmat érezne az
inkvizítorok iránt.
Az Emberi Hűség hajtóművei éles hangú nyüszítésbe kezdtek, a
burkolat panaszosan felsírt. Az űrcirkáló végre belépett a hold
l é g k ö r é b e .
Serpilian egy utolsó, zengzetes Imperátor benedicattal befejezte
szónoklatát, majd visszamenekült a kabinjába, és levetette a káplán
d í s z r u h á j á t .
Bekapcsolta a képernyőt, melynek kovácsoltvas keretén élethű
skorpiók váltakoztak stilizált halálfőkkel, és Urpol vibráló, egyre
közeledő látképét bámulta. Az űrkikötő lapos, szürke ábrázatát
himlőhelyek pettyezték: sugárnyelő vermek. A megfigyelőtornyok
vastagon zselézett hajfürtökre emlékeztettek. A külvárosok
szemölcsök, az utak cikcakkos ráncok voltak a táj petyhüdt,
pergamen sárga bőrén. A folyók kéken lüktető visszereknek, a
tavak vérhólyagoknak, a gazdaságok horzsolásoknak tűntek.
Serpilian letérdelt, és azt gondolta: Furcsa virág vagyok, amely
valahol itt nő, ezen a vidéken. Nedvdús, rejtett porzóim fülek,
melyek hallják a mentális szellők suttogását. Virágporom
ellenállhatatlanul vonzza a parazitákat...
Egykoron ő is ilyen furcsa virág volt, nem igaz?
A fiatal Torq a Denebola V.-ön nevelkedett, Magnox bolyvárosának
egyik egészséges, felső szintjén; ifjúkorában ide-oda hánykódott a
tanulás utáni vágy és az érzéki gyönyörök között. Persze ez
ugyanazon jellemvonás két arca volt: valójában mindig új
élményekre szomjazott.
Ám, noha abból az ifjúból, aki folyton még őrültebb zenét, még
erősebb borokat, még furcsább kábítószereket, még szilajabb
lányokat, még embert próbálóbb veszélyeket hajszol, idővel költő,
mesterbűnöző vagy másfajta deviáns zseni is válhat, mégis
valószínűbb, hogy az efféle alkat néhány év alatt kiég, kitombolja
magából a kamaszkor lázát, s megnyugszik a felnőtt világ
k é n y e l m é b e n .
Ezzel szemben a tudás délibábját kergető ifjakból többnyire
hasznos – néha egyenesen lángeszű – robot kulik lesznek.
Ha azonban a két hajlam egy személyben egyesül...
Torq apja az egyik magnoxi nemesi család udvarmestere volt; így
természetesen a fiú, amint kinőtt a gyermekkorból, csatlakozott az
egyik divatos, kiváltságos kamaszbandához. Ezek a gazdag
suhancok a legújabb szabású csillámselyem öltönyökben hencegtek
és kakaskodtak, fekete gatya pőcöt és groteszk ékszereket hordtak,
s a tollas kalpagjukba szerelt hangszórókból krash zene dübörgött.
Egyetlen pillanatra sem váltak meg gyilkos energia tőreiktől, és
sosem haboztak a vibráló, perzselő pengét vetélytársaik gyomrába
d ö f n i .
Egy éjszaka, amikor Magnox alsó szintjein, a technikus negyedben
portyáztak, Torq megérezte, hogy csapdát állítottak nekik. Villódzó,
sokdimenziós térkép jelent meg az agyában, jelezvén a közelben
minden emberi jelenlétet; ám hamar eltorzult, mintha légköri zörejek
zavarnák, s finomhangolást igényelne...
Később megtanulta, miként különböztesse meg ezen a titokzatos,
sokrétegű térképen a hiperűri behatolást jelző hátborzongató,
mályvaszínű fényeket.
Egy titkos pszi gyülekezet ellen vezette a bandát. Ezeket a psziket
már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megszállják őket a
démonok. Egy rivális banda védte őket, amely játékos, erotikus
kultuszt épített köréjük.
Ha Torq bandája talál rá először a pszikre, talán minden másként
alakul. Az unatkozó, elkényeztetett felső szinti ifjak befogadják a
psziket, amolyan banda kedvencnek. Torq lesz a gyülekezet
főpapja. Aztán a vakbuzgó boszorkányvadászok üldözése elől
kénytelen az alsóvárosi csürhe közé menekülni...
Am az események nem így alakultak. Ráadásul Torq sokat olvasott,
és többet tudott a Birodalom rejtett felépítményéről, mint a többi
bandatag. Azt hitte, tisztában van képességeivel, és ért a
h a s z n á l a t u k h o z .
Bandája legyűrte a vetélytársakat, akik felváltva kényeztették és
kínozták a psziket Torq a fogoly játékszerekkel jelentkezett az
Ecclesiarchia hivatalában, hogy inkvizítornak ajánlkozzék;
vadabbnál vadabb élményeket remélt, tudós mesterek okítása
m e l l e t t .
Élményekben volt is része aztán, de korántsem élvezte mindet; és
olykor iszonyú lelkifurdalás fogta el, amiért annak idején elárulta a
saját fajtájából valókat. Igaz, szörnyű szükségszerűségtől hajtva
cselekedett, melynek valódi természete egyre inkább
kikristályosodott előtte a kiképzés évei alatt. A bűnbánat görcseire a
vallásos áhítatban talált ellenszert. A hit volt kínjainak csillapítója,
tetteinek igazolása. Torq továbbra is úgy öltözködött, mint egy
ficsúr; egy ficsúr, akinek borzalmas kötelességei vannak. A
feljebbvalói pedig elmosolyodtak – persze csak a maguk szikár,
fanyar módján –, amikor látták, milyen túlzásokra sarkallja
dicséretes buzgalma.
– Virág vagyok, virág – mormolta ütemesen, és lassanként transzba
m e r ü l t .
Torq kezdetben afféle orchidea volt. A fiú azonban, akit keresett,
egy gyönyörű dudva, amely valami isten háta mögötti tanya
trágyadombján szökkent szárba. Vajon egtalálja? Belső térképe
egyenletes mályvaszínben úszott, amely nem volt hajlandó egyetlen
könnyen körülírható pontba sűrűsödni. Ez a szín takarta el a virág
friss, fiatal, üde szirmait.
Egy erődített palota jelent meg a kabinablakban, kissé ferdén, mert
a cirkáló pályája nem zárt be tökéletes derékszöget a talajjal.
Tornyok, tüskés kupolák, lézerütegek. Fallal körülvett kertek úsztak
a képbe, közepükön kisebb kastélyokkal. Gyártelepek, vágóhidak.
Aztán egy vasbeton síkság.
Az Emberi Hűség leszállt; a hajtóművek ismerős zúgása elült.
Megdöndült a jelzőgong, kétszer egymás után, hogy
figyelmeztessen a mesterséges gravitáció kikapcsolására. Ahogy a
generátorok által gerjesztett energiamező helyét átvette a hold
természetes vonzereje – amely legalább húsz százalékkal kisebb
volt –, elnyújtott csikorgás visszhangzott végig a hajón. A cirkáló
nagyot nyújtózkodott, és megropogtatta fáradt tagjait.
Ám az inkvizítor nem engedélyezhetett magának efféle lazaságot. A
gravitáció változott, de küldetésének súlya nem.
– E-ez i-igazán nagy megtiszteltetés – dadogta Henrik Farb
tisztelendő. – Soha életemben nem láttam még igazi űrgárdistát,
parancsnokról nem is beszélve.
Miért is látott volna? A Birodalom világok millióit fogta át, az
űrgárdisták pedig alig egy millióan voltak.
A barlangra emlékeztető templombelsőben pézsmaillatú tömjénfüst
gomolygott, körülcirógatva az ikonokat, és lomhán kígyózó
hieroglifákat írva a levegőbe, mintha valamilyen idegen faj őrült
ábécéjét akarná betűzni. A verítékben úszó Farb úgy szívta be ezt a
füstöt, akár a pánikba esett asztmás, aki inhalálással próbálja
megelőzni a fuldokló görcsöt. A pislákoló gyertyák körül avas
hüllőzsír enyhe bűze terjengett.
Ez az ember, aki feltehetőleg százakat tartott rettegésben, most
majd szörnyethalt félelmében.
– Alázatod arra vall, hogy híven szolgálod a Császárt – mondta
Hachard. – A félelmed úgyszintén. De most tisztán kell
g o n d o l k o d n o d .
Az inkvizítornak végre sikerült leszűkítenie az átkutatandó területet
egy viszonylag kis régióra, Urpoltól északra. Azok a portyázó gépek,
amelyek átvészelték a bevetést a Valhalla II.-n, dübörögve
elindultak páncélozott hernyótalpukon, hogy sorra felkeressék e
zóna városait. Amerre jártak, salakká morzsolták a primitív utakat;
utasterükben űrgárdisták és ogrynok zsúfolódtak össze. Így esett,
hogy Hachard parancsnok eljutott erre a Groxgelt nevű településre.
Ha harcra kerülne a sor, a közelben akart lenni; esze ágában sem
volt a cirkáló fedélzetén ücsörögni, a felderítők jelentéseire várva.
Hogyan nyugtathatná meg ezt a méltóságos prédikátort?
– Groxgelt. Ez összetett név – mondta könnyedén. – A gélt utótag a
grox kereskedelemmel járó haszonra utal, vagy arra, hogy a gazdák
kasztrálják ezeket a bestiákat?
Farb úgy meredt a parancsnokra, mintha olyan találós kérdést tettek
volna föl neki, amin az élete múlhat. Lehetséges lenne, tűnődött
Hachard, hogy a prédikátor nem érti, amit mondott? Pedig a hájas
férfi romlatlanul beszélte a birodalmi gótot; ezen a holdon
viszonylag tűrhető dialektust használtak.
– Felejtsd el, prédikátor! Azt mondd meg nekem, van-e olyan fiú
ebben a közösségben, aki bármilyen tekintetben más, mint a
t ö b b i e k !
Farb pillantása a Gyászhozó kidudorodó ágyékvédőjére esett,
amelyen egy bíborszínű kés rézrozsdás koponyát hasított ketté.
– Azt hiszem, a kasztrálásra – motyogta.
– Koncentrálj! – förmedt rá Hachard.
– Igen... igen... van itt egy fiú... soha nem volt vele gond... mindig
eljár imádkozni a templomba... úgy hallottam, jó munkás... – Farb
megnyalta a szája szélét. – Végig nézi a kerékbetöréseket is, bár
mintha kicsit idegesítenék... Jabal cserzőmester fia. A fiú testén
nincs semmiféle torzulás; éppen ez a furcsa. Olyan... tisztának néz
ki. – A prédikátor kiköpött. – Az utóbbi hetekben... Szóval, úgy
értesültem, mostanában sok időt tölt egyedül a vadonban.
– Honnan szerezted ezt az információt?
– A gazda felesége, akinek az alkalmazásában áll... Én, izé,
gyengéd érzelmeket táplálok a hölgy iránt... De ezt csak így
magunk között mondom, mint férfi a férfinak...
Hachard visszafogta magát, és nem vicsorított a prédikátorra az
abszurd összehasonlítás hallatán.
– Részemről semmi törvénytelen nincs a dologban, uram... A
hölgy... igen tekintélyes személyiség, ha érti, mire gondolok.
Esetleg, ha a férjét összetaposná egy grox...
– Mi van a fiúval?
– Nos, Galandra Puschik rajta tartja a szemét, ahogy az egy jó
gazdához illik. A fiú máshogy beszél. Nem olyan... vidékiesen. Néha
fura szavakat használ, amiket Puschik asszonyság nem ért...
A Gyászhozó kifaggatta Jomi családját. A cserzőmester majd
összecsinálta magát félelmében, Jabal asszony némileg jobban
állta a sarat; a másik fiuk, Nagy Ven ellenben ostoba, nagydarab
tahónak bizonyult. Amikor Hachard visszatért a portyázó géphez,
mogorva pillantást vetett a tuskófejű ogrynra meg a zömikre, akik a
jármű tetején üldögéltek.
A forgótornyos lézerágyúkkal felszerelt portyázó gép plasztacél
páncélzatát és a hernyótalp védőborítását barackzöld és bíbor lila
csíkok tarkázták. Szabálytalan mintázatukról nem terepszínű
álcázás jutott az ember eszébe – sokkal inkább úgy látszott, mintha
valamilyen mérgező penészgomba támadta volna meg a gépet. A
városi őslakók egy része bámész csoportokba gyűlve nézte a
masszív páncéloson ülő párost. A lánctalpakat hajtó csillagkereket
eltakarta babonásan ámuló tekintetük elől a védőborítás.
A parancsnok némán dühöngött. Hogy az ő emberei elvegyüljenek
ezek között a vakarózó, fingó, tompa agyú, izzadó parasztok között;
hogy a kocsmai szóbeszédből próbáljanak kihámozni valami
értelmeset... Az igázok fölött aratott drága diadal után – a feladat
majdnem meghaladta a Gyászhozók képességeit – ez a mostani
megbízatás már-már sértésnek tűnt, előre eltervezett büntetésnek,
amiért oly sok bajtársat vesztettek, bármilyen dicsőséges harcban
i s .
Nem, intette magát Hachard, az efféle gondolatok eretnekséghez
vezetnek. Bíznom kell az inkvizítor ösztöneiben.
A kövér prédikátor legalább felfogta, hogy milyen erőt jelentenek
Hachard meg az emberei, s hogy milyen komoly veszedelem
fenyegetheti az emberiséget, ha ezeket a harcosokat küldik
b e v e t é s r e .
Hachard meglehetősen biztos volt abban, hogy azonosította a
zsákmányt, amelyet kerestek, míg az inkvizítor képtelen volt
meghatározni a fiú tartózkodási helyét. A parancsnok engedélyezett
magának egy zord, feketefogas mosolyt; nem fensőség-tudatot
érzett, hanem egyfajta komor elégtételt.
Visszatérése a piactérre heves hullámzást váltott ki a szájtáti,
rettegő – és ostoba módon bűntudatos – tömegből. Ám a legtöbb
pillantás visszatévedt a primitív öltözékű ogrynra meg a zömikre.
Groxgelt polgárai láthatták, hogy a tagbaszakadt Gyászhozó, aki
nem csukta le a sisaklemezét, tiszta vérű ember. Lehetséges, hogy
ezek a fekélyekkel borított, ijedt parasztok félelmetesebbnek tartják
a tuskófejűt egy csatapáncélos űrgárdistánál? Vagy csak
egyszerűen úgy érzik, hogy a groteszk, főemlősszerű ogryn
genetikailag közelebb áll hozzájuk?
Hachard belépett az utastér csapóajtaján a technikai személyzet
meg a többi űrgárdista közé. A telekom recsegve kelt életre, ahogy
páncélkesztyűs ujjai végigzongoráztak a rúna-díszes gombokon; a
gép lelke hűségesen engedelmeskedett.
– Inkvizítor uram – jelentette –, gyanúsított azonosítva. A neve Jomi
J a b a l .
Mindjárt életbe lép a kijárási tilalom, de még nem jött haza.
Feltételezhető tartózkodási helye egy gazdaság, Groxgelttől négy
kilométerre északnyugatra...
Egyetlen fiú. És akik ellene vonulnak: portyázó gépek, lézerágyúk,
csatapáncélos Gyászhozók, ogrynok.
Egyetlen fiú... és még micsoda?
– Húsz kilométerre járok magától, parancsnok. Úton vagyok.
Vigyázzon, nehogy a portyázógépek motorzúgása elriassza a
célpontunkat! Az utolsó négy kilométert gyalog tegyék meg.
– Értettem. – Hachard automatikusan átkapcsolt harci kódra, és
utasította a többi portyázó gépet, hogy teljes sebességgel
siessenek a Groxgelt határában kijelölt találkozóhelyre.
Most várnia kellett egy kicsit, úgyhogy kilépett a szabadba. A
lenyugvó gázóriás úgy kukucskált a háztetők fölött, mint valami
gigászi, kozmikus anyalény testetlen szemgolyója, amely lassan
felhagy a világ szemlélésével, s nyomában leereszkedik az éjszaka
p a l á s t j a .
– Bárcsak velem lenne a triciklim! – jegyezte meg odaföntről a
zömik társalkodó hangnemben. – A nagy harci gépek magukra
vonják az ellenséges tüzet. A fürge kis triciklik kitérnek előle.
Hachardnak eszébe jutott a zömik neve. Zhord; igen, ez az.
– A portyázó gépek megvédik a hozzád hasonló kis fickókat –
mondta hűvösen.
– Huh. Ebben itt nem bízom különösebben. Megrepedt a páncél.
Forrasztani kéne.
– Állítólag te vagy a technikusunk. Fess rá még egy rúnát! Mondj
valamilyen ráolvasást!
Zhord egy pillanatra elhúzta a száját; Hachardban lobot vetett a
düh, éppen most, amikor tisztelettudó elmélkedéssel kellett volna
készülnie a harcra.
– Nyomorult fél humán!
Zhord, veszélyt sejtve, sietve hadarni kezdett.
– Ne haragudjon, uram! Annyi munkám volt, és a szerszámok,
ereszt a tömítés, felül szivárog, különösen leszálláskor, a
szkafanderek meg igazán...
– Csend! Mindenesetre gyalog fogunk elindulni; és ez rád is
vonatkozik, kis ember.
Zhord a parancsnok energiapáncéljára meredt,
összehasonlításképpen rácsapott saját tollbéléses pufajkájára, és
azt motyogta:
– Ó, szent őseim!
A tuskófejű őrmester röhögése valóban mennydörgésre
emlékeztetett.
– Neeemsokááá... – csitította a hang Jomit. – Fogadd be a kört az
e l m é d b e !
A hang megmondta neki, hol kell várakoznia: a legnagyobb grox
karámnál. Jomi aggódva pillantott a lenyugvó gázóriásra. A tájat
már az alkonyat utolsó sugarai aranyozták be. Hamarosan felrikolt a
városban a kijárási tilalom kezdetét jelző kürtszó, s azután már
egyetlen ember sem lesz a szabad ég alatt, rajta kívül. Megszegi a
törvényt. És mit fog csinálni, ha a hang gazdája mégsem jön el?
Bujkál virradatig? Amikor a környéken mutánsok kóborolnak? Mert
ha a mutik nem is merészkednek be a város utcáira, kinn a
vadonban biztosan nem fognak meglapulni a vackukon.
Hiszen ő is mutáns! Miért bántanák a mutánsok a maguk fajtáját?
Ó, csakhogy a kitaszítottak biztosan éhesek. Jomi húsa édesen
illatozhat számukra...
Az édes hús eszébe juttatta Gretchit. Ha semmi nem történik ma
este, még mindig visszabotorkálhat a gazdasághoz. Fölmászik
Gretchi emeleti ablakához, és bezörget, hogy engedje be. A lány
biztosan értékelni fogja vakmerőségét, hogy éjnek idején
kimerészkedik a szabadba, mert találkozni akar vele. És
valószínűleg meg is jutalmazza érte. Szerette volna a kezébe fogni
azokat a fehér galambokat, és felkutatni a rejtett, szőrös fészket,
a h o l . . .
– A kör! Arra gondolj! Különben elveszítem a fókuszt.
Gretchi kerekre nyíló szájára gondolt. Aztán egy másik testnyílásra,
amint megnyílik előtte, egy puha gyűrűre, melynek pontos alakjáról
és arányairól csak ködös fogalmai voltak.
– Felejtsd el azt a buta riherongyot! Értéktelen. Olyan kéjnimfákat
mutatok majd neked, akikhez képest ő girhes és aszott. Buja
kurtizánokat idézek föl neked az emlékeimből... iiigeeen! – Micsoda
kétségbeesés, micsoda csalódottság csengett ebben a hangban!
Mutat...? És fölidéz? A hang azt ígérte, hogy beavatja Jomit a
gyönyörökbe, nemcsak megmutatja neki azokat valami vastag
üvegajtón keresztül.
– Ha nem érlek el, kerékbe fognak törni! – fenyegetőzött a hang.
A kerék... a fiú tudata hirtelen zökkenéssel visszatért a valóságba.
Mi más az egész élete ezen az átkozott holdon, mint örökké tartó
nyomorúság? Véres zsigerek, forróság, félelem, és Galandra
Puschik buja vágyai, amelyeket egy szép napon úgyis kielégít majd,
ha kell, erőnek erejével – az az undorító, fullasztó ölelés. Egyszer s
mindenkorra maga mögött hagyja ezt a gyalázatot.
Ne gondolj Gretchire, míg a hang gazdája meg nem érkezik! Elűzte
a lány képét az agyából. Kerék, kör; kör, kerék.
A gázóriás utolsó, aranyszínű sugaraiban a szarvas, pikkelyes,
tépőfogas hüllők lomhán vonszolták magukat a karámjukban.
Akkorák voltak, mint egy kisebb póniló. Karmuk csikorgott a köves
t a l a j o n .
A termőterület lankás ívben lejtett a folyó felé. A körülárkolt
rizsföldek egyhangúságát itt-ott hatalmas sziklák törték meg;
némelyik a városi házaknál is nagyobb volt. A hang azt állította,
hogy hosszú-hosszú idővel ezelőtt a gleccserek hordták ide őket.
Jomi beszívta a levegőt. Suttogást vélt hallani a szélben. Elméket
érzékelt: fegyelmezett elméket, melyek szinte teljesen rejtve
maradtak előtte, mint amikor spanyolfalat állítanak a szárított
groxtrágyából rakott tűz elé. Ám a hőség akkor is átsugárzik a
s p a n y o l f a l o n .
Lehetséges, hogy boszorkányok lopakodnak a karám felé, akik jóval
ravaszabbak nála, és a hang felkeltette a figyelmüket? Azok a
boszorkányok, akiket a piactéren kerékbe törtek, nem látszottak
különösebben agyafúrtnak. Persze az iszonyatos fájdalom
megőrjítette őket: nem maradt más belőlük, csak fehéren izzó,
sikoltozó idegszálak kusza kupaca. Eleve nem lehettek túl ravaszak,
hiszen hagyták, hogy elfogják őket. Azokhoz a nyomorultakhoz
képest Jomi valóságos lángész... remélhetőleg.
Talán az igazán agyafúrt boszorkányok megszöktek, és bandákba
tömörültek valahol a határvidék mélyén, minden várostól és tanyától
távol. Ezért telt hónapokba, amíg ideértek.
Jomi más elméket is érzékelt a közelben; tompák voltak, lomhák és
vérszomjasak. Csak nem a groxok gondolatait hallja? Az
k é p t e l e n s é g . . .
– Hang... – próbált kérdezősködni.
– Csitt, finom fiú! Koncentrálnom kell. Ó, milyen régóta már, hogy...
Mindjárt átölellek. Próbáld magad elé képzelni a kört!
Nem hagyhatja cserben a hangot az utolsó pillanatban; ezzel
önmaga előtt is kudarcot vallana. És nem szabad elijesztenie; nem
fog beszélni azokról a különös, erős elmékről a karám közelében.
Sem azokról, sem a többiről; a szilaj, vad gondolatokról.
Engedelmesen elképzelte a kört, és erőltette a szemét az egyre
fokozódó félhomályban.
I g e n !
Egy foszforeszkáló ív tűnt fel pár száz méterrel előtte; bizonytalanul
egyensúlyozott a köves talajon. Lassan nőni kezdett, de nem
világított fényesebben. Sőt, ha lehet, még jobban elsötétedett,
mintha nem akarná, hogy észrevegyék. A köríven belül
áthatolhatatlan sötétség uralkodott, szurokfekete éjszaka.
Mivel a kapu viszonylag távol jelent meg a fiútól, és csak lassan
öltött alakot, gyakorlatilag ki lehetett zárni azt a lehetőséget, hogy
valamiféle hiperűri szörny – például egy igázó – keze van a
dologban. Az efféle lények sokkal drasztikusabb módon lépnek be a
valós világba.
Az is valószínűtlen, hogy az idegen eldák állnának a háttérben. Az
eldák mesterei voltak a hipertérben nyitott kapuknak és más
hasonló fogásoknak; nekik aligha volna szükségük olyan mentális
fókuszra, amilyet a fiú igyekszik létrehozni. Mintha bármi is lenne
ezen a holdon, ami érdekelhetné az eldákat!
Ez a kapu már-már kínlódva nyílt – ha ugyan lehetséges az ilyesmi.
Szinte nyikorgott, mintha „sarokvasai” berozsdásodtak volna a
hosszú évezredek során. Persze a hipertéri kapuknak nincsenek
sarokvasaik; a párhuzam mindenesetre találó volt.
Az energiapáncélos Gyászhozók lassan megszállták a terepet a
sziklák fedezékében. Egy szakasz ogryn otromba mozdulatokkal
helyezkedett a sötétben.
– Ha most azonnal elkapjuk az ifjú pszit – puhatolózott Hachard –,
talán megijesztjük azt a valamit, ami át akar jönni a kapun.
– Várnunk kell, míg a kapunyitó megjelenik. Nemcsak zsákmányra
vadászunk, hanem tudásra is.
– Tudásra... – Csak nem borzongott meg a parancsnok? – A Sötét
Korban – mormolta – az őseink öncélúan hajszolták a tudást...
Serpilian élesen rászólt:
– Hogy ml történt a Sötét Korban, azt csak a Császár tudja.
És hogy szerette volna tudni az inkvizítor is! Akkoriban virágkorát
élte az istentelen tudomány. A birodalmi kutatóosztagok néha
találtak különféle maradványokat: felbecsülhetetlen értékű, ősrégi
gépeket és szerkezeteket. Az emberek hajdan úgy terjedtek el a
galaxisban, akár az oktalan lemmingek; fogalmuk sem volt a
hiperűrben leselkedő szörnyekről, mivel nem ismerték saját
pszichikai potenciáljukat. Ártatlanok, ártatlanok! Kutyakölykök a
démontanyán! A téboly és az anarchia hirtelen viharként tört rájuk,
amíg ki nem emelkedett közülük az Istencsászár, hogy megváltsa
és egyesítse őket, hogy összefogja az emberlakta világokat, hogy
fogcsikorgató, gyilkos szigorral megzabolázza a szellemvilágban
tomboló orkánt.

boomp3.com

Itt ez a fiú, a jövő nagy kérdőjele. És itt van még... valami más is.
Serpilian kinyújtotta mentális csápjait, ám látását mályvaszínű
ködpára homályosította el.
A sötéten ásító kapun egy robot lépett át nehézkesen. Nagyobb volt
Groxgelt bármelyik épületénél, s páncélzatán különös rudak és
csövek meredeztek – Jomi feltételezte, hogy fegyverek.
– Itt vagyok, drága kisfiam! – lelkendezett a hang Jomi agyában. –
Ne félj ettől a fémtesttől! Ez az a burok, amely az énem magvát
védte, miközben egymagam lebegtem a hiperűrben, egy ronccsá
lőtt mega hajóban, hosszú-hosszú évezredekig.
Végre ismét lábammal illethetem egy világ talaját! Végre
reménykedhetem, hogy újra hús-vér testet szerzek magamnak. Ó,
az édes, csábító hús, az éneklő érzékek, a drága idegszálak, amint
hárfahúrként pengenék! Vajon milyen dalt játszottam rajtuk az
ősidőkben? Neeemsokááá eszembe jut majd.
A robot tett egy óvatos lépést Jomi felé. Aztán, mintha tornáztatni
akarná tagjait, melyek évezredek óta nem érezték az égitestek
vonzerejét, körbelendítette a karját. Szikrázó energia táncolta körül
acélujjait, s lángoló csóvát lövellt a karámban szorongó groxok fölé.
A hüllők morogni-sziszegni kezdtek; karmukkal a földet kaparták, s
némelyik leszegett fejjel nekirohant a kerítésnek.
Miféle hús-vér testet akar magának ennek a hatalmas gépnek a
magva? Amint az acéltorony újabb lépést tett Jomi felé, a fiú izzadni
kezdett. Lekuporodott a földre.
Serpilian megrázta az övén lógó erszényt, amelyben úgy zörögtek a
rúnacsontok, akár egy dühös csörgőkígyó. Aztán bekapcsolta
magán a személyes védőburkot. Palástja alatt finom
energiaszálakból láthatatlan háló szövődött a teste köré, s mellvértje
halványan izzani kezdett.
Most már ő is hallotta a hangot az elméjében, és beleborzongott,
amikor rádöbbent, miféle árulásra készül az ősrégi hajótörött.
Ellenőrzése alá akarja vonni a fiú agyát és testét, az eleven, emberi
lelket kitaszítva a hiperűr szellemtengerébe.
Az inkvizítor a hatalmas, kékesszürke robotot nézte, és
megpróbálta besorolni az általa ismert típusok közé, de mindhiába.
A titánoknál zömökebb volt, az ízületei nem tűntek olyan
hajlékonynak, és fejet sem viselt a nyakán, ahol a titánok
teknősbékaszerű vezérlőkabinja van. Mindenesetre ugyanolyan
veszedelmesnek látszott; ráadásul egy olyan tudatnak adott otthont,
amelyik szó szerint évezredeket vészelt át.
Manapság azokat az űrgárdistákat, akiket nyomorékká csonkoltak a
harcban, néha beszerelték egy csatagépezetbe, így jutalmazva
bátorságukat. Előfordult az is, hogy ép testű, de kötekedő
természetű űrgárdistákat ugyanerre ítéltek büntetésből – egy évre,
tíz évre, vagy akár életfogytiglan. Bizonyos értelemben tehát
jutalom és büntetés megegyezett. Serpilian azonban nem ismert
olyan gépi rendszert a Császár roppant tömegű, mozdíthatatlan
trónprotézisén kívül, amely képes lett volna arra, hogy korszakokon
keresztül életben tartson valakit.
Miféle hús-vér maradványok lapulhatnak a roppant acélhegy
mélyén? Talán csak a hajótörött feje és gerincoszlopa? Vagy még
annyi sem, csupán a tápfolyadékban úszó, csupasz agyvelő? Vagy
esetleg – lehetséges lenne? – csak maga a lélek, amelyet ősi,
vérfagyasztó mágiával béklyóztak hozzá egy aprólékosan kimunkált
talizmánhoz, odabent?
Ez a robot valóságos kincsesbánya...
Lakója el akar orozni egy emberi agyat, amelyben hatalmas
mentális potenciál lappang, hogy kiegészítse vele saját pszichikai
h a t a l m á t . . .

Aki az irányítása alá tudja vonni ezt a fiút, az...
Serpilian elfojtotta magában az áruló becsvágy alig érzékelhető
bizsergését. Lehet, hogy a múltból jött szörnyeteg közelsége
m e g r o n t o t t a ?
– Mindig így van ez – jegyezte meg Hachard komoran. – Maroknyi
harcos száll szembe a leggyalázatosabb ellenfelekkel. Ám az
Istencsászárnak hála, ezek a harcosok keményebbek a
szupernóvák tüzében edzett gyémántnál! Engedélyt kérek – fordult
Serpilianhoz –, hogy idehívjam a portyázó gépeket.
– Igen. Rendben. De csak tartaléknak. Nem szeretném, ha a robot
teljesen megsemmisülne.
Hachard harci kódra kapcsolt, és gyors rádióüzenetet küldött a
páncélos egységnek.
Amikor a két férfi kiegyenesedett a csillagos égbolt alatt, egy
izgatott hang kottyantott közbe.
– Parancsnok urak! Parancsnok urak! – A zömik volt az, a tuskófejű
ogryn társaságában. – Ez a robot egészen biztosan a Viszály
Korának legelejéről való, parancsnok urak! Akkor pedig a kapu egy
hajóroncsra nyílik a hiperűrben! Hol másutt rejtőzhetett volna a
robot ennyi ideig? A roncsban vagyont érő relikviák lehetnek!
– Igen, kis ember – helyeselt Serpilian. – Azt hiszem, igazad van.
Ebben a pillanatban a távolban felharsant a kijárási tilalom kezdetét
jelző kürtszó, akárha a csata kezdetére adna jelt.
– Parancsnok, tegye harcképtelenné a robotot! Lője szét a lábát.
Hachard utasításokat osztogatott a sisakmikrofonba. Szinte azonnal
plazmacsóvák és lézersugarak hasítottak a mind sötétebb
éjszakába. De egyik sem talált célba; lepattantak valamiféle
energiapajzsról – vagy talán egy sebezhetetlenné tévő auráról.
Hiszen a gépezetben szunnyadó elme erős volt, igaz? Eszelős,
magányos évezredek álltak rendelkezésére, hogy kivizsgálja és
csiszolgassa képességeit.
A robot beépített lézervetői és plazmaágyúi viszonozták a tüzet, az
energiasugarak kiindulópontjait véve célba. Ugyanakkor zavaros
szennyhullám porlott szét Serpilian tudatának védőgátjain. Az a lény
a robotban a jelek szerint mentális síkon sem volt védtelen.
Talán a plasztacél gigász lakója valami mással is megosztja
otthonát, amit nem igazán lehet embertársnak nevezni...
Serpilian gondoskodott arról, hogy a Gyászhozók pszi csuklyát
viseljenek. Az első mentális támadás hatására két űrgárdista mégis
kiugrott a fedezékből, és rohamra indult a robot felé. A páncéljuk
azon nyomban felizzott, aztán lángra lobbant. A Hachard
sisakrádiójába épített hangerőszűrő nem engedte át halálsikolyukat.
Egy másik bátor harcos kihasználta az elterelő mozzanatot, és
tízméteres szökkenésekkel megindult hátulról az acélhegy felé,
kezében hő bombát szorongatva. Nyilván a robot lábánál akarta
felrobbantani; tudta, hogy ez az életébe fog kerülni, de azzal is
tisztában volt, hogy a gépóriás meginog tőle, esetleg el is esik.
Plazmafolyam örvénylette körül. Kurta, vakító villanás hasított az
éjszakába, amint a bomba időnek előtte szabadjára engedte
hőenergiáját, sárrá olvasztva az önfeláldozó támadót. Az
űrgárdisták gyorsan észbe kaptak; most már összehangoltabban
viszonozták a tüzet.
Serpilian hunyorogva nézte a villódzó, kaleidoszkópszerű jelenetet.
Látta, hogy a robot megtorpant, bár nem mutatta különösebb jelét,
hogy megsérült volna. A sugarak egyszerűen lepattantak róla, és
belevesztek a sötétségbe.
Egy lapított tetejű, fenyegető domb dübörgött elő a sziklák közül.
Aztán egy újabb.
– Portyázó gépek pozícióban – mondta Hachard. – Ha a lézerágyúk
tüzét az egyik lábára összpontosítjuk, viszonylag hamar át tudjuk
törni a védelmét.
– Mi van, ha a pajzs és az aura kitart? Akár ideiglenesen is? Az
energia visszaverődés kiszámíthatatlan. A fiúból csak foszlányok
maradnának. És ha a lézertűz valóban áthatol a védelmén, a robot
f e l r o b b a n h a t .
Hát nem érti Hachard, milyen értéket képvisel ez az ősidőkből
fennmaradt ereklye? Lehet, hogy nem. Csak a jelent látja, és azt,
hogy a robot veszélyezteti a Birodalmat.
Az összes jelenlevő közül, gondolta a zömik, egyedül én fogtam fel
a helyzet jelentőségét... és talán Serpilian. De az inkvizítor aligha
bízik bennem. Az sem kizárt, hogy megpróbál majd elnémítani.
Serpilian megint érezte, hogy az eretnek kísértés férge megpróbál
befurakodni a lelkébe, és elmormolt egy imát.
– Fogadj kegyeidbe, Istencsászár! Tisztítsd meg szívemet!
– Engedélyt kérek, főnök! – szólította meg az ogryn őrmester a
parancsnokot. – Az embereim... erősek. Megrohamozni a robotot?
F e l b o r í t a n i ?
Hachard felnevetett; és Serpiliannak eszébe jutott, hogy a szennyes
zűrzavar talán különös hatást gyakorolt az ogrynok agyára. A
félhumánokat, az űrgárdistákkal.ellentétben, csak saját vastag
koponyájuk és primitív, erőszakos gondolatviláguk védte. Persze ez
a zavarodottság csak legintelligensebb képviselőjükben, az
őrmesterben fogalmazódott meg szavak formájában.
– Miért ne? – mondta a parancsnok. – Jól figyelj, őrmester, küldd át
az összes ogrynt az északi oldalra! Igen, oda. A túloldalra. Aztán
gyere vissza jelentést tenni! Amint űrgárdistáim beszüntetik a tüzet,
az ogrynjaid rohamra indulnak. Értetted?
– Igenis, főnök!
Mennydörgő döngő léptekkel az embereihez sietett, és hosszasan
üvöltözött velük.
– Nem tudná valamelyikük felkapni a fiút? – javasolta Zhord.
– Valószínűleg véletlenül letépnék a fejét – csattant fel Hachard.
– Izé... parancsnok úr?
– Mi az már megint, félhumán?
– Ezek az ogrynok... nem a biztos halálba rohannak?
– Nem szükségképpen – szólt közbe Serpilian. – A robot a tűzre
tűzzel válaszolt. De az ogrynok rohama megzavarhatja. Én úgy
értelmezem a dolgot, hogy ez volt a Parancsnok szándéka;
álmomban sem jutna eszembe arra célozni, különösen ha egyszerű
technikus lennék, hogy a parancsnoknak nem volt más választása,
hiszen az ogrynok előbb-utóbb úgyis rohamra indulnának.
– Huh – mondta Zhord.
Mennydörgő visszatért, és vigyázzba vágta magát.
Jomi iszonyodva lapult a földre, miközben izzott és sercegett fölötte
a levegő.
– Kénytelenek lesznek taktikát változtatni – magyarázta a hang. –
Most majd szünetet tartanak... és azt hiszem, el tudom terelni a
figyelmüket. Ha azt mondom, hogy Juss, akkor rohanj ide hozzám,
amilyen gyorsan csak bírsz, és próbálj meg nem felegyenesedni!
Befogadhatlak ebbe a testbe. Aztán visszalépek a kapun. Inkább a
hiperűr, mint a halál, nem gondolod?
A gyilkos sugarak sziszegése kis híján meggyőzte Jomit. Kis hiján.
– Megmentelek téged, Jomi, megmentelek! Én jelentem neked a
b i z t o n s á g o t . . .
A hang hipnotikus, bűverejű litániába kezdett. Örömöket ígért,
gyönyöröket, Beteljesedést – mégis, mintha nem lett volna teljesen
tisztában azzal, mi is áll szavai hátterében.
Csak nem megint azt a hagymázas kuncogást hallotta Jomi
valahonnan a háttérből? Teste vonaglani kezdett, akár a dróton
rángatott bábué. Ösztönösen felkapta a kezét, s egy eltévedt,
alacsony lézersugár felszínesen súrolta a csuklóját. A fájdalom
kiragadta az egyre parancsolóbb bűvigék közül – ismét rettentő
félelem szállta meg.
– Férfi vagy, vagy nő? – zihálta.
– Már alig emlékszem.
– Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni?
– Lényegtelenné vált... Ám egy kísértet folyton emlékeztet az eleven
hús gyönyöreire! Egy kaján, rosszindulatú lidérc. Ó, Jomi, Jomííí,
olyan sokat tudok, és annyira elszakadtam mindentől, amit ismerek.
A szellemem test után sóvárog, amelyet végigcirógathat, és kedvére
átformálhat... Gyere hamar, Jomííí, ha szólok...
A nyöszörgő hangot hallgatva Serpilian végérvényesen
megbizonyosodott afelől, hogy a „lakó” évezredes háborúknak,
világrengető eseményeknek volt cselekvésképtelen tanúja; tán még
a Birodalom előtti történelem ködbe vesző folyamának is. Ó,
mennyire vágyott az inkvizítor erre a tudásra!
Ugyanakkor gyanította, hogy az ősrégi hajótörött egyben
megszállott is.
Megszállta a hiperűr egyik démona.
Szokatlan módja volt ez a megszállottságnak, mivel a hajótöröttnek
a jelek szerint egyáltalán nem volt teste, a robot roppant
fémtömegétől eltekintve. Csak a tudata maradt meg, valamiféle
rejtélyes talizmánba zárva, melyet talán kristályostyából vagy más
okkult anyagból készíthettek. Ez a talizmán igyekezett épségben
megőrizni a fogoly elmét – viszonylag sikeresen, amint azt a
hajótörés óta eltelt hosszú évezredek bizonyítják, ugyanakkor
azonban tökéletlenül. A démon nem talált kézzelfogható, eleven
anyagot, melyet eltorzíthatott és meggyalázhatott volna. Nem volt
min rajtahagynia bélyegét. Tehetetlenül szunnyadt a bebörtönzött
tudathoz láncolva, s rendszertelen időközönként felidézett
emlékekkel és érzéki hallucinációkkal kínozta. Talán éppen a
démon folyamatos ingerkedése akadályozta meg, hogy a hajótörött
örökre elaludjon...
A hang a tudományt emlegette. Pedig nem az tartotta életben,
hanem valami förtelmes erő. Conclusio: a tudománya csakis
eretnekség lehet.
Serpilian nem vágyhat erre!
A hajótörött sötét terve – az átkozott, démoni sugallatra született
terv – kudarcot vallott. Nem vehette át az irányítást Jomi teste fölött.
Így hát elhatározta, hogy legalább magával viszi a fiút a
s z á m ű z e t é s b e .
Hachard parancsára a Gyászhozók beszüntették a tüzet...
Abban a pillanatban, amikor az ogryn szakasz rohamra indult, a
robot plazmacsóvát lövellt a grox karám felé, szénné égetve néhány
hüllőt, ám ugyanakkor széles nyílást vágva a kerítésbe. Serpilian
érezte a tomboló düh auráját, amelyet a robotban lapuló elme –
talán démoni segítséggel? – az ingerlékeny állatokra bocsátott,
hogy felszítsa vérszomjukat.
A groxok egymást marcangolva törtek ki a karambol, s figyelmük
hamar a döngő léptekkel közeledő óriások felé fordult. A plazma- és
lézertűz abbamaradt. Jomi imbolyogva felegyenesedett, és
botladozva megindult a robot felé; a látványra Serpilian csalódottan
f e l ü v ö l t ö t t .
– Kapd el azt a fiút a Császárnak, Mennydörgő! – kiáltotta Zhord,
mintha ő lenne a parancsnok. – És ne szedd le a fejét, ha nem
m u s z á j !
Több se kellett az ogrynnak. Mennydörgő Aggrox félrelökte a nehéz
zsigerelő puskát, kivicsorította agyarait, és dübörögve loholni
kezdett a távoli fiú felé. A mozgékony kis zömik a tuskófejű
őrmester után eredt, és zihálva igyekezett lépést tartani vele.
– Huh! Huh! Huh!
Serpilian, saját biztonságával mit sem törődve, utánuk vetette
magát. Vérvörös palástja teljes szélességében szétterülve lobogott
mögötte; úgy festett, akár a bosszú angyala maga. A fiút meg kell
állítani! A robot páncélzatán kinyílt egy keskeny csapóajtó, hogy
beengedje tántorgó kedvencét.
Ekkor a megvadult groxok összecsaptak a rohamozó ogrynokkal.
Az őrjöngő bestiák ugrottak, haraptak, ütöttek, karmoltak. Öklömnyi
húsdarabokat téptek ki az ogrynokból, ők azonban nem is
hederítettek az ilyen apróságokra. Roppant, csontos öklök zúzták
be a grox koponyákat.
A robot azonban észrevette a fiú üldözőit. Egy kardáncsuklós
nehézfegyver körbefordult, és valóságos áradatban okádta magából
a robbanólövedékeket. Serpilian hasra vágta magát. Előtte az ogryn
cölöplábai tettek még tíz-tizenkét hatalmas lépést, aztán az óriás
döngve elzuhant. A zömik iszkolt el Serpilian mellett; sapkája
leesett, vagy letépte egy lövedék. Aztán közvetlenül mellette
felrobbant egy gránát, amit a robot a jobb karja alá szerelt csőből
lőtt ki. A légnyomás felkapta a zömiket, és jó pár méterrel odébb
h a j í t o t t a .
A kavicsos földön fekve Serpilian kinyújtotta jobb karját, s a
mutatóujjára erősített jokaero tűvetőt a fiúra szegezte. Egyetlen
találat, és lebénul. A távolság viszont elég nagy volt egy ilyen kicsi,
könnyű lövedéknek. A célpont nem túl sebesen, de mozgott. Az
inkvizítor beharapta az ajkát, és célba vette.
És ebben a pillanatban Jomi, aki alig húsz méterre járt a hívogató
csapóajtótól, hirtelen megállt.
Jomi feje fölött tajtékot szórva csaptak össze az őrület és a fájdalom
mentális hullámai. Az elesettek halálsikolya, a hüllőkkel verekedő
ogrynok vadállati dühe, az energiasugarak és a robbanások
iszonyata... mindez hirtelen összegződött. Valami éleset lobbant az
agyában, mintha rejtett ajtók tárultak volna fel, melyek mögött pokoli
tűzvész tombolt; fortyogva kavargott a kitörni készülő energia.
– Jomííí! Már majdnem elértél! Csak egy kicsit szaladj még, és ugorj
ide belééém!

Jomi felnézett a fölé tornyosuló robotra, és a lelkében lángoló tűz
fényében egyszerre már nem nagyjából emberi körvonalú
acélhegynek látta, hanem...
Egy irdaüan, meztelen Galandra Puschiknak, aki kéjvágyón
magasodott az éjszakai égboltra. Két lába két vaskos tuskó volt. A
csapóajtó a titkos nyílása. Roppant teste, melyen vastag rétegben
rengett a háj, reszketett a vágytól, hogy magához szoríthassa a fiút.
Vaskos, izmos karja kinyúlt...
– Jomííí! Édes, egyetlen kisfiam, örömöm, mindenem,
d r á g a s á g o m . . . !
Most már újra a robot állt előtte. Ám az agyában világító fény nem
aludt ki. Megváltozott a színe és a hullámhossza, s Jomi ámulva
pillantott bele a szerteágazó jövő világába...
Egy Jémcsáp segítségével beugrott az acél anyaméhre emlékeztető
fülkébe, ahol alig volt annyi hely, hogy felegyenesedjen. A csáp
visszahúzódott, ő pedig elterült a padlón, ahogy a robot megfordult,
s visszacsörtetett a kapuhoz, porszemként söpörve félre útjából az
egymással verekedő brutális óriások és veszett groxok testét.
Hasított talpú lába mély krátereket ütött a talajba.
A csapóajtó lassan bezárult, hogy örökre bebörtönözze.
Még nyitva volt, amikor Jomi az újra röpködni kezdő energiasugarak
szikrázófényében megpillantott egy férfit, aki izzó mellvértet és
vérvörös palástot viselt. Magas, szikár alak volt, fekete
harcsabajusszal. Az arcára tágra nyílt szemet tetováltatott;
eszeveszetten rohant, hogy utolérje a menekülő robotot.
Jomi hallotta a férfi ziháló gondolatait: „Hiába bénítanám meg, már
késő... nem tudnám kirángatni onnan...! Legalább valahol
megkapaszkodhatnék a robotban... Nem szabad nyomát
vesztenem, különben minden hiába volt... Vele együtt jutok át a
sötét alagúton, mint valami potyautas... Vajon lesz levegő a kapu
túloldalán? Mi van, ha a roncsból már régen elszökött minden
oxigén? És ha csak vákuum maradt benne, ha elgőzölög a vérem,
ha a tüdőm kipukkad, mint a papírzacskó? A védőburok nem óv
meg ettől...”

Az ajtó bezárult, Jomira teljes sötétség és csend borult. A test,
amely hordozta, imbolygott és hánykolódott.
Aztán aprócska fények gyulladtak ki hunyorogva. A fiú rémülten
lekuporodott a padlóra. Hogyan szökhetne meg ebből a fülkéből?
Ilyen szűk kamrában akkor sem tudna megélni, ha a robot
rendszeresen enni ad neki. Elképzelte, hogy a keskeny helyiségben
térdig ér a bűzlő vizelet, amelyben ürülékdarabok úsznak...
– Isten hozott a birodalmamban – dorombolta a hang. Jomi most
keserű gúnyt érzett benne. – Ami most már a te birodalmad is.
(„Meg az enyéééém...”) A hangot mintha rosszindulatú, csalódott
ekhó kísérte volna; soha nem hallotta, vagy talán túlságosan is
ismerős volt neki. („Kudarc, tökéletes kudarc... De legalább
szereztem egy lédús testet...”)
Egy keskeny kukucskálóablak zárólemeze félresiklott. Jomi a vastag
plasztkristályra szorította arcát, miközben a robot reflektorai
körbepásztázták a kinti térséget. Hatalmas fémbarlangot látott,
amelyből néhány acélfalú alagút nyílt az áthatolhatatlan sötétségbe.
A lapokra osztott padlóról és a bordázott falakról különös gépezetek
meredeztek. A teremben mindenfelé szerszámok és titokzatos
ládák lebegtek, mint döglött halak a poshadt vizű pocsolyában.
– Van még egy olyan gép a fedélzeten, mint az enyém – folytatta a
hang, mintha nem is hallotta volna azt a halk. fenyegető ekhót. –
Évezredek óta kikapcsolva áll, mivel nem volt senki, akinek a
tudatát befogadhatta volna... de végre működésbe hozhatom. A
tudományom segítségével beleplántállak. Előbb persze bizonyos
módosításokat kell eszközölnöm a testeden...
(„Szívderítő, élvezetes óra lesz...”) Jomi elhányta magát az
i s z o n y a t t ó l .
– ...méghozzá minél hamarabb, mert nemsokára elhasználod az
összes levegőt, amit a holdon magamba szívtam. Ha majd újra
működőképes leszel, Játszhatunk egymással. Például bújócskát...
Kénytelen leszel mindenben arra az okos kis fejedre hagyatkozni.
Legalább lesz társaságom... Ó, a téboly, a téboly ! Talán a
képzeletbeli társam is elhagy majd. Talán téged fog megkeresni...
Odakint, a roppant barlangban egy vérvörös palástot viselő alak
lebegett az ablak elé. Jéggé dermedt karjával mintha át akarta
volna ölelni az egész hajóbelsőt, amelyet a kapu túloldaláról, a
reflektorfény kigyúlása előtt nem láthatott...
A lehetséges jövő látomása szertefoszlott.
Jomi még mindig a robot előtt állt.

– Démon, démon, álnok démon! – rikoltott rá. Kiköpött. Lázasan
kutatott az emlékezetében valamilyen használható ráolvasás után,
aztán eszébe jutottak Farb tisztelendő imái, és felüvöltött:
– Imperátor hominorum, nostra salvatio!
– Jomíííí! Ne árulj eeeel!
A fehéren izzó üstben fortyogó láva kicsordult. A belső kohók,
melyek oly váratlanul tárultak fel Jomi előtt, szellemtüzet okádtak.
Azt sem tudta, hogyan csinálja, de perzselő szökőkút módjára
ontotta a nyers mentális energiát a hangra, amely elárulta volna.
Ösztönös, rosszul fókuszált támadás volt, de hatásos.
– Nostra salvatio, hominorum Imperátor!
– Ááááááá! – visította a hang, és élesre köszörült szikeként hasított
a fiú agyába, hogy elnyesse újonnan nyert psziképességeinek
gyökerét, amely zsenge és kialakulatlan volt még.
Jomi hátrahőkölt, koponyájában szörnyű fájdalom tombolt; ám
maradt még ereje, hogy újabb forró lánghullámot lövelljen a robot
felé.
Mekkora hatalma volt a fiúnak, és – bár azt a félelem gerjesztette
benne – milyen erős hite! Serpilian a fiú mentális vulkánkitörésének
vakító visszfényében fürödve kinyújtotta mentális csápjait, és ő is
részese lett Jomi látomásának a rájuk váró jövővariánsról.
Az inkvizítor úgy élte át a kapun való átkelést követő kínszenvedést,
mintha színész lenne Jomi álmában. A szétpukkanó tüdők. Az
irgalmatlan, gyilkos hideg... Egy pillanatra megtapasztalta a bezárt
ifjú pszi végső kétségbeesését is. Aztán magához tért, a csatatér
közepén fekve, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Feltápászkodott, és hátraintett Hachardnak, forrón remélve, hogy a
parancsnok észreveszi és helyesen értelmezi a kézmozdulatát.
Aztán folytatta a nyaktörő száguldást a fiú felé, aki sakkban tartotta
a robotot, akár a bivalyt sarokba szorító kígyó. Serpilian már nem
babrálta a jokaero tűvetőt.
Oltalmazó aurát bocsátott maga köré, és vállon ragadta Jomit.
– A Császár nevében, jöjj velem, biztonságos helyre viszlek! Gyere
gyorsan, Jomi Jabal!
Hachard megértette a jelzést. Amint Serpilian többé-kevésbé
biztonságos távolba jutott a fiúval, és lebuktak egy szikla mögé, a
portyázógépek tüzet nyitottak. A perzselő energiadárdák végtelen
áradatban záporoztak a robotra. Az űrgárdista gyalogság sem
maradt tétlen. A sebesült ogrynok szétszóródtak, magukra hagyva a
megmaradt groxokat, melyek eddig lekötötték őket.
Ha az óriások nem kelnek birokra a megvadult hüllőkkel, azok már
biztosan megtámadták volna a fiút vagy Serpiliant...
A robot ontotta magából a plazmacsóvákat és energiasugarakat.
Egy portyázó gép felrobbant; forró plasztacél cseppek fröcsköltek
szerteszét. Néhány űrgárdista elesett. A birodalmi támadók
energiája lepergett a robot védőpajzsairól, szökőkútként lövellt az
égre, és olyan fényesen világította meg a tájat, mintha nappal lenne.
Ám a robot most már zavartnak látszott. Hátrált. Megmegbotlott.
Talán a működését irányító elmét már kétségbeesés gyötörte. Talán
megfertőzte Jomi látomása, és azt hitte magáról, hogy
biztonságban visszatért a kapun túlra, noha a körülötte tomboló
lidércnyomás nem ezt bizonyította. Talán kezdtek lemerülni a
telepei.
Végre egy birodalmi energiasugár letépett róla egy
fegyverszerelvényt. Egy másik átütötte a könnyebben sebezhető
csapóajtót. A robot páncélzata itt-ott izzani és olvadozni kezdett. A
súlyosan károsodott, roppant gépezet tovább tüzelt – de most már
akadozva, véletlenszerűen –, és imbolyogva megindult a kapu felé.
A portyázó gépek a hátára összpontosították a tüzet; úgy tűnt,
mintha a menekülő acélhegyet fehéren izzó, vihar tépázta vitorlák
hajtanák előre.
Amikor belépett a kapun, a robottest vakítóan felizzott. Irtózatos
erejű robbanás rengette meg a fölperzselt tájat. A robot
páncélzatának cseppfolyós darabjai dühös bumerángok, halálhozó
kaszák gyanánt hasították a levegőt. Az ormótlan, darabjaira hulló
test előrebukott, kifakult a valós világból, és eltűnt.
Serpilian kikapcsolta a testét oltalmazó védőburkot. A mocskos,
verítéktől bűzlő Jomi a karjában zokogott.
– Javasolni fogom – ígérte Serpilian –, hogy a legmagasabb fokú
kiképzésben részesülj. Inkvizítor lesz belőled, gyermekem!
A fiú sírt.
– Mi? Micsoda? Semmit nem hallok! Csak azt az iszonyú,
borzalmas dübörgést!
– A hallásod visszatér majd! – kiáltotta Serpilian a fiú könnytől
maszatos arcába. – Ha pedig nem, helyrehozzuk egy akusztikai
amulettel! Egy szép napon ugyanúgy a Császárt fogod szolgálni,
ahogyan én. Hosszú utat jártam be, hogy megtaláljalak!
Egy idő után Jomi rájött, hogy könnyebben boldogulnak, ha
Serpiliannak nem a szavait, hanem a gondolatait hallgatja. Ez a
palástos alak nagyon messziről jött, hogy megkeresse őt. Akárcsak
a hang; akárcsak a robotba zárt elme – és az a démon...
Jomit elviszik erről a nyomorúságos holdról, nagyon messzire,
magára a Földre. Futólag eszébe jutott Gretchi; de rájött, hogy a
hangnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az effajta vágyak idővel
teljesen jelentéktelenné válnak...
Zhord nyögdécselve, tarkóját masszírozva visszasántikált oda, ahol
az elesett tuskófejű hevert; de megfellebbezhetetlen tény volt, hogy
Mennydörgő koponyája egyszerűen eltűnt, a rászegecselt
kitüntetésekkel együtt. A törpe vigasztalóan megveregette a halott
óriás vállát.
– Huh! – jegyezte meg.
Barackzöld energiapáncél tornyosult föléjük. Maga Hachard
parancsnok állt az ogryn mellett.
– Láttam, amikor rohamra indult – recsegte Hachard külső
hangszórója. – Úgy tudom, a többi félhumán életben maradt...
legalábbis nagyjából... az őrmesterük azonban nem. A
Gyászhozók... tisztelettel adóznak a bátorságának.
És az űrgárdista parancsnok nehézkesen tisztelgett.
És velem mi van? – gondolta Zhord. Ha kicsivel odébb lépek, csak
cafatok maradtak volna belőlem. De nem szólt semmit. Mennydörgő
halt meg, nem ő.
Hachard lehajolt, és a zömik segítségével páncélos karjába emelte
az ogryn holttestét.
Ahogy Zhord az indigókék eget nézte, a csillagok vakon bámultak
vissza rá. A kapu már jó ideje eltűnt, mégis mintha valami vibrálás
rezgett volna az éjszakai levegőben, eltorzítva a csillagokat. Vagy
csak a szemébe gyűlő nedvesség miatt látta így?

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Harlekin: Gyilkosságok (I. fejezet)

2007-12-15T19:13:00.000+01:00

HARLEKIN
- regény -
Első fejezet
Gyilkosságok

A gyűjteményes kiadás történetei:
A bennünk lakó szörnyeteg
Inkvizitor
Űrgárdista
Torz csillagok
Harlekin
Káoszgyermek

A Xerxes csillag Xenophon bolygója...
A gombája védelmet nyújtott Rufus Olafson és Russ Erikson
inkvizítoroknak a kék nap fájdalmat okozó sugarai ellen. A távolban
fegyverek ropogtak. Az elmúlt néhány óra felfordulásában Rufus és
Russ elszakadt egymástól, de itt, a fa tövében, újra összefutottak.
Vajon mi lehet az oka, hogy Erikson plazmapisztolyt szegez
b a r á t j á r a ?
Olafson döbbenten meredt a fegyver keskeny orrlyukakra
emlékeztető hűtőnyílásaira, a szent védelmező rúnákkal díszített
csőhöz csatlakozó, összepréselt csigolyára hasonlító célkeresztre.
Ha megrémítette valami, nem a szuperforró plazma kilövésére
alkalmas fegyver, nem is az általa képviselt rombolóerő volt, hanem
inkább Russ testtartása.
– A Császár nevére, mit?...
Erikson úgy emelte homlokához a kezét, mintha csak a szemét
akarná védeni a nap tűző sugaraitól. Ujjai végét, körmeit, akár egy
őrjöngő eszelős, a bőrébe mélyesztette.
Egyetlen lefelé irányuló mozdulattal letépte az arcát – azt a jól
ismert, puffadt arcot –, és felfedte az álca alatt rejtőző másik
ábrázatot. A pszeudo húsból készült maszk petyhüdten himbálózott
az ismeretlenné vált férfi kezében.
Habár... nem is volt ismeretlen.
– Brodski? Te vagy az?
Az Olafsonra bámuló arc egy másik inkvizítoré volt, azé, akit a
barátjának vallott, akivel öt évvel korábban találkozott.
– Hol van Russ? Russ Erikson! Mi történt vele? Miért?...
Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Brodski végzett
Eriksonnal, lehántotta az arcát, és maszkot készített belőle. De...
Egyáltalán mit keres Brodski ezen a bolygón? Honnan jött, és
h o g y a n ?
Olafson úgy érezte, mintha hirtelen egy rémálom kellős közepébe
csöppent volna. Lehet, hogy a könyörtelenül perzselő nap az oka
mindennek? Talán a forróság túlhevítette a testét, és most csak
h a l l u c i n á l ?
– Mutasd a tetoválásodat, Brodski!
Az azonosításra szolgáló tenyértetoválást akarta látni. Az
inkvizítorok jelét, amelyet elektronikus eszközökkel vittek fel a bőrre;
amelyet akaratlagosan meg lehetett jeleníteni és el lehetett tüntetni.
Brodski azonban nem mutatta meg a tetoválását, viszont feljebb
emelte a Plazmapisztolyt.
És elvigyorodott.
Az, amit Olafson utoljára látott, nem a fegyver csövéből kivágódó
lövedék volt. A nap forró plazma vakítón, mindent elnyelőn robbant
ki a pisztolyból, és Párává változtatta Olafson szemét, arcát, egész
f e j é t .
Afej nélküli hulla végigvágódott a földön. A vállak sűrű gőzcsíkokat
eregettek A gyilkos félretette a fegyvert – a plazmapisztolyoknak kell
bizonyos idő ahhoz hogy feltöltsék magukat –, és a tetem fejének
helyére odahajította az Erikson-maszkot.
Ezután előhúzott egy Tarot-lapot a köpenye alól, és rátűzte Olcifson
egyik csizmájára. A Főpap kártyája volt; az alak üvöltő démonokkal
körülvett trónuson ült, kezében pörölyt tartott. A kép az Ordo
Malleust szimbolizálta, az Inkvizíción belüli szövetséget, a titokba
ágyazott titkot.
A gyilkos újra homlokához emelte a kezét. Körmei ismét a húsába
mélyedtek. Letépte magáról Brodski arcát, gombóccá gyűrte a
maszkot, a szájába tömte, megrágta és lenyelte.
– Sorra gyilkolják az inkvlzítorokat... – közölte az Inkvizíció
nagymestere az előtte álló, köntöst viselő emberrel.
A nagymester fekete férfi volt. A fejére húzott csuklya árnyékot
vetett arca legnagyobb részére, de így is jól lehetett látni a szeme
és a szája környékén a tarjajos, koncentrikus körökre
emlékeztetően egymás mellett sorjázó ébenszínű sebhelyeket,
amelyek eltakarták eredeti vonásait. Néhány heg egyik vége a
gyöngyökkel díszített sötét ajkak közé kunkorodott – első ránézésre
a szájból krém sűrűn kicsurranó nyálszálaknak tűntek –, néhány
másik pedig a szemek felé kanyarodott. Szemei tükörlencsék voltak,
olyan csillogó felületek, amelyekben az ember felfedezhette
önmaga miniatürizált mását. A puritánnak tűnő, mégis jómódról
árulkodó köntös alatt valószínűleg a testére erősített
szervkiegészítők dudorodtak, tisztítóberendezések, esetleg a
mirigyek működését serkentő gépek.
Kiborgizált szolgák – agymosott puhányemberek – cirkáltak a
hosszúkás, óriási hordóra emlékeztető, boltíves mennyezetű
fogadócsarnok fekete márványpadlóján. Haladtukban folyamatosan
takarítottak, illatos tisztítószercsíkokat hagytak maguk után. A
padlón olyan élesen látszott a mennyezet tükörképe, hogy az ember
azt hihette, nem is márványból, hanem valami sötét folyadékból
van, aminek felszínén valamilyen csoda folytán járni lehet, s hogy a
fekete folyadéktó medre valójában egy óriási, ívelt falú csarnok.
A nagymester egy gyöngyház berakásos, ősréginek látszó íróasztal
mögött ült, amelynek lapján ikonmonitorok világítottak.
– ...és a jelek szerint a gyilkosságokat inkvizítorok követték el!
Az Antarctica jégköpenye több mint három kilométer vastag volt. A
jég alatt meghúzódó talajban jó egy kilométer mélyen helyezkedett
el az Inkvizíció régi főhadiszállása.
Ha a bolygószennyezéstől megsűrűsödött égbolton lyuk támadt (az
Antarcticán ez viszonylag gyakran megesett), és a felszín fölött
éppen nem tombolt hóvihar, az űrből szemlélődő kíváncsinak még
ekkor sem lehetett fogalma arról, mekkora a főhadiszállás –
bármilyen nagyítólencsét is használt.
A jégmező bizonyos pontjain számos hatalmas, molekulárisan
megkötött jégből létrehozott barokkos finomságú épület állt. A
privilegizált űrbeli szemlélődő könnyen felfedezhette őket, ha másról
nem, hát hosszú árnyékukról, amelyek sötét, különös rúnákra
emlékeztetően rajzolódtak ki a piszkosfehér felszínen.
A bolygón található űrkikötőket körülvevő és védelmező épületek,
tornyok és erődítmények voltak ezek...
A fehér pusztaság mélyén, a felbecsülhetetlen térfogatú,
mesterségesen kialakított barlangokban és alagutakban, grottákban
és csarnokokban labirintusszerűen bonyolult építményrendszerek,
komplexumok és egész városok álltak, melyekben a kiszolgáló
személyzet tagjai és a hivatalnoksereg lakott; a bolygó védelmezői
és őrzői, a funkcionáriusok éltek és dolgoztak, meg persze a
technikusok, a műszakiak és azok a fizikai munkások, akik
szüntelenül folytatták a jég alatti világ bővítését.
Mert a főhadiszállás területét folyamatosan növelni kellett, úgy
lefelé, mint oldalirányban. A terjeszkedés nem állhatott meg, mindig
új veremrendszereket kellett kiépíteni, új boltíves alagutakat
létrehozni. Mindenki úgy tartotta, szükség van erre a munkára,
pedig számtalan olyan régi, senki által sem használt csarnok volt itt,
amelynek mennyezete beomlott; senki sem tudta, hány olyan alagút
létezett, amelyen időtlen idők óta nem haladt végig ember.
Megszámlálhatatlanul sok köbkilométer! Érdekes lett volna
megvizsgálni, hogy az Inkvizíció hány közönséges tagja tudja, hol
helyezkednek el a főhadiszálláson belül bizonyos démonológiai
laboratóriumok. A hétköznapi inkvizítorok többsége talán azt sem
gyanította, hogy vannak ilyen helyek. Ki tudhatta, hogy a
legmagasabb tisztséget betöltők hol rejtegetik ereklyéiket?
Egyáltalán: ki ismerhette ezeket a magas rangú inkvizitorokat?
Vajon hány közönséges inkvizítor – akiknek mindegyike erős és
nagy hatalmú férfi volt – tudott arról, hogy a titkos archívumokon
kívül léteznek
okkult levéltárak is?
Ki foghatná fel teljesen annak a gépezetnek a felépítését és
működését, amely az Inkvizíció nevet kapta? Erre talán még maga
a nagymester sem képes...
A nagymester szavait hallgató férfi arcának egyik felén zafírokkal
kirakott sebhely húzódott. Egyik szeme helyén aranyfüsttel bevont
lencse csillogott; egyik orrlyukából egy légző cső kígyózott oldalra, a
másikkal virtuherba füstpamacsokat pöfékelt.
– Nemrég ellenem is megkíséreltek egy merényletet – vallotta be
Baal Firenze. – Igen, magiszter, itt, a saját főhadiszállásunk
szívében. Vagy legalábbis a központunk szervezetének egyik
b é l n y ú l v á n y á b a n . . .
Helyénvaló volt a helyesbítés, hiszen a főhadiszállás szíve éppen
ebben a csarnokban, a nagymester rezidenciájában volt. Egy kissé
merész lett volna olyan kijelentést tenni, hogy a cselszövevény
kusza indái már itt is virágot bontottak. Baal Firenze még véletlenül
sem akarta megsérteni a magisztert, mert biztosra vette, az
íróasztal valamelyik gyöngyház dísze alól forró plazmát vagy
zápornyi mérgezett tűt lehet kilőni, és a fegyverek aktiválásához
elég a nagymester egyetlen lábujjmozdulata.
A kis híján sikeres gyilkossági kísérletre az archívumokba vezető
folyosók egyikén került sor...
Az archívumok a főhadiszállás csodálatos részei voltak. Ezekben
őrizték az olyan feljegyzéseket, amelyekhez több ezer éve nem ért
emberkéz; itt tartották azokat a hatalmas, rézveretes köteteket,
amelyeknek nyűhetetlen perma pergamen lapjaira öröktintával
rótták rá a fontosnál fontosabb információkat. A plasztacél polcok
olyan magasra tornyosultak, hogy az alsó mellől látni sem lehetett a
legfelsőt. Mindegyiken ezer kötetet tároltak, a galériákra hosszú,
vége nincsnek tűnő kovácsoltvas létrákon lehetett feljutni.
Baal Firenzét az utóbbi időben fura, zavarba ejtő álmok gyötörték.
Egzotikus, gyönyörű, de kifejezéstelen arcokat látott. Idegen
fiziognómiák jelentek meg előtte. Elda arcok...
Nem tudta, mi okozhatja ezeket az álmokat; az olyan emlék volt,
amit elvesztett. Úgy érezte, mindenképpen el kell látogatnia az
archívumba; lába szinte magától vitte át a néhány opálgömbbel
megvilágított helyiségbe, ahol a magányos simiai könyvtárszolgán
kívül senki sem tartózkodott. A lény csoszogva járkált, csuklói a
kőpadlót verdesték, de készen állt rá, hogy bárki kérésére
felkapaszkodjon a megfelelő létrán, és kikeresse a kívánt kötetet.
Elődei az évszázadok során, miközben parancsokra várva
céltalanul sétálgattak a helyiségben, fényesre koptatták a padlót.
Lehet, hogy valamilyen fontos, az eldákra vonatkozó dokumentumot
tárolnak ezeken a polcokon? Talán valami olyasmit őriznek itt, amit
Firenze egykor ismert, amiről tudott?
Hogyan vehetné hasznát a könyvtárszolgának? Ha közli, hogy a
kilencvenhetedik polcról kéri a tizenhetedik kötetet, a simiai megérti
a parancsot, és máris ugrik, hogy teljesítse. Ám arról fogalma sincs,
hogy milyen információkat tartalmaz a kért kötet. Ilyen bonyolult
dolgot képtelen lenne felfogni.
Firenze elbizonytalanodott. Vajon miért éppen ez a két szám jutott
az eszébe?
Ahogy kinyitotta a száját, hogy elmondja kívánságát, lézersugarak
villantak a galéria legsötétebb árnyakba burkolózó tetején. Az
ionizálódó levegő és por élénk zölden világított. A lövések eltalálták
a könyveket, megolvasztották fedelükön a rézveretet, lángra
lobbantották a perma pergament.
Firenze közben már oldalra vetette magát, és gurultában a
lézerpisztolya után kapott. Felemelte a fegyvert, s a magasba
c é l z o t t .
Kelepce? Itt, a főhadiszálláson?
Tüzet nyitott a galériára. A sugarak szétfröccsentették a
megolvasztott vas cseppjeit.
Firenze arrébb gördült. A galériáról újabb lézersugarak érkeztek,
megpattantak a kőpadlón, felgyújtották a könyveket.
A könyvtárszolga éles hangon visítozott, emiatt Firenze nem
hallotta, hogy az életét elvenni kívánó orgyilkos melyik irányba
mozdul tovább. Ismét tüzelt – ezúttal a könyvtárszolgára lőtt, hogy
e l h a l l g a t t a s s a .
Szinte megsüketítették a gyors egymásutánban következő
robbanások. Forró levegő csapott az arcába. A polcokról lehullottak
a könyvek, és szétnyílva a padlóra puffantak. A lapok úgy lebegtek,
mintha óriási molylepkék szárnyai lennének.
Gránátok, elrejtett bombák robbantak – egy egész halomnyit
eldughattak a helyiségben, és most mindet egyszerre aktiválták, őt
azonban nem taszította félre a légnyomás; a bombák úgy
működhettek, ahogy a krakk gránátok: erejük egy helyre
koncentrálódott, nem szóródott szét a légtérben.
A polchegy megroppant.
Firenze felé árnyalakok közeledtek, rézveretes kötetek zúgtak
keresztül a levegőn. Fojtó porfelhő keletkezett. A bányajáratokkal
aláásott épületekhez hasonlóan az építmény teljes egészében
megremegett, majd miután alkotórészei elszakadtak a falba
erősített pántoktól, dőlni kezdett.
Az inkvizítor kétségbeesett igyekezettel oldalra vetődött, hogy
kitérjen a lavinává változott fém- és könyvtömeg elől. Beugrott egy
fali fülkébe. A hatalmas kötetek és a polcok egymás után,
iszonyatos robajjal a padlóra zuhantak.
Üvöltő tűznyelvek csaptak fel, körbenyalták az összeomló galériát.
A porfelhők között füstkígyók tekeregtek, lángok lobogtak. A
levegőben pernye kavargott. Még a szilárd kőpadló is megremegett
a rázúduló teher tonnányi ütései alatt.
Firenze közben az ajtó közelébe került. Éppen kilépett, amikor
mögötte lángpokollá változott az archívum.
Már nem nézhette meg, milyen információkat tartalmaz a
kilencvenhetedik polc tizenhetedik kötete. Az igazat megvallva nem
volt biztos abban, hogy talált volna benne valami érdekeset. Azt
viszont tudta, az orgyilkos élve megsül odabent – feltéve, hogy
időközben nem zuhant le a magasból, nem zúzta halálra magát a
kövön, vagy nem lapították szét a súlyos könyvek.
Felüvöltött egy sziréna. Firenze megfordult és futásnak eredt. A
folyosó végén megmozdult a szektort lezáró masszív tűzkapu. A
gépezet szerencsére ósdi volt, működése lassú. Nem törődve a
ráhulló rozsdaesővel, átgurult a komótosan egyre lejjebb ereszkedő
kapu alatt, melynek túloldalán biztonságban érezhette magát.
A fekete nagymester valószínűleg nem szerzett tudomást az
aprócska tűzről, amely az egyik jelentéktelen szektorban ütött ki, az
incidensnek azonban sokkal nagyobb jelentősége volt, mint a hír
hallatán bárki gondolta volna.
– Azt hiszem, a merénylet kitervelői nem akarták, hogy sikerüljön a
dolog – mondta Firenze.
Ki lehetett az, akinek elég mersze volt ahhoz, hogy éppen Baal
Firenze ellen kövessen el merényletet? Az orgyilkos a jelek szerint
megölte magát. Bölcsen tette, valószínűleg tudta, milyen kegyetlen
vallatásnak vetnék alá, ha elfogják. Sajnos, már nem lehetett
k i f a g g a t n i .
Vagy nem kifejezetten Firenzét akarták eltenni láb alól? Lehetséges
lenne, hogy ebben a szigorúan őrzött, jégtakaró alá bújtatott
labirintusban álnok csapdák várnak az inkvizítorokra?
– Kételyekkel tölt el az eset – mondta a nagymester. – És bizonyos
értelemben véve téged is gyanússá tesz.
Ez igaz. Miért válhat valaki célponttá? Az ilyesmi nem ok nélkül
v a l ó .
– Hogy érzed magad a legutóbbi megfiatalítás után, Baal Firenze? –
tudakolta a nagymester olyan hangon, mintha azért kérette volna
maga elé az inkvizítort, hogy erre a kérdésre választ kapjon.
Firenze megérintette az arcán végigfutó, ékkövekkel díszített
s e b h e l y e t .
– Arra sem emlékszem, ez hogy került az arcomra.
– Közvetlenül a sebészeinknek köszönheted, akik a második
felfrissítést végezték. Azoknak, akik lencsével helyettesítették az
újranövesztett szemedet.
– Ezt tudom, nagyuram.
– Amikor a műtét során belevágtak a húsodba, kiemelték a
sebhelybe ültetett rubinokat, és zafírokat tettek a helyükbe. Ezzel is
jelezni akarták, hogy új ember lettél.
A nagymester úgy beszélt Firenze megfiatalításáról, mintha csak a
minap történt volna, nem pedig két esztendeje. De mit számít az
idő, mit jelent két röpke esztendő? A Császár tízezer éve szenved.
A fájdalom időtlen és örök.
Az idő Firenze számára egyszerre volt átok és áldás. Vajon áldás-e
vagy átok, hogy úgy kell élnie, hogy sok olyan dologra nem
emlékszik, ami a múltban valószínűleg megtörtént vele?
Abban a kegyben részesült, hogy miután esküt tett a hallgatásra,
elmondták neki: egy évszázaddal korábban visszatért a Földre, mert
le akart leplezni egy Jaq Draco nevezetű, eretnekké vált inkvizítort.
Draco elrendelte az exterminatust egy Sztálindrómnak nevezett
világon, ahonnan nem sokkal korábban kipurgálták a genorzókat. A
felesleges exterminatus eredményeképpen Sztálindrómon minden
élet megszűnt, a Birodalom örökre lemondhatott róla.
Mivel valahogyan maga Firenze is belekeveredett a katasztrófával
záruló incidensbe, önként vállalta a Mélyigazságban történő
kihallgatást. Agyának rétegeit egymás után lehántották,
megvizsgálták és kiszárították, s megfosztották emlékeitől. A
kihallgatás végére olyan lett, akár egy újszülött. Beszélni sem
tudott, maga alá piszkított, és olyan ártatlan volt, mint a csecsemők.
A legelemibb módon sem tudott gondoskodni magáról.
Ezt követően az Inkvizíció taníttatni, neveltetni kezdte. Ez tizenöt
esztendőn át tartott. Mire végzett, hetvenéves is elmúlt már. Ezután
megfiatalították elgyötört testét – a folyamat során elvesztette
néhány, második gyermekkorával kapcsolatos emlékét. Majd
kiképezték; újra inkvizítor lett belőle. Elkötelezetten, hűen és
könyörtelenül szolgált, évtizedeken keresztül dolgozott, számtalan
világot bejárt. Végül visszavonult, és a fiatal inkvizítorok
kiképzésével foglalkozott. Ezután az Inkvizíció ismét azt kívánta
tőle, hogy jelentkezzen egy újabb fiatalításra...
Firenzét ezután talonban tartották, úgy kezelték, mintha ő lenne a
kulcs egy jövőben kinyitandó zárhoz.
– A jelek arra vallanak – mondta a nagymester halkan –, hogy a
meggyilkolt inkvizítorok többsége munkája során kapcsolatba került
az Örökkévalóság tervezettel...
– Amely a halhatatlan mutánsok felkutatására irányul.
– Pontosan. Amely ezeknek a deviáns elemeknek az elpusztítását
fogja eredményezni. Ha ez sikerül, a Császárnak többé nem
lesznek szánalmas, eretnek kis riválisai.
A nagymester felemelte a bal kezét, és energizált egy elektro
tetoválást. A tenyerén egy démonfej körvonalai rajzolódtak ki.
Firenze hasonlóképpen megmutatta a tenyerét, és akaraterejével
aktiválta a saját tetoválását. Az ő kezén is egy démonfej világított.
Ettől a pillanattól fogva Baal Firenze nem egyszerű inkvizítor, a
másik férfi pedig nem a mindenségben őrjáratozó inkvizítorok
nagymestere volt. Egyenrangú felekként néztek egymásra.
Mindketten az Ordo Malleus tagjai voltak, a káoszdémonok esküdt
ellenségei és üldözői.
Firenze beszívta a virtuherba füstjét, majd lassan kieresztette a
l e v e g ő t .
– Ezeket a gyilkosságokat – mondta a nagymester – a jelek szerint
a mi rendünk, az Ordo Malleus tagjai követték el.
Firenze habozott.
– Vagy olyanok, akik tudnak rendünk létezéséről, és a mi ruhánkba
bújva öltek.
– Lehetséges...
– Vannak szkizmák az Ordón belül?
A nagymester vérfagyasztó hangot hallatva felvihogott.
Lehetséges volna, hogy ez az ember, az Inkvizíció nagymestere, ez
a minden gyanú fölött álló férfi az Ordo Malleus titkos vezetője?
Vagy talán valaki más lenne az Ordo Malleus nagymestere?
Olyasvalaki, aki már gyanússá vált a hétköznapi inkvizítorok
szemében, s aki az Inkvizíció moráljának aláaknázásán dolgozik?
Az ilyen gondolatok kínokat okoztak. Az ilyen gondolatokat a
legalaposabban a Császár ellenségeinek elpusztításával lehetett
elűzni. Baal Firenze legalábbis ezt a módszert alkalmazta. Talán
éppen ez volt az oka annak, hogy visszavonulása előtt gyakran már
túlzásba vitte a purgálást; sokszor úgy viselkedett, mintha ki akarná
hangsúlyozni hűségét, mintha ellenpontozni szeretné, hogy
valamikor a múltban nem hitt ilyen erősen...
– Ha hinni lehet a szóbeszédnek – mondta a nagymester –, a
gyilkosságok idején bizonyos helyeken eldákat láttak.
H a r l e k i n e k e t . . .
Egy hányingert keltő kép úszott keresztül Firenze elméjén. Egy férfit
látott, aki pontosan úgy öltözködött és viselkedett, akár egy
Harlekin-bohóc. Valahol. Valamikor. Bárhogy erőlködött, a mentális
délibáb nem volt hajlandó tudata fókuszába kerülni.
– A jelentések szerint az eldák egy hatalmas orbitális telepet
építenek a Sztálindróm körül...
– Sztálindróm! – kiáltotta Firenze. Az elpusztított világ...
Firenze meghökkent. Az exterminatust követően még a
legalacsonyabb rendű életformák képviselői sem maradtak meg a
Sztálindrómon. Annak a bolygónak még belélegezhető atmoszférája
sem maradt. Miért építene valaki telepet éppen egy ilyen világ
közelében? Az ok minden bizonnyal nem a kolonizáció.
Az idegen lények számára egy ilyen romvilágnak bizonyára
szimbolikus jelentősége van. Talán egy elpusztított bolygó
közelsége fokozza valamelyik förtelmes szertartásuk hatásait. Az
eldák mindig is vonzódtak a kataklizmákhoz, a Sztálindróm pedig
akár a balvégzet emblémája is lehetett volna.
– Bizonyára valamilyen istenkáromló rituáléra készülnek – mondta
Firenze. A nagymester bólintott.
– Valami szent dologra, a saját megítélésük szerint.
– A Császáron kívül nincs más, aki szent lenne.
– Ez igaz. Az ő imádatán kívül minden más bálványozása hitellenes
c s e l e k e d e t .
– Talán – vélte Firenze – az inkvizítoraink legyilkolása nem más,
mint rituális áldozat? Lehet, hogy az eldák ember szövetségesei
követték el ezeket a szörnyűségeket?
A nagymester megmozgatta a kezét; a démonforma tetoválás
mintha megmoccant volna.
– Lehetséges – felelte. – Slaanesh kísértete mindig itt ólálkodik...
Slaanesh, a kéj démona... Az Ordo Malleus gyanította, hogy az
eldák eónokkal korábban bekövetkezett, világok tömegének
pusztulását eredményező bukása valamilyen kapcsolatban van
ezzel a káoszistennel. Azt, hogy ez a kapcsolat pontosan milyen
természetű, a legalaposabb vizsgálatokkal sem sikerült kideríteni.
Egy világ elpusztulása (egy olyan bolygóé, amelyen valaha
emberek éltek) bizonyára a Sztálindróm közelébe vonzza az idegen
lényeket, hogy éppen itt hajtsák végre minden bizonnyal
istenkáromló szertartásaikat...
A nagymester megnyalta gyöngyökkel díszített ajkait.
– Többet kell tudnunk az eldák és Slaanesh kapcsolatáról. – Az
Ordo Malleus tagjain kívül nem létezett ember, aki ép ésszel kibírta
volna, ha a tudomására jut egy ilyen természetű információ.
A nagymester eltüntette a tetoválását.
– Ha legalább a Birodalmunk képes lenne behatolni az eldák
hiperdómjába! Ha legalább egyetlen részletét fel tudnánk térképezni
ennek a hálónak! – Már olyan hangon beszélt, ahogy az Inkvizíció
nagymesteréhez illik.
Firenze bólintott. Az eldák képtelenek voltak arra, hogy direkt
módon átszeljék a hiperteret, hogy úgy haladjanak keresztül rajta,
ahogy – hála a navigátoroknak és a Császár áldott iránysugarának,
az Astronomicannak – az emberek. Viszont be tudtak lépni a
hiperteret át- meg átszelő, immatériumból lévő bonyolult,
labirintusszerű alagutakba.
Gyanítható volt, hogy a Sztálindróm körül keringő rejtélyes
építmény belsejében nem ügyelnek olyan szigorúan a biztonsági
rendszabályok betartására, mint máshol. Arra is számítani lehetett,
hogy a megrendezendő fesztivál során még nagyobb lesz a
l a z a s á g .
– Menj át oda, Baal Firenze! – parancsolta a nagymester. – Vezess
oda egy expedíciót! Létezésed harmadik fázisának legyen az a
célja, hogy megszerzed az eldák titkos tudását.
Meg persze az, hogy kiderítse, milyen kapcsolat van az idegen
lények és az inkvizítorok ellen elkövetett gyilkosságok között...
De mi van akkor, ha az eldák ügyködése pusztán álca, ha mindent a
figyelem elterelés érdekében csinálnak?
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek.
Lehet, hogy azért helyezték vissza az aktív inkvizítorok közé, hogy
személyesen lebbentse fel a fátylat arról a titokról, amelynek még a
Metaveritas sem tudott a közelébe férkőzni? A sztálindrómi utazás
Firenze számára lehetővé tette önmaga felfedezését.
Ha egyszer ott lesz, szenvedést és kínt okozhat. Haldokló elda
gyermekeket látott maga előtt.
A fekete nagymester még egyszer felvillantotta a démontetoválást.
– Reguláris űrgárdistákat vigyél magaddal, Firenze, ne a mi Szürke
Lovagjainkat. Egyelőre semmi sem bizonyítja, hogy a Káosz erői
léptek működésbe a bolygó környékén.
– És mi legyen akkor, ha beigazolódik, hogy démoni lények jelentek
meg a Sztálindrom körül?
A nagymester széttárta a kezét.
– Az űrgárdisták agyát ki lehet mosni. Hipnózisban meg lehet
fosztani őket az emlékeiktől.
Igen, ugyan úgy, ahogy valamilyen ismeretlen, titokzatos szervezet
Firenze elméjéből is kiemelte az emlékeket. Olyan hatékonyan,
hogy még a legradikálisabb agyhámozás során sem sikerült a
nyomukra bukkanni.
Firenze álmaiban elda arcok kísértettek... A legtöbbször egy
Harlekin elmosódott ábrázata jelent meg előtte; egy Harlekiné, aki
inkább embernek tűnt, mint idegennek.
Elda gyermekek fognak elpusztulni; az önhitt idegen lények
megismerik a bánat és a gyász ízét.
Az expedíció célja a Hiperháló titkainak kiderítése lesz. Ehhez
tényleg nincs szükség a Szürke Lovagokra. Firenze gondolatban
már nekilátott, hogy összeállítsa a szükséges eszközök, csapatok
l i s t á j á t .
Egy puhányember lebbent el mellette, tisztítószert fröcskölve
magából. Egyetlen apró gondolattöredéket sem foghatott fel az
inkvizítorok társalgásából. Firenze tisztában volt azzal, hogy a
tudatlanság az emberi faj egyetlen gyengéje. Ha csak vérrel,
könyörtelenséggel lehet megszerezni a tudást... Ám legyen!
A Phosphor csillag Orbal bolygója. Ion Dimitru inkvizítor plazmával
robbantotta szét az utolsó kaput. A robbanás megrázta testét, a
forróság megperzselte. Mögötte birodalmi gárdisták tolongtak;
borotvált fejük tetején a Császár, védelmezőjük dühtől torz, tetovált
arcmása díszelgett. Kezükben hosszú csövű lézerfegyvereket
tartottak. A törmelékdarabokkal teleszórt folyosón hullák hevertek.
Vándor inkvizítor – Dimitru az ő nyomát követve utazott egyik
világról a másikra – nem lehetett másutt, csakis ebben az utolsó
bunkerben. A hajsza régóta tartott, az üldözött sehol sem állt meg
hosszú időre. A „Vándor” nevet a mutáns választotta magának, aki
inkvizítornak maszkírozva bukkantfel a Birodalomban.
Vándor inkvizítor! Ó, mennyi eretnekség, mennyi istenkáromlás
rejlett e két szóban!
– Vándor! – bömbölte Dimitru. – Add meg magad!
A megsemmisítés előtti utolsó felszólításra mindig sort kellett
k e r í t e n i . . .
Ahogy a füst szétoszlott, a bunker mélyén megmozdult egy alak.
Dimitru lézerpisztolyt fogott a szabad kezébe.
A lövések, amelyek megfosztották Dimitrut az élettől, nem a bunker
belsejéből érkeztek. A kiröppentett surikenkorongok a mennyezeti
szellőzőnyílásból csapódtak ki. Lemetszették Dimitru haját,
lehántották fejbőrét, átmetszették a koponyáját, és szeleteket
hasítottak ki az agyából.
– Ostobák! – A hang fentről érkezett. – Az, aki idevezetett
benneteket, nem igaz lelkű inkvizítor! Dimtru imposztor volt! Aki a
Császárt imádja, annak a Vándort kell dicsőítenie!
Egy Tarot-lap lebegett le a mennyezet felől Dimitru hullája mellett
ért a padlóra.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Harlekin: Ébredések (II. fejezet)

2007-12-15T19:06:00.000+01:00

Második fejezet
Ébredések

Teljes sötétség.
Mintha a létezés hosszú ideje véget ért volna. Mintha a galaxis
valamennyi csillaga holt hamuvá és hideg pernyévé válva lebegett
volna, céltalanul az ürességben. Mintha minden halott lett volna a
végtelen feketeségben.
Mintha az egész univerzum megsemmisült volna.
Vagy... mintha még meg sem teremtődött volna. Mintha a kozmosz
nem hallatta volna első kínlódó kiáltását, nem indult volna el
gyötrelmekkel kövezett útján.
Teljes sötétség. Teljes csend.
De... Várjunk csak!
A sötétség, amihez hasonló csak az a feketeség lehet, amely az űr
mélyén, napoktól és bolygóktól sok száz fényévnyire sodródó
holdak szívében lévő barlangokat jellemzi, ez... mégsem abszolút!
Halovány, erőtlen fény pislákol a közepén. Mintha egy elektro
gyertya lobbanna lángra...
Ha valaki sokáig, mondjuk egy évig figyeli, a fotonok ernyedt
görcsölésre emlékeztető mozgásának köszönhetően felfedezheti a
sötétségben az iszonyatos, csövekkel és drótokkal körülvett halott
arcot, a Semmi egyetlen vak tanújának ábrázatát.
Ha az a bizonyos valaki még egy esztendőt rászán a nézelődésre,
kiveheti a hullát körbefogó hátborzongató trónus körvonalait,
megláthatja a szellemárnynak tűnő formákat.
Ha a szemlélődő még egy évig figyel, olyan érzése támadhat, hogy
valami csillogásfélét lát annak a valaminek a legszélén, ami
egykoron egy szem volt. Az a fénylő petty valóban nedvességfolt,
tényleg egy aprócska könnycsepp? Vagy talán csak az elektro
gyertya fénye tükröződik vissza valamiről?
* * *
Váratlanul, és az üresség közepén félelmetesen, újabb csillagok
fénylettek fel. Mindegyik egy vicsorgó, ocsmány és torz
szörnyetegre szórta sugarait. A bestiák kémként lestek a semmi
magányos vándorát, szüntelenül és fáradhatatlanul figyelték a vak
és béna, mégis érző és érzékelő lényt.
Fellobbant néhány újabb elektro gyertya A sötétség után metszően
éles volt a belőlük áradó világosság. A legelső csillaggyertya még
fényesebb lett, sugarai rávetültek a Mindenek Császárát ábrázoló
hatalmas méretű domborműre.
A domborműre, amelyen a Császár arcát, és az Ő isteni felségét
életben tartó trónprotézis egy részletét örökítették meg. Nem
aranyból, hanem fekete lakkbevonatú adamantiumból készült.
Az egyre erősödő fény leleplezte a titkot: a Császár képmása volt
az, amely tanúként végignézte a körülötte folyó eseményeket;
ennek a műalkotásnak a domborulatai tűntek szörnyeknek, amikor
még sűrűbb volt köröttük a sötétség.
Ezek a domborulatok és a mélyedések, fülkék falát díszítő
démonpofák. Az elektro gyertyák fénypászmái a fekete, üvegszerű
obszidián falakon, az éjsötét mennyezeten rebegtek, mozgóvá,
hullámzóvá változtatva a szűk folyosókon meg a belőlük nyíló
helyiségekben felvésett rúnákat és szent idézeteket. A démonpofák,
a rég nem használt ablakokat eltakaró, maszkokat formázó fed
lapok némelyike elvigyorodott, a szellőzőnyílások előtt elhelyezett
ábrázatok tátott szája nesztelenül beszívta és kieresztette a levegőt,
amelyben fel lehetett fedezni a száz évvel korábban elégett füstölő
rudak illatát.
Újabb fények gyúltak – indikátorok és kijelzők világítottak. Az apró
pöttyök sugarai együttesen sem voltak elég erősek ahhoz, hogy
világosságot teremtsenek; fényük csak arra volt jó, hogy még
inkább kihangsúlyozza az obszidián- és ébenfekete felületek
s ö t é t s é g é t .
Ám bármilyen keveset értek is ezek a fényforrások, bármilyen sűrű
volt is még belsejében a sötétség, a Tormentum Malorum nevezetű
hiperhajó lassanként feléledt.
Jaq Draco megmoccant a koporsó alakú sztázistartályban. A
szerkezet időmérőjén az érték, amelyet annak idején száz évre
állítottak be, most lenullázódott. A koporsó teteje felemelkedett,
Draco pedig kénytelen volt visszatérni a sokszor fájdalmas életbe.
Visszakapta öntudatát, aminek birtokában már oly sok
szenvedésben volt része.
Vagyis... még nem tért egészen magához, de már megkezdődött
nála az eszmélet visszanyerésének folyamata. A sztázis tartályban
– amelyben normális esetben az élelmiszerkészlethez tartozó grox
húst és spicai szarvasgombát tartották frissen – Jaq Draco
megtapasztalta, milyen az, ha egyetlen pillanatnak száz éven át
nincs vége.
Mert számára egy évszázadig tartott a tisztaságnak és a hűségnek
egyetlen szent pillanata, a lelki makulátlanság és a Császár iránti
elkötelezettség másodperce.
Végtagjai nem zsibbadtak el, nem váltak érzéketlenné, mégis úgy
érezte, hogy teste nem más, mint egy hasznavehetetlen húsdarab.
Hitványnak érezte magát, meg obszcénnek is; teste mintha olyan
horgony lett volna, amely örökre ehhez a világhoz rögzíti a lelkét.
Azt a lelket, amely megtisztult a sztázis tartályban töltött idő során,
az önként vállalt fogságban, amely száz évig, az ő számára
azonban egyetlen pillanatig tartott csupán.
Kiszállt a koporsóforma tartályból, megigazította magán fekete,
csuklyás köpenyét, és a Császár képmása előtt térdre ereszkedve
imádkozni kezdett.
De miért fohászkodott?
Hiszen már olyan tiszta volt, akár a százszor desztillált víz. Teste és
lelke mintha a tisztaság eleven tartálya lett volna.
A kétkedés azonban örök ellensége minden gondolkodó lénynek.
Talán már túlzás az ilyen mértékű tisztaság, a végletek pedig mindig
gyengévé teszik az embert, állandóan hibázásra kényszerítik. Aki
túlságosan tiszta, az hajlamos lehet arra. hogy éppen a tisztaság
ellen kövessen el valamilyen bűnt...
– Segíts nekem, ó, Emberiség Atyja – könyörgött Jaq Draco –,
segíts, hogy elviseljem az életet. Segíts, hogy újra létezni bírjak
ebben a húsbörtönben!
A Császár számára ez lehetetlen volt, az ő eleven holttestét a
trónprotézis, egy olyan gépezet tartotta életben, amely bármelyik
sztázis tartálynál iszonyatosabb volt. Ő átérezte az emberi faj
valamennyi egyedének szenvedéseit, és viszonzásképpen
törhetetlen akaratával megtartotta a világban a gyötrelmet, a kínt,
hogy az emberiség megedződjön a megpróbáltatások során, és
erőssé, keménnyé válva nézhessen szembe a Káosz borzalmaival.
– És vezérelj engem, istenem...
Vezérelni? Miért? Miben? Hová? A hiperhajó fedélzetén jeges volt a
levegő, ám Jaq Draco mégsem emiatt rázkódott össze.
Az okkult tudat és az eltorzult idő fénylő ösvényét követve ő és
három társa eljutott a Császár színe elé. Vajon az Isten
szentesítette ezt a tolakodásnak is minősíthető tettüket? Vagy
esetleg éppen azt tették, amit Ő kívánt tőlük? A trónteremben
lezajlott szóváltás iszonyatos pillanataiban, miután Jaqot
megfosztották címeitől és rangjától, majd visszahelyezték
pozíciójába, a Császár önmagával, saját, szilánkokra hasadozott
tudatának különálló részeivel folytatott vitát. A jelek arra vallottak,
hogy a Császár elméje éppoly bonyolult és hatalmas, mint maga a
galaxis, a végtelen tér, amelynek egyetlen igaznak hitt részletében
sem lehetett vakon megbízni.
Lehet, hogy a Császár tudatának valamelyik önállóan működő része
rendelte el a hidra létrehozását, annak a lénynek a megteremtését,
amely képes lenne megfertőzni az emberek tudatát, amely
rabszolgasorba tudná hajtani az emberiséget? Talán a mindenkit
magába olvasztani képes hidraszörny rendeltetése éppen az, hogy
az uralkodó, az állandó és végtelennek ígérkező szenvedésbe
belefáradt Istencsászár helyére lépjen. Vagy lehet, hogy a Császár
nem vett tudomást arról a konspirációról, amelynek célja az volt,
hogy a hiperűr mélyéből előhalászott hidrát elterjessze a lakott
u n i v e r z u m b a n ?
– Vezérelj engem... – suttogta Jaq a fekete adamantium dombormű
előtt térdelve.

boomp3.com

De miben? Merre? Az a bizonyos fénylő ösvény már rég eltűnt. Jaq
és társai rengeteg időt pazaroltak a menekülésre, arra, hogy távol
kerüljenek a császári udvar központi részétől, amelyet az uralkodó
könyörtelen és vakon hű testőrei védelmeztek. Rengeteg időbe
tellett, hogy átvergődjenek a Császár palotáját alkotó egymásba
olvadó gigantikus városrengetegeken, amelyekben őrök és
békebírák cirkáltak. Hosszú hetek teltek el, mire keresztülvágtak a
csarnokok ezrein, a mocskos kloákavezetékekre emlékeztető
folyosókon, a labirintusokon, a könyvtárakon és szentélyeken, az
Administratum óriási hivatali épületein és helyiségein; míg felfelé,
majd lefelé haladva átjutottak a katedrális-laborokon. Új ruhákat
lopva, új személyazonosságot rabolva maguknak, hazudva, álruhát
és maszkot öltve, időnként gyilkosságra kényszerülve menekültek,
és közben mindvégig azt az útmutatást követték, amelyet Jaq
Tarot-paklijának egyik lapjától, a kalapácsos Főpaptól kaptak – attól
a Főpaptól, aki Draco vonásait viselte az arcán. Egy alkalommal egy
kisebb háborúnak is beillő lázongás közepén találták magukat. A
felfordulásban Zhord, a zömik, elszakadt tőlük, s később sem
sikerült megtalálniuk.
Jaq és két megmaradt társa végül kijutott az egyik kisebb
űrkikötőbe. Éppen akkor értek oda, amikor – valószínűleg az
élelmiszer-ellátás hiányosságai miatt – egy újabb felkelés
készülődött a környéken. Rebellió – kitört az emberekben
felgyülemlett fortyogó elégedetlenség, a sérelmek okozta
elmérgesedett sebekből kifakadt a lázadás forró gennye.
A fénylő ösvényt követve átjutottak a megvadult tömegen, és
felmenekültek egy kis teherszállító hajóra. A bárka raktere
ínyencségnek számító élelmiszerekkel volt tele. A legénységből
csupán ketten tartózkodtak a fedélzetén; amikor Jaq a társaival
megérkezett, egyikük sem élt már. Suriken pisztolyokkal végeztek
velük; a hűtők még nem hűltek ki. A férfiak arcát véres cafatokká
hasogatták a sebesen pörgő borotvaéles pengelövedékek,
átmetszették az orr- és pofacsontokat, mély árkokat hasítottak az
a g y v e l e j ü k b e . . .
A kezükben suriken pisztolyt szorongattak. Mi történhetett velük?
Talán hajba kaptak valamin, és egyszerre lőttek rá egymásra?
Arcuk a felismerhetetlenségig eltorzult.
Vajon normális esetben is ilyen pisztolyokkal voltak
felfegyverkezve? Ilyen fegyvereket kaptak, hogy amikor elhagyják
hajójukat, legyen mivel megvédeniük magukat az űrkikötői
kocsmákban és bordélyokban? A suriken pisztolyok marsi
gyártmányúnak látszottak; az Adeptus Mechanicus bolyüzemeinek
valamelyikében az eldák egyik fegyverét lekopírozva készíthették
ő k e t . . .
Minden jel arra vallott, hogy a teherhajó a Marsra indult, rakományát
a Cultus Mechanicus technopapjainak szánták. Az ínyencségeket
nem a Földön állították elő – a Császár palotabolygóján a talaj
ugyanolyan mérgezett volt, mint a levegő. A földi kikötő csupán
tranzitállomás lehetett, a rakomány végcélja az iparbolygó volt.
Miért volt szükség erre a kitérőre? Miért nem vitték egyenesen a
Marsra? Lehet, hogy a Mars valamelyik magas rangú gépésze,
esetleg a Nagy Fabrikátor egyik mérnök helyettese csempészéssel
f o g l a l k o z i k ?
A Jaq számára menekülést jelentő lehetőség a manipuláció bűzét
árasztotta. Valaki mintha előre kitervelte volna, merre kanyarogjon a
fénylő ösvény, milyen tanácsokat adjon a Tarot-lap.
Mintha valaki minden lépését figyelte volna. Lehet, hogy a Császár
számtalan elmeszilánkjának egyike? Jaq imádkozott, hogy így
l e g y e n .
Vagy talán valami más hatalom avatkozott az ügyeibe?
Fogalma sem volt róla, melyik feltételezés lehet igaz, de nem
tehetett mást, a teherhajón kellett elhagynia a Földet.
A tomboló felkelés közepette a megfelelő kódok megadása után
Vitalij Gugol felvitte a teherhajót az űrhajókkal és orbitális
erődítményekkel telezsúfolt űrbe. Ezután a Mars felé vették az
irányt, majd letértek a pályájukról. Később újabb pályamódosítást
hajtottak végre. Jaq, amikor a rádión keresztül faggatózó
kérdéseket kapott, hajtóműproblémákról beszélt, meg arról, hogy
sorra kudarcot vallott azokkal a mechanikus Utániakkal, amelyekkel
elevenre lehetett volna masszírozni a gépezet lelkét. Olyan ügyesen
hazudott, hogy már-már ő maga is elhitte, amit mondott. Ugyan
mikor lehet meggyőzőbb a hazugság, ha nem akkor, amikor a
hazug szentül hiszi, hogy igazat mond?
A hajtóművek természetesen a vártnak megfelelően reagáltak a Jaq
által elmondott invokációkra. Sajnos, Zhord nélkül kellett elvégeznie
a feladatot. Hiányzott neki a mogorva, aprócska mérnök. A zömik
nem imádkozott volna a hajtóműveknek; ő jobban bízott a
szerszámok és csavarkulcsok hatásában, mint a rúnák és
ráolvasások erejében. A teherhajó akadálytalanul keresztülhatolt a
belső védelmi vonalon, azután a középsőn, végül a külsőn is.
Mire ez megtörtént, Jaq már halványan sem érezte, merre vezet a
fénylő ösvény. A furcsán viselkedő Tarottói sem akart tanácsot
kérni; tartott attól, hogy valamilyen gonosz hatalom kerítette
hatalmába a pakliját, és nem szeretett volna démonok által kijelölt
úton továbbhaladni...
Végül az űr kiürült körülöttük, már csak az órákkal, napokkal
korábban leadott, a végtelen térben kószán keringő rádióüzenetek
cikáztak benne. És persze a telepatikus beszélgetések. Sajnos, a
fedélzeten nem volt asztropata, aki belehallgathatott volna ezekbe a
k o m m u n i k á c i ó f o s z l á n y o k b a .
A teherhajó túljutott a Naprendszer peremén, átért abba a zónába,
ahonnan az intersztelláris hajók át szoktak ugrani a hipertérbe. A
szubsztelláris hajóknak ritkán volt okuk arra, hogy ennél a
szektornál kijjebb repüljenek a közönséges térbe.
Nem sokkal később a teherhajó kijutott az üstökösök övezetébe.
A Nap ekkor már csupán aprócska pont volt a hajó jobb oldalán, egy
a többi fénylő pötty közül. A Föld szülőanyja jelentéktelenné
zsugorodott, pedig a hajó még mindig sokkal közelebb volt hozzá,
mint az űr tengerében lévő csillagszigetek bármelyikéhez. A
távolság nevetségesen kicsi volt, ám a Sol máris semmivé változott;
porszem volt csupán a homoksivatagban.
De ennek nem volt túlságosan nagy jelentősége, mert a Földre
gondot viselő anya – és apa is egy személyben – az az élő hulla
volt, aki az arany trónprotézisbe zártan kisugározta magából az
Astronomicant, azt a vezérjelet, amely képes behatolni a galaxis
mélyére, a legfeketébb sötétségbe is...
Az üstökösök övezete is üresnek tűnt. A jég- és sziklahegyek milliói
közömbösen rótták sok ezer éves útjukat a hideg semmiben.
Legtöbbjük legalább olyan messze volt a szomszédjától, mint a Föld
a Marstól. A csillagok csak erőtlen fénnyel világították meg ezeket
az űrbeli árvákat. Ha valamelyik sziklatömb összeütközött a
társával, vagy ha két fattyú túlságosan közel került egymáshoz, a
kisebb száguldva elindult a Nap felé. Az eltérített test csak akkor
növesztett magának látható, a napszélben gőzölgő farkat, amikor
irányt változtatva megkezdte rohanását. Csak ekkor lett belőle
valódi üstökös, vándorhegy, amely ezerszer nagyobb kinetikus
energiával rendelkezik, mint bármelyik rakéta vagy termonukleáris
ö k ö l .
A kozmoszban minden képes volt a pusztításra. Még az is tudott
ölni, ami sohasem ismerte az életet.
Amíg üstökössé nem váltak, az övezetben keringő űrfattyak
észrevétlenek maradtak.
Vitalij Gugol végül megtalálta a sötét ürességnek azt a részét, ahol
a Tormentum Maíorumnak a beletáplált utasításoknak megfelelően
várakoznia kellett.
A teherhajóról átvittek a saját hajójukra néhány élelmiszerrel teli
tartályt meg három üreset is. Úgy tervezték, ezekbe fognak
befeküdni; ezekben kezdik meg sztázis álmukat.
A semminek ebből a régiójából kifelé irányuló hosszú út során
alvócellája magányában Jaq rámondta jelentését egy adatkockára.
Az Ordo Malleus nagymesterének szemére kódolt kis kockát, a
Liber Secretorumot ezután átvitte a teherhajóra, amely sorsára
hagyottan előbb-utóbb elindul a Nap irányába. Másfelé nem mehet,
legénység híján a gravitáció veszi át a kormányzását.
Vajon eljut a kocka a címzetthez? Vajon megtalálják? Mi van akkor,
ha a teherhajó véletlenül összeütközik az egyik vándorheggyel?
Lehet, hogy éppen a védelmi vonal fegyver automatái fogják
m e g s e m m i s í t e n i . . .
Amint feljutott a Tormentum Malorum fedélzetére, Gugol végre újra
képes lett arra, hogy navigáljon a hipertérben. A hajó ugrott, azután
újra nekilódult. Ezt követően megállt, és körülbelül két fényévnyi
távolságban a legközelebbi csillagtól sodródott egy darabig.
Az nem számított, hogy lassan vagy gyorsan sodródik; a normál
űrben akkor sem juthat el túlságosan messzire, ha több ezer éven
át hánykolódik. A védelméről azonban gondoskodni kellett:
álcaerőmezőket vontak köré. és pajzsokat, Jaq pedig ráhúzott egy
v é d ő a u r á t .
A Tormentum Malorum hajtóműveit leállították, készenléti állapotba
helyezték. Jaq, a navigátor és az orgyilkos ezután bemászott a
három üres tartályba. Beállították az időzítőket – a sztázis koporsók
fedelének száz évvel később kellett felnyílnia –, majd élve
lefagyasztott húsdarabokká változtatták magukat.
Eltelt a száz év...
Az idő elvesztette jelentését.
A tisztaságban eltöltött, pillanatnak tűnő száz év, és most... az
ébrenlét mocska. Az öntudat parancsai. A késztetés és a sürgetés.
Jaq ismét megrázkódott. A szellőző- és fűtőrendszert úgy állították
be, hogy már a koporsók felnyílása előtt egy héttel melegedni
kezdjen a hajó levegője. A jelek szerint ez a hét nap túlságosan
kevés volt erre. Hideg volt, de Jaq annak is örült, hogy nem fagyott
halálra, amikor kiszállt a sztázisból.
Amikor ő kiszállt a sztázisból. Egyedül...
A másik két tartály, Ey'Lindié és Gugolé... Lehet, hogy
meghibásodtak? Lehet, hogy a koporsókban már csak csontokat,
mumifikálódott bőrt és kiszáradt szervhalmokat talál?
Megijedt, amikor arra gondolt, hogy esetleg egyedül, navigátor
nélkül maradt. Egy ember ilyen helyzetben akkor sem tudná
megőrizni tudata épségét, ha tudja, hogy a Császár elméje
támogatja. Az ember esendő, képtelen elviselni a tehetetlenséget és
a magányt.
Mert a társai nélkül idekint magányosabb lenne, mint az az eretnek,
akit az Inkvizíció automatizált tömlöcébe vetettek, vagy akit a több
kilométer vastag jégréteg alatt kivájt, sziklafalú cellába zártak. Az a
rab legalább bízhat benne, hogy egyszer kikerül börtönéből – ha
másért nem, hát a kihallgatás végett. Ha megszünteti az egyedüllét
kínját, talán még a fizikai fájdalom is kellemes lehet.
Ha nincs a hajón navigátor, ki fog belenézni a hipertérbe? A
Tormentum Malorum talán soha többé nem lesz képes rá, hogy
elugorjon a kozmosznak ebből a térségéből.
– Mindenek Atyja, kegyelmezz a navigátoromnak és az
o r g y i l k o s o m n a k ! . . .
Mielőtt Jaqnak sikerült volna elég lelkierőt összevakarnia ahhoz,
hogy átmenjen Vitalij Gugol kapszulájához (amelyben talán csak
egy vigyorgó koponyát talál), halk kattanás kíséretében felnyílt a
harmadik sztázis koporsó fedele.
E y X i n d i !
A nő... Rövidre nyírt hollófekete haj. Sima, elefántcsont fehér arc.
Aranyszínű szempár.
Milyen könnyedén kelt ki a koporsóból! Milyen rugalmasan mozgott,
amikor testre simuló fekete-vörös orgyilkos mezében a padlóra
t o p p a n t o t t !
Jaq elméjéből és lelkéből még nem illant el a végtelen tisztaság
érzete, ám ebben a pillanatban, Ey'Lindi feltámadásának
másodpercében – nem tehetett róla – eszébe jutottak a nő testén
feketéllő tetoválások, amelyek közül mindegyik egy-egy sebhelyet
takart. Eszébe jutottak a nő mellén lévő szkarabeuszok. A
hatalmas, szőrös pók, amely a derekát ölelte át a lábaival. A
számtalan heg, a szörnyű sérülések, amelyek közül a
legiszonyatosabbak a lelkén éktelenkedtek...
– Jaq – mondta Ey'Lindi halkan. Egyenesen állt, kihúzta magát. Egy
leheletnyivel magasabb volt Dracónál, bár ő sem számított
alacsonynak. Egy leheletnyivel? Ey'Lindi lehelete a halál, ha úgy
akarja. Egyszer az alvófülkéje magányában oly forró s
szenvedélyes volt a lehelete...
– Tisztaság – mondta Jaq a nőnek, mintegy üdvözlésképpen, majd,
mintha el akarná leplezni bizonytalanságát, sietve megkérdezte: –
Mire gondoltál egy perccel ezelőtt, száz éve?
Ey'Lindi pislogott, azután válaszolt. – A semmire. Az ürességre.
Jaq sejtette, hogy ezt a feleletet fogja kapni. Ey'Lindi a szavaival
bebizonyította, megőrizte elméje épségét.
Ey'Lindi kérdőn oldalra döntötte a fejét.
– Remélem, ezután már csak Vitalijnak kell foglalkoznia a semmivel.
– Ebben én is bízom.
Ha Gugol még életben van, valóban így lesz.
Ha viszont a navigátor meghalt, Jaq tudta, hosszú időre kettesben
marad ezzel az orgyilkossal, ezzel az álkurtizánnal. Egyedül lesznek
egész hátralévő életükben...
Milyen ostoba gondolat! Csak addig maradnának életben, amíg
kitart a raktárakban felhalmozott élelem. Mennyi idő lehet ez? Egy
év? Azután éhen pusztulnának.
Tiszta fejjel kell gondolkozni!
Ha Vitalij nem él, neki és Ey'Lindinek vissza kell feküdnie a
sztázisba. Permanens sztázisba, és egészen addig kell ott
maradniuk, amíg valaki véletlenül megtalálja a sodródó Tormentum
Malorumot. Ezer, talán tízezer évig. Vagy amíg a galaxist elpusztítja
a dühöngő Káosz. Vagy amíg a Fény megnyeri a végső küzdelmet.
Jaq kételkedett benne, hogy ez utóbbi valaha megtörténhet.
Előre fel akart készülni mindenre, de aztán rájött, valójában csak
azért töpreng, hogy az időt húzza. Valahogy nem volt kedve
megvizsgálni Gugol koporsóját, ám végül Ey'Lindi társaságában
mégis elindult.
A nő ért oda elsőként. Milyen meghökkentően fürge! Pedig száz
évig meg sem moccant. Jaq és Ey'Lindi keze egyszerre fogta meg a
tartály tetejét. Ujjaik egy pillanatra összeértek.
Vitalij Gugol magzatpózban, nyál csorgatva feküdt a koporsóban.
Véres nyál folyt a szájából.
Az álla már egészen vörös volt. Élénkvörös, tehát a vér még
egészen friss.
Miközben Jaq imádkozott, vagy miközben Ey'Lindire meregette a
szemét, Vitalij számára is véget ért a sztázis állapot. A navigátor
azonban nem lökte fel koporsója tetejét. Ehelyett inkább az alsó
ajkába harapott. Jaq látta, a fogai még mindig a húsába mélyednek.
– Vitalij!...
Ey'Lindi megfogta és ülő helyzetbe rántotta a navigátort. Ujjaival
szétfeszítette a férfi állkapcsát. A körmére vér csurrant. Kezét sietve
beletörölte Gugol fekete selyemből készült fodros ruhájába, a
navigátor kedvenc öltözékébe. Megsimogatta a férfi arcán a
ráncokat (Gugol még fiatal ember volt, ám a hipertér figyelésével
eltöltött évek idő előtt mély árkokat metszettek az arcára), majd
megigazította a kopaszodó fej köré kötött sálkendőt, nehogy akár
egyetlen pillanatra kénytelen legyen belenézni a homlokán lévő
hiper szembe.
Vitalij gurgulázó hangot hallatott.
– En... – Csupán ezt az egyetlen szót bírta kinyögni, ám ezzel is
sikerült megnyugtatnia aggódó társait, akik hinni és bízni kezdtek,
hogy minden rendben lesz. Gugol fogai ismét az ajkába mélyedtek.
Összeráncolta a homlokát, arca fájdalmasan megrándult. – A
fájdalom... oly édes! – motyogta. – A hús oly édes. Harapok, hogy...
fájdalmat okozzak magamnak. Oly édes, és mégis oly fájdalmas...
– Mi járt a fejedben, míg sztázisban voltál? – kérdezte Ey'Lindi.
– Mindenek Atyja, adj erőt ennek az embernek! – imádkozott Jaq.
– Mire gondoltál, Vitalij?
A navigátor ajkai eltávolodtak egymástól, s eszelős vigyorra
húzódtak. A sebekből élénkvörösen folyt a vér.
– En... elkövettem egy kis hibát – mondta. – A félelem utolsó
pillanatában éppen azon gondolkoztam... mi lenne az, amire a
legkevésbé szeretnék gondolni, amíg sztázisban vagyok. Egyetlen
pillanatra eszembe jutott Queem Malagnia...
A förtelmes érzékiség, az undorító vágy káoszmázas óriás
asszonya! A tetovált mellű, zsíros bőrű ocsmányság, aki
rézkarikákat akasztatott a mellbimbóiba; aki azon a káosz-világon
élt, ahol – bár ez korántsem volt biztos – a hidrát megteremtették...
– Queem Malagniára gondoltam, aki... megszülte... SlishyV.
Tehát az az egyszerre gyönyörű és undorító mutáns nő járt az
eszében, akinek törékeny és fehér testét művirágokkal díszített
sodronyacél akrobatatrikó takarta; akinek dús szőke haja és érzéki
arca volt. Vitalij Gugol a démonlányra gondolt, Slaaneshnek, a kéj
és a kín istenének szolgálójára, Slishyre, akinek karjait kitines
rákollók, lábait strucckarmok helyettesítették; akinek kívánatos
formájú kemény fenekéből borotvaéles farok nőtt ki. Slishy járt az
eszében, akit Ey'Lindi ölt meg, s aki halálos agóniája közben a
gyönyör hangjait hallatta.
Ey'Lindi szájából sziszegve tört elő a levegő.
– Megnyílt Queem húsos szerelemcsatornája – motyogta Vitalij –,
és Slishy bújt elő belőle. A rákollóival vágott utat magának, és...
– Elég ebből! – mordult rá Jaq. A tisztaságot, aminek érzete
szétáradt benne, egyszeriben beszennyezték a förtelmes
mutánsokkal kapcsolatos emlékek. – Esto tacitus! – tette hozzá
parancsoló hangon. – Silenda est!
Leheletük párává válva, vékony rétegben az obszidiánfalakra
t a p a d t .
– Hideg van – mondta Ey'Lindi. Nem panasznak szánta a
megjegyzést, hiszen az orgyilkoskiképzés során, amit végig kellett
csinálnia, megtanulta, hogyan lehet elviselni a fagyos hideget és a
bőrperzselő hőséget. – Gyakorolnom kell – tette hozzá.
Ó, igen... Gyakorolnia kell, hogy izometrikus kecsességével és
akrobatikus eleganciájával elterelje Vitalij gondolatait az
elfajzottakról, és megakadályozza, hogy a navigátor az érzéki és
halálos Slishyvel foglalkozzék. Jaq helyeslően bólintott, de jégkék
szemében fellobbant a szkepticizmus tüze.

Ey'Lindi ennek ellenére nekilátott, hogy végrehajtsa gyakorlatait.
Valamivel később Gugol az aprólékosan kidolgozott
domborművekkel díszített navigátorülésben hevert, és az üres hiper
monitort bámulta. Testére amulett füzéreket és ikonokat aggatott.
Az obszidiánfalú vezérlőteremben még mindig hideg volt. A Jaq által
meggyújtott füstölőrudak lassan eregették szürke csíkjaikat; a
levegőt nehézzé tette a vallásos alázatosságot elősegítő vegai
virtuherba és a sivatagi bokrok kivonatából készült dohmirha szaga,
amely állítólag erőt ad az embernek, és az elmére is tisztító hatást
g y a k o r o l .
Vitalij Gugolnak szüksége is volt ilyen segédeszközökre ahhoz,
hogy megtalálj? a hipertérben a legközelebbi naphoz és világaihoz
vezető vektort.
Magában halkan motyorászott:
– Katt!, a hajó testén karmok koppannak.
Koponyámban édes csápok kígyóznak...
Megrázta tar fejét, hogy megszabadítsa elméjét az emlékképektől.
Sebzett ajka a foga felé mozdult, de sikerült erőt vennie magán. Egy
kicsit feljebb tolta a homlokán a sálkendőt. Úgy izzadt, mintha láz
g y ö t ö r n é .
Minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy uralkodjon
m a g á n .
De vajon ennyi elég lesz-e?
Ey'Lindi figyelmesen nézte a navigátort, készen arra, hogy szükség
esetén megölje, ujjának egyetlen idegblokkoló érintésével kipréselje
belőle az életet. A Tormentum Malorum rendelkezett olyan
pajzsokkal, amelyek megvédik a hipertérből érkező démonokkal
szemben, de mi van akkor, ha a navigátor – aki elméjével belenyúlt
a hipertérbe – éppen arra készül, hogy megidézzen és segítsen egy
káoszlényt? Mi van akkor, ha ide akar hívni egy démont, esetleg a
d é m o n a s s z o n y t ?
Ennél a variációnál már az is jobb, ha meghal. Még akkor is ez a
helyes megoldás, ha navigátor nélkül itt ragadnak a semmi
közepén. Akkor pedig, amikor a Tormentum Malorum már belépett a
hipertérbe... akkor még gyorsabban kell majd végezni Gugollal.
Persze lehet, hogy abban a helyzetben már a gyilkosság sem segít;
talán ha erre sor kerül, már csak az imák téríthetik el a felserkentett
démonokat a céljuktól.
Tehetetlenül sodródni a hipertérben, és abban reménykedni, hogy a
hajó összetalálkozik egy roncstömeggel, majd beolvad a többi
szerencsétlenül járt űrbárka köré... Nem valami biztató kilátás,
ennek ellenére Ey'Lindi tudta, mit kell tennie.
Eltűnődött. Vajon Vitalij tisztában van azzal, hogy szükség esetén
neki muszáj megölnie? Mert megteszi, ez egészen biztos, hiszen ez
a kötelessége.
– Inkvizítor – mormolta Ey'Lindi alig hallható hangon. –
Navigátorunk félig elvesztette a józan eszét. – A feladatai között
nem szerepelt, hogy kérdezősködnie kell, vagy észre kell vennie
bizonyos dolgokat, de mégsem bírta ki, hogy ne tegye szóvá
f e l f e d e z é s é t .
– Reménykedjünk, hogy elméjének épen maradt felével is képes
lesz továbbvinni a hajót – felelte Jaq.
Ey'Lindi bólintott. Tisztában volt azzal, hogy Vitalij aggasztó állapota
ellenére sem halaszthatják el az indulást. Talán egy nap se kell
hozzá, és a navigátor elméjének már csak egyharmada marad
normális, a másik kétharmad rész megbomlik.
El kell jutniuk valamelyik világra. Találniuk kell egy asztropatát. Egy
asztropata képes lenne belehallgatni a Föld irányából érkező
pszichikai kommunikációörvénybe. Egy asztropata lehallgathatná a
katonai adásokat éppúgy, mint a kereskedelmi híreket meg a
teológiai üzeneteket. A pszichikai üzenetek e szegmenséből azután
– amely az egészhez képest vékony szeletke, mégis irdatlan
mennyiségű adat – képes lenne kisilabizálni, hogy mi a helyzet,
melyek a legfontosabb események száz esztendővel azután, hogy
Jaq Draco elmenekült a Földről; egy évszázaddal azt követően,
hogy tudomást szerzett a hidra-összeesküvésről.
Mert valaminek történnie kellett, hiszen eltűnése előtt nyomokat
hagyott hátra. Azóta a Liber Secrorumnak már el kellett jutnia a
Malleus nagymesteréhez. Az Ordo Malleus pedig bizonyára reagált,
és akcióba kezdett. Jaq az elcsípett kommunikációmorzsákból
valószínűleg megértené, hogy a rend mit tett, és mire készül; titkos
inkvizítorként képes lenne megfejteni a mások számára érthetetlen
kódokat is.
Melyik bolygót kellene célba venniük?
Miközben Ey'Lindi a navigátort figyelte, Jaq elővette a kikészített
mutánsbőrbe göngyölt kártyapaklit, a személyes Tarotját. Hangosan
imádkozni kezdett, a Császár szelleméhez fohászkodott, hogy
segítséget kérjen tőle a jövendöléshez.
Ezután legyező alakban szétnyitotta a hetvennyolc lapot, az
interaktív képeket ábrázoló kristályszeletkéket.
Négy sorozat – Discordia, Adeptio, Creatio, Mandatio – és a nagy
arkánum lapjai.
A Discordia-sorozat a küzdelmet és a viszályt, ugyanakkor a
hatalom és tekintély birtokosát jelképezte. A lapokon lévő rajzok a
Birodalom ellenségeit ábrázolták a támadó természetű vagy színleg
barátságos idegen lényeket, a hipertér korcsait. Az egyik lapon azt a
Káoszhoz pártolt renegátot lehetett látni, amellyel Jaq az Iszonyat
Szemében találkozott, a következőn pedig egy földöntúlian szép
eldát, egv Maszk harcost.
Az Adeptio sorozat a kemény munkát jelképezte. Ebbe a kis
arkánumba tartozott az Űrgárdista és az Orgyilkos. Jaqnak feltűnt,
hogy az Orgyilkos lapján megjelenő alak mennyire hasonlít
E y ' L i n d i r e . . .
A Creatio sorozat a termékenység szimbóluma volt. Ebbe tartozott
például a Navigátor és az Asztropata. Az egyik lapon egy bozontos,
vörös szakállt, sildes sapkát és kopottas dzsekit viselő zömik
mérnök látszott, aki a megszólalásig hasonlított a sajnálatos módon
elvesztett Zhordra.
A Mandatio-sorozat a stabilitás arkánuma volt. Ide tartozott az
Inkvizíció, Jaq személyes lapja azonban mégsem ez, hanem a nagy
arkánum részét képező kalapácsos, trónuson ülő Főpap volt.
A Főpap arca a lapon pontosan olyan volt, mint Jaqé: komor és
sebhelyes. Orra alatt vékonyka, őszülő bajusz díszelgett, állcsúcsán
nyírt kecskeszakáll sötétlett. A szakáll egy vékonyka csíkja felnyúlt
az alsó ajkáig. A jobb orcáján – a kártyán – egy emberi koponya
köré fonódó polipot ábrázoló elektromos tetoválás, a hidra jele
v i l á g í t o t t .
A hidráé, amelynek spórái befészkelhetik magukat az emberek
elméjébe. Egyszer, a távoli – vagy talán már nem is olyan messzi
jövőben az összeesküvés eléri célját, és a hidra révén az emberi faj
valamennyi egyede összekötődik, egyetlen hatalmas romboló
gépezetté válik, amely képes lesz kiűzni a galaxisból a romlott
lelkeket és az idegen lényeket; amely fel tudja venni a harcot
magával a Káosszal is; amely felperzselheti a démonok poklát.
Amely megtisztíthatja a kozmoszt.
Vagy elősegítheti pusztulását, megsemmisítve az őt alkotó,
rabszolgasorba kényszerített emberiséget...
Jaq sebhelyes arcán a hidra tetovált jele láthatatlan maradt. Most
nem akarta, hogy megjelenjen a rajzolat, fekete ruhája pedig
eltakarta a testét ékítő többi tetoválást, az általa legyőzött démonok
s z i m b ó l u m a i t .
A Főpapot – amely azonos volt vele – középre helyezve nekilátott,
hogy a találomra húzott lapokból kirakjon egy csillagalakzatot.
M e g r e m e g e t t .
Az első lap a Csillag volt, a nagy arkánumból. A kép egy nagy,
jelentősnek tűnő csillagot és több kisebb, halványabban világító
égitestet ábrázolt.
A következő lap a Slaanesh volt, ugyancsak a nagy arkánumból. A
kristályszelet felületén egy démonasszony képe látszott. Egy olyan
démonasszonyé, amely kísértetiesen emlékeztetett Slishyre.
A harmadik lap a Navigátor volt. Az alak fejjel lefelé lógott egy
akasztófáról. Jaq még sohasem látta ilyennek ezt a képet. A
Navigátort szimbolizáló férfi homlokán semmi sem takarta el a hiper
szemet, amelynek egyetlen pillantásával ölni lehet.
Jaq gyorsan lefordította az utolsó két lapot.
– Védelmezz minket! – imádkozott.
Felemelte a Csillagot, és odahajította a székében motyorgó
navigátor felé.
– Ezzel határozd meg az úti célunkat!
* * *
Kezdetét vette az utazás. A Tormentum Malorum belemerült az
elveszett lelkek tengerébe, a hipertérben száguldott. Kísérteties
mintázatok örvénylettek a hiper monitoron; a vonalak úgy
kavarogtak, mintha alakot ölteni szándékozó, a monitor fogságából
kitörni akaró élőlények lennének.
Gugol, mielőtt hozzányúlt volna a vezérlőműhöz, felhúzott egy
ékköves kesztyűt. A hajtóművek – amelyeket egy évszázaddal
korábban még Zhord pofozott helyre – megnyugtatóan üvöltöttek,
erőtől lüktettek.
– Az Astronomican fényes és tiszta – kántálta Gugol. Hangját még a
szokásosnál is dallamosabbá változtatta az idegesség. – Nagyon
tiszta. Nagyon fényes..

.
Neki valóban fényes lehetett, hiszen hiperszemével képes volt
meglátni a Császár iránysugarát. Ami Jaqot illeti, ő semmit sem
fogott fel az Astronomicanból. Ey'Lindi sem látta a sugarat, de neki
nem is ez volt a feladata – őt azért rendelték a titkos inkvizítor
mellé, hogy szükség esetén gyilkoljon.
Vitalij tehát tisztának érzékelte a jelet, két társa azonban csak a
hipertér örvénylését látta.
A z u t á n . . .
Meghallották a zajt. Mintha valami a hajó külső burkát kaparászta
v o l n a .
...a hajó testén karmok koppannak...
– Várj! – szólt rá Jaq az orgyilkosára. – Várj!

Gugol arcán veríték gyöngyözött. Ha nem lett volna rajta a kesztyű,
keze valószínűleg lecsúszik a barokkos stílusú, rúnákkal telerótt
kerékről, a damaszkolt karokról és érdes felületű gombokról.
Szerencsére – áldott legyen a Császár neve! – a nesz, a hajótest
külső oldala, a védőburok felől érkező kaparászás nem lett erősebb.
A monitoron megjelentek a normál tér csillagai. Vitalij Gugol
elvesztette az eszméletét.
Lehet, hogy a szíve mondta fel a szolgálatot? Ne...
Jaq az egyik ablakhoz ugrott, és felemelte róla a démon pofát
formázó védőlemezt.
Csillagok! Különböző színű csillagok. Genny sárgák, vérvörösek,
olyan zöldeskékek, akár a félig megfojtott ember arca...
– Öljem meg Gugolt? – kérdezte Ey'Lindi. – Megváltás lenne
s z á m á r a .
Jaq hangját érdessé változtatta a felháborodás.
– Az orgyilkosom megváltásról beszél? Mi következik ezután? Talán
a könyörületességről fogsz papolni?
– Elnézést, ez csak amolyan szólásmondás volt. Bocsánatot kérek.
– Az embernek mindig ügyelnie kell arra, nehogy eretnek szavak
hagyják el a száját. A beszéd nem más, mint hazugságok
szövevénye. Metaforák, szólások... Piha! Különben addig
mindenképpen szükségünk lesz Vitalijra, míg nem találunk
magunknak egy megbízható navigátort.
– Persze, persze. Valamennyien csak eszközök vagyunk.
A nap, amely felé haladtak, Luxus néven volt ismert. Lakható világát
Luxus Primernek nevezték. Ezt már akkor sikerült kideríteniük egy
véletlenül elcsípett rádióüzenetből, amikor még többnapnyi utazás
választotta el őket a bolygótól.
Azt is megtudták, hogy a Luxus Primeren háború dúl. Ez a
legkevésbé sem zavarta őket. A háború olyan, akár az örökké élő
növények: valahol, valamelyik csillag alatt újra és újra kibontja
halálos szirmait.
A hozzájuk hasonló renegátok számára a háború azonos volt a
nyugalommal, az új lehetőségek felbukkanásával. Akik a
zavarosban halásztak, rendszerint jól jártak.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Harlekin: Lázadás (III. fejezet)

2007-12-15T18:58:00.000+01:00

Harmadik fejezet
Lázadás

Jaq végigfutott Caput City „Gyönyörök sétányának” nevezett útján.
Egyik kezében robbanógolyós pisztolyt, a másikban energiapálcát
t a r t o t t .
A pisztolyt ezüst rúnaberakásokkal díszített, kékesen irizáló titánium
lemezekkel borították. Az energiapálca dísztelen volt, tömör fekete
felületébe csupán néhány enigmatikus áramkört ágyaztak bele. A
pálcának az ember akkor vehette jó hasznát, ha véletlenül
összetalálkozott valamilyen káoszlénnyel. Jaq a pszichikai
támadóerejét kívánta megnövelni segítségével.
A kissé ormótlan pisztolyra hamarabb volt szükség, mint a pálcára.
Jaq rálőtt arra a három szektásra, akik az egyik felgyújtott,
kerámiafalú épületből maradt óriási cseréptörmelék-halom mögül
rontottak elő.
boomp3.com
Szemükben a gyűlölet lángja lobogott. Egyikük célzás nélkül
elsütötte acél magvas golyókkal töltött puskáját. A lövedék pendülve
lepattant a közeli terrakottafalról. A második férfi lánckarddal
hadonászott, két kézzel markolva a fegyver végét. Látszott rajta,
nincs hozzászokva a gyilkos szerszám használatához, csak
vaktában vagdalkozik, nem tudja, hogyan kellene forgatnia. A kard
fülsértően zümmögött; a pengén sebesen futottak a végtelenített
láncon elhelyezett borotvaéles fogak, de csak a levegőt hasíthatták
szét. A harmadik szektás – kigyúrt testű, csupa izom gorillára
emlékeztetett – felemelte félkezes lángszóróját, és kilőtt egy
vékonyka tűzcsóvát. Jaq arcát megperzselte a forróság, de az égő
folyadékcseppek közül egy sem jutott el a testéig.
Az ilyen lángszórók nem voltak igazán jó fegyverek. Lőtávolságuk
elég kicsi volt, apró tartályukba pedig csak minimális mennyiségű
gyúlékony folyadék fért bele. A csövükből előcsapó lángsugarak
látványosak voltak ugyan, de hamar lelohadtak. Akinek nem volt
más eszköze, az jobban tette, ha csak közvetlen közelről lőtt rá
ellenségére, különben csak a napalmot pazarolta.
Jaq pisztolya halk, puffanó hangokat hallatott. Néhány lövedék a
lángszórós férfi testében robbant fel. A látvány elképesztő volt: a
fickó úgy semmisült meg, mintha pokolgép aktiválódott volna a
mellkasában. Egyetlen másodpercig kocsonyaként remegett,
felpuffadt a teste, azután hirtelen szétfröccsent. Véres massza
maradt csak belőle.
Jaq egyik lövedéke gellert kapott egy keményre égett
oszlopmaradványon, az ég felé fordult, és beleveszett a városban
tomboló tüzekből felszálló füstrengetegbe.
A robbanógolyók a puskás férfit is szétszaggatták. Utoljára a
lánckardos szektás robbant szét.
Jaq fintorogni kezdett. A robbanógolyókat kiröpítő hajtógáznak
orrfacsaróan erős nitrátszaga volt.
– Túl hangos szerszám – jegyezte meg Ey'Lindi.
Igen, valóban az volt, de hatékony is. Valahányszor Jaq
megrántotta a ravaszt, a fegyver üvöltő hangot hallatott. Az ember
azt várta volna, hogy egy ilyen bömbölő pisztoly hatalmasat rúg, ám
nem ez volt a helyzet. Alig mozdult meg Jaq kezében, amikor a
csőből kiszáguldott a golyó. A kilövés utáni pillanatban beindult a
lövedék saját miniatűr „hajtóműve”, így iszonyatos sebességgel,
mégis halkan csapódott be a célpontba. A robbanás, ami ezután
következett, legalább olyan hangos volt, mint a ravasz meghúzása
utáni zaj.
Üvöltés. Koppanás. Süvítés. Puffanás. Robbanás.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M !
A robbanótöltetes pisztoly már akkor is hangos volt, ha csak
egyetlen lövést adtak le belőle. Hát még akkor, amikor egy egész
s o r o z a t o t !
Jaq pisztolyának külön neve is volt, amit a ravaszt körbefogó
fémpántba véstek bele. Császár Kegyelme.
Ey'Lindi egyik kezében lézerpisztolyt, a másikban mérgezett
lövedékekkel töltött tűpisztolyt tartott. Mindkettő finoman damaszkolt
fegyver volt. Mielőtt elindultak, az orgyilkosnő fekete szintetikus bőrt
permetezett magára. Derekára vörös orgyilkos övsálat kötött, amely
alatt több fegyvert és eszközt el lehetett rejteni.
Ey'Lindiből aranyszínű szemén és vörös övsálán kívül semmit sem
lehetett látni. Fekete szellemként mozgott, halálos lidércként haladt.
Szemhéja éjsötét volt. A tökéletes álcázás érdekében most még
barokkos gyűrűkre emlékeztető digitális fegyvereit sem viselte.
Jaq fekete ruhája alatt könnyű hálópáncélt viselt. Ey'Lindi nem
próbálta ilyen eszközzel védeni a testét. Szintetikus bőre éghetetlen
volt, nem eresztette át a mérgező gázokat sem, és nem
csökkentette mozgékonyságát. A torkán lenyomott egy filter
dugaszt, és a fülét is betömte.
Szerette a tűpisztolyt. A lézerpisztoly sugarát nagy távolságból
észre lehetett venni; a lobbanás különösképpen ködben vagy olyan
sűrű füstben volt feltűnő, amilyen Caput Cityben terjengett.
Orgyilkos ösztönei mégis azt súgták neki, hogy a toxikus tűkkel
megtöltött másik pisztolyon kívül ezt a nagyobb hatótávolságú
fegyvert is hozza magával.
Ey'Lindi hirtelen oldalra vetette magát, majd – látszólag célzás
nélkül – kétszer fellőtt az egyik tetőre. A lesben álló két szektás
teste görcsösen összerándult, amikor szétáradt bennük a
tűlövedékek idegmérge.
A pszichikai érzékelés képességével megáldott Jaq úgy látta,
mintha egy hatalmas alak tornyosulna a város fölött lebegő
füstfelhőben. Az árnyalaknak bikaszerű ragadozófeje volt, dülledt
szemével mintha elégedetten figyelte volna az épületek között zajló
mészárlást. Két gigantikus karja fűrészes szélű rákollókban
végződött. A mellkasán egyetlen obszcén, tőgyszerű mell lógott.
A jelenés eltűnt egy füstgomoly mögött, de csak azért, hogy újra
e l ő b u k k a n j o n .
Vajon Jaqon kívül hányan fedezték fel?
– Látod, Ey'Lindi? – kérdezte Jaq arra a helyre mutatva, ahol egy
pillanattal korábban a szörny vigyorgott. – Megint itt van!
Ey'Lindi megrázta a fejét. Semmit sem látott, de hitt az inkvizítornak.
Mérgesen elsziszegte az orgyilkosok átkait; úgy ejtette ki a
szavakat, mintha abban bízna, hogy az átkok kárt tehetnek abban a
lényben, amelynek felbukkanását érzékszervei nem észlelték.
Valahol a városban egy romlott lelkű szektás mágus működhetett.
Valószínűleg embereket áldozott fel, lényeket idézett meg, és
rontásokat osztott szét, miközben imádkozva a Káosz Tarotjától kért
ú t m u t a t á s t .
Jaq az égre emelte energiapálcáját.
– Most ne figyelj ide! – parancsolt rá Ey'Lindire, aztán eszébe jutott
valami. Egy orgyilkos egyszerűen képtelen rá, hogy figyelmen kívül
hagyja a közvetlen közelében történő eseményeket. – Vagy...
próbálj ne rám figyelni! Hallgasd a zajokat! A robbanásokat! Bármit,
csak azt ne, amit én mondok!
Ey'Lindi kántáló énekbe kezdett. Valamilyen barbár dal primitív
sorait dúdolta, amelyet talán még a szülőbolygóján tanult – azon a
dzsungelvilágon, amelyet már soha többé nem fog viszontlátni.
Amelyre nem is akart visszatérni.
– Kotródj innét, démon! – üvöltötte Jaq. – Apage,
O'tlahst'tsso'akshami! Távozz, kéj kísértete! In nomine Imperatoris
ego te exorciso!
Egy, az energiapálcával felfokozott pszichikai erősugár kíséretében
az ég felé küldte parancsát. A füsttömeg közepén megformázódott
egy fakó, narancsszínű gömb. A fantom eltűnt.
Legalábbis egyelőre.
A nap során nem ez volt az első eset, hogy Jaqnak használnia
kellett az energiapálcáját. A démon eltüntetése előtt nem sokkal is
felemelte már, de önhibáján kívül elkésett a mozdulattal. Nem ő volt
az oka, hogy Vitalij meghalt az egyik táncoló démonlány karjai
k ö z ö t t . . .
Mert megjelent előttük egy hús-vér (káosz-hús, és káosz-vér, és
káosz-kitin) démonlány...
A bolygónak szüksége volt a megváltásra; szüksége volt arra, hogy
valaki megtisztítsa. Szüksége volt Jaq Dracóra, ám az inkvizítor
ennek ellenére nem maradhatott itt. Muszáj volt továbbmennie, de
előbb még találnia kellett egy új navigátort és egy első osztályú
a s z t r o p a t á t .
Nem menthette meg a Luxus Primert. Magasabb célokért kellett
küzdenie. Vagy... lehet, hogy a célt, amit el akart érni, csupán saját,
megszállottságtól eltorzult elméje jelölte ki számára? És ha
mégsem, mi a biztosíték arra, hogy nem hiábavalóak az
e r ő f e s z í t é s e i ?
Vitalij meghalt a démonlány édes-halálos ölelésében... Mennyivel
jobb lett volna, ha megengedi Ey'Lindinek, hogy rögtön végezzen a
navigátorral, miután megérkeztek a harctér közepén álló
űrrepülőtérre!
A Gyönyörök sétánya olyan széles volt, mint egy sugárút, és nem
igazán lehetett gyönyörűnek nevezni. Kerámiaépületeinek fala
megrepedt, leomlott. A járdán törmelékhalmok és holttestek
h e v e r t e k .
Úgy egy kilométernyi távolságban fegyverek ugattak. Egy köntösös
békebíró egy feketébe öltözött, védőmaszkos csendőrökből álló
csapat élén megrohamozta az egyik kiégett járművekből épített
barikádot. A torlasz tetején lézerágyú állt. A barikád védői nagy
hibát követtek el azzal, hogy éppen egy ilyen fegyverre bízták rá
magukat. A lézerágyú esetében sokáig tart a lövés utáni
újratöltődés; csövét csak nehezen lehet forgatni, így képtelenség
legyező alakú zárótüzet biztosítani vele. Minden jel arra vallott, hogy
a békebírónak és eltökélt harcosainak nem tart majd sokáig leverni
a torlaszvédők ellenállását.
A lojális és a rebellis erők küzdelme eleinte kiegyenlített volt, ám
egy idő múlva úgy tűnt, a felkelők fognak győzelmet aratni. A
lázongó szektások egyik nagyobb csapatának sikerült
visszaszorítania a kormányzó bolygóvédelmi egységeit. A
kormányzóhoz hű csapatok közül némelyik keményen harcolt
ugyan, de eredmény nélkül. Néhány szakasz fellázadt. A
Békebíróság egységeihez tartozó katonák döbbenetes bátorságról
tettek tanúbizonyságot, ám nem voltak elegen.
Az eklézsia főpapja, a pontifex mundi, akkor cselekedett volna
helyesen, ha bevárja az erősítésként érkező birodalmi gárdistákat,
mielőtt nyilvánosan kijelenti, hogy a bolygót megfertőzte az
eretnekség. Sajnos, az egyik gyóntatónak sikerült annyira
felbőszítenie, hogy külső segítség nélkül próbálta kigyomlálni a
vadhajtásokat. Ez a gyóntatópap felfedezte, hogy a lakosság
bizonyos köreiben népszerűvé vált a Slaanesh kultusz egyik válfaja.
A jelek szerint az emberek egy „A jobb életért” elnevezésű
mozgalom égisze alatt léptek be a szektába. Ezt követően rövid idő
alatt a kéj és a kín káoszistenének híveivé váltak.
Sorra megmutatkoztak a mozgalom működésének jelei, ám a
szektások közül senki sem gyanította, hogy az életkörülmények
javulása valójában mézesmadzag.
Amit Slaanesh ügynökei húznak el az orruk előtt. Folytatódott a
városok csinosítása, az utakat és a házak falait mozaiklapokkal
rakták ki, szökőkutakat építettek. Béke és bőség volt, még a
koldusok is jól éltek. A bordélyokat alapítványok támogatták, a
szolgáltatások ingyenesek lettek. Növekedett az egy főre jutó
élelmiszeradag. Törvényesítették a bűnvádi eljárásokban
vádlottként letartóztatott személyek kínvallatását.
Szaporodott a szektások száma.
Az időközben elhalálozott főpap helyére kinevezett új pontifex
mundi, miután tudomást szerzett a dologról, azonnal tudta, hogy
mivel áll szemben. Minden erejét és hatalmát latba vetve
megpróbálta visszaállítani hivatala tekintélyét és uralmát.
Kudarcot vallott. Amikor Jaq megérkezett a bolygóra, már nem élt,
és halott volt a gyóntató is, aki magyarázatot talált az erkölcsi züllés
okaira.
A Luxus sárga, majdnem sáfrányszínű nap volt. Neve fényt és
pompát jelentett, de bizonyos szómagyarázók szerint orgiát és
züllést is. A fényéből táplálkozó bolygó, a Luxus Primer fő terménye
a gabona volt. Egyetlen hatalmas kontinensén elképesztő
mennyiségű mag termett; a betakarítási munkákat óriási robotok
végezték. A kontinens közelében lévő termékeny szigeteken
szarvasmarhát és birkát tenyésztettek. A bolygó lakói valódi húst és
növényi eredetű ételeket fogyaszthattak. Az előállított élelem egy
részét a naphoz közel keringő, légkör nélküli bányabolygóra
exportálták, de ki tudták elégíteni a forró világ egyetlen gigantikus
iparteleppé változtatott holdjának (amely körülbelül akkora volt, mint
a Föld körül keringő Luna) igényeit is. A Luxus Primer termékeiből
még a távoli Földre is jutott.
A termékeny kontinens közepén gyűrű alakú hegylánc emelkedett.
A hegység közepén egy kietlen homokpuszta terült el.
Az óceán felől érkező esőfelhők sohasem jutottak túl a hegyeken. A
körbezárt sivatagban eredetileg testükben drágaköveket növesztő,
mérges fullánkú rovarok éltek, de az emberek megjelenése után
éppen itt épültek fel a Luxus Primer csillogó kerámiavárosai.
A birodalmi átlaghoz képest ezek a városok idilli helyek voltak,
elegánsak és nyugalmasak. Az új pontifex mundi megérkezése után
úgy vélte, egy ilyen világon csakis ártatlan lelkek élhetnek, hitükben
erős emberek, akik sohasem lépnének fel ellenségesen az egyház
képviselőivel szemben.
A pontifex mundi rosszul becsülte fel a helyzetet, és Caput City
birodalmi békebírái is tévedtek.
Az új mozgalom eleinte békésen működött, azután kifakadt az
elfertőződött seb, és mindent elöntött a rebellió gennye. Olyan
váratlanul történt az egész, hogy még a kormányzót is meglepte a
dolog. Lord Lagnost pipogya fráter volt, csak azért lehetett az övé a
családja által évszázadok óta birtokolt kormányzói szék, mert atyja
csupán egyetlen örököst hagyott hátra. Akkor sem tudott volna
hathatósan feltépni a lázadókkal szemben, ha számít egy ilyen
fordulatra. De nem is számított – erről árulkodott az, hogy védelmi
csapatának katonáit jobbára csak kábító fegyverekkel szerelték fel.
Nem is jutott volna mindegyiküknek halált okozó eszköz.
Természetesen Caput Cityben is voltak fegyverraktárak, hiszen itt is
számítani kellett arra, hogy idegen lények támadnak a bolygóra.
(Ilyen támadásra már vagy ezer éve nem került sor.) A lázadás
kitörése után nem sokkal a szektások kettőt is elfoglaltak a
legnagyobbak közül.
A szektások rengetegen voltak! „A jobb életért” mozgalom a jelek
szerint nem csupán a Slaanesh bálványozás maszkja volt, égisze
alatt több más Káosz-kultusz is megfért. Az egyik gonosz hívei
egyesültek a másik káoszlény követőivel, hogy közösen győzhessék
le azt, ami jó...
A pontifex mundi és a gyanakvó gyóntató hamarosan életét
vesztette, ám Lord Lagnostnak egyelőre sikerült visszavernie a
lázadók támadásait. Az űrkikötőben és bíbor-arany bevonatú
gyönyörű palotájában még mindig ő volt az úr.
A védelmi csapatok egyik szakasza tűnt fel az utcán. Négy férfi.
Mustársárga tunikájuk tépett és mocskos volt. Az arcukat borító
koszréteg ellenére tisztán látszott a szájuk melletti, anyajegyre
emlékeztető, bíborszínű húsevő növényt ábrázoló aprócska
tetoválás. A jel is arra vallott, hogy a Luxus Primer az elpuhult
világok közé tartozik: a bolygóvédelmi erők katonái „Lord Lagnost
Virágszálai”-nak nevezték magukat. Mind a négyen puskát tartottak
a kezükben, egyiküknél pedig egy robbanógolyós pisztoly is volt,
amely úgy nézett ki, mintha a Császár Kegyelme kisöccse lenne.
A Virágszálak hüledezve bámultak rá az aranyló szemű, fekete
szintetikus bőrbe öltözött, náluk jóval magasabb Ey'Lindire. A nő
láttán kéjsóváran füttyentettek.
– Észt a hosszú sziszamiszát!
– Fekete perszai macka!
– Dorombolj egy kicit nekünk!
– Add meg magad! Húszd vissza a karmockáidat, sziszuszka, és
maradj isz úgy! Cica? Macska? Mi az ördög az a macska?
Ó, igen! Parsheen mamának, a sztálindrómi asztropatának volt egy
állatkája, amit macskának nevezett. Állandóan azt simogatta, azt
cirógatta, annak a karmait próbálgatta. Hogy az milyen érzékeny,
önző, egoista kis dög volt! Pontosan olyan, mint a gazdája,
Parsheen mama, aki továbbította Jaq parancsát. Azt a parancsot,
amelyben a titkos inkvizítor elrendelte az exterminatust. Annak
ellenére elküldte az üzenetet, hogy Jaq meggondolta magát.
Parsheen mama annyira egoista volt, hogy elpusztította
szülőbolygóját. Bosszúból.
– Perszai...
Az biztos a macska nevű faj egyik alfajának neve lehet.
– Sziszamisza! Sziszamisza!
A Virágszálak a Luxus Primeren éppen divatos selypegő-pösze
kiejtéssel beszélték a birodalmi gótot. Az „is” helyett „isz”-t mondtak,
a „macska” helyett pedig „macká”-t. A finnyás affektálásra
emlékeztető akcentus valószínűleg az évszázados puhányság
következménye volt. A szavak furcsa dallama szinte megdelejezte
az embert; mintha mindegyik azt jelentené, hogy „ne félj”, vagy hogy
„nem lesz semmi baj”.
– Lord Lagnoszt nevében! Add meg magad, sziszamisza! Ész te
isz, férfiú!
Ey'Lindit valószínűleg démonnak, a csuklyás inkvizítort pedig
minden bizonnyal mágusnak nézték.
– A Császár nevében! Segítsetek minket feladatunk teljesítésében!
– kiáltott rájuk Jaq. – Őfelsége nevében! Segítsetek!
Még be sem fejezte a mondatot, amikor feltámadt benne a gyanú.
Vajon mi oka lenne annak, hogy ezek az emberek démonnak nézik
Ey'Lindit, őt magát pedig mágusnak? Még a legelvakultabb
szektások, akik hisznek a démonok létezésében, még ők sem
kerülhettek kapcsolatba valódi mágusokkal.
Lehet, hogy ez a négy férfi nemrég látott valamit, ami legalább
olyan félelmetes volt, mint a füstből előbukkanó egymellű
démonasszony, amelynek jelenlétét egyedül Jaq érzékelhette.
De ha így van, ha tényleg láttak valami ilyesmit... akkor nem így
kellene viselkedniük!
Ey'Lindi felszisszent...
Lord Lagnost két Virágszála mosolyogva, bólogatva előrelépett,
és... Anélkül, hogy egyetlen mozdulattal elárulták volna, mire
készülnek, mindketten rálőttek Jaqra.
Jaq két kemény ütést érzett a mellén. Hanyatt vágódott.
Jaq már a kis híján katasztrófával végződő landolás után megtudta,
hogy az űrkikötő ellen indított legelső támadás során a szektások
végigkutatták a navigátorok lakónegyedét, és lemészároltak
mindenkit, aki az útjukba került.
A Luxus Primeren a népes navigátornemzetségek közül egyik sem
alapított rendházat, legalábbis hivatalosan nem. Ennek ellenére a
fogadókban és hotelekben rengeteg intersztelláris navigátor és
közönséges bélrendszeri pilóta lakott. A felfegyverzett csőcselék
ezeket a helyeket rohanta le. A jelentések szerint néhány navigátor
védekezni próbált: levették fejükről a sálkendőt, felfedték hiper
szemüket, és gyilkos pillantásokat vetettek támadóikra. A lázadók
azonban túlságosan sokan voltak, csak maroknyi navigátornak
sikerült elkerülnie a halált, csak páran tudtak elmenekülni.
A navigátorok felperzselt negyedével szomszédos
kereskedőnegyedben a csőcselék felkutatta és kivégezte azokat a
vak asztropatákat, akik abból éltek, hogy pszichikai módszerekkel
kereskedelmi célzatú üzeneteket küldtek a nagy élelmiszerkartellek
számára. A szektások megtámadták a birodalmi eklézsia templomát
is, és megölték az Adeptus Ministorum asztropatáját. (Erre az
akcióra közvetlenül a pontifex mundi és a gyóntató meggyilkolása
után került sor.)
A szektások célja egyértelmű volt: el akarták szigetelni a Luxus
rendszerét a Birodalom többi részétől.
A testileg és lelkileg egyaránt megviselt Lord Lagnost meleg
fogadtatásban részesítette a palotájába érkező birodalmi inkvizítort.
Egészen megnyugodott, amikor Jaq megmutatta neki a tetoválását,
a külső inkvizítorok jelét.
Külső inkvizítor! Hah! Lord Lagnost nem sokat tudott az
univerzumról és a benne ténykedő szervezetekről, számára csupán
egyetlen Inkvizíció létezett. A hozzá hasonló bolygó-kormányzók –
és valljuk meg: a hétköznapi inkvizítorok többsége – még csak nem
is sejtették, hogy létezik egy belső Inkvizíció is, egy démonvadász
elit, amelynek legfőbb feladata a vizsgálatokat és purgálást végző
személyek felügyelete és megtisztítása. Ők még véletlenül sem
szerezhettek tudomást az Ordo Malleus létéről.
Általában már az Inkvizíció puszta említése rettegést váltott ki az
emberekből. Érthető. Létezik a kozmoszban olyan élőlény,
amelynek ne lenne oka tartani egy tüzetes átvilágítástól? Az
Inkvizíció látóterébe kerülőkön rendszerint iszonyatos félelem vett
erőt, ám azok, akik olyan helyzetbe kerültek, mint a Luxus Primer
hithű védői, mindig örömmel üdvözölték az inkvizítorok
m e g j e l e n é s é t .
Lord Lagnost öröme csak akkor lett volna nagyobb, ha Sir Draco
néhány századnyi birodalmi gárdistával vagy (ezt még kimondani
sem merte) űrgárdistával érkezik a bolygóra. Mivel azonban az
inkvizítor egyedül jelent meg, sietve rendelkezésére bocsátotta a
védelmi erők több egységét. Sir Draco gárdisták helyett a
kormányzóhoz és dinasztiájához hű katonák élén szállhatott
szembe a lázadókkal.
Az asztmásan ziháló elhízott kormányzó, Lord Lagnost,
méhszárnyszerű formákkal szegélyezett színváltó köntöst viselt. A
fején ékkövekkel kirakott bársonykalap díszelgett; a fejfedő alakja
pávára hasonlított, amely legyező alakban széttárja farktollait.
Lagnost rugalmas aranygallérja alól drágakövekkel ékített csövek
kígyóztak az arca elé; ezeken keresztül kapta a levegőt. Az áttetsző
csövek görbe agyarakként kanyarodtak fel az áll előtt, végük
betömte az orrlyukakat. Belsejükben miniatűr kopoltyúkra
emlékeztető, apró pumpákkal működtetett szűrőlemezek mozogtak;
halk, fütyülő hangok kíséretében ezek adagolták be az orrba a friss
levegőt. A csőagyarak alatt a gallér előtt amulett füzérek csillogtak a
n y a k o n .
Lord Lagnost palotájának falait égetett csempékből kirakott
mozaikképek, bonyolult arabeszkek díszítették. A vastag, puha
szőnyegeket gyapjú- és selyemszálakból szőtték. Valamennyi
szőnyeg zöld volt, de árnyalatuk eltért; az embernek, amikor
végigpillantott rajtuk, olyan érzése támadt, hogy gondozott pázsittal
és mohatakaróval borított rétre jutott.
A csodás falak mellett selyemruhás fiúk és lányok – pederaszta
vágyak kielégítésére alkalmas, a csatazajtól és a felfordulástól
halálra rémült örömfiúk és ágyasok – reszkettek. Lagnost ügyet sem
vetett rájuk, miközben ziháló parancsokat osztogatott a
jelentéstételre eléje siető tiszteknek.
Jaq közölte Lagnosttal, hogy találkozni kíván a kormányzói
a s z t r o p a t á v a l .
Kiderült, hogy az asztropata egy biztonságos bunkerben
tartózkodik, onnan próbál katonai segítséget kérni a Birodalomtól,
azoktól a császári hajóktól, amelyek talán éppen a Luxus közelében
cirkálnak. A kormányzó abban reménykedett, hogy az
asztropatának sikerül kapcsolatba lépnie egy hajóval, amelynek
fedélzetén birodalmi gárdisták, esetleg űrgárdisták teljesítenek
s z o l g á l a t o t .
Ó, a balga! Hogyan fordulhat meg a fejében olyan ostobaság, hogy
az űrgárdistáktól vár segítséget? Hogyan gondolhat arra, hogy a
legendás harcosok, akik eleven bástyákként állják útját a kozmosz
mélyéről érkező idegen szörnyeknek, hajlandóak lesznek erejüket
és idejüket egy ilyen szánalmas kis bolygón dúló belviszály
elcsitítására pazarolni? Ezt még akkor sem tennék meg, ha
véletlenül éppen néhány száz fényévnyi távolságban lennének a
Luxus rendszerétől.
A galaxis hatalmas, a világok száma végtelen. A Császárhoz és a
hithez hű harcosok kevesen vannak. A gigantikus Birodalomban
teljes naprendszerek semmisülhetnek meg úgy, hogy csak
évtizedekkel – esetleg évszázadokkal – később tűnik fel valakinek a
hiányuk. A pusztulás felfedezése után pedig újabb évtizedek,
évszázadok pereghetnek le, mire a probléma megoldására képes
csapatok megérkeznek a katasztrófa sújtotta körzetbe.
A kormányzói asztropatát tehát biztonságba helyezték. Vajon miféle
erősítést hívhat? Kitől kérhet segítséget? A Luxus Primer
kormányzója csupán abban reménykedhet, hogy a véletlenül
idetévedt inkvizítor, Sir Draco, és egzotikusan buja testű kísérője
képes lesz megoldást találni a problémára.
Sir Draco a navigátorától nem várhatott segítséget. Gugol le sem
tudta venni a szemét a kormányzó gyermekháreméről. Szünet
nélkül ostoba verseket mormolt, amelyek egyre pikánsabbak, sőt
obszcénebbek lettek. A szétharapott alsó ajkából kicsorgó vér
groteszk, vérvörös szakállt festett az állára. Szája sarkából nyál
csorgott.
Jaq hanyatt vágódott a megrepedezett kerámialapokon.
Amint a lövedék a testéhez ért, a hálópáncél megmerevedett. Az
egymásba szőtt termo plasztik szálak megkeményedtek, és
felfogták a két ütést. A Virágszálak szerencsére csupán egyszerű
acél magvas golyóval töltötték meg fegyverüket, nem
repeszsöréttel. A két, pörölycsapásnak is beillő ütés ledöntötte
Jaqot a lábáról. Fekve kellett maradnia, addig nem állhatott fel,
amíg páncélja szálai nem ernyednek el ismét. A karját azonban így
is tudta mozgatni. A katonákra emelte a Császár Kényelmét. A
fickók közben oldalra fordultak, és célba vették Ey'Lindit.
Minden bizonnyal halottnak hitték a földön heverő férfit. Jaq mellén
éppen a tüdő fölötti részen szakadt fel a fekete köntös.
Lehet, hogy most a magas, aranyló szemű, fekete „sziszamiszát”
akarják telenyomni acéllal? Vagy egyszerűen csak le akarják
fegyverezni? A jelek szerint elég durva módot választottak ahhoz,
hogy megfosszák a nőt fegyvereitől: a karjára céloztak puskájukkal.
Biztos azt hitték, egy megcsonkított ellenféllel már könnyebb dolguk
l e s z . . .
A hibát akkor követték el, amikor a dekoratív külső miatt nem vették
észre, kicsoda, micsoda az ellenfelük.
Habár nem is sejthették, hogy az orgyilkos nőnek nincs szüksége
kezekre ahhoz, hogy végezzen velük. Nem tudhatták, hogy Ey'Lindi
testének bármelyik részével képes kipréselni belőlük az életet; nem
tudhatták, hogy ha szétharapja egyik implant fogát, mérget tud
köpni rájuk. Fogalmuk sem lehetett, hogy Ey'Lindi meg tud
feledkezni a fájdalomról, és még súlyos sérülten is képes embert
ö l n i .
A Virágszálaknak nem sok esélyük volt arra, hogy megtudják,
mekkorát tévedtek.
Az idegmérget tartalmazó tűk a négy katona közül kettőt már a
földre kényszerítettek. Izmaik görcsbe rándultak, moccanni sem
bírtak. Szerveik egymás után felmondták a szolgálatot. Agyukon
még keresztülvillanhatott néhány gondolat, de másra már nem
voltak képesek.
Az Ey'Lindi lézerpisztolyából kivágódó sugarak masszává
olvasztották a másik két Virágszál arcát, és...
...a vitához a Császár Kegyelme is hozzáfűzte halálos
m e g j e g y z é s e i t :
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M . . .
Ilyen érvekkel nem lehetett vitatkozni, bár már semmi szükség sem
volt arra, hogy Jaq használja fegyverét. A két megmérgezett
egyenruhás holtan hevert a földön. A másik kettő még úgy
rángatózott, mintha lenne bennük élet. Koponyájuk átlyukasztott,
kiégetett, bekormozódott acélhéjra emlékeztetett.
A Császár Kegyelme cafatokra szaggatta a védelmi erők renegát
katonáit. A kiömlő vér, a járdára toccsanó szervek és az égett hús
bűze összekeveredett a lövedékek hajtógázának csípős szagával.
Jaq mellén puhává változott a páncél. Felült, hogy megvizsgálja
fekete ruhájának szakadásait. A lyukak alól kilátszott a
termoplasztik háló, amely olyan szorosan tapadt rá, hogy azt
lehetett volna hinni, ez a hüllőpikkelyes irhára emlékeztető réteg a
b ő r e .
Ezt az ősrégi hálópáncélt egykor egy elda viselte, tőle enigmatikus
faja mementójaként került az Inkvizíció birtokába.
Jaqnak eszébe jutott, hogy Ey'Lindi egyszer, amikor átalakította a
testét, éppen elda nősténnyé változott...
Ey'Lindi többé már nem volt képes arra, hogy polimorfin
befecskendezésével elda formájúvá gyúrja magát. Azután, hogy a
Callidus orgyilkos szentély sebészei végrehajtották rajta azt az
iszonyatos kísérleti beavatkozást, már nem sikerült volna neki a
d o l o g .
Génorzó hibriddé viszont bármikor át tudott változni. Testébe
beültették az átalakuláshoz szükséges implantokat, amelyek a
polimorfin hatására drasztikusan megváltoztatták húsa tömegét és
formáját. (Bizonyos változtatásokat pusztán az akaraterejével is
végre tudott hajtani magán, ám ahhoz, hogy génorzó hibriddé
váljon, már szüksége volt az implantokra és a polimorfin
s e g í t s é g é r e . )
Egy elda testpáncél – az a faj állította elő, amelynek
legegzotikusabb egyedeit Harlekin néven ismerték...
Vándorló harcos-mutatványosok...
Jaqnak eszébe jutott a Harlekin-ember, aki a Sztálindrómon az
orránál fogva vezette. Az az eszelőssége ellenére is végtelenül
ravasz emberbohóc rákényszerítette akaratát Ey'Lindire. Addig
mesterkedett, míg Jaq is részese lett a hidra-összeesküvésnek.
Zephro Cornellan a legendás elda Harlekinek öltözékét hordta, és
mindent elkövetett, hogy viselkedésüket is utánozza. (Olyan
gyorsan akart mozogni, mint a fürgeségükről híres eldák. Ez
bizonyos esetekben sikerült is neki; némelyik szökkenését még a
valódi Harlekinek is megirigyelték volna.) Mit is mondott Cornellan?
Nem azt, hogy a szíve mélyén alapvetően idegennek érzi magát?
Nem azt, hogy idegen az emberek között? Hogy más, mint az
emberi faj egyedei? Nem azt, hogy az emberek nem érdemelnek
mást, mint hogy zsinórra kötött bábokként mozgassák őket? Nem
azt, hogy ő idegen a konspiráció résztvevői számára? Hogy más,
mint az összeesküvők?...
A rengeteg megválaszolatlan kérdés, a bizonytalanság
megfájdította Jaq fejét. A melle is sajgott; a hálópáncél ugyan
megvédte, de a bőre így is felhorzsolódott.
Találniuk kell egy navigátort! Találniuk kell egyet még akkor is, ha a
háború lázában égő város minden zugát át kell kutatniuk érte!
Ráfújt a fegyvere csövére, saját lelkével erősítve a pisztolyét, majd
gyorsan elormogott egy áldást.
– A tétovázás mindig halált okoz – mondta Ey'Lindinek.
A négy renegát is a tétovasága miatt pusztult el. A habozás Vitalij
esetében is végzetesnek bizonyult...
– Viszont – folytatta Jaq – a kapkodás még ennél is nagyobb bajt
e r e d m é n y e z h e t .
Vajon sikerül rábukkanniuk egy megfelelő navigátorra?
Ey'Lindi a Császár Kegyelmére nézett.
– Túl hangos – ismételte idegesen. Ebben a dzsungellé változott
városban ő is átalakult: olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint
egy erdőlakó vadember asszonya.
A fegyver valóban lehetett volna halkabb. A lövedék tulajdonképpen
a cső elhagyása után gyorsult fel. A popSWUSSSpuffBAMM
hangsorozat elkerülhetetlen volt, ám a RAARK-ra nem lett volna
szükség. Az első üvöltő zaj valójában a lélektani hadviselés
eszköze volt; az ellenség megrémisztésére szolgált, sokkot okozott
az áldozatnak, akinek ekkora már csak pillanatok maradtak az
é l e t é b ő l .
Jaq hangos akart lenni; a legszívesebben úgy mozgott, úgy harcolt
volna, mint a Sztálindróm megtisztítását végző inkvizítor. Harq
Obispal nem lapult meg, nem settenkedett, nem törődött azzal,
hogy ki vagy mi veszi észre közeledtét. Megállíthatatlanul tört előre.
Hasonló viselkedéssel nagy hatást gyakorolhatna Lord Lagnostra.
Ha így haladna Caput City romjai között, senki sem gyanakodna,
még véletlenül sem derülne ki titkos célja. Talán az lenne a legjobb,
ha szerezne egy vadul zümmögő lánckardot, amely metsző hangon
felsikít, valahányszor belevájja pengefogait az áldozatba. Sajnos, a
Tormentum Malorum fegyvertárában nem volt egyetlen lánc- vagy
energiakard sem.

Ey'Lindi a megjegyzésével arra utalt, hogy a fegyver dörgése rájuk
tereli az ellenség figyelmét. Félő volt, hogy az egyes szakaszok
legyilkolása után nem sokkal össze kell csapniuk a következő
ellenséges osztaggal, amely a hangokat követve talál rájuk.
A halottan, szétszaggatottan, megperzselten heverő Virágszálak
nem őrjöngtek, nem vett erőt rajtuk a harci düh. Az igazat megvallva
meglehetősen gyáván viselkedtek.
Ó, ha ilyen egyszerűen és gyorsan végeztek volna Gugollal!... Talán
még megmenthették volna a lelkét.
Miután kétszakasznyi lojális katona élén kisietett a kormányzó
palotájából, Jaq és Ey'Lindi azonnal elindult a navigátorok romba
döntött lakónegyede felé. Ekkor még Gugol is ott botladozott a
n y o m u k b a n .
Vajon hová menekülhet egy navigátor Caput Cityben? Hol találhat
menedéket? Hol húzhatja meg magát? A fejére kötött fekete
sálkendő azonnal elárulná, kiféle, miféle, ha pedig megszabadul
tőle, halálos pillantású harmadik szeme leplezné le.
Jaq és Ey'Lindi menet közben rákényszerült, hogy öljön. Néha,
amikor volt idő rá, kifaggatták áldozataikat, mielőtt végeztek velük.
A két szakasz mellé kirendelt tiszt végül nem bírta tovább, nem
tudta megfékezni kíváncsiságát, és megkérdezte tőlük, miért van
szükségük navigátorra. Nem értette a dolgot, hiszen Jaq mellett
még ott volt Gugol, akiről lerítt, hogy hiper szemmel rendelkező
mutáns. A tiszten látszott, kételkedik abban, hogy Jaq azért érkezett
a bolygóra, hogy megmentse a Császár híveit, és közreműködjön a
lázadás leverésében.
– Hát nem érted? – ordított rá Jaq a firtató kérdés elhangzása után.
– Minden navigátort meg kell mentenünk, akit csak tudunk! Ha nem
tesszük, a világotok elszigetelődik a Birodalomtól!
A tisztet nem elégítette ki a magyarázat. Megkérdezte, hogy Jaq
navigátorának valamelyik rokonát, Gugol kiterjedt családjának egyik
tagját keresik-e.
– Nefanda curiositas! – vicsorgott rá Jaq.
A tisztnek gondolkodás nélkül kellett volna teljesítenie az inkvizítor
parancsait; még akkor sem kérdezősködhetett volna, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy egyre jobban eltávolodnak az ostrom alatt
lévő palotától és az űrkikötőtől.
Nem sokkal ezután egy orvlövész lézerirányzékos mérgező
nyíllövedékkel halálra sebezte a túl kíváncsi tisztet. Jaq titokban
örült a dolognak; a fickó így legalább nem jelenthette Lord
Lagnostnak, milyen gyanú támadt fel benne.
– Így halnak meg az eretnekek! – üvöltött rá Jaq a halott tiszt
embereire. – Aki kétkedik, az elpusztul. Qui dubitat,mortt.
Ó, mennyire gyűlölte magát, amikor e szent szavakkal támasztotta
alá saját hazugságát! Habár... ha jobban megvizsgáljak a dolgot, a
kíváncsi tiszt tényleg eretnek módjára viselkedett, hiszen
kérdéseivel elárulta, kétségbe vonja egy inkvizítor szándékait. Ez a
tény már önmagában felért egy istenkáromlással. Az
elhanyagolható részletkérdés, hogy okkal gyanakodott, hiszen
Jaqnak esze ágában sem volt megmenteni Caput Cityt és a Luxus
Primert. Ő egy sokkal nagyobb és magasztosabb célért.. küzdött: az
emberiség létéért harcolt. Természetesen ezt nem magyarázhatta
el a tisztnek. Csak az ostobák adják ki titkaikat, és a fickó különben
sem foghatta volna fel, miről van szó.
A tiszt halála után nem sokkal Vitalij rátámadt a katonákra.
Felugrott egy törmelékhalom tetejére, és sebesen körbeforgott.
Selyemruhájába belekapott a szél. Énekelni kezdett:
– Szívdobbanás, szívdobbanás, itt vagyok,itt vagyok! Halált osztó
szemeimmel pislantok, pislantok!
Letépte kopasz fejéről a sálkendőt.
Jaq azonnal elfordította a tekintetét. Ey'Lindi összerogyott, és
kínlódva vonaglani kezdett a földön.
Lehet, hogy meghal?
Gugol hiper pillantása korbácsként csapott végig a katonákon. Az
egyik férfi kiáltani próbált, torka azonban összeszorult. Fuldokolva
esett össze, néhány pillanattal később már nem élt. Társa úgy dőlt a
földre, mintha egy láthatatlan kéz a szívébe markolt volna. Egy
másik férfi vért hányt. A negyedik katona szeme úgy pattant ki a
helyéről, mintha összepréselték volna a koponyáját...
Ey'Lindi vergődve egy darab fényes csempeszilánk felé kúszott –
ezzel a tükörrel akarta megfékezni az iszonyú tekintetű Gugolt.
Amikor ujjai közé kaparintotta a csempét, felugrott, és lehunyt
szemmel, orgyilkos ösztöneire bízva magát, Gugol felé vetődött.
Jaqtól ugyan nem kapott rá parancsot, de készen állt rá, hogy a
navigátor elé tartsa a tükröt. Gugollal, miután saját hiper szemének
pillantása megbénítja az idegeit, könnyű lett volna végezni.
Abban a másodpercben, amikor Ey'Lindi felugrott, Jaq megérezte,
hogy egy démon próbál materializálódni a város fölött. Minden
erejét összeszedte, hogy ezt megakadályozza.
– Elment, elment, elment... – kántálta Ey'Lindi.
Valóban: Gugol, mielőtt az orgyilkos a közelébe ért volna,
leszökkent a törmelékhalomról, és futásnak eredt. Úgy rohant,
mintha éhes kutyák lennének a sarkában, pengeszárnyú denevérek
röpködnének a feje körül. Üvöltése egyre messzebbről érkezett.
– Slishy, Slishy, Slishy!
Jaq ellépett az egyik haldokló katona mellett. Egy kéz markolta meg
a csizmáját; az ujjak görcsbe rándultak. Kiszabadította magát, és
rákiáltott a túlélőkre:
– Maradjatok itt, és végezzetek a haldoklókkal. Könyörületből...
Ey'Lindivel a nyomában Gugol után vetette magát. Futás közben
készenlétbe helyezte az energiapálcáját.
E l k é s e t t .
Nagyon elkésett.
Vitalij egy rózsaszínű csempelapokkal burkolt udvaron egy aranyló
táncosnőt ábrázoló mozaikkép előtt találkozott össze azzal az
iszonyatos lénnyel, aki után megbomlott elmével vágyakozott.
A démonlány materializálódott.
Slaanesh egyik nőstény teremtménye volt, aki átjutott erre a világra.
Káoszlény volt, a perverz kéj és a halálos szenvedés démona.
Egyetlen melle volt csupán, de combja és csípője olyan formás,
akár az istennőké. A romlottság aurája vette körül. Szőke
hajzuhataga szinte teljesen eltakarta zölden villogó,
természetellenesen hosszúkás szemét. Szétnyitotta duzzadt,
vágyakat ébresztő ajkait. Átölelte Vitalijt, és duruzsolva-dorombolva
hozzádörgölte testét. Lábának pikkelyes karmait, a karját
helyettesítő rákollókat semmi sem takarta el, de... Vitalij ekkor már
ezzel sem törődött.
A navigátor hiperszemének pillantása nem semmisítette meg a
démonlányt, de nem volt ebben semmi különös, hiszen ő maga is a
hipertérből származott, egy másik dimenzióból, a Káosz isteneinek
világából. Vitalij hiper szeme nem tett benne kárt, sőt inkább erőt
adott neki ahhoz, hogy testet öltsön az anyagi világban.
Kéjesen remegve ölelte a navigátort. Borotvaéles rákollói a férfi
fekete selyemruhája alá furakodtak, szétszabdalták a finom
szövetet, majd nekiláttak, hogy felhasogassák az alatta fehérlő bőrt.
Vitalij testén véres rajzolatok vöröslöttek, bonyolult jelek, amelyek
talán a démonlány titkos nevét jelentették.
A káoszlény rátette névjegyét a navigátorra, hogy birtokba vehesse
a lelkét.
Jaqon hirtelen iszonyatos erejű vágyhullám csapott végig.
E m l é k e k . . .

Látta magát, ahogy ott fekszik a meztelen Ey'Lindi mellett; látta
magukat, ahogy szeretik egymást a Tormentum Maloum fedélzetén
lévő alvókamrában. Csupán egyszer került sor erre... Képzeletében
megelevenedtek Ey'Lindi tetoválásai. A rovarok futkosni kezdtek. A
harapásra tátott pofájú kígyó felkúszott a lábszárán. A
szkarabeuszok éhesen rágták a sebhelyeket, amelyeket addig
testükkel takartak. A szőrös pók delejezőn mozgatta hosszú lábait,
készen arra, hogy kiszívja Jaqból az életerőt.
Képzeletében Ey'Lindi már nem ember volt. Hatalmas darázzsá
változott, teste tele volt parazitákkal. A mohó élősködők csipkedni,
harapdálni kezdték Jaqot, fájdalmat és közben gyönyört okozva.
A feltoluló torz képek megszentségtelenítették annak az egyetlen,
valóban gyönyörű éjszakának az emlékét.
Kérdések... Lehet, hogy Ey'Lindi is valami hasonlót él át a
démonlány előtt? Lehet, hogy az ő elméjében is ilyen förtelmessé
változtak szeretkezésük emlékei? Lehet, hogy ő is kínként éli meg
újra azt a néhány őszintén szenvedélyes, szeretettel teli pillanatot?
Ha igen... ám legyen! A szelídség a kötelességtudat ellensége.
Vajon nem követett el hitellenes cselekedetet azzal, hogy
megpróbált vigaszra lelni valamiben? Vajon ő milyen extázist élne
át, ha Ey'Lindi lassan megfojtaná, vagy tízszer, százszor a testébe
vágna egy pengével?
Miközben Jaq felemelte energiapálcáját, a démonlány széttárta
lábait. Combjai között előrecsusszant hegyes végű, kitines farka.
A farok lándzsaként mélyedt Gugol testébe. Vitalij lábujjhegyre
emelkedett, s a borotvaéles kitinnyúlvány még mélyebben
csusszant be a szervei közé. Az agóniával vegyes gyönyör
pillanatában a navigátor felsikoltott.
– Süshy!
Jaq energiapálcája aktiválódott. A démonlány körül erővonalak
kavarogtak; a színesen egymásra rétegződő aurák kihangsúlyozták,
hogy nem erre a világra való lény, hogy nincs helye ebben az
u n i v e r z u m b a n .
Metsző hangon felrikoltott. Szoprán kiáltása talán rémületet, talán
gúnyt fejezett ki.
Az energiarétegek szétrobbantak. A démonlány teste is átalakult:
lapossá vált, egyetlen, furcsa szögben meghajló lemez lett belőle. A
sík felületű lap, megszegve minden létező geometriai szabályt, a
végtelenbe nyúlt, majd apró, émelyítően fényes ponttá zsugorodott.
A pont eltűnt, csak egy fájdalmas szellemkép maradt utána.
Vitalij teteme felnyitott hassal hullott a földre. A széttépett
selyemruha cafatjai fekete falevelekként takarták be a testét.
Halott volt, már nem lehetett visszahozni az életbe. A démonlány
elrabolta a lelkét, hogy valahol máshol folytassa immateriális
fantomja kínzását.
Jaq hangosan imádkozott a hulla fejénél. Ey'Lindi a navigátor
lábánál kuporgott, készen arra, hogy azonnal végezzen Vitalijjal, ha
esetleg az életet megcsúfoló zombiként megmoccan.
– Sajnálom – mormolta.
– Én is – mondta Jaq.
Visszamentek arra a helyre, ahol Gugol rátámadt a lojális
katonákra. A túlélők időközben elmenekültek. Az egyik áldozat még
mindig nyöszörgött. Ey'Lindi könyörületesen kitörte a nyakát.
Füst kavargott a Gyönyörök sétánya fölött.
– Hangos – ismételte Ey'Lindi, de már nem Jaq fegyveréről beszélt,
hanem a közeledő, fokozatosan üvöltéssé erősödő motorzúgásról.
A zsírosan kavargó füst fátyla mögül három jármű bukkant elő; a
motorizált triciklik meghökkentő gyorsasággal gurultak a
törmelékhalmok között. Az elülső kereküket tartó villára dupla csövű
géppuskát szereltek...

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Harlekin: Zömikek (IV. fejezet)

2007-12-15T18:52:00.000+01:00

Negyedik fejezet
Zömikek

A triciklik utasai zömök, alacsony, emberszerű lények voltak.
Mindhárman bozontos vörös szakállt és biciklikormányra
emlékeztető bajuszt viseltek. Fejüket sildes sapka fedte, dzsekijük
vörös, overáljuk zöld, csizmájuk ormótlan és kampós orrú volt.
Derekukra övtáskát csatoltak. Fél kézzel kormányozták járművüket;
szabad kezükben mindhárman lézerpisztolyt szorongattak. A
hátukra széles pánttal jókora bárdot erősítettek.
Jaq megkönnyebbült. Zömikek. Nem démonok, csak zömikek.
A zömikeket nem lehet megrontani a perverz kéj iránti vággyal, őket
nem lehet becsábítani egyetlen romlott szibariták által alapított
szektába sem. No nem mintha nekik nem lettek volna meg a maguk
gyengéi, ám az örömet nem a testi vágyak kielégítésében keresték.
Ők nem vágytak szeretőkre, beérték annyival, hogy degeszre tömik
a hasukat, és addig vedelik a sört, míg böfögve lefordulnak a
s z é k r ő l .
A szexualitás sátáni módon kigúnyolt változata nem vonzotta őket.
Tisztelték annyira őseik emlékét, hogy ne szennyezzék be magukat
ilyesfajta élményekkel.
Zömikek... Valószínűleg bánya technikusok, akik azért ruccantak át
a Luxus Primerre, hogy eligyák kemény munkával megkeresett
pénzüket, vagy hogy triciklijük nyergébe pattanva a városon kívüli
sivatagban összemérjék gépeik erejét, saját ügyességüket.
A két oldalsó zömik sapkája alól vastag, vörös copf lógott ki,
vezetőjük azonban kopaszra nyíratta a fejét. A triciklik csikorogva
megálltak. A géppuskák csöve Jaqra és ébenfekete, atletikus
termetű társára mutatott.
– Főnök! – üvöltött fel a rövid hajú, zömök kis fickó. – Jaq! Te lennél
az? A zömik leugrott a jármű nyergéből.
– És Ey'Lindi! Ey'Lindi!... Ez... Csak nem?!
A zömikek külsőre többé-kevésbé egyformák voltak. Mindig hűek
maradtak vérükhöz és génrúnáikhoz, de ez a széles arc, ez a
szokásosnál is nagyobb orr, ez a véreres, mogyoróbarna szempár,
amely nem pislogott és nem is szikrázott, ezek csakis...
A tricikliről leugró zömik lekapta a sapkáját, és izgatottan gombócot
gyúrt belőle. A tarra borotvált koponyán arasznyinál is hosszabb
sebhely vöröslött. Egyszer száz évvel korábban – Jaq ismert egy
zömik mérnököt, akinek éppen ilyen heg volt a fején.
– Zhord!
Jaq és Ey'Lindi egyszerre mondta ki a kis fickó nevét. Zhord futva
elindult feléjük, azután hirtelen megtorpant.
– Huh! – kiáltotta. – Erre aztán tényleg nem számítottam! –
Megállás nélkül gyűrögette a sapkáját.
Így közelebbről már látszott, hogy Zhord nem teljesen kopasz. A
vörös sebhely mellett ugyan nem serkent ki a haj, de feje többi
részén borostához hasonló rövidke tüskék meredeztek. A jelek
szerint csak mostanában hagyta abba a rendszeres borotválkozást,
mert itt-ott fel lehetett fedezni rajta egy-két barnára száradt
vércsíkot, a korábbi fejsimítások félreismerhetetlen jeleit.
Valószínűleg a Caput Cityben kirobbant lázadás volt az oka annak,
hogy Zhord az elmúlt néhány napban elhanyagolta a külsejét.
Egy zömik számára megalázó, ha átölelik, és Jaq meg Ey'Lindi se
szívesen árulta volna el egy ilyen gesztussal az érzelmeit. Mind
tisztában voltak azzal, milyen abszurd látványt nyújtanának, ha
ö s s z e k a p a s z k o d n á n a k .
– Huh! – ismételte a kis fickó. Ez az egy szó éppúgy kifejezte,
mennyire örül a találkozásnak, mint egy mégoly hosszú litánia.
De hogyan került Zhord éppen ide? Talán a Császár szelleme
vezérelte erre a világra? Vagy esetleg valamelyik Tarot-fürkésztől
kért tanácsot? Az elképzelhetetlen, hogy ő maga nyúlt a
jóskártyához; egyedül sohasem tudta használni a birodalmi paklit,
de nem is nagyon akarta megpróbálni a dolgot. A legtöbbször még
arra sem volt hajlandó, hogy imádkozzon a hajtóműveknek.
Jaq saját idejében csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Zhord
elszakadt tőlük. Zhord feje fölött közben évtizedek múlhattak el,
attól függően, hogy hány idősűrítő intersztelláris utazáson vett részt.
A zömikek évszázadokig élnek; Zhord akkor még alig volt több
ötvennél. Attól eltekintve, hogy nem volt haja, és hogy az a sebhely
ott vöröslött a koponyáján, nagyjából úgy nézett ki, mint amikor
e l v e s z t e t t é k .
Vajon az ő szemszögéből nézve milyen hosszú idő telt el azóta?
– Mit keresel itt? – kérdezte Jaq.
– Huh, ez aztán az öröm!
A felugató fegyverek és a levegőt megrázó robbanások Jaqnak
eszébe juttatták, hogy itt, a Gyönyörök sétányán, aligha célszerű
folytatni a beszélgetést. A közelben az Istencsászár egyik kiégett,
félig romba dőlt szentélye állt.
– Menjünk be oda – mondta Jaq.
Az épület elegánsan domborodó kupolája félig leszakadt, a tetőn
tátongó lyuk – mintha egy koponyára ütött lék lett volna – alatt
törmelék halom magaslott. A falak megperzselődtek, a robbanások
lyukakat ütöttek rajtuk. Az aranyveretes kaput már csak egyetlen
sarokvas tartotta a helyén.

Jaq, ahogy belépett a szentélybe, iszonyatos haragra gerjedt. Az
Istencsászár oltár mozaikját vér- és ürülékfoltok szennyezték. A
hitbeli tisztaságot jelképező zászlókat leszaggatták, a szent
ereklyéket összetörték és szétszórták. Az oltárkép előtt egy
kibelezett prédikátor feküdt.
A halotton kívül senki sem volt a szentélyben. Zhord zömik társai a
kapu elé állították triciklijüket, géppuskájukat az út felé fordították.
– Huh, majdnem teljes három évembe tellett, mire eljutottam a
Marsra. Úgy hallottam, ott mindig akad munka az ügyes
technikusok számára. A belem is kidolgoztam, úgy meghajtott az a
fránya Adeptus Mechanicus. Tizenöt esztendőn át egy bűzös
gyárbolyban éltem... No, de a lényeg az, hogy legalább nem
lustultak el az ujjaim, nem felejtettem el semmit abból, amit tudtam.
Igaz, munka közben megállás nélkül gajdorásznom kellett azokat az
ostoba Utániakat, de most már mindegy... Amikor az előbb azt
mondtam, hogy kidolgoztam a belem, azt nem szó szerint értettem.
Ha valami bajom lett volna a munkától, a technopapok biztos
kiborgot csinálnak belőlem. Képzeljétek el, hogy néznék most ki, ha
a felső felem olyan kiber izéből lenne! Ó, szent őseim, még jó, hogy
ezt megúsztam!
Zhordból kéretlenül is ömlött a szó.
– Ezután kijutottam a csillagok közé. Az egyik Titán-légiót kiszolgáló
személyzet tagja lettem. Vagyis... tesztelőmérnök. Ezt most te, Jaq,
biztos az Istencsászár gondviselésének neveznéd. Mármint azt,
hogy ilyen jó helyem lett. De biztosíthatlak, ha egy hónapig
tesztelgetnéd azokat a fegyver hegyeket, megváltozna a
véleményed! – Zhord kuncogott egy sort, azután krákogott egyet, és
a padlóra köpött.
– Megköszönném, ha nem felejtenéd el, hogy ez még mindig a
Császárunk szentélye – jegyezte meg Jaq rosszallóan.
– Ó, bocsánat! Elnézést. – Zhord fürgén lehajolt, és dzsekije ujjával
feltörölte a padlót. – Az a baj, Jaq, hogy a tüdőmből még mostanra
se tisztult ki a marsi por.
– Pedig elég hosszú idő eltelt azóta, feltéve, hogy nem voltál
s z t á z i s b a n .
– Hát... abban tényleg nem voltam. A Titán-ügy után megfordultam
itt-ott. Egyik csillagtól a másikig mentem. Itt egy év, ott kettő. Volt,
ahol tovább maradtam. Mindenütt dolgoztam, de leginkább csak
azért, hogy teljen az idő. Tudod, Jaq, sejtettem én, hogy ha sikerül
meglépnetek a Földről, akkor visszamentek a jó öreg
Tormentmumra, és befeküsztök a sztázisba. Kéznél akartam lenni,
amikor újra elődugjátok a képeteket. Nagyon valószínűnek tűnt,
hogy ebben a régióban bukkantok fel újra, mert számítani lehetett
arra, hogy a lehető leghamarabb meg akarod tudni a... a tudod,
mivel kapcsolatos híreket. Azt éppen nem jelenthetnénk ki, hogy
felgyorsultak a dolgok. Egyedül a halál az, ami mindig gyors.
Vagyis... – Lenézett a padlón heverő kizsigerelt papra. –
...majdnem mindig.
Az évek áramlata mindig magával hozza a maga esemény
sodradékát. A hidraössze esküvés nemzedékeken, évszázadokon
keresztül titok volt. A Császár és Jaq Ordója nem kényszerült rá,
hogy gyorsan reagáljon.
– Aztán, úgy tíz éve, megnősültem. Egy gyönyörű zömik hölgyet
vettem el...
Gyönyörű! Mit jelent az, hogy gyönyörű? És meddig marad meg a
dolgok szépsége?
A szentély előtt húzódó sétány, maga a Luxus Primer, valamikor
gyönyörű lehetett. Mivé lett szépsége? Az utcát törmelékhalmok
csúfítják, a bolygón egy Káoszimádó szekta lázong. Vagy talán az a
gyönyörűség, amit Vitalij megtapasztalt a halála előtti
másodpercekben? Gyönyörű lehet egyáltalán egy zömök törpe
asszonyság, akinek a csípője legalább olyan széles, mint egy
öszvér háta? A szépség, a gyönyörűség és a gyönyör mindig
r e l a t í v .
Zhord kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Szegény Grizzy! Egy földrengés során halt meg. A fél gyár
ráomlott. Ástam és ástam, de... No, de most inkább ne erről
beszéljünk! Az élet megy tovább. A halál is megy tovább. Tudtam,
hogy egy nap majd előkerültök. Mármint te és ő. – A zömik a fekete
szintetikus bőrrel borított orgyilkos felé biccentett. – Mert tudod, Jaq,
nem az a legszörnyűbb, amikor az ember rádöbben saját
halandóságára. Az a legrosszabb, amikor egyedül marad. Mi ott a
hajón olyan... családfélét alkottunk. Fura szerzetek voltunk mind,
csodabogarak, de a közös cél összehozott minket. Aztán ott a
Császár palotájában elszakadtunk egymástól, de most... – Megint
megtörölte a szemét. – Most újra együtt vagyunk. Huh! Mondjátok
már, hol van Vitalij? A Tormentumon maradt?
Ey'Lindi halk hangját suttogássá tompította a torkába dugott filter.
– A Káosz egyik cafkája meghódította Vitalijt, és pár órával ezelőtt
végzett vele.
Káoszlény volt a dög, úgy nézett ki, mint Slishy. Elrabolta Vitalij
l e l k é t .
Jaq ingerült mozdulattal csendre intette Ey'Lindit – nem akarta,
hogy Zhord zömik kuzinjai tudomást szerezzenek az esetről –, de a
kis fickó így is éppen eleget hallott. Leült a földre, és a fejét rázva
nyöszörögni kezdett.
– Ó, szentséges őseim!
Jaq megvonta a vállát.
– Ami történt, megtörtént. Éppen te mondtad az előbb: az élet megy
tovább. Az időt nem lehet visszaforgatni. Amit nem sikerült
elmondanunk, az elmondatlan marad. Amit nem sikerült
megtennünk, azt már nem pótolhatjuk be. De... mindig van valami,
amit megcsinálhatunk. Valami, ami nem más, mint a bosszú, a
Császár nevében!
– Ami engem illet, nem igazán tudom, hogy állhatnék bosszút egy
földrengésen – motyogta Zhord. Felállt, és ökölbe szorította sonka
nagyságú kezét. – Vitalijt azonban megbosszulhatom!
– Ez igaz – bólintott Jaq komoran –, de vannak fontosabb dolgok is,
mint a bosszú.
Amikor ezt kimondta, nem arra gondolt, hogy a Luxus Primer
megtisztítása fontosabb, mint Vitalij Gugol megbosszulása.
– Huh, Gugol! – rikkantott a kis fickó. – Mennyire imádta a verseket
meg a romantikát! Jobban tette volna, ha nem foglalkozik annyit a
szerelemmel meg a vággyal, ha inkább végighallgatja a bátor zömik
hősökről szóló balladákat. Persze rajta ez se segített volna.
Érzelgős fickó volt, és...
– Azonkívül – vágott közben Ey'Lindi –, hogy megnősültél, mit
csináltál még?
– Hát az elmúlt pár évben különböző inkvizítorok mellett
dolgozgattam. Ne gondoljatok semmi különösre, némelyik azt sem
tudta, hogy a világon vagyok. A kíséretükhöz tartoztam, meg
hasonlók. A hajójuk legénységének tagja voltam. Abban
reménykedtem, hogy sikerül megtudnom valamit rólatok vagy arról
a... tudjátok, miről. Találkoztál valaha egy bizonyos Torq Serpilian
nevezetű inkvizítorral? – kérdezte Jaqtól.
– Tudomásom szerint nem – felelte Jaq. – Persze lehet, hogy
megfiatalították az illetőt, és ez már az új neve.
Zhord megrázta a fejét.
– Megfiatalítás? Az meg micsoda?
Lehet, hogy Zhord esze egy kicsit eltompult az évek során?
– Egyébként – folytatta Jaq – nem valószínű, hogy összefutottam
vele, hiszen azóta már egy teljes évszázad eltelt. Új inkvizítor lehet.
– A fenébe! Az időről teljesen megfeledkeztem. A valódi emberek
általában nem élnek olyan sokáig, mint a zömlkek.
Zhord talán felhúzta magát valamin? Tényleg bosszúsan csengett a
hangja? Jaq nem tudta eldönteni.
– Mi van ezzel a Serpiliannal? Mit tud rólam? – Jaq halkabbra fogta
a hangját.
– Tud a hidra-összeesküvésről?
Zhord szeme tágra nyílt, ártatlan arccal tiltakozni kezdett.
– Nem, semmit! Legalábbis nem tudok arról, hogy tudomása lenne
a... dologról. Tulajdonképpen nem is fontos az egész, csak ő volt az
az inkvizítor, aki mellett legutoljára dolgoztam.
– Ő jósolt neked a Tarotjából? Tőle tudtad, hogy ide, a
Luxus-rendszerbe kell jönnöd, ha találkozni akarsz velünk?
– Huh! Éppen erről a Tarot dologról akartam mesélni, főnök. Igen,
tényleg szükségem volt azokra a kártyákra, vagyis inkább valakire,
aki az imáival képes kikényszeríteni a jövendőt azokból az átkozott
lapokból. Ennek ellenére nem voltam olyan ostoba, hogy éppen egy
másik inkvizítortól kérjek segítséget. Tudom ám én, hogy mi a
t i t o k t a r t á s !

Lehet, hogy Zhord nem mond igazat? Lehet, hogy valami hihető
hazugsággal akarja félrevezetni Jaqot?
Mindenesetre furcsa, hogy a kis fickó különböző inkvizítorok mellett
„dolgozgatott”, pusztán azért, mert remélte, így lehetősége lesz
arra, hogy újra csatlakozzon Jaq csapatához. Ahhoz a csapathoz,
amelyet ő „család”-nak nevezett.
Milyen furcsa, eltorzult változata volt ez a valódi családoknak! Jaq, a
titkos inkvizítor volt a családfő, az orgyilkos Ey'Lindi – aki titkon egy
förtelmes bestiát nevelgetett a gyomrában – pedig az asszonya.
Vitalij, a hipertéri navigátor – akinek a lelke azóta már egy
démonlány karmai között kínlódik – mint deviáns kisöcs. Milyen
megható volt Zhord elképzelése!

A zömik meglehetősen naivan viselkedett, amikor elszegődött az
inkvizítorok mellé. Még akkor sem tudhatta volna meg tőlük a Jaqra
meg a hidrára vonatkozó információkat, ha az illetők véletlenül a
belső rend titkos tagjai, és tudomásuk van ezekről a dolgokról. Az
Inkvizíció – kiváltképpen a belső rend – tagjai mindig véresen
komolyan vették a titoktartást. Előfordult, hogy egynémely
információ annyira titkos volt, hogy birtokosai még önmaguk elől is
eltitkolták: nem gondoltak a dologra, és ha mégis eszükbe jutott, a
titoktartási kötelezettség megszegése miatt eretneknek bélyegezték
m a g u k a t .
Ilyen hétpecsétes titok lehetett az is, hogy létezik egy minden
bizonnyal renegát inkvizítor, aki az Iszonyat Szemében ellátogatott
az egyik káoszvilágra, majd behatolt a Császár tróntermébe.
Minimális volt az esély arra, hogy Serpilian – vagy bármi legyen is a
valódi neve – véletlenül kifecsegjen az emberei előtt egy ilyen titkot.
Az Inkvizíció archívumaiban gigantikus mennyiségű adatot
halmoztak fel, ám létezett egy mondás, amelyhez minden inkvizítor
úgy tartotta magát, mint a legszigorúbb törvényekhez. Az ember
nem firkál adamantiumra. Az ember, amikor minden létező anyagok
legkeményebbikére ír, takarékosan bánik nemcsak a szavakkal, de
a betűkkel is. Az inkvizítorok szívének legalább olyan keménynek
kellett lennie, mint a márvány vagy az adamantium. Ami ide
bevésődik, az igazán fontos és lényeges. Az ilyen fontos és
lényeges dolgokat pedig épeszű ember nem fecsegi ki. A
szócséplés az eklézsiák karizmatikus gyóntatóinak dolga volt, azoké
a papoké, akik mondatkorbácsaikkal képesek voltak rávenni
híveiket arra, hogy vessék ki maguk közül az eretnekeket.
Jaq is tisztában volt azzal, mit jelent a titoktartás. Tudta, hibát
követett el, amikor hagyta, hogy Ey'Lindi, Gugol és Zhord
megismerje a Káosz természetét. Ám ha nem avatja be őket a
titkaiba, talán semmit sem sikerül elérnie.
Furcsa gondolata támadt. Elért egyáltalán valamit?
Mit remélt valójában attól, hogy egy elrabolt vagy együttműködésre
kényszerített asztropata segítségével belehallgat a kozmoszban
folyó pszichikus beszélgetésekbe? Ugyan mi lényegeset szűrhetett
ki az űrben keringő számtalan információból és közlésből?
Amikor a remény elenyészik, az ember kínja erősbödik.
– Hm – szólalt meg Zhord –, tudjátok, szeretek inkvizítorok
közelében lenni.
Melletted, Jaq, hozzászoktam. Az inkvizítorokkal mindig történik
v a l a m i .
A Zhord által előadott történet nem volt teljes egészében hihető. De
mi az, amire a sötétség és a hazugság e kozmoszában rá lehet
fogni, hogy igaz? Csak a fénylő Astronomican, semmi más. Ez a
sugár nem hordozott magában más információt, mint az inspiráló és
létfontosságú igazságot: itt a Föld, a Birodalom szíve. Itt a Császár,
aki mindenkire vigyáz – már amennyire egy haldokló isten képes
vigyázni híveire.
– Um, egy bizonyos költő, egy hölgy volt az, aki kiolvasta nekem a
kártyákból a lényeget. Johanna Harzbellének hívják. Valhall
kormányzójának unokahúga. Na, ott, Valhallon, ott aztán tényleg
meleg volt a helyzet.
A helyzet olyan meleg lehetett, hogy a nagy forróságban „elégtek” a
baj forrására és természetére vonatkozó feljegyzések.
– Ott szereztem ezt a sebhelyet. Ott, Valhallon. Johanna valójában
pszichikai mutáns volt, de összeköttetéseinek köszönhetően sikerült
megszöknie a Fekete Hajóról. Egy pszicho pajzzsal védett lakásban
élt, így a démonok nem fedezhették fel. Sikerült munkát szereznem
nála, az volt a feladatom, hogy a gondját viseljem.
– Híresek voltak a versek, amiket írt? – kérdezte Ey'Lindi.
A versek híresek lehetnek a költő szülőbolygóján vagy lakhelyén, de
ez még nem garancia arra, hogy máshol is ismerik őket. A
kozmoszban még a leghíresebb költők sem jelentősebbek, mint a
tízezer négyzetmérföldnyi sivatagban egyetlen parányi homokszem.
Ha a félmillió világ mindegyikén minden száz évben csak tíz
költőgéniusz születik, az azt jelenti, hogy röpke ezer esztendő alatt
ötvenmilliárd bárd próbálja megénekelni érzéseit. Tízezer esztendő
távlatában ez annyi, mint ötszázmilliárd költő... A saját korukban, a
saját világukon mindegyikük ismertté válik, ám ha feltételezzük,
hogy egyikük nevének kiejtése sem tart tovább két másodpercnél,
harminckét szabványévet kellene arra áldoznunk, hogy felolvassuk
a teljes névsort. A zsenik menthetetlenül belemerülnek a
jelentéktelenség tengerébe. Hogyan lehettek volna híresek ennek a
bizonyos Johanna Harzbellének a versei, amikor egy isten háta
mögötti világon élt, amelyen ráadásul háború tombolt?
Valhall... Jaq azt sem tudta, merre lehet ez a világ. Azzal, hogy
Zhord kiejtette a nevét, csak látszólag támasztotta alá
igazmondását. Azzal, hogy erre a pszichikai pajzsokkal védett nőre
hivatkozott, aki állítólag költő volt, még nem bizonyított be semmit.
Zhord megrázta a fejét.

– A, nem, csak úgy magának írogatott. Ráadásul egy olyan nyelvet
használt, helyet ő fejlesztett ki, és rajta kívül senki sem érthette.
– Ezek szerint a közönsége egyszemélyes volt.
– Igen, de a versei gyönyörűen hangzottak. – A kis fickó zavartan
tördelte a kezét. – Johannának volt egy ugyanolyan állata, egy
pontosan olyan macskája, mint Parsheen mamának. Annak olvasta
fel a verseit. Az állat, úgy tűnt, megértette, amit mond. Lehet benne
valami, hiszen Johanna pszichikai erővel rendelkezett... Annak a
macskának különben pontosan olyan aranyszínű szeme volt. mint
Ey'Lindinek. Tudtam, ha Johanna kiolvassa nekem a kártyából azt,
ami érdekel, meg kell ölnöm. Mert ugye, Jaq, fő a titoktartás! Ezért
nem sürgettem a dolgot... Aztán váratlanul kimúlt a macska. Valami
tumor volt a torkában. Johanna teljesen letört, megrettent a
magánytól. El sem tudjátok képzelni, mennyire megviselte a
kedvenckéje halála! Itt, a pusztulás univerzumának közepén! Ő is
meg akart halni. A háborúnak meg nem akart vége szakadni.
Döntöttem. Megkértem Johannát, hogy nézze meg, mi van a
kártyákban. Üzletet kötöttünk. Ö jósolt nekem, én pedig
megfojtottam. Így szólt az egyezségünk. Mindketten tartottuk
magunkat az ígéretünkhöz, főnök. – Zhordon egyre
szembetűnőbben megmutatkoztak a nyugtalanság jelei.
Létezik, hogy ez a nő egy pszichikai pajzsokkal védett lakásban
képes volt értelmes dolgokat kiolvasni a Tarotból? Úgy, hogy a
pajzsok elválasztották a kozmosz pszichikai áramlataitól? Egy laikus
erre rögtön rávágná a választ: nem, ilyen nem lehetséges! Zhord
viszont annak idején tanúja volt, hogy Jaq a hipertéri démonok ellen
pszichikai pajzsokkal védett Tormentum Malomra fedélzetén olvasni
tudott a saját paklijából.
Zhord valamilyen távcső vagy hasonló eszköz segítségével látta,
amikor a Tormentum Malorum leszállt Caput City űrkikötőjében.
Bizonyára már első pillantásra felismerte a szokatlanul karcsú hajót.
A lázongások miatt a zömik nem mehetett egyenesen a kormányzói
palotába, azt viszont tudhatta, hogy Jaq első útja éppen oda fog
vezetni. Azt is sejthette, hogy az inkvizítor nem cél és ok nélkül
érkezett a Luxus Primerre; rájöhetett, hogy Jaq keres valamit. Aki
pedig keres valamit, az előbb-utóbb elindul a városba...
A zömik története hihetően hangzott. Túlságosan hihetőnek.
A Tormentum Malorum fedélzetén volt egy Veritasnak nevezett
szer, amellyel rá lehet kényszeríteni az embereket az
i g a z m o n d á s r a . . .
– Elég ebből! – csattant fel Jaq. – Eleget locsogtál a feleségedről és
a költőnődről! Elvesztettük a navigátorunkat. Gugol halott, a teste
legalábbis már nem él...
– Ezek szerint szükségünk van egy új navigátorra, főnök –
állapította meg a zömik.
Szükségünk van egy új navigátorra. Mármint neki is szüksége van
egyre... Ezek szerint Zhord biztosra veszi, hogy a kis „család”
e g y e s ü l ?
– Véletlenül éppen ismerek egyet – folytatta a zömik. – Bujkál. Már
éppen mondani akartam, de annyira megdöbbentett az, ami Vitalijjal
t ö r t é n t . . .
Zhord története hihető volt; minden igaznak tűnt, amit mondott.
– Tulajdonképpen én és a cimboráim segítettünk neki elrejtőzni. Mi
mentettük meg. A szektások meg akarták lincselni, de felvettük a
triciklinkre, és kimenekítettük a tömegből.
– A hiperszeme nem védte meg a szektásoktól? – kérdezte
E y ' L i n d i .
– Hát elég furcsa figura ez a navigátor. Nem használta a szemét.
Ebben nem volt semmi különös. Így vagy úgy, de valamennyi
navigátor fura szerzet. Érthető; teljesen ép ésszel nem lehet kibírni
a hipertér látványát.
A félig lerombolt szentély kapuja előtt felugattak Zhord társainak
géppuskái. A hüvely nélküli kerámialövedékek iszonyatos
sebességgel száguldottak végig a Gyönyörök sétányán. Az egyik
füstfátyol mögül előbukkant egy csapatnyi szektás. A majd
százfőnyi csürhe a szentély felé tartott. Élükön egy szőke nő rohant.
Combközépig érő csizmát és testhez tapadó, fekete gumiból készült
akrobatatrikót viselt, amelyre obszcén trófeákat aggatott. Kezében
lézerpisztolyt lóbált. Normális emberkeze volt, nem rákollója, ám az
arcát takaró kacér maszk alól kivillanó szemének furcsa alakja
elárulta, már benne is ott munkálkodnak a démonok.
Ha nem így lett volna, miért éppen a már amúgy is lerombolt
szentély ellen vezette őrjöngő szektásait? Ha nem a démonok,
akkor ki súgta meg neki, hogy a falak mögött egy olyan inkvizítor
tartózkodik, aki nemrég elűzött egy démonlányt, energiapálcájával
szétoszlatva az égen megjelenő káoszlény testét?
A golyók tucatnyi szektást ledöntötték a lábáról. A szőke nő
f e l r i k o l t o t t .
– Aki megöli, asz elveszheti a tesztem! Aki elveszni akar engem,
asz gyilkol!
Jaq ekkor már a kapu mellett állt. Zhord felugrott a triciklijére,
megrántotta a kormányon lévő két kart, és tüzet nyitott a
közeledőkre. A három zömik sortüze széles lékeket vágott az
eszelős szektások egyre közelebb nyomuló falába. A triciklikre
szerelt géppuskák nem voltak alkalmasak célzott lövések leadására,
de kaszálni remekül lehetett velük. Most éppen megfeleltek a
célnak; megvadult tömeget képtelenség lenne olyan precíziós
puskákkal megfékezni, amilyeneket az orvlövészek használnak.
A szektások közül azonban túl sok maradt életben; mintha
láthatatlan aurák tették volna sebezhetetlenné őket. Roham közben
ők is lőttek; golyók és sörétek kopogtak a félig leszakadt kapun és a
kerámiafalakon, hogy azután gellert kapva bepattanjanak a szentély
b e l s e j é b e .
Az egyik zömik felüvöltött, és felemelte a kezét, hogy kirántsa a
szeméből a srapnelt. A következő lövedék a torkát ütötte keresztül.
A szájából és a sebből egyszerre buggyant ki a vér. Hörögve
lefordult a tricikli nyergéről.
Az inkvizítor Zhord válla fölött lövöldözött.
R A A R K p o p S W U S S S p u f f B A M M .
A csizmás, gumimezes szőkeség lemaradt a szektásaitól. Ő nem
próbált közelebb kerülni a szentélyhez, széltében táncolta végig az
arcvonalat. Ha valaki, akkor ő minden bizonnyal rendelkezett
valamilyen védőaurával. Az irtózatos fegyver ropogásra ügyet sem
vetve táncolt, a zajt túlvisítva buzdította katonáit:
– Gyilkolj! Elvessz!
Az eltorzult arcok közelebb kerültek a szentélyhez. A támadók
fegyverei egyre több golyót köptek a falakra. A második zömik
hanyatt vágódott. Arca helyén csúf seb tátongott. Néhány találat
érte Jaqot. Nem esett komolyabb baja, de a megmerevedő
hálópáncél megakadályozta, hogy viszonozza a tüzet. Zhord lejjebb
hajtotta a fejét, és folyamatosan lőtt. Ey'Lindi a kapu melletti
oszlophoz húzódva ismét célba vette a szőkeséget. Egyszer már
rálőtt, de a nő olyan kiszámíthatatlanul mozgott, hogy a tűlövedék
mellé ment.
Mi lehet nagyobb szégyen egy orgyilkos számára annál, hogy elvéti
a célpontot? Ey'Lindi a ravaszra tette az ujját. Azután lehunyta a
szemét, hogy átvigye magát abba a Zen állapotba, amelyben
képessé vált a sötétben is célba találni. Keze megremegett. Ujja
keményebben feszült a ravaszra. A fegyver kiokádta magából a
toxikus tűket.
A szőkeség nem hagyta abba táncát, ám mozgásában már nem
lehetett felfedezni a korábbi kecsességet. Izmai összerándultak,
testét megfeszítette a halálos görcs. Szeme kidülledt, a szája
habzott. Remegő kocsonyává változott; csak csizmája és
gumidressze akadályozta meg, hogy híg zseléként a földre
t o c c s a n j o n .
Egy másodpercig tartott a halott test tétovázása. Az elernyedt
bőrzsák összeroskadt.
A rohamozó szektások megálltak. Mintha egy láthatatlan kéz
elmetszette volna az őrjöngő bábokká változtatott emberek
mozgatózsinórjait. Némelyikük orra bukott, mások tovább
közeledtek a szentélyhez, de rohanásuk szánalmas cammogássá
változott. Zhord géppuskái fáradhatatlanul ontották magukból a
halált. Jaq fegyvere sem hagyta abba a
RAARKpopSWUSSpuffBAMM mantra szerű ismétlését.
A néhány túlélő elmenekült. A szentély előtt csak halottak és
sebesültek maradtak.
Némelyik halálos sebet kapott szektás rángatózva nyöszörgött.
Ey'Lindi kilépett a triciklik mögül, sorra a kínlódókhoz lépett, és
tőrként nyakukba döfte az ujját. Könyörületes orgyilkos...
– Ezen a hullahegyen nem megy át a triciklim – morgott Zhord.
Ey'Lindi közben már nekilátott, hogy a hullákat félrehajigálva
ösvényt nyisson a zömik járműve számára. Lehajolt, egyik kezével
megfogott egy gallért, a másikkal belemarkolt egy bozontos
üstökbe. Felegyenesedett, óvatosan körülnézett, nem maradt-e a
közelben valaki, aki rájuk támadhat, majd oldalra taszította a két
t e s t e t .
Zhord letérdelt halott zömik pajtásai mellé.
– Huh – mondta az egyiknek. Úgy ejtette ki a szót, mintha búcsúima
lenne. – Térj meg őseink közé! Ég áldjon! – Nem fogta le társa
egyetlen épen maradt szemét.
– Huh – mondta a másiknak is, azután Jaqra nézett. – Ami a
közlekedési eszközt illeti, azt hiszem, most megoldódott a kérdés.
Persze csak akkor, ha te, Jaq és Ey'Lindi képesek lesztek felpakolni
hosszú lábaitokat ezekre a zömikekre méretezett triciklikre. – Az
orgyilkosnőre nézett. – Vagyis... Ey'Lindi számára ez nem fog
problémát okozni, ő úgyis oda tolja a csontjait, ahová akarja.
Ey'Lindi valóban képes volt rá, hogy eltorzítsa testét,
megváltoztassa alakját. Ennek köszönhetően még a legszűkebb
járatokon is keresztül tudott hatolni. Ám egy ilyen triciklit akkor sem
lehet kificamított térddel meglovagolni, ha az a bizonyos ficam
szándékos mozdulat eredménye.
Jaq az egyik tricikli mellé lépett, és felült a nyergére. Mindkét térdét
f e l h ú z t a .
– Azt hiszem, menni fog a dolog – mondta. – Elvégre ti törpék
vagytok, nem pedig manók!
Zhord büszkén kihúzta magát. Körülnézett; a sapkáját kereste. Nem
találta, ezért az egyik halott zömikét tette a fejére.
Jaq díszes fekete ruhája jobb napokat is látott már. Habár ki lehet-e
jelenteni, hogy az egyik nap bármivel is jobb vagy rosszabb, mint a
másik? Létezett olyan nap, amely különbözött az előzőektől vagy az
utána következőktől? A Birodalomban emberek milliói haltak meg
minden másodpercben, és emberek milliói születtek. Agónia és
kétségbeesés, öröm és világrajövetel jellemzett minden egyes
napot.
– Mindenek Atyja – suttogta Jaq –, te hogyan bírod ki a létet?
– Huh. – Zhord csak ennyit fűzött hozzá a kérdéshez. Felült a
triciklijére, és elhajította a bárdját, amely igencsak akadályozta a
mozgásban. – No, akkor most találjuk meg istentől elfeledett
családunk negyedik tagját!
– Nem – jelentette ki Jaq. – Nem feledkezett meg rólunk. Ő soha
senkiről sem feledkezik meg.

Addig nem, míg az élet ott pislákol az örök mozdulatlanságra
kényszerült halhatatlan Császár lelkében. Addig nem, míg a neki
feláldozott sok ezer fiatal pszi lélek folyamatosan csorgatja bele az
energiát. Addig semmiképpen sem, amíg millió szilánkra
hasadozott, önálló életet élő tudata képes fenntartani a kényes
e g y e n s ú l y t .
A Császár nem feledkezhet meg róluk! De ha egyszer mégis
megteszi, ha megszűnik a védelme...
A hidra máris készenlétben áll, arra vár, hogy beköltözzön az
emberek – valamennyi ember – fejébe, és dróton rángatott bábbá
változtassa az egész fajt. Olyan bábbá, mely úgy ugrál, úgy él, és
úgy pusztul el, ahogy az elme tolvaj szörnyeteg urai akarják.
Jaq a lelke mélyén csak helyeselni tudta az összeesküvés
állítólagos célját. Ha valóban az volt a cél, amit a tudomására
hoztak! Ebben egyre inkább kételkedett...
Ah, a terv felért egy extrém méretű árulással. Ha az összeesküvők
sikerrel járnak, az emberi faj kívülről irányított dühöngő csordává
változik. Milyen könnyű lenne ezután szabadjára ereszteni egy új,
gyilkos, minden eddiginél iszonyatosabb káoszistent! Milyen
könnyen átvehetnék a káoszlények a hatalmat a galaxis világain!
Milyen könnyen átcsoroghatnának a hipertér teremtményei!
Vajon mi védelmezheti meg az emberiséget? Mitől lehet megváltást
r e m é l n i ?
Nos, talán ettől a fegyvertől, a Császár Kegyelmétől. És a fekete
energiapálcától. Meg Ey'Lindi tűpisztolyától és többi orgyilkos
s z e r s z á m á t ó l .
És persze Jaq Draco pszichikai képességeitől.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)

Ian Watson: Inkvizítor (11-13. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (befejező rész)

Torz Csillagok

Warhammer: Torz Csillagok (novella)

Harlekin

Harlekin (warhammer): Gyilkosságok (I. fejezet)

Harlekin (Warhammer): ébredések (II. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Zömikek (IV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperszem (V. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Asztropata (VI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Kinyilatkoztatások (VII. fej...

Harlekin (Warhammer): Orvgyilkos (VIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Monstrum (IX. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Csatahajók (X. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Illuminát (XI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Vendégek (XII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Támadok (XIII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Alexandro (XIV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Hiperháló (XV. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVI. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Káosz (XVII. fejezet)

Harlekin (Warhammer): Halál (XVIII.fejezet)

Harlekin (Warhammer): Könyvtár (XIX)

Káoszgyerek

Káoszgyermek (warhammer): Rúnak (I. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Zarándokok (II. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Lázadás (III. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Szertartas (IV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tolvaj (V. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Rablás (VI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Orgia (VII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Törvényszék (VIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Bolond (IX. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Renegátok (X. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tzeentch (XI. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Tűzvihar (XII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hőhullám (XIII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Gyász (XIV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Aratók (XV. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Hadivilág (XVI. fejezet).

Káoszgyermek (Warhammer): Én, Ey'Lindi (XVII. fejezet)

Káoszgyermek (Warhammer): Megvilágosodás (XVIII. fejezet)

Harlekin: Hiperszem (V. fejezet)

2007-12-15T18:42:00.000+01:00

Ötödik fejezet
Hiperszem

boomp3.com
Amíg hatalmas kitérőket téve, cikcakk vonalban átjutottak Caput
City másik végébe, amíg elértek ahhoz az utcához, amelynek egyik
épületében ott rejtőzött a navigátor, akit Zhord „dugott el”, több
véres incidensben volt részük.
Az azért különös, hogy Zhord, mintha előre tudta volna, milyen
helyzetbe kerülnek „családja” életben maradt tagjai, elbújtatta a
menekülő navigátort. Mintha a zömik megérezte volna, mint ha jó
előre kihallotta volna a Tormentum Malorum előző navigátorának
verseiből, hogy Gugol el fog pusztulni, hogy áldozatául esik egy
förtelmes démonlánynak.
Persze a zömikekre nem jellemző ez az érzékenység, ők nem
látnak bele a jövőbe. Amit Zhord tett, azt pusztán szánalomból tette.
Vagy mégsem? Logikáját nem volt nehéz nyomon követni.
Ha a szektások átveszik a város irányítását (ugyan ki merte volna
teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy erre nem kerül sor?),
számítani lehetett rá, hogy a tömegmészárlás folytatódik. Azóta
valószínűleg már a szomszédos városokban is kitört a lázadás.
Nem volt hova menekülni, legfeljebb a sivatagban lehetett volna
menedéket keresni. Három triciklis zömik azonban nem is
remélhette, hogy élve marad a sivatagban, míg tíz vagy húsz év
múlva – vagy talán sohanapján – megérkeznek a felmentő
csapatok, míg valamelyik naprendszerből átvezénylik a Luxus
Primerre a birodalmi gárdistákat.
Ha a Luxus Primer a hatalomátvétel után is képes ellátni a galaxist
exportcikkeivel, az új rezsim az egész felkelést Lord Lagnost
nyakába varrhatja, a mészárlásért pedig a birodalmi papság helybeli
képviselőit és a békebírákat teheti felelőssé. Ha a Birodalom
ellátását továbbra is biztosítani tudják, senki sem fog azzal törődni,
hogy a krízis legválságosabb pillanataiban milyen üzeneteket
röpítettek ki az űrbe az asztropaták. A Birodalom képviselői
elgondolkoznak majd. Lehet, hogy valóban az a szánalmas
kormányzócska, az a Lagnost szított lázadást? Lehet, hogy a
Birodalom ellen uszította a népet? Talán azok a segélykérő
kiáltások is hamisak voltak. Talán Lagnost megpróbálta mindentől
és mindenkitől független kormányzóvá kikiáltani magát. Nem is
csoda, hogy fájt a foga a bolygóra, hiszen a Luxus Primer gazdag
világ. Szerencsére az új rezsim hű a Birodalomhoz és a
C s á s z á r h o z !

Az igazságot a fonákjára lehet fordítani. Semmi sem igazolja a
démoni erők jelenlétét. Jaq Dracón kívül senki sem látta az ég alatt
alakot öltő szörnyet.
A romlott új rezsim – amely természetesen képes lesz a
kormányzásra – ezután kinyújtja rút csápjait és démoni karmait a
bányabolygó és az iparhold felé. Ha a sivatagba menekült három
zömik ezután megpróbálna visszatérni a bányavilágra, ha
előmerészkednének rejtekhelyükről, biztosan lenne valaki, aki
rájönne, hogy ők tudják, valójában mi történt a Luxus Primeren. A
halott tanúk nem beszélnek...

Így tehát a zömikeknek, ha életben akarnak maradni, nem marad
más választásuk, a csillagok felé kell fordulniuk. Mivel az
intersztelláris navigátorok többségét lemészárolták, a menekülő
zömikeknek kapóra jön, ha elbújtatnak egy navigátort, akit szükség
esetén felhasználhatnak a saját céljaikra.
Egy „eldugott” navigátor. Az adu, amit a parti végén ki lehet játszani.
Az egyik rádióállomás felé sötét uniformist és tükör vizort viselő
békebírák közeledtek. Az épület elülső részét csodálatos majolika
mozaik díszítette. A bejárat fölötti frízen büszkélkedő aranybetűs
felirat – VOX IMPERATORIS – elárulta, az állomás hithű műsorokat
s u g á r o z .
Vagy legalábbis ezzel foglalkozott valamikor. A „Császár Hangja” a
lázadás kitörése óta főként ostoba és hamis híreket, elferdített
tényeket közvetített. Az épület tetején csavaros, dugóhúzóra
emlékeztető alakú, narancssárga és zöld csempékkel borított
tornyokként emelkedtek az antennák. A bejáratot vastag plasztacél
lemezekből épített barikád zárta el.
Az épület előtti széles utcán oldalukra fordított járművek hevertek. A
békebírók ezeknek a fedezékében közeledtek. Az igazság harcosai
nem sokat törődtek saját biztonságukkal és testi épségükkel. Nem
foglalkoztak magukkal – bármi áron meg akarták akadályozni, hogy
a „dugóhúzók” tovább ontsák magukból a hazug sületlenségeket, az
istenkáromló kommentárokat –, de mégis óvatosan kellett
mozogniuk. A csapatot húsz, legfeljebb huszonöt tükörsisakos férfi
alkotta, ilyen helyzetben pedig a szükségtelen emberáldozat
vállalása felért az árulással.
Az épületből golyózápor és lézernyaláb zúdult az ostromlókra. A
békebírók közül néhányan krakk gránátokat hajítottak a bejárat felé,
mások hosszú csövű lézerpuskáikkal nyitottak tüzet. Három
békebíró az egyik kiégett limuzin mögött kínlódva célra állított egy
hőágyút. A fegyver így már elég közel került a bejárathoz, szét
lehetett robbantani vele a torlaszt.
Egy perc sem telt el, amikor lágy, puha sziszegés támadt. Az ágyú
csövéből kiszáguldó sugár szuperforróvá változtatta maga körül a
levegőt. Ekkora hő adaggal még a legvastagabb plasztacél lemezt
is könnyen szét lehet olvasztani. Ha esetleg néhány lázadó is a
lövedék útjába kerül, annál jobb. Az átkozott eretnekeknek annyi
idejük sem lesz, hogy felkiáltsanak; testük egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt gázzá változik.
Jaq, Zhord és Ey'Lindi hirtelen lefékezett.
– A fenébe! – mordult fel Zhord. – Erre nem mehetünk tovább.
A tükörvizorral takart arcok feléjük fordultak, a lézerpuskák csöve
rájuk szegeződött.
– A Császár nevében! – üvöltötte Jaq. – Ego Inquisitor sum!
Ugyanebben a pillanatban az egyik mellékutcából mustársárga
tunikát viselő szakasz rontott elő. A katonák mindegyike sörétes
puskát tartott a kezében. Az arcukat díszítő tetoválás skarlátvörös
volt, messziről úgy néztek ki, mintha valami kiharapott volna egy
darabot a húsukból.
A tetoválás formája egy ragadozó madárra hasonlított. Lagnost
Vércséi! Hitehagyott katonák, akik átálltak a szektások oldalára.
A Vércsék tüzet nyitottak a békebírókra és a triciklikre. Jaq és társai
villámgyorsan fedezékbe húzódtak. A golyók a fejük fölött fütyültek
e l .
Egy másik mellékutcából újabb, mustársárga egyenruhát és vérszín
tetoválást viselő brigád futott ki. A békebírók lézerössztüzet
zúdítottak az újonnan érkezettekre. Néhány katona már a földre
zuhant, mire kiderült, hogy ennek a szakasznak a tagjai még mindig
hűek a kormányzóhoz.
A rádióállomás mellől kirobogott egy lánctalpas, dupla gépágyúval
felszerelt jármű. Az ősrégi páncélra annyi por és mocsok tapadt,
hogy alig lehetett látni a ráfestett megfakult rúnákat.
Kipufogócsövéből sűrű füst ömlött, hajtóműve köhögve erőlködött,
gépágyúi azonban kitűnő állapotban voltak.
A fegyverek hosszú csövén dinoszaurusz taréjra emlékeztető
acéllemezekkel körülvett hüvelykvastagságú lyukak sorakoztak –
ezeken keresztül távozott a gyorstüzeléskor keletkező hő. A csövek
vicsorgó plasztacél szörnypofákból meredtek elő.
A jármű lánctalpa felszaggatta az úttestet borító kerámialapokat.
Úgy fordult, hogy rögtön látszott, a limuzin mögött felállított hő ágyút
akarja eltiporni. A gépágyúkat működtető lövészek iszonyatos
golyózáport zúdítottak maguk elé. A lövedékek éles, sivító hangot
hallatva úgy pattogtak az úttesten és a roncsokon, mint a fagyott
folyó jegén a ráhajított kavicsok.
A rádióállomásba befészkelődött lázadók minden bizonnyal
egyenes adásban kértek segítséget szektástársaiktól a békebírók
e l l e n .
A limuzin üzemanyagtartálya felrobbant, a roncs kigyulladt. A
mögötte felállított hőágyút kezelő békebírók egyike legalább öt
méter magasra a levegőbe emelkedett. Az ágyú megdőlt, csöve az
ég felé fordult. Kezelőpultját körbefolytak a roncsból kicsapó lángok.
A másik békebíró, ügyet sem vetve a tűzre, a pulthoz ugrott, hogy
legalább még egy lövést leadjon az ágyúból, mielőtt
használhatatlanná válik. Egyenruhája már tüzet fogott, de vizora és
kesztyűje egyelőre megvédte az arcát meg a kezét. Tüdeje
valószínűleg ropogósra perzselődött az iszonyatos forróságban.
Újra felhangzott a lágy sziszegés...
A hőlövedék az épület tetején álló antennák egyikét találta el. Az
óriási spirál megrepedt, és miközben ledőlt, darabjaira hullott.
Tucatnyi széles, kövér gumikerékkel ellátott szállítójármű érkezett.
Külsejéből ítélve sivatagi használatra tervezték. Tetejére
rakétavetőkkel ellátott forgótornyot szereltek, mely legalább olyan
ósdi volt, mint a gépágyúkat hordozó lánctalpas.
A torony motorja nem működött. Valószínűleg nem hajtották végre a
megfelelő szerviz-szertartásokat, nem mondták rá a Utániakat; talán
már kétszáz év is eltelt azóta, hogy elvégezték rajta a karbantartási
műveleteket. Meglepő módon mégis akadt valaki, aki emlékezett rá,
hogy hol állították le az ócskaságot. Tulajdonképpen már az is
meglepő volt, hogy a Luxus Primeren még mindig akadtak ilyen
nehézfegyverek. Lord Lagnost valamelyik őse a születésnapján
valószínűleg ezekkel adatta le önmaga tiszteletére a díszlövéseket
– másra már jó ideje nem használhatta.
– Hopsz! – kiáltott fel Zhord.
A gumikerekes jármű addig-addig forgolódott, míg a béna toronyra
szerelt fegyver csöve célra állt. Vajon miért nincs a palota
közelében? Miért nem az űrkikötőt védi? A csábító eretnekségeket
sugárzó Vox Imperialis minden bizonnyal óriási veszélyt jelentett a
még romlatlan lelkekre.
A monstrum mögött lapuló mustársárga tunikás katonák tüzet
nyitottak a lázadó Sólymokra. A forgótorony személyzete közben
lázas igyekezettel megpróbálta aktiválni a rakétavetőket. A
lánctalpas gépágyúiból záporozó golyók szétszaggatták a szállító
jármű kerekeit. A tömlőkből hangos sziszegéssel szökött ki a
levegő. Felépítménye az abroncsokra ereszkedett; tisztán látszott,
egy darabig nem hajthat végre forgó manővereket, nem állíthatja
célra tornya rakétavetőit.
A négy vetőcső egyszerre köpte ki magából a tölteteket. Az apró
rakéták felröppentek az égre, majd lecsaptak a lánctalpas jármű
mögé. Az utca testébe ütött négy kráterből gejzírként robbant ki a
törmelék. A rakétavetőt üzemeltető katonák vagy tapasztalatlanok
voltak, vagy nem a lánctalpast, hanem az épület antennáit akarták
e l t a l á l n i .
– Azt hiszem, más úton kéne továbbmennünk – jegyezte meg
Z h o r d .
Megfordították a tricikliket, és elszáguldottak.
Kiértek egy tágas térre, ahol több száz meztelen ember táncolt
késeket és hosszabb pengéket villogtatva, érthetetlen szavakat
skandálva. Testükről sűrű csöppekben hullott a veríték és a vér.
Lábuk rózsaszínű nyomokat hagyott a köveken. A jelek szerint a
gonosz hatalom egyik rúnáját akarták rávésni az úttestre.
Jaq meghúzta a triciklire szerelt gépfegyver ravaszát, és ösvényt
lőtt maguknak az eretnek táncot járó tömegbe. Lehet, hogy a
sortűzzel megakasztotta a szertartás menetét, de az is lehet, hogy
tovább fokozta a szentségtörést. Ki tudhatná?
Az egyik sugárúton a harcok elől menekülő polgárok gyűltek össze.
Egy magas majoli-kaoszlop tetején (a szobrot, amely nemrég még
itt állt, a szektások döntötték le) egy demagóg prédikátor üvöltözött.
A menekülők közül néhányan megálltak, mások megtorpanás nélkül
továbbcsörtettek. A hit prédikátorának csúf paródiája, az oszlop
tetején hadonászó magas, szikár férfi üdvösséget ígért
mindazoknak, akik csatlakoznak hozzá, s vele együtt az űrkikötőhöz
vonulnak, hogy megküzdjenek a kormányzóhoz hű csapatokkal.
– Üdvösszég! Üdvösszég! – gajdorászta. A hangja akár egy
pszichotikus birka bégetése. – Aki meghal, egyeneszt a
Paradicomba jut, és asz örökkévalóság végéig elveszheti a nimfák
meg a gyönyörű ifjak ölelészét!...
Inkább elszenvedheti azokat az öleléseket! Mert mik lehetnek azok
a bizonyos „nimfák”, ha nem Slaanesh démonleányai? Mik lehetnek
azok a „gyönyörű ifjak”, ha nem a Káosz démonai?
A menekülők közül sokan még mindig hűek maradtak a
Császárhoz. A nevét kiáltották, tőle kértek erőt s lelki segítséget.
– Mindenek Ura, Istencsászárunk! Segíts! Földön élő Isten!
Védelmezz meg minket!
A Császár személynevét – ha volt egyáltalán ilyen – már ő maga is
elfelejtette, ezért hívei azon a néven szólongatták, amit ismertek.
A hithű emberek dühösen ordítozni kezdtek azokkal, akik az oszlop
köré gyűlve hallgatták a szónokot. Nemsokára kitört a
tömegverekedés, megkezdődött a vérontás. A demagóg
zavartalanul folytatta ostobaságai sorolását, az üdvösség
e m l e g e t é s é t .
Ey'Lindi tűpisztolyával az oszlop tetején álló alakra mutatott. Jaq
megrázta a fejét. A célpont túl messze volt, pisztollyal nem,
legfeljebb puskával lehetett eltalálni. Ostobaság lett volna közelebb
nyomulni hozzá, behatolni az egymást püfölők tömegébe.
Az égen a füstfelhők úgy kavarogtak, úgy remegtek, mintha valami
torz, lebegő, hatalmas testet akartak volna létrehozni önmagukból.
Már nem volt messze a szürkület. Caput City utcalámpáit rég
kilőtték, de a kerámiaoszlopok tetején épen maradt gömbök sem
égtek – valahol valakik tönkretették az energiavezetékeket.
Jaq és társai folytatták útjukat.
A fenyegetően közeledő sötétség szürke árnyait csak a szórványos
lövöldözések és robbanások fel-felvillanó tüzei oszlatták szét. A trió
végül megérkezett a Zafír fasor nevet viselő útról nyíló átriumba.
Ez a környék sokkal nyugodtabb volt, mint a város többi része.
Az ablakokat plasztacél spaletták takarták. Az épületek úgy álltak a
helyükön, mintha el akarnák hitetni a közelükbe tévedőkkel, hogy
nem is léteznek. A Zafír fasor az ékszerészek negyedében volt;
ezen a környéken dolgozták fel a sivatagi darazsak testéből kivett
ékköveket és a hegyek kincseit, itt állították elő az ékszereket, itt
metszettek mintákat a drágakövekbe, és itt volt a legtöbb kincses
b o l t .
A szolid polgári negyedre vastag csendtakaró borult. Az
ékszerészek, a segédjeik és családjuk az épületek pincéiben
reszkettek. A felkelést a kéj és a testi örömök, a Császárral és a
hittel való szembeszegülés iránti vágy robbantotta ki, a szektások
nem vágytak drágakövekre és egyéb csecsebecsékre. A hadakozó
csapatok nem tettek kárt a környék épületeiben, a harcok innen
viszonylag messze folytak, és még a fosztogatók sem jelentek meg.
A Zafír fasor nyugodtnak tűnt, a sötét udvar üres volt.
Zhord dörömbölni kezdett az egyik kapun. BAMM, barnm, bamm;
BAMM, bamm, bamm. Újra és újra megismételte a ritmikus
kopogtatást. A kapun végül kinyílt egy apró kémlelőablak. Bentről, a
sötétből egy rémült szempár lesett ki a bebocsátást kérő zömikre, a
mögötte álló nyírt szakállt viselő férfira és a meglepően magas nőre.
Zhord lábujjhegyre állt, és a kémlelő ablakhoz hajolt.
– Én vagyok az, Kosmitopolos! Eressz be minket!
Ey'Lindi az övéből előhúzott egy ceruza vastagságú elemlámpát. A
Kosmitopolosnak nevezett férfi hunyorogni kezdett az éles fényben.
Testes kereskedő volt, hájas testéről szakadt a veríték. Félt, de
ebben nem volt semmi különös, hiszen egy navigátort rejtegetett.
Éppen most, amikor a feje tetejére állt a világ! Amikor Zhordhoz
fordult, hogy kérdezzen valamit, a szavak szinte érthetetlen
dadogássá válva buktak ki belőle. Kiejtése elárulta, nem ez a
s z ü l ő b o l y g ó j a .
Így már érthető volt, miért bújtatta el a navigátort. Szerette volna
bebiztosítani magát; szükség esetén jól jöhet valaki, aki képes őt és
drágaköveit keresztülmenekíteni a hiper űrön...
Zhord kiváló érzékkel választotta ki a helyet.
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte Kosmitopolos az inkvizítortól.
Ey'Lindire nézett, aki a testére fújt szintetikus bőrnek köszönhetően
beleolvadt az elemlámpa pici fénypöttye mögött sűrűsödő
á r n y é k o k b a .
– Te benedico – felelte Jaq papi hangon. Ezzel az áldással, úgy
gondolta, előre meghálálja a kereskedőnek azt, hogy közreműködött
egy magasabb cél elérésében. – A Császár vigyázza lépteidet!
Jaq az orgyilkos felé bólintott. A sötétben alig lehetett látni valamit,
Ey'Lindi mégis megértette a néma parancsot. Odalépett
Kosmitopolos mellé, és egyik ujját a férfi hájas nyakához tartotta. A
kereskedő akkorát sóhajtott, mintha a lelkét fújná az ég felé, majd a
padlóra rogyott.
– Huh – mondta Zhord. – Azt hiszem, én nem tudtam volna ilyen
halkan meg szabadulni tőle... Nyugodtak lehettek, én sem raboltam
volna ki. A zömikek tudják, mi a becsület.
A pici lámpa fénye rávetült a falat díszítő, bonyolult mintákat
formázó csempelapokra. Ey'Lindi úgy tapogatta meg a szélüket,
mint az orvos páciense hasát.
– Már éppen szólni akartam... – jegyezte meg Zhord.
Ey'Lindi csettintett egyet a nyelvével. Ujjai folytatták a tapogatózást.
Megnyomta az egyik lapot.

A plasztacélból készült, az álcázás érdekében csempékkel borított
titkos ajtó befelé nyílt. A nyílás olyan alacsony volt, hogy még a
zömiknek is le kellett hajolnia, ha keresztül akart lépni rajta. Ey'Lindi
megállapította, hogy az egész fal plasztacélból van.
Kosmitopolos nem volt buta ember, mert a titkos helyiségre nyíló
ajtót éppen itt, a ház bejárati ajtaja mellett helyeztette el. Ha –
tegyük fel – zsákmányra éhes rablók törnek be a házba,
ragadozóösztönük valószínűleg arra buzdítja őket, hogy a belső
helyiségekben keressék a kincseket.
A titkos ajtó elhelyezésének másik előnye az volt, hogy a ház
gazdája, miközben a zsiványok odabent kutatnak, elrejtőzhetett a
mögötte lévő helyiségben.
A tökéletes elgondoláshoz kevésbé jó álcázás társult. Ey'Lindinek
már az első pillanatban feltűnt: a falpanelek elég nagyok ahhoz,
hogy valamelyik mögött titkos ajtó legyen.
Az ajtó mögötti szűk helyiségből kőlépcsőkön lehetett lejutni a még
feketébb sötétségbe. Zhord felkiáltott.
– Azul! Azul Petrov! Barátokkal jöttem! Tartsd magadon a
fejkendődet! Beszélni akarunk veled! Lemegyünk!
Ey'Lindi közben nesztelen léptekkel elindult lefelé. A sötétség őt
nemhogy vissza riasztotta volna, inkább csábította. Óvatosan
eltakarta a szemét; felkészült rá, hogy a navigátor esetleg nem
teljesíti Zhord kérését.
Petrov még soha életében nem látott olyan nőt, mint Ey'Lindi. Olyan
gyönyörködő arcot vágva bámult az orgyilkos aranyszínű szemébe,
mintha élő, csillogó gyöngyöt látna.
Két normál szeme hideg zöld volt, és nagy. Arca valamikor csinos
lehetett, ám bőrére – ahogy Vitalijéra is – idő előtti ráncokat rajzolt a
hiperűrrel való kapcsolat. Ábrázatáról első pillantásra a gombák
szürke spóralemezei jutottak az ember eszébe. Fejének formája
olyan volt, akár a sáskáké, a tekintetében is volt valami határozottan
rovarszerű. Jókora fülcimpáit apró, vércsöppekre emlékeztető
rubinok díszítették. Orrába hasonló ékköveket rakatott, egy
nagyobb rubin pedig hegyes állcsúcsán piroslott. Az alsó ajkán is
volt egy kő. Lehet, hogy miközben itt rejtőzött, azzal múlatta az időt,
hogy felcicomázta magát a kereskedő készletéből kiválogatott
rubinokkal? (Ami nem látszott: a navigátor mellbimbóján, köldökén
és lejjebb is ott vöröslöttek a kristályvér cseppjei.)
Azul Petrov szürke vászon köntöst viselt, melyre rúnamintás
szalagokat aggattak. A köntös időnként zöldes vagy kékes
árnyalatban felragyogott – valószínűleg vékony olajréteg fedte.
Petrov lényében volt valami kaméleonszerű; lerítt róla, hogy
mesterien ért a rejtőzködéshez, és amikor kell, félelmetes
gyorsasággal képes mozogni. Valószínűleg valóban ez volt a
helyzet, hiszen sikerült megszöknie a szektások elől, akik
lemészárolták navigátor-társait. Az, hogy a zömikek segítettek neki.
mellékes körülménynek számított.
Petrov leplezetlenül szúrós pillantásokat vetett Ey'Lindire, de nem
kérdezett tőle semmit.
Arra rögtön rájött, hogy Jaq kicsoda. Felismerte az elektro
tetoválást, amit az inkvizítor bemutatkozás helyett felvillantott a
tenyerén. A navigátorok sokat utaznak; a navigátorok elmondják
egymásnak a birtokukban lévő titkokat. Petrov tudja és elfogadta,
hogy Jaqnak a Császár nevében bárkitől jogában áll
engedelmességet követelni.
– Úgy hiszem – kezdte a navigátor –, a hiperszememben
ezermilliárd atom van. Pici atomok tömege. A galaxisban
ezermilliárd nap létezik. Szerintem a szememben lévő atomok
mindegyike megfelel a napok valamelyikének. Komoly
következmények nélkül senki sem nézhet bele egy navigátor
hiperszemébe... Elárulok neked egy titkot, inkvizítor. A
hiper-szemem fekete. Valamikor pupilla és írisz is tartozott ehhez a
szemhez, de most már nincs benne ilyesmi. A szemem éjfekete
gömb, amely képes magába zárni a galaxist. Biokő. A testem éppen
úgy hozta létre a hiper szememet, ahogy a darazsak, amelyek
ennek az érdekes világnak a sivatagában élnek, a különböző színű
drágaköveket. Mit gondolsz, a halálom után is látni fog ez a szem?
Benne leszek a szememben, amikor már bársonyerszénybe rejtve
valaki más nyakában fog himbálózni? Ha ez a bizonyos valaki
veszélybe kerül, használhatja fegyverként a szememet? Ó,
gyönyörű, halálos pillantású, fekete drágakövem!...
Nos, ez még elfogadható mértékű őrültség volt. A navigátorok
mindig furcsa fickók. Vitalij Gugolnak a versírás volt a mániája,
ennek a Petrovnak pedig az, hogy azt hitte, egy organikus drágakő
feketéllik a homloka közepén.
A navigátor előrehajolt, és Jaqra nézett.
– Azt beszélik, inkvizítor, hogy az eldák kis tarsolyokban egy
speciális kristályt tartanak maguknál. Amíg élnek, testükből a lélek
folyamatosan átszivárog ebbe a kristályba. Amikor meghalnak, a
kristályban örökre megőrződik a lelkük... Hallottál már erről,
i n k v i z í t o r ?
– Lehetséges – mondta Jaq.
Az Inkvizíció szünet nélkül, fáradhatatlanul gyűjtötte az
információkat. Némelyiket hétpecsétes titokként kezelték,
némelyikről csak a kiválasztottak szerezhettek tudomást.
Amikor Jaqot beléptették az Ordo Malleusba, többet tudott meg az
elda fajok tragédiájáról, mint a közönséges inkvizítorok. Ez a kérdés
szorosan összefüggött azokkal a démonokkal és a Káosznak azzal
az istenével, amelynek ember hívei, Slaanesh bálványozol, a
démonok megidézői, rengeteg szenvedést és kínt okoztak a
Birodalomban. (Például ők voltak a felelősek a Luxus Primeren
kialakult helyzetért.)
Jaq a jelek szerint nem tudott megszabadulni Slaanesh
b o r z a l m a i t ó l .
A káoszvilág, amelyen kis „családja” az Iszonyat Szemében
megfordult – a világ, amely feltehetőleg a hidralény szülőbolygója
volt –, Slaaneshnek, a kegyetlen kéj démonának égisze alatt élt.
E látogatás során kerültek a romlás mérgezett magvai Vitalij
l e l k é b e . . .
Az eldák egykor nagy hatalommal rendelkeztek, birtokba vették a
csillagokat, rajuknak azonban már csak maradványai léteztek az űr
mélyén keringő mesterséges módon létrehozott, virtuális
élőlényként viselkedő telepeken, az úgynevezett „mestervilágokon”.
Ezek a maradvány eldák azonban – legalábbis a saját véleményük
szerint – még mindig sokkal tökéletesebbek voltak, mint az a
járványként terjeszkedő embercsürhe, amely kiszorította fajukat a
csillagok óceánjából.
Az eldák legalább olyan ravaszak voltak, mint a Callidus Szentély
orgyilkosai, és legalább olyan könyörtelen harcosoknak tartották
őket, mint az elit űrgárdistákat. Vándorló artista harcosaik „Harlekin”
néven híresültek el. (Talán kesernyés öngúnnyal éppen ők
akasztották magukra ezt a nevet.)
Azt nem lehetett tudni, mi pusztította el az eldák civilizációját, ám
annyi biztos volt, hogy ez az erő valamilyen kapcsolatban van
Slaanesh káoszistennel. Hogy pontosan milyen természetű ez a
kapcsolat, azt senki sem tudhatta. Ők nem voltak hajlandóak
választ adni erre a kérdésre.
Jaqnak az Inkvizícióhoz beérkezett jelentésekből csupán ennyit
sikerült megtudnia. Voltak olyan információk, amelyekhez még ő, a
titkos inkvizítor sem férhetett hozzá. Ezeket az adatokat mindenki
elől elzárták, s eretneknek bélyegezték még azt is, aki firtatni merte
m i b e n l é t ü k e t .

Az inkvizítorok titokban arról suttogtak egymás közt, hogy a válasz
valahol ott lapul a galaxisban. Valahol létezik (vagy legalábbis
feltehetően létezik) a Fekete Könyvtár, az az adattár, ahol
összegyűjtötték és tárolják a démonokkal és a Káosszal
kapcsolatos ismeretanyagot. Ezt a könyvtárat állítólag elda
fanatikusok és iszonyatos pszichikai torlaszok védik a kíváncsiaktól.
Vajon az Ordo Malleus titkos nagymestere ismerte a teljes
igazságot? Vagy lehet, hogy az Inkvizíció olyan titkosnak ítélte
ezeket a feljegyzéseket, hogy a feledés fátyla mögé rejtette el?
A navigátor, ha csatlakozik Jaqhoz, Ey'Lindihez és Zhordhoz,
sokkal komolyabb titkokat is megismerhet, mint amilyenek az
eldákkal kapcsolatos pletykák mélyén rejtőznek.
– Folytasd – kérte Jaq.
És Petrov folytatta:
– Azt beszélik, hogy az eldák egy bizonyos Hiperháló segítségével
képesek mozogni a hipertérben. Vannak olyan navigátoraik, mint én
meg a hozzám hasonlók. Az elda hajók nem ugranak keresztül a
hipertéren, hanem a hálót alkotó alagutakban közlekednek.
Belépnek a járat egyik végén, és nem sokkal később már valahol
másutt vannak...
– Elképzelhető – bólintott Jaq.
Ey'Lindi figyelmesen hallgatott. Az eldák említésére elszomorodott.
Egyszer elda nőnek álcázta magát, de ezt már soha többé nem
teheti meg. Az az idegen bestia akadályozza meg ebben, amelyet a
testében rejteget.
Vajon Petrov miért lelkesedik ennyire az eldákért? Miért foglalkozik
velük ennyit? Lehet, hogy a saját hiperszemével kapcsolatos
egészen egyedi elképzelései miatt tetszik neki a pletykákban oly
sokszor megemlített lélekkristály és az állítólag létező Hiperháló?
A navigátorok mindig furcsák; ez a különcségi szint még
elfogadhatónak tűnt. Máshol, máskor, más körülmények között
Petrov talán nem minősült volna használható és megbízható
navigátornak, ám itt, a kaotikus Caput Cityben nem a szokásos
normák voltak érvényben. Ha figyelembe vesszük, hogy Vitalij
Gugol tragikus véget ért élete utolsó napjaiban milyen volt, Petrov
egészen épeszűnek és romlatlannak tűnt.
– Azul Petrov, vállalod, hogy hűséget és engedelmességet fogadsz
nekem? Hajlandó vagy megesküdni a Császár nevére, klánod és
lelked üdvösségére? És – tette hozzá Jaq – a szemed épségére,
amelyet, ígérem, apró darabokra törve fogok ki kaparni a
homlokodból, ha elárulsz engem!
Zhord bátorítóan bólogatott a navigátor felé.
– Ez egy kicsit keményen hangzik – mondta –, de tudnunk kell,
hányadán állunk egymással.
Jaq a zömikre meresztette a szemét.
– A nyakad tennéd rá, hogy bízhatunk egymásban? Fékezd a
nyelved, zömik!
Azul Petrov? Megesküszöl minderre?
A navigátor a szavát adta.
A ház még akkor is néma volt, amikor a meredek lépcsősoron
felkapaszkodva visszamentek a bejárati ajtó mögötti helyiségbe.
Semmi sem mozdult.
A kereskedő ott feküdt, ahol leroskadt. Vajon van valaki a ház
belsejében? Van a kereskedőnek felesége, vannak gyermekei, akik
még mindig ugyanúgy reszketnek rejtekhelyükön, mint fél órával
korábban, amikor Zhord bezörgetett az ajtón? Ha igen, még egy fél
óra, és az asszonyban a kíváncsiság minden bizonnyal legyőzi a
félelmet. Elő fog jönni, és felfedezi férje holttestét...
Az udvar koromsötét volt. A távolból fegyverropogást hozott a szél.
Az ég alatt egy pillanatra vakító fény lobbant. Ey'Lindi óvatosan,
vadászni készülő állat módjára szimatolt a levegőbe. Jaq kiélezte
pszichikai érzékszerveit, és megérezte a városban lüktető életet, de
a halál jelenlétét is.
A város, amely nem is oly rég még lomhán hullámzó langyos tóra
emlékeztetett, most életveszélyes mocsárrá változott. Aljáról
felkavarodott a bűzös iszap, előmásztak a medre mélyén
rejtőzködő, a romlottság fényével világító gyilkos fenevadak. A
sártömegben, a felszínen lebegve és tocsogva, hol felbukkanva, hol
alámerülve ott vergődött egy szellem-szerű démonlény, amely csak
arra várt, hogy végre át inkarnálhassa magát erre a világra.
A felkelés olyan volt, akár a hullámokban támadó betegség: a lázas
csúcspontokat rövidebb-hosszabb békés pillanatok követték. A
szünet perceiben a kormányzóhoz és a hithez hű katonák
pihenhettek egy keveset, összeszedhették magukat, de nem
lazíthattak, mert – mint a lázbetegnek az újabb rohammal – ismét
szembe kellett nézniük az őrjöngő szektások valamelyik csapatával.
Amikor Jaq a pálcájából ráeresztette az ördögűző energiát a
megjelenni kívánó démonra, hatást gyakorolt az eseményekre.
Tudta, képes lenne megmenteni a bolygót a gonosz erőktől; képes
lenne levadászni az olyan lényeket, mint az a démonlány, amely
hatalmába kerítette Vitalij Gugolt. Tudta, minden káosz
manifesztációval fel kellene vennie a harcot, ami az útjába kerül, el
kellene vágnia a szálakat, amelyekkel a gonosz ehhez a világhoz
k ö t ő d i k .
Ám most nem volt ideje efféle jótékonyságnak minősülő tettekre.
Nem pazarolhatta el az erejét, nem vállalhatta a testi és lelki
sérülések, a halál kockázatát. Nem ragadhatott le a Luxus
P r i m e r e n .
– Most nyugalom van – mondta. Lelke fehér szikráit pajzs mögé
rejtette a városban jelen lévő káoszlények elől, és társai köré is
védelmező aurát vont.
Nyugalom volt, de a tricikliket nem használhatták. (Petrov elfért
volna Zhord mögött.) Túl hangosak voltak.
Nem voltak messze a kormányzó palotájától, és mindenképpen ki
kellett használniuk a fegyvernyugvás perceit.
– Serkentőkre van szükségünk, Ey'Lindi.
Az orgyilkos nem várt további magyarázatot. Az övébe nyúlt, és
elővett két tablettát.
Neki nem kellett ilyesmit használnia, A sebhelyes, tetovált testét
borító szintetikus bőr nemcsak védelmet nyújtott, de oxigénhez és
megfelelő mennyiségű stimuláló szerhez is juttatta szervezetét.
Zhord lenyelte a tablettáját, és böfögött egy hatalmasat.

– Jobban örültem volna egy jó vastag sült húsnak, főnök. Nálad
mindig tele volt az éléskamra.
Főnök? Vajon ki lehet Zhord valódi főnöke?
Petrovnak sem kellett tabletta. Egészen eddig pihent, és félő volt,
hogy a szer túlságosan felpörgetné.

Ian Watson: előszó a magyar olvasókhoz

A WARHAMMER 40000 univerzum idővonala

Ian Watson: a bennünk lakó szörnyeteg

Űrgárdista

Warhammer, Ürgárdista (első részlet)

Warhammer, Űrgárdista (második részlet)

Warhammer, Űrgárdista (harmadik részlet)

Warhammer, Űrgárdista (negyedik részlet)

Inkvizítor

Ian Watson: Inkvizítor (1-3. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (4-6. rész)

Ian Watson: Inkvizítor (7-10.rész)